MAGYARORSZÁG 1919-39 A Horthy-korszak

A húszas évek

„Hivatásom, hogy megmentsem a nemzetet. Ennek a gondolatnak rendelek alá mindent.” (Horthy Miklós)

 

Horthy hatalomra kerülése (1919. augusztus-1920. március)

A Vörös Hadsereg sikertelen tiszai offenzívája után megbukott tanácshatalom helyén augusztus 1-jén Peidl Gyula alakította meg szociáldemokrata kormányát. Bár a kabinet a Forradalmi Kormányzótanács rendeletei túlnyomó részének visszavonásával megpróbált kedvezőbb pozíciót kiharcolni magának a párizsi békekonferencián, a győztesek már másnap Peidl tudomására hozták, hogy kormányát nem ismerik el. A szakszervezeti kormánytól a szegediek is sietve elhatárolták magukat, egyúttal előkészületeket tettek a Nemzeti Hadseregnek a meg nem szállt Dél-Dunántúlra, illetve a későbbiekben Budapestre történő bevonulására. Horthy – aki az egyetlen számba vehető fegyveres erővel rendelkezett – helyesen ismerte fel, hogy itt az alkalom a hatalom megragadására, ám igencsak sürgette az idő.

Augusztus 4-én a román csapatok bevonultak Budapestre, lemondatták Peidl Gyulát, s támogatásukkal az önmagát kormányzónak tekintő Habsburg József augusztus 6-án a Károlyikormány volt hadügyi államtitkárát, Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnökké.

Mivel Friedrich legitimista volt, a győztesek körében kinevezését egyértelműen elutasították. Abban viszont nem igazán tudtak megegyezni, hogy ki legyen az utóda. Az angoloktól nem állt távol egy liberális kormány gondolata, ám a franciák Ábrahám Dezső akkor már felbomlóban lévő szegedi hatalmi centrumát vélték elfogadhatónak. De Horthy ekkorra már Friedrichtől és Ábrahámtól is függetlenítette magát, s parancsot adott csapatainak az indulásra. Szegedet először Prónay és Ostenburg különítményei hagyták el, majd őket követték a Nemzeti Hadsereg alakulatai. Bár a katonaság deklarálta, hogy önmagát tekinti nemzetmegmentő erőnek, s mint olyan, nyitva áll a közép- és kisbirtokos parasztság előtt, Horthy a K. u. K.-tisztek helyett jobban bízott különítményeseiben.

A hadsereg lassan, tiszteket és önkéntes legénységet toborozva soraiba haladt előre a Dunántúlon. A későbbiekben különös jelentőségre tett szert, hogy a Nyugat-Dunántúlon a nemzeti hadsereghez csatlakozott csapataival Lehár Antal ezredes. Az ellenőrzése alatt álló területeken az önálló hatalmi centrumként saját adminisztratív szervezettel is rendelkező fővezérség katonai körzeteket épített ki, ám ezek parancsnokai folyamatos hatásköri vitákba keveredtek a Friedrich által a „felszabadított” területekre frissiben kiküldött kormánybiztosokkal. Friedrich így nemcsak az antanttal került szembe, hanem „a politikussal szemben a katonai vezér”-ként feltűnő Horthyval is. A fővezér inkognitóban már augusztus közepén Budapestre utazott, hogy bevonulását előkészítse. Mindez azonban a román katonai hatóságok és az antant Budapestre küldött tábornoki bizottságának jóindulatától függött, ám a jóindulat a hadsereg „szalonképességét” megkérdőjelező fehérterror miatt még váratott magára.
A „hivatalos” tisztogatás az internálási rendelettel indult útjára, mely előírta, hogy a bukott rendszer vezetőit táborokban különítsék el, s történjen meg felelősségre vonásuk. Ez valamelyest ugyan keretek közé szorította a megtorlást, de nem tudta megakadályozni a túlkapásokat. A tiszti különítmények – különösen Prónay Pál és Héjjas Iván tisztjei – a tisztogatások során elsősorban a főhadiszállás, Siófok, majd fél évvel később Orgovány térségében több száz „bolsevikot” gyilkoltak meg és sokakat, köztük a magyar szellemi élet számos kiválóságát, kényszerítettek emigrációba, amivel jelentősen rontották Horthy nemzetközi pozícióját. Szegedi különítményes elvbarátai, elsősorban Prónay, többször javasolták, hogy vezessen be katonai diktatúrát, ő azonban tudta, hogy csak az antant támogatásával kerülhet hatalomra. A támogatás feltétele pedig csakis törvényes eszközök használata, a politikai játékszabályok tiszteletben tartása lehetett, melynek érdekében Horthy vállalta a konfrontációt tisztjeivel. Októberben megkezdődött a román csapatok kivonása az általuk megszállt dunántúli területekről, ami után a fővezér úgy látogathatta végig a felszabadult területeket (Székesfehérvárt, Győrt, Esztergomot), hogy ott kedvező fogadtatásra talált.

Nagy-Britannia, hogy a közép-európai régióban jelentkező francia befolyást ellensúlyozza, 1919 őszén egyre gyakrabban sürgette a konszolidációt és a kormányképes magyar politikai erők összefogását. A szövetségesek közti ellentét a fővezérnek kedvezett ugyan, de csak akkor, ha hajlandó volt a terrorról lemondani és a polgári erőkkel együttműködni. Mivel a szomszédos államok hallani sem akartak valamiféle Habsburg-restaurációról, Friedrichnek mennie kellett. A Bécsből hazatért Bethlen István hathatós közreműködésének köszönhetően október 23-án Budapestre érkezett Sir George Clerk angol diplomata, hogy megkezdje tárgyalásait egy „nemzeti koncentrációs kormány” létrehozásáról és a Nemzeti Hadsereg bevonulásának feltételeiről. A számításba jöhető politikai erők közül elsősorban a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt és a Friedrich nevével fémjelzett, a keresztény-nemzeti erőket tömörítő Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) érdemelt figyelmet: a liberálisok és a megfélemlített szociáldemokraták szinte minden fontosabb kérdésben hozzájuk alkalmazkodtak. Bár Horthy és környezete nem kedvelte Nagyatádit és a liberálisokat, egy pártközi konferencián mégis megnyugtatta őket
– nem törekszik diktatúrára.

A fővezér jó benyomást tett Clerkre („He is a gentleman.” – jelentette ki), főleg hogy elfogadta az általános választásokról, a békealáírásról, a többpártrendszerről, illetőleg a legfőbb állami méltóság betöltéséről szóló feltételeket. A megszálló csapatok – a baranyai háromszögben állomásozó jugoszlávok kivételével – fokozatosan elhagyták az országot. A kompromisszum tartalma egyértelmű volt: a fővezér nem vezet be diktatúrát, hanem engedélyezi a formális parlamentarizmust, cserébe viszont hatalomra kerülhet. A Clerk-misszió eredményeképp november 16-án Horthy admirálisi egyenruhában, fehér lovon bevonulhatott Budapestre, s bár kijelentette, hogy sem ő, sem hadserege nem bosszúálló, „tetemre” hívta a „vörös rongyokba öltözött” fővárost.

Friedrichre már nem volt szükség; a sajtó nemsokára felröpítette a hírt, hogy köze volt a Tisza-gyilkossághoz. Ennek ellenére a november 28-án hivatalba lépő kereszténypárti Huszár Károly koalíciós kormányában megőrizte a hadügyminiszteri tisztet, s továbbra is a Habsburgrestaurációban bízók (legitimisták) erős embere maradt.

A legitimizmus mint politikai irányzat 1919-ben jelent meg. Lényege szerint nem más, mint az uralkodóház törvényes öröklési jogának elismerése, ami Magyarországon természetesen a Habsburg-ház elismerését jelentette. A magyar legitimisták azon csoportját, amely a megkoronázott uralkodót kívánta visszahelyezni – a király nevét felhasználva –, „karlisták”-nak is hívták.

Az elkövetkező időszak a választási előkészületekkel telt. Héjjas és Prónay különítményei az orgoványi megtorlások mellett a főváros baloldali érzelmű polgárait is terrorizálták, de a jobboldali szervezetek – Etelközi Szövetség, Ébredő Magyarok Egyesülete, MOVE, Kettős Kereszt Vérszövetségreszt Vérszövetség án különítményesek támadást intéztek a Népszava székháza ellen, aminek jelentős szerepe volt abban, hogy a szociáldemokrata párt kivált a kormányból, majd visszalépett a választásoktól. Az eseményeknek különös hangsúlyt adott, hogy január 5-én elutazott Párizsba az Apponyi Albert vezetette magyar békedelegáció. A küldöttség főmegbízottai közt találjuk a két későbbi miniszterelnököt, Teleki Pált és Bethlen Istvánt. Clemenceau hamarosan közölte a békefeltételeket, melyeket azonban a magyar kormány elfogadhatatlannak talált.

Az 1920 januárjában megtartott választásokon még a Friedrich által kiadott választójogi rendelet alapján járulhattak az urnák elé a szavazók. Választójoggal rendelkezett minden 24 év feletti, legalább hatesztendei állampolgársággal rendelkező – nőknél olvasni tudó – személy (kb. 3 millió fő). Csak egyéni választókerületek voltak, a szavazás titkos volt és lényegében kötelező, így azután nem is véletlen, hogy az eredmények a társadalom szándékát reprezentálták. Az új nemzetgyűlés 149 képviselője közül 77 volt kisgazda („csizmás nemzetgyűlés”), míg 76 tartozott a KNEP-hez. A Clerkkel kötött megállapodásnak megfelelően a parlament első feladata az államforma kérdésének rendezése és az ideiglenes államfő megválasztása volt. Bár a törvényhozó hatalom a nemzetgyűlést illette, a fővezér erejét jól jellemezte, hogy a megoldandó feladatokat hadparancsban hozta az ország tudomására. Személye egyébként is felértékelődött azután, hogy a Nagykövetek Tanácsa üzenetében tudatta: ellenzi bármely Habsburg megválasztását.

A kiélezett helyzetben az Ostenburg-különítmény meggyilkolta Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava szerkesztőit.

Az új nemzetgyűlés 1920. február 27-én szavazta meg az I. törvénycikket, amely kimondta, hogy az államformára vonatkozó forradalmi néphatározat törvénytelen, ezért a királyság intézményének jogfolytonossága fennmarad, s a parlament az államfői hatalom végleges rendezéséig kormányzót választ, aki hatalmát a nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolja. A Gellért Szállóban várakozó Horthy március 1-jén elégedetten vehette tudomásul, hogy a tiszti különítmények jelenlétében „titkosan szavazó” honatyák döntő többsége őt választotta kormányzóvá. (141 szavazatot kapott, míg az ellenjelölt Apponyinak mindössze 7 jutott.) Teljesen nyugodt azonban mégsem lehetett, mert ugyan megkapta a kinevezés és a törvényjavaslatok egyszeri visszaküldésének jogát, valamint ő lett a „legfőbb hadúr”, de nem oszlathatta fel a nemzetgyűlést és nem rendelkezett a kegyúri, előszentesítési és nemesítési joggal sem. Ugyanakkor a későbbi erőviszonyokat már jelezte az a tény, hogy a parlament elnöke, Rakovszky István – a kormányzó visszaemlékezései szerint – a választás napján a következő szavakkal fordult hozzá: „Kérem, hogy diktálja feltételeit. A nemzetgyűlés teljesíteni fogja azokat.”

Az elkövetkezőkben Horthy tudatosan törekedett arra, hogy döntő politikai befolyását taktikusan használja fel és a különböző politikai erők közt egyensúlyi szerepet töltsön be. Ennek feltétele azonban a kormányzói jogkör kiszélesítése volt, aminek igénye végigkísérte majd’ negyedszázados tevékenységét. Az első jogkiterjesztő cikkely már augusztusban megjelent, és lehetőséget adott a kegyelmezésre, az országgyűlés elnapolására, feloszlatására és fenyegető veszély esetén a hadsereg határokon túli bevetésére is.

A kormányzónak nem kellett számolnia azzal sem, hogy visszahívják, illetőleg működésének időtartamát korlátozzák.

A „király nélküli királyság” feje, az immáron de jure is jelentős hatalomhoz jutott Horthy hozzákezdhetett a jobboldali radikálisok rendszerébe való beillesztéséhez és a „rendteremtéshez”. „Ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleges baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióból.” – fogalmazta meg elképzelését. A problémák az itt jelzettnél jóval árnyaltabbak voltak: a békeszerződés aláírása, a menekültkérdés rendezése, a gazdaság rekonstrukciója ugyanúgy szerepelt köztük, mint a „királykérdés”.

Májusban a békekötés feltételei kedvezőnek tűntek, mert a szovjet Vörös Hadsereg offenzívába ment át, az antant pedig nyugodt felvonulási terepet szeretett volna magának biztosítani. Ebbe a koncepcióba pedig nem fért bele egy elégedetlenkedő, instabil Magyarország, már csak azért sem, mert az amerikaiak távolmaradási szándéka egyébként is túl sok zavart keltett a győztesek közt.

Május 6-án Millerand francia miniszterelnök levélben adta a magyar vezetés tudtára, hogy a feltételek elfogadása esetén kormánya hajlandó bizonyos területek hovatartozása ügyében a későbbiekben népszavazás kiírását támogatni, s a szerződés némely pontját revíziónak alávetni. Aalávetni. Aén a Kis Trianon palotában aláírt békeszerződés tragikus következményeit a lehetséges engedmény azonban vajmi kevéssé ellensúlyozhatta.

A szerteágazó, a 36. oldalon [ld. a lábjegyzetben*] lévő táblázatban látható következmények mellett feltétlenül meg kell említenünk azt, hogy a magyar kül- és belpolitikát összekapcsolta és mozgásterét egyértelműen leszűkítette az a tény, hogy bármely politikai erő csak akkor lehetett az ország lakossága előtt hiteles, ha vállalta a szerződés megváltoztatásának, a revíziónak a programját. Különbség csupán abban volt, hogy az etnikai egységet kívánta egy párt létrehozni, vagy a történeti határok visszaszerzésére tört. A történeti Magyarország visszaállítása – bár voltak hívei – illuzórikusnak tűnt. A revízió több magyar kormányzat eszköztárában is szerepet kapott, de nyílt vállalására csak a harmincas évek megváltozott európai légkörében került sor.

Teleki Pál miniszterelnöksége (1920. július-1921. március)

Erdélyi grófi családból származó konzervatív politikus külpolitikai szakértőként és földrajztudósként szerzett magának hírnevet. A Tanácsköztársaság alatt kezdetben az ABC tagjaként, majd a szegedi kormány külügyminisztereként tevékenykedett. Kormányra SimonyiSemadam Sándor rövid (1920. március–július) miniszterelnöksége után került. Konzervatív konszolidációt hirdetett, melynek „az állami és társadalmi rend védelme” mellett része volt a földreform is. Mivel Horthy rendszere deklarálta, hogy nemzetépítő erőnek a birtokos parasztságot tartja, elodázhatatlanná vált a földkérdés megoldása. Ugyanerre figyelmeztetett a Tanács

*

Magyarország népesség- és területveszteségei
(az 1910. évi népszámlálás szerint)főkm2Romániához5.237.981102.813A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz

az anyaországtól

Horvát-Szlavóniától 1.527.886 2.621.954

20.829
42.541Csehszlovákiához3.561.81561.645Ausztriához292.0314.020Lengyelországhoz24.880589Olaszországhoz49.80621Magyarországnak maradt*7.615.13492.952
(*A későbbi határkiigazítások következtében a bécsi döntésekig hazánk területe 93.073 km2 volt.)

köztársaság elhibázott agrárpolitikája, s vidéki bázisának elvesztése is. A Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter nevéhez kapcsolódó tervezet a felajánlott 948 ezer hold földből 411 ezer igénylőnek juttatott, akik közül majd’ 301 ezer szegényparaszt volt. A törvény nemcsak az agrárproletariátus gondjain próbált segíteni, hanem életképesebbé kívánta tenni a rendszer támaszának tekintett középbirtokot is, ugyanakkor megőrizte a nagybirtok hagyományos struktúráját. A felajánlott föld egy részéből a Horthy által 1921-ben létrehozott „vitézi rend” – mivel nem nemesíthetett, így kötötte magához a rendszerének kiépítésében érdemeket szerzett híveit
– tagjainak adtak vitézi telkeket. A Vitézi Szék elnöke és a rend főkapitánya maga a kormányzó volt, aki lovagi szertartások szerint avathatott újabb vitézeket.

Szeptemberben az országgyűlés elfogadta az ún. numerus clausus (zárt szám) törvényt, mely előírta, hogy az egyetemekre és jogakadémiákra a népfajok és nemzetiségek csak országos számarányuknak megfelelő mértékben kerülhetnek be. A törvény célja a zsidó származású hallgatók felvételének korlátozása volt, amivel nyilvánvaló engedményt tett a bolsevizmust a zsidósággal összekapcsoló „szegedieknek”. Hasonló célt teljesített az 1921/III. tc., mely büntetéssel sújtott minden erőszakos osztályuralomra törekvő mozgalmat, a szélsőjobboldali radikálisok mellett illegalitásba kényszerítette az amúgy is üldözött kommunista mozgalmat is. Teleki hasonló fellépést javasolt az általa „az ország ellenségei”-nek nevezett jobboldali radikálisok ellen is, aminek eredménye a különítményes központok (pl. Britannia Szálló) Horthy beleegyezésével történő felszámolása és az ÉME működésének felfüggesztése lett. Soós Károly hadügyminiszter már 1920 júniusában elrendelte a csoportok feloszlatását, ugyanakkor Prónay és Ostenburg harcosait, csendőrzászlóaljakká átminősítve, a vitatott Nyugat-Dunántúlra küldte. A különítmények tagjai előtt emellett nyitva állt az államapparátus is, melybe beépülve a későbbiekben jelentős mértékben átpolitizálták azt.

A KNEP-hez tartozó miniszterelnök helyzetét a jobboldali ellenzék elleni sikerek átmenetileg megerősítették ugyan, de a királykérdés súlyos belpolitikai válsággá alakulása pozíciójába került.

Az első királypuccs (1921. március)

A királypuccsok hátterében a nemzetközi helyzet Károly számára nyújtott lehetősége éppúgy megtalálható, mint a kormánykoalíciót alkotó legitimisták és az ún. szabad királyválasztó kisgazdák szembenállása. Károly tervei közt kezdetben egy osztrák–szlovén–magyar államalakulat létrehozása szerepelt, ám mikor a Nagykövetek Tanácsa egyértelművé tette, hogy nem kíván Habsburg-restaurációt, módosította elképzeléseit, s első céljaként Magyarországot jelölte meg. Álláspontját arra alapozta, hogy az országban a legitimista tábor egységes, s ezt az egységes tábort egy „egyenes, királyhű” katona vezeti. A magyar „karlizmus” azonban nem volt egységes: a „puccs-legitimisták”-tól a Teleki–Bethlen-féle óvatos erdélyi arisztokrata csoportosulásig minden árnyalatot felölelt. Ráadásul a kisgazdák makacsul ragaszkodtak a nemzeti király választásához, a társadalom többsége pedig közönyösen szemlélte az általa alig-alig ismert király személye körül kialakuló „királykérdést”. A király számára az sem volt túlontúl biztató, hogy a politikai vezetés meglehetős homályban tartotta elkötelezettségét. Igen éles szeműnek kellett lennie annak a francia üzletembernek, aki észrevette, hogy Horthy „kedvet kapott a hatalomra és hogy nem lenne ellenére ott maradni valamilyen címen”, s a magát legitimistának valló kormányzó mindent megtesz azért, hogy a legitimistákat kizárja a hatalomból (főleg a hadseregből) és a királykérdést „elnapolja”.

1921 februárjában Károly – túlbecsülve a francia–angol ellentétek mélységét – puccsszerű hazatérésre szánta el magát. 1921. március 26-án Svájcból Bécs érintésével Szombathelyre érkezett, ahol Lehár Antal fogadta. A „véletlenül éppen a közelben tartózkodó” miniszterelnököt az érkezés hírére rögtön riasztották, s ő gépkocsin cl is indult Budapestre. Ám – bizonyára ez is véletlen – az autó útközben lerobbant, így a miniszterelnök elkerülte a fővárosi találkozót. A Horthy családot ebéd közben érte a hír Károly érkezéséről. A mintegy félórás kínos találkozáson a király a jogfolytonosságot, míg Horthy azt hangoztatta, hogy a szomszédos államok restauráció eseten azonnal támadnának. A csalódott uralkodó nem vállalta a konfrontációt, inkább távozott.

Az esetből azonban azt a tanulságot vonta le, hogy trónját csak fegyverrel szerezheti vissza. Az eset más tanulsággal is járt: a konszolidálódni akaró hatalom hiába hirdeti magáról a jogfolytonosságot, már véglegessé vált a politikai átrendeződés. Bár a magyar politika az antantra hivatkozott, maga döntött. Telekinek is engednie kellett a szabad-királyválasztóknak, ezért szembekerült saját bázisával, a KNEP-pel. Lemondását Horthy elfogadta, és április közepén Bethlen Istvánt bízta meg a kormányalakítással.

Bethlen István miniszterelnöksége (1921-31)

Bethlen István személye garancia volt arra, hogy az első világháború előtti konzervatív tendenciák fognak érvényesülni a magyar belpolitikában. A nagy múltú erdélyi család sarja jelentős politikai rutinnal rendelkezett. Az első királypuccsot a kiváló taktikus arra használta fel, hogy a „forradalmi szellem”-mel szakítva a régi hatalmi viszonyokat visszaállítsa. Kabinetje elé négy feladatot tűzött ki: a királykérdés megoldását, az egységes kormánypárt létrehozását, az MSZDP-vel való viszony rendezését, valamint a jobboldali radikalizmussal való leszámolást.

Károly távozásával a puccsveszély nem múlt el, ezért megfelelő óvintézkedéseket kellett tenni. Ezek azonban felemásra sikeredtek: a tisztikar legitimista tagjait nyugdíjazták ugyan, de a nyugati határszélen népszerű Lehárhoz ugyanúgy nem mertek nyúlni, mint ahogy a fehérterror alatt „érdemeket szerzett” Ostenburghoz vagy a „nemzetmentő” Prónayhoz. Ráadásul a Burgenland hovatartozása feletti vita kiélezte az ország és szomszédai viszonyát.

1921 tavaszán a tiszti különítmények Budapesten már nemkívánatos tagjai és a hozzájuk csatlakozott „rongyosok” vonultak be a vitatott területekre, hogy kierőszakolják az Ausztriának juttatott, de magyarlakta részek visszakapását. A kormány kezében ez volt az adu mindaddig, míg vissza nem kapja a jugoszlávok által megszállt baranyai háromszöget. Augusztus 21-én azonban a jugoszlávok távoztak, így nem volt miért tovább támogatni a burgenlandi „felkelőket”. A szabadcsapatok élén ekkor már Prónay Pál állt, akinek a parlament megsértése miatt némi szobafogság után a fővárost el kellett hagynia. Politikai ambíciói azonban nem hagytak alább; úgy érezte, hogy a kezébe veheti a Nyugat-Dunántúl sorsának irányítását, sőt, talán Csehszlovákiára is fegyveres csapást mérhet. A lehetőségeit túlértékelve kikiáltotta a „Lajtabánsági Köztársaság”-ot. Horthy hiába küldte a térségbe Gömböst, nem tudta kezelni a válságot. A kiélezett helyzetben a király ismét Magyarországra érkezett.

A második királypuccs (1921. október)

1921 őszére a bizonytalan politikai helyzetben újjáéledtek a legitimista remények. Tekintélyes vezetőik – Gratz Gusztáv, Rakovszky István, Beniczky Ödön – kihasználták, hogy Bethlennek az egységes kormánypárt létrehozása érdekében közeledni kellett hozzájuk, és szinte nyíltan folytatták a szervezkedést. Károly, aki eddigre már elhatározta, hogy fait accomplit (kész helyzetet) teremt, október 20-án repülőgéppel érkezett Dénesfára. Váratlan érkezése híveit is meglepte, így csak másnap kerülhetett sor a legitimista erők összegyűjtésére. Az új kormány Sopronban alakult meg: miniszterelnöke Rakovszky lett, s tagjai közt találjuk Andrássy Gyulát, Gratz Gusztávot és Lehár Antalt. A királyhű csapatok magját Ostenburg különítménye adta, Héjjas Horthy mellett foglalt állást, Prónay – sérelmei ellenére – kivárt. Másnap Ostenburg és Lehár katonáinak fedezete mellett a király vonattal indult Budapestre. A hangulat bizakodó és harcias volt. „Bethlen, lógni fogsz!” – üzente állítólag a miniszterelnöknek Rakovszky. Bethlen ekkor Pécsen tartózkodott, ahol az egységes párt érdekében agitált. Híres, később sokszor a fejére olvasott beszédében éppen arról beszélt, hogy a kormányzópártba éppúgy nem várja a detronizációra törekvőket, mint a puccsistákat, mikor Károly érkezéséről értesült.

A puccsisták csak október 23-án értek Budapest térségébe, így a kormányerőknek volt ideje felkészülni. A Budaörsön vívott „ütközetben” így is kis híján alulmaradtak a helyőrség katonái és a Gömbös Gyula által nagy hirtelen toborzott egyetemi alakulatok. A királyt azonban megtörte a nem várt ellenállás és a legitimista tábor gyengeségének észlelése. Tárgyalásokat kezdeményezett, ezzel lehetőséget adott a vidéki, kormányhű alakulatok beérkezésére. Az immár reménytelenné váló helyzetben Károly Tatára távozott, ahol nemsokára őrizetbe vették, majd Tihanyba szállították.

A kisantant államai – elsőként Csehszlovákia – a restaurációs kísérlet hallatán ultimátumot küldtek, de a nagyhatalmak megálljt parancsoltak. A sikertelen kísérlet gyümölcsét így Horthy szakíthatta le: november 6-án a parlament a kényszer hangsúlyozása mellett megszavazta a Habsburg-ház trónfosztását. A puccs résztvevői amnesztiában részesültek (csak Ostenburg különítményét internálták), hisz a kormányzó és a szabad-királyválasztó nemzeti erők hatalma így is egyértelműen megerősödött. A Benes által küldött háborús fenyegetés sokáig jól jött Horthynak és Bethlennek, mikor arról beszéltek, hogy „a királykérdés nem időszerű”. A terveiben csalatkozott királyt angol felügyelet mellett Madeira szigetére szállították, ahol 1922 áprilisában elhunyt.

A belpolitikai viszály lezárása kedvező helyzetbe juttatta a Velencében Nyugat-Magyarország hovatartozásáról folyó vitán részt vevő magyar delegációt. Az antant ígéretet tett, ha a szabadcsapatok kiürítik a megszállt területeket, engedélyezik Sopronban és környékén a népszavazást. Horthy ultimátumot küldött Prónaynak, melynek hatására a kiürítés megtörtént. A december 14-16-án tartott népszavazáson a lakosság többsége a Magyarországhoz való csatlakozás mellett döntött, és Sopron elnyerte a „leghűségesebb város” címet.

A bethleni konszolidáció (1922-26)

A királypuccsok legfontosabb belpolitikai következménye a fő kormányerő, a KNEP „lejáratódása” és bomlása lett. Bethlen helyesen ismerte fel, hogy az új kormánypártot a kisgazdákból kell létrehoznia, ezért csatlakozott a Kisgazdapárthoz. Belépése után hamarosan szétzilálta a párt hagyományos szervezetét, majd saját szolgálatába állította azt. Az 1922 áprilisában létrehozott Keresztény-Keresztyén Kisgazda-, Földműves- és Polgári Párt (Egységes Párt) lényegében a kisgazdákra és a KNEP Bethlennel rokonszenvező tagjaira épülő, túlnyomó erejű kormánypárttá, s mint olyan, a dualista tradíciók folytatójává vált. Elnöke Nagyatádi Szabó István, míg alelnöke Gömbös Gyula lett. Az Egységes Párt létrejöttével megszűnt a magyar parasztpárt, ugyanakkor a legitimista erők is kiszorultak a kormányzásból. Ez utóbbiak ezután arisztokratikus „társaskörökbe” húzódva próbálták az idők folyamán fokozatosan kiüresedő eszmét fenntartani.

A pártszervezés alatt a miniszterelnök, hogy kormánya nemzetközi pozícióján tovább javítson, rendezte viszonyát a szociáldemokratákkal. A szakszervezeti vezetőkkel, elsősorban Peyer Károllyal és Farkas Károllyal folytatott egyeztetés után 1921 decemberében született meg a Farkas által aláírt, de mégis „Bethlen–Peyer paktum”-nak elkeresztelt megállapodás. Ennek értelmében a szociáldemokraták lemondtak a politikai sztrájkról, megszakították kapcsolatukat az emigrációval, vállalták, hogy, aktív külpolitikai propagandát folytatnak a kormány mellett, Ugyanakkor nem szervezkednek a földmunkások és a közalkalmazottak körében. Az engedményekkel szemben a párt nyereségként könyvelhette el a legalitást, a letartóztatott párttagok amnesztiáját, valamint a választásokon való részvétel lehetőségét.

Bethlen attól tartott, hogy a Friedrich-féle választójogi rendelet nem kedvezne pártjának. A törvénykezési munkálatokat azonban addig halogatta, míg a parlament mandátuma le nem járt. A választójogi módosítások így ismét rendeletként láttak napvilágot. A rendelet visszalépést jelentett, mivel emelte a műveltségi cenzust, s ezzel alapvetően csökkentette a vallásos vidékiekre építő legitimisták bázisát. Budapest, valamint a törvényhatósági jogú (önkormányzattal rendelkező, vármegye joghatósága alá nem tartozó) városok kivételével visszaállította a nyílt szavazás rendszerét. Ennek és a jobboldali propaganda eredményeképp a választásokon a 245 tagú nemzetgyűlésben az Egységes Párt 143 szavazattal megszerezte az abszolút többséget, míg a keresztény pártoknak 43, a szociáldemokratáknak pedig 25 mandátum jutott.

Figyelmet érdemel, hogy a radikális jobboldalt is sikerült kiszorítania a konzervatív, dualizmuskori kormányzati modellt visszaállítani igyekvő Bethlennek. A győztes párt tekintélyét tovább emelte, hogy tagjai a „Bethlen-gazda” által juttatott pozícióik révén az élet számos területén döntő befolyással bírtak.

A politikai konszolidáció következő lépéseként a miniszterelnök a pártbeli tekintélyét veszélyeztető jobboldali radikálisok ellen lépett fel. A Népszövetségtől felveendő kölcsön ügyében kirobbant parlamenti vita és egy szétvert MOVE-tüntetés következtében a Gömbös–Eckhardt Ferenc–Bajcsy-Zsilinszky Endre csoport 1923-ban elhagyta az Egységes Pártot, hogy új szervezetet, a Magyar Nemzeti Függetlenségi (másként Fajvédő) Pártot hozza létre.

A radikálisok kivonulása után Bethlen megszabadult liberális ellenzékétől is. 1924-ben a miniszterelnök elhatározta, hogy szigorítja a házszabályt. Ennek következtében a liberálisok – Nemzeti Demokrata Párt, Kossuth Párt – és az MSZDP létrehozták a szorosabb együttműködést célzó, Vázsonyi Vilmos vezette Országos Demokratikus Szövetséget. A szövetség ez év novemberében az „Eskütt-ügy” miatt kivonult a parlamentből. (Eskütt Lajos Nagyatádi mellett volt államtitkár, s amikor a minisztériumban panamázási botrány robbant ki, ő is belekeveredett.)

Bethlen azonban jobban szerette volna a Ház falain belül látni ellenfeleit, ezért titokban támogatta az 1925 áprilisában Vági István által létrehozott Magyarországi Szocialista Munkáspártot, amelyet joggal tekintettek az illegális kommunista párt fedőszervének. A Demokratikus Szövetség megrettent a baloldali konkurenciától, ezért visszatért a parlamentbe, sőt, a fővárosi választásokon mindjárt többséget is szerzett.

Bethlen parlamenti sikereit az ún. frankhamisítási botrány sem tudta megingatni. 1925 decemberében Hollandiában magyar arisztokratákat tartóztattak le, akiknél nagy tömegű hamis frankot találtak.

Az ügyből nemzetközi botrány kerekedett, mivel olyan nevek is kompromittálódtak, mint Windischgrätz Lajos herceg, Teleki Pál volt miniszterelnök vagy Nádosy Imre, Budapest rendőrfőkapitánya.

A konszolidációt az események nem zavarták meg, sőt, az 1926-os választásokon a kormánypárt fölénye tovább nőtt. Később (1928-ban) maga Gömbös is belátta, hogy „fasiszta ideát nem lehet megvalósítani”, így visszatért az Egységes Párt soraiba. Hatalmát kihasználva Bethlen 1926 novemberében a felsőház megszervezésével visszaállíttatta a kétkamarás parlamentet. A felsőházba a Habsburg-ház magyar honos tagjai, a főrangú családok képviselői és az egyházi méltóságok mellett bekerültek a különböző intézmények képviselői, területileg választott, illetve a kormányzó által kijelölt személyek is.

A konszolidáció kezdetén még nemzetgyűlésnek nevezett testület ezután ismét országgyűlés lett. A miniszterelnök az eseményeket a nemzeti egység helyreállásaként kommentálta, s úgy vélte, hogy az ország számára elérhető közelségbe került a külpolitikai nyitás.

Gazdasági konszolidáció

Magyarország az I. világháború és a forradalmak után a politikai problémáknál is súlyosabb gazdasági helyzetet örökölt. 1921-ben az ipari termelés az 1913-as évinek mindössze 47, a mezőgazdasági pedig 41%-a volt.

A Monarchia korábbi gazdasági rendszere darabokra hullott, a korábbi belső piac 80%-a ..külfölddé” változott. Emellett drámai módon változott meg a nyersanyagok és a feldolgozásukra hivatott kapacitás aránya. Míg a kohászat 31%-a maradt a trianoni Magyarországon, addig a vasérckészletnek csupán 11%-a; a 68 millió q gabona őrlésére képes malomiparnak pedig csak 28 millió q gabona állt rendelkezésére; a vasúri gépgyártás négyötöde az ország központi részeire települt, ám a trianoni határokon belülre a hálózatnak csupán 38%-a került.

Az előállt helyzet csakhamar kijelölte a lehetséges gazdaságpolitikai alternatívát: exportlehetőségeket kellett keresni, hogy az ország megfelelő devizabevételekhez juthasson. Ennek a termelés fellendítése volt az előfeltétele, ami a felgyorsuló infláció mellett kezdetben gyors eredménnyel kecsegtetett.

Bethlen gazdasági koncepciójának középpontjában épp ezért a protekcionizmus és az ezzel összefüggő importkorlátozás állt. A bankóprésnek köszönhetően 1924-re 1 békebeli aranykorona már majdnem 20 ezer papírkoronát ért. A pénzbőség alkalmas volt a bankok és a befektetések finanszírozására, de rövid idő múlva a fedezetlen pénztömeg már komoly problémákat okozott. A pénzügyi szanálás kezdő lépését 1923-ban a Jóvátételi Bizottság által jóváhagyott, húsz év alatt törlesztendő 200 millió aranykoronás jóvátétel kifizetésének elősegítésére tett intézkedések jelentették. A Népszövetség 250 millió korona stabilizációs kölcsönre vállalt garanciát 20 évnyi futamidőre, emellett kötelezte a magyar kormányt arra, hogy hozza létre a bankjegy-kibocsátási monopóliummal rendelkező Nemzeti Bankot. A korona árfolyamát az angol fonthoz igazították, majd 1927-ben bevezették az új pénznemet, a pengőt. A kölcsön negyedét az államháztartás hiányának fedezésére, a többit pedig olyan beruházásra fordították, melynek jelentős része – sokszor politikai indíttatástól vezetve – az oktatás, illetve az infrastruktúra színvonalát emelte. Ugyanakkor a felhalmozás szintje végig alacsony maradt, ezért a gazdaságfejlesztést továbbra is egyéb hitelekből kellett megoldani. 1927-re a gazdaság teljesítménye már elérte a háború előtti szintet, ám ennek nagy ára volt: 1931-re a tartozások összege már meghaladta a 4,3 milliárd pengőt. Ez mindaddig nem jelentett gondot, míg a nemzetközi pénzpiacon szinte korlátlanul lehetett hitelekhez jutni, amikor azonban kitört a gazdasági válság, a hitelrendszer összeomlása magával rántotta a gyenge lábakon álló gazdaságot.

A bethleni külpolitika

A magyar külpolitika a trianoni békeszerződés aláírása után merőben új feltételek közé került. A Millerand-levél azt az illúziót erősítette, hogy megfelelő belső feltételek megteremtése esetén van mód a békés revízióra. Ehhez társult még a Horthy által is sugallt hit, hogy Magyarország a bolsevizmus elleni védőbástya szerepét is eljátszhatja, ami ugyan a kisantant létrejöttével illúziónak bizonyult, de a kormányzó makacsul ragaszkodott hozzá.

Bethlen hatalomra kerülése után helyesen ismerte fel, hogy Magyarországnak, ha revíziót akar, el kell ismernie Versailles normáit. „... be kell illeszkednünk az európai politika nagy irányelveibe” – fejtette ki egyik választási beszédében –, hogy a nagyhatalmakhoz kötött külpolitikánk révén kivívjuk az európai elismerést, s a nagyhatalmak kisantanttal szembeni pártfogását. Az elsődleges célt, a Népszövetségbe való belépést 1923-ban sikerült elérni, de az országra még négy évig nyomasztó súllyal nehezedett az antant gazdasági és politikai ellenőrzése.

A függetlenség elnyerésével párhuzamosan a magyar külpolitika megkezdte a realitásokat figyelembe vévő szövetségelkeresést. A balkáni viszonyok megváltoztatására törekvő Mussoliniban sikerült megfelelő partnert találni, hisz mindkét ország érdekelt volt Jugoszlávia meggyengítésében. Románia ellenében Bethlen a Szovjetunióra is számított, de a kapcsolatteremtésen túl más nem igazán történt. A miniszterelnök a német–olasz egymásra találásban is bizakodott, mert úgy vélte, hogy ebben az esetben Magyarország a mérleg nyelvének szerepét játszhatná, az Ausztria kérdésében mutatkozó ellentét azonban ekkor még távol tartotta egymástól a két államot. Így aztán a bethleni külpolitika nem tehetett mást, mint hogy támogatta Stresemann elképzeléseit, s igyekezett fenntartani a jó viszonyt az olaszokkal. Emellett a kormány folyamatosan épített a hagyományosan jó lengyel–magyar kapcsolatokra.

A „hivatalos” külpolitika mellett igen jelentős szerepet játszottak a különböző revíziós szervezetek, elsősorban a nagy tekintélynek örvendő Revíziós Liga, mely a teljes etnikai revízió mellett fejtett ki propagandát. Bizalmát az angol felsőház magyarbarát tagjába, lord Rothermere-be helyezte, aki felkarolta a magyar ügyet, melyet a liga kiadványok és előadások sokaságával népszerűsített.

A gazdasági válság és a Bethlen-kormány bukása (1931)

Az 1929 októberében New Yorkban kirobbanó hitelválság alapjaiban rázta meg a nyugati világ gazdasági rendszerét. A pénzügyi válság szakaszosan és az egyes régiók sajátosságainak megfelelő változatokban terjedt és érkezett meg 1931-ben Magyarországra, amit agrárjellege miatt elsősorban a mezőgazdaságban érték a kedvezőtlen hatások. A termelés stagnálása mellett látványosan estek az agrárárak, megakadt a tőkeimport, s ami különösen súlyos tehertételt jelentett, az exportárak több mint 10%-kal lettek alacsonyabbak az importáraknál. Emellett általános problémát okozott, hogy a gabona ára 64%-kal csökkent két esztendő alatt, ugyanakkor az iparcikkek árai nem követték ezt a változást – 70%-kal lassabban estek –, ezért kinyílt az „agrárolló”. 1932 végén már a paraszti birtokok mintegy 60%-át terhelte adósság, s közülük éves átlagban körülbelül hétezret árvereztek el. A mezőgazdasági termékek iránti világpiaci kereslet visszaesésének eredménye az agrárszférában mintegy félmillió munkanélküli lett.

Az ipart a mezőgazdaságihoz hasonlítható válság nem érte. A dotált könnyűipar a protekcionista intézkedések következtében átvészelte a nehéz éveket, ám a többi szektorban nem volt ilyen rózsás a helyzet. 1933-ban a megszorítások miatt a munkások 40%-a már napi 2 pengő alatt keresett, s egyedül Budapesten 184 ezer fő számított az „ínségesek” közé. A válság a pénzügyi szférát sem kímélte, s a hitelek 1931-es elapadásával a kormányzat arra kényszerült, hogy mintegy 200 millió pengőnyi tartozást fizessen ki két hónap alatt. Bethlennek 1931 júliusában arra is utasítani kellett a bankokat, hogy a külföldi fizetési moratórium mellett háromnapos „bankszünetet” is tartsanak. Ez az intézkedés megrendítette a pénzügyi körök bizalmát, így közrejátszott a miniszterelnök bukásában.

A negatív folyamatok miatt nemcsak a gazdaság, hanem az „alkotmányos egypártdiktatúra” (ahogy Bethlen rendszerét nevezte) is megrendült. A baloldal helyesen ismerte fel, hogy az európai politikai folyamatok nem a parlamenti harcnak, hanem a tömegmozgalmaknak és az utcának kedveznek. Az 1930-ban hazatért Garami Ernő módosított a szociáldemokrata párt taktikáján, és a Szakszervezeti Tanáccsal együtt 1930. szeptember 1-jére harcos tüntetésre hívta a munkásokat, amit aztán csak nagyarányú karhatalmi fellépéssel lehetett szétverni. A szociáldemokráciával párhuzamosan kezdték meg egy új párt szervezését az együttes kormányzással elégedetlen kisgazdák. Ennek eredményeképp 1930 decemberében zászlót bontott a Gaál Gaszton és Szijj Bálint vezette Független Kisgazda-, Földműves- és Polgári Agrárpárt.

Bethlen rendszerét azonban nemcsak kívülről, hanem az erős kéz politikáját kívánó kormánypárt soraiból is számos támadás érte. A jobboldali radikálisok, az 1929-től már honvédelmi miniszter Gömbös vezetésével, nem is titkolták, hogy szükségesnek tartják a politikában a diktatórikus fordulatot. Hatásukra Horthy két, 1931 kora tavaszán tartott ún. koronatanácson – a kormányzó, a miniszterelnök és meghívott miniszterek vettek rajta részt – követelte a statárium bevezetését, és csak Bethlen nyomatékos kérésére állt el ettől. Az ez évben tartott általános választásokon a kormány-pár! megőrizte ugyan pozícióját, ráadásul Bethlen a felhatalmazási törvény értelmében rendeletekkel kormányozhatott, 1931 augusztusában mégis benyújtotta lemondását. Döntésének hátterében valószínűleg az húzódott meg, hogy úgy érezte, politikai döntésekkel már nem képes a gazdasági folyamatokat kordában tartani. Nem szándékozott véglegesen távozni, inkább csak úgy gondolta, hogy kivárja a nehéz idők elmúltát, aztán visszatér. Az elkövetkező politikai történések azonban más irányt szabtak az ország sorsának, mint ahogy azt Bethlen remélte.

A harmincas évek

Károlyi Gyula kormányzata (1931-32)

Gróf Károlyi Gyula, a „szegediek” közé tartozó konzervatív arisztokrata a kormányzó bizalmából és Bethlennek abból a feltevéséből kapott megbízatást, hogy a gazdasági szanálás népszerűtlen feladatát elvégezve hamarosan lemond. Hogy kormánya a különböző politikai erők kompromisszumára épült, arra biztosíték volt az, hogy Keresztes-Fischer Ferenc – Horthy tekintélyes és tapasztalt munkatársa – ült a belügy, míg Gömbös a hadügyminiszteri székben. A bethleni út továbbvitelére pedig az jelentette a garanciát, hogy a pártelnöki széket a bukott miniszterelnök megtartotta magának, így a háttérben továbbra is a konzervatív politika erős, a kormányzót döntéseiben befolyásoló alakja maradt.

A kormány első intézkedése a pénzügyi rekonstrukció Népszövetségi felügyelet alatt történő megindítása volt. 1931. szeptember 13-án Biatorbágyon Matuska Szilveszter merényletet követett el a bécsi expressz ellen. A kormány a hisztériát a radikális csoportok, elsősorban a kommunisták ellen használta fel, mert bevezette a statáriumot. 1932-ben letartóztatták, majd a statáriumot alkalmazva kivégezték Sallai Imrét és Fürst Sándort.

A miniszterelnök szigorú monetáris (pénzügyi) politikája és az elsősorban a közalkalmazottakat érintő megszorítások hamarosan megosztották a kormányt, s az általános elégedetlenség lehetőséget nyújtott a szélsőjobboldali szervezeteknek (pl. Böszörményi Zoltán kaszáskeresztes mozgalmának), hogy tömegbázisukat növeljék. A kedvezőtlen helyzeten külpolitikai eredmények változtathattak volna, de Bethlen – lényegében a kezében maradt a külügy – továbbra is az olasz–osztrák irányra és a revízióra helyezte a hangsúlyt. Így Tardieu francia miniszterelnök javaslata a dunai országok kooperációjáról süket fülekre talált. A hagyományos franciaellenesség mögé azonban már nem sorakozott fel a magyar politikai élet minden irányzata. A volt fajvédő, Bajcsy-Zsilinszky Endre körül kezdett kikristályosodni egy olyan csoport, amely úgy vélte, hogy az országot inkább fenyegeti a német expanzió, mint a francia kisantantpolitika.

A kormánnyal szembeni bizalomvesztést Bethlen arra akarta felhasználni, hogy visszatérjen a kormányzatba, ám 1932 szeptemberében a lemondott Károlyi helyett Horthy váratlanul az eddigi hadügyminisztert, Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnökké.

Gömbös Gyula miniszterelnöksége (1932-36)

„Érzésem és elgondolásom az,
hogy az egész nemzet lelkét át kell formálni...
Én az új generációnak építőmunkása és vezére akarok lenni.”

(Gömbös)

A murgai evangélikus tanító fiának miniszterelnöksége nem egyszerűen kormányváltozást jelentett, hanem új színt a keresztény-konzervatív értékrendben. Alakja a tekintélyelvű – autokrata –, modernizációra törekvő jobboldali radikalizmus hatalomra kerülését jelképezte. Gömbös egyike volt azoknak, akik a politikával 1918 traumája után kerültek kapcsolatba, így nem a „boldog békeidőket” álmodták vissza, hanem egy új Magyarországot akartak felépíteni. A háborús vereséget és Trianont az internacionalizmusnak és a baloldali „zsidó-szabadkőműves” rétegek művének tulajdonították. Velük szemben a keresztény és nemzeti Magyarország alternatíváját fogalmazták meg, melynek felépítésében a romlatlan parasztságra és a középosztályra számítottak.

Ennek megfelelően a faji gondolat és az antikapitalizmus már 1919-ben fontos szerepet játszott Gömbös eszmerendszerében.
A vezérkari százados még 1918 végén bekapcsolódott a MOVE működésébe, később tagja lett az Anti-Bolsevista Comiténak (ABC), majd részt vett a Nemzeti Hadsereg szervezésében. A Tanácshatalom bukása után belépett a Kisgazdapártba, ahol körötte tömörültek a harcos „fajvédők”. Horthy egy idő után már nem igazán tartotta szalonképesnek ezt a csoportot, de sosem felejtette el, hogy Gömbös a második királypuccs idején kiállt mellette. 1922-ben olyannyira aktívan vett részt az Egységes Párt szervezésében, hogy megkapta a párt ügyvezető elnöke címet. A konszolidáció alatt azonban személye terhessé vált Bethlennek. Gömbös – ezt érzékelve – pozícióinak elvesztése után 1923-ban kilépett a kormánypártból, és Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt megalapította a Fajvédő Pártot. Hamarosan fel kellett azonban ismernie, hogy Bethlen rendszerében nincs számára (és „fasiszta ideája” számára sem) megfelelő mozgástér, ezért visszatért az Egységes Pártba. Jutalmul államtitkár lett a honvédelmi minisztériumban, majd 1929 októberében Horthy honvédelmi miniszterré nevezte ki.
Miniszterként várt rá a feladat, hogy a Trianon után apatikussá lett katonai vezetést felrázza, a hadsereg szervezetét korszerűsítse és a tisztikart megfiatalítsa. A kormányzó – bár tartott Gömbös autokrata hajlamaitól és attól, hogy saját embereit helyezi a hadsereg vezetésébe – ekkorra már egyetértett azzal, hogy a katonai és a politikai célokat össze kell hangolni és a hadsereget be kell vonni a politikai döntéshozatalba. Az 1928-ban felállított Legfelsőbb Honvédelmi Tanács – a kormányzó mellett a miniszterelnök és az illetékes tisztek (a vezérkari főnök és a honvédség főparancsnoka) voltak tagjai – a politikai kérdések megvitatásában egyre nagyobb teret kapott, hogy aztán a háborúra a legfőbb döntéshozó szervvé nője ki magát. Honvédelmi miniszterként Gömbös nagy népszerűséget vívott ki magának, ugyanakkor tartózkodott a szélsőséges politizálástól. Valószínűleg mindkettő közrejátszott abban, hogy mikor Horthy „erős embert” keresett, rá esett a választása.
Az 1932. október 1-jén megalakult Gömbös-kabinetben Bethlen konzervatív hívei – Kállay Miklós, Keresztes-Fischer stb. – voltak többségben, s ez eleve kétségessé tette radikális programjának maradéktalan végrehajtását. Ugyanakkor a kormány személyi összetétele lehetővé tette a színvonalas kormányzati munkát: a pénzügyet Imrédy Béla, a kultusztárcát Hóman Bálint, míg a külügyet hamarosan Kánya Kálmán kapta. A hadügyi tárcát Gömbös magának tartotta fenn.

Elődeivel ellentétben a miniszterelnök írásos programot terjesztett a parlament és a sajtón keresztül a nyilvánosság elé. A 95 pontból álló ún. Nemzeti Munkaterv, amit Gömbös és közvetlen baráti köre dolgozott ki, számos propagandisztikus elemet tartalmazott ugyan, de legalább „program” volt. Fő célként „az öncélú nemzeti állam” létrehozását és a társadalmi jólét megteremtését tűzte ki, ami a külpolitikában revíziót, a belpolitikában pedig korporatív – az osztályellentéteket feloldó – antikapitalizmust jelentett. Ennek érdekében erős kormányzatot, az állam intézményeinek racionalizálását, titkos választásokat, új típusú gazdaság- és kultúrpolitikát, hitelt, illetményrendezést, munkaalkalmat, földreformot, illetőleg szociális gondoskodást ígért. Egységes, kormányzata mögé felsorakozó társadalomról vizionált, amelyben a homogén nemzeti társadalom megteremtése szükségszerűen vonta volna maga után az eltérő csoportok érdekeit reprezentáló parlamentarizmus felszámolását és az „egységes magyar világnézet” – hogy ezen mit ért, azt pontosan nem fogalmazta meg – kialakítását. Gömbös mindenkinek ígért valamit, de a program pontjai keresztezték egymást, így aztán egy elképzelést eleve csak egy másik rovására lehetett volna megvalósítani (pl. nem lehet egyszerre a pénzügyi válságot felszámolni és a szociális juttatásokat növelni).

Ha programja irreális volt is, Gömbös jó érzékkel ismerte fel, hogy az ellenforradalmi rendszer strukturális átalakítása, modernizációja létfontosságú ahhoz, hogy az ország kilábaljon a gazdasági válságból. Mivel politikájának bázisa a középosztály volt, nem hirdetett olyan radikális „népi forradalmat”, mint Mussolini, de idegen volt tőle Hitler faji mítoszon alapuló eszmerendszere is. Bár ezt utóbb sokan vitatták, nem vezéri szerepre törekedett; munkáját inkább a kiszélesített kormányzói jogkörre s a parlamentet korlátozó tekintélyuralmi eszközökre kívánta építeni, mintsem a totális diktatúrára.

Gömbös külpolitikája

Az új miniszterelnök első éveiben látványos, az ország nemzetközi presztízsét is növelő politikai sikereket ért el. A statáriumot feloldotta, majd, hogy hátteret teremtsen a belpolitikai átalakításnak, aktív külpolitikába kezdett. A meghirdetett protekcionista gazdaságpolitika által fellendített, exporttámogatással segített termelésnek piacokat kellett szerezni. Mivel Anglia lassan kivonult a kontinensről, az „elmagányosodó” Franciaország befolyásának csökkenésével fordított arányban növekedett a magyar önbizalom. A jóvátétel eltörlése (1932) után színre lépő gazdasági diplomácia a kereskedelmi forgalom fellendítését előirányzó „ pótegyezményt” írt alá NémetországNémetország ban baráti látogatást tett Mussolininál és a Vatikánban. Mindkét fél tüntető szívélyességgel fogadta, s Mussolinival hamarosan sikerült is közös álláspontra jutni a jugoszláv kérdésben. Mindkét ország érdekelt volt a délszláv destabilizációban, s ennek érdekében az olasz diktátor hajlandó volt Magyarországot titkos fegyverszállítmányokkal is támogatni. A Németországgal kapcsolatos revíziós várakozások azonban csalódást keltettek.

Gömbös 1933 júniusában tett látogatást a kancellárnál, akit nem igazán lelkesített az osztrák–magyar jó viszony, ráadásul a magyar miniszterelnök értésére adta, hogy Németország csak a Csehszlovákia elleni revíziót támogatja, míg Jugoszlávia és Románia esetében a status quo fenntartásában érdekelt. A vezérkar főnökének, Rátz Jenőnek berlini bemutatkozása után azonban korántsem voltak aggályai. „Most már világos, hogy Németország oldalán a helyünk, mert csak itt várhatunk előnyöket.” – jelentette ki, s a politikusok értésére adta, hogy ezért a „fegyverbarátságért” akár a teljes revízió programját is érdemes lenne felülvizsgálni. Mikor Horthy 1936 augusztusában találkozott Hitlerrel, sietett hangsúlyozni, hogy túlbuzgó tábornokával szemben még mindig a teljes revízió híve. Az esetből a Führer felismerte, hogy a magyar katonai és politikai vezetés közt a revízió kérdésében nézetkülönbség húzódik, s e felismerését a későbbiekben nem is habozott a maga javára kamatoztatni.

Bár Gömbös és Kánya Kálmán abba az illúzióba ringatta magát, hogy országunk közvetítő szerepet játszhat a németek és az olaszok között, az Anschluss miatti nézeteltéréseket ekkor még nem sikerült áthidalni. Ezek után nem maradt más hátra, mint a kivárás. Magyarország átmeneti időszakra a katonailag általa erősebbnek vélt Olaszország mellé állt. 1934 márciusában aláírták a feleket konzultációra kötelező „római jegyzőkönyvek”-et, amelyek szorosabbra fűzték az osztrák–magyar–olasz gazdasági kapcsolatokat. A piacszerzés vágya még az ideológiai ellentéteket is elfedte: 1934-ben a kormány a Szovjetunióval is felvette a diplomáciai kapcsolatot. A biztató kezdetek után azonban váratlanul jött a kiábrándító elszigeteltség. Mikor a marseille-i merénylet után kiderült, hogy Magyarországnak köze volt az eseményekhez – a baranyai Jankapusztán is képeztek ki terroristákat –, Gömbös hiába számított „szövetségesei” megértésére. Szerencsére a Népszövetség a magyar kormányra bízta az ügy kivizsgálását, így a felelősök megúszták, s Jugoszlávia tiltakozásánál több végeredményben nem történt. A barátságtalan légkörben azonban a magyar diplomácia mozgástere jelentősen leszűkült.

Kísérlet a politikai rendszer átalakítására

A Gömbös-kormány helyzete 1934-re – részben külpolitikai aktivitása miatt – jelentős mértékben konszolidálódott. A gazdasági válság megszűnt, a mérsékelt konjunktúra lehetőséget teremtett a szociális állapotok javítására, így a miniszterelnök elérkezettnek látta az időt arra, hogy politikai reformjait megvalósítsa. A parlamentben 1933-ban elérte, hogy újra kiterjesztették a kormányzói jogkört. Horthy lehetőséget kapott az országgyűlés elnapolására, berekesztésére, illetve feloszlatására, tehát megfelelő körülmények esetén segíthette Gömböst programja végrehajtásában. Ennek központjában a modern tömegpárt megteremtésére irányuló kísérlet állt, mely egyszersmind Bethlen híveinek kiszorítását is jelentette volna a hatalomból.

1932 októberében az Egységes Párt átalakult, s felvette a Nemzeti Egység Pártja nevet, majd megkezdte a tagság toborzását. Gömbös a szervezést a közigazgatás helyi képviselőire, a főispánokra és a melléjük kinevezett „élharcosokra” bízta. Ők azt a feladatot kapták, hogy minden helységben alapítsanak alapszervezetet, s az működjön folyamatosan. A hagyományos „választási pártok” azonban gyanakodva figyelték a nagy szervezkedést, s a kisgazdák kivételével
– még gróf Festetich Sándor Nemzeti Szocialista Pártja is – ellenzékbe vonultak. A miniszterelnök, hogy tömegbázisát megnövelje, titkos paktumot kötött (1934) a kisgazda vezérrel, Eckhardt Tiborral, melyben a választási támogatásért cserébe megígérte az általános választójogot. Ezzel párhuzamosan az olasz Carta del Lavoro (Munka Kartája) mintájára megkezdődött a munkavállalókat és a munkaadókat tömörítő kamarák szervezése. A korporációs (hivatásrendi) szerveződés lett volna hivatott kiküszöbölni az osztályellentéteket, de a szakszervezetek nem adták fel önállóságukat, így az érdekképviseleti rendszer átalakítása rövidesen befulladt.

1935-ben Gömbös Bethlen híveinek kiszorításával átalakította kabinetjét, majd a kormányzó támogatásával 22 tábornokot is nyugdíjaztatott. Azt is elérte, hogy Horthy feloszlassa a Házat és új választásokat írjon ki. A váratlan lépésre reagálva Bethlen és frakciója elhagyta a pártot. Hogy a nyílt szavazás előnyeit utoljára felhasználhassa, a választásokat a miniszterelnök még a választójogi törvény elfogadása előtt íratta ki, s gátlástalan politikai terror alkalmazásával, nagytőke és liberalizmus elleni kampánnyal bonyolította le. A megmérettetésen a konzervatívok súlyos vereséget szenvedtek, annál nagyobb sikert értek el a kormánypártiak: a szavazatok háromötödét kapta a NEP, s 170 képviselőjéből 98 volt Gömbös új embere. (Így szó szerint és Bethlenhez hasonlóan „leváltotta” a kormánypártot!) Ezek után a pártszervezéssel párhuzamosan megkezdődött a civil szférát a pártnak alárendelő, sporttal, kultúrával foglalkozó Nemzeti Egység Szervezetének létrehozása.

A munkálatok – már csak azért sem, mert Gömbös nem alkalmazta Hitler vagy Mussolini módszereit – azonban nem hozták meg a várt sikert, ráadásul a „nemzetiszocializmussal való kacérkodás” (Bethlen) aláásta az ellenforradalmi rendszer stabilitását is. Gömbös reformterveihez nem kapta meg a megfelelő támogatást, pedig olasz és német kortársaival szemben nem ledönteni kívánta a régi rendszert, hanem „csak” korszerűsíteni. Mivel szüksége volt a hagyományos politikai elit támogatására, eleve szűkebb mozgástérre volt kárhoztatva, mint az európai diktátorok. Csak ott tudott változtatni, ahol éppen lehetőséget látott rá, ám a fél évtizedes kísérletezéssel eljátszotta a konzervatív, Horthyra még mindig hatni tudó elitnek, de magának a kísérletezéssel eljátszotta a konzervatív, Horthyra még mindig hatni tudó elitnek, de magának a tól már kénytelen volt Németország barátságát keresni, s ezzel Magyarország számára szertefoszlott a két fasiszta hatalom közti egyensúlyi szerep illúziója. A berlini követtől, Sztójay Dömétől egyre sürgetőbb hangok hallatszottak a Németország melletti elkötelezettségről, de erre Gömbös már nem látszott alkalmasnak. Amikor 1936 októberében Münchenben elhunyt, már bukott politikusnak számított, s csak Horthy együttérzéséből volt még Magyarország miniszterelnöke.

A világháború előtt

Darányi Kálmán miniszterelnöksége (1936-38)

Marínyi Kálmán miniszterelnöki kinevezésének fő oka az az igény volt, hogy Gömbös jobboldali radikalizmusa után helyreálljon az ellenforradalmi rendszer megingott kül- és belpolitikai stabilitása. A konzervatív birtokosok közé tartozó Darányi alkalmasnak látszott arra, hogy a politikai erők közt sikeres kompromisszumok árán egyensúlyt teremtsen. Elsődleges feladatának az alkotmányjogi reform végrehajtását tekintette, melynek két legfontosabb összetevője a kormányzói jogkör újabb kiszélesítése és a titkos választások bevezetése volt.

Emellett a kormány kísérletet tett a jobboldal megfékezésére és Gömbös híveinek a kormánypártból történő kiszorítására is.
Rőder Vilmos honvédelmi miniszter parancsot adott a MOVE fegyvereinek bevonására, amit a Szálasi Ferenc vezérkari őrnagy által szervezett Nemzeti Akarat Pártjának betiltása és a vezetők letartóztatása követte (azonban rövidesen szabadlábra kerültek). A jobboldal elleni fellépésnek kedvezett, hogy a polgári és baloldali erők az SZDP főtitkára, Mónus Illés javaslatára 1936-ban jelentős erőfeszítéseket tettek valamiféle magyar „népfrontpolitika” kialakítására. Lényegében ennek következményeként 1937. március 15-én baloldali értelmiségiek és a Gömbössel 1934-ben sikertelenül egyezkedő népi írók megalakították a Márciusi Frontot, mely 12 pontjában hitet tett a sajtó- és szólásszabadság, az általános és titkos választások, valamint a földkérdés megoldása mellett. A Márciusi Front a jobb-, illetve baloldali alternatívák közt egyfajta sajátságos „magyar út”-ban vélte meglelni a nemzet jövőjét. Az ideológiai különbségek azonban a mozgalom soraiban idő előtti bomlást eredményeztek, melynek következtében a népi írók – Féja Géza, Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter és Szabó Pál – kiváltak, és 1939-ben megalapították a Nemzeti Parasztpártot.
A fasizmus elleni harc másik lehetőségét a kommunisták találták meg. A spanyol polgárháborúban kb. ezren harcoltak a nemzetközi brigádokban, köztük a hősi halált halt Zalka Máté, valamint a háború után meghatározó szerepet játszó Rajk László, Mező Imre valamint Münnich Ferenc. A magyarországi kommunisták mellett több Moszkvából érkezett magyar emigráns – néhányan, mint Gerő Ernő, kétes szerepben – is részt vett a harcokban. Fő megbízatásuk gyakorta nem a fasiszta agresszió elleni harc, hanem a sztálini vonaltól eltérő kommunisták megfigyelése, esetenként likvidálása volt. (A magyar kommunista mozgalmat a háború után megosztó ellentétek jórészt ekkorra keltezhetőek.)
1937-ben az országgyűlés – jelentős mértékben a német befolyás miatt aggódó legitimisták befolyására – elfogadta a kormányzói jogkör kiszélesítését, mely lehetővé tette Horthy számára, hogy kétszer is visszaküldjön törvényeket, éljen feloszlatási jogával, valamint maga jelölje ki utódát.
Bár a katolikus klérus tiltakozott ellene, itt lényegében burkolt kísérlet történt a Horthydinasztia megalapozására. A politikai stabilizáció betetőzéseképpen még ez évben feloszlatták a Szálasi és Böszörményi híveiből alakult Magyar Nemzetiszocialista Pártot (jelképük a nyilaskereszt volt) és letartóztatták vezetőit. A külpolitikai helyzet gyökeres változása azonban arra kényszerítette Darányit, hogy 1937-től engedményeket tegyen a szélsőjobboldali erőknek.
A miniszterelnök kezdetben arra törekedett, hogy Gömbös nyomdokain haladva fenntartsa a német orientációt, de közben próbált figyelni London állásfoglalásaira is. A németek számára hamar nyilvánvalóvá vált a magyar külpolitika „kétkulacsossága”, s Rosenberg a Völkischer Beobachterben figyelmeztette Magyarországot, hogy a határok kiigazítása szükséges ugyan, de nem minden irányban. Darányi értett a szóból, s inkább megpróbálta rendezni viszonyát a kisantant államokkal, mintsem hogy teljesen felajánlkozzon Németországnak. A hűvösebb német–magyar viszony idején persze kapóra jött volna a „jól bevált” olaszbarátság, de Mussolini 1937-ben kilépett a Népszövetségből, s elfogadta az Anschlusst, Nagy-Britannia új miniszterelnöke, Chamberlain pedig a megbékéltetési politika jegyében szabad kezet adott Hitlernek. Budapesten megértették, hogy a revízió útja Berlinen keresztül vezet. Darányi külügyminisztere, Kánya Kálmán társaságában a német fővárosba látogatott, ahol megegyeztek abban, hogy Magyarországot Csehszlovákia elleni terveiben támogatja a birodalom, ha hajlandó viszonyát normalizálni Jugoszláviával és Romániával. Ezzel lényegében a hadsereg radikálisainak álláspontja győzedelmeskedett. Magyarország megkezdhette katonai erejének felkészítését a várható erőpróbára. Több nagyléptékű tervezet után Darányi 1938. március 5-én Győrben tartott beszédében bejelentette, hogy a hadsereg 1 milliárd pengőt – amit az Imrédy Béla vezette Nemzeti Bank biztosít – kap fejlesztésre. A kormány ezzel párhuzamosan előkészítette a titkos, de a cenzus emelését is tartalmazó választójogi tervezetét, ugyanakkor tárgyalásokat kezdeményezett a féllegális nemzetiszocialista mozgalommal. Áprilisban Darányi a képviselőház elé terjesztette az I. zsidótörvény javaslatát, amit azzal indokolt, hogy a német faji törvényekhez hasonló súlyosságú intézkedéseket kívánja megelőzni. A javaslat értelmében zsidónak számított az, aki izraelita vallású, de azok is, akik 1919 után keresztelkedtek ki. A tervezet szerint a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjai, valamint az üzleti és a kereskedelmi alkalmazottak csak 20%-ban lehetnek zsidók. Miután kitudódtak a nyilasokkal folytatott tárgyalásai, Darányi, akitől a bethleni viszonyok visszaállítását várták, Horthy elégedetlensége hallatán lemondott.

Imrédy Béla miniszterelnöksége (1938-39)

... forradalmat csinálunk, de csodás forradalmat, melyet ... a történelemben példaként fognak emlegetni, mint a huszadik század nagy magyar csodáját.”

(Imrédy)

A kormányzó azért bízta meg Imrédy Bélát a kormányalakítással, mert úgy vélte, hogy a gyengekezű Darányi helyett az angol kapcsolatokkal rendelkező, a pénzvilágban kitűnő szakembernek tartott bankelnök képes a politikai viszonyokat konszolidálni. Az új miniszterelnök közgazdasági praxisa mellett komoly politikai múlttal is rendelkezett. Gömbös alatt pénzügyminiszterként tevékenykedett, azután részt vett a győri program kidolgozásában, majd a Darányi-kabinetben a kifejezetten számára létesített közgazdasági tárca nélküli miniszteri tisztet töltötte be.

Az Imrédy-kabinet programjában a győri program végrehajtása és a szélsőségekkel való leszámolás töltötte be a központi szerepet. Hogy el ne idegenítse a zsidó tőkét és biztosítsa az állam működését, a kormány rendeletben tiltotta meg az állami és köztisztviselőknek, hogy szélsőjobboldali szervezetek, illetve a szociáldemokrata párt tagjai legyenek.

Az állami és társadalmi rend erőszakos megváltoztatásáról szóló 1921/III. tc. értelmében Imrédy az akkor önmagát éppen „hungaristának” nevező nyilas párt ellen is felléphetett. Júliusban zajlott Szálasi Ferenc pere, melynek eredményeképp a vezér háromesztendei fegyházbüntetést kapott. A kormány ezután sem hagyott kétséget afelől, hogy a rendet megvédi: december elején tízezer főnyi nyilastüntetést vert szét Budapesten. Ugyanakkor azonban – bár Imrédy „fantasztáknak” nevezte őket – a nyilasoknak, a hadseregnek és a jobboldali középosztálynak tett engedményként kihirdette az I. zsidótörvényt. A szélsőségekkel szemben a hagyomány megtartó erejét szimbolizálta Szent István emlékének törvénybe iktatása, valamint a májusban Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszus, melyen megjelentek a katolikus világ jeles személyiségei.

Első külpolitikai lépésként a miniszterelnök Olaszországba látogatott, ahol megpróbálta Mussolinit rábeszélni egy jugoszlávellenes szövetségre. A duce azonban értésére adta, hogy a balkáni kérdésekben a német irányvonalat mérvadóbbnak tekinti, mint a magyar elképzeléseket. Annál nagyobb változást hozott Horthy 1938. augusztusi németországi látogatása, ahol a magyar vezetők a Csehszlovákia elleni akcióban felajánlották országuk katonai segítségét. Azt azonban kikötötték, hogy a magyar csapatok csak a német offenzíva után lépik át a határt. Ez lehetőséget nyújtott ugyan némi taktikázásra, de óvatosságra intette Hitlert. Mindenesetre a Führer nagyszabású parádékat rendeztetett vendégei tiszteletére, melyek meggyőzték Imrédyt arról, hogy a német út követendő példa.

A hazatérő miniszterelnök új, a korábbiakkal számos esetben szakító programot hirdetett meg. „Csodálatos forradalom”-ról, szociális átalakításról, „magyar igazság”-ról beszélt, melynek megvalósítását kb. 400 ellenzéki sajtótermék megjelenési jogának megvonásával kezdte. Október elején bejelentette, hogy szükségesnek tartja a rendeleti kormányzás bevezetését, mire minisztertársainak egy része lemondással fenyegette meg.

Az első bécsi döntés azonban a külpolitikára terelte a figyelmet: a november 2-ai német– olasz határozat következtében az ország 12 ezer négyzetkilométernyi, 870 ezer lakosú felvidéki területet kapott vissza. Az „országgyarapításban” a kormányzóval osztozó miniszterelnök ismét elérkezettnek érezte az időt a teljhatalom megszerzésére, de csak a frissen visszaszerzett területekre kapta meg. Autokrata lépéseinek következtében a kormánypárti képviselők jelentős része elhagyta a NEP-et, s egy ügyrendi kérdésben leszavazta a kormányfőt, aki bejelentette lemondását. Horthy először elfogadta a döntést, majd Teleki Pál és a budapesti német követ közbenjárására megváltoztatta álláspontját. Imrédy többsége is helyreállt a felvidéki képviselők parlamenti behívásával.

1939 kora tavaszán a magyar külpolitika homlokterébe a stratégiai okokból is fontos Kárpátalja megszerzése, a lengyel–magyar határ megteremtése került. Mivel a bécsi döntés erről nem rendelkezett, végrehajtásához feltétlenül szükség volt a német jóindulatra. Januárban a minisztertanács döntött az antikomintern paktumhoz való csatlakozásról, s tervbe vette a Népszövetségből való kilépést. Ribbentrop örömmel nyugtázta a magyar lépést, s biztosította Imrédyt országa további támogatásáról. A kényszerpályára térő magyar külpolitika belső következménye a háborús készülődés felgyorsítása lett. Bartha Károly honvédelmi miniszter beterjesztette a honvédelmi törvényt, mely háborús veszély esetén lehetővé tette a kivételes hatalmat és a rendeleti úton történő kormányzást.

Az új feltételekhez való igazodás jeleként elkészült a II. zsidótörvény tervezete, mely nem vallási, hanem faji alapon határozta meg, ki zsidó. A zsidó hitfelekezet tagjain túl azokat is zsidónak minősítette, akiknek egyik szülője, illetőleg két nagyszülője az. A javaslat kirekesztette őket az állami és közhivatalokból, s a korábban előírt 20%-os arányukat a kamarákban 6%-ra csökkentette. Az intézkedés nem is titkolt célja volt, hogy a zsidó tőke „keresztény irányítás” alá kerüljön. Imrédy jól tudta, hogy diktatórikus hatalmi terveit megfelelő bázis nélkül nem tudja végrehajtani, ezért 1939 elején kísérletet tett egy új politikai mozgalom megszervezésére. A nemzetiszocializmus, a vezérelv, a keresztény erkölcsiség, a csodaszarvassal jelképezett ősi magyar múlt és az új magyar élet látomása sajátos elegyként keveredett a Magyar Élet Mozgalmának ideológiájában.

Imrédy miniszterelnökségének utolsó heteiben a parlamenti botrányok és a nyilasok provokációi (pl. a Dohány utcai merénylet) megrendítették a kormány helyzetét, s mikor kiderült, hogy néhány törvényjavaslata benyújtásakor a kormányfő nem kérte ki Horthy jóváhagyását, elvesztette az államfő bizalmát. A hatalomhoz ragaszkodó Imrédy azonban mindaddig nem mondott le, míg Rassay Károly be nem bizonyította, hogy dédanyja zsidó volt.

Bár kényszerűségből 1939 februárjában lemondott, a Magyar Élet Pártjában (ekkor már így nevezték a kormánypártot), a sajtóban és a gazdasági életben megőrizte befolyását.

Politikai és ideológiai irányzatok Magyarországon (1919-39)

„Magyarország ma nem hatalmi tényező: Európa sorsának intézésébe nem szólhat bele. De mint erkölcsi tényező egy jobb jövőn – ha az idő engedi – közreműködhet.”

(gróf Teleki Pál)

A trianoni békeszerződés és az ezt követő, a status quo megőrzésére irányuló nagy- és kisantant-politika több évtizedre meghatározta Magyarország helyzetét Kelet-Közép-Európában. A béke igazságtalansága és az ország „megcsonkítása” miatt érzett csalódás mély strukturális és tudati krízisben csúcsosodott ki, ami azután döntő befolyással bírt a politikai gondolkodás alakulására. Ennek leglátványosabb jele a kialakult helyzet provizórikusságának hirdetése és a revíziós propaganda lett. Bár az ország egyértelműen nagyhatalmi alárendeltségbe került, hivatalos külpolitikája kifejezte igényét arra, hogy – legalább kulturális téren – szupremáciát (felsőbbséget) gyakoroljon a Kárpát-medencében. A tekintetüket egy majdani Magyarországra vető politikusok sokszor estek abba a tévképzetbe, hogy a csonka ország megújítására kár energiáikat fecsérelniük. Ahelyett, hogy az ország demokratikus átalakításán munkálkodtak volna, a múlt századból örökölt tradíciók megőrzésére és a reformok elodázására törekedtek, amihez természetesen jó ürügyül szolgált a bukott proletárdiktatúra.

A konzervatív tradíciók fenntartásának feltétele a tekintélyelvű kormányzás megvalósítása volt, ami a kormányzói jogkör kiterjesztésével, az erős miniszterelnöki hatalom megteremtésével be is következett. A különböző politikai erőket az államérdekre való hivatkozással, a rendszer korábbitól eltérő jelentős „átideologizálásával” és a keresztény egyházak támogatással végrehajtandó „lelki rekonstrukció”-val próbálták kordában tartani. A hivatalos propaganda ellenforradalmi, liberalizmusellenes és nacionalista volt; nemzetfenntartó erőnek a birtokos parasztságot és a keresztény középosztályt tekintette, amely csupán annyiban volt „keresztény”, hogy nem volt zsidó. A „király nélküli királyság” vezetése a dzsentri-katonatiszt-államhivatalnoki réteg kezébe került, amely visszanyúlt a dualizmuskori arisztokrácia tradícióihoz és külsőségeihez. A jobboldali, fajvédő radikálisok szövetsége jól jött az 1919-es esztendőben, a későbbiekben azonban főleg Bethlen igyekezett tőlük megszabadulni. Pozícióikat azonban, melyek főként a tiszti kaszton belül voltak jelentősek, időről időre sikerült visszaszerezniük, sőt a harmincas évek közepére megerősíteniük.

Az önmagát ellenforradalminak deklaráló rendszer eszmerendszerének középpontjában az ún. szegedi gondolat állt. Bár soha nem vált hivatalos ideológiává, alapelemei meghatározták a „hivatalos” Magyarország arculatát. A szegedi gondolat tengelyében a keresztény és nemzeti állam megteremtésének igénye helyezkedett el, melyben a „keresztény” volt hivatva érzékeltetni, hogy a kurzus liberalizmus- és demokráciaellenes, valamint esetenként – főleg a Tanácsköztársaság megítélésének tekintetében – antiszemita. A „nemzeti” az „internacionális” ellentéteként jelentkezett, s azt a szándékot jelezte, hogy a rendszer elhatárolódjon a nemzetközi szociáldemokrácia, illetve a kommunizmus eszmerendszerétől. A nemzeti jelleg hangsúlyozottan azonosult jobboldalisággal és konzervativizmussal, tehát aki baloldali és liberális volt, nem lehetett valódi hazafi.

A kormányzat nem igazán vett tudomást arról, hogy Magyarország hatalmi szerepe Trianonnal leáldozott, sőt azt hirdette, hogy a „csonka” ország kulturális fölényénél fogva képes a Kárpát-medence népeinek kohézióját biztosítani. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, a húszas évek kultúrpolitikájának nagy hatású személyisége „honvédelmi tárcának” tekintette minisztériumát, és mindent megtett azért, hogy a propagált „kultúrfölényt” valósággá tegye. A kultúrfölény gondolata összekapcsolódott az aktualizált Szent István-i állameszmével, mely szerint a teljes revízió után a magyar államnak újra magában kell foglalnia a történelmi Magyarország népeit. E célból a miniszter „osztályok feletti” kollektív nacionalista neveléspolitikát hirdetett meg. Az 1926-os „népiskolai törvény” hatására kb. 3500 tanterem épült, az analfabetizmus 10%ra csökkent, de jelentős fejlődés következett be a közép-, illetve felsőoktatásban is. A középiskolákat differenciálták (pl. reáliskolák), nagyobb hangsúlyt fektettek a természettudományok és az élő nyelvek oktatására, ezzel párhuzamosan beindult a tanítás a Kolozsvárról (Szeged), illetve a Pozsonyból (Pécs) átköltöztetett egyetemeken is, de az elitképzést számos külföldön létrehozott kulturális intézet is segítette.

Az a nézet, hogy a nemzet sorsa nemcsak a kultúrán, hanem a „nemzetfenntartókon” is múlik, óhatatlanul elősegítette olyan nézetek megerősödését, amelyek az „etnikai lényeg”, a birtokos parasztság megvédésére törekedtek. Szabó Dezső, a kor népszerű írója Elsodort falu című regényében már egyenesen a parasztság fajfenntartó szerepéről és arról beszélt, hogy a jövő csak „magyar fajforradalom” után képzelhető el. Ezzel párhuzamosan éledt újjá az agrárvilágról forradalmi szellemben író Ady kultusza is. A „fajvédők” egyik vezéralakja, Bajcsy-Zsilinszky Endre a megújulást egy dzsentri-militarista, ugyanakkor autokrata (tekintélyelvű) állam keretein belül képzelte el, míg a katolikus irányzatok – pl. Prohászka Ottokár – a fajvédelmet keresztényszocializmussal és a kozmopolitizmus elleni harccal ötvözve jelölték ki az utat. A „magyar út” és az agrárius gondolat a paraszti radikalizmus mellett a konzervatív eszmerendszerekben is helyet kapott. Szekfű Gyula történész Három nemzedék című művében (1920), Széchenyi nyomdokain járva, a forradalmak után a radikalizmus helyett konzervatív reformot és a középosztály megerősítését javasolta, ugyanakkor elutasította az általa „neobarokknak” nevezett magyar társadalom anakronizmusait (hierarchikusság, címkórság stb.). Az eszmei sokszínűség vázolásakor feltétlenül meg kell emlékeznünk arról, hogy a klasszikus liberalizmus jelentősen visszaszorult, de ekkorra már a Századunk köré csoportosuló polgári radikalizmus is inkább kulturális, mintsem társadalmi jelenség jegyeit mutatta.

A hárommillió koldus országa

Oláh György közíró 1928-ban kiadott könyvéből származik ez az elhíresült kifejezés, s bár a kormányzat általában tagadta és demagógiának bélyegezte, az igazságtól nem járt messze. A harmincas évek Magyarországán a lakosság harmada számított agrárproletárnak, ami a paraszti lakosság 67%-át tette ki. Legsúlyosabb helyzetben az uradalmi cselédek és az időszaki munkások voltak, de a szegénység a városokban is mindennapos jelenség volt. Egy 1930-as statisztika szerint a lakóházak 74%-a vályogból épült, de olyan vidékek is akadtak, ahol arányuk majd’ 100% volt. A lakáshiány égető voltát mi sem érzékelteti jobban, mint hogy száz megkérdezett személyből 48 azt válaszolta, hogy nincs saját ágya, s még Budapesten is 3,5 személy jutott egy szobára. A Népszövetség egészségügyi bizottságának megállapítása szerint az országban húsból, tejből és gyümölcsből az iparosodott Nyugat átlagainak felét, de például cukorból az angolok 70, míg a magyarok csupán 10,5 kilogrammot fogyasztottak. Az egészségügyi állapotokat jól mutatta, hogy az erőfeszítések ellenére főleg a fiatalok közt nem csökkent a tuberkulózis magas aránya, de általában is megdöbbentő a gyermekhalandóság. Ennek ellenére – hogy a kisbirtokokat egyben tartsák – számos régióban dívott az „egykézés”, de az idősek és munkaképtelenek arzénos „megétetése” is. A szegényparasztság körében kitűnő táptalajra találtak a jobb- és baloldali szélsőséges eszmék: Böszörményi Zoltánnak, a kaszáskeresztes vezérnek 1936-ban több tízezer kaszát-kapát ragadó agrárproletárt sikerült Budapest felé indítania, hogy a kormányt megdöntsék.

A harmincas évek közepére már minden józanul gondolkodó politikus számára világos volt, hogy a „közélet legfontosabb problémája” a földkérdés. Az agrárország 16 millió holdnyi földvagyona ugyan 160 ezer tulajdonos közt oszlott meg, de igen aránytalanul. A tulajdonosok majd’ 40%-ának kezében volt 1 hold alatti „birtok” (összesen 236 ezer hold), de ugyanennyivel rendelkezett herceg Esterházy Pál is. A katolikus egyház 850 ezer, míg a református 100 ezer holdat birtokolt, hasonló nagyságú területek tartoztak egyes városokhoz (pl. Debrecen), illetve részvénytársaságokhoz is. A Nagyatádi-féle földreform e helyzeten már csak azért sem tudott gyökeresen változtatni, mert a kormánypártban a nagybirtok és a nagytőke egyaránt képviseltette magát. Előremutató földreformtervvel csupán a Független Kisgazdapárt rendelkezett, ám súlya ekkor még nem volt elegendő arra, hogy elképzelései mellé komoly erőket sorakoztasson fel. Így aztán Magyarország továbbra is a hárommillió koldus országa maradt.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ 1939-45 A második világháború eseménytörténete