12

Aztán hosszú ideig olyan hőség volt, hogy beszélni sem tudtak a gyér árnyékban. Forrester a földön feküdt, és szemgolyóját kezével eltakarva védekezett a nap ellen. De az izzás végigkúszott a talajon, és szinte kristályos fehérségben szúrt, mint a só, és belemart az arcába, mint a mérgeskígyó.

A völgy túlsó oldalán gonosz kis lángnyelvekkel fehér csontvázzá égett a gép. A füst színe is megváltozott, fekete volt, és most szürke lett. Csak a fémrészek pattogtak néha a hőségtől, egyébként semmi nesz a délutáni csendben. Forrestert is elnémította a nyomasztó hőség, melyet még a tűz is fokozott. Óvatos volt, s felhúzta az óráját, s mikor még négy órakor sem hallotta a közeledő gép zaját, kezdte agyában felidézni a vidéket, amelyen átrepültek lezuhanás előtt. Nem emlékezett másra, csak úttalan, jelzés nélküli, zöld kéregre, mely mindent beborított. Semmi biztos pont, amelyre támaszkodhatna, csak a folyó sok-sok mérföldnyi távolságában. Erősen koncentrált, és most már tisztábban emlékezett a folyóra. Most már azt is tudta, hogy két folyó volt, mely hangvillaszerűen egyesült, s arra is emlékezett, hogy délkeleti irányban távolodott tőlük. Igyekezett felidézni magában a térkép durvább részleteit. Nem nehéz visszaemlékezni a sivatagra, amint a gépből látta. Az Irrawady a keleti oldalra esett, a Chindwin nyugatra, s e kettő találkozik Mandalaynál. „Ennélfogva, ha láttuk őket, de nem szeltük át - gondolta magában - most valahol a kettő között lehetünk. Húsz-harminc mérföldnyire lehetünk mindegyiktől, talán még annyira sem. És ez a völgy a monszun-évszakban biztosan folyó. Hegyi mellékfolyó, és valahol csatlakozik a két folyó valamelyikéhez.”

Felkelt, tett néhány lépést, és kiért a napsütésbe. Húsz perccel múlt négy óra. Másfél óra múlva vége a napnak. „Még ha észrevesznek is - gondolta -, már besötétedik, mire a jelentést megteszik, hogy felkutassanak bennünket még ma. Itt kell maradnunk legalább holnap délig.”

Tett néhány lépést a napsütésben, és áttekintette a völgyet. Durván nézve, keletről nyugat felé húzódik. Négy-ötszáz yardnyira nyugatra súlyos sziklatömb szikrázik a napfényben, mint a vas, ezüstös, gránitos izzással még ilyen távolságból is. Az erdő lejtőjéről kerülhetett a folyómederbe, és tovább görgette a víz.

Annyira elmerült a terep tanulmányozásában s oly elszántan próbálta találgatni, mi lehet a gránit-torlasz mögött, ahol fordul a völgy, hogy egy-két percre megfeledkezett a kegyetlen napsütésről. Nem is hallotta, hogy Blore közeledik, csak az lepte meg, hogy szigorúan rászól:

- Ne tartózkodj ilyen sokáig itt. Mi a csodát nézel tulajdonképpen?

- Hogy van Carrington? - kérdezte Forrester.

- Hát ez bizony fájdalmas dolog. Azt kérdeztem, hogy mit nézel?

- Csak nézek. Ma már valószínűleg nem találnak meg bennünket.

- Nem.

- Sőt talán még holnap sem.

- Azt hiszed? - kérdezte Blore. - És akkor minek szemléled annyira ezt a folyómedret?

- Ez vezet valahová.

- Csodálatos következtetés.

- Lehet, hogy nekünk is arra kell mennünk.

- Hogyan? - kérdezte Blore. - Biciklin talán? - Csúfondárosan mondta, furcsa, vékony hangon, pontos hangsúllyal. Türelmetlen fejhangon nyekergett.

- Gyalog.

- Carringtonnal? Bárhogy ápoljuk is, nem tud gyalogolni.

- De mi baromi erősek vagyunk, mint két ló. Majd visszük.

Blore nem felelt.

- Meddig tart a vizünk? - kérdezte Forrester.

- Három napig. Talán négyig. Esetleg még tovább.

- Mondjuk, ötig. - Ott állt, nézte a völgyet a latolgatás kábulatában. - Ha négy mérföldnyire tudjuk elvinni egy nap, az összesen húsz mérföld. Nem lehetünk távolabb a folyótól.

- Lehetséges.

- Biztos. Nem tudom, te mit gondolsz, de én elmegyek innen, ha beledöglök is.

Úgy látszik, a tréfa nem mulattatta eléggé Blore-t. Állt mellette, egymásra szorított kézzel, mint akinek fáj valami.

- Mi a baj? - kérdezte Forrester.

- Vérzik a kezem. Nem tudom elállítani.

- Majd én elállítom.

- Hagyd. De valahogy a vérem olyan furcsán híg lett.

- Azt mondtam, majd én elállítom.

Lassú lépésekkel elindult a napsütésből az árnyékba, ahol Carrington feküdt. Föléje hajolt. A fiú kimerült volt az ijedtségtől, pupillája sárga, s a vér kiszállt az arcából, mely szürke volt és ragacsos, s olajosán folyt róla a verejték. Nagyon óvatosan megtörölte a törülközővel, s Carrington egy pillanatra nagyon erőtlenül elmosolyodott, és nem szólt semmit. De mosolya egyszerre véghetetlen bizalommal töltötte el Forrestert. És talán éppen azért, mert szó nem hangzott el, új bizalmat érzett önmagában. Érezte, hogy a fiú tökéletesen tisztában van a helyzettel, s éppen őmiatta nem aggódik .és nem fél. Visszament Blore-hoz, aki még mindig ott állt és fogta a kezét.

- Tartsd föl, keresztbe a melleden. - Most látta, hogy Blore is kimerült, s másodszor is elkapta a rémület hulláma. Gépiesen felemelte a kezét, és a híg vér végigfolyt a karján. Forrester fölhajtotta az ingét. Blore röviddel azelőtt meglehetősen kurtán rászólt, hogy hajtsa össze, de most, hogy felhasította egészen nyakig, egy szóval sem ellenkezett. Forrester a gázálarc tokjában keresgélt, és meg is találta az ultraszeptilt. Hintett belőle egy keveset a sebre, s aztán kitisztította óvatosan, amennyire tellett tőle. A seb keresztben húzódott végig a tenyerén, nem nagyon mélyen, a hüvelykujj domborulata fölé. Forrester átkötötte rajta az inget, s aztán a csukló fölé csavarta, összekötötte a két ujját, és hurkot csinált belőle. A hurkot átvetett Blore fején, s belehelyezte a kezét.

- Ápolónőtől tanultam - mondta. Mosolygott és igen örült, hogy Blore visszamosolyog rá.

- Most az lenne a legokosabb, ha innál egy kis vizet.

- Jól vagyok - felelt Blore.

- Csak nedvesítsd meg az ajkadat, tedd, amit mondok,

- Elég parancsolóan hangzik.

- Jól tudod, milyen zsarnok néha az ápolónő.

Újra mosolygott. Blore elé tartotta a vizespalackot, hogy igyék. Utána gondosan bedugaszolta, és a termoszpalackkal együtt becsavarta a törülközőbe. A megjegyzés a zsarnok ápolónőről valahogyan Burke-öt juttatta az eszébe, s most egy ideig szórakozottan reá gondolt. Eltűnődött, mit mond majd, ha meghallja, hogy eltűnt. Azt mondja-e, egye fene, jól áll neki, vagy úgy kell egy angolnak, vagy éppen egy férfinak. Tele torokból kiabál majd át az ápolónői étkezdében Johnsonnak, és ír hévvel adja tovább az esetet a fiatalabb lányoknak. Eszébe jutott fenyegetése, hogy megfojtja, és akkor komolyan is gondolta. Ez aztán elviselhetetlenül tiszta gondolathullámokban a leány képét idézte fel, amint visszanézett rá a jeepből a kis rendelő világos ajtajának keretébe.

És most már nem törődött sem a nappal, sem a homokban kiégő repülőgéppel, sem Carringtonnal, sem Blore-ral, aki éppen lefeküdt melléje az árnyékba. Maga elé bámult, s a leányra gondolt. Mintha néhány pillanatra áthaladna a fehér fény élesen keserves függönyén, mely az árnyék szélén lebegett előttük. Messze jár a kicsi, sötét, illatos világban, a bambuszházban a fa alatt, mely így emlékezetébe idézve vidámabb volt és élőbb. Annyira ott élt most néhány percig, s maga előtt látta Miss McNabet, aki zsoltárokat harsog a lámpafényben, látta a papagájzöld banán és papaja-gyümölcsöket a csipketerítőn, Harrist, amint gint iszik, a mosolygó leányt, s aztán kettőjüket, amint ott fekszenek a homokban, miután a bomba leesett, annyira, hogy mikor kiáltást hallott s látta, hogy Blore felugrik, mintha a forró homok a lábát égetné, szinte el sem tudta hinni, hogy ennek a kövér s most egyszerre olyan érthetetlenül izgatott tisztnek semmi része nem volt abban, ami az előző este történt.

- Itt a gép! - kiáltott Blore. - Egy Dakota! Nem hallod? Itt a nyavalyás!

Kirohant a napra és kiabált.

Forrester követte, és tisztán hallotta a Dakota motorjainak hangját. A gép délkeletről közeledett. Amint a zúgást meghallotta, igyekezett elnyomni izgatottságát, és abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy abból az irányból semmiképpen nem érkezhet gép a mentésükre. Hallotta Blore kiáltását.

- Látniuk kell minket. Lehetetlen, hogy észre ne vegyenek. - Szaladt, kövérségében meglepő agilitással, mindkét karjával hadonászva. Izgalmában kirántotta sebesült kezét a hurokból, s azzal is integetett.

Forrester megállt, s várta, míg látótávolságba kerül a gép a dombok felett. Hirtelen feltűnt vagy ötezer láb magasságban, zöldesszürkén a forróság ködében. A menekülés gondolata nem zavarta meg. Leült a homokra egy tiszta térségen, egy száraz ágat vett a kezébe, és várta, míg elhalad a gép a napsütésben. Valahol messze a nyílt völgyben hallotta Blore vékony, fejhangú kiáltozását. Aztán a Dakota áthaladt a völgyön, nem változtatta irányát, s ő meghúzta a homokban a gép pályájának vonalát a naphoz viszonyítva.

Még mindig ott ült, diagramját bámulva a homokban, gondolataiba mélyedve, mikor Blore visszaért hozzá. Lassan járt, vigasztalhatatlanul, mindkét kezét oldalt lógatva, arca trópusi kalapja alatt elképesztően fürdött az izzadságban, s a kalap jobban lötyögött a fején, mint valaha.

- Az isten szerelmére, dugd vissza a kezedet a hurokba szólt rá Forrester. Megint csörgött a vér a tenyeréből.

- Ránk se néztek - mondta Blore. Behajlította a kezét, s lassan csörgött a vér az ujjai között, aztán hirtelen visszadugta a hurokba.

Forrester nem felelt, csak a rajzot nézte a homokban.

- Ránk se hederítettek - mondta Blore.

- Postajárat.

- Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte Blore.

- Tegyük fel, hogy a posta Mandalayből indult...

- Csak nem vársz levelet?

- Mandalay Monywáig és Monywától Comilláig, ez durván északnyugati vonal. Ha megtaláljuk azt az utat, amerre az halad ... - Forrester ült, maga elé bámulva, gondolataiba mélyedve.

- Úgy látom, szörnyen izgat a gyaloglás. Hát miért nem indulsz?

- Ide hallgass - mondta Forrester. Leült törökülésben, maga alá húzva a lábát. - Nézzünk szembe a dologgal. Ez az ország szörnyen nehéz ügy. Ez az egész összevisszaság a hegyekkel, meg ez a dzsungel, mindenütt egyforma. Hosszú hosszú mérföldeken át ugyanaz. Pokoli dolog megrögzíteni valamit a levegőből. Magad is látod, éppolyan jól tudod, mint én.

- No de itt van a tűz. Holt biztos, hogy azt meglátják felülről.

- A Dakota sem látta.

- Nem.

- A ködös hőség, a szögben eső fény, különös erdőtüzek, ellentétes irányban futó völgy. .. Jóságos isten, ember, tudod te jól, hogy van ez! Ez a sáv csak olyan, mint egy ér a fák között.

Forrester jobbnak látta, ha szembenéz az igazsággal, egyszerűen és őszintén, s aztán felkészül a legrosszabbra. Jobb előbb, mint később. De amint kimondta, rögtön látta Blore-on szavainak nyomasztó hatását.

- Legokosabb, ha lepihensz - mondta neki.

- Ó, nincs semmi bajom.

- Nem hát, csak a kezed cefetül vérzik. Gyere, átkötöm újra.

Forrester lassan felállt, s igyekezett hanyagul mozogni.

- És hagyd abba, ne integess máskor annak a nyavalyásnak. Azt hiszed, a Dakota mást sem visz, csak ápolónőt?

Blore jól fogadta a tréfát, még mosolygott is, amint együtt megindultak vissza az árnyékba. De most még a dzsungel szélének árnyéka sem szolgált enyhülésükre. A napsütés bevágott a szélső, ritkább ágak között, és keménnyé, acélossá izzította a homokot. Forrester vakító fényt érzett a két szemgolyóján, mintha tükörről vetítődne vissza. És néhány pillanatra kábán elnyújtózott, levegőért kapkodva.

Végül is Carrington szólalt meg:

- Az a Dak... Az a járat, amelyik valamivel öt óra előtt fut be.

Forrester izgatottan fülelt, de eltökélte magában, hogy csekély érdeklődésnél nem mutat többet.

- Azzal nem érdemes törődni.

Felült és kezdte átkötözni Blore kezét. Szorosabban csavarta meg az inget a csukló fölött, és kissé magasabbra húzta a hurkot a vállánál.

- Most vegyél be egy aszpirint - mondta -, az lesz a legokosabb, amit cselekedhetsz.

Blore meglepően engedelmes lett, egyszerre két aszpirint vett be, nagy lapátfogai kifehérlettek száraz ajka közül, és a mohóságában volt valami, ami egy lóra emlékeztetett, amikor bekapja a kockacukrot. Aztán lefeküdt, az arcára borította trópusi kalapját, és a következő tíz percben Forrester csak annyit látott, hogy szabályosan mozog a kalap föl-le, mintha Blore a száraz aszpirin ízét igyekezne kikergetni a szájából.

Blore elnyújtózva feküdt, Forrester meg két kezét összefonta a térde alatt, és elgondolkozott azon, amit Carrington mondott. A nap már erősen lefelé hanyatlott a völgy széle felé, és a látóhatáron feltűnt az esti pára széles bíbor sávja, mely a szélén rózsaszínben játszik, akár a tűz. Terjedt a bíbor fény, és a nyugati égbolt az egész napi hőség kékesfehér színét halványzöldre váltotta. Alig egy félóra múlva teljesen besötétedik. Ez járt az eszében, és feladta a gondolatot, hogy megmenthetik őket: először csak időlegesen, reggelig, de azután már véglegesen. Kísérletképpen számolni kezdett. Kezdte kiszámítani a Dakota sebességéből és érkezési idejéből, hogy hozzávetőlegesen milyen távol lehetnek délkeletre a folyóvölgytől. Egyenes vonalban, becslése szerint, nem lehet több, mint húsz mérföldnyi távolság; de azt nagyon jól tudta, hogy egyenes vonalban nem lehet haladni, és máris harminc mérfölddel kezdett számolni. Aztán az jutott az eszébe, hogy legjobb lesz éjszaka menetelni. Kilenc óra körül felkel a hold. Ilyenkor hűvösebb van, és fokozatosan elmúlik a nappali nyomasztó hősugárzás. Több szakaszra oszthatnák az éjszakai menetelést: egy órás, esetleg másfél órás gyaloglás, megfelelő pihenéssel közben. Ő elég erős ahhoz, hogy egymaga is elvigye Carringtont a hátán. Blore még a sérült kezével is elviszi a holmit, a hold világít majd nekik. Sőt egész éjszaka irányt is mutat, és úgy gondolta, ha félóra alatt csak félmérföldnyit haladnak, remélhető, hogy jó néhány mérföldet megtehetnek hajnalig. Azt is lehet remélni, hogy valahol a folyó nyugati partján utat találnak.

Ott ült elgondolkozva vagy húsz percig, újra meg újra megforgatván az egész dolgot a fejében, először óvatosan, mint aki csak éppen latolgat egy ötletet, aztán egyre határozottabban, növekvő meggyőződéssel. Most már úgy látta, mindenképpen a leghelyesebb, ha azonnal elindulnak, míg van vizük, s nem támaszkodnak másra, mint tulajdon kitartásukra és erejükre. Jobb, mint itt maradni, meginni a vizet, és várni azt az eshetőséget, hogy talán meglátják őket a levegőből. Két eshetőség van - gondolta magában -, pokolinak látszik mind a kettő. De a pokolban előrehaladni még mindig jobb, mint a pokolban vesztegelni.

Míg eljutott ehhez az egyszerű döntéshez, lement a nap. Hirtelen talpra állt, és megindult a völgybe. Most erős volt a napsugárzás, különleges rózsaszínű rézfényt árasztott. A homok vakító narancsfényt szórt a nyugati sugárzásban.

Elment egészen a völgy közepéig, ahol esős évszakban, sőt utána is viharos áradatban tör magának utat a víz. Még most sem tudta biztosan, milyen irányban folyhat. Mindenütt láthatta a víz nyomát, mely élesen bevésődött a homokba, sávosan, mint a kottalap, utat vájva sötéten fénylő sziklák között. Lent az ármeder közepén elgördítette a sziklát a víz és lesimította, míg üveges lett a felszíne, akár a csiszolt kvarc. Itt-ott az elnyúló hajlatokat fű nőtte be, és sűrű, fiatal bambusz tört át az alacsony bozót talaj-sávozta gyökerei között. Néhol egy-egy naptól fehérré égett állati csontvázat görgetett a mederbe az esőáradat.

Lehajolt és közelről vette szemügyre a homok bordázatát, majd a fű és a bambusz maradványait. Megfehéredett a napon, akár a csontok, s nagy halomban torlódott össze a kihalt bozót kifehéredett gyökerei között. Most már könnyű volt megállapítani, milyen irányban halad az ár.

Legnagyobb meglepetésére azt kellett látnia, hogy határozottan nyugatra halad. A fagyökerekben csigavonalban megkapaszkodó bambusz szinte folyt lefelé a rezes fényáradatban a napnyugta egyre sűrűsödő bíbor karimája felé.

Nagyon aggasztotta, amit látott. Valami okból arra az ötletre alapította tervét, hogy az ár kelet felé halad, azaz éppen ellentétes irányban. A váratlan felfedezés egy pillanatra elképesztette.

Aztán hallotta, hogy Blore közeledik. Csizmája alatt csikorgott a száraz bambusz és növényzet. Blore lábán trópusi csizma volt, rövid, zömök, erős, fekete bőrcsizma, s ez most nagyszerű dolognak tűnt. A kövér, puha Blore-nak erős tartást ad a lábbelije. És Forrester, amint a csizmát nézte, a maga barna antilopcipőjére gondolt, melyet legutolsó szabadságán Calcuttában csináltatott egy kínai cipésszel. Bizony gyarló jószág, ostoba holmi, nem az, amire most szükség lenne.

A csizma révén bizonyos megbecsülést érzett Blore iránt, aki megkérdezte:

- És most mi lesz?

- Nézd csak a medret - mondd, mit gondolsz, milyen irányban halad?

- Nyugatra - felelt Blore -, azt már megállapítottam.

- Furcsának tartom - mondta Forrester.

- Én nem.

- Nem? Az Irrawadynak tőlünk keletre kell lennie.

- Monszun-meder, utat váj magának a sziklákban mondta Blore. - Folyik, amerre tud. Utat tör a gyengébb helyeken. Nem kétséges, hogy végül keletre tart. De megy ez északnak, nyugatnak, délnek és az iránytű minden pontjának, míg végül felveszi azt az irányt.

- Persze, bocsánat. Igazad van. Nagy marha vagyok! Blore egy pillanatig hallgatott. Messze a völgyön túl a nap és a látóhatár szilaj bíborban, vérvörösben és rézszínben csapott össze, az égbolt fölöttük csodálatos enyhe zöld fényben sugárzott.

- Ha az a terved, hogy gyalog indulsz ki innen, azt hiszem, őrültség.

Blore beszéd közben türelmetlenül hadonászott sebesült kezével, s csak akkor vette észre, mikor belehasított a fájdalom.

- Márpedig én arra gondolok, hogy gyalog indulunk el innen.

- A legnagyobb őrültség!

- Mondj valami okosabbat.

- Határozottan tudják, hol vagyunk. Előbb-utóbb ránk találnak és felvesznek.

- Azt csak úgy gondolod, hogy határozottan tudják, de nem tudhatod. De hogy mennyivel előbb lesz az előbb és mennyivel utóbb az utóbb, arról fogalmad sincs!

Blore türelmetlen mozdulattal próbálta újra ég felé tárni mind a két kezét, és Forrester látta, hogy bekötözött kezét dühösen és fájdalmasan löki vissza a hurokba.

- Ide hallgass! - mondta. - Jól fontold meg, gondold át újra. Három napra van vizünk... esetleg négy, sőt öt napra is. Van a csomagokban gyógyszer, kábítószer, de ennivalónk nincs. Vagy itt ülünk, megisszuk a vizet és élünk a reményből, vagy megisszuk a vizet, de közben előre is haladunk. Van ennek értelme, vagy nincs?

- Volna értelme, ha nem lenne itt Carrington.

- Én majd viszem Carringtont.

- Ebben a hőségben, ilyen napsütésben?

- Nem megyünk napsütésben. Ma éjszaka indulunk. Blore tovább ellenkezett, de Forrester már nem maradt ott, hogy végighallgassa. Félúton volt már, a völgyön át, Carrington pihenőhelye felé. Blore ment utána, és megint elkezdte:

- Carringtont is meg kell ebben a dologban kérdezni.

- Carrington ebbe nem szólhat bele.

- Teljesen a magad felelősségére cselekszel - mondta Blore.

- Felelősség? Egye fene! Majd én megmondom neki.

Nem beszéltek többet, egymás mellett haladtak Carrington fekvőhelye felé. A szürkületben, melyen átsütött a napnyugta utáni aranybronz sugárzás, olyannak tűnt a navigátor arca, mintha sárga csontból faragták volna ki. Rájuk mosolygott, de szeme sötét volt, cseppet sem vidám, és Forrester leguggolt mellé.

- Most hogy vagy?

- Hűvösebb van. Nem rosszul.

- Ide hallgass - mondta Forrester. - Elindulunk gyalog még ma éjjel.

Carrington nem felelt.

- Egyszerű a dolog. Félóra menetelés - utána félóra pihenés. Én majd viszlek.

- A legnagyobb őrültség - mondta Blore.

- Nem tudom - felelt a fiú. - Háton cipelni valakit, az nem olyan egyszerű dolog.

- Hát ide hallgass - mondta Forrester. - Én vagyok a háton cipelés angliai bajnoka.

Látta, hogy Carrington elmosolyodik, és boldog volt.

- Nincs más dolgotok, mint aludni mostantól kilenc óráig.

- Még most is azt mondom, hogy a legnagyobb őrültség - hajtogatta Blore.

A völgyön túl lement már a nap, az alacsony bozóttal szegett látóhatár szélén. Már nem látszott szín, csak a bíborszínű köd pereme duzzadt meg és fordult halvány rózsaszínbe a szétterülő széleken, mint egy virágzó felhő. A három férfi és az égő gép között, mely hamvadó tűznyelveket bocsátott a törpe bozóttal benőtt sötét lejtő felé, a szürke homok még inkább holt tengerre emlékeztetett, mint eddig.

- Aztán gondoljatok ki tréfás történeteket - mondta Forrester. - Elmondjuk egymásnak ügetés közben.