7
Néhány perccel később botorkált a bambuszkerítés maradványain és az összekuszált szőlőágakon át, az udvaron. Valahonnan a ház túlsó oldaláról egy fiú megcsonkult, vérző testét vitte a karjában, melyet a robbanás nyershússá nyúzott, mint egy nyulat. A fiú nyöszörgött, amint vitte, szüntelen vádoló mormogással, talán tudatosan, de szavak nélkül.
Keresztülvitte a gyereket az udvaron, a kis rendelőbe. Most már több fény jött a házból, s összetalálkozott Harrisszel, övig meztelenül lépett ki éppen a rendelőből.
- Ne ide, inkább a házba - mondta.
Forrester megfordult, és ment utána, s vitte a gyermeket, át az udvaron, fel a veranda lépcsőin, be a szobába, ahol e pillanatban úgy tűnt neki, talán száz évvel ezelőtt himnuszt énekelt Miss McNab visító szólamára.
Belépett a szobába, karján a gyermekkel, s az első pillanatokban csak állt és bámult a leányra, a nővérére, az anyára. Mintha új életre keltek volna, lázas tevékenységben vásznat szaggattak kötözéshez, s közben folyton beszélgettek. Ebben a pillanatban eszébe jutott a visítás, visszaemlékezett, hogy rohant a leánnyal együtt a hang felé, de aztán elmaradt tőle, mert meghallotta a kisfiú szörnyű jajgatását a ház mögött, és rohant vele az összezúzott kerítésen és a fákon át, mintha megsebzett nyulat kergetne. Most megdöbbenve látta, hogy több gyermek is van ott. Két barna test feküdt az asztalon, melyről levették a térítőt, s kapkodva szedték le az ételt. Óvatosan lefektette a gyereket a padlóra, egy másik gyermek mellé. Egy burmai asszony is feküdt ott némán, fáradtan és sárgán a rémülettől, tompán felfelé bámulva, sötét pupillája akkor sem rebbent, mikor még egy gyermeket fektetett le melléje. S amint lefektette, észrevette, hogy valami változás történt. Abbahagyta a jajgatást. S amint távolodott, látta, hogy beleinek véres tömege kifordul felszakadt hasán. És a borzalomnak ebben a pillanatában kézzel próbálta helyretenni. De most már tudta, minden hiába, sietve felállt, levetette trópusi zubbonyát, letakarta vele a gyermeket, s úgy hagyta, hogy csak az arca látszott ki.
Mikor másodszor is felállt, nagy meglepetéssel Miss McNabet pillantotta meg, amint kilépett a konyhából. Úgy nézett rá, mint egy részeg. Nem az a nyugtalan, röpködő, visongó Miss McNab állt előtte, akit eddig ismert. Levetette a ruháját, nem volt rajta más, csak egy halványrózsaszín kombiné, melynek egyik vállpántja leszakadt és lelógott. Egy pillanatig rémülten azt gondolta, a légnyomás a ruhát is leszedte róla. De aztán látta, hogy nagyon is tudatosan cselekszik. Levetette magáról a mindennapi, lebegő ruhát, és nem visongott. Szeme nyugodt volt, hideg, biztos, határozottan segélyt nyújtó, kissé talán rideg is a személytelen odaadásban, s ő tudta, hogy ilyen lehetett valaha a misszió kegyes és kellemes napjaiban, mielőtt elindult arra a keserves útra, észak felé.
Megállt és nézte, s ő megszólalt halk, normális hangon, melyben nyoma sem volt a hisztériának. Mintha egészen más nő beszélne.
- Lesz szíves, Mr. Forrester, rengeteg vizet forralni. Itt mindjárt. Odakint ég a tűz. Rengeteg víz, igen sok víz kell nekünk, hozzon az isten szerelmére.
Még egy-két pillanatig állt egy helyben, megpróbálta összeszedni magát, aztán megfordult s kiment azon az ajtón, amelyen az imént Miss McNab belépett. Amint megfordult, még visszanézett a padlóra fektetett gyermekre. Trópusi zubbonya alatt mintha sérülései valami hihetetlenül borzalmas emlékké váltak volna. Nem tudott hinni abban, hogy ez valóság. Még ott állt egy másodperc töredékéig, és nézte az apró, lapos, sárga arcot, mely megnyugodott a halálban, s jótékonyan sötétbe borult a lámpa mögötti árnyékban. S ebben a pillanatban belehasított a furcsa érzés, hogy ismeri ezt az arcot. Úgy tört rá, mint a kiújuló fájdalom, hogy valaha életében biztosan látta már ezt az arcot. S a következő pillanatban már tudta is, hol látta. A viháncoló, barna gyerekek között ez volt a legkisebb. Ez nyargalt a doktor jeepjén ujjongó, zajos boldogságban, éppen tegnap.
Átment a konyhán, és kívül, a ház hátsó falánál, az udvarnak azon a részén, mely szabadon áll, s nem borul fölé a nagy fa, nyitott téglatűzhelyen égett a tűz. Miss McNab óriás vödör vizet tett fel rá, s a házból kivetődő fényben azt is láthatta, hogy már gőzölög. Kábultan és reszketve állt meg egy pillanatra. Aztán újra a fiú arca jutott eszébe. De ez több volt ezúttal, mint visszatérő emlék. Dührohamként söpört át rajta, őrjítő düh és fájdalom töltötte el. Ebben a pillanatban hirtelen átérezte, hogy amit a karjában vitt a nyomorult kis házak, fák és kerítések tömkelegéből, az nem egyetlen gyermek teste. Nemcsak egy gyerek bensője szakadt ki a testéből leírhatatlan hulladékként. Minden rendű és rangú, mindenféle színű és nyelvű gyermek megszámlálhatatlan millióit látta benne mindenütt, széles e világon, mind arra született, hogy elevenen megnyúzzák, fölaprítsák, föláldozzák s élve megcsonkítsák.
Dühe kínzó fájdalommá oldódott, s ez aztán lázas tevékenységre hajtotta. Tapogatózva bambuszt kezdett keresgélni az udvar porában a tűzre, és a vödör alá hajította. S amikor a tűz fellángolt, különös dolgot művelt. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, a láng melegéhez tartotta, s csak akkor gondolta meg tudatosan, hogy nem is olyan ostoba. Hiszen reszketett. Ezúttal először, mióta ennek az országnak földjére lépett, ahol eddig soha nem menekült a hőségtől, a megrázkódtatástól jéggé fagyott. Gyönge volt és reszketett.
A legrosszabbon már túljutott. Összeszedte magát, éppen akkor, mikor a leány kilépett a házból. Egyenesen feléje tartott, s ő kinyújtotta a karját és gyengéden átfogta. Szinte elhalt már benne a reszketés. Nem szólt semmit, csak magához szorította a leányt, s kétségbeesetten igyekezett kiűzni magából az izgalmat. A leány megszólalt:
- Már kell a víz.
- Mindjárt forr - felelt -, mi van odabent?
- Még mindig hordják be az embereket. Jönnek, mert tudják, hogy itt a doktor.
- Hányan vannak?
- Egy férfi, négy asszony, és még három gyereket hoztak.
- Az isten verje meg őket!
- No, no!
- Bocsánat - mondta, s két kezébe fogta a leány arcát. - Bocsásson meg. - Gyengéd, hűvös bőréhez most nem tapadt homok. Megnyugtatóan simult a kezébe.
Nagyon szelíden tűrte még egy pillanatig. Hagyta, hogy érintse az arcát. S a nyugodt bensőség véghetetlenül egyszerű mozdulatában kiállt belőle a reszketés, s most végképp magához tért. Könnyedén, de komolyan megcsókolta a leány arcát, s aztán fölszabadult boldogsággal az ajkát is. De a következő pillanatban megszólalt a leány:
- Több okból nem kellene ezt tennie.
- Nincs ilyen ok, s nem is lesz soha - felelte.
- Be kell hoznia a vizet.
Most eszébe jutott a visítás.
- Az édesanyja? - kérdezte.
- Igen - felelt a lány -, most tud beszélni. Hirtelen elkezdett beszélni.
Világosan látta, hogy a leány nem akar többet mondani. Elfordult tőle, mélyen a tűz fölé hajolt, s a tűzfényben ezúttal először úgy látta, hogy a leány arcának nyugalma zavart és aggódó. Aggasztotta az arc finom idegessége a tűzfényben. Egy-két perce elfojtott rémület ütközött ki rajta.
- Most maga fáradt el - mondta -, hadd tartsam egy kicsit.
Mielőtt hozzáérhetett volna, felegyenesedett a leány.
- Nem - hárította el -, nem vagyok fáradt, nincs semmi bajom, nem vagyok fáradt.
- Valami baj van - mondta.
- Vigyük be a vizet - megpróbálta leemelni a vödröt a tűzről.
- Majd én.
- Hát akkor gyorsan.
Mielőtt újra szólhatott volna, a leány megfordult, és bement a házba. Nem próbálta meg követni, hanem még néhány pillanatig a tűz mellett maradt, s a lángok közé tolta az el nem égett hosszú bambuszszárakat. Nézte a föllobbanó lángot, aztán lehajolt, s ismét újszerű hangra lett figyelmes, melyet eddig nem hallott tudatosan. Először nem tudta, mi az. Mintha alacsonyan susogó szél fújna a fák alól, a síkság fölött, a kelő vihar síró, panaszos hangja, az égett pálmák között. De most már tudta, hogy nem azt hallja. Emberi hangok. Sírás és jajgatás. Izgatott, szó nélküli, emberi sírás visszhangzó mormogása, az emberi lények egyetemes hangja; egymáshoz sírnak közös fájdalomban.
S amint lehajolt és figyelt, egyszerre megzavarta valami. Tudta, hogy hallotta már ezt a hangot. Fülelt ugyanúgy, mint előbb a síró mormogásra. Ugyanúgy futott feléje a hanghullám a sötétben. Néhány másodpercig egy helyben maradt, s próbált visszaemlékezni, hol hallotta. Gyötörte, mennyire ismerős, s fölzaklatta borzalmas, megfoghatatlan mélabúja. S végre emlékezett. Tudta már, hol hallotta ezt a hangot, más-más nyelven, mégis mindig ugyanaz. Mindig ugyanezt a hangot hallja az ember, az utcákról, amint emelkedik és esik a gépe, lázadón sír a hang a sötétben, a bánat, a kíváncsiság, a tiltakozás és a meglepetés hangja, kiszakadva megszámlálhatatlan láthatatlan emberből, egyforma, síró mormogással a bomba becsapódása után következő pillanatban.
Átsöpört rajta a tehetetlenség és hiábavalóság hullámával az emlékezés. Aztán felállt, fogta a vödröt, és bement a házba.
Szembetalálkozott, nem a leánnyal, hanem a nyugodt, szinte zajtalan Miss McNabbel. Azt gondolta, talán túl sokat időzött a vízforralással. Talán évekig hadakozott, hogy felismerje a szörnyű, síró hangokat. De Miss McNab átvette tőle a vödröt, s ezt mondta:
- Nagyszerű, ilyen gyorsan meghozta, örült és megkönnyebbülést érzett.
- Kérek még, sok, rengeteg vizet kérek. Legyen olyan jó, Mr. Forrester, forraljon még. Odakint talál egy másik vödröt.
Nem felelt semmit, egy percre megállt, s felnézett hirtelen, mi történik a szobában: a leány s az anyja még most is kötözéshez való vásznat hasogatott, Harris az asztal fölé hajolt. Nyolc-kilenc éves burmai kislány feküdt ott, bal karjának alsó részét elvitte a bomba, s kilátszott a szétzúzott kékesfehér csont csonkja. A földön még mindig ott feküdt az asszony, a kisfiú betakart holtteste mellett, másik oldalán egy férfi, akit a leány említett, mellette még egy gyerek. Úgy látszott, hogy itt minden a különös, rendszeres, nyugodt Miss McNab irányításával történik, aki csontosan, éppenséggel nem nevetségesen tesz-vesz a kombinéjában: apró, csillogó szeme szenvedélyesen nyugodt, s festett, rendetlen hajtömege sem tűnik már furcsának. Harris is nyugodt. Kissé lassú, de töretlen hatékonysággal mozgott az asztal körül. A lámpafényben eltűnt minden kisfiússága, s már nem az az ember, aki Burma megszállását hatalmas baráti tréfának tartja. S mindenen, ami a szobában történt, az asztalon fekvő gyermek jajgatásán, az asszony súlyosan kapkodó légzésén a kétségbeesésnek egyetlen hangja tört át. Forrester legnagyobb meglepetésére nem az anya hangja, amint első pillanatban gondolta, ő nem tudta visszafojtani ajkán a megkönnyebbülés első pillanatában kiszakadt hangot. Az idősebbik leány jajgatott. Az a lány, aki az egész étkezés alatt szelíden méltóságos hallgatásba merült, úgyszólván egyetlen szó nélkül. Meglepő volt hisztérikus jajgatása, s fölzaklatta az egész kis szobát. Reszketve szívta be a levegőt, s szinte visszhangját adta a kinti jajveszékelésnek.
Néhány másodperc alatt, amíg ott állt és figyelt, valami más is történt. Hallotta, hogy Harris sürgető türelmetlenséggel megszólal időnként:
- Ollót kérek, ollót!
Az anya gyorsan ledobta a kötést és megindult. Átment a szobán, közeledett feléje, s aztán megpillantotta a leányt, amint még gyorsabban közeledik feléje, az asztal mellől, s megállt, az anyja útját elállva, meglepően hevesen s röviden odavetve:
- Jól van, menj vissza, majd én odaadom. - S az anya megfordult, s békésen visszament a helyére.
Nagy meglepetéssel figyelte a leányt, hogy elment mellette, s fel sem nézett. Szaporán lélegzett, mint aki megijedt. S amint elment mellette szó nélkül, hirtelen az az érzés fogta el, hogy a leány nem kívánja őt, hogy talán meg is bánta mindazt, ami történt - hogy a gyöngéd meghittség, mely összekötötte őket, tévedés volt csak.
A leány áthaladt a szobán az ollóval, rémülten, szinte vadul, s ő kilépett a házból. A bambuszból rakott tűz elhamvadt. Száraz bambuszszárral felpiszkálta és lángra lobbantotta, hogy lásson az udvaron, aztán a tűzfényben új bambuszszárakat keresett és felhalmozta. Miss McNab megjelent az ajtóban és kiszólt:
- Mr. Forrester, van víz a tartályban, megfeledkeztem róla, hogy nem tudja. Ott a veranda végében.
Egy pillanatra megállította és megkérdezte:
- Mi van Annával?
- Remek kislány az - mondta Miss McNab. - Nincs nála különb, ő volt a legfiatalabb lány az egyetemen.
- Olyan rémültnek látszott.
- Mr. Forrester - felelt -, most először látott bombát, és bennünket mind most bombáztak először. Mindnyájan rémültek vagyunk.
- Bocsánat - felelt. Hirtelen ráébredt ostoba önzésére.
- Nagyon bátran viselkedett - folytatta Miss McNab.
- Bámulatosán bátran. Forrester nem tudott felelni.
- Azt hiszem, azért volt olyan bátor, mert maga itt van
- folytatta -, meg akarta mutatni magának.
Forrester csak állt, a tűzbe bámult. Nézte, hogy emésztik el a lángok a bambuszszárakat, amint a tulajdon dühe is szárazon és keserűn elemészti az önzését és ostobaságát.
- Maga már sok ilyesmit látott - mondta Miss McNab. - Nem újdonság ez magának. Megszokta. A lány tanult magától, s ennek nagyon örül.
- Hozom a vizet.
Fogta a vödröt, s megindult a víztartály felé, de Miss McNab utána szólt:
- Nős maga, Mr. Forrester? Bocsásson meg, hogy személyes dolgot kérdezek.
- Nem vagyok nős.
- Örülök.
Miss McNab a falu felé mutatott, ahol a fák között reszkető fénnyel apró tüzek és fények égtek a sötétben, és most is szüntelenül odahallatszott a jajgatás.
- Ha maga nem lenne itt, ő is ezt tenné - mondta Miss McNab -, átadná magát a szörnyű pániknak, látta a testvérét.
- Hogyne - felelte.
- Ezek nem olyan emberek, mint mi. Bennünket jégből faragtak, isten bocsásson meg nekünk. Ismerem őket, negyven éve élek köztük. Kislány voltam még. Ezek kiüvöltik magukat. Hallhatta Indiában, Mr. Forrester, kijajgatják magukat.
Megint nem felelt semmit, szorosan markolta a vödröt mind a két kezével, s a tűzbe bámult.
- Ezek nem tudják magukba fojtani a bajukat, Mr. Forrester, mint maga vagy én. Annyira, hogy tiszta hülyeség.
Ebben a pillanatban szeretett volna mondani valamit bizalmasan, néhány dolgot, vagy talán mindent, ami kínzó önmarcangolással bántotta, oly hosszú ideig. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Miss McNab bement a házba. Az ajtóból még visszafordult.
- Ha hajlandó főzni egy csésze teát, a következő vödör után, az nagy öröm lenne mindnyájunknak. Borzasztó a hőség, és nagyon szomjazunk.
- Főzök - felelte.
Miután elment, az aktivitásban lelt orvosságot önutálatára. Bambuszt gyűjtött az udvaron, élesztette a tüzet. Újabb hatalmas fémedényt talált a veranda lépcsője alatt, és megtöltötte vízzel. Először dühösen mozgott, haragudott önmagára. De érezte, hogy fokozatosan elterjed a haragja, elomlik hidegen a tagjain, s végül egészen eltávozik belőle. Tudta, hogy igaz, amit Miss McNab mondott. S amint járt-kelt az udvaron, feltekintett, figyelt és tudta, hogy a mormogás csodálatos módon erősödik, mint a hangok óriási tömbje. Kellemetlen és lázadó tiltakozássá nő. Mélyül és élesedik, s közeledik a sötét fákon át minden oldalról, mint a kétségbeesés áradata. Állt és lenyűgözve, kissé zavarodottan figyelt, csodálkozva, sőt megdöbbenve. A sok emberi hang erősödő mormogása, mely ismeretlen nyelvvé olvadt össze, primitív erővel kezdett hatni rá. Figyelt s visszaemlékezett, hogy valamikor ugyanígy állt Calcutta szívében és figyelte az indiaiak nyugtalan hadseregét. Fehér dhotijukban izgatott, fehér kacsákhoz hasonlítottak. Áthaladtak az úttesten, elárasztották a járdát, rajzottak a villamosokon és a buszokon. S akkor hirtelen átjárta a gondolat, hogy ha ezeknek valaha tömegesen kellene menekülni a bombázás elől, olyanfajta bombázás elől, amit Európa már jól ismert, összetaposnák egymást egy-két óra alatt, egyetlen őrült, romboló és önromboló áradatban, kiáradva abból az óriás, széteső, törékeny, cicomás városból. Tudta, hogy az éhínség borzalma tette ezt a népet ilyenné. Az űzte ki őket a bennszülöttek külvárosainak áporodott mocsarából, napégette, keselyű-marcangolta hosszú utakra, ahol nincs menekvés, hogy százával hulljanak el, reménytelenül, útmutatás nélkül, önpusztítóan, a halálfélelem primitív őrületében, hogy megrothadjanak a napon.
Figyelt a hangokra, melyek minden oldalról erősödve fogták körül a sötétségben, és tudta, hogy most is pontosan ugyanazt hallja. Ott állt, fülelve, s fölvett egy bambuszszárat az udvaron. Szinte öntudatlanul mérlegelte a kezében, s a következő pillanatban megindult a ház felé. Maga sem nagyon tudta, mit csinál. Ismét megállt és fülelt. A hangok élesedtek körülötte, sötétebben, erősebben egyre közeledtek. Némelykor felismerte ugyanazt a kiabáló hangot, egyetlenegy kiáltó szót, mely olyan volt, mint lövés a sötétben, primitíven nagyszerű, félelmetes és őrjöngő hang. Aztán válaszul sok ember mormogása következett. És most már tudta, mi történik. Kivonulnak. Éjszaka van, mégis kivonulnak, őrjöngő pánikban, valahova a sivatagba. Az éjszaka borzalmában, a bombázástól való rettegésben egy lázadó, szörnyű hatalom új visszavonulásra hajtja őket. Mintha a japánok jelt adtak volna, hogy visszatérnek.
Bottal a kezében visszatért a házba. Az ajtóban Miss McNabbe ütközött.
- Valami történik itt - mondta neki -, figyeljen csak. Miss McNab elfordított szemmel, csendesen, nagyon nyugodtan megállt és fülelt. A belső szobából még a mély beszédhangokat is ki lehetett venni. Súlyosak és közeliek voltak a hangok, szinte az volt az érzése, el tudnák söpörni a házat.
- Lefelé mennek a folyóhoz - mondta Miss McNab.
- Nem tetszik nekem ez a dolog.
- Nem vagyunk Indiában, Mr. Forrester.
Ő eközben körülnézett a szobában. Ott volt a doktor, az anya, az idősebb leány és a sebesültek. A leány eltűnt. S egy döbbenetes pillanatra lesújtottak reá a behatoló hangok.
- Nem vagyunk Indiában, és sohasem érti meg, mi van itt, ha azt hiszi, hogy India vagy Burma mindegy.
- Hol van Anna?
- Átment a rendelőbe.
Sarkon fordult, kiment a házból, le a veranda lépcsőin, átvágott az udvaron, a Harris kis rendelőjéből kivetődő fény felé, s a beszűrődő hangok erősségéből tudta, hogy a házak közötti kis térségen szorongó, lassan vonuló tömeg még most is két-háromszáz yardnyira lehet tőlük.
Amint az udvaron áthaladt, félúton a leánnyal találkozott. Sietve jött a rendelőből. S abban a pillanatban, hogy meglátta, eszébe ötlött a jeep. Ott áll a kocsi, ahol Harris hagyta, a terelőúton, s elzárja az elvonuló tömeg útját. És ugyanebben a pillanatban, mikor erre gondolt, azt is tudta, hogy ez veszélyes dolog. A tömeg bizonyosan összezúzza majd a kocsit.
Néhány másodpercig gondolkozott ezen, s közben melléje ért a leány. Meglepődve tekintett rá, de most már nem ijedten. Elmondta neki, hogy vonul a tömeg a folyó felé, s a leány riadtan kapta fel a fejét, mintha a rémület hangjait most hallaná először.
- Megyek, elviszem a kocsit az útból. Maga maradjon itt - mondta Forrester.
Átrohant az udvaron, ki a sövénykapun, beszállt a jeepbe. A kocsi oldala és az út túlsó sövénye között négy lábnál kisebb távolság volt. Látta, hogy a tömeg itt nem tud áthaladni. Néhány másodpercig matatott a félhomályban, hogy begyújtsa a motort, s lenézett a sárhányóra. Mikor megint felvetette a szemét, már odaért a tömeg. Kuszán sorakozó arcok a bambuszkerítés mellett, az út mentén, egyre sápadtabban, de tisztábban bontakoztak ki a kocsilámpák fényében. Alig száz yardnyira voltak tőle. És a hangok közül élesen és kivehetően felfedezte azt, amitől rettegett. A felszín alatt düh forrongott valami ellen, s neki átfutott az agyán, amit Harrisnek mondott - hogy nekik semmi joguk itt. nem kellene itt lenniük, hogy amit itt művelnek a repülőgépeikkel, teherautóikkal, a romboló felszabadításukkal és ezzel az egész mindenséggel, a háború esztelen fölidézésével, ha jól meggondoljuk, egyszerűen jogtalan betolakodás.
Száguldtak a gondolatai, s ő mereven, szinte kővé válva ült, és figyelte a hangok erősödő árját. Mozdulni sem tudott. Már abban a pillanatban, mikor a leány kilépett az udvarról és beszállt melléje a kocsiba, tudta, már késő, nem tud elhajtani.
- Nem lesz semmi baj - mondta a lány -, hagyja őket elhaladni.
- De nem tudnak elmenni mellette.
- Majd elmennek - mondta a lány. Három-négyszáz ember hangja egyszerre tört rájuk az
út mentén. A pillanatnyi meglepetés robbant ki belőle.
- Szálljon ki és fusson.
A leány nem mozdult, hanem egyszerűen rászólt:
- Gyújtsa meg a lámpáit.
Szinte gondolkodás nélkül engedelmeskedett a leánynak. A kocsi reflektora élesen, vakító fénnyel világította meg az utat. Az arcok gomolygó tömege néhány pillanatig előrehaladt, aztán megmerevedve megállt a reflektorfényben. Lapos, rémült, pislogó arcok. A zúgás hirtelen elhalt. A tömeg megtorpant. Asszonyok hátukon vitték a gyerekeket; batyukkal megrakott bambuszszekerek, bíborvörös ágyékkötők a férfiakon. Szinte vidáman tarkállottak a fehér lámpafényben a homok fölött. S most megint hallotta a zúgást. Dühös kiáltások váltak ki a fantasztikus hangzavarból.
- Mit mondanak? - kérdezte.
- El akarnak haladni.
- Mondja meg nekik, hogy nem lehet. Mondja, hogy nincs értelme.
Még nem fejezte be a mondatot, mikor a leány felállt.
- Mondja nekik, hogy minden rendben van. - Megfogta a leány kezét, amint felállt mellőle. Megdöbbent, milyen jéghideg, ö is felállt.
- Mondja meg nekik, hogy sokkal jobb, ha itt maradnak.
A leány nem szólt semmit, s ő egy-két másodperc múlva már tudta, miért nem. Reszkető félelem hatolt át rajta, úgyhogy nem tudott egy helyben maradni. Ebben a pillanatban fogta el a kezét, s úgy megszorította, hogy érezte, áthatol a leányon a fájdalom, s kiszorítja belőle a reszketést.
Mondja meg nekik. Mondja, hogy minden rendben van.
Karjával átkarolta, s elfogta a leány pillantását. Olyan fiatal volt, olyan rémült és tétova a kocsi lámpafényében, hogy az érzelem, a gyöngédség újra fellángolt benne, erősen, tisztán, nyíltan, szerelemmé erősödve. És most a leány elkezdett beszélni.
Ő eleinte nem tudta, mit beszél. Az arcok sorfala nyugodt volt. Aztán valahol egy gyermek sírni kezdett. És a sírás kirobbantotta a tömeg kiáltását, az arcok a fény felé fordultak. Forrester erre szorosabban fogta a leányt, s aztán az arcok kusza sokasága egyetlen képpé olvadt. Beleolvadt egyetlen férfiarcba, az az ember élénk bíborszín ágyékkötőt viselt, és európai puha, barna filckalap volt a fején. Mintha a tömegből valamennyi kéz őt lökte volna előre, tíz-tizenöt lépéssel közelebb a jeephez, hogy beszéljen a leánnyal.
Nagyon gyorsan mondott valamit, vitatkozó hanglejtéssel, mindkét kezével hadonászva.
A leány már nem tudott mit mondani.
- Mit mond? - kérdezte Forrester.
- Hogy nem maradnak itt, azt mondja, visszajönnek a japánok.
- Mondja, hogy nem jönnek vissza.
S most hirtelen és ingerülten az izzadó, láz gyötörte, élősdiekkel ellepett, porban fuldokló, esőverte gyalogság jutott az eszébe, mely utat ver magának az északi domboktól, hogy megküzdje a sivatag végső csatáját, ö is segített, hogy előkészítse az útjukat. Most már nem állíthatja meg őket semmi. Most Mandalay esik el, egy hét múlva Meiktila. Bezárul a hurok dél felől, a központi síkság körül.
- Mondja meg nekik, hogy soha többé nem jönnek vissza. Mondja meg: soha, soha, soha!
Még mielőtt a leány beszélni kezdett, a barna puhakalapos férfi izgatott, heves mozdulatokkal mutatott az ég felé. S a leány még nem szólt semmit, de ő már tudta, hogy ez mit jelent.
- Azt mondja, már vissza is jöttek. Azt mondja, már itt is voltak. Azt mondja, mindenki tudja, hogy visszajöttek.
- Mondja meg nekik, hogy ne féljenek semmitől. Mondja, meg kell nekik mondania.
A leány beszélni kezdett, de a puhakalapos már szinte ordított rá.
- Beszéljen velük, csak beszéljen - kérlelte Forrester. - Mondja meg nekik, hogy ez már elmúlt. Mondja meg, sokkal jobb, ha itt maradnak, mondja meg, nincs értelme elmenni.
A leány néhány szót szólt a puhakalaposhoz, s az hadonászva, kiabálva visszafelelt.
- Azt kérdezi, mi van a repülőkkel.
- Mondja meg nekik, hogy itt vannak a sebesültek a házban. Segítség kell. Mondja meg, hogy reggelre küldök nekik élelmet és minden szükséges dolgot...
Már nem nagyon tudta, mit mondhatna még. A puhakalapos megint hadonászott, s a leány újra beszélt. A tömegben a fehér arcok még nyugtalanabbul reszkettek a lámpafényben, a gyermek újra sírt, vékony gyötrődő jajgatással.
Most hirtelen a leány hozzáfordult:
- Álljon fel.
- Nem - felelt. - Maga csak beszéljen velük.
- Álljon fel - kérlelte a lány. - Tegye meg, álljon fel, azt akarom, hogy lássák magát, álljon feli
Megfogta a kezét, s ő mégis felállt. A leány mellett nagyon magas volt, és zavarta, hogy feltűnően kimagaslik az erős lámpafényben, lenéz a sápadt arcok tömegére, melyek részben ellenségesen, részben kíváncsian és rémülten merednek rá a szűk ösvényről. De amint felállt, rögtön hallotta, hogy elcsendesednek. A puhakalapos már nem hadonászott, és valaki kezdte korholva csitítani a síró gyereket.
A gyerek elhallgatott végre, s a leány újra beszélni kezdett. A következő pillanatban már tudta, hogy őróla beszél. De hogy mit, abból nem értett semmit. Nagyon gyorsan beszélt, mintha még mindig attól félne, hogy a tömeg visszatér lázadó tiltakozásához.
És amint ott állt és figyelte a leány beszédét, s nyilván róla szól olyan nyelven, melyet nem ismer, egyre jobban érezte, hogy elönti a mélységes alázat, s erősödik, egyre mélyül szerelme és büszkesége a leány iránt. Az éles reflektorfényben látta, hogy megnyugszanak a lázadó arcok. S azt is látta, hogy amit Miss McNab mondott, igaz. Látta, hogy ez nem India. Itt nem a termékenység imádatából fakadó örökös és megoldhatatlan problémák kísértenek, ami valamiképpen önpusztítás. Itt olyasmivel áll szemben, amit nem ismer. Valamivel, ami ennél sokkal egyszerűbb, sokkal gyermekesebb, sokkal szelídebb. Nem annyira bonyolult, nem zavarja annyira ezerféle vallás és faji ellentét, mint Indiában, hanem tiszta és világos: csak bizonyos szemszögből kell nézni, mint a fehéren csillogó pagodát, mely ott világít a sivatag homokja fölött.
A leány köré fonta a karját, míg befejezte a beszédet. S csak amikor már látta, hogy a tömeg eleje fokozatosan enged és elsötétedik, amint megfordulnak a lapos holdarcok és helyüket a hajak sötét kókuszdiója foglalja el, mely feketén csillog a lámpafényben, csak ekkor tudta összeszedni annyira magát, hogy újra megszólaljon. De amint szavak jöttek az ajkára, megszólalt a leány:
- Ne szóljon semmit. Hagyja, hadd menjenek, hagyja menni őket.
Még néhány másodpercig ott állt, s hallgatva nézte, hogy távolodnak, figyelte a visszahúzódó hangokat. S mikor már az utolsó bíbor ágyékkötőket látta tarka virágsziromként himbálózni a lámpafényben, kezét gyengéden a leány vállára szorította, hogy az leült.
- Visszamentek - mondta -, mind visszamentek. - De a leány nem felelt. Ült, és szorosan összezárt két kezét ölébe ejtette.
- Mért beszélt nekik énrólam? - kérdezte.
Az ösvény felől lassankint a sötét pálmafák alatt az utolsó hang is elhalt. A leány nem felelt.
- Miért? - kérdezte újra. - Mondja meg nekem. – De a leány nem felelt, s még mielőtt újra szólhatott volna s mielőtt az utolsó hang is elhalt, sírni kezdett, először csendesen, aztán erősebben, szörnyű kétségbeeséssel, eltakarva szájának reszketését a kezével, s ujjait a szeme köré fonta, mint egy kalitkát. Mint aki megpróbálja felfogni a kövér, keserű könnycseppeket.
A leány sírt, s ő nem szólt semmit. A sivatag felől most sokkal inkább síró emberek hangjának tűnt a sakálok üvöltése, mely a vadonból bele-beletört abba a nyugalomba, mely leereszkedett az emberek elhalt zúgása után. Kioltotta a jeep reflektorait. Kialudt a bambusztűz is az udvaron, s most semmi fény nem látszott, csak a házból kiszűrődő világosság s az a pislákoló fény a rendelőben, a beteg gyermek feje fölött. Az ablakokon kiszűrődő fényben Harrist látta és némelykor Miss McNabet, amint a sebesültekkel foglalatoskodnak.
„Be kellene mennem” - gondolta, de a leány egyre sírt, s ő a karjában tartotta és nem mozdult. Elárasztotta őket a fa édes illata, de most érezte azt a furcsa, száraz szagot is, a halott, savanyú vegyi bomlás szagát, a bombázás szagát.
Mikor végre elcsendesedett a leány, hirtelen feléje fordult, s megfogta az arcát. Magához húzta, és szorító hévvel megcsókolta; s ő viszonozta a csókját. Eközben érezte, hogy lassan megnyugszik, s elárasztotta őket az édes-savanyú szag. A bombázás és a fa illata. Hallotta a sakálok feljajduló és elhaló ordítását, mely belehasít és elmélyíti a sivatag mélységes csendjét.