10

Reggel arra ébredt, hogy cseng a telefon az asztalon, az ágya mellett. Fel akarta hajtani a moszkitóhálót, hogy felvegye a hallgatót, de Blore, aki az asztal túlsó végén állt és borotválkozott, megelőzte.

- Téged hívnak - mondta Blore.

Forrester átvette a hallgatót, és félig fekvő helyzetben maradt a moszkitóháló alatt. Közben a csuklójára pillantott, megnézte az óráját. Még hét óra sem volt, s egy pillanatig csodálkozott, miért hívják ilyen korán. Aztán meghallotta Aldridge, a felettes tisztje kissé túlságosan derűs, kimért hangját. Aldridge félrevezetésképpen mérhetetlen unalmat színlelve beszélt. Hanglejtésében volt valami ravasz könnyedség.

- Látni akarjak, öregem. Nagyon lekötelezel. Kisebb megbízatás. Kapj be egy tojást vagy valamit, és gyere át.

- Igenis - felelt Forrester -, nem tesz semmit, viszlát.

- Várj csak egy pillanatra - mondta Aldridge -, ott van még Blore? Mondanék neki egy-két szót. ha lehet.

- Hogyne természetesen - felelt Forrester.

Felült és a telefont a laza moszkitóháló alatt Blore-nak nyújtotta, aki még mindig ott állt, fél arcán vastagon a szappanhab. Blore átvette a hallgatót, hivatalos hangon beszélt, s aztán hallgatott. Hosszú ideig hallgatott. A készülékből Aldridge magas, vontatott hangja furcsa, nevetséges recsegést váltott ki, és Blore arcára különös, meglepett feszültség ült ki, amit még jobban kiemelt a fehér szappanhab, mely féloldalt rátapadt, mint egy fél szakáll.

- Igenis, parancsára, igenis, parancsára - hajtogatta Blore, és felsőajkán egy kis szappanhab reszketett, mint egy toll, s aztán lecsöppent a mellére.

- Igenis, parancsára, igenis - mondta, és letette a hallgatót.

Forrester kiugrott az ágyból, és kedélyesen megkérdezte:

- No, mi van az öreggel?

Blore nem felek, kezében tartotta a borotvát, és gondolatokba merülve bámult maga elé. Forrester belebújtatta lábát vászoncipőjébe, és kilépett a sátorból a hűvösen üde napsütésbe, de még hallotta, hogy Blore szórakozottan mondja.

- Valami megint van az áthelyezésemmel. Megint sorra került.

Hét-nyolc perc múlva került vissza a sátorba, de Blore még mindig nem szedte le az egész habot az arcáról. Úgy járkált a sátorban, mint aki keres valamit. Kábultnak, esetlennek és zavartnak tűnt. A nedves, fehér hab lecsurgott a mellére, a nadrágjára és a sátor földjére. Forrester két hónapja nézi végig az öltözködését. Lassú, aprólékos és ostoba. Minden reggel bosszantotta, hogy ez a tehetetlen, nagy darab ember úgy mászkál fel-alá a sátorban, mint egy vaksi, hájas vakond, mely utat akar magának törni a világossághoz. De most nem bosszankodott. Most inkább sajnálta Blore-t. Szeretett volna mondani neki valamit, barátságosan és megértőn, de nem sikerült. Már régen beidegződött a hangjába valami burkolt keserűség, valahányszor szólt hozzá, s ez a szokás túlságosan megrögződött ahhoz, hogy változtasson rajta. Érezte, hogy Blore úgy fogna fel egy barátian kedves gesztust, mint a gúnyolódás újabb ravasz megnyilvánulását. S talán igaza is lenne. Olyan mélységes aggodalom ült az arcán, hogy Forrester legjobbnak látta, ha nem szól semmit, és úgy is tett. Szó nélkül kiment reggelizni.

Félórával később, mikor az étkezősátorból visszatért a jeepjéért, Blore már elment. Beszállt a kocsiba, s áthajtott a gyújtósra hasogatott, lebombázott rom- és szeméthalmon, amely valaha a város főútvonala volt. Félúton találkozott Blore-ral. gyalog ment a napsütésben. Megállította a jeepet és kiszólt:

- Bújj be, ha a főhadiszállásra mész. De Blore csak a fejét rázta.

- Oda megyek - mondta -, de nincs messze, mehetek gyalog is. Szívesebben megyek gyalog.

- Hát akkor majd ott találkozunk - mondta Forrester. Megpróbált barátságosabb színezetet adni a hangjának, amit olyan nehezen tett volna a sátorban, de most sem nagy sikerrel. Erőltetett és kemény volt a hangja.

Továbbhajtott és öt perc múlva megállt Aldridge hűvös, nagy sátra előtt a főhadiszálláson, az út végénél. Aldridge már dolgozott az asztalnál. Magas, kissé szikár, karcsú férfi volt, haja fekete, és hetyke, nagy, fekete bajuszát állandóan simogatta bal keze fejével.

Forrester tisztelgett, és jó reggelt kívánt.

- No lám - mondta Aldridge -, nagyon gyors voltál. - Feltekintett az íróasztalán tornyosuló aktahegy mögül, s simogatni kezdte bajuszát, óriási lendülettel. - Tedd le magad.

Forrester leült, enyhe fuvallat röppent be a sátornyíláson, és kissé meglebbentette a nagy térképet a falon.

- Délutáni kiküldetés - mondta Aldridge.

- Igenis.

- Valami felderítő eltűnt valahonnan, vagy leszedte a fejét a propeller. Jajgatnak, hogy új tag kell nekik. De nincs fölösleges tag ebben az egész rohadt országban. Sehol, csak itt.

- Hát itt vagyok - felelt Forrester.

- Igen, itt vagy. És ide mégy - mondta Aldridge. Aldridge megfordította a fejét, és kezdett mutogatni a térképen. A nagy bíbor patkó, a hegyek, a sivatag világosabb bíbor színe, a belenyúló zöld ujjak, melyek a dzsungelt jelölték a térképen, különös, lenyűgöző hatással voltak rá. A hegyek és a homok országa végzetes, ködös megvilágítás nélkül, csupán körvonalakra szorítva, rendkívül bonyolultnak tűnt. Aldridge egy-két percig el is tévedt rajta, nem tudta megtalálni, amit keresett. Szitkozódva abbahagyta a keresést, és ismét a bajuszát simogatta.

- Nem találom azt a rohadt helyet. No, nem számít,

Parkernél van az anyag, s mindent megmagyaráz. Neked nincs más dolgod, csak viszed a tagot, s leteszed, ahol kell.

- És kit küldsz oda?

- Az áldóját, ezt elfelejtettem mondani - felelt Aldridge. - Blore-t.

- No, hálisten.

- Mi az, nem kedveled?

- Együtt lakunk.

- Az más. De jó fiú, az biztos. Forrester nem felelt, és Aldridge folytatta.

- Cambridge-i diplomája van. Fizika, vagy mi a csuda.

- A fenét!

- Nem tudtad?

- Nem.

- Rád vall - felelt Aldridge. - Hónapokig együtt laksz egy pofával, s a legegyszerűbb dolgot sem tudod róla.

Aldridge fölállt, s az érzelgős bajuszpedrés közepette sötét szeme ábrándos pillantást vetett rá.

- Semmi baj Blore-ral, csak éppen, mint sokunknak, levegőváltozás kell neki.

Megindult Forresterrel az ajtó felé, fesztelenül és igen barátságosan.

- Kirándultál Harrisszel, mint hallom.

- Igen.

- Érdekel?

- Nagyon.

- A bennszülöttek nem ellenségesek?

- Éppen ellenkezőleg.

- Helyes - felelt Aldridge -, a mi oldalunkon kell tartani őket.

Forrester jó reggelt köszönve tisztelgett, s Aldridge mosolyogva, féltisztelgéssel válaszolt. Integetett s aztán ismét a bajuszához emelte kezét. Az egész jelenet nem volt szolgálatias, hanem fesztelen, és Forrester még hosszú idő múlva is így emlékezett vissza Aldridge-re, amint mosolyogva áll a sátornyílásban s utána néz, míg távozik. Áthaladt a letarolt dzsungel poros szakaszán, ötven yardnyira, ahol a hatalmas hírszerző sátor állt, egy pálmafacsoport alatt. Belépett, Blore-t találta ott Parkerrel, a soros tiszttel, térkép fölé hajolva.

- Nos - mondta -, itt az utasom.

- Igenis, parancsára - mondta Blore.

- Hol az a hely?

- Itt - felelt Parker, és ceruzájával a térképre mutatott.

- A folyókanyartól északra, ahova most mutatok a ceruzámmal.

- Nincs messze.

- Meddig tart az út?

- Nem tudom pontosan - és most meglátta Blore füle alatt a borotválkozásból visszamaradt kis szappanfoltokat.

- Carrington majd kidolgozza- az útirányt. Átmegyek a legénységi sátorba és megkeresem.

Kilépett a nyitott sátornyíláson és visszafordult.

- Mennyi idő alatt készülsz el?

- Minden cuccomat be kell csomagolni - felelt Blore.

- Nem sürgős.

- Szeretnék tisztességesen becsomagolni.

Forrester az órájára pillantott, még nem volt egészen kilenc.

- Két óráig ráérsz, és ebédelj meg. Jó lesz? Blore nem felelt, csak bólintott válaszul. Odakint Forrester beszállt a jeepbe, s áthajtott a városon, a reptérre, hogy a legénységi sátorban megkeresse Carringtont. A jeep kereke egészen átforrósodott, és a banán alacsony levelein, a nyomorúságos kis bokrok tollszerű, mályvaszín virágain teljesen megszáradt az éjszaka gyér harmata. Szerte a síkságon a nap legyőzte már a korai, édes hűvösséget; magas, kénes oszlopokban emelkedett fel a por, s a köd elfödte a hegyek távoli bíborvonalát. Egy óra múlva teljes hévvel sújt le a nap, borzalmas kalapácsütésével.

A legénységi sátorban megtalálta Carringtont, éppen kéthónapos angol újságot olvasott. Csupa optimista címsor, csupa jövendölés, hogy az európai háború rövidesen befejeződik. Forrester tudta, hogy valahol, az utolsó oldalon megtalálható a jelentés tíz sorban, kurta, halott mondatokban annak a frontnak változatlan helyzetéről, ahol ő küzd. Ahányszor angol újságot vesz a kezébe, mindig dühbe gurul. De most nem volt dühös, mikor belépett a sátorba, és meglátta Carrington csillogó, csaknem elefántcsont színű, gondosan lekefélt haját. Elmerült az újságjában, és ő szilárdan elhatározta, hogy a hangjában nem engedi kifejezésre jutni a türelmetlenségnek vagy dühnek legcsekélyebb árnyalatát sem, bármit is mond.

- Hello! - köszönt, és mondott valamit a képes regényújság olvasásról. Carrington fölállt és köszönt.

- Jó reggelt - mondta formálisan, de barátságosan, és hozzátette. - Furcsa, ezt az újságot otthon olvastam Angliában, valahogy nálam maradt.

Forrester meglepődött. Mintha nem hallotta volna eddig, vagy talán elfelejtette, hogy Carrington most jött csak el Angliából. Ez valamiképpen meghökkentette, és kiszaladt a száján:

- Nem sokat tudsz meg az újságból erről a háborúról. Hangja akarata ellenére kemény volt. Észrevette, hogy a fiú szemében a régi félelem s egy szikrányi ellenszenv tükröződik egy pillanatra, majd tekintete hűvösen védekezővé válik.

- Van egy megbízatásunk - mondta Forrester. És amennyire tudta, részletezte a dolgot. A navigátor összehajtotta az újságot és zsebre dugta. Izgalom ült ki a szemébe, mikor Forrester ezt mondta neki:

- Átviszlek a hírszerzőkhöz, és dolgozd ki az egész ügyet.

Meglehetősen nagy sebességgel robogott az úton, vissza a főhadiszállásra. Napon haladtak, s annyira vakította a fény, hogy semmi vágyat nem érzett a beszélgetésre. Nem beszélt Carrington sem, csak eltakarta sápadt-kék szemét, és Forrester kényelmetlenül érezte magát. Jól tudta, hogy az őszinte, kölcsönös bizalom légkörét kell kialakítania kettőjük között, s azt fenn kell tartani. A bizalmatlanságnak legkisebb morzsáját is el kell tüntetni kettőjük közül. Könnyedén, ösztönösen, teljességgel meg kell bízniuk egymásban. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ez nem lesz könnyű, és maga se tudta, miért, a leány jutott az eszébe. Maga előtt látta a leány arcát. A bombázás után kiült s utána elhalt rajta a félelem a lámpafényben. Aztán megszólalt:

- Nem nagy út, sőt. De nagyon érdekes. Épp az ilyesmi kell neked.

- Igen - felelt Carrington.

Elvitte Carringtont a nagyobb hírszerző sátorba, bemutatta Parkernek, aztán áthaladt vele a sátron, ahol külön navigációs szobával felszerelt részleg dolgozott. Útközben észrevette, hogy Blore elment.

- Bemutatlak Dykesnek és Porternek. - Mindkét tiszt jóval idősebb volt nála. íróasztaluknál dolgoztak. Mind a kettő felállt. Úgy gondolta, nagyon is mereven. Mintha ők is, akárcsak Carrington, szükségesnek tartanák védekező álláspontra helyezkedni, készen arra, amit mond. Ezen elgondolkozott. Hát csakugyan ilyen hírhedt? Elborzadt a gondolattól. Eddig soha nem jutott eszébe, hogy hírhedt figura vált belőle. Alig várta, hogy kívül kerüljön a sátron.

- Ezek a fiúk előkészítenek majd. Tizenegy-harmincra légy a sátramban, a kész repülési tervvel. Érted?

- Értettem - felelt Carrington.

Forrester lassan hajtott vissza a reptérre s eltöprengett. Furcsa apróságok sorozata tört fel az agyában. Három hét óta semmi repülés. Harris egyszerre érdeklődni kezd iránta. A prédikáció az egészségi állapotáról, a mepacrinról meg a szemüvegről. Aztán Aldridge. S az, hogy mindenről tudott, s csak úgy mellesleg szóba is hozta, s a két navigációs: Dykes és Porter merevsége. Mindez együttvéve úgy lassacskán, végül is összegeződött. Aztán valami más is eszébe jutott. Harris tréfája: „Juttasd eszembe, hogy új gyógyszert adjak neked. Tegnap jött meg Calcuttából. Fékezi a vérmeseket!”

Abban a pillanatban eszébe sem jutott, hogy ez többet jelent, mint Harris szokásos tréfás megjegyzése. Inkább meglehetősen ravasz válasz az ő keserűségére. Eszébe jutott, hogy azon az első délutánon, mikor kimentek a kis faluba, alig is vett rendesen szemügyre valamit. Nem törődött vele, hova mennek, nem is nagyon bánta, mi van körülötte Tulajdonképpen sem az, sem semmi más nem nagyon számított neki. És most Harrisnek ez a megjegyzése, amelyről most már tudta, hogy nem volt tréfa, az világította meg az egész ügyet. Fényt vetett jelentéktelen momentumpra, melyek egyszerre rendkívül fontosakká váltak, s visszaverték a fényt az ő személyére. Mintha most látná önmagát először.

Eközben eljutott a repülőtérig, s az egész dolog egyszerűsége meghökkentette. Elcsodálkozott. Hogy is lehetséges, hogy mindezt eddig nem vette észre? Oda hajtott, ahol a repülőgépe parkolt, a sor végén, vastag porréteggel fedve. A kiégett Moszkitó-gép csontváza a tegnapi napra emlékeztette. Fekete-fehér halom, úgy állt ott, mint egy madár kiszáradt csontjai a napon. A látvány beleilleszkedett gondolatai közé. Most már tudta, Harris is, Aldridge is figyeli. Megfigyelés alatt áll. Gyökeres változást ilyesmi előz meg. Áthelyezést, gyakran a véget. Nem volt véletlen az a falusi kirándulás. Nem kedves tréfa Harristől. Kiszámították azt jól. Harris és Aldridge együttesen tervezte el, hogy válságba, juttassák. Nyilvánvaló. Esetleg végzetes válságba az egyéni dolgait. Hát ezt szánta Harris vérmességi gyógykezelésnek.

Odament a gépéhez. Észrevette, hogy Brown és Clarke, eddigi legénysége, már nincs ott. Övig meztelen fiatalember, barna, mint a cserzett bőr, idegen szerelő dolgozott a motornál.. Rápillantott, és. Brown jutott az eszébe. Ez is beleillett, sőt szinte kiegészítette a valóságos képet: Eszébe jutott, milyen furcsán nézett rá Brown. Eszébe jutott az a különös pillanat, hogy majdnem elütötte a mentőkocsi. Megint maga előtt látta Brown furcsa, sajnálkozó és egykedvű pillantását a füstfüggönyös nap felé. És most már tudta, hogy Brown éppen úgy, mint a doktor és Aldridge, meg Blore, Burke és csak az isten tudja, ki mindenki, az erkölcsi bomlás, a lelki összeomlás, a vég jeleit látta rajta. És valami okból nem haragudott, csak kissé megbántva érezte magát, amiért az utolsó pillanatban Brown nem kereste fel, hogy elbúcsúzzék.

Fölnézett a szerelőre. Úgy dolgozott fenn a motoron, mintha a gép krémszürke törzsén aranyozott bronzfigura állna.

- Jó napot - mondta. - Hogy hívják?

- Martin, őrnagy úr. - Váratlan merevséggel tisztelgett. Ugyanebben a pillanatban a vezető szerelő mászott elő a gép törzse alól, és mereven megállt a szárny mellett. Forrester mindkettőjük magatartásában ugyanazt látta. Ezek, mint mindenki más, halálosan rettegnek tőle.

Ugyanabban a pillanatban visszaemlékezett a szerelő arcára.

- Maga volt Mr. Andersonnal, ugye?

- Igenis, őrnagy úr.

- Van ott valami baj?

- Nem lényeges, őrnagy úr. Olajozni kell, s aztán rendben lesz.

- Rendben kell lenni, tizenkét órára kell a gépem. - Nyugodtan, csendesen beszélt, de a fiú arcán nem enyhült a feszültség.

A vezető szerelőhöz fordult.

- Magát hogy hívják?

A vezető szerelő tisztelgett.

- Cartwright, őrnagy úr.

- London?

- Igenis.

- Éljenek a cockneyk!

Erre a szerelő is, a vezető szerelő is nevetett, s a feszültség egy-két pillanatra felengedett.

- Helyes - mondta -, hozzák rendbe, én is készülődöm.

- Igenis.

Megint érezte a feszültséget, amint elindult. Aztán a vezető szerelő utána szólt.

- Brown őrmester kereste, őrnagy úr.

- Igen? Köszönöm.

A jeephez ment, beszállt, be akarta gyújtani a motort, mikor a szerelő a gép szárnyáról integetett és kiabált:

- Azt hiszem, az őrmester jön ott a kifutópálya felől, őrnagy úr.

- Helyes - mondta.

Beindította a kocsit, s lassan haladt előre. Brown közeledett feléje, és Forrester nagyon örült, mikor meglátta. Megállította a jeepet, és kikapcsolta a motort.

- Mindenütt kerestem - mondta Brown.

Forrester észrevette, hogy nem tiszteleg és nem mondja: őrnagy úr. Cseppet sem érintette kellemetlenül, és megkérdezte:

- Nos, útra készen?

- Kapok egy fuvart. Egy Beachkraft felvesz két órakor. Brown szeme fáradtnak és ráncosnak látszott.

- Volt ivászat este?

- Két üveg egy hónapban - mondta Brown -, indiai gin. Marha erős, de ér valamit.

- Sajnálom, hogy elmegy - mondta Forrester.

- Sajnálom én is.

- Micsoda? - mondta Forrester. - Maga? Hiszen lejárt az ideje.

- Hát tudja, olyan félszomorúság. Azért valami megfogja az embert ebben a nyavalyás katonásdiban.

Forrester készen állt, hogy lenyomja a gázpedált. Nem szerette a hosszú búcsút. De Brown újra megszólalt:

- Nézze csak, őrnagy úr. - Benyúlt a shortja zsebébe. - Ezt magának hoztam.

Feléje nyújtott egy nagy, kétpengéjű, dugóhúzós bicskát.

- Magam eszkábáltam, ez a foglalkozásom. Csak úgy emlékbe.

Forrester nem tudta, mit mondjon. Kezébe vette a bicskát és nézegette. Az egyik oldalán ott a neve bevésve: Forrester őrnagynak, Brown őrm. Burma, 1945. Felnézett Brownra, és egyszerűen így szólt:

- Remek jószág, életemben sem volt ilyen bicskám, csak nem sokáig marad meg nálam. Kölyökkorom óta minden bicskát elvesztek.

- Tegye el - mondta Brown -, dugóhúzó is van rajta. Forrester nevetett, zsebre tette a bicskát, és úgy érezte, még valamit mondania kell. Most pedig egyszerre nagyon közel került Brownhoz.

- Ide figyeljen - mondta -, őszintén mondjon meg nekem valamit.

Brown hallgatott.

- Nagyon harapós voltam?

- Az - felelt Brown.

- Nagyon?

- Meglehetősen. Néha.

- Mennyire?

- Amennyit még éppen elviselhet az ember.

- Sajnálom.

- Ez már így van magával - mondta Brown.

Forrester újra nevetett, és nevetett Brown is. Aztán kezet nyújtott, és Forrester megfogta s erősen megszorította. Nem szóltak többet, de Forrester ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ők ketten nagyon jól ismerik egymást. És amikor beindította a jeepet és elhajtott, még egyszer búcsút intve a kezével, örült, hogy beszélt még Brownnal.

Amint visszafelé haladt a városon át, érezte, hogy ennek a búcsúnak megindító pillanata maradandóan csatlakozik mindannak felidézéséhez, ami előző este történt. Ráébredt, hogy a nemleges árnyékok hosszú sorozatából maradandó momentumok kezdenek kibontakozni. Lágy, gyöngéd, megnyugtató és megindító emlékképek, amire kellemes visszagondolni. Ült a kormánykerék mellett a napsütésben, és kissé mosolygott magában.

Egy órával később ott találta a sátrában Blore-t, amint csomagolja a holmiját. A két ágy, a fürdőkád és a padló teleszórva egy ember jól összeválogatott cókmókjával. Ali gyerek kívül állt, mert belépni, nem lehetett. És Forrester a sátornyílásban megállva szemlélte az ismerős, bosszantó tárgyakat. A termoszpalackot, az írómappát, a tükröt, a mepacrinos üveget, gondosan összeszedve s elcsomagolva. Blore kimért tisztelettel járkált közöttük. Régi, kenetes és bosszantó megfontoltsága állhatatlan zavarodottsággá változott. Forrester egy-két pillanatra megsajnálta, és elfelejtette, milyen őrjítőén vágyakozott arra, hogy egyedül lakjék a sátorban.

- Segíthetek valamit? Igazán nagyon szívesen - mondta.

- Hozzá ne nyúlj semmihez. Tudni akarom, hogy minden együtt van-e.

- Nem láthatnálak el ezzel-azzal? Nincs véletlenül még valami vacak, amire szükséged lehetne?

- Ha azt hiszed, hogy jó vicceid vannak, akkor tévedsz - mondta Blore.

Forrester nem felelt, kár a beszédért. Kiment a sátorból, s eszébe jutott az az őrjítő délután, két nappal ezelőtt, amikor azt hitte, ha azonnal ki nem megy a sátorból, megfojtja Blore-t. Akkor úgy érezte, egyedül kell lennie a sátorban s a sátrat el kell költöztetni, mert különben nem bír a dühével és az ingerültségével. De most sajnálta Blore-t. Ellenségeskedést vert közéjük a gonosz élet.

Átsétált az étkezősátorhoz. Nyilván beérkezett már a sör-járandóságuk. Csakhogy nem volt sör, s ő leült az étkező egyik üres asztalához, s egy kissé elgondolkozott az előtte álló napon. Milyen lesz a leszállás a folyón túl, a repülés visszafelé, amely legyőzi a délután kegyetlen hőségét, aztán egyedül lesz a sátorban, s útra kel az illatos, hűvös estében a folyómenti faluba. És gondolatait most nem bonyolította az ingerültség. Ma este újra beszél a leánnyal. Elmond neki mindent, ami izgatta, s aztán ebből erőt merítve, beszél a doktorral is. Hamarosan helyrejön minden. Alig várta, hogy repüljön. Örült, hogy él, és ebben a pillanatban minden nagyon egyszerűnek tűnt.

Mire visszatért a sátorba, Blore csaknem teljesen befejezte a csomagolást. Carrington is megérkezett a repülési tervvel.