A kontinens lerohanása (1939. szeptember 1-1941. június 22.)

A „villámháború” időszaka (1939. szeptember 1-1940. június 22.)

 

A háború diplomáciai előkészítése

Hitler stratégiai célja az európai francia hegemónia megszüntetése és a bolsevizmus, a Szovjetunió felszámolásával a keleti élettér megteremtése volt. Csehszlovákia szétverése után Hitler Lengyelországot szemelte ki következő áldozatának. A német közvélemény is a versailles-i békeszerződés ilyen irányú revízióját várta. Németország követelései a következők voltak (1938. október): a németek lakta Danzig (Gdansk) „szabad város” visszaadása, valamint extraterritoriális német autópálya és vasút építésének engedélyezése az ún. lengyel korridoron keresztül Kelet-Poroszország felé. Lengyelország – erejét túlbecsülve – visszautasította a követeléseket.

Csehszlovákia felszámolásával Németország túlment azon a ponton, amit a chamberlaini megbékélési politika még Versailles jogos „jóvátételének” tarthatott. Mivel a briteknek nem volt említésre méltó szárazföldi hadseregük, Franciaországnak erősítésre, szövetségesekre volt szüksége a kontinensen, így Lengyelország – mint második front lehetősége – felértékelődött. Lengyelország garancia- és szövetségi szerződést kötött Nagy-Britanniával (1939. április) és Franciaországgal (1939. augusztus/szeptember). 1939 nyarán kudarcba fulladtak a brit–francia– szovjet tárgyalások egy németellenes szövetségről, mert ehhez Sztálin kérte, hogy szükség esetén csapatait Lengyelország átengedje területein. A lengyelek bízva a nyugati támogatásban és tartva attól, hogy a Szovjetunió megtartaná a túlnyomóan ukránok és beloruszok lakta keleti területeket, amelyeket a lengyelek az 1921-es háborúban szereztek meg, visszautasította a szovjet kérést, így meghiúsult a brit–francia–szovjet szövetség.

Hitler még április végén felmondta a Lengyelországgal kötött megnemtámadási szerződést és az 1935-ös brit–német flottaegyezményt, s ezzel újabb kihívást intézett a nyugati demokráciák számára. Mivel mindenáron el akarta kerülni a kétfrontos háborút, újabb diplomáciai manőverezésbe kezdett. Májusban szövetségi és barátsági szerződést írt alá Olaszországgal (Acélpaktum – Stahlpakt), amely kölcsönös katonai és gazdasági segítségnyújtást irányzott elő háború esetére. Az Antikomintern paktum ütőképes szövetséggé alakítása elől Japán kitért, mivel csak a britek és franciák európai nehézségeit akarta kihasználni a Távol-Keleten, és a korábbi szovjet–japán határkonfliktusok idején semmiféle segítséget nem kapott Németországtól. Végül a brit–francia–szovjet tárgyalások kudarca megkönnyítette Hitler számára, hogy lokalizálja a lengyel konfliktust. A háborút elsőként és egyedüliként elkerülni akaró Szovjetuniónak paktumot ajánlott. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop paktum nem szövetség volt, csak egyszerű, kölcsönös megnemtámadási és semlegességi szerződés. Hogy az ideológiai ellentétek ellenére a két nagyhatalom ilyen gyorsan meg tudott egyezni egymással, megdöbbentette a világot. Egy titkos záradékban – melynek létét a Szovjetunió évtizedekig tagadta – meghatározták az érdekszférákat is; ezt a megegyezési módot Sztálin később másokkal is szívesen alkalmazta. Finnország, Észtország, Lettország és Besszarábia a szovjet érdekszférába tartozott, Litvánia a németbe. Lengyelországot – melyet Sztálin Versailles „szörnyszülöttjének” nevezett – a Curzon-vonal mentén kettéosztották.

Lengyelország lerohanása és a „furcsa háború” Nyugaton

1939. szeptember 1 -jén a német haderő – bármiféle ultimátum vagy hadüzenet nélkül – támadást indított Lengyelország ellen. A gyengén felszerelt lengyel hadsereg ellenállását a Wehrmacht két hét alatt megtörte, s a megmaradt erők Varsóba, illetve az ország délkeleti részébe húzódtak vissza, még mindig a nyugati segítségben – utánpótlásban vagy egy szövetséges offenzívában – bízva. Ehelyett szeptember 17-én keletről szovjet csapatok nyomultak be, megpecsételve Lengyelország sorsát. A lengyel kormány Romániába menekült, ahol internálták; Párizsban Wladyslaw Sikorski tábornok vezetésével emigráns kormány alakult. Szeptember 27-én Varsó is elesett, és a győztesek másnap már ki is jelölték a német–szovjet demarkációs vonalat. Ekkor ismerték el a németek szovjet érdekszférába tartozónak Litvániát is.

Nagy-Britannia és Franciaország még szeptember 3-án hadat üzent Németországnak – de mást nem is tett, nem is tehetett, mivel Franciaország egyedül nem kockáztathatta meg a támadást, és a Brit Expedíciós Erők átszállítása a kontinensre még meg sem kezdődött ( „furcsa háború” vagy „Sitzkrieg” – ülőháború). Amikor szeptember végén, Lengyelország összeomlása után Hitler a keleti hadsereg nagy részét nyugatra irányította át – jóllehet Németország tartalékai kimerültek a lengyel hadjáratban –, végképp megszűnt az esélye, hogy a szövetségesek sikerrel indítsanak támadást. Úgy gondolták, elég csak megtartaniuk határaikat, fenntartaniuk a blokádot, és a német gazdaság hamarosan összeomlik. Az áldozatok nélküli győzelem illúziójában ringatták magukat, és a blokád is inkább csak a szövetségesek reményeiben élt, mint a valóságban. Hitler a lengyel hadjárat után erőt gyűjtött, hogy legyőzze Franciaországot, kiszorítsa Nagy-Britanniát a kontinensről, és szövetségese veresége után békére kényszerítse.

A szovjet–finn háború (1939. november-1940. március)

Lengyelország hátbatámadása után Sztálin megkezdte a Hitlerrel kötött paktum titkos záradékában neki juttatott területek megszerzését. A határain felsorakozott szovjet csapatok nyomására Észtország, Lettország és Litvánia „kölcsönös segítségnyújtási szerződést” kötött a Szovjetunióval (1939. szeptember–október), és e kényszeregyezmények értelmében hozzájárultak, hogy szovjet csapatok állomásozzanak területükön.

Sztálin, hogy a szovjet határ Leningrádtól távolabb kerüljön (néhány kilométer volt csupán), területcserét ajánlott Finnországnak. A Balti-öböl melletti területekért a Kola-félszigeten ajánlott – bár területileg nagyobb, de értéktelenebb – földeket. Amikor a finnek visszautasították a szovjet követeléseket, a Vörös Hadsereg hadüzenet nélkül megtámadta az országot. A Mannerheim tábornagy vezette csapatok – a Mannerheim-vonal védelmét kihasználva és a hagyományos csatatereken alkalmazott stratégiát a szokatlan gerillataktikával ötvözve – visszaverték az ötszörös túlerőben lévő szovjetek első támadását (november–december). Az agresszióért a Szovjetuniót kizárták a Népszövetségből (december 14.).

A szovjet hadsereg februárban újabb, nagyobb erőkkel indított támadást, amellyel szemben a kis ország már nem tudott új erőket mozgósítani, és hogy az egész ország megszállását elkerüljék, Finnország – 50 ezer négyzetkilométer és félmillió lakos átengedésével – békét kötött (1940. március). A háború hevességét mutatta, hogy a Vörös Hadsereg kb. 200 ezer, a finn kb. 25 ezer katonát vesztett. Most mutatkoztak meg az 1937-39-es, a hadsereg tisztikarát lefejező „csisztka” („tisztogatás”) következményei és a szovjet hadsereg felkészületlensége egy háborúra.

Dánia és Norvégia lerohanása (1940. április-június)

A megbékéltetési politika nyilvánvaló kudarca Franciaországban Daladier bukását eredményezte (1940. március 20.). Utóda a Németországgal szembeni keményebb fellépés híve, Paul Reynaud lett. Hamarosan cselekvési lehetőség is nyílt a szövetségesek előtt, amikor elhatározták a norvég kikötők elaknásítását. Norvégia és Svédország deklarálta semlegességét a nagyhatalmak konfliktusában, és ez Hitlernek is megfelelt. Németország nagymértékben függött az Észak-Svédországból érkező vasérctől, amit télen a norvégiai Narvik jégmentes kikötőjén keresztül szállítottak, amikor a Balti-tenger befagyott. Az a lehetőség, hogy elvágják a svéd vasérctől és angol expedíciós csapatok szállhatnak partra Norvégiában, gyors cselekvésre sarkallta Hitlert. Alig egy nappal azután, hogy az angolok megkezdték a semleges norvég kikötők elaknásítását, 1940. április 9-én a német csapatok hadüzenet nélkül egy nap alatt elfoglalták Dániát, és deszantegységeik lerohanták Norvégiát.

Az időközben partra szállt angol–francia csapatok sikertelenül próbálták meg feltartóztatni a németeket. Két hónappal a támadás kezdete után, június 9-én kivonták a brit hadsereg utolsó egységeit is Norvégiából, VII. Haakon király és kormánya Londonba menekült, és a brit kikötőkbe szökött a norvég flotta nagyobb része is. Dániát protektorátussá nyilvánították, Norvégiában szövetségesük, Quisling őrnagy, a helyi fasiszta párt vezetője alakított kormányt, akinek a neve köznévvé, a „hazaáruló” rokon értelmű kifejezésévé vált.

Dánia és Norvégia meghódításával, Svédország elszigetelésével újabb villámháborús sikert ért el Hitler. Dániából fontos élelmiszerekhez jutott, ráadásul a dán partokról ellenőrzése alatt tudta tartani a Skagerrakon és Kattegaton át vezető tengeri útvonalakat. Norvégián keresztül akadálytalanul juthatott a svéd vasérchez, fához és cellulózhoz, és az idetelepített titkos üzemekben az atomfegyver-kutatásokat is folytatták. De még ennél is fontosabb volt számukra, hogy a norvég fjordok kitűnő természetes kikötőit a német tengeralattjárók nagyszerűen használhatták a brit hajózás, különösen pedig a murmanszki kikötőbe vezető hajóút ellen.

A kiemelkedő stratégiai jelentőségű Norvégia elvesztése megpecsételte Chamberlain sorsát is. Lemondása után, 1940. május 10-én megalakult Winston Churchill koalíciós kormánya. Három nappal később az alsóházban tömör programot adott. „Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket...” - mondotta Churchill.

A franciaországi hadjárat a Benelux országok lerohanásától a francia kapitulációig (1940. május-június)

I 910. május 10-én Erich von Mannstein tábornok „Sárga terve” (Fall Gelb) alapján 136 német hadosztály – 2,7 millió katona, közel 2500 harckocsival és 3100 repülőgéppel – indított hadüzenet nélküli támadást a semleges Belgium, Hollandia, Luxemburg elfoglalására és Franciaország legyőzésére. A szövetségesek 137 hadosztálya – mintegy 3300 harckocsija, 2600 repülőgépe és 3 millió katonája – állt velük szemben. Mindeközben Németország keleti határait 10 gyengén hadra fogható hadosztály őrizte.
A Svájctól a belga határig húzódó Maginot-vonal védelmében 34 hadosztály helyezkedett el. Az Ardennek erdős hegyvidékén, ahol hetekre becsülték a páncélos- és gépesített német csapatok átjutását, csak gyenge gyalogos- és lovashadosztályok álltak, a francia és a brit expedíciós főerők a francia-belga határ flandriai szakaszán állomásoztak. Amikor Guderian tábornok páncélosai két nap alatt áttörtek az Ardenneken, és a Meuse-ön átkelve akadálytalanul nyomullak a szövetségesek hátában nyugat, a La Manche felé, Franciaország sorsa megpecsételődött. Most már nem az volt a kérdés, hogyan juthatnak a szövetségesek Belgiumba, hogy megvédjék, hanem az, hogyan jutnak ki belőle.

Közben – a támadás ötödik napján – Hollandia kapitulált, majd súlyos harcok után Belgium is. A holland királynő és kormánya s velük együtt úgyszólván az egész holland hadi- és kereskedelmi flotta átmenekült Angliába, hogy onnan folytassák tovább a küzdelmet. A németek május végére mintegy félmillió katonát – angol–francia–belga–lengyel csapatokat – zártak a dunkerque-i katlanba. Egyetlen kiútjuk a britek uralta tengeren való menekülés lehetett. Minden szállításra képes hajójuk felhasználásával a britek május 27-e és június 4-e között 338 ezer katonát mentettek ki, akik minden felszerelésüket hátrahagyták. Egy nappal a dunkerque-i katlan elfoglalása után a döntő fölénybe került németek dél-délkeleti irányban folytatták hadműveleteiket („Vörös terv” – Fall Rot). Június 10-én Mussolini hadat üzent a franciáknak, mert nem akar lemaradni a biztos győzelemről. Párizsba, amelyet nyílt, vagyis katonai erővel nem védelmezett várossá nyilvánítottak, június 14-én vonultak be a németek.

A vereségek hatására a kormány fegyverszünetet kért, erre Reynaud lemondott, és a köztársasági elnök Pétain marsallt, a miniszterelnök-helyettest nevezte ki új miniszterelnökké. 1940. június 22-én Franciaország képviselői a compiegne-i erdőben aláírták a fegyverszünetet. Hogy a franciák megaláztatása teljes legyen, Hitler a párizsi hadtörténeti múzeumból szállíttatta ide azt a vasúti kocsit, amelyben 1918. november 11-én a németek aláírták a fegyverszüneti szerződést.

Németország annektálta Elzász-Lotaringiát, Észak- és Nyugat-Franciaország megszállás alá került. A meg nem szállt Dél-Franciaország (Vichy központtal) bábállammá vált, vezetője az alkotmányozó és végrehajtó teljhatalommal felruházott, 84 éves Pétain marsall lett.

De nem minden francia kollaborált (működött együtt), a németekkel. A megszállás után kibontakozott a francia ellenállási mozgalom, vezéralakja Reynaud utolsó kormányának honvédelmi államtitkára, a londoni emigrációba vonult Charles De Gaulle tábornok lett. Innen szólította Lotaringia vörös keresztjével díszített zászlaja alá – amellyel egykoron az orléans-i szűz is harcolt egy szabad Franciaországért – a „szabadfranciákat”.

Magyarország 1940 júniusáig
A Teleki-kormány

Amikor Imrédy Béla reformelképzelései túlmentek a nagybirtok és a nagytőke által szükségesnek tartott mértéken, majd meghirdette a Magyar Élet Mozgalmat, és az Antikomintern paktumhoz való csatlakozással szorosabban kötötte az ország sorsát a fasiszta hatalmakhoz, a kormányzó lemondásra szólította fel. 1939. február 16-án gróf Teleki Pál lett az új miniszterelnök, azzal a szándékkal, hogy elhárítsa a rendszert belülről fenyegető veszélyeket és folytassa a békés revízió valóra váltását. Az ország a fegyveres semlegesség politikáját követve próbált a világháborúból kimaradni, hogy katonai erejét megőrizze a háború utáni rendezés idejére (tanulva a 1918/19-es évek tapasztalatából), és elkerülje, hogy konfliktusba keveredjen a nyugati demokráciákkal.

Magyarország – kihasználva Csehszlovákia széthullását – 1939. március 14. és 18. között megszállta Kárpátalját. Ezzel 12 171 km²-rel növekedett az ország területe. Az ott élő közel 496 ezer lakos közül azonban csupán 63 ezer (12,7%) volt magyar anyanyelvű, a többség rutén (ruszin) volt.

1939 május ában az országgyűlés elfogadta „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvénycikket (az ún. 2. zsidótörvényt), amelyet még Imrédy miniszterelnöksége idején terjesztettek be. Az új, faji törvény alapján zsidónak minősült vallásától függetlenül mindenki, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. A törvény alapján zsidókat állami vagy közintézményben nem alkalmazhattak, nem lehettek lapszerkesztők, lapkiadók, nem vezethettek színházat és mozit; arányukat az értelmiségi és művészeti pályákon 20%-ról 6%-ra kellett csökkenteni 1943-ra.

Az 1939 májusában rendezett választásokon a kormánypárt a parlamenti helyek 70%-ával biztos többséget szerzett. A legerősebb ellenzéket a 19%-ot elért szélsőjobboldal jelentette, a kisgazdák 5%-ot, a szociáldemokraták 2%-ot szereztek.

A Teleki-kormány távol akart maradni a lengyel hadjárattól, mivel a részvétel bármiféle formáját elutasította volna a lengyelbarát közvélemény, és a beavatkozás biztos szakítást jelentett volna a nyugati hatalmakkal. Így a kormány a német csapatokat nem, csak a hadianyagokat engedte át a Lengyelország elleni támadáshoz a kassai vasútvonalon. Bár a csapatok átvonulását is engedélyezték volna, ha Hitler viszonzásul lehetővé teszi, hogy Magyarország megtámadhassa Romániát, de Németország a lokalizált háborúban, így a délkelet-európai nyugalomban volt feltétlenül érdekelt. Szeptember–október folyamán több mint 100 ezer lengyel menekült Magyarországra vagy Magyarországon keresztül.

Anglia egyedül (1940. június 22-1941. június 22.)
Az angliai (légi) csata (1940. augusztus-szeptember 15.)

Franciaország összeomlásával nem következett be az, amire Hitler számított, Nagy-Britannia egyedül is folytatta a harcot a világ legerősebb hadseregével szemben. A legfontosabb az volt, hogy tengeren és levegőben megvédje magát. A brit légierő még mindig uralta Anglia légterét, és ami még ennél is fontosabb, a brit flotta ura volt az Angliát körülvevő tengereknek.

Hitler inkább békét szeretett volna kötni Churchill-lel, mint vállalni egy kockázatos inváziót. Az első villámháborús év minimális áldozatokkal példátlan sikereket hozott. Megfelelő flotta hiányában az invázió óriási német veszteségekkel járt volna, a brit birodalmat pedig az Egyesült Államok, illetve Japán szerezte volna meg, miközben a Churchill-kormány – valószínűleg – az Egyesült Államokba menekülő légi- és tengeri flottával emigrációból is folytathatta volna a küzdelmet. Amikor az elfogadhatatlan békefeltételeket – hogy a britek azt is adják oda, amit még el sem vesztettek (balkáni befolyásukat és az első világháború előtti német gyarmatokat) – visszautasították, Hitler tengeri és légiháborúval akarta megtörni Angliát. Abban bízott, hogy invázióra nem is lesz szükség, mert a hatalmas és ellenállhatatlan Luftwaffe tönkre fogja bombázni Nagy-Britanniát. A tengeralattjárók pedig, amelyek új támaszpontokkal rendelkeztek Norvégiában és Franciaországban, megbénítják majd a brit hajózást, és megtörik a nyersanyagokból és élelmiszerekből behozatalra szoruló szigetország ellenállását.

Hitler 1940 augusztusában megkezdte az angliai partraszállás, a „Seelöwe” (Oroszlánfóka) haditerv megvalósítását. A Hermann Göring irányította Luftwaffe mintegy négyszeres számszerű túlerőben volt a brit légierővel (RAF) szemben, de a RAF jobb gépekkel és képzettebb legénységgel vehette fel a küzdelmet. Az első három héten a kikötőket, repülőtereket és irányítási központokat támadták a németek, majd amikor ez sikertelennek bizonyult, megkezdték a brit városok terrorbombázását. Azt várták, hogy a bombázásoktól szenvedő angol lakosság szembefordul a hadviselő kormányzattal, és megegyezésre kényszeríti kormányát Hitlerrel.

A RAF, a légvédelem, a radar, a ballonzár és – a németek titkos kódjának megfejtésével –

A RAF, a légvédelem, a radar, a ballonzár és – a németek titkos kódjának megfejtésével – én meghatározatlan időre elhalasztotta a tervezett inváziót, és ezután már csak a városok éjszakai terrorbombázására futotta erejükből. Ezzel a németek elszenvedték első vereségüket a világháborúban.

A briteknek mindeközben sikerült megőrizniük a számukra létfontosságú atlanti-óceáni és földközi-tengeri útvonalak szabadságát is. Olaszország hadba lépésével, Norvégia és Franciaország vereségével számottevően megnőtt a tengelyhatalmak haditengerészeti erőinek a súlya, új kikötőkhöz és hajóépítő üzemekhez is jutottak. A brit hajóhad és légierő azonban hamarosan a tengereken is bizonyította fölényét. Még 1940 júliusában elsüllyesztették a francia flottának az összeomlás idején Oranba menekült hajóit, amelyek a vichyi Franciaországot ismerték el. A francia hajóhad Toulonban állomásozó maradéka ezután már nem jelentett erőt. Ez év novemberében és a következő év márciusában sikerült a briteknek az olasz felszíni flottát két ütközetben úgy meggyengíteni, hogy ezután már csak az olasz tengeralattjárók zavarták a földközi-tengeri utánpótlási útvonalakat.

A brit hajóhad 1941 nyarára nagyrészt diadalmaskodott a konvojokat fenyegető német cirkálók felett is, de a német tengeralattjárók 1943 nyaráig még komoly fenyegetést jelentettek.

 

A Baltikum szovjet bekebelezése és a román válság (1940 nyara)

1940 június ában a szovjet kormány ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását (kb. 51 ezer km², 4 millió fő), majd júliusban lemondásra kényszerítette a balti államok kormányait. A szovjetek által hatalomra segített kommunista bábkormányok egypárti választásokat rendeztek, amely után az új, sztálini típusú törvényhozó testületek kérték a balti államok felvételét a Szovjetunióba.

Magyarország felhasználva a kínálkozó lehetőséget – a szovjet követelés keltette román válságot –, és a mintegy 500 ezer fős hadsereg tiszántúli összevonásával gyakorolt nyomást Romániára, hogy elismertesse revíziós igényét Erdélyre. Németország ellenezte a Romániával szembeni magyar fellépést, ez ugyanis zavarhatta volna az angol garanciát felmondó Károly királyt az ország stabilizálásában. A németek tudtul adták, hogy fegyveres konfliktus esetén Magyarország nem számíthat rájuk, de a békés területi revíziót Olaszországgal együtt támogatják.

Mivel a magyar–román erőviszonyok még a kezdeti magyar sikereket is kétségessé tették, a magyar kormány hazardírozni kezdett. A mozgósítás fenntartása mellett tárgyalásokat kezdtek a román kormánnyal. Amikor ezek eredménytelenül megszakadtak, közölték a németekkel, hogy Magyarország fegyveres beavatkozásra szánta el magát. Ekkor a román kormány német– olasz döntőbíráskodást kért. 1940. augusztus 30-án hirdették ki a második bécsi döntést: Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt és Székelyföldet (43 591 km², 2 millió 185 ezer lakos, ebből magyar 1 millió 123 ezer, azaz 51,4%, román 42,1%). Bulgária is kihasználta Románia széthullását, hogy visszaszerezze Dél-Dobrudzsát (szeptember 7.).

Románia felbomlása belpolitikai válságot eredményezett. II. Károly teljhatalommal ruházta fel a fasiszta Ion Antonescu tábornokot (szeptember 4.), aki két nappal később lemondatta II. Károlyt (szeptember 6.), utóda I. Mihály lett. Antonescu tábornok-miniszterelnök fölvette a „Conducator” (az állam vezetője) címet, majd német „tanhadosztályokat” engedett az országba, és csatlakozott a fasiszta államok szövetségéhez (november). Azonban amikor 1941-ben a fasiszta Vasgárda felkelést robbantott ki a teljes hatalom megszerzésére, a kormány szétverte a szervezetet. A romániai német befolyás biztosítéka az itt állomásozó német hadosztályok és az Antonescu-rezsim maradt.

Mivel Erdély egy része Németország jóvoltából, döntőbíráskodás útján került vissza Magyarországhoz, várható volt, hogy a németek benyújtják ezért a számlát. További nyugtalanságot keltett a magyar vezető körökben a román fordulat, Antonescu hatalomátvétele, hangsúlyozott tengelybarát politikája és a román hadsereg átszervezése német tancsapatok odavezénylése révén. A magyar katonai vezetés úgy vélte, az ily módon szerzett román előnyök csak erőteljesen tengelybarát politikával ellensúlyozhatók. Megkezdődött a magyar–román „versenyfutás” a németeknél a revízió megtartásáért, illetve a revízió revíziójáért.

A diplomaták háborúja: a háromhatalmi szerződés

1940. szeptember 27 -én Németország, Olaszország és Japán az „új rendszer” bevezetésére Európában és a „nagy-ázsiai térségben” megkötötte a 10 évre szóló háromhatalmi egyezményt. 1941 decemberében azzal egészítették ki a szerződést, hogy egyetlen tag sem köthet békét vagy fegyverszünetet a szerződő partnerek jóváhagyása nélkül.

1940 november ében Teleki is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, hogy kifogja a szelet kormánya külső és belső ellenzékének a vitorlájából. Ezzel feladta a fegyveres semlegességet, de továbbra is azt remélte, hogy kimaradhat egy esetleges balkáni konfliktusból. Két napon belül Románia és Szlovákia, majd 1941 márciusában Bulgária, és Jugoszlávia széthullása után Horvátország is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.

Magyarország, hogy rést hagyjon a német „élettérből” az angolszász világ felé, 1940 decemberében örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Teleki a háborús veszély csökkentését, a balkáni béke megőrzését várta a szerződéstől, amelyet az erősen németbarát és revíziós ambíciójú hadseregben korántsem fogadtak kitörő örömmel.

Az Egyesült Államok 1941 előtt

Az elszigetelődési politikának a háború kezdetétől tekintélyes hívei voltak az Egyesült Államokban. Az amerikai semlegességi nyilatkozat (1939. szeptember 5.) ellenére Roosevelt elnök egyre inkább elkötelezte magát Nagy-Britannia mellett. A francia kapituláció után tartott egyik beszédében minden segítséget megígért a durva erőszak ellen küzdő nemzeteknek, és bejelentette azt is, hogy az Egyesült Államok katonailag is felkészül a létét fenyegető veszélyekre. 1940 szeptemberében 50 kiselejtezett torpedórombolóját adta Nagy-Britanniának cserébe különböző brit tulajdonban lévő tengerészeti támaszpontok 99 éves bérletéért. Az 1940 őszén tartott elnökválasztáson a külpolitikai kérdésekben teljes volt az azonosság a két elnökjelölt és pártjaik között, és amikor Rooseveltet harmadízben is elnökké választották, 1941 januárjában az amerikai kongresszus elé terjesztette a kölcsönbérleti törvényre (Lend and Lease Act) vonatkozó javaslatát.

Az 1941 márciusában elfogadott törvény felhatalmazta az elnököt, hogy hadianyaggal támogassa azokat az országokat, amelyeket az Egyesült Államok biztonsága szempontjából létfontosságúnak tekintett. Bár mindez egybeesett a brit pénzügyi források kimerülésével, az amerikai segítség tette lehetővé, hogy Nagy-Britannia folytathassa a háborút.
De súlyos árat kellett fizetniük a briteknek a segítségért. Az Egyesült Államok megszerezte Nagy-Britannia aranytartalékait, tengerentúli befektetéseit, korlátozták exportját, és amerikai üzletemberek nyomultak a brit piacokra, vagyis a németekkel tovább vívott háború ára NagyBritannia nagyhatalmi szerepének elvesztése volt.

Háború Észak-Afrikában és a Balkánon

1940. augusztus 4-én az olaszok félmillió katonájukkal nagy hadműveletekbe kezdtek Észak-Afrikában. Szeptemberben támadást indítottak az alig százezer angol katonával védett Egyiptom ellen. Ám hamarosan elakadtak, és a britek decemberi ellentámadása 1941. március végére a líbiai El-Agheiláig szorította vissza az olaszokat, és csak azért nem tovább, mert kisszámú csapataik felét Görögország védelmére rendelték. 1941 elején három hónap alatt felszámolták a kétszeres túlerőben lévő olaszok szomáliai és etiópiai uralmát is.

Egy könnyű győzelem, valamint egy Egyiptom elleni hídfőállás reményében 1940 októberében Mussolini csapatai megtámadták Görögországot. A tél végére itt is teljes kudarcot vallottak, és a görög csapatok már Albánia felét is felszabadították, amikor Hitler elhatározta, hogy beavatkozik a mediterráneumban vívott háborúba.

Már hónapok óta folytak egy Szovjetunió elleni támadás előkészületei, amikor Mussolini sorozatos kudarcai miatt Hitlernek komoly erőket kellett bevetnie a mediterráneumban. Mielőtt megtámadta volna a Szovjetuniót, biztosítania kellett a támadás déli, balkáni szárnyát, ahol mind Nagy-Britannia, mind a Szovjetunió jelentős befolyással rendelkezett.

Ezt megelőzően 1941 februárjában Hitler csapatokat küldött Erwin Rommel parancsnoksága alatt (Afrika-Korps) Észak-Afrikába, amelyek a következő hónapban már ellentámadásba is lendültek, és a briteket nagyon gyorsan vissza is szorították egyiptomi területre.

Hitler 1940-ben állandóan fokozta az idegek háborúját a balkáni országokban és Magyarországon. A német terveknek nem mert ellenszegülni sem Magyarország, sem Románia, sem Bulgária. Csak Jugoszlávia és Görögország dacolt a német fenyegetéssel. Jugoszláviára 1941 februárjától egyre erősebb német nyomás nehezedett, s végül is március végén csatlakozott a háromhatalmi szerződéshez. A kormányt két nappal később katonai államcsíny buktatta meg. Az új kormány semmisnek nyilvánította a csatlakozást a háromhatalmi szerződéshez, s barátsági és megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval (április 5.), de ez már nem léphetett életbe, mert 1941. április 6-án a Wehrmacht és a fasiszta olasz csapatok lerohanták Jugoszláviát. A papíron nagy és jól felszerelt hadsereggel rendelkező Jugoszlávia mindössze tizenegy napig tudott ellenállni, majd a külső agressziótól és belső feszültségektől sújtott ország darabjaira hullott.

A Teleki-kormánytól Hitler katonai együttműködést és az átvonulás engedélyezését kérte csapatai számára a Jugoszlávia elleni támadáshoz. A miniszterelnök sikertelenül próbálta visszatartani a kormányzót a tervezett akciótól, és a hadsereg is (Werth Henrik vezérkari főnök) egy újabb revíziós lehetőséget látott a csatlakozásban. A Koronatanács csak Jugoszlávia megszűnése és a délvidéki magyarok veszélyeztetettsége esetén látott lehetőséget a fegyveres részvételre. Már javában folyt a német csapatok átvonulása, amikor Teleki üzenetet kapott a várható brit reagálásról: Magyarország a diplomáciai kapcsolatok megszakítására számíthat, sőt a hadüzenet sincs kizárva, ha Németország oldalán belép a háborúba. Ebből a helyzetből Teleki Pál nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot (1941. április 3.). Utóda a miniszterelnöki székben Bárdossy László lett.

Gyors sikereik után a tengelyhatalmak államjogilag megszűntnek nyilvánították Jugoszláviát, és államokra (Horvátország, Szerbia és Montenegró) darabolták. Amíg Horvátországot (Ante Pavelic usztasa rendszerét) formálisan a tengely szövetségesének tekintették, addig Montenegró olasz ellenőrzés alá került, Szerbiát pedig legyőzött ellenségként kezelték. Szlovénián Németország és Olaszország osztozkodott, Bosznia-Hercegovinát Horvátországhoz csatolták, Macedóniát Bulgária szállta meg. Nyugat-Macedónia és Kosovo-Metohija az olaszok megszállta Nagy-Albánia része lett. 1941. április 11-én – egy nappal a „független” Horvátország kikiáltása után – Magyarország is megkezdte a Bácska, a baranyai háromszög és a Mura-vidék megszállását.

Két héttel a bevonulás után a Bárdossy-kormány elrendelte, hogy a visszacsatolt Bácskában az 1918 decembere után betelepülteknek – mintegy 150 ezer nem magyar nemzetiségű embernek – el kell hagyniuk az ország területét.

Az olaszokkal szemben sikeres görögök és a 60 ezres, de gyengén felszerelt brit és nemzetközösségi (ausztrál és új-zélandi) hadsereg nem tudott ellenállni a Wehrmacht hadigépezetének, és a németek három hét alatt Athénban voltak. A görög és a brit hadsereg maradványai Krétára vonultak vissza, de a németek május 20-án végrehajtották a modernkori hadtörténelem első nagyobb arányú ejtőernyős-invázióját (Merkúr-terv), amellyel június 1-jére az utolsó görög föld is megszállásuk alá került. A súlyos veszteségek miatt többé nem vállalkozhattak ilyen hadműveletekre. A hadsereg kapitulációja után a nácik bábkormányt neveztek ki.

A tengelyhatalmak újabb offenzívája és a fordulat (1941. június 22-1942/43)

A háború kiszélesedése
Támadás a Szovjetunió ellen

1941 tavaszán Hitler három lehetőség közül választhatott. Teljes erővel rávethette volna magát Nagy-Britanniára és a brit birodalomra, megszerezhette volna magának a Földközi-tenger keleti medencéjét, megnyitva ezáltal a Közép-Keletre (Irak, Irán) vezető utat, és végül a harmadik lehetőség a Szovjetunió elleni hadjárat volt. Úgy vélte, Nagy-Britannia is csak azért áll ellen, mert szövetségesekre számít, és ezek nem lehettek mások, mint az Egyesült Államok és/vagy a Szovjetunió. Hitlernek nem volt terve arra, hogy mi történjen, ha a világ legerősebb gazdasági hatalma ennek megfelelő hadsereget épít ki, és megjelenik vele a britek védelmében Európában. Azt tervezte, hogy egy újabb villámháborúval szétzúzza a Szovjetuniót, megfosztva ezzel potenciális szövetségesétől Nagy-Britanniát, mielőtt az az Egyesült Államok segítségével támadást kezdhetne Németország ellen. Sőt abban bízott, hogy a Szovjetunió bukásával olyannyira megváltoznak Németország javára az erőviszonyok, hogy a reményét vesztett Anglia is békét köt, de legalábbis megosztja Nagy-Britannia és az Egyesült Államok demokratikus közvéleményét a bolsevizmus elleni „keresztes háborúja”. A Szovjetunió, a bolsevizmus elleni támadása Hitler egész politikai pályájából, a nemzetiszocialista eszmékből (Lebensraum) is következett. Már 1940 decemberében megkezdték a támadás tervének kidolgozását (Barbarossa-terv).

Hitler 1941. június 22-én indította meg a második világháború legkockázatosabb vállalkozását. Németország kétségtelen katonai fölényben volt ekkor. Nagy segítséget jelentett Hitler számára, hogy igénybe vehette szövetségesei és csatlósai erőtartalékait, sőt igen nagy mértékben emberanyagát is. Németország ipari és katonai szempontból egyaránt a világ legjobban megszervezett hatalmai közé tartozott, és háborús céljai szolgálatában felhasználhatta a meghódított Európa minden elképzelhető erőforrását. Mivel nyugat felől ekkor még nem kellett támadástól félnie, a Szovjetunió ellen megindított háború elején sokkal nagyobb és főként sokkal jobban felszerelt haderőt tudott mozgósítani, mint megtámadott ellenfele.

Sztálin azt feltételezte, hogy Hitler támadására csak Nagy-Britannia leverése után kerül sor. Ezért provokációnak tartotta és nem is vette figyelembe a brit, az amerikai és a szovjet titkosszolgálatok pontos információit a közelgő német offenzíva időpontjáról. A Szovjetunió nem készült fel a támadásra, és ezért is lehettek olyan sikeresek a németek az első hónapokban.

Hitler annyira biztos volt a könnyű győzelemben, hogy nem is keresett „nehézsúlyú” szövetségeseket – nem akart osztozni a zsákmányon. Mussolinit lebeszélte, hogy csapatokat küldjön a keleti frontra, Japánt pedig dél felé „terelte”, a brit Szingapúr elleni támadásra biztatta. A németek 150 hadosztályát a (finn, román, szlovák és magyar) szövetségesek mintegy 30 hadosztálya egészítette ki (összesen kb. 3 millió katona), akiket a Sztálin által elvett területek visszaszerzésére (finnek, románok), illetve a háború utáni rendezéshez érdemek szerzésére küldtek ki a frontra vezetőik (magyarok, románok, szlovákok). A németek 3350 harckocsijával és 3000 repülőgépével szemben a szovjetek 25 ezer, döntően elavult páncélosa és 6000, ugyancsak elavult repülőgépe állt.

A németek három nagy hadseregcsoport felhasználásával három irányból indultak a Szovjetunió ellen. Fenn északon von Leeb tábornok parancsnoksága alatt a német csapatok a balti államokon keresztül Leningrád ellen vonultak. A cári Oroszország, Lenin és a bolsevik forradalom egykori fővárosa ellen északról is megindult a támadás, a finnek négy nappal később csatlakoztak a Szovjetunió elleni hadjárathoz. A második nagyobb arányú támadás von Bock tábornok vezetése alatt egyenes irányban Moszkva ellen, végül a harmadik és a legnagyobb sikerű délen kezdődött von Rundstedt tábornok hadműveleteivel.

Az első napokban leírhatatlan káosz uralkodott a szovjet oldalon. Már az offenzíva első néhány órájában (a földön) megsemmisítették a szovjet légierő 1200 gépét, és a szovjet légtér felett a Luftwaffe lett az úr. Moszkvából nem jött egyéb parancs, mint az, hogy nincs visszavonulás, mert Sztálinnak nem volt világos elképzelése arról, hogyan tovább. Ő a Szovjetunió előterében akarta megvívni a háborút, ezért is tolta 200-300 kilométerrel nyugatabbra a határait 1939 után. Tíz nap múlva a bolsevik vezér összeszedte magát, és életében először rádióbeszédet intézett a néphez, megdöbbentve hallgatóit grúz akcentusával.

Súlyos áldozatok árán július végére a megsemmisítő „határcsatákat” a Wehrmacht megnyerte, és 1941 kora őszén megkezdhette a három nagyváros, Leningrád, Odessza és Moszkva nyerte, és 1941 kora őszén megkezdhette a három nagyváros, Leningrád, Odessza és Moszkva december 6.) a főváros elfoglalására. November végéig kimerítették minden erőtartalékukat a moszkvai védővonalak elleni hiábavaló támadásokban. December 7-én Zsukov marsall 25 „télálló”, jól felszerelt távol-keleti hadosztályával ellentámadásba kezdett, és 80-300 kilométer távolságra visszaszorította a németeket Moszkvától. Sztálin megtehette, hogy távol-keleti hadosztályait most bevesse, mert 1941 áprilisában semlegességi egyezményt kötött Tokióval, és Richard Sorge szovjet hírszerző még október közepén jelezte, hogy Japán dél felé támad. Moszkva alatt a Wehrmacht elszenvedte első vereségét, a villámháború véget ért.

Magyarország belép a háborúba

A német vezetés a Szovjetunió elleni háború kezdetén nem számolt tényleges magyar katonai részvétellel, de nem zárta ki annak igénylését. Hitler nem akarta hivatalosan kérni a magyar hadsereg részvételét, mert – a korábbi esetek alapján – attól tartott, hogy a magyar kormány újabb területi követelésekkel lépne fel. A politikai és katonai vezetés a „revízió revíziójától” tartott, ezért úgy vélték, itt az alkalom, hogy Hitlernél jó pontokat szerezzenek a háború utáni időkre. Hiszen világos volt, hogy a kelet-európai határok nem örökérvényűek. Azt, hogy Németország közelinek és könnyűnek remélt győzelme után miképpen és főleg kinek a javára módosulnak a határok Kelet-Közép-Európában – szerintük –, a magyar, a román, a szlovák és a horvát csapatok keleti fronton szerzett érdemei alapján kell majd megállapítani. Már csak egy jó ürügyre volt szükség, hogy igazolhassák a Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozást. 1941. június 26-án máig ismeretlen eredetű gépek bombázták Kassát, Munkácsot, illetve „meggéppuskáztak” egy gyorsvonatot Rahó közelében. Bár Molotov még 23-án közölte a moszkvai magyar követtel, hogy a Szovjetuniónak nincsen követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben és nincsen észrevétele Magyarország erdélyi revíziós törekvéseivel kapcsolatban, a szovjet kormány pedig 27-én tagadta, hogy köze lett volna a légitámadáshoz, Horthy Miklós, a kormányzói hatalom adta lehetőséggel élve – a Bárdossy-kormány támogatásával –, azonnali válaszcsapást rendelt el. Amikor 1941. június 27-én Bárdossy László az Országgyűlés Képviselőházában bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, a magyar királyi légierő gépei szovjet területeket támadtak, és néhány nap múlva az ún. Kárpát-csoportba összevont erők is átlépték a magyar–szovjet határt.

1941. augusztus 8 -án kihirdették az ún. III. zsidó- (faji) törvényt, amely megtiltotta a nem zsidók és zsidók közötti házasságot; „fajgyalázásnak” minősítette és büntetendőnek nyilvánította a nem zsidók és zsidók közötti házasságon kívüli nemi kapcsolatot.

1941. november 29-én Nagy-Britannia – Sztálin követelésére – ultimátumban felszólította Magyarországot (Finnországgal és Romániával egy időben) csapatai haladéktalan visszavonására (december 5-ig). Miután Magyarország ezt nem teljesítette, az USA budapesti nagykövete átadta a Nagy-Britanniával beállott hadiállapotot kimondó jegyzéket. December 12-én Magyarország elvágta az utolsó szálat is a Nyugat felé, hadat üzent az Egyesült Államoknak (egy nappal a német hadüzenet után).

Kié lesz a Közel- és Közép-Kelet?

Stratégiai jelentősége volt , hogy ki szerzi meg a Földközi-tenger partjától Indiáig húzódó térség feletti uralmat. Ha a tengelyhatalmak befolyása tovább erősödött volna Szíriában, Irakban és Iránban, ha ellenőrzésük alá vonták volna a Közel-Kelet hatalmas kőolajforrásait, ha elvágták volna a Szovjetunióba vivő szövetséges utánpótlási útvonalakat, ha az oldalukon a háborúba kényszerítették volna a semleges Törökországot és ha közvetlenül fenyegethették volna Indiát, beláthatatlan következményekkel járt volna. A cionizmus, a zsidó–palesztin konfliktus miatt a nemzetiszocialista antiszemitizmusnak, Németországnak számos híve akadt az arab világ vezető köreiben. Döntően a britekre hárult, hogy elhárítsák ezeket a veszélyeket is.

1941 májusában a brit csapatok megszállták Irakot, és angolbarát kormányt segítettek hatalomra. Júniusban Palesztinán és Irakon át benyomultak Szíriába, ahol rövid, de heves harcok után legyőzték a vichyi kormányhoz hű francia haderőket, és a hatalmat a „szabadfranciáknak” adták át. Amikor pedig a Szovjetunió hadba lépésével életbevágóan fontossá lett, hogy a Perzsaöbölből közvetlenül juthasson el a segítség a Szovjetunióba, Irán északi részét a szovjet, a délit pedig a brit csapatok szállták meg (1941. augusztus), a németbarát Reza Pahlavi sahot fia javára lemondásra kényszerítették, és internálták.

Az Atlanti Charta

1941. augusztus 14 -én – egy Új-Foundlandnál horgonyzó amerikai cirkálón – Roosevelt és Churchill közös szándéknyilatkozatot tett a háború utáni béke alapelveiről. Az aláírók a következő alapelvekben értettek egyet: nem fogadják el a területi változásokat, kivéve, ha a lakosság önrendelkezése igazolja; a népek szabadon választhatják meg alkotmányukat és kormányukat; biztosítják a kereskedelem és a tengeri közlekedés szabadságát; elhatározták, hogy a világháború után egy általános biztonsági békerendszert teremtenek meg, s kiépítéséig lefegyverzik az agresszor nemzeteket.

Mivel a Chartához csatlakozott a Szovjetunió és a többi, a tengelyhatalmakkal hadban álló ország is, ez lett a háború alatt a szövetséges együttműködés elvi alapja.

 

Japán expanzió a csendes-óceáni térségben

Mivel 1937 elején ismét válság fenyegette az országot, s ennek hatására megerősödött az ellenzék, a kormány a Kína elleni háború kirobbantásával teremtett új helyzetet. A háborús kaland lendülete néhány év alatt kifulladt, az ellenzék azonban erősen meggyengült, s 1940-ben fel is oszlatták a politikai pártokat. Helyükbe az Egységes Nemzeti Párt lépett, s most már nem maradt erő, amely megakadályozhatta volna a háromhatalmi egyezmény megkötését (1940).

Az 1941 áprilisában a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződés északról fedezte Japán kelet-ázsiai, óceániai terjeszkedését. Júniusban megszállta Francia-Indokínát, majd augusztusban Thaiföldtől követelte, hogy bocsásson rendelkezésére katonai támaszpontokat és biztosítsa számára a nyersgumi-, az óntermelés és a rizstermesztés fölötti ellenőrzés jogát. A további terjeszkedés módja megosztotta a japán katonai-politikai elitet. Amikor a Konojekormány, amely tárgyalásokkal akarta szentesíttetni az amerikaiakkal az addigi és a későbbi hódításait, megbékélési politikájával kudarcot vallott, augusztusban lemondott. A Kvantunghadseregtörzs főnökének, az imperializmus legfőbb képviselőjének, Todzso Hidekinek októberben megalakult kormánya azonnal hozzálátott az Egyesült Államok elleni háború gyorsabb előkészítéséhez.

1941. december 7 -én a Hawaii-szigeteken fekvő Pearl Harbor, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának főtámaszpontja ellen Jamamoto tengernagy repülőgépei meglepetésszerű támadást intéztek, de az amerikaiak mindhárom, nyílt tengeren tartózkodó repülőgép-anyahajója, a hajógyárak és a dokkok elkerülték a pusztulást. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia Japánnak küldött hadüzenetét (december 8.) követte a német–olasz hadüzenet az Egyesült Államoknak (december 11.).

A Pearl Harbornál, majd három nappal később Szingapúr közelében a brit flotta két hatalmas hadihajójának elsüllyesztésével elért sikerek, ha átmenetileg is, jelentős katonai fölényhez juttatták Japánt a Csendes-óceánon. A térségben megmaradt brit–amerikai szövetséges flotta és légierő nem volt már alkalmas arra, hogy útját állja a japán expanziónak, amely a Pearl Harbor-i támadással egyidejűleg indult meg a térség legfontosabb pontjain.

Pearl Harbort Japán diadalmas 150 napja követte. A három irányba indított offenzíva fő iránya a Fülöp-szigetek és Holland-India (Indonézia) volt. A Jáva mellett vívott tengeri csatában (február 27-28.) megsemmisítették az amerikai–brit–holland hajóhadat, és március 8-án már Batáviában (ma Jakarta) is felhúzták a Felkelő Nap Országának zászlaját. A japán légierő már az észak-ausztráliai Darwint bombázta. Május elején felszámolták az utolsó amerikai ellenállási pontot is a Fülöp-szigeteken.

Az előrenyomulás fő irányának jobbszárnya az ázsiai kontinens ellen irányult. Még december 25-én bevették Hongkong brit tengerészeti támaszpontját, 1942. február 15-én elesett Szingapúr, a Kelet Gibraltárja. A Tokiónak önként behódoló Thaiföld területéről kiindulva április végére elfoglalták Burmát, a stratégiai fontosságú „burmai út” elvágásával elszigetelték a Nemzeti-Kínát a szövetséges utánpótlástól, és már közvetlenül fenyegették a brit Indiát.

Az előrenyomulás fő irányának balszárnyát az „ Óceánia felé irányuló sugaras előretöréssel” fedezték. Lerohanták Guamot és a Wake-szigetet, partra szálltak Új-Guineában és az Aleut-szigeteken. Május elején Ausztrália partjai előtt, a Korall-tengeren csapott össze a japán és az amerikai hajóhad. A történelemben most először küzdött két flotta egymástól mintegy 200 mérföldes távolságból, anélkül, hogy látták volna egymást. A nagy csatahajók ideje lejárt; a repülőgép-anyahajók vették át az uralmat a tengerek felett. A japánok 77 repülőgépet és egy könnyű, az amerikaiak egy nehéz repülőgép-anyahajót vesztettek a 66 repülőgépük mellett. Jamamoto azonban abbahagyatta a hadműveleteket, és ezzel kifulladt a japán előrenyomulás.

Az 1942-es német nyári offenzíva a keleti fronton és Észak-Afrikában

Miután 1942 tavaszán a Vörös Hadsereg három offenzíváját (leningrádi, harkovi, krími) is visszaverték, a németek június végén indították meg támadásukat. Hitler célja a kaukázusi, a bakui olajmezők és a kubáni gabonaföldek megszerzése, a stratégiailag (és lélektanilag is) fontos Sztálingrádnál az észak–déli, volgai vízi út elvágása volt, hogy ezzel biztosítsa a kaukázusi támadó ék hátát. További terve, hogy Sztálingrádból északnak fordulva Moszkvát elfoglalja, illetve a Kaukázuson átjutva csapatai a Perzsa-öbölnél egyesüljenek Rommel seregével.

A német csapatok két hónap alatt a Kaukázusig, illetve a Volgáig nyomultak előre, de Sztálingrádot nem sikerült teljesen bevenniük, Bakut pedig meg sem közelítették. Ettől kezdve Sztálingrád ostroma kezdett az első világháborús Verdunre emlékeztetni, mind nagyobb német erőket vonzott magához és mind kevesebbet ért volna a bevétele. Ahogy egyre több erőt csoportosítottak a németek a sztálingrádi frontszakaszra, úgy gyengült a Don melletti hosszú, északi szárnyuk, amelyet a csekély katonai értékű román és magyar csapatokra bíztak.

1942 májusában Rommel nagy erejű ellentámadást indított, hogy elfoglalja Egyiptomot és a Szuezi-csatornát. A kezdetben sikeres offenzíva az egyiptomi El-Alameinnél, 100 km-re Alexandriától kifulladt. „Az erőnk kimerült” – írta haza Rommel, és néhány tucat páncélosával várta az amerikai hadiszállításokkal napról napra erősödő brit 8. hadsereg ellentámadását, amelynek új parancsnoka a legjobb brit hadvezér, Bernard L. Montgomery tábornok lett.

A fordulat
Csata a Csendes-óceánon (1942. június 3-7.)

A Korall-tengeren döntetlenül végződött csata után a japán vezérkar azt tervezte, hogy lehetőleg egyetlen döntő ütközetben megsemmisíti az amerikai flottát; elfoglalva a stratégiai fekvésű Midway-, majd a Hawaii-szigeteket, kiszorítja az amerikaiakat a Csendes-óceánról. Ezért vonult fel szinte a teljes japán flotta június elején a Midway-szigetek ellen. A japán rejtjelkulcsot ismerő amerikaiak nem törődtek az Aleut-szigetek ellen indított elterelő akcióval, de még így is látszólag nyomasztó hátrányban voltak Nimitz tengernagy erői. A radart nem használó japánok viszont sötétben tapogatóztak, s ez lett a vereségük oka. Amikor számukra váratlanul megjelentek a feleakkora amerikai flotta repülőgépei, és néhány perc alatt megsemmisítették a japánok négy anyahajóját, egy nehézcirkálóját és ezekkel együtt több mint 330 repülőgépet, a japán flotta megszakította a hadműveletet, és visszafordult támaszpontjai felé. Az. amerikaiak csak egy repülőgép-anyahajót, egy torpedórombolót és mintegy 150 repülőgépet vesztettek.

Ezzel megszűnt a japán fölény a Csendes-óceánon, és mivel Japán csak több ezer kilométeres tengeri útvonalakkal biztosíthatta a katonai utánpótlást és az ipari nyersanyagokat, stratégiai helyzete megrendült. Még néhány hónapig reménykedhettek ugyan, hogy a németek európai sikerei, esetleg győzelmük a Szovjetunió felett kompromisszumos békére kényszerítheti az Egyesült Államokat, ám a stratégiai kezdeményező szerepüket elvesztették.

El-Alamein (1942. október); Eisenhower partraszállása Észak-Afrikában

Észak-Afrikában már nyár óta készült a két fél a döntő összecsapásra, melyet Churchill „a kezdet végének” nevezett, és valóban fordulópontot jelentett a világháborúban ezen a fronton. Amikor megkezdődött az ütközet, 230 ezer brit katona állt szemben a tengelyhatalmak 80 ezrével, és 1440 harckocsi a 260 német és a 280 elavult olasz tankkal szemben.

Az el-alameini csatában (1942. október 23–november 4.) Montgomery brit csapatai felőrölték a tengelyhatalmak erőit, és Rommel a tunéziai határig vonult vissza. Időközben (november 8.) Dwight Eisenhower amerikai tábornok parancsnoksága alatt brit és amerikai csapatok szálltak partra a Vichyhez hű Francia Észak-Afrikában, Casablancában, Oranban és Algírban (Fáklya-hadművelet).

Az észak-afrikai szövetséges partraszállás ellensúlyozásaképpen – és hogy megelőzzön egy dél-francia inváziót – Hitler elrendelte egész Franciaország katonai megszállását, de nem sikerült megszereznie a Toulonban állomásozó francia hadihajókat, mert a franciák inkább elsüllyesztették azokat. 1942/43 telén már csak Tunézia maradt a tengelyhatalmak kezén ÉszakAfrikában.

Mialatt a szemben álló felek erős állásokat építettek ki Tunézia és Algéria határán, és mialatt Montgomery 8. brit hadserege nyugat felé szorította Rommelt, Churchill és Roosevelt a brit és az amerikai hadsereg vezető tábornokaival tanácskozásra gyűlt össze Casablancában, hogy megvitassák az elkövetkező hónapokban esedékes haditerveket, a szicíliai és itáliai partraszállás terveit. Itt állapodtak meg abban az alapelvben, hogy a legyőzött ellenségtől nem fogadnak el mást, csak a „feltétel nélküli kapitulációt”.

A sztálingrádi csata és Leningrád blokádjának áttörése

A szovjet hadsereg 1942. november 19-én indított támadása a sztálingrádi katlanba zárta Paulus több mint 300 ezer fős 6. hadseregét. Miután hiábavalónak bizonyult Mansteinnek, a Dél hadseregcsoport főparancsnokának decemberi felmentési kísérlete, és januárban a szovjet csapatok áttörték a doni frontot is – megsemmisítve az itt lévő magyar és román hadsereget –, a német 6. hadsereg sorsa megpecsételődött. 1943. január 31-én Paulus, akit kevéssel korábban neveztek ki tábornagynak, megadta magát, és az utolsó német csapatok február 2-án követték a példáját. A 91 ezer fogságba esett németből mindössze 6000 tért haza valaha is.

A sztálingrádi vereség után a védhetetlenné vált kaukázusi frontról a német csapatok gyors ütemben vonultak vissza, és 1943 márciusában már ismét ott voltak, ahonnan 1942 nyarán elindultak. 1943 januárjában a szovjet csapatok megkezdték a Leningrádot körülvevő blokád áttörését.

Magyarország: a voronyezsi katasztrófa és a Kállay-kormány

1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszternek és Keitel vezértábornagynak, a Wehrmacht főparancsnokság (OKW) vezetőjének budapesti látogatásán Bárdossy megígérte, hogy Magyarország egy hadsereget küld a keleti frontra. Már az új miniszterelnök, Kállay Miklós küldte ki júliusban a főleg idősebb tartalékosokból és tartalékos tisztekből álló 2. magyar hadsereget, 200 ezer katonát és 50 ezer munkaszolgálatost a Don-kanyarba.

A villámháború kudarca keleten óvatosabb politizálásra késztette Horthyt, aki még 1941 szeptemberében menesztette a feltétlen németbarát honvéd vezérkari főnököt, Werth Henrik vezérezredest, és helyébe Szombathelyi Ferencet nevezte ki. Az új politika új miniszterelnököt kívánt. 1942 márciusának elején „saját kérésére” lemondatta Bárdossy Lászlót, és helyette hű emberét, Kállay Miklóst nevezte ki (március 9.). Jóllehet az új kormány szóban továbbra is a német szövetség hívének vallotta magát, Kállay 1942 nyarától titokban, de Horthy támogatását bírva, igyekezett lazítani a németekhez fűződő kapcsolatokon és a lehető legkisebb megrázkódtatással kivezetni az országot a háborúból. Az angolszász hatalmakkal való kiegyezést támogató erők egyik vezetője, a különbéke-kísérletek irányítója Horthy legbefolyásosabb tanácsadója, Bethlen István volt.

A korlátozott lehetőségek miatt ha szórványosan is, de a háborúba lépést követően nyíltan megjelent az antifasiszta, háborúellenes tiltakozás. 1941. október 6-án a budapesti Batthyány-örökmécsesnél, november 1-jén a Kerepesi temetőben Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál tüntettek, majd 1942. március 15-én a Magyar Történelmi Emlékbizottság többezres tömeg részvételével rendezett háborúellenes tüntetést a Petőfi-szobornál. Az Emlékbizottság a történelmi hagyományok ápolására, az antifasiszta és náciellenes erők tömörítésére alakult meg legálisan 1942 februárjának közepén. Elnöke Szekfű Gyula, majd lemondása után a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre lett; tagjai az antifasiszta ellenállás valamennyi irányzatát képviselték (Bajcsy-Zsilinszky Endre, Darvas József, Illyés Gyula, Kállay Gyula, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán stb.). Miután a rendőrség április 2-án letartóztatta a Magyar Történelmi Emlékbizottság elnökségének néhány tagját, a bizottság beszüntette működését.

A Jány Gusztáv parancsnoksága alatt álló 2. magyar hadsereg az 1943. január 12-ét követő néhány napban – a sztálingrádi csata mellékhadszínterének számító Don-kanyarban, Voronyezsnél – megsemmisítő vereséget szenvedett, 41 ezer katona elesett, illetve megfagyott, 28 ezer fogságba esett.

1943 elején a Kállay-kormány Törökországban, Svédországban és Svájcban kapcsolatot teremtett brit diplomatákkal, hogy a fegyverszünet feltételeiről tárgyaljon. Az angolbarát erők tévesen értékelték a helyzetet, amikor az angolok balkáni frontjára számítottak.

A második világháború mellékhadszínterének számító Balkánon nem voltak meg egy brit offenzíva feltételei, mint az antant 1918-as hadjáratakor, de az angolszászok is erősítették ezeket az illúziókat, hogy ezzel is megkönnyítsék a Franciaországban tervezett partraszállásukat.

Az antifasiszta koalíció ellentámadása (1942/43-1944. június 6.)

Fordulat a keleti fronton

1943 legnagyobb ütközetére Kurszk közelében került sor július 5. és 12. között, s a háború egyik döntő ütközetének bizonyult. Az offenzívát németek indították a kurszki szovjet kiszögellés felszámolására, majd 12-én megindult a szovjet ellentámadás. Mindkét oldalon 1500 harckocsi csapott össze – ez volt a történelem legnagyobb tankcsatája, és az is maradt egészen az 1973-as közel-keleti háborúig. Németország először szenvedett harctéri (nyílt terepen vívott ütközetben) vereséget. A Wehrmacht elvesztette körülbelül 500 ezer katonáját, 3000 lövegét, 1500 harckocsiját és 3700-nál több repülőgépét.

A totális mozgósítással összeszedett tartalékok jelentős része alig két hónap alatt megsemmisült. Ettől a pillanattól kezdve már nem a győzelem, hanem az időnyerés volt Hitler célja és egyetlen reménye.

A „zsidókérdés” és az „Endlösung”
A varsói gettófelkelés

A náci terror fokozódása és a varsói gettó lakosságának megsemmisítő táborokba hurcolása miatt kitört a varsói gettófelkelés (1943. április 19-május 8.). Megközelítően 60 ezer zsidó felkelő esett el a harcban. A gettót lerombolták, az életben maradottakat koncentrációs táborokba szállították.

Bár Németországban a zsidó származású polgárokat erőszak és megkülönböztetés sújtotta már 1933 óta, de a világháború kitörése után emelkedett fokozatosan az állami politika és gyakorlat szintjére szisztematikus megsemmisítésük. Lengyelország lerohanása után sor került az első tömeggyilkosságokra, a túlélőket az emberi lét minimális feltételeit sem biztosító városi gettókban zsúfolták össze. 1941 nyarán, a Szovjetunió elleni inváziót követően az Endlösung, a „végső megoldás” népirtássá (genocídium) vált. Megkezdődött a zsidók tömeges, szervezett legyilkolása, amelyet a különlegesen kiképzett halálbrigádok (Einsatzgruppe) gyakran a helybeli rendőrség és a kollaboránsok segítségével hajtottak végre.

1942 januárjában konferenciát tartottak Wannseeben, hogy összehangolják a „zsidókérdés végleges megoldását Európában”, amely Heinrich Himmlernek, az SS „birodalmi vezetőjének” irányítása alatt akkor már folyamatban volt. Már a harmincas években felállítottak koncentrációs táborokat Németországban a nemzetiszocialista rezsim ellenfelei számára, a leghírhedtebbek Dachau, Buchenwald, Sachsenhausen voltak.

Most új, megsemmisítő táborokat létesítettek Treblinkában, Sobiborban, Majdanekben; Auschwitzban kibővítették a tábort, vasútvonalat, gázkamrákat építettek, hogy egész Európából szállíthassanak oda zsidókat. A deportáltakat érkezésük után szétválasztották, egy részük – akik és amíg alkalmasak voltak rá – rabszolgamunkásként dolgozott, a többieket elgázosították. Csak Auschwitzban több mint 2 millió embert semmisítettek meg.

Az európai zsidóság embervesztesége a második világháború idején becslések szerint meghaladta a 6 milliót, ez az európai zsidóság 60%-a volt. Ez volt a Holocaust (görög: „teljes tűzáldozat”) vagy Soá (héber: „katasztrófa, szerencsétlenség”).

Ugyanakkor romák százezreit is megölték, mint ahogy több mint százezer olyan németet és lengyelt is, akiket a nácik az eutanáziaprogram alapján szellemileg vagy fizikailag súlyosan fogyatékosnak ítéltek. Hárommillió nem zsidó lengyel polgári személyt és egymillió szerbet, valamint a megszállt országok rabszolgamunkásainak száz- és százezreit gyilkolták meg, vagy haltak meg az éhezéstől, illetve a rossz bánásmódtól. Legkevesebb 4 millió szovjet hadifogoly vesztette életét a német táborokban a kivégzések, az élelemhiány és az egészségügyi ellátás hiánya miatt.

Több millió ember tömeges meggyilkolását tehát bürokratikusan és technikailag szinte tökéletesen szervezték meg és hajtották végre az „új rend Európájában”, és mivel Németországban, a csatlós és megszállt országokban néhány millió ember vett részt ebben, akik nagyon is tisztában voltak vele, hogy a deportáltak útja közvetve vagy közvetlenül a halálba vezet, minden társadalomnak szembe kell néznie második világháborús szerepével, a felelősség kérdésével. Nem lehet mindezt egy személy (Hitler), egy-két szervezet (NSDAP, SS) vagy csak egy nép bűneként megmagyarázni. De azok a társadalmak sem háríthatják el maguktól teljes mértékben a felelősséget, amelyek nem fogadták be a biztos halál elől menekülőket, mondván: „a csónak megtelt”.

De e nélkül is minden képzeletet messze felülmúlt a második világháború kegyetlensége. A fasiszta párthadsereg, a fegyveres SS alakulatain kívül tömegesen követtek el szörnyűségeket a Wehrmacht, a szovjet, a japán, a horvát, a magyar, a román hadsereg katonái vagy akár a partizánok is. A hadseregek rendszeresen és tömegesen – gyakran egész falvakat kiirtva – a polgári lakosságon torolták meg az őket ért támadásokat (Lidice, Oradour stb.).

A sztálini Szovjetunióban kollaboráció vádjával vagy csak gyanújával egész népeket deportáltak évtizedekre (krími tatárok, csecsenek, volgai németek). A Gulagok világa várta a német fogságból szabadult szovjet hadifoglyokat, mert megadták magukat, a „felszabadítottak”, kollaboránsok vagy csak a gyanúsak tömegeit, akik közül sokan nem tértek vissza.

Csak a hadifogolytáborokban, az NKVD börtöneiben meghalt lengyelek száma meghaladja a 750 ezret, a katyni tömegsírok több mint 4000 tiszt holttestét rejtették, akik 1939-ben kerültek szovjet hadifogságba. Mint ahogy örökre eltűnt az 1945-ben a szovjetek fogságába került egymillió japán legtöbbje is.

A japánok kegyetlenkedései a megszállt területek lakosságával semmivel sem maradtak el az európaiakétól. Egyes becslések szerint a japánok Kínában tízmillió embert öltek meg. A japán kézre került nyugati hadifoglyok a busidó erkölcsi normáknak, különféle kegyetlenkedéseknek – éheztetésnek, „tudományos” kísérleteknek, kényszermunkának és a bombázások célpontjai körüli táborokban való fogva tartásnak – voltak kitéve. A megszállt területeken 200 ezer nőt kényszerítettek a hadsereg bordélyházaiba.

1941 után egyik hadviselő félnek sem voltak fenntartásai a nagy lélekszámú települések támadását illetően. A városok nagyfokú bombázásának következtében például Németországban 600 ezer, Japánban 500 ezer, Nagy-Britanniában 60 ezer polgári lakos vesztette életét. Rengeteg ember a frontok elől menekülve vagy idegen hadseregektől elüldözve halt meg.

Az ellenállási mozgalmak

Kétségtelenül minden országban akadtak, akik hajlandóak voltak a németekkel való együttműködésre, egyes országokban többen, máshol kevesebben. De a náci terror, a deportálások, az önzetlen hazafiság vagy az antifasiszta meggyőződés sokakat késztetett arra, hogy részt vegyenek az ellenállásban a Wehrmacht által elfoglalt területeken. A legtöbb országban a kommunisták és a szocialisták vállalták a legnagyobb áldozatokat. A szervezésben, az anyagi és politikai támogatásban Nagy-Britanniának volt jelentős szerepe.

A Szovjetunió megszállt területein a többiekéhez nem hasonlítható partizánháború alakult ki. A partizánmozgalom emberi bázisát azok a szovjet tisztek és katonák alkották, akik, miután „elrobogott” mellettük a front, nem adták meg magukat, hanem behúzódtak a hatalmas erdőségekbe. Számukat gyarapították a megszállt területek párt- és szovjet funkcionáriusai, akik nehezen tudták volna eltitkolni kilétüket (a Vörös Hadsereg politikai tisztjeire az azonnali likvidálás várt Hitler hírhedt „komisszárparancsa” alapján).

A későbbiekben a példátlanul brutális megszállás mind több embert tett partizánná vagy az ellenállók támogatójává. 1941/42-ben, amikor a Szovjetunió az élethalálharcát vívta, az ellenállás még szórványos és szervezetlen volt, ráadásul hiányoztak hozzá az anyagi feltételek (fegyver, élelmiszer, gyógyszer). 1942/43 tele nemcsak a fronton hozott fordulatot, hanem a partizánmozgalomban is, amely 1943-ra kiszélesedett, tömegméreteket öltött, jól szervezetté vált. Moszkva mind több hadianyagot tudott eljuttatni légi úton hozzájuk. A mozgalom tetőpontján, 1943/44-ben a Szovjetunióban legalább félmillió fegyveres partizán harcolt.

A nácizmus „új rendje” legkíméletlenebbül Lengyelországban mutatkozott meg. A lengyel zsidók millióit legyilkolták, az életben hagyottakat rabszolgamunkára deportálták, gettókba zárták, az országot kirabolták, a városokat lerombolták. Mindezek ellenére sem tudták megtörni a lengyel ellenállást, sok ezer lenyel katona menekült el az ország területéről, és folytatta a harcot a németek ellen Észak-Afrikában (Tobruk), Norvégiában (Narvik), Olaszországban (Monte Cassino) és Franciaországban, de százezrek harcoltak odahaza is.

A megszállás első napjaiban már megkezdődött az ellenállás megszervezése. Itt tűnt ki Grot-Rowecki tábornok, a Honi Hadsereg későbbi parancsnoka. A Honi Hadsereget (Armia Krajowa) a londoni emigráns kormány kezdeményezésére szervezték meg 1942 februárjában. Ugyanígy megszerveződött a földalatti közigazgatás is, amely Sikorski tábornok emigráns kormányának volt alárendelve. Amikor 1942 januárjában megalakult a Lengyel Munkáspárt (kommányának volt alárendelve. Amikor 1942 januárjában megalakult a Lengyel Munkáspárt (kom ben a Népi Gárda egységei, egyesülve a Vörös Hadsereg oldalán harcoló 1. Lengyel Hadsereggel, létrehozták a Népi Hadsereget (Armia Ludowa). A háború utolsó fázisában 600 ezer lengyel (ebből 200 ezer emigrációban) harcolt a németek ellen, ezzel a lengyelek alkották az ötödik legnagyobb németellenes erőt.

Jugoszlávia 1941 áprilisi lerohanása után a hegyekben azonnal elkezdődött az a fajta elkeseredett gerillaháború, amelyet a szerbek évszázadokon át vívtak a törökök ellen. Az ellenállás első vezetője az emigráns kormánnyal együttműködő, katonatisztből partizánvezérré lett Dragoljub (Drazsa) Mihajlovic volt. Szabadcsapatai, a csetnikek szerb nacionalizmusra építve vették fel a harcot a megszállókkal, de 1941 őszére a német terrorral szemben a nacionalista szerb ellenállás már csak árnyéka volt önmagának. A németek neves túszok tömeges kivégzésével zsaroltak, és némely parancsnok a harcok beszüntetésére kényszerült, csak hogy életben maradhasson. De ekkor már kibontakozóban volt egy másfajta ellenállás, amelyet semmilyen erőszak, megtorlás sem tudott elrettenteni. A partizánok, akiket Josip Broz Tito vezetett, kérlelhetetlen harcot indítottak a megszállók ellen, de a túlélésük fejében megalkuvó csetnikek és a kollaboráns horvát usztasák ellen is. Csakhamar igen súlyos veszteségeket okoztak a németeknek, és nagy körzeteket vontak ellenőrzésük alá. Amikor 1943 őszén az olasz hadsereg szétesett, Tito partizánjai lefegyverezték az olasz csapatokat, és most már negyedmilliós hadsereget alkottak. Mivel ténylegesen csak a partizánok harcoltak a németek ellen, a csetnikek pedig nem, 1943 végére már minden rendelkezésre álló hadianyagot Titónak dobtak le a britek, és nem sokkal később Mihajlovictól is megvonták az elismerést.

1943 novemberében Tito a boszniai Jajcéban megtartotta mozgalmának politikai kongresszusát, és „a jugoszláv nemzet képviseletére egyedül jogosult” ideiglenes kormányt állított fel. 1944 májusának végére – túl későn – tudott csak úrrá lenni belső válságán a londoni jugoszláv emigráció. II. Péter király felmentette a kormányt, amelynek a kompromittálódott Mihajlovic tábornok volt a hadügyminisztere, és a háború kezdete óta egyesült államokbeli emigrációban élő Subasicot, a volt horvát bánt nevezte ki miniszterelnökké, de ennek már nem volt igazi jelentősége.

1944 őszén a Vörös Hadsereg balkáni előrenyomulása megteremtette Jugoszlávia felszabadulásához a feltételeket. A Népi Felszabadító Hadsereg nagyszabású offenzívát indított, a Vörös Hadsereggel „versenyt futva” felszabadította Belgrádot (október 20.), és 1945. május 15-ére – kiszorítva a megszálló csapatokat, szétverve a csetnikeket és usztasákat – az országot is.

Franciaország ban az ellenállást (Résistance) különböző irányzatú mozgalmak képviselték; egyesek közülük, mint a kommunista beállítottságú Nemzeti Front, harci egységeket létesítettek, amelyek gerilla- és szabotázsakciókat hajtottak végre. A legaktívabban a kommunisták vezette „Szabadcsapatok és partizánok” harcoltak a megszállók és kollaboránsok ellen. A németországi kényszermunkára deportálás elől sok fiatal menekült Dél-Franciaország hegyeibe, erdőibe, és szerveződött partizáncsapatokba (maquisard-ok). Londonban De Gaulle vezetésével megalakult a „Szabad Franciaország”-mozgalom, amelyhez egyes francia gyarmatok is csatlakoztak.

A Résistance számos csoportja 1943 májusában egyesült az Ellenállás Nemzeti Tanácsában, amely demokratikus antifasiszta programot fogadott el. Ezzel közel egy időben alakította meg Algériában De Gaulle a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottságot (1943. június), a leendő Francia Köztársaság ideiglenes kormányát, amelynek élén 1944 augusztusában visszatért Franciaországba. A francia ellenállás mintegy 500 ezer tagja komoly segítséget jelentett a szövetségeseknek a második front megnyitása után. Jóllehet a dél-francia Maquis-felkelést másfél hónapos kemény harcok után a németek leverték, de a párizsi felkelés (1944. augusztus) az ellenállási mozgalom legnagyobb sikere lett.

A partizánmozgalmakat egyetlen országban sem sikerült felszámolniuk a németeknek, bár mindenütt a legbrutálisabb eszközökkel próbálták meg letörni ezeket. Az ártatlan polgári lakosságon torolták meg az ellenállás akcióit, túszokat szedtek, akiket agyonlőttek (Hitler „Éjszaka és köd”-parancsa). Legfőképpen az SS és az SD, de a Wehrmacht, a szövetséges hadseregek és a kollaboráns milíciák is részt vettek a népirtásokban és a lakosság terrorizálásában. A Szovjetunióban partizán(gyanús) falvak százait rombolták le, és a birodalmi helytartó, Heydrich ellen 1942. május végén elkövetett prágai merénylet megbosszulására lerombolták a cseh Lidicét, amelynek neve – a francia Oradour-sur-Glane-nel – a náci barbárság szimbóluma lett.

A szövetségesek előnyomulása Észak-Afrikában és Olaszországban

1943. május közepére sikerült megtörni az olajból, sőt az élelemből is hiányt szenvedő német és olasz erők ellenállását Tunéziában, de túl késő volt már a szövetséges haderő átcsoportosítására egy franciaországi offenzívához. Július 10-én partra szálltak az amerikaiak és a britek Szicíliában, és a fasiszták által meggyengített maffiát is felhasználva, gyorsan elfoglalták a szigetet. Olaszország katonailag gyenge volt, és a súlyos kudarcok hatására a fasizmus politikai szervezete felbomlott. Churchill Olaszországot a tengely létfontosságú elemének tartotta, és arra számított, amit aztán az események megcáfoltak, hogy az olasz vereség döntő változást eredményezhet az erőegyensúlyban.

A fasiszta rendszer a szicíliai vereség után gyorsan összeomlott. A Fasiszta Nagytanács szembefordult Mussolinivel, mire a király, III. Viktor Emmanuel megfosztotta miniszterelnöki tisztétől, elrendelte letartóztatását (1943. július 25.), és Pietro Badoglio marsallt nevezte ki a kormány élére. Feloszlatták a fasiszta pártot, vezetői elmenekültek, milíciájuk ellenállás nélkül fölbomlott.

Szicília elfoglalása után a szövetségesek megkezdték csapataik és deszantjárműveik visszavonását Angliába egy 1944-es franciaországi partraszállás előkészítésére. Szeptember elején Badoglio titokban fegyverszüneti szerződést írt alá, amely feltétlen fegyverletételt ígért. A szövetségesek azonban néhány nappal később váratlanul nyilvánosságra hozták a fegyverszünetet. Rómában teljes volt a káosz, a parancs nélkül maradt olasz csapatokat a németek lefegyverezték, Badoglio és a király elmenekült.

Amikor másnap a szövetségesek partra szálltak Salernónál, Kesselring tábornagy Wehrmacht-csapatainak erős ellenállásába ütköztek. Otto Skorzeny SS-ezredes kommandóakcióval kiszabadította az internált Mussolinit, aki szeptember 15-én Salóban kikiáltotta bábállamát, az „Olasz Szociális Köztársaságot”. Ettől kezdve Olaszország a második világháború mellékhadszínterévé vált, és frontja csigalassúsággal araszolt előre.

Az ázsiai és csendes-óceáni háború 1943-ban

Mivel mind Churchill, mind Roosevelt Németország legyőzését tekintette a legfontosabbnak, korlátozott erőforrásaikkal az ázsiai, csendes-óceáni hadszíntéren a további japán expanzió megakadályozására csak a stratégiai fontosságú helyeken törekedtek. A Csendes-óceán középső térségében Nimitz admirális erői visszafoglalták a Gilbert-szigeteket és északon az Aleutszigeteket; a Csendes-óceán délnyugati részén MacArthur tábornok vezetésével megkezdték Új-Guinea és a környező szigetvilág felszabadítását. MacArthur „békaugrás”-stratégiájával kiÚj-Guinea és a környező szigetvilág felszabadítását. MacArthur „békaugrás”-stratégiájával ki ban sorra elestek anélkül, hogy súlyos áldozatokkal járó közvetlen rohamot indítottak volna ellenük. A délkelet-ázsiai hadszíntéren a Mountbatten parancsnoksága alatt álló szövetséges erők feladata volt, hogy megakadályozzák a japánok India elleni támadását.

A teheráni konferencia (1943. november 28-december 1.)

1943 végén Teheránban találkozott először Churchill, Roosevelt és Sztálin. Itt született meg a végső döntés az Overlord (Hűbérúr) hadműveletről, a második front megnyitásáról 1944 májusában Észak-Franciaországban. Ennek támogatására a szövetségesek Dél-Franciaországban (Üllő-, később Sárkány-hadművelet), a szovjetek a keleti fronton indítanak offenzívát. Elismerték Sztálin 1939-es lengyel szerzeményét, és a tervek szerint Lengyelország határait Németország rovására az Odera folyóig „eltolták” nyugati irányba – valakinek fizetnie kellett. Megegyeztek abban is, hogy Németországot valamilyen formában több részre tagolják. Sztálin kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború befejeződése után a Szovjetunió hadba lép Japán ellen, és ezért csak a Kuril-szigeteket és Dél-Szahalint kérte. Rooseveltet megnyugtatta, hogy nem az amerikaiaknak kell megküzdeniük a japán szárazföldi hadsereg zömével.

Magyarország
Magyarország és szomszédai

A második bécsi döntés után az Észak-Erdélyben berendezkedő magyar hatalom elől mintegy 100 ezer román – főleg tisztviselő, értelmiségi – menekült délre. A román menekültek száma 1944-ig 200-220 ezerre emelkedett. A szeptember elején bevonuló magyar hadsereg nem ütközött katonai ellenállásba, mégis több incidens történt, Ippen és Ördögkúton román lakosokat gyilkoltak meg. Ugyanekkor Dél-Erdélyből mintegy 100-150 ezer magyar menekült ÉszakErdélybe vagy Magyarországra, miután ott is diszkriminációs intézkedésekre, bebörtönzésekre és más jogfosztásokra került sor. Megkezdődött az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, melyben kiutasításra a másik oldalon kiutasítással, internálásra internálással, iskolabezárásra iskolabezárással válaszoltak.

Amikor 1944 őszén a szovjet csapatok után bevonult Észak-Erdélybe a román közigazgatás, az ún. Maniu-gárdisták vérengzéseket követtek el a Székelyföld egyes falvaiban, főleg Szárazajtán, Szentdomonkoson, de másutt is, így a Kolozsvár környéki Egresen vagy Biharban. A megtorlások olyan méretűek voltak, hogy a szovjetek 1944 novembere és 1945 márciusa között eltávolították Észak-Erdélyből a román közigazgatást.

1942 januárjában Dél-Bácská ban a magyar csendőri és katonai alakulatok vadászatot indítottak egy mintegy 40 fős partizánosztag felszámolására. Miután az egységet megsemmisítették, nagyszabású, megtorló akciót kezdtek a helyi szerb polgári lakosság ellen. A razzia során 1000 szerb polgári lakost öltek meg Zsablyán és 3340 embert – döntően szerbet – Újvidéken, kiknek holttestét a Duna jegébe vágott lékekbe taszították. Bár a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Bethlen István követelésére indított vizsgálat bebizonyította a tömeggyilkosság tényét, a kormányzó megszüntette az eljárást a katonatisztek ellen, és amikor 1943 végén új eljárást indítottak, a felelős tiszteknek lehetőségük volt, hogy Németországba szökjenek.

A legsúlyosabb megtorlásokra szintén Jugoszláviában került sor 1944 végén-1945 elején, egy olyan nemzeti felszabadító és polgárháború végén, amelynek addigra már közel 1,7 millió áldozata volt. Azokkal a kisebbségekkel szemben, amelyeknek anyaországa részt vett Jugoszlávia földarabolásában, a legdurvább retorziókat alkalmazták. Több mint 30 ezer magyart gyilkoltak meg, tízezreket hurcoltak munkatáborokba.

A Kállay-kormány és a német megszállás

Az olasz események és a németek újabb kudarcai a keleti fronton a demokratikus erők aktivizálódását hozták 1943 nyarán. Komoly érdeklődés kísérte az 1943. augusztus végi – egyhetes – balatonszárszói ifjúsági és értelmiségi találkozót is. A több mint 600 résztvevővel megrendezett megbeszéléssorozaton a népi írók tartottak előadásokat. Szinte az egész társadalom „képviseltette” magát a találkozón, a kommunistáktól a katolikusokig, a szociáldemokratáktól a népi írókig, a protestáns diákoktól az „urbánus értelmiségiekig”. A többség a kisgazdapárti és szociáldemokrata vezetők álláspontjához közel álló harmadikutas felfogást támogatta.

Májusban a Komintern föloszlatta önmagát, hogy nagyobb önállóságot és rugalmasságot tegyen lehetővé a kommunista pártoknak minden antifasiszta erő összefogásához, valamint azért, mert a háborús körülmények között a szervezet központilag irányíthatatlan volt. Ez egyben Sztálin gesztusát is jelentette nyugati szövetségesei számára.
Júniusban a Kommunisták Magyarországi Pártja is bejelentette feloszlását. A kommunisták – a politikai irányvonal legkisebb módosítása és szervezeti változások nélkül – Békepárt néven új pártot alapítottak, hogy a további üldözést elkerüljék, s elfogadható szövetségesek legyenek a többi antifasiszta erő számára.

1943 szeptemberében a Kállay-kormány megbízottja Isztambulban átvette az angol kormány képviselőjétől az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amelyek szabályozták brit–magyar együttműködést arra az esetre, ha valóban a brit csapatok érnék el a magyar határokat. A németeknek kezdettől fogva pontos információik voltak az angolok és a botcsinálta magyar ügynökök tárgyalásairól. Így tisztában voltak azzal, hogy, a magyar kormány arra törekszik, hogy „lehetőleg olcsón”, a legkisebb társadalmi, politikai, katonai áldozat árán veszítsen. Mivel a stratégiai helyzetű Magyarország kiugrása összeomlással fenyegette a balkáni fronton és a keleti front déli részén harcoló német csapatokat, ezért Mussolini bukása, majd az azt követő kapituláció után a németek azonnal kidolgozták Magyarország megszállásának tervét (Margaretheterv). A következő hónapokban alaposan felkészültek a terv tökéletes végrehajtására, hiszen egy elsietett akció – egy Kárpátokon belüli káosszal – komoly kockázatot is rejtett volna magában, illetve fölöslegesen kötött volna le német erőket. A megvalósítás akkor vált sürgetővé Hitler számára, amikor a Vörös Hadsereg a Kárpátok előterébe érkezett.

Már napok óta folytak az ország megszállásának előkészületei, amikor Hitler Klessheimbe hívta Horthyt. Többször megszakadó tárgyalások után Horthy elfogadta, hogy a helyén marad és új, Hitler bizalmát élvező kormányt fog kinevezni, ezért cserébe a német megszállás „ideiglenes” lesz.

1944. március 19 -én a németek ellenállás nélkül megszállták Magyarországot. Az ellenállásnak semmi esélye sem lett volna, a hadsereg felkészületlenül állt, az országot német erők vették körül, és valószínűleg a szlovák és román csapatok is segítettek volna a magyar ellenállás felszámolásában. A magyar lakosság rezignáltan vette tudomásul a fordulatot. Horthy, Hitler teljhatalmú megbízottjával és rendkívüli követével, Veesenmayerrel lefolytatott többnapos vitája után Sztójay Dömét, a berlini követet nevezte ki miniszterelnökké (március 22.).

A polgári pártokat, a kisgazdapártot és a szociáldemokrata pártot feloszlatták, a baloldali és demokratikus lapokat betiltották. A megszálló csapatokkal érkezett Gestapo és a Biztonsági Szolgálat (SD) – a magyar politikai rendőrség támogatásával – baloldali és ellenzéki politikusokat tartóztatott le, közöttük a fegyveres ellenállást tanúsító Bajcsy-Zsilinszky Endrét.

Elkezdődött a zsidókérdés hitleri „megoldása” is: a sárga csillag, a vagyonelkobzás, a gettósítás, majd májusban megindult a vidéki zsidóság megsemmisítő táborokba deportálása. A korabeli ország területéről 437 ezer zsidószármazású magyar állampolgárt deportáltak, közülük közel 320 ezren haltak meg. A kormányzó – nemzetközi nyomásra – július elején leállíttatta a további deportálásokat, megakadályozva ezzel a főváros kb. 200 ezer zsidó lakosának elhurcolását.

A fasiszta hatalmak összeomlása (1944. június 6-1945. szeptember 2.)

Az európai frontokon 1944-ben

1944 januárjában Leningrád felszabadult a 900 napos ostrom alól. Ezzel véget ért a modern történelem leghosszabb városostroma, amelynek időtartama alatt több mint egymillió ember halt éhen. Júniusban a Vörös Hadsereg áttörte a finnek Mannerheim-vonalát, és a Ladogatótól északra indított hadműveletükkel kettészakítással fenyegették Finnország területét. A finn kormány szeptember első felében fegyverszünetet kért az oroszoktól, és bár ezt megkapta, az itt állomásozó német csapatok még hónapokig védekeztek.

A feltűnően mértékletes békefeltételek lehetővé tették a szabad, demokratikus Finnország megmaradását.
A Vörös Hadsereg 1944-es nyári offenzívája gyors sikert hozott a németek legerősebb pontján. A „Közép”-hadseregcsoport ellenállását megtörve, öt hét alatt több száz kilométert megtéve a Vörös Hadsereg július végére Varsó alá ért, ahol a németek megállították a szovjet előrenyomulást. Ennek tragikus következménye: a londoni emigráns kormány, amely már hosszú ideje készült arra, hogy még a szovjet csapatok megérkezése előtt fölszabadítja Varsót, mint ahogyan De Gaulle is megelőzte az amerikaiakat Párizsban, kirobbantotta a varsói felkelést (1944. augusztus 1–október 2.). A heves német ellenállásba ütköző Vörös Hadseregnek – hirtelen megnyúlt utánpótlási útvonalaival – hosszabb időre volt szüksége ahhoz, hogy újabb támadást indítson, és az is kétségtelen, hogy Sztálin sem bánta, ha a háború előtti Lengyelország feltámasztásáért küzdő emigráns kormány Honi Hadseregét a németek megtörik. A felkelés elfojtása brutális volt, az egyenlőtlen küzdelemben 180 ezer polgári lakos és 22 ezer felkelő esett el, Varsó megmaradt lakosságát kitelepítették, a várost módszeresen lerombolták.
1944 késő tavaszán – a normandiai partraszállás taktikai alátámasztásaként – megélénkültek a szövetségesek hadműveletei Olaszországban. Miután áttörték a Gusztáv-vonalat, szabaddá vált az út Rómába, melyet a németek „nyílt városnak” nyilvánítottak, lemondva a város védelméről és az ezzel egyértelmű elpusztításáról. A németek az Arno folyó mentén kiépített állásaikba (Gót-vonal) vonultak vissza, és a szövetségesek június 4-én harc nélkül vehették birtokba Rómát.

1944. június 6-án (D-nap) indították meg a szövetségesek a történelem legnagyobb partraszállási hadműveletét (fedőneve „Overlord”) Normandiában. A nap végére – 10 ezer főnyi veszteséggel – 130 ezer ember öt hídfőállást létesített a normandiai part 80 km hosszú szakaszán. Két mesterséges kikötőt vittek magukkal, hogy a páncélozott járműveket és a nehézlövegeket partra tehessék. A második front, a szövetséges csapatok főparancsnoka az amerikai Dwight D. (Ike) Eisenhower tábornok lett, de a partraszállást közvetlenül Montgomery tábornok irányította.

A németek dezorientálása tökéletesen sikerült. Már javában folyt a normandiai invázió, amikor Rundstedt, a nyugati hadszíntér főparancsnoka még Calais-nál várta azt. Ám hamarosan fölismerte a helyzet reménytelenségét, és ennek hangot is adott, gyorsan le is váltották. Néhány főtiszt úgy ítélte meg, most van az utolsó esély, hogy Hitler eltávolításával elkerüljék Németország végső összeomlását, de von Stauffenberg ezredesnek a rastenburgi főhadiszálláson elkövetett bombamerénylete (1944. július) sikertelennek bizonyult Hitler ellen, aki véres bosszút állt a résztvevőkön.

A D-napot követő három hét heves harcai után tudták csak elfoglalni a kikötővárost, Cherbourg-t (június 27.). Amikor Omar Bradley tábornok tankjai áttörték a német védelmet, megnyílt az út Patton tábornok 3. amerikai hadserege előtt Párizs felé. Eisenhower kikerülte volna Párizst, hogy megkímélje, de a francia ellenállás fölkelést robbantott ki. Hitler parancsot adott a város elpusztítására, de Párizs német parancsnoka nem engedelmeskedett. Ekkor kapott parancsot Leclerc tábornok, hogy csapataival foglalja el a várost (augusztus 25.). A szövetségesek szeptember elején felszabadították Brüsszelt, ezután átlépték a német határt, ám ekkor néhány hónapra elakadt az offenzíva.

Bár Hitler sokat remélt tőlük, már a német csodafegyverek sem hoztak csodát. Alig egy héttel a normandiai partraszállás után a németek megkezdték Dél-Anglia és London bombázását a V-1 (Vergeltungswaffe-1, Megtorlófegyver-1) néven ismert kisméretű, szárnyas, pilóta nélküli repülőgépekkel, amelyek 850 kg hatékony robbanóanyagot szállítottak. 1944 szeptembere és 1945 márciusa között vetették be a V-2 rövidítésű, kivédhetetlen, de viszonylag pontatlan ballisztikus rakétákat. A V-1-ből 5823-at, a V-2-ből 1054-et indítottak Anglia ellen. A lakóépületekben okozott óriási pusztításon és a polgári lakosságban keltett félelmen kívül katonai eredménye ezeknek a támadásoknak nem volt, az események menetét nem változtathatták meg.

A román vezetés már 1943 nyara óta folytatott tárgyalásokat az angolszászokkal, hogy a megfelelő pillanatban „kiugorhasson” a háborúból, elhagyva német szövetségesét, amelynek csak területi felosztását, hadseregének sztálingrádi pusztulását és gazdasági kirablását „köszönhette”. Ion Antonescu marsall, a „Conducator” a döntő pillanatban visszariadt attól, hogy Romániát Sztálinnak engedje át. Nem akart korábbi szövetségesei ellen fordulni, és abban bízott, hogy a németek közeljövőre beígért „csodafegyvere”, a V-1 rövid időn belül eldönti a háború sorsát. De ekkor már a királyi udvar kezében volt a kezdeményezés, ahol felismerték, elkerülhetetlen, hogy a Szovjetunió előtt tegyék le a fegyvert. 1944. június közepére II. Mihály beleegyezett a fegyverszünet megkötésébe, amelyet a legnagyobb titokban készítettek elő.

A liberális párt (Bratianu), a parasztpárt (Maniu), a kis létszámú szociáldemokrata párt és a még kisebb létszámú, alig 1500 tagot számláló kommunista párt részvételével koalíciós kormány alakításába kezdtek. 1944 nyarán a hadsereg felső vezetéséből – óvatosan, hogy szövetségesének ne tűnjön fel – eltávolították a németbarát tábornokokat. Amikor Malinovszkij (2. Ukrán Front) és Tolbuhin (3. Ukrán Front) marsall csapatai a Jasi–Kisinyov-vonalon áttörték a német–román állásokat, II. Mihály király letartóztatta Antonescut, és a hadsereg egyik királyhű tábornokát nevezte ki miniszterelnökké (augusztus 23.). Két nappal később Románia – Bukarest bombázása miatt – hadat üzent Németországnak, és csapatai most már a Vörös Hadsereggel harcoltak tovább.

A németeket váratlanul élte a román király és hadserege átállása. Antonescu bukása után senkire sem támaszkodhattak, hogy az események menetét visszafordítsák, mert a fasiszta Vasgárdát még Antonescu verte szét az 1941-es januári puccsuk miatt. A védhetetlennek bizonyuló Romániát a németek gyorsan kiürítették. A románok „választását” az is segítette, hogy a szövetségesek semmisnek tekintették a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó részét, és a fegyverszüneti egyezmény Erdélyt (vagy annak nagyobb részét) Romániának ígérte, amennyiben részt vesz a Németország és Magyarország elleni további küzdelemben. A román csapatok embervesztesége a következő hónapokban 111 ezer halott és sebesült lett, amelyben szerepet játszott az is, hogy a szovjet hadvezetés emberpazarló módon bánt szövetségeseivel is, az előreláthatóan súlyos veszteséggel járó feladatokat nekik adva.

A Szovjetunió számára a román átállás jelentősége mindenekelőtt abban állt, hogy megnyitotta a Déli-Kárpátok hágóit, értékes segítséget jelentve az előrenyomuló nyugati szövetségesekkel való – Európáért folytatott – versenyfutásban. Románia nyilvánvaló célja az volt, hogy a háborút a győztesek oldalán fejezze be, enyhítve ezzel a Szovjetunió elleni hadjárata miatti felelősségre vonást, és visszaszerezze elvesztett területeit. Az egyedüli – Románia számára nem csekély – nyereség, amit az átállással szerzett, Észak-Erdély visszacsatolása volt.

A román kiugrás megpecsételte a balkáni német csapatok sorsát is. Amikor szeptember elején Tolbuhin csapatai Romániából bolgár földre léptek, antifasiszta felkelés döntötte meg a németbarát kormányt, és most már a bolgár–szovjet csapatok eredtek a gyors ütemben visszavonuló németek nyomába. 1944. október közepén brit csapatok szálltak partra Görögországban, ahol az országot felszabadító ellenállási mozgalom arra készült, hogy egy radikális köztársaságot hozzon létre. Churchill nyilvánvaló célja az volt, hogy a konzervatívokat támogatva (sőt a korábbi kollaboráns erőket is felhasználva) megakadályozza a baloldali fordulatot.

A németek, hogy javítsanak pozícióikon, augusztus 29-én a Tiso-kormánnyal történt megegyezés alapján megkezdték Szlovákia megszállását. Ezután kirobbant a szlovák nemzeti felkelés (1944. augusztus 29–október 27.). Több mint 80 ezer felkelő mintegy 20 ezer km²-en vette fel a harcot a német túlerővel, és amikor elesett Besztercebánya – a felkelés központja –, a hegyekbe húzódva folytatta az ellenállást.

A szövetségesek konferenciái 1944-ben

A Dumbarton Oaks-i konferencián (1944. augusztus–október) az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Kína elhatározták, hogy a Népszövetséget felváltják az Egyesült Nemzetek Szervezetével. Itt dőlt el az is, hogy a közgyűlésen valamennyi állam egy-egy szavazattal rendelkezik, de az csak ajánlásokat és nyilatkozatokat tehet. A Biztonsági Tanács feladata lett, hogy ha békés úton nem rendezhető a konfliktus, akkor erővel is gondoskodjék a rendezésről. Sok vitát váltott ki a szavazás rendje a BT-ben, de csak abban tudtak megegyezni, hogy ötödik hatalomként Franciaországot is beveszik az állandó tagok közé. Az értekezlet megállapodás nélkül ért véget.

Quebec ben (1944. szeptember) Churchill és Roosevelt megállapodtak abban, hogy az európai háború befejeződése után Nagy-Britannia teljes erejét beveti a Csendes-óceánon, de addig is a szövetséges légierők visszatérnek eredeti feladatukhoz, a német olajipar és közlekedési hálózat elleni támadásokhoz. Elfogadtak egy, utóbb rövid életűnek bizonyult tervet is, amely megsemmisítette volna Németország iparát, és a megcsonkított országot agrárországgá sorvasztotta volna (Morgenthau-terv). Churchill szerette volna elérni, hogy összehangolják a Szovjetunió elleni politikai stratégiát, de mivel Roosevelt ebbe nem egyezett bele, ezért úgy határozott, hogy maga mérkőzik meg Sztálinnal.

Churchill és Sztálin moszkvai megbeszélésén (1944. október 9-18.) a szovjet generalisszimusz örömmel állt rá az érdekszférák elhatárolására, ami mindig is alapvető politikai módszere volt. Churchill egy fél ív papírra felírta:

„Románia 90% orosz, 10% a többiek; Görögország 90% Nagy-Britannia (az USA-val

„Románia 90% orosz, 10% a többiek; Görögország 90% Nagy-Britannia (az USA-val 50%”.

Sztálin elolvasta, majd kék ceruzájával vastagon kipipálta a feljegyzést. Churchill megjegyzésére, hogy túl cinikus így osztozkodni és talán el kéne égetni a papírt, Sztálin azt válaszolta: „Ne, tartsa csak meg”. Másnap mégis elküldte Molotovot, hogy a magyarországi és bulgáriai hányadot 80%-ra változtassák meg a Szovjetunió javára. Ugyancsak könnyen megegyeztek a Szovjetunió csatlakozásáról a Japán elleni háborúhoz. A lengyel kérdésben csak annyi eredmény született, hogy az emigráns kormány odarendelt vezetőjére, Mikolajczykra rákényszerítették a Curzon-vonal elfogadását.

Magyarország sikertelen „kiugrási kísérlete” és a nyilas uralom

Á román kiugrás másnapján, augusztus 24-én Horthy lemondatta Sztójayt, és Lakatos Géza tábornok vezetésével hivatalnokokból álló kormányt nevezett ki a kiugrás előkészítésére. Augusztus 25-én a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, a budai Várban pedig egyik titkos tanácskozás a másikat követte. A sikeres román kiugrás után a magyar vezetés tisztában volt azzal, hogy a német és olasz garanciával elért területi revíziók immár nem sokat érnek. Mivel Csehszlovákia és Jugoszlávia a kezdetektől a szövetségesek oldalán állt, csak Romániával szemben lehetett esély területek megtartására. Így újrakezdődhetett a versenyfutás Erdélyért, de most már a szövetségesek oldalán és a románok előnyével.

Miközben Magyarország szűkebb és tágabb környezetében felgyorsultak az események, Horthy és köre még mindig nem tudta elszánni magát a kiugrásra, illetve annak előkészítésére, mivel az angolszászok egyértelműen közölték, hogy a Szovjetunióhoz kell fordulniuk. Szeptember 5-étől a 2. magyar hadsereg reménytelen kísérletet tett Dél-Erdély elfoglalására, hogy megakadályozza a szovjet és román csapatok benyomulását Erdélybe a Déli-Kárpátok hágóin keresztül. A koronatanács csak szeptember 7-én döntött a fegyverszünet mellett, amikor az angolszász csapatok már elérték a német határt, Németország pedig további két szövetségesét (Bulgária, Finnország) is elvesztette. Ám a Faragho Gábor vezérezredes vezette hivatalos delegáció csak szeptember 28-án indult útnak, amikor már öt napja harcoltak szovjet csapatok a trianoni Magyarország határain belül.

A román kiugrás pillanatától készültek a németek a Magyarország feletti teljes hatalom átvételére. A nyilasok felfegyverzésével párhuzamosan megkezdték egy katonai akció előkészítését is. Budapestre érkezett Otto Skorzeny és Bach-Zelewski SS-tábornok, a varsói felkelés leverője, hogy megakadályozzák a kiugrást. A Faragho vezette delegáció már október 11-én este aláírta a fegyverszüneti szerződést, de Horthy csak 15-én szánta rá magát arra, hogy az ország közvéleményét tájékoztassa. Október 15-én reggel Skorzeny emberei foglyul ejtették ifj. Horthy Miklóst, a kormányzó erről mit sem tudva bejelentette a fegyverszünetet a koronatanácsnak, majd ezt közölte Veesenmayerrel is. A proklamáció délután egy órakor hangzott el a rádióban. A nyilas érzelmű és németbarát tisztek letartóztatták Horthyhoz hű társaikat, és ezzel megakadályozták, hogy a Legfőbb Hadúr hadparancsát továbbítsák az 1. és 2. hadsereghez. Közben a németek birtokukba vették a főváros stratégiai pontjait. Este 9 órakor a rádió már Szálasi hadparancsát sugározta. Az éjszaka folyamán Horthy maga és családja részére német oltalmat kért és kapott, majd ennek fejében másnap aláírta a harc további folytatására buzdító kiáltványt, Szálasi miniszterelnöki megbízását és saját lemondását.

Szegedet, Túrkevét, Hajdúszoboszlót, Nagyváradot és Kolozsvárt már elfoglalta a Vörös Hadsereg, október 9-e óta pedig Debrecen térségében hatalmas páncéloscsata dúlt, amikor sor került a nyilas hatalomátvételre. Szálasi „nemzetvezető” és a nyilas állam mégis az értelmetlen harc folytatására kényszerítette a társadalmat, aminek csak újabb százezrek halála és az ország pusztulása lett a következménye. A nyilas állam felállította a Nemzeti Számonkérő Széket a rezsim ellenfeleivel való leszámolásra. Nemre való tekintet nélkül elrendelte minden 17 és 70 év közötti magyar állampolgár hadkötelezettségét, és együttműködött a németekkel az ország kirablásában.

A nyilasok – a Magyarországra visszatért Eichmann-nal, a megszállt keleti országok zsidó lakosságának deportálását szervező SD-vezetővel együttműködve – megkezdték a Budapesten maradt, mintegy 250 ezer zsidó likvidálását. November közepétől a VII. kerületben kijelölt és palánkokkal elzárt gettóba zsúfolták össze őket. A gettón kívül élő, svéd, svájci vagy portugál menlevelekkel rendelkezőket – semmibe véve a menleveleket –, gyakran elfogták és sokakat közülük a Dunába lőtték. Mintegy 50-70 ezer zsidó polgárt gyalogmenetben indítottak Hegyeshalom felé, hogy az SS-nek átadva erődítési munkákban vegyenek részt. A pesti gettó felszabadításakor (január 18.) a Vörös Hadsereg alakulatai többségében csontig lesoványodott, testileg-lelkileg meggyötört mintegy 70 ezer embert találtak a gettóban, további 30-35 ezren élték túl a nyilasok uralmát az ún. védett házakban.

Az 1943-45-ös háborús esztendőkben, azon túlmenően, hogy zsidó honfitársaink pusztultak el tömegesen, ezzel a magyar kultúrát is pótolhatatlan veszteségek érték. E rövid idő alatt származása miatt több neves magyar írót küldtek a halálba (Bálint György, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Salamon Ernő, Szerb Antal és mások), mint ahány száz vagy kétszáz évvel korábban összesen létezett.

A magyar zsidók tízezreit megmentő diplomaták közül a svéd Raoul Wallenbergé emelkedik ki, de voltak magyarok is, akik segítettek üldözött embertársaiknak. Ilyen volt például Slachta Margit, aki rendházában számos üldözöttet bújtatott el.

Még 1944. június elején Magyar Front néven megalakult a népfront (tagjai a Független Kisgazdapárt, az SZDP, a kommunista Békepárt, a legitimista Kettős Kereszt Szövetség és a Nemzeti Parasztpárt), melyen belül a fegyveres ellenállás megszervezésére és irányítására november elején létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Vezetője BajcsyZsilinszky Endre lett, akit a kormányzó parancsára október 14-én bocsátottak szabadon más politikai foglyokkal együtt. A nyilasok azonban a szervezkedést két héten belül fölszámolták, a vezetőket (Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János, Nagy Jenő, Tartsay Vilmos) elhurcolták, és kivégezték.

1944/45 fordulója

Még 1943 novemberében megindult az amerikai offenzíva a Csendes-óceán középső részén (Nimitz), amelynek célja a japán utánpótlási útvonalak elvágása, előretolt bázisok létesítése volt a japán szigetek bombázásához (Eniwetok, Saipan, Guam). A MacArthur haderejével való egyesülés és a Leyte-öbölbeli tengeri csata (október) után visszahódították a Fülöp-szigeteket (1944. október-1945. február). A Leyte-öbölben vívott nagy csata után a japán haditengerészet nem volt többé ütőképes erő a szövetségesek előrenyomulásával szemben. Az Egyesült Államok már 1943-ban megszerezte a légi fölényt, és 1945 márciusára Japán annyira meggyengült, hogy tehetetlen volt a nagyvárosait pusztító légitámadásokkal szemben. Az amerikai tengeralattjárók súlyos csapásokat mértek a japán kereskedelmi flottára, és lassanként megbénították a szigetország gazdaságát. 1944 elején a brit és szövetséges csapatok Imphalnál megállították az Indiába betört japánokat, majd az ellenoffenzívájuk felszabadította Burmát, és újra megnyitották a burmai utat (november–május).

December közepén Hitler még egy utolsó ellentámadásra szánta el magát a nyugati fronton. Célja az volt, hogy Brüsszel és Antwerpen elfoglalásával kettévágja a brit és az amerikai csapatokat, és egy „második Dunkerque”-kel különbékére kényszerítse az angolszászokat. Von Rundstedtre bízták a Wehrmacht ardenneki offenzíváját, de ez már nem lehetett a négy évvel azelőtti hadjárat megismétlése.

A sebtében összeszedett, üzemanyaghiánnyal küzdő csapatok keményen ellenálló amerikaiakkal találták szembe magukat. Míg 1940-ben a németek három nap alatt elérték a Meuse-t, most tíz nap alatt is csak 6 kilométerre tudták megközelíteni, miközben Bastogne-ban tartották magukat a bekerített amerikaiak és délről Patton nyomult előre a felmentésükre. Január végére pedig az amerikaiak minden elvesztett területet visszaszereztek.

A jaltai konferencia

1945 februárjának elején (február 4-11.) a Krím-félszigeti Jaltában találkozott Churchill, Roosevelt és Sztálin, ahol már a közelgő győzelem utáni kérdésekkel foglalkoztak. A német kérdést kívánták megoldani. A világbéke tartós biztosítékának Németország „nácitlanítását” és demilitarizálását tekintették. Megegyeztek a megszállási övezetekben, amelyekből egyet Franciaországnak jelöltek ki. A Németország által üzemleszerelések és munkaerő rendelkezésre bocsátásával teljesítendő jóvátétel megállapítását egy bizottságra bízták, mert a Szovjetuniónak fizetendő német jóvátétel pontos nagyságában nem tudtak megegyezni.

A három hatalom a „Nyilatkozat a megszállt Európáról” című dokumentumban kötelezte magát, hogy a felszabadított területeken demokratikus kormányok létrehozását segíti elő. Elfogadták, hogy Lengyelország keleti határa a Curzon-vonalat fogja követni, ezért északi és nyugati német területekkel fogják kárpótolni, de ezeket még nem jelölték ki. Éles vita alakult ki a lengyel kormány összetételéről. Végül a nyugatiak is elfogadták, hogy emigráns politikusok bevonásával a kommunista kormány közös lengyel kormánnyá alakul. Sikerült megállapodniuk az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) működési alapelveiben és a San Franciscó-i alapító konferencia összehívásában. Sztálin megígérte, hogy az európai háború befejezése után három hónappal a Szovjetunió belép a Japán elleni küzdelembe, ezért cserébe a Kuril-szigeteket, Dél-Szahalint, Kínában az 1904 előtti orosz pozíciókat és a mongóliai status quo elismerését kérte.

A magyarországi harcok befejeződése

1944 decemberének utolsó napjaiban a 2. és a 3. Ukrán Front ( Malinovszkij és Tolbuhin marsall) csapatai bezárták az ostromgyűrűt a fővárosban maradt 50 ezer német és 30 ezer magyar katona körül. Miután Hitler Budapestet „erőddé” (Budapest-Festung) nyilvánította, melyet „háztól házig” kell védeni, a második világháború befejező szakaszának egyik legdrámaibb, időben és térben is legkiterjedtebb csatája zajlott le a következő hat hétben. A németek felmentő támadásai sorra kudarcot vallottak, és a szovjet csapatok január 18-ára elfoglalták Pestet. Február 10-én már csak a Várat és a Citadellát tartották a németek, amikor – Hitler határozott tiltása ellenére – Pfeffer-Wildenbruch tábornok a védőseregéből megmaradt 43 900 katonájával a kitörés mellett döntött, de csak kevesebb mint 800-an érték el közülük a német vonalakat. Február 13-án befejeződött a Budapestért vívott csata. Néhány hetes erőgyűjtés után március elején a Balaton és a Velencei-tó között a németek megindították a világháború utolsó jelentős ellentámadását (Frühlingserwachen – Tavaszi ébredés). Az offenzíva hamarosan elakadt, a 68 tonnás Királytigrisek megrekedtek a sárban, de arra is volt példa, hogy az üzemanyaghiány miatt leállt páncélosaikat maguk a németek robbantották fel, nehogy azok a szovjetek kezére kerüljenek. A német támadás tizedik napján Tolbuhin marsall megindította nagy offenzíváját Bécs ellen. Április 4-én, Nemesmedves elfoglalásakor a szovjetek bejelentették „Magyarország fasiszta iga alóli felszabadítását”, bár az ország csak 1945. április 12-e és 15-e között jutott teljes egészében a Vörös Hadsereg kezére. Ekkor már Bécs fölött is vörös lobogót fújt a szél.

Az európai háború vége

A Gót-vonal 1944 augusztusától 1945 áprilisáig tartóztatta fel a szövetségesek itáliai előrenyomulását. Amikor megindult az offenzíva, a fő cél már csak az észak-olasz események ellenőrzése volt. Az Észak-olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság általános sztrájkot és népfelkelést hirdetett, és még a szövetséges csapatok megérkezése előtt felszabadította a nagyvárosokat. A német csapatok április 29-én kapituláltak, ugyanezen a napon fogták el a partizánok a visszavonuló németekkel menekülni akaró Mussolinit, akit szeretőjével együtt kivégeztek, és holttestüket Milánóban fejjel lefelé föllógatva közszemlére tették.

A Vörös Hadsereg előrenyomulásával a Német Birodalom keleti területeiről milliók kísérelték meg a nyugatra menekülést a – 20 °C-os januári hidegben. A szárazföldi utakat ellepték a menekülők, akiket repülőgépekről lőttek, miközben a Balti-tengeren a történelem legnagyobb kiürítési akciója zajlott. Itt a szovjet flotta vadászott a menekülőkkel és katonákkal zsúfolt hajókra.

Az egyik hajó, a Wilhelm Gustloff elsüllyesztésekor több mint 7000 ember veszett a tengerbe, ez volt eddig a legtöbb áldozattal járó hajókatasztrófa. Amikor a szovjet katonák betörtek a kelet-porosz területekre (Königsberg), közülük sokan szabad folyást engedtek évek alatt felhalmozódott gyűlöletüknek.

Az 1944-45 telén végrehajtott ardenneki és a márciusi dunántúli német ellentámadás után, 1945 tavaszán már a német vezetés legmagasabb körei előtt is nyilvánvaló lett, hogy a háború elveszett. A szövetségesek keleten és nyugaton is Németország 1938-as határait elérve nyomultak előre. Az angolszász légierő megbénította az ország iparát és infrastruktúráját. A német városok elleni terrorbombázások csúcspontját Drezda lerombolása jelentette. A légvédelem nélküli, sziléziai menekültek százezreivel zsúfolt várost február 13-áról 14-ére virradó éjszaka a britek a földdel tették egyenlővé. A gyújtóbombáktól lángtengerré változtatott lakónegyedekben legalább 60 ezer ember lelte halálát, de 245 ezer áldozatig terjedő becslések is vannak.

Március 19-én adta ki Hitler a „Nero” parancsot az infrastruktúra teljes elpusztítására és a végsőkig való harcra, de ezt a vezetés józanabbul gondolkodó tagjai (pl. Schacht) elszabotálták. Utolsó napjaiban a Führer kijelentette, hogy ha a német népben nincs elég erő a győzelemhez, akkor meg sem érdemli, hogy túlélje a háborút.

Már a Birodalmi Kancellária körül folytak a harcok, amikor április 29-én Hitler feleségül vette barátnőjét, Eva Braunt, majd másnap mindketten öngyilkosok lettek. Május 2-án Berlin kapitulált a szovjet csapatok előtt. Hitler politikai végrendeletében Karl Dönitz nagyadmirálist nevezte ki államfővé, akinek megbízásából május 7-én Jodl vezérezredes Reimsben Eisenhowernek, a nyugati szövetségesek főparancsnokának főhadiszállásán aláírta az egész német haderő fegyverletételét, amit május 9-én Keitel vezértábornagy a szovjet főparancsnokságon megismételt. Május 23-án a britek letartóztatták a Dönitz-féle birodalmi kormányt és a haderő főparancsnokságát, ezzel Hitler „ezeréves” Harmadik Birodalma tizenkét év után összeomlott.

lott.

én felkelést robbantott ki a cseh ellenállási mozgalom Prága felszabadításáért. A szövetségesek még távol voltak a fővárostól és a keményen ellenálló németeknek már ezrek estek áldozatul, amikor a Vlaszov-hadsereg a felkelők oldalára állt. Az utolsó német egységek ellenállását a szovjet csapatok május 12-ére számolták fel. Andrej Vlaszov, a Vörös Hadsereg egyik legfiatalabb tábornoka, a Szovjetunió Hőse 1942-ben esett a németek fogságába, és itt antikommunistává válva, orosz hadifoglyokból szovjetellenes hadsereget szervezett, melyet be is vetettek a keleti fronton. Vlaszovot elkésett vezeklése sem mentette meg, majd hiába választotta az amerikai fogságot, átadták a szovjeteknek. Hazaárulásáért számos tiszttársával együtt akasztófán végezte 1946-ban.

Az. európai háború befejeződésével újabb konferenciára gyűlt össze Potsdamban (1945. július 17-augusztus 2.) a három nagyhatalom vezetője. A személyi összetétel nagyrészt megváltozott, az áprilisban elhunyt Roosevelt helyét alelnöke, Truman vette át, a választásokon megbukott konzervatív Churchill helyett pedig az új munkáspárti miniszterelnök, Attlee vett részt a tárgyalásokon július 28-ától. Megerősítették, hogy felszámolják a nácizmust, a háborús bűnösöket felelősségre vonják, a nácikat eltávolítják a társadalmi és gazdasági életből, és feloszlatják szervezeteiket. Németországot (és Berlint) 4 megszállási övezetre osztották. Nehezen tudtak megegyezni a német jóvátétel kérdésében, valamint a hadi- és kereskedelmi flotta felosztásán. Határozatot hoztak a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt németek kitelepítéséről. Éles vita után megegyeztek abban, hogy Lengyelország nyugati határa az Odera–Neisse-vonal lesz. A békeszerződés előkészítésére létrehozták az öt hatalom (az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína) Külügyminiszteri Tanácsát.

Japán kapitulációja

Bár a szövetségesek tengeri, légi és szárazföldi erőfölénye nyomasztó volt, a japánok minden fronton fanatikus ellenállást tanúsítottak. MacArthur tábornok úgy becsülte, hogy mintegy ötmillió katona és egymillió civil életét követeli majd Japán megadásra kényszerítése.

1945 nyarára az amerikaiak elkészítettek három atombombát. Senki sem tudta, hogy milyen lesz az új fegyver hatása, de remélték, hogy pusztító ereje megadásra kényszeríti a japánokat, megkímélve a szövetségeseket a további áldozatoktól. Az atomfegyver bevetésének máig vitatott motívumai között tartják számon, hogy Truman elnök a jelentkező konfliktusok miatt figyelmeztetni akarta Sztálint az Egyesült Államok erejére, illetve igazolni akarta, hogy nem volt hiábavaló az atomkutatásra fordított óriási költség. Az első bomba sikeres kísérleti felrobbantása után egy nappal összeült potsdami konferencián felszólították Japánt a feltétel nélküli fegyverletételre, amit Tokió visszautasított. 1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B29-es bombázó Hirosimára atombombát dobott. Hetvenezer ember halt meg azonnal. Az épületek kétharmada romba dőlt. Azokat, akik később haltak meg a sebesülések, égések és a sugárzások következtében, sohasem számolták össze. Miután a japán katonai vezetés tovább akarta folytatni a háborút, hogy „tisztes feltételeket” csikarjon ki, augusztus 9-én Nagaszakira ledobták az amerikaiak utolsó – bár ezt a japánok nem tudták – atombombáját, mely nyolcvanezer embert pusztított el.

A Szovjetunió hadüzenete (augusztus 8.) után a Vörös Hadsereg azonnal megkezdte az egymilliós mandzsúriai Kvantung-hadsereg szétzúzását. Visszavonásukra semmi esély sem volt az amerikaiak uralta tengeren, kilátástalanná vált a további ellenállás.

Augusztus 10-én Japán jelezte megadási szándékát, és 15-én Hirohito császár bejelentette a kapitulációt. Két hétre volt szüksége MacArthurnak, hogy a Fülöp-szigetekről Japánba érjen. Ez idő alatt a Vörös Hadsereg lefegyverezte a Kvantung-hadsereget, bevonult Koreába, megszállta a Kuril-szigeteket és Dél-Szahalint. 1945. szeptember 2-án a Tokiói-öbölben a Missouri hadihajó fedélzetén MacArthur tábornok, a szövetséges főparancsnok előtt a japánok aláírták az okmányt a feltétel nélküli megadásról. MacArthur engedélyével a délkelet-ázsiai japán erők kapitulációját Mountbatten fogadta el Szingapúrban szeptember 12-én.

EGYETEMES TÖRTÉNET 1945-69 Nemzetközi kapcsolatok a II. világháború után

Erőviszonyok

A II. világháború végéhez közeledve nemcsak az látszott egyre világosabban, hogy melyik fél lesz a győztes, hanem az is, hogy a 20. század második felének nemzetközi kapcsolatait elsődlegesen a győztesek, közülük is a legerősebbek fogják meghatározni. A háború utáni viszonyok „megtervezésére” már a háború alatt kísérletet tettek az antifasiszta koalíció tagjai. Fő kérdéssé az vált, hogy a polgári demokráciák és a Szovjetunió között kialakult együttműködés átmenthető-e a közös cél elérése, azaz a Németország legyőzése utáni időszakra. A roosevelti békeelképzelések a „Három Nagy” tartós együttműködését feltételezték, a háborút követő hónapok eseményei azonban, a győztesek eltérő gazdasági és politikai helyzete, a korábbi hatalmi egyensúlyok felborulása végül is az egyre élesedő szembenállás, a hatalmi elkülönülés, a zárt érdekszférák kialakulása irányában hatottak. A két legnagyobb súlyú hatalom, az USA és a Szovjetunió között olyan nagy volt az érdekellentét, a történelmi tradíciók, ideák és életformák eltérése, hogy ez, bár a kooperáció a háború végéig megmaradt, törvényszerűen vezetett a közös ellenség kiiktatása után a szembeforduláshoz.

A nemzetközi kapcsolatokban elindult folyamatok nagymértékben attól függtek, hogy a győztes hatalmak megerősödve vagy meggyengülve kerültek-e ki a II. világháborúból. Legelőször is azt állapíthatjuk meg, hogy 1945 után lezárult a világtörténelem európai dominanciája. Az öreg kontinens elveszítette a már a két világháború között megrendült vezető szerepét, s a világpolitika irányítása más földrészek nagyhatalmainak, kezébe került. Európa hanyatlása következtében ugyanakkor a világ számos pontján hatalmi vákuum keletkezett, s ez messze vezető események feltételeit teremtette meg a gyarmati területeken. Az I. világháború döntő eseményei Európában zajlottak, a másodikban a különböző kontinensek hadszínterei szorosan kapcsolódtak egymáshoz, így a háború befejezésekor az erőviszonyok módosulása is világdimenzióban jelentkezett.

Az antifasiszta koalíció két legjelentősebb hatalma, amelyeknek egyértelműen főszerep jutott a 20. század második felében, az USA és a Szovjetunió volt. Helyzetükben azonban ezen túlmenően jelentős különbségek mutatkoztak. Az USA ipara robbanásszerűen fejődött a háborús évek alatt, termelése az 1939-es évinek duplájára emelkedett, ráadásul úgy, hogy a civil gazdaság hasonlóan növekedett. Ez volt az egyetlen olyan állam, ahol az egyéni fogyasztást alig kellett visszafogni, s a lakossági pénzmegtakarítások mellett is gyors életszínvonal-növekedés indult meg 1945 után. Itt állították elő a világ ipari termékeinek felét, a világexport harmada innen származott, melyet a világ legnagyobb tengeri flottája szállított. A tengeri háború elvágta Dél-Amerikát európai kereskedelmi partnereitől, így az Egyesült Államok vetélytárs nélküli szilárd érdekszférát építhetett ki magának az amerikai kontinensen. Ennek jegyében született meg 1947-ben a Riói Paktum, s jött létre 1948-ban az Amerikai Államok Szervezete (OAS). A megnövekedett gazdasági erő tükröződött a katonai szférában is, ráadásul az USA nemcsak a hagyományos fegyverzetek tekintetében vált világelsővé, hanem különleges helyzetet biztosított számára az „óceánpajzs” által védett, akkor még megtámadhatatlan területe, valamint az atombomba kifejlesztése és bevetése is.

Mindezek következtében, valamint a hagyományos hatalmi rendszer felbomlása és a hatalmi vákuumok kitöltésének szükségessége miatt 1945-ben az Egyesült Államok nem tért vissza az izolációs politikához, mint ahogy tette az I. világháború után. A világgazdasági válság és a világháború okainak elemzése arra ösztönözte az USA politikusait, hogy egy világdimenziójú „New Deal”-t alakítsanak ki, s a világbéke garanciájának, a gazdasági depressziók és a diktatórikus rendszerek ellenszerének a szabad kereskedelemre épülő liberális világgazdasági és demokratikus politikai rendszereket tekintették. Az USA a háború során szerzett gazdasági vezető szerepét fenn akarta tartani, illetve bővíteni akarta annak előnyeit. Ezt a célt szolgálták a még a háború alatt, 1944-ben megkötött Bretton Woods-i egyezmények, melyeknek keretében létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (IBRD, „Világbank”). Határozat született még a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (ITO) megalakítására is, melynek feladata az országok közötti korrekt kereskedelem szabályainak lefektetése lett volna. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg, helyette csak a jóval korlátozottabb hatáskörű Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény ben Genfben. Ezek az intézmények nemzetközi jellegűek voltak ugyan, de az amerikai vezető szerep oly mértékben megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a Szovjetunió, noha az előkészítő tárgyalásokon részt vett, végül a szervezetekhez nem csatlakozott.

Ami a háború utáni világ politikai berendezkedését illeti, az amerikai elképzelések ebben a vonatkozásban még korábban, az Egyesült Államok elnökének és Nagy-Britannia miniszterelnökének közös nyilatkozataként 1941. augusztus 14-én kiadott Atlanti Chartában megfogalmazódtak. Eszerint: „Először: országaik nem törekednek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre. Másodszor: nem kívánnak semmiféle olyan területi változásokat, amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kitejezett óhajával. Harmadszor: tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar, kívánják továbbá, hogy állítsák vissza mindazoknak a népeknek szuverén jogait és önkormányzatát, amely népeket ettől erőszakkal megfosztottak. Negyedszer: fennálló kötelezettségeik kellő tiszteletben tartása mellett győztes vagy legyőzött egyenlő feltételekkel vegyen részt a világkereskedelemben és jusson hozzá a világ nyersanyagforrásaihoz, amelyekre gazdasági virágzásához szüksége van.” Emellett azonban Roosevelt elnök a világbéke fő garanciáját a „négy világcsendőr” koncepciójában látta, vagyis abban, hogy a fő katonai erőket koncentráló államok – az USA, NagyBritannia, a Szovjetunió és Kína – kooperáljanak egymással. A négy nagyhatalom formális egyenlőségét a nekik juttatott vétójog fejezte ki.

A Szovjetunió az 1920-as évektől a világpolitika periferikus hatalma volt. Az első világháború és a polgárháború óriási veszteségei következtében gazdaságilag gyenge, belpolitikai berendezkedése következtében befelé forduló, elzárkózó államot a nyugati hatalmak is kizárták a nemzetközi hatalmi rendszerből. A sztálini külpolitika az egykori cári birodalomról elszakadt nyugati területek visszaszerzésének első adandó alkalmát megragadta a Ribbentrop–Molotov paktumban, majd a Finnország elleni háborúval és a Romániának küldött Besszarábiaultimátummal többé-kevésbé visszaállították az 1917 előtti határokat. Amikor a Szovjetunió elleni német támadással gyökeresen megváltozott a politikai helyzet, Sztálin arra törekedett, hogy ezeket az új határokat új szövetségeseivel, az antifasiszta koalíció tagjaival is tudomásul vétesse.

A nyugati hatalmak kezdetben nem fogadták megértéssel a szovjet követeléseket, de a katonai helyzet szorításában gyakorlatilag tudomásul vették az 1941-ig kialakult területi viszonyokat. A szovjet vezetést politikai tapasztalatai arra a meggyőződésre vezették, hogy a biztonság elengedhetetlen feltétele a Kelet-Közép-Európa feletti szovjet hegemónia, az egykori „cordon sanitaire” helyébe egy szovjetbarát nyugati „előtér” megteremtése. Ennek a célnak alárendelték az angolszászokkal való együttműködés folytatását is. A sztálini Szovjetunió a birodalomépítés jegyében már a békekonferenciák előtt a II. világháború legnagyobb területi nyertesévé vált, annexióit a nyugati hatalmak részben támogatták, részben tudomásul vették.

Az Odera elérése és Berlin bevétele után Sztálin már a háború első számú európai győztesének tekintette magát, s ennek értelmében fogalmazta meg hatalmi törekvéseit. Mivel a keleti front döntő szerepet játszott a hadi eseményekben, a brit erőforrások nem tették lehetővé a részvételt a Balkán és Kelet-Közép-Európa felszabadításában, az amerikaiak pedig kezdettől érdektelenséget mutattak a térségben, a Szovjetunió erős alkupozícióhoz jutott hatalmi érdekeinek érvényesítéséhez. Churchill 1944-es moszkvai látogatásán az amerikai támogatást nélkülözve próbált meg a helyzeten valamit menteni. Ennek jegyében született az ún. százalékos egyezmény, amely azonban, mint később néhány hónap alatt kiderült, nem volt több, mint egy semmire nem kötelező papírcetli.

Katonai értelemben a Szovjetunió valóban Európa első számú szárazföldi hatalmává vált a háború végére. Ez a hatalmi helyzet azonban az új katonai-stratégiai helyzeten nyugodott, s hátterében éles kontrasztként a háború által leginkább sújtott, végigtarolt gazdaság állt. A szovjet társadalom – nem utolsósorban a sztálini hadvezetési módszerek miatt – iszonyú emberveszteséget szenvedett el, ami több generációra kiható demográfiai törést és óriási munkaerőhiányt okozott. Ezért vált a hadifoglyok tömege mellett a „malenkij robotra” hurcoltak ezreinek és a nőknek a kíméletlen munkába állítása a gazdasági modell szerves részévé. Az anyagi veszteségek miatt a lakosság példátlanul nélkülözött, a lakásállomány pusztulása miatt milliók voltak hajléktalanok. Ez a katasztrofális gazdasági állapot azt eredményezte, hogy a szovjet hadsereg nyugati előrenyomulása egyet jelentett az érintett országok részben központilag szervezett, részben magántevékenységgel folytatott kíméletlen kirablásával. Az óriási károkat szenvedett szovjet gazdaságnak a legyőzöttektől az elérhető legmagasabb jóvátételre és nagy amerikai hitelekre volt szüksége. Így a helyreállításnak feltétele volt a kooperáció és a béke.

A két legfőbb győztes a háború után tehát korántsem volt azonos súlycsoportban. Helyzetüket, egymáshoz való viszonyukat nagyfokú kiegyensúlyozatlanság jellemezte. Míg az Egyesült Államok egyre inkább az izoláció végleges feladását választotta, addig a Szovjetunió ismét a befelé fordulás, az elzárkózás útjára lépett, de most már nem egyedül, hanem új, „kis szövetségeseivel” együtt. Az USA számára elegendő volt hatalmas gazdasági fölénye ahhoz, hogy Nyugat-Európa életébe domináns módon beavatkozhasson. A Szovjetuniónak ugyanezen eredmény eléréséhez katonai erejének felhasználására volt szüksége Kelet-Közép-Európában.

Ami a harmadik győztest illeti, Nagy-Britannia számára a II. világháború, kimenetele ellenére, egyet jelentett a 19. század végén megindult hanyatlás és visszaszorulás betetőzésével. A szigetország, amelyet már területén is érintett a háború, végérvényesen másodrendű hatalom lett, a korábbi világelső a győzelem után a harmadik helyre szorult. Mivel a Szovjetunióval szemben már nem volt képes saját erejéből helyreállítani az európai hatalmi egyensúlyt, nem tudta nélkülözni az USA támogatását, s pszichológiailag is hozzá kellett szoknia a „másodhegedűs” szerephez. A II. világháború nemcsak azért jelentett számára óriási megrázkódtatást, mert a Csatorna már nem tudta megvédeni területét az ellenséges támadástól, hanem mert 1940-től a háború végéig harcolt a világ számtalan pontján Németország és szövetségesei ellen, ráadásul egy évig teljesen egyedül. A győzelem nem jelentette a korábbi pozíciók visszaszerzését, NagyBritannia elvesztette külső piacainak jó részét, exportja kétharmaddal csökkent, az import pedig egyre növekedett. A „fizess és vidd” időszakában az aranykészletek az USA-ba vándoroltak, a német légitámadások és egyéb háborús veszteségek elpusztították a nemzeti vagyon harmadát. Washington, amely 1945 augusztusában leállította a „lend lease” programot, egyáltalán nem méltányolta a britek hat évi hősies helytállását. A fizetési mérleg hiányának helyreállítására nyújtott kölcsön feltételei (a preferenciális Commonwealth vámrendszer leépítése, s a konvertibilitás érdekében a sterling blokk 1947-ig történő megszüntetése) a Brit Birodalom gazdasági vázát rombolták szét. (Emellett a brit választók szintén nem voltak hálásak Churchillnek és pártjának, az 1945-ös választásokon a győzelmet a Munkáspárt szerezte meg.)

Az 1947-es évben három olyan területről szorultak ki az angolok, amelyek hagyományosan a brit hegemónia bástyái voltak: fel kellett adni a görög jobboldal támogatását, Indiában tudomásul kellett venni a függetlenség kikiáltását, Palesztinában pedig a mandátum megszűnését. A tradicionális angol politika, a „külső kiegyenlítő szerep” Európa vonatkozásában sem volt folytatható, az európai stabilitás is Moszkva és Washington erőviszonyának függvénye lett. Ahogy Churchill keserűen megfogalmazta: „Nem ez a felszabadított Európa az, amiért harcoltunk!”

A korábbi Európa másik hagyományos nagyhatalma, mely a Párizs környéki békék megkötésekor leginkább érvényesítette súlyát az európai viszonyok rendezésében, a II. világháborúban hihetetlenül gyorsan összeomlott. A katonai vereség után Franciaország nagy része megszállás alá került. A meg nem szállt részen kollaboráns bábrendszer alakult ki, s a De Gaulle vezette ellenállás csak az afrikai területekre támaszkodhatott. A német uralom évei és a felszabadító harcok óriási károkat okoztak a francia gazdaságnak, 1944/45-ben lényegében szünetelt a francia export, a nemzeti jövedelem az 1938-as felére esett vissza. Franciaország gazdaságilag még Nagy-Britanniánál is nagyobb mértékben kiszolgáltatottá vált az Egyesült Államoknak. A belpolitikai életben előretört a baloldal. A kommunisták, akik az ellenállási mozgalomban legitimálták nemzeti szerepüket, a ‘45-ös választásokon a szavazatok 26%-át érték el.

Noha Franciaország hozzájárulása a közös győzelemhez nagyságrendekkel kisebb volt az angolszászokénál, brit nyomásra mégis visszakapta az erősnek járó jogokat. Megszállási övezetekhez jutott Németországban, Berlinben és Ausztriában, valamint vétójogot szerzett az ENSZben. A nagyhatalmi státus gazdasági alapzata azonban igencsak ingatagnak bizonyult, ráadásul a francia politika képtelen volt tudomásul venni gyarmatain a megváltozott helyzetet. Ez óriási erőfeszítést kívánó háborúkhoz és komoly katonai kudarcokhoz vezetett, a válsággal küszködő IV. Köztársaság 12 éves fennállása alatt 23 kormányalakítást ért meg.

A győztes oldalon tehát két „szuperhatalom” kiemelkedését eredményezte a II. világháború lezárása, a másik oldalon ezzel szemben a nagy, expanzív hatalmak teljes összeomlása következett be. A szövetségesek a totális háborúban totális győzelemre törekedtek, Roosevelt és Churchill már 1943-ban Casablancában a feltétel nélküli kapituláció formuláját fogalmazták meg.

A háború nem a legyőzöttek határainál, hanem fővárosaiban ért véget, területüket légitámadások pusztították végig, sőt Japánban két város atomtámadás áldozatává is vált. A háborús pusztítások mellett a nagy jóvátételi kötelezettségből fakadó gyárleszerelések (különösen Németország keleti részén) a termelés példátlan visszaesését eredményezték.

A legyőzöttek katonai igazgatás alá kerültek, s ez átmenetileg szuverenitásuk elvesztését jelentette, korábbi szövetségeik felbomlottak, s nem lehettek tagjai az új nemzetközi szervezeteknek sem. A lakosságra infláció, élelem-, lakás- és fűtőanyaghiány várt, területi veszteségeik, illetve a kitelepítések miatt óriási menekültáradat nehezítette a helyzetüket. Ráadásul a kollektív bűnösség kimondásával megbélyegzett népeknek a morális összeomlás okozta feszültségeket is fel kellett dolgozniuk.

Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy az amerikai és szovjet csapatok elbai kézfogása évtizedekre lezárta a világtörténelem európai dominanciájú korszakát. Európa ugyan továbbra is a világesemények centruma maradt, de 1945 után inkább elszenvedője, mintsem alakítója volt a világtörténelemnek. Ennek a helyzetnek a kialakulásához a kontinens két világháború alatti veszteségei, az Európán kívüli erőközpontoknak (USA, Japán) már az előző évszázad végén látható dinamikus fejlődése, s a gyarmati rendszer gyors szétesése egyaránt hozzájárult. Európa, mely az első világháború utáninál nagyobb mértékben szorult külső pénzügyi-katonai segítségre, beékelődött a két világhatalom közé, ezek határterületévé, ütközési zónájává vált. Az USA és a Szovjetunió hatalmi viszonyainak kiegyensúlyozatlansága vagy kiegyensúlyozottsága határozta meg alapvetően a térség helyzetét, s ez a dualista világrend Európa számára fél évszázados békekorszakot eredményezett. A nagyhatalmi ellentétek fegyveres kisülései regionális konfliktusokra korlátozódtak, s ezek nem érintették az öreg kontinens területét. A két szuperhatalom fegyverkezési versenye, mely az emberi élet többszörös elpusztítására elégséges arzenált halmozott fel, a ‘60-as évekre a két pólus globális katonai erőegyensúlyát teremtette meg.