Forradalmak Magyarországon

Az őszirózsás forradalom és a köztársaság
A Monarchia végnapjai – az őszirózsás forradalom győzelme

1918 őszén a Monarchia végnapjait élte, szeptember közepe óta az antantseregek már akadálytalanul nyomulhattak előre a Balkánon. A bolgár és török szövetségesek feltétel nélkül letették a fegyvert, sokkolva az osztrák és magyar politikai elitet, amelyek előtt felsejlett a birodalom közeli és elkerülhetetlen felbomlása. Egyetlen tervezetnek sem volt most már semmilyen realitása, amely a Monarchia bármilyen formában (például szövetségi állam) való fennmaradását képzelte el. A birodalom nemzetiségei már régóta a teljes nemzeti függetlenséget követelték, és néhány hónapja az antanthatalmak is a német- és bolsevikellenes nemzetállamok rendszerét kívánták a keletközép-európai térségben. Miután Wilson elnök elutasította a Monarchiával kötendő békét, a nemzetiségi területek központjaiban, Prágában, Krakkóban, Zágrábban megalakultak a nemzeti tanácsok, és megkezdték végrehajtó hatalmi rendszerük kiépítését. A hadseregben október közepétől kezdve egyre-másra alakultak meg a katonatanácsok, és a hónap végéig 250 ezer katona szökött meg egységétől, sokan fegyvereikkel.

Október 23-án egy hónapon belül már harmadszorra nyújtotta be a lemondását Wekerle Sándor miniszterelnök, amit másnap a király most már el is fogadott. A kormány lemondása után, 23-áról 24-ére virradó éjjel az ellenzéki erők – a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) párt, a Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képviselői – a budapesti Károlyi-palotában megalakították a Nemzeti Tanácsot, elnöke Károlyi Mihály lett. A Tanács 12 pontos programja a háborús vereségre és a polgári fejlődés hiányosságaiból eredő társadalmi feszültségekre keresett megoldást. A parlament és a kormányzat távozását, a háború azonnali befejezését, a német szövetség felbontását, Magyarország teljes függetlenségét, az általános és titkos választójog alapján új választásokat, demokratikus szabadságjogokat, radikális földreformot és szociális reformokat követelt. A nemzetiségeknek az önrendelkezés jogát helyezte kilátásba a program, abban a reményben, hogy így biztosítható lesz Magyarország területi integritása.

A Nemzeti Tanács reformokkal akarta megvalósítani programját, és csak a radikális tömegek nyomására vált a forradalom vezető erejévé. IV. Károly még egy utolsó kísérletet tett, hogy elkerülje az elkerülhetetlent, a forradalmat. Hiába érkezett Budapestre József főherceg homo regiusként, az események alakulására nem volt befolyása. Az uralkodó, bár tárgyalt Károlyi Mihállyal is, de mégsem őt, hanem Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnökké, aki képtelen volt kormányát megalakítani. Az előző napon a Károlyi kinevezését és a Nemzeti Tanács kormányként történő elismerését követelő tömegbe lőtt a rendőrség (október 28.: „lánchidi csata”).

Magyarországon az „őszirózsás forradalom” (október 30-31.) a régi hatalom csekély ellenállásába ütközött. A Nemzeti Tanács képtelen volt az eseményeket ellenőrizni, a jórészt szervezetlen katonatömegekre a Katonatanácsnak volta legnagyobb befolyása. A Katonatanácsot elismerő – a k. u. k. sapkarózsák helyére őszirózsát tűző – katonák spontán akcióikkal, a stratégiai pontok elfoglalásával változtatták forradalommá az eseményeket, amit József főherceg törvényesített – kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké (október 31.). (Ezen a napon ölték meg otthonában a világháború kirobbanásáért felelősnek tartott Tisza Istvánt.) Két nappal később – miután a király felmentette a kormányt a neki tett eskü alól – Károlyi már mint egy független ország miniszterelnöke fordult a „világ népeihez”.

A polgári demokratikus Magyarország

Károlyi Mihály koalíciós (a Nemzeti Tanács pártjaiból megalakult) „népkormányá ra” várt a Nemzeti Tanács programjának megvalósítása. Kezdetben a kormány szinte az egész magyar társadalom bizalmát és támogatását élvezte, de azonnali eredményeket is vártak tőle. A legelső feladatok egyike a nemzetközi elismertetés, a fegyverszünet, ezt követően a békeszerződés megkötése volt. November 3-án Padovában Weber tábornok a már nem létező Monarchia nevében kötötte meg a fegyverszünetet. Károlyi feltétlenül bízott a wilsoni elvekben, a pacifizmusban, hadügyminisztere, Linder Béla pedig a hazaözönlő hadsereg leszerelésére készült, és kijelentette: „nem akarok többé katonát látni”.

Ilyen előzmények után utazott Belgrádba az antant keleti hadseregének parancsnokához, Franchet d’Esperey tábornokhoz a Károlyi vezette küldöttség, hogy most már Magyarország számára érjen el fegyverszünetet. Károlyi itt szembesült azzal, hogy a győztesek semmibe veszik a wilsoni elveket és Magyarországról csak érdekeik alapján döntenek.

A november 13-án aláírt fegyverszüneti egyezmény a Beszterce–Maros–Szabadka–Baja– Pécs–Dráva mentén jelölte ki a demarkációs (hadseregeket elválasztó) vonalat. csaknem teljes leszerelést követelt, s bár a polgári közigazgatás a magyar kormány kezében maradt, de a szövetségeseknek joguk volt a stratégiailag fontos helységek megszállására. Mivel nem foglalkoztak az észak-magyarországi határvonallal, a csehek fegyveres kísérletet tettek felvidéki területek birtokba vételére, de a magyar egységek visszaszorították őket. Ez is bizonyította, hogy a nemzeti függetlenség – az adott körülmények között – elképzelhetetlen ütőképes hadsereg nélkül. A fegyverszüneti egyezmény aláírásának napján jelent meg a rendelet a nemzetőrség, a polgárőrség és a hadsereg felállításáról. A nemzeti érdekek védelmére képes hadsereg megteremtése illúzió maradt, aminek okai a pacifista közhangulat, a peremterületek gyors elvesztése és a pénzhiány voltak.

A budapesti „őszirózsás forradalmat” követő napokban sorra alakultak meg vidéken is a nemzeti bizottságok. Már az első napokban sikerült tisztázni a kormány és a munkás- és katonatanácsok viszonyát. Egy rendelet szerint a tanácsok „a kormány ellenőrző orgánumai, a propaganda szervei, de nem intézkedés jogával felruházott kormányzó hatóságok”.

Hátra volt még az államforma tisztázása. Már a forradalom másnapján országszerte követelték Magyarország függetlenségének és a köztársaságnak a kikiáltását, de Károlyi és követői ragaszkodtak az alkotmányos formákhoz. Külpolitikai események sora mozdította ki Károlyiékat várakozó álláspontjukról. November 9-én a német köztársaság, 12-én a Német– Osztrák Köztársaság kikiáltása, majd két nappal később Csehszlovákia megalakulása siettette az eseményeket. November 13-án IV. Károly lemondott „az államügyek viteléről”, de nem magáról a trónról. Nyilatkozatával nyitva hagyta az államforma és az államfő személyének kérdését. Miután a régi képviselőház feloszlatta magát, 1918. november 16-án a vidéki nemzeti bizottságok küldötteit is magában foglaló nagy Nemzeti Tanács a Parlament előtt összegyűlt kétszázezresre becsült tömeg előtt proklamálta a népköztársaságot. Ausztriában, Németországban és Csehszlovákiában a köztársaság megalakulása után viszonylag gyorsan megrendezték az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, és ez konszolidálta a demokratikus forradalmakat. A bizonytalan kül- és belpolitikai helyzetben a kormány nem vállalta a választások megtartását, s ezzel elszalasztotta az alkalmat, hogy legitimációját megerősítse (a választások után összeülő nemzetgyűlés új alkotmányt fogadhatott volna el).

A kormány feladata lett volna a rendkívül súlyos gazdasági és szociális helyzet rendezése is. A háborúban kimerült, az antant blokádjába zárt országban 1918 őszétől egyre súlyosabb szén-, nyersanyag- és élelmiszerhiány lépett fel. A közlekedés és szállítás teljes zűrzavara és a békegazdaságra való átállás nehézségei miatt az üzemek jelentős részében szünetelt a termelés. A munkáselbocsátások és a leszerelt katonák tömegei miatt a munkanélküliség az elviselhetőség határáig fokozódott. Az élelmiszer-, ruházat- és tüzelőhiány miatt nem jelentett megoldást a bérek és segélyek növelése sem, mert így a kiáramló többletpénz csak az inflációt növelte, az alapproblémán nem változtatott a jegyrendszer sem. Mindeközben a kormánynak meg kellett küzdenie az idegen uralom alá került területekről elmenekült magyarok mind nagyobb tömegének és a háború alatt felhalmozódott államadósságok kezelésének problémájával is. A kormánynak hiányoztak az eszközei gazdasági és szociális tervei megvalósításához. A helyzet romlása gyorsan növelte a radikális, kommunista megoldások híveinek számát, november– december folyamán az üzemekben sorra alakultak a munkástanácsok, amelyek több helyen átvették a vállalatok irányítását.

Még 1918 márciusának végén megalakult az oroszországi bolsevik párt magyar csoportja Kun Béla vezetésével. Novemberben mintegy kétszázan tértek vissza, hogy megszervezzék a magyarországi kommunista mozgalmat. Az ehhez szükséges anyagi eszközöket a bolsevikoktól kapták. Budapesten ekkor már több, a szociáldemokratáktól balra álló csoport működött, amelyek a forradalom szocialista irányba való továbbvitelét követelték. November 24-én a orosz hadifogságból hazatért kommunisták, a baloldali szociáldemokraták (Szántó Béla, Vágó Béla) és a forradalmi szocialisták (Korvin Ottó) megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját, és megkezdték a párt szervezeti kiépítését. A tömegek megnyerésének legfontosabb eszközévé a két héttel később megjelenő Vörös Újság vált, amely a bolsevik forradalom időszerűségét hirdette.

A szélsőjobboldal is aktivizálódott. A vereség a katonatisztek tízezreinek egzisztenciáját fenyegetette, akik már november közepén megalakították érdekvédelmi szövetségüket. Ennek szervezeti bázisán jött létre november 30-án Budapesten a Magyar Országos Véderő Egyesület, amely az érdekvédelmen kívül a „magyar katonai szellem” ápolását is feladatává tette. Január közepén, amikor Gömbös Gyula vezérkari százados lett az elnöke, a MOVE az új rendszer megdöntésére irányuló, ellenforradalmi beállítottságú katonai szervezkedés központjává vált.

Az államterület szétesése és a januári kormányválság

A szerb hadsereg még november folyamán megszállta a belgrádi egyezményben számára biztosított dél-magyarországi területeket. December elején megindultak a román csapatok is, hogy a birtokba vegyék Erdély keleti és déli részét. Amikor elérték a demarkációs vonalat, az antant engedélyezte, hogy további területeket foglaljanak el. Így a román hadsereg 1919 januárjának végéig érdemi ellenállás nélkül megszállta az egész történelmi Erdélyt.

Egyedül a Kratochwill Károly ezredes által megszervezett székely hadosztály fejtett ki érdemi ellenállást. Ezzel egy időben az antant követelte a Felvidék kiürítését is, amelyet a csehszlovák csapatok így szinte akadálytalanul foglalhattak el az év végéig. A Duna és az Ipoly mentén kijelölt demarkációs vonal tisztán magyarlakta területek átengedését jelentette Csehszlovákiának.

A súlyos külpolitikai kudarcok január elején kormányválságot robbantottak ki. A több napig elhúzódó válság végén a Nemzeti Tanács és a kormány kivételesen együttes ülést tartott, amelyen Károlyi Mihályt ideiglenes köztársasági elnökké nevezték ki. Károlyi megtartotta a külügyek irányítását, elnökölhetett a minisztertanács ülésein, és a kormány néptörvényeket csak az ő jóváhagyásával adhatott ki. A köztársasági elnök Berinkey Dénest nevezte ki ideiglenes miniszterelnökké, aki január 18-án alakította meg kormányát, amelyben a szociáldemokraták több pozíciót szereztek.

A kormányválsággal egyidőben radikalizálódtak szélsőséges erők is. A történelmi magyar állam felbomlása, az erősödő kommunista befolyás és a növekvő anarchia keltette félelmek hatására a polgárság mind szélesebb köreiben vált népszerűvé a rendteremtés jelszava. A gyorsan szaporodó szélsőjobboldali szervezetek ellenforradalmi, nacionalista, antiszemita tüntetést rendeztek a fővárosban. De az új kormány számára a KMP fokozódó aktivitása és gyorsan növekvő tömegbefolyása jelentette a nagyobb gondot, ezért a belügyminisztert felhatalmazták a megelőző intézkedésekre. Február 20-án a kommunisták által vezetett tömeg a Népszava szerkesztősége elé vonult, ahol több halálos áldozattal járó lövöldözésre került sor. A következő napokban mintegy 50 kommunista vezetőt vettek őrizetbe, a párthelyiségeket bezárták, a Vörös Újságot betiltották. A kommunisták a Gyűjtőfogházban a politikai foglyokat megillető különleges jogokkal élve „államköltségen” szervezték tovább a hatalomátvételt. Ugyanekkor a kormány fellépett a szélsőjobboldal ellen is (feloszlatták a MOVE-t), sőt ellenforradalmi tevékenység gyanújával őrizetbe vették Wekerle Sándort.

A növekvő társadalmi elégedetlenséget új demokratikus törvényekkel igyekezett kezelni a vezetés. Új közigazgatást terveztek felállítani, a háborúért felelős személyeket bíróság elé akarták állítani, és április elejére az általános, titkos választójog alapján kiírták a nemzetgyűlési választásokat. A polgári demokratikus forradalomra várt a földkérdés megoldása is, amely egyszerre szolgálta volna a szükséges társadalmi átalakulást és a rendszer stabilizálódását. Február 15-én született meg a „földmívelő nép földhöz juttatásáról” szóló néptörvény, amely az 500 hold feletti világi és a 200 hold feletti egyházi nagybirtok kártalanítás ellenében történő kisajátítását rendelte el. Az így rendelkezésre álló földet részben a 200 holdig terjedő árutermelő középbirtokok, más részét 5-20 holdas családi kisgazdaságok létesítésére kívánták felhasználni. Ez utóbbiak lehetőséget biztosítottak volna a gazdasági cselédek és földmunkások földhöz juttatására. A törvény végrehajtása rendkívül vontatottan haladt, csak Károlyi kezdte el kápolnai birtoka felosztását. A nagybirtokosok szabotálták, a szociáldemokraták csak „fél szívvel” támogatták a törvényt, a kommunisták pedig termelőszövetkezetek szervezésébe kezdtek.

A nemzetiségi kérdés megnyugtató lezárása érdekében a köztársasági kormány megpróbált tárgyalni a nemzetiségekkel. A nem magyar többségű területeket széles körű autonómiát biztosítva kívánta megtartani. A nemzetiségi miniszter, a polgári radikális Jászi Oszkár saját koncepcióját, a „demokratikus keleti Svájcot” akarta megvalósítani, sikertelenül. Október– november folyamán a szlovákok, horvátok és szerbek deklarálták elszakadásukat, az erdélyi románok a december elején Gyulafehérvárott tartott gyűlésükön mondták ki csatlakozásukat a Román Királysághoz. Az év végére csak a ruténokkal (ruszin), illetve január végére az országban szórványokban letelepült németekkel sikerült megegyezni az autonómiáról (a „Német– Nyugat-Magyarországra” az Osztrák Köztársaság jelentette be igényét).

1919 télutójára egyre többekben vált meggyőződéssé az a vélemény, hogy az új polgári rendszer képtelen megoldani a ráháruló feladatokat. Az alapvető közellátás súlyos hiányosságai, valamint az, hogy a kormány képtelen volt a gazdaság újjászervezésére, radikalizálta a tömegeket. A Károlyi- és a Berinkey-kormány polgári demokratikus reformjai nem elégítették ki a társadalmi hierarchia alján élőket, mert nem adtak megoldást az alapvető problémáikra. A polgári osztályok és politikusok többsége viszont sokallta a Berinkey-kormány radikalizmusát. Nem tartották alkalmasnak arra, hogy a történelmi Magyarország megsemmisülésekor a nemzeti érdekeket megvédje, de még arra sem, hogy a várható veszteségeket csökkentse. A magyar társadalom nem volt felkészülve a közelgő katasztrófára. A Berinkey-kormány társadalmi bázisa mindkét irányból gyorsan fogyott. Március 20-án az antant budapesti katonai missziójának vezetője, Vix alezredes átadta De Lobit tábornok jegyzékét, amely a nagyhatalmak új magyar– román demarkációs vonalát tartalmazta, és újabb, jelentős magyar területek átengedését követelte Romániának. A demarkációs vonal Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad között húzódott, az ettől keletre lévő területeket a román csapatok szállják meg és bevezetik a román közigazgatást. A vonaltól nyugatra egy 40-50 kilométer széles, semleges zónát jelöltek ki (ebbe került volna Debrecen, Szeged, Gyula), melyet a szövetséges csapatok ellenőriztek volna. A magyar csapatokat szinte a Tisza vonaláig kellett volna visszavonni.

Mivel a kormány ezeket a feltételeket sem elfogadni, sem (a helyén maradva) elutasítani nem tudta, lemondott. Károlyi tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását javasolta.

 

A Magyarországi Tanácsköztársaság

Az MSZDP a kilátástalan nemzetközi és szociális viszonyok között nem vállalta egyedül a kormányzást. Március 21-én az MSZDP vezetősége határozatot hozott a hatalom átvételéről, a KMP-vel való egyesülésről és a Vix-jegyzék visszautasításáról. A nap folyamán – az üzemi bizalmikkal és a Katonatanáccsal egyeztetve – ellenőrzésük alá vonták Budapest stratégiai pontjait. Délután a Gyűjtőfogházban az MSZDP és a KMP képviselői aláírták a két párt egyesülési okmányát, mely szerint az így létrejött Magyarországi Szocialista Párt megvalósítja a proletárdiktatúrát, megszervezi hadseregét és szövetséget köt Szovjet-Oroszországgal. Este a Budapesti Munkástanács egyhangúlag jóváhagyta az egyesülést, és proklamálta a proletárdiktatúrát. Még ezen a napon a két párt vezetősége megalakította a kormányt, a Forradalmi Kormányzótanácsot, és kijelölte a népbiztosokat. Elnöke Garbai Sándor lett, de tényleges vezetője Kun Béla volt, aki a legfontosabbnak tartott tisztséget, a külügyi népbiztosságot kapta.

Az állami és pártvezetés személyi és hatásköri szétválasztása nem történt meg (pártállam). A legfőbb hatalmi szerv a Munkás-, Katona- és Földművestanácsok Országos Gyűlése lett, a mintegy 150 fős, államfői jogokat gyakorló Intézőbizottsága választotta meg végrehajtó szervét, a Forradalmi Kormányzótanácsot. A FK népbiztosságokból állt. Az volt a jellemző, hogy a népbiztosok szociáldemokraták, helyetteseik kommunisták voltak. Kivételt jelentett a kommunista külügyi népbiztos Kun Béla, helyettese a polgári radikálisból szociáldemokratává lett Ágoston Péter. A belügyi népbiztos Landler Jenő, helyettese Vágó Béla; közoktatásügyi: Kunfi Zsigmond, helyettese Lukács György; kereskedelemügyi: Landler Jenő, helyettese: Rákosi Mátyás; hadügyi: Pogány József, helyettesei: Szántó Béla és Szamuely Tibor voltak. Hetekkel később a népbizottságok vezetését már 2-6 népbiztosból álló kollégiumok látták el. A proletárdiktatúra államának alapja a tanácsrendszer volt. A tanácsok – a lenini elvek alapján – egyesítették magukban a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmat, és az ügyek közvetlen intézésére intézőbizottságokat (direktórium) alakítottak.

A proletárdiktatúra intézkedései

Azonnal hozzáláttak a 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, valamint a bankok, a 10 alkalmazottnál többet foglalkoztató kiskereskedelmi cégek és a lakóházak kárpótlás nélküli államosításához. A 100 hold feletti földbirtokokat ugyancsak kártérítés nélkül kisajátították, a földek szétosztását megtiltották, és rajtuk „szövetkezeteket” ( valójában állami gazdaságokat) alakítottak. A földosztás elmaradása közömbössé vagy éppen ellenségessé tette a parasztságot a rendszer iránt. A hadikommunista jellegű intézkedések (erőszakos terményrekvirálás) tovább erősítették az ellenérzést. Újabb konfliktusforrás volt a vásárlóérték nélküli pénz használatának a bevezetése.

Szociális intézkedései, ígéretei egy modern jóléti társadalom lehetőségeit is meghaladták volna, nemhogy egy háborúban kimerült, blokáddal sújtott országét. Így a béremelések csak az inflációt gerjesztették. A lakbéreket leszállították, a nyomortelepeken élők és a menekültek problémáját lakásrekvirálásokkal próbálták megoldani, hiszen gyakorlatilag 1916 óta nem építettek lakásokat az országban. A fővárosban kb. százezer munkáscsaládot társbérlőként telepítettek be polgári lakásokba. Ingyenessé tették az orvosi ellátást. Deklarálták a munkakötelezettséget és a munkához való jogot, ami a munkanélküliek és munkaképtelenek állami támogatását jelentette. Általános nyugdíjjogosultságot terveztek bevezetni 60 éves korhatárral. A szociális és egészségügyi problémákat okozó alkoholfogyasztás ellen szesztilalmat rendeltek el, amely nem csak a bortermelő vidékeken rontotta a közhangulatot.

Az iskolákat államosították, egységes és kötelező nyolcosztályos népiskolai rendszert vezettek be, amelyre négy-öt osztályos középiskola épült volna. A műkincseket köztulajdonba vették, a művészeknek rendszeres segélyt, előleget biztosítottak. Sokan közülük – különösen az első hetekben – támogatták a Tanácsköztársaságot.

A Forradalmi Kormányzótanács – amelyben a szociáldemokrata irányzatok együttvéve mindig többségben voltak – sokkal mérsékeltebb kül- és belpolitikát folytatott, mint moszkvai mintaképe. Bár már az első rendeletek is a statáriális bíráskodásról és a forradalmi törvényszékekről szóltak, mindezek inkább a jövő fenyegető lehetőségei voltak. Ebben a fordulatot az április 16-a után meginduló román, majd az ezt követő csehszlovák támadás hozta. A forradalmi honvédő háború kezdete után mind gyakoribbá váltak a Tanácsköztársaság elleni szervezkedések, megmozdulások, melyeket „vörösterrorral” akartak letörni. A vörösterrornak, amely törvénytelen kivégzésekkel is járt, májusban és júniusban már több száz halottja volt, bár mértéke ekkor sem haladta meg az 1918 novemberi vagy 1919 őszi „rendcsinálásokét”. Szamuely Tibor páncélvonatával jelent meg, hogy az ellenforradalmi lázadásokat leverje. Különösen hírhedtté vált a Cserny József vezette 200-400 fős alakulat, az ún. Lenin-fiúk. A terror egyetlen „eredménye” az volt, hogy ugyanúgy elidegenítette a középosztályt, mint a semmilyen konkrét cselekménnyel nem vádolt „burzsoák” túszul ejtése vagy a polgári demokratikus sajtó betiltása.

A Forradalmi Kormányzótanács azonnal megkezdte egy proletár Vörös Hadsereg szervezését. A tisztikar egy része – sokszor meggyőződése ellenére – felsorakozott a Tanácsköztársaság honvédő harca mellé. (Az ellenforradalmi korszakban éppen a küzdelem honvédő jellege mentesítette őket a komoly felelősségre vonás alól, sokuk karrierje töretlenül folytatódott.) Szerepe volt ebben a háború honvédő jellegének, de annak is, hogy a proletárhadsereg vezetése (és érdekvédelme) olyan szociáldemokraták kezében volt, mint a hadügyi népbiztos és a Vörös Hadsereg parancsnoka, Böhm Vilmos, aki már a polgári forradalom idején hadügyi államtitkár, majd hadügyminiszter volt. A hadseregben eltörölték a katonai rendfokozatokat, de felszámolták a katonatanácsokat is, amelyek csökkentették a csapatok harcértékét, és helyettük politikai biztosokat vezényeltek a Vörös Hadsereg magasabb egységeihez. A megszüntetett csendőrség és rendőrség helyett Vörös Őrséget szerveztek.

A Magyarországi Tanácsköztársaság forradalmi háborúja és bukása

A Forradalmi Kormányzótanács – békés szándékát hangsúlyozva – visszautasította a Vix-jegyzéket. Március végén pedig Kun Béla – a területi integritás elvét feladva – elvben elismerte a román, a jugoszláv és a csehszlovák területi igényeket. Mindez zavart okozott a párizsi békekonferencián, ezért a Négyek Tanácsa Budapestre küldte Jan Christian Smuts brit tábornokot, hogy tájékozódjék. Smuts tábornok újabb javaslata kedvezőbb volt (a Vix-jegyzékben foglaltakhoz képest 25 kilométerrel keletebbre javasolta a demarkációs vonalat), de a Kormányzótanács csak feltételekkel lett volna hajlandó ezt elfogadni. Erre megszakadtak a tárgyalások, és a román hadsereg április 16-án a demarkációs vonal teljes hosszában megindította támadását. Miután a Keleti Hadsereg ellenállása összeomlott, a románok április 30-ára egyetlen hídfő kivételével mindenütt elérték a Tisza vonalát. Az egy héttel később meginduló csehszlovák csapatok május 1-jére elérték a Miskolc–Diósgyőr–Ózd-vonalat, amely megegyezett területi igényeikkel. Gyors ütemben folyt a munkások toborzása a Vörös Hadseregbe, melynek létszáma április végére elérte a 70 ezer főt, de az antanterők még így is nyomasztó fölényben voltak.

Kritikus helyzetben ünnepelte a Tanácsköztársaság az állami ünneppé, munkaszüneti nappá nyilvánított május 1-jét. A frontokon elszenvedett kudarcokat súlyosbította az ellenforradalmi tevékenység élénkülése, valamint az, hogy a nemzetközi helyzet is kedvezőtlenül alakult. Elmaradt a forradalmi hullám, amelyre Kun Béláék vártak, sőt ezen a napon verték le a Bajor Tanácsköztársaságot. Ebben a helyzetben a Budapesti Központi Ötszázas Forradalmi Munkás- és Katonatanács, majd a Forradalmi Kormányzótanács a munkásosztály általános mozgósításáról döntött. Az újjászervezett Vörös Hadsereg főparancsnokává Böhm Vilmost, vezérkari főnökévé Stromfeld Aurélt nevezték ki, majd ellentámadásba lendültek a csehszlovák fronton. Már május 10-én meghátrálásra kényszerítették a Salgótarján ellen támadó csapatokat, és május 20-án megindították offenzívájukat Miskolc térségében. Egy héttel később elfoglalták Kassát, majd Eperjest, és június 10-én Bártfánál elérték a történelmi Magyarország határát. Ugyanekkor a front középső szakaszán is jelentős sikereket értek el (Léva, Losonc, Rimaszombat, Érsekújvár visszafoglalása). A magyar katonai sikerek tették lehetővé a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását Eperjesen (június 16.).

A felvidéki katonai sikerekkel látszólagos ellentmondásban, június közepén a Tanácsköztársaság helyzete lényegében reménytelenné vált. Az északi hadjárat, melynek leállítását Clemenceau, mint a békekonferencia elnöke jegyzékben követelte (június 7.), elakadt. Az ún. Clemenceau-jegyzék elutasítása antanttámadással fenyegetett, míg teljesítése esetén a békekonferenciára szóló meghívást és elismerést ígért. Clemenceau második jegyzékében (június 13.) már a véglegesnek tekintett (a későbbi trianoni) magyar–csehszlovák és magyar–román határt közölte a Kormányzótanáccsal, követelve az azonnali visszavonulást Szlovákiából. Ígéretet tett arra, hogy ennek fejében a románok kivonulnak a Tiszántúlról. Kun Béla válaszjegyzékében, hogy időt nyerjen, jelezte a hadműveletek beszüntetését és kifejezte tárgyalási készségét, de a határokat elfogadhatatlannak tartotta. Bár a proletárdiktatúra vezetőit megosztotta a Clemenceau-jegyzék, hosszas viták után mégis az elfogadása mellett döntöttek. A román kormány ugyan bejelentette, hogy csapatait csak a Vörös Hadsereg leszerelése után vonja vissza, a Kormányzótanács július első napjaiban mégis kiürítette a Felvidéket. Stromfeld Aurél és Böhm Vilmos az ultimátum biztosítékok nélküli elfogadása miatt lemondott, helyükre Julier Ferencet és Landler Jenőt nevezték ki. A Tanácsköztársaság semmilyen külső segítségre sem számíthatott, Szovjet-Oroszország Gyenyikinnel vívta élethalálharcát, és leverték a bécsi kommunista felkelést is.

Ugyanekkor a Tanácsköztársaság belső támogatottsága is leszűkült. Politikai bázisát lényegében már csak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták jelentették. A társadalom jelentős része passzívan kivárt, és mind többen fordultak ellene is, amit jelzett a júniusi dunántúli vasutassztrájk, a Duna-melléki felkelés vagy a ludovikás tisztinövendékek és a dunai monitorok matrózainak sikertelen lázadása (június 24.).

Áprilisban Bécsben Bethlen István vezetésével magyar emigránsok megalakították az Antibolsevista Comitét (ABC), Szegeden pedig Károlyi Gyula ellenforradalmi kormánya júniusban megkezdte a „magyar nemzeti hadsereg” felállítását.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a románok nem teljesítik a Clemenceau-jegyzékben ígérteket, a Kormányzótanács még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, hogy katonai erővel kényszerítse őket a Tiszántúlról való visszavonulásra. A július 20-án indított támadás – melynek terveit Julier Ferenc eljuttatta a magyar ellenforradalmi erőkhöz, s így megkapták a románok is – néhány nap múlva kifulladt, és a román ellentámadásnak a demoralizálódott Vörös Hadsereg már nem tudott ellenállni, katonái tömegesen dezertáltak. A 160-180 ezer fős hadsereg rövidesen 70 ezer főre olvadt. Amikor a román csapatok július 30-án Szolnoknál átkeltek a Tiszán, nyitva állt előttük az út a főváros felé. A Kormányzótanács és a pártvezetés felismerte a helyzet reménytelenségét, s a további véráldozatokat feleslegesnek ítélve lemondott (augusztus 1.). A Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács elfogadta a lemondást, és kinevezte miniszterelnökké Peidl Gyulát, aki megalakította szakszervezeti kormányát.

KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A nemzetközi élet eseményei

A húszas évek

A hatalmi politika újszerű vonásai (1923-29)
A status quo helyreállítása

A Párizs környéki békeszerződést követő négy esztendő az ott megszabott feltételek megváltoztatására irányuló kísérletekkel telt. A győztesek – elsősorban Franciaország – igyekeztek a szerződésben előírtakat számukra kedvezően módosítani, ám e törekvésük gyakorta fordította szembe őket egymással, ugyanakkor a legyőzöttek ellenállásával is találkozott. A nagyhatalmak túlzott elképzelései sokszor egymást is ellensúlyozták – Anglia például nehezen törődött bele a Rajna-menti francia előrenyomulásba –, így az érdekellentétek miatt a versailles-i rendszer szilárdabbnak bizonyult, mint ahogy azt a húszas évek elején vélték. A békerendszer konszolidációját az is nagyban elősegítette, hogy a proletárforradalom oroszországi győzelmével Európában megnyílt a kapitalizmus és a kommunizmus közti világméretű ideológiai küzdelem frontja, amit a szovjet állam 1925-ig még inkább szélesíteni igyekezett. Ennek megakadályozása pedig az egységes fellépést, következésképp a szövetségesek egymás és a vesztesek iránti nagyobb megértését követelte. Az ideológiai támadásnak kitett hagyományos polgári demokráciák helyzetét tovább nehezítette, hogy a húszas évek elejére sem tűnt el a hatalomba, az állam mindenhatóságába és a katonai erőbe vetett hit. A modern tömegdemokráciák létrejötte, a tömegek „bekerülése a hatalomba” szükségképpen erősítette azt az elképzelést, hogy a háborúval összeomlott régi helyetti új világ felépítése karizmatikus vezetőket igényel. Ez az igény pedig könnyen válhatott táptalajává a diktatórikus törekvéseknek, mint ahogy azt 1923 őszéig Olaszország, Bulgária, Törökország és Spanyolország példája is igazolta. Bár ezek akkor még szórványjelenségnek tűntek, mégis egyértelműen jelezték, hogy belátható időn belül sor kerülhet a demokráciák és a diktatúrák összecsapására. Ezek az újszerű jelenségek elgondolkoztatták Európa vezetőit, s megnövelték az esélyét valamiféle egyensúlypolitika kialakításának.

Legnehezebben Franciaország adta fel háború utáni ábrándjait. A francia nagypolitika még mindig a grandeur bűvöletében élt, így a Ruhr-válság időszakában Poincaré, a miniszterelnök az utolsó pillanatig kitartott az erőpolitika mellett. Mikor azonban az elhúzódó válság miatt kialakult bajor és a rajnai szeparatista törekvésekkel, valamint a hamburgi munkásfelkeléssel is képes volt a weimari köztársaság leszámolni, a Franciaországnak nyújtott kölcsönök visszafizetését váró Anglia és az Egyesült Államok nyomására Poincaré beleegyezett egy, a német jóvátételről szóló nemzetközi konferencia összehívásába. Ezzel a lépéssel a nemzetközi politika új, az eddigieknél kiegyensúlyozottabb stádiumához érkezett.

A konferencia, melynek ötletét lord Curzon vetette fel, lényegében a Jóvátételi Bizottság szakértőinek ülése volt. Az amerikai pénzügyi szakértő, Charles Dawes vezette bizottság feladatul azt kapta, hogy teremtse meg a német fizetőképesség helyreállításának feltételeit. Az 1924 áprilisára elkészült Dawes-terv célként a német gazdaság normalizálását és a szilárd valuta megteremtését határozta meg, mert úgy vélte, hogy a németek háborús jóvátételt csak a termelés fellendülése után tudnak fizetni. Ehhez persze hitelekre volt szükség, így a tervezet 800 millió márkányi kölcsönt is előirányzott. A jóvátétel összegét nem határozta meg, csak annyit kötött ki, hogy a német gazdaság teljesítőképességének arányában az évi fizetés összege 1-ről 2,5 milliárd márkára emelkedik. Hogy a teljesítés rendben haladjon, a szakértői bizottság azt javasolta, hogy a német állami jövedelmeket vegyék ellenőrzés alá. Ez utóbbi rendelkezés nyilvánvalóan sértette a német szuverenitást, de így is jóval kedvezőbb volt a Versailles-ban meghozottnál. A német gazdaság, 1925-re már a fellendülés jeleit mutatta, aminek jótékony hatása lett a weimari köztársaság konszolidációjára és a konzervatív politikai tendenciák erősödésére. A Dawes-terv jelentősége azonban nemcsak gazdasági intézkedésekben rejlett. Mivel a győztesek igényeit jóval visszafogottabban fogalmazta meg, lehetőséget adott arra, hogy a nagyhatalmi összhang helyreálljon. A franciák - különösen azért, mert Poincaré megbukott, s a securité híveként ismert Herriot alakíthatott kormányt – immár remélhették, hogy a német jóvátétel kihúzza gazdaságukat a kátyúból és végre számíthattak szövetségeseik támogatására is. Az angolok és az amerikaiak pedig örömmel konstatálták, hogy a franciák hegemón törekvései kudarcot vallottak. Az ekkor hatalomra került angol munkáspárti MacDonald egyenesen a németekkel szembeni engedékenységnek és pacifizmusának köszönhette népszerűségét.

A gazdasági kapcsolatok rendezésével egyidejűleg új szelek kezdtek fújdogálni a nemzetközi politikában is. Gustav Stresemann (1923-29) fél évtizedes külügyminisztersége alatt új utakra terelte a német külpolitikát. Az önmagát Európa első számú diplomatájának tekintő politikus helyesen ismerte fel, hogy csak a teljesítési politika lehet a Németország újbóli elismerése felé vezető első lépés. (Példaként minden bizonnyal Thiers 1871-es magatartása szolgált.) Távlati célként a területi revíziót jelölte meg, de tisztában volt azzal, hogy minimális változtatásokhoz is maximális garanciákat kell adnia országának. Első lépésként el kell érnie a megszállt területek kiürítését, s biztosítania kellett a franciákat arról, hogy a német igények ezen nem terjednek túl. A nyugati határok módosításáról természetesen ekkor még szó sem lehetett, de a német elképzelések között már szerepelt a kelet-délkeleti határok revíziója. A német bizakodást erősítette, hogy a leginkább érintett Franciaországban ekkorra már felülkerekedett a securité irányzata, mely a határok biztonságáért cserébe hajlandó volt bizonyos engedményekre. A külügyek élén álló Aristide Briand (1925-32) ugyan nem volt hajlandó tárgyalni a német elképzelések közt szereplő Rajna-balpartról, az enyhülési folyamatot féltő angol kormány nyomására azonban belement egy német részvétellel tartandó nemzetközi konferenciába.

Az 1925 őszén Locarnóban tartott konferencia alapját egy rajnai garanciális szerződés képezte, amit a németek 1922-ben terjesztettek a franciák elé – akkor még eredménytelenül. A decemberben Londonban aláírt szerződésrendszer garantálta a francia–német és a belga–német határok sérthetetlenségét, melyekért Nagy-Britannia és Olaszország kezességet vállalt, valamint kinyilvánította a háború tilalmát Németország, Belgium és Franciaország között. Ugyanakkor előírta, hogy a felek esetlegesen felmerülő nézeteltéréseiket békésen rendezzék. (A szerződés értelemszerűleg nem változtatta meg Versailles katonai rendelkezéseit.) A locarnói szerződés csak Németország nyugati határainál szavatolta a status quót, keleten nem, ezért a franciák Csehszlovákiával és Lengyelországgal különegyezményt kötöttek, hogy határaikat biztosítsák. A stresemanni külpolitika sikerét 1926 őszén az tetőzte be, hogy Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt, mint nagyhatalom tagja, lett a Biztonsági Tanácsnak is.

Ez év decemberében Németország katonai ellenőrzésének megszüntetéséről is határozatot hoztak. A politikai közeledés ismét lehetőséget adott egy régi igazság felismerésére: Németés Franciaország gazdaságilag egymásra utalt. A megkötött vas- és acélipari kartellmegállapodások olyan jól működtek, hogy az is felmerült, hogy a német fizetések ellenében a franciák kiürítik az általuk megszállt területeket. A két parlament bizalmatlanságán ugyan meghiúsult a terv, de megmutatta az együttműködés lehetséges formáját.

A nagyhatalmaknak nemcsak Németországgal, hanem – az ideológiai ellentétek dacára – a Szovjetunióval szemben is megváltozott a magatartásuk. A majd’ 200 milliós szovjet piac elvesztése miatti aggodalomtól vezetve 1924-ben számos állam elismerte a kapitalizmussal csak „ideiglenesen együtt élő” fiatal hatalmat. E kapcsolatok tovább mélyültek akkor, amikor a Komintern V. kongresszusa 1924-ben konstatálta, hogy a Trockij által jelzett világforradalom a közeljövőben nem következik be. Az 1925-ös XIV. pártkongresszus már egyenesen úgy vélte, hogy a kapitalizmussal való együttélés huzamosabb ideig is tarthat, s javasolta, hogy a forradalmiság helyett a nemzetközi kapcsolatokban kapjon primátust a diplomácia hagyományos rendszere. Az új szovjet diplomácia feladatául azt tűzték ki, hogy biztosítsa a szocializmus építésének feltételeit. A Nyugathoz való illeszkedés jegyében 1925-ben újjászervezték a külügyminisztériumot, s megkezdték a Vörös Hadsereg reguláris jellegűvé alakítását. Mindenesetre a szovjet külpolitikát meglepetésként érte Locarno, s talán nem is ok nélkül, egy szovjetellenes egységfrontot sejtettek mögötte. A válaszlépés automatikusan adódott: Németországgal való szerződéskötéssel kell kilépni az elszigeteltségből.

Mikor Stresemann pályafutása talán legnagyobb sikereként elkönyvelhette országa népszövetségi tagságát, a szovjet diplomácia is akcióba lépett. Ennek eredményeként nemsokára megszületett a német–szovjet semlegességi nyilatkozat.

1926-ban a szovjet vezetésen belül komoly viták zajlottak a követendő külpolitikai irányvonal lényegéről. A hatalmát megerősíteni igyekvő Sztálin, valamint Trockij és Zinovjev közti összecsapásban a trockista világforradalmi nézettel szemben a párt el fogadta a főtitkár álláspontját, mely szerint a szocializmus egy országban is felépíthető. Ennek az állásfoglalásnak kettős következménye lett: Trockijt és Zinovjevet kizárták a pártból, ugyanakkor a sztálini instrukciók szellemében fogalmazták meg a szovjet külpolitika feladatait. Legfontosabbnak a Szovjetuniót körülölelő semleges zóna létrehozását tartották. A kormány erőfeszítéseinek köszönhetően 1925-ben Törökországgal, 1926-ban Afganisztánnal, majd 1927-ben Perzsiával sikerült a közös határokat biztosító egyezményt megkötni. Ettől kezdve a stabilizálódó szovjetállam éberen figyelte a nemzetközi eseményeket, s hallatta hangját a számára nyitva álló fórumokon.

Locarnónak egyéb, regionális hatásai is voltak. 1926/27-ben Franciaország erősítette kapcsolatait Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával. A Lengyelországban katonai puccsal hatalomra került Pilsudski marsall jól érzékelte, hogy ha országa „nagyhatalmi” szerepet akar játszani, akkor aktív külpolitikát kell folytatnia. A lengyelek is próbálkoztak egyfajta Locarnót létrehozni a Baltikumban, s bár nem sikerült elnyerniük a balti államok szimpátiáját, meg tudták akadályozni egy rajtuk kívüli szövetségi rendszer megalakulását a térségben. Ezzel párhuzamosan a Szovjetunió is kísérletet tett valamiféle balti együttműködésre, de a Vilnius elfoglalása miatt Lengyelországra vörös posztóként tekintő Litvánián kívül nem könyvelhetett el sikert. A sorban utolsóként Görögország próbálkozott balkáni Locarnóval, de a lehetséges felek közötti súlyos területi viták miatt eredménytelenül. Még ezek a sikertelen diplomáciai manőverek is jól jelezték, hogy a világháború utáni Európa hajója a megbékélés vizeire érkezett.

Revíziós törekvések és konszolidáció a ‘20-as években

Természetesen az „enyhülési folyamat” mélyén továbbra is munkálkodtak azok az erők, amelyeknek nem állt érdekében az, hogy a nagyhatalmak különegyezséget kössenek Németországgal.

A nemzetközi szerződések sem tudták feledtetni, hogy számos európai állam között mély érdekellentét húzódik. Lengyelország és Csehszlovákia kapcsolata Teschen, míg Németország és Csehszlovákia viszonya a Szudéták hovatartozása miatt volt feszült. Jugoszláviát a balkáni olasz ambíciók zavarták, Bulgáriának minden szomszédjával területi vitái voltak (bár főleg Macedónia hovatartozása foglalkoztatta a szófiai diplomáciát), Magyarországról pedig feltételezhették, hogy bárkivel hajlandó szövetkezni, aki segít neki, hogy a Trianon utáni nyomasztó elszigeteltségből kitörjön.

A húszas évek közepére beállt diplomáciai szélcsendet mégis az a hatalom törte meg, amelyiktől talán a legkevésbé várták – Olaszország.
Olaszországról köztudott volt, hogy elégedetlen a versailles-i rendezéssel, de az 1920-as megegyezésnél úgy tűnt – amiben a Giolitti-kormány Dalmáciát megosztotta a Szerb-HorvátSzlovén Királysággal –, hogy az olaszok az engedékenység politikáját követik. 1922 után azonban gyökeres változás állt be az olasz külpolitikában. Benito Mussolini fasiszta rendszere belső problémáinak leküzdése után a „légüres tér”-nek tekintett Balkánon látványos, erőszakos eszközöktől sem mentes külpolitikai offenzívába kezdett. Az olasz ambíciókat a történelmi múlt, a régi római dicsőség utáni vágyakozás növelte nagyra, s irányította a mediterráneum felé. Mussolini álmaiban már a „mare nostrum” képe lebegett, s bár franciaellenes próbálkozásokra még nem futotta erejéből, a gyengébbnek tűnő hatalmakkal szemben már éreztette, hogy a térségben ki az úr. 1923-ban olasz hajók jelentek meg Korfu partjainál, tűz alá vették a kikötőt, majd csapatokat tettek partra. Angol tiltakozásra ugyan Mussolini visszakozott, de balkáni terveivel – elsősorban jugoszlávellenességével – nem hagyott fel. 1924-ben Belgrádtól kierőszakolta a vitatott Fiume átadását, majd szerződéssel biztosította az olasz befolyást a stratégiai fontosságú Albániában. Ahmed Zogu elnök országa nemsokára teljesen kiszolgáltatottá vált az olasz érdekeknek, s előretolt bástyája lett a balkáni olasz expanziónak.
Mussolini távolabbi célja befolyásának megerősítése volt a Duna-medencében, s ehhez nem habozott Ausztria és Románia támogatását igénybe venni. Ez volt a fő oka annak is, hogy az olasz külpolitika egyik sarokköve az Anschluss-ellenesség lett. Mussolini tisztában volt azzal, hogy Ausztria csatlakozása Németországhoz jelentősen megnövelné az utóbbi befolyását Közép-Európában, és értelemszerűen csökkentené Róma mozgásterét a régióban. Ezért a diktátor a harmincas évek közepéig az osztrák függetlenség bajnokaként tetszelgett, s igyekezett az őt ebben támogató országok között biztos szövetségesekre szert tenni. Magyarország – hogy nyomasztó elszigeteltségéből kitörjön – kapott a kínálkozó alkalmon és 1927 áprilisában „örök barátsági szerződést” írt alá Olaszországgal. Franciaország még idejében észlelte a balkáni viszonyok megváltozását, ezért hogy Róma aktivitását fékezze, még ez évben szerződést kötött a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal: a stabilitás helyreállt.
Az összességében kedvező folyamatok hatására Briand úgy vélte, hogy az európai enyhülési folyamatot csak a francia túlsúly tudja garantálni. Ha azonban Németország magához tér
– erre pedig hosszabb távon volt esély –, a népességét és gazdasági potenciálját tekintve gyengébb Franciaország képtelen lesz megfelelni a vesztes kihívásának. A külügyminiszter váratlan politikai húzással 1927 júniusában javaslatot tett az eddig izolacionizmusba húzódó Egyesült Államoknak egy kétoldalú egyezmény megkötésére, melyben hatályon kívül helyezték volna a háborút, mint a nemzetközi politika eszközét. Washingtonban értettek a szóból: tudták, hogy az igenlő válasz a franciák melletti elkötelezettséget jelenti. Kitérni azonban nem lehetett a szívélyes ajánlat elől. Kellogg amerikai külügyminiszter így azt elfogadta, annyiban viszont módosította az eredeti elképzelést, hogy a szerződést tegyék multilaterálissá (több félre kiterjedővé). Briandnak most már jó képet kellett vágnia a váratlan szerencséhez.
A mindössze három pontból álló ún. Briand–Kellogg paktumot 1928 augusztusában írták alá. Összesen 59 állam csatlakozott, s vállalta, hogy nemzetközi politikai kelléktárából száműzi a háborút, ugyanakkor deklarálta, hogy minden szuverén állam (ekkor 63 volt ) joga az önvédelem. Ugyan a paktum a későbbiekben nem teljesítette a hozzá fűzött várakozásokat, mégis úgy értékelhető, mint a két világháború közti enyhülés csúcspontja.
1929-ben a jövendővel kapcsolatos derűlátás annyira általános volt, hogy még Németországot is megbízható partnernek tekintették. A gazdasági bajokkal küszködő franciák szívesen látták volna a német fizetési kötelezettségek rendezését, a németek pedig úgy vélték, hogy éppen ideje a szuverenitásukat még mindig korlátozó intézkedések feloldásának. A Jóvátételi Bizottság újabb ülése után 1929-ben meg is jelent a bizottságot vezető amerikai bankárról Youngtervnek elkeresztelt újabb fizetési javaslat. A még hátralévő 114 milliárd márkát a német félnek 59 esztendő alatt kellett törlesztenie, cserébe a nagyhatalmak megállapodtak, hogy 1930 közepére a Rajna-vidéket megszálló csapataikat kivonják. A megegyezés eredményeinek köszönhetően az amerikaiak bizalma tovább erősödött Európa iránt; kölcsöneik stabilizálták a kontinens gazdaságát, aminek következtében kiegyensúlyozottabbá váltak az egyes államok politikai rendszerei is. Az amerikai prosperitásra alapozott európai konszolidáció azonban csak addig lehetett tartós, amíg a nemzetközi gazdaság kielégítően működött. Ám a rendszernek 1929 októberében néhány nap kellett csak, hogy összeomoljon.

A gazdasági világválság és következményei (1929-33)

1929. október 24-én, a „fekete pénteken” az Egyesült Államok pénzügyi központjának számító Wall Streetet nyugtalan betétesek ezrei lepték el, hogy pénzükhöz jussanak, ám a bankok zárva maradtak. A gyanús esemény hallatán a részvényesek csak ezen a napon több mint 12 millió részvénytől szabadultak meg, ezt öt nap múlva újabb 16 millió eladása követte. A bankrendszer összeomlása megrázkódtatta Európát, majd elérte Latin-Amerikát, Ázsiát és Afrikát. Láncreakció indult el: látványosan csökkentek a hitelek, visszaestek a befektetések, ami visszafogta a fogyasztást, s ez a kereslet alacsony szintjét eredményezte. A kereslet visszafogottsága versenyt indított el a termelők közt, akik megpróbálták szélesíteni a kínálatot. A következmény a kereskedelemre bénítólag ható túltermelés és az árak zuhanása lett. Az eladatlan árukészleteket a termelés csökkentésével, elbocsátásokkal próbálták megszüntetni, de a nagyszámú munkanélküli csak a vásárlóképtelen fogyasztók tömegét növelte. A válság alapvetően a klasszikus túltermelési válságok „forgatókönyvét” idézte, ám azoknál sokkal súlyosabb és hosszabban tartó volt. De vajon mi okozta, s hogyan lehetett volna leküzdeni?

Az egyik fő ok az ingatag világgazdaság volt. Az I. világháború alatt a világ pénzügyi központja átkerült az Egyesült Államokba, melynek vezető szerepét a háború után folyósított, rövid lejáratú hitelek tovább erősítették. Az amerikai gazdaság azonban alig függött a kereskedelemtől, így jóval kevésbé integrálódott a világgazdaságba, mint európai társai. Az 1920-as években az amerikai bankok magas kamatú kölcsönökkel árasztották el az európai országokat, amikből azok gazdaságaikat rekonstruálták. A hiteleket aztán részben a mezőgazdaságban fektették be, ami által csökkentek az agrártermékek termelői árai. Végeredményben egy, csak az Egyesült Államok prosperitásán múló értelmetlen körforgás kezdődött: Németország a hitelek segítségével fizette a jóvátételt az antantnak, az pedig a német jóvátételekből fedezte az amerikai kölcsönöket. A termelést lényegében semmi nem korlátozta, így előbb-utóbb előállt annak a veszélye, hogy bekövetkezik a túltermelési válság. Abban a pillanatban, mikor az amerikai hitelkeret csökkent, csökkent a kereskedelmi forgalom is, ami pedig hatalmasra növelte a raktárkészleteket. A befektetők bizalma megrendült, s 1929. október 24-én összeomlott a New York-i tőzsde.

A válság először az Egyesült Államoknak nyersanyagokat szállító Latin-Amerikára terjedt ki, majd amikor a bankok az Európának juttatott hiteleket harmadára csökkentették, elérte az öreg kontinenst is. Ezzel párhuzamosan az amerikaiak gazdaságuk védelmében 50%-os vámtarifát vezettek be, melynek következtében 1931-ben a megrendült európai gazdasági rendszer
– élén a hitelek mintegy 40%-át kapó Németországgal – összeomlott. Az ipari termelés 40, az árak 30-50, a nemzetközi kereskedelem volumene 66, míg az állások száma 35-45%-kal csökkent. A piacokért folyó harc bizonytalansággal töltötte el az elszegényedő vagy az attól félő lakosságot, s kedvezett a radikális politikai csoportok propagandájának. Ezek közül a jobboldaliak nemzeti alapról az egész „kapitalizmust” támadták, s különösen megértő támogatókra találtak a vesztes országok volt frontkatonáinak a „wilsoni pacifizmust” amúgy is elítélő népes táborában. Németországban hatalomra került Hitler, Olaszországban és Japánban tovább erősödött az expanziót és agresszív politikát hirdetők hangja, akik elutasították a hosszú évek alatt létrehozott status quót, s rendről, fegyelemről, újrafegyverkezésről, valamint dekadencia- és liberalizmusellenes „nemzeti célok”-ról szónokoltak. Megoldási javaslataik egyszerűek, közérthetőek voltak, s egy új alapokon szervezett társadalmat hirdettek.

Ezzel szemben a nyugati demokráciák kínálta alternatíva az állam fokozottabb gazdasági szerepvállalása, valamint a külpolitikai defenzíva volt. A harmincas évek elején a vezető államok importkorlátozással, a fizetőeszköz leértékelésével, a világpiactól való elzárkózással feleltek a kihívásra, ám mindez addig nem hozta meg a kívánt eredményt, míg nem kapcsolódott hozzá a nemzetközi fizetési rendszer valamiféle rekonstrukciója.

Az első lépést Hoover amerikai elnök tette meg, amikor 1931-ben javasolta, hogy egy esztendőre szüneteltessék a nemzetközi pénzügyi forgalmat. A javaslat következménye az lett, hogy az 1932-es lausanne-i konferencián törölték a vesztesek jóvátételi kötelezettségét.

1933-ban Európa lassan kezdett felébredni a sokkból, de a dolgok nem ott folytatódtak, ahol 1929-ben abbamaradtak. 1936-ban megjelent az új gazdasági elmélet alapműve, John M. Keynes A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című munkája. A neves angol közgazdász az állammonopolista kapitalizmus alaptételeit fogalmazta meg, mikor azt állította, hogy a nemzetgazdaságban részleges foglalkoztatás mellett is kialakulhat egyensúly. Javaslata szerint az államnak fogyasztást és beruházást serkentő gazdaságpolitikát kell folytatnia, akár úgy is, hogy maga teremt új munkahelyeket. Amikor a Keynes-elmélet megjelent, a nemzetgazdaságok részben már állam által irányítottakká váltak, de általában véve is nagyobb teret kaptak a politikában a gazdasági kérdések (ökonomikus politika). Természetesen az ebből fakadó eltérő igények fokozottan szembe is állították egymással az államokat.

A gazdasági világválság természetes velejárója volt a politikai viszonyok felbolydulása. Briand 1929 szeptemberében még megpróbálta a securité utolsó nagy alkotását, a „páneurópai unió”-t létrehozni, de a szovjet és az amerikai ellenkezés miatt ez nem sikerült. A mindinkább feszültté váló nemzetközi légkör a franciákat arra sarkallta, hogy a németek elleni védelem más módját alkalmazzák. Megkezdődött a hadügyminiszterről Maginot-vonalnak elnevezett védelmi rendszer kiépítése a francia–német határon. A kölcsönös bizalmatlanság erősödése következtében Briand megbukott, s utódaira várt, hogy a nemzetiszocializmus előretörését aktív diplomáciával ellensúlyozni kívánó, válság sújtotta weimari köztársaságot kordában tartsák. Ennek vitatható sikerét azonban hamarosan jelezte, hogy az 1932-ben Genfben tartott leszerelési konferencián kötött öthatalmi szerződés – melynek az volt a célja, hogy a német delegáció jobboldali ellenfeleinek otthon diplomáciai sikert tudjon felmutatni – kimondta Németország fegyverkezési egyenjogúságát. A német diplomácia eredményét az sem csökkentette, hogy még ez évben megszületett a francia–szovjet szerződés, sőt, inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy a Népszövetség kollektív biztonsági rendszere immáron nem állja ki a próbát. A megváltozott helyzetet az is mutatta, hogy a Mandzsúriát megtámadó Japán – miután a Népszövetség elítélte agresszióját – elhagyta Genfet.

A váratlan politikai módszer keltette megdöbbenés hullámai még el sem csitultak, amikor a nemzetközi kapcsolatok hagyományos rendszerét egy olyan ember zilálta össze, akinek egészen újszerű elképzelései voltak a politikáról. Ezt a férfit Adolf Hitlernek hívták.

A harmincas évek

Aktivizálódnak a vesztesek (1933-36)

A Hitler hatalomra jutását követő három esztendő jellemzője a világháborús vesztesek fokozódó nemzetközi aktivitása, ugyanakkor a győztesek defenzívába húzódása, összességében tehát az expanzív politika újjászületése volt. A nemzetgazdaságok és a nemzetközi tőke közti feszültség, valamint a belső krízisek kezelésének igénye egyaránt elősegítette agresszivitásukat, a liberális nacionalizmusok pedig már képtelenek voltak megfelelő ellensúlyt képezni velük szemben. A nagy háború éveiben még honvédő szerepben tetszelgő liberális kormányok tekintélye a háborúból kiábrándult tömegek támogatásának hiányában semmivé zsugorodott; a veszteseknek sem tönkretétele, sem pedig megbékítése nem sikerült, sőt a korlátozások csak tovább növelték a teljesítéssel szembeni ellenállásukat. Mivel agresszivitásuk jórészt a krízis peremén táncoló versailles-i rendszer kritikájára épült, számíthattak a válság által egzisztenciájukat fenyegetve érző tömegek támogatására. A jobboldali radikálisok önbizalmát a tömegtámogatottság (1932-ben Hitler már 14 millió szavazatot kapott), lényegében a tömegeknek az a hite, hogy a politika aktív szereplői lehetnek, mérhetetlenül megnövelte. A legnagyobb változás a háború utáni politikai struktúrában éppen az lett, hogy a radikális nacionalizmusok a tömegek felé fordultak, programjukba szociális követeléseket vettek fel, ezáltal egyszerre sajátították ki a nacionalista polgárság és a szocialisták eszméit. A tömegtámogatottság volt hivatva ellensúlyozni azt a nehezen tagadható tényt, hogy például a világgazdaság átrendeződésének következtében az I. világháború előtt még a világtermelés 20%-át adó Németországnak meg kellett elégednie 10%-kal, tehát stratégiai esélyei felére csökkentek. A fő kihívókra vonatkozó romló gazdasági és demográfiai mutatók megnyugvással töltötték el a vezető tőkés államokat, ugyanakkor további erőfeszítésekre sarkallták a lemaradottakat. A harmincas évek elején kihívóként jelentkező Német- és Olaszország magabiztosságát nem is tényleges erejük, hanem a szerveződő diktatúrák mögött álló újfajta nemzeti egység, s a „lelkesítő” nemzeti célok – például a nemzetközi tőke elleni harc – adták. Az agresszió feléledésével a megfelelő potenciállal rendelkező Németország vált a nemzetközi kapcsolatrendszer fő mozgatójává. A volt antantállamok számára hamarosan csak a Berlinből érkező jelzésekre adott – gyakorta reflexszerű – válaszok maradtak.

A német diplomácia irányítása 1933-ban lényegében Hitler kezébe került. A reváns és a teljesítés politikájával egyaránt szakított, ugyanakkor kelléktárából száműzte a „Weltpolitik” és a szövetségi politika korábbi, a wilhelmiánus időszakban kialakult elképzeléseit is. Külpolitikai programját három alappillérre építette: a versailles-i rendszerrel való gyökeres szakításra, a pángermán eszmében gyökerező német etnikai egység megteremtésére, majd a németség keleti expanziójára. Az elképzelés az etnikai egységet a stratégiai határok elérésével kívánta teljessé tenni, de ezzel nem vélte befejezettnek a terjeszkedést. Hitler gondolkodásában a népesség nagysága a termőföld nagyságától függő tényezővé változott, ezért távolabbi célként nem az Európán kívüli gyarmatosítást, hanem a kelet-európai pusztákra kiterjedő „élettér” megteremtését tűzte ki. Úgy hitte, hogy szakítása a wilhelmiánus világpolitikával meghozza az angolok jóindulatú semlegességét. A német kancellár azonban elkövette azt a stratégiai hibát, hogy nem vette figyelembe: az angolokat aggasztja a németek kontinentális túlsúlyra való törekvése és irreális méreteket öltő agressziója, ezért hosszú távon visszavonhatatlanul ellenséges viszonyba fognak kerülni a hitleri birodalommal.

A másik kihívó, Mussolini Olaszországa ugyan nem tartozott a vesztesek közé, de a „megcsonkított győzelem” által felkeltett sértettség hamarosan a másik táborba sodorta. Láthattuk, hogy az olasz diktátor agresszív politikája a húszas években a Balkánra korlátozódott, s igyekezett megfelelni a legfontosabb nemzetközi normáknak. A nagy válság azonban alapjaiban rázta meg az elmaradottsággal küzdő olasz gazdaságot, s ezáltal Mussolini fasiszta rendszerét. A diktátor a krízisre túlzott külpolitikai aktivitással és a személyére egyébként is jellemző vizionálással felelt. Historizáló álmaiban egyszerre szerepelt a „római mediterráneum” visszaállítása, befolyásteremtés a Duna-medencében, valamint a gazdasági bajokra gyógyírt kínáló gyarmatosítás és telepítés Afrikában. A grandiózus tervek fő problémája az volt, hogy Olaszország bármelyiket is kívánta keresztülvinni, óhatatlanul szembekerült egy nagyhatalommal (Franciavagy Németországgal, esetleg Angliával). A jövendő olasz politika irányát éppen az döntötte el, hogy a Duce – felismerve, hogy a három cél egyszerre megvalósíthatatlan – melyiknek biztosít primátust. A harmincas évek elején tehát az olasz külpolitika legfontosabb feladata a tervezett irányok, ezáltal az ellenségek közti választás volt.

A hatalmi palettán új színfoltot jelentett annak a Japánnak a megjelenése, mely 1927-ben a miniszterelnök által benyújtott, ún. Tanaka-memorandumban már a japánok „pánázsiai” küldetéséről beszélt. A Mandzsúriában 193l-ben már nyíltan folyó agresszió Európát arra figyelmeztette, hogy a kelet-ázsiai nagyhatalom kétséges békepartner, s hatalmi törekvéseihez nemsokára európai társat fog keresni. Az, hogy a japán tervek sem nélkülözik az irracionalitást – Tanaka tábornok még Európát is elfoglalta volna –, s így elég nehéz lesz hozzájuk szövetségest találni, ekkoriban még csekély vigaszt nyújthatott az aggódó nyugati diplomatáknak.

Az új kihívás a nagyhatalmakat a hagyományos erőegyensúly fenntartásának érdekében végzett diplomáciai útkeresés közben érte. Franciaország ismét következetlenül lépett fel. A grandeur és a securité hagyományos politikája az új helyzetben immár elvesztette aktualitását, helyébe az „elhárítás”, illetve a „kikerülés” közti dilemma lépett. Az „elhárítás” hívei a szerződésekhez – elsősorban Locarnóhoz – való ragaszkodást, illetve a katonai elrettentést kívánták Németországgal szembehelyezni. Vezetőik a Poincaré nyomdokaiba lépő Tardieu miniszterelnök és Barthou külügyminiszter voltak. A „kikerülés” arra az elképzelésre épült, hogy Hitler kelet felé terjeszkedik, ezáltal nem jelent komoly veszélyt a nyugati hatalmakra. Sőt, megfelelő engedékenység esetén a jó viszony fenntartható vele.

Arra, hogy egy effajta politika Franciaország keleti szövetségeseinek cserbenhagyását jelentheti, a két vezéralaknak, Daladier-nek és Lavalnak később kellett rádöbbennie. Mindazonáltal megállapítható, hogy a két irányzat határozatlanul érvényesült, gyakorta kioltotta egymás hatását és többnyire nem is talált támogatásra a pacifista lakosság körében.

A jobboldali radikálisoktól lényegében mentes Nagy-Britannia csak igen nehezen alkalmazkodott a harmincas évek elején megváltozott nemzetközi körülményekhez. A Downing Streeten még mindig kísértett a húszas évek makacs francia- és szovjetellenessége, így aztán nagy volt a hajlandóság arra, hogy a német veszéllyel való riogatást Párizs fegyverkezési ürügyének tekintsék. Németországot a brit gyarmatosítás igényeinek megfelelő ésszerű engedményekkel vélték kordában tartani. Gyarmati ügyekben egyébként is riasztóbbnak tartották a földközi-tengeri hegemóniára aspiráló, tehát Szuezre veszélyes Mussolinit. A békítési politika élharcosának a későbbi miniszterelnök, Neville Chamberlain számított, míg ellenzői Winston Churchill és Anthony Eden voltak.

Az Egyesült Államokban a válságért Európát tartották bűnösnek, s ez az izolacionista tendenciákat erősítette. 1933 márciusában az új elnök, Roosevelt az amerikai külpolitika legfontosabb tételeiként a Latin-Amerikával való jószomszédi viszonyt, míg a Kínában történő japán agresszió ügyében a kivárást fogalmazta meg. S bár 1933-ban a Szovjetunióval megtörtént a kapcsolatfelvétel, az 1935-ben elfogadott semlegességi törvénnyel az Egyesült Államok továbbra is elzárkózott Európa ügyeitől.

A Szovjetunió a nemzetérdeket a nemzetközi politikában tagadó magatartása miatt a harmincas évek elejére sajátságos helyzetbe került. A fasizmus hatalomra kerülését a kapitalista világot sújtó válság jelének tartották, s úgy hitték, előkészítheti a rég várt világforradalmat. A Komintern ekkor még nem sietett a jobboldali radikálisok elleni egységfront létrehozásával. Litvinov, a külügyi népbiztos hiába kardoskodott a váltás szükségessége mellett, a hadsereg nevében fellépő polgárháborús hős, Tubacsevszkij Rapallóra hivatkozva félresöpörte az aggályokat. A kommunista párt XVII. Kongresszusa azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy egy esetleges háború jót tesz a forradalom ügyének. Ugyanakkor Sztálin úgy fogalmazott, hogy a németek agresszióra készülnek, épp ezért a Szovjetuniónak a megtámadott segítségére kell sietnie. Bár a hatalmas ország diktátorának erőteljes ellenzéke volt, álláspontja már jelezte a küszöbön álló változást, a kollektív biztonság és a fasizmus elleni egységfront melletti elkötelezettséget.

Az 1933-as év feszült várakozását Mussolini oldotta fel azzal, hogy egy négyhatalmi (angol–francia–olasz–német) egyezmény megkötését javasolta, mely lehetővé tette volna a béke kollektív felügyeletét, ugyanakkor kilátásba helyezte a békés revíziót is. A franciák a megrettent kisantant nyomására azonnal elutasították a tervezetet, amiből az olasz diktátor levonhatta a következtetést: céljait erőszakos eszközökkel kell valóra váltania. Hamarosan potenciális szövetséges is kínálkozott: Német- és Franciaország a fegyverkezési egyenjogúságról folytatott genfi tárgyalásokon sehogy sem jutott dűlőre, így a német delegáció 1933 októberében elhagyta a svájci várost. Németország ezt követően kilépett a Népszövetségből, és megkezdte a fegyverkezést. Ezt megelőzően Hitler ugyan megegyezést javasolt, de a francia külügyminiszter, Barthou megmakacsolta magát. A francia vezérkar abban bízott, hogy a német fegyverkezés lassan halad, ezért nem nagyon zavartatta magát; a szövetségesükben csalódott, oroszoktól tartó lengyelek azonban 1934-ben inkább egyezményt kötöttek Hitlerrel. Rövidlátó politikájukért nagy árat fizettek a franciák: váratlan diplomáciai sikerén felbátorodva, a német diktátor megkezdte a már régen megtervezett politikai offenzívát.

Ennek azonban útjában állt Olaszország, mely a dunai hegemóniáért hajlandó volt a német aktivitással szembeszállni. Hitler már 1933-ban próbált a régióban gazdasági pozíciókhoz jutni, ezért tárgyalásokat kezdeményezett a térség államaival. A németek vállalták, hogy ipari áruik fejében a világpiacinál magasabb áron átveszik a régió országainak mezőgazdasági termékeit. A német tervek ellensúlyozására 1934 márciusában Olaszország, valamint Magyarország és Ausztria aláírták az ún. római jegyzőkönyveket, melyekben garantálták Ausztria függetlenségét és kilátásba helyezték, hogy szorosabbra fűzik gazdasági kapcsolataikat. Dollfuss, az „ausztrofasizmus”-sal kacérkodó osztrák kancellár számára elfogadhatatlan volt, hogy Hitler az osztrák kérdést német belügynek tekinti, ezért Mussolinira mint Ausztria függetlenségének bajnokára tekintett. 1934. július 25-én az osztrák nácik puccskísérletet hajtottak végre Bécsben, melynek során meggyilkolták Dollfusst. A hatalomátvételi kísérlet azonban az olasz katonai demonstráció hatására meghiúsult. Hitlernek be kellett látnia, hogy dunai terveihez ki kell várnia az olasz politikai orientáció megváltozását.

Mussolini németellenessége a francia külpolitikának is bátorítást adott: 1934 tavaszán Barthou megpróbálta újjáéleszteni a kisantantot, emellett németellenes Balkán-paktum létrehozásán fáradozott, s az sem volt tőle idegen, hogy felmelegítse a régi francia–orosz szövetséget. Egy, a keleti határokra vonatkozó, Locarno típusú szerződést mind a németek, mind a lengyelek visszautasítottak, így Franciaország ősszel felvette a kapcsolatokat a Szovjetunióval, amit ez utóbbi népszövetségi tagsága tetőzött be. Barthou németellenes terveiben különösen fontos szerepet szánt egy erős balkáni államnak, Jugoszláviának. A francia–jugoszláv szövetség erejét azonban jelentősen csökkentette a francia tervekben szintén szereplő Mussolini szerbellenessége. Mikor 1934. október 9-én Sándor jugoszláv király látogatást tett Marseille-ben, horvát szeparatista terroristák a francia külügyminiszterrel együtt meggyilkolták. Németország látványos gesztusa sem feledtette – Sándor király temetésén maga Göring is megjelent –, hogy a merénylet Hitler (és Mussolini) érdekeit szolgálta. Ezzel kútba esett a Hitler-ellenes balkáni szövetség terve és az „elhárítás” francia politikája.

Az új francia külügyminiszterrel, Lavallal nem a legkedvezőbb időpontban költözött az engedékenység a Qui d’Orsay épületébe. 1935-ben járt le a Saar-vidék 15 esztendős népszövetségi felügyelete, ami után a lakosság népszavazással dönthetett hovatartozásáról. A Goebbels irányította propaganda kitűnően működött: a lakosság 90%-a döntött a Németországhoz való csatlakozás mellett. Március l-jén német csapatok vonultak be a területre. Franciaország, melyet csak átmenetileg nyugtattak meg Hitler ígéretei, fegyverkezésbe kezdett, és ez jó ürügyül szolgált a diktátornak. Március 16-án elrendelte az általános hadkötelezettséget, amire a nyugati hatalmak nem erőszakkal, hanem diplomáciai ellenlépésekkel próbáltak válaszolni.

1935 áprilisában az olaszországi Stresában Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország vezetői nyilatkozatban szögezték le, hogy kitartanak Locarno mellett, s elutasítják a német újrafegyverkezést. A „stresai front”-nak csak egyetlen szépséghibája volt: a nyugati hatalmaknak szemet kellett hunyniuk Mussolini abesszíniai gyarmati tervei felett. Annál fontosabbnak tűnt a májusban aláírt francia–szovjet és a francia–csehszlovák kölcsönös segítségnyújtási szerződés, amelyektől Laval azt várta, hogy megrettentik és országához közelítik Hitlert. Ennek éppen az ellenkezője következett be: Baldwin angol miniszterelnökben a francia–orosz közeledés láttán feltámadt az effajta kontinentális szövetkezéssel szembeni hagyományos angol gyanú, s hogy ellensúlyozza a vélt hatalmi tömböt, Hitlerrel kezdett tárgyalásokat. Ezek eredményeképp 1935 júniusában a két hatalom flottaegyezményt kötött, ami lehetővé tette, hogy Németország flottája elérje a brit egyharmadát. A franciáknak az sem volt kedvező, hogy a Komintern VII. kongresszusa 1935-ben deklarálta, hogy létre kell hozni a fasizmusellenes erők széles körű összefogását. A „népfrontpolitika” azonban ekkor inkább még riasztotta a vezető francia politikusokat, mintsem vonzotta volna őket.

Az offenzív német külpolitika első partnere Mussolini lett. A gazdasági válság sújtotta Olaszországban a harmincas évek közepére ismét felerősödtek a gyarmati terjeszkedést követelő hangok. A Duce propagandájában Abesszínia lett az „ígéret földje”, ahol az olasz telepesek megtalálhatták volna boldogulásukat. Ráadásul a katonai körök végre revánsot vehettek volna Aduáért, s teljesíthették volna Mussolini historizáló álmait az új római birodalomról. Mivel Franciaország és Anglia is úgy vélte, hogy Mussolini alkalmas szövetséges lehet a nácizmus ellen, elnézték háborús készülődését, s ebben még az sem látszott zavarni őket, hogy Abesszínia 1923 óta a Népszövetség tagja volt. A brit flotta ugyan felvonult Alexandria előtt, de nem akadályozta meg, hogy az olasz expedíciós hadsereg 1935 októberében megkezdje a hadműveleteket. Végül a Népszövetség etióp sürgetésre szankciókra szánta el magát, ám ezek, mivel a stratégiai cikkektől nem zárták el Olaszországot, csak arra voltak jók, hogy felháborítsák Mussolinit. Anglia és Franciaország továbbra is az engedményekkel próbálkozott. Hoare angol külügyminiszter és Laval egyezményben ígérte oda Mussolininak Abesszínia kétharmad részét. Az ügyből nemzetközi botrány kerekedett – Hoare meg is bukott –, így az érdekeltek újabb szankciókra kényszerültek. Ám ez már nem tudott változtatni az események menetén; a számbeli és technikai főlényben lévő olaszok előtt 1936 márciusában kapitulált a „Négus”, Hailé Szelasszié etióp császár. A szövetségeseiben csalódott Mussolini otthagyta a stresai frontot: a Népszövetség politikája csődöt mondott.

Az eseményekből Hitler azt a következtetést vonta le, hogy ha Versailles további revízióját akarja, itt a megfelelő alkalom. A rajnai demilitarizált övezet megszállásáról volt szó, s a Führer tudta, hogy vállalkozása rendszerének bukását eredményezheti. Ennek ellenére sikerült elhallgattatnia kétkedő tábornokait, s mikor 1936. március 7-én a felek ratifikálták (jóváhagyták) a francia–szovjet szerződést, Hitler felmondta Locarnót. A német csapatok bevonultak a Rajnavidékre. A vezető francia politikusok a bizonytalan helyzetben a brit tanácsra vártak, s bár az angol külügyminiszter, Eden szerződésszegésnek minősítette az esetet, megnyugtatta francia kollégáit: Hitlernek nincsenek további ellenséges szándékai. A történtekben a Népszövetség Tanácsa foglalt állást, de nem merészkedett messzebb Eden kijelentésének megerősítésénél. Hitler kockáztatott és duplán nyert. Visszaszerezte a világháborúban elvesztett német tekintélyt, s népének megadta azt a hitet, hogy vezérük a politikában csalhatatlan. Tévedésükért később nagy árat fizettek: Németország elindult a háborúhoz vezető úton.

Létrejön a fasiszta hatalmi tömb (1936/37)

Az 1933-36-os évek mérlegét megvonva megállapíthatjuk, hogy a nagyhatalmak erőfölénye ellenére a kezdeményezés Európában a jobboldali radikálisok kezébe került. Diplomáciai sikereik után Német- és Olaszország a harmincas években nagyarányú fegyverkezésbe kezdett és ez átmeneti nyugalmat teremtett a diplomáciában. Európát a várakozás csendje ülte meg, s Anglia és Franciaország ezt kihasználva mediterrán pozícióit próbálta megerősíteni. A britek, hogy Szuez fölötti befolyásukat megőrizzék, megadták Egyiptom függetlenségét, a montreaux-i konferencián pedig lehetővé tették, hogy az olaszoktól tartó Törökország ellenőrizhesse a tengerszorosokat. A szigetország arra is kísérletet tett, hogy a zsidók és arabok szembenállását Palesztina felosztásával oldja meg, de ezt az elképzelést az arabok elutasították. Ezzel párhuzamosan Franciaország elismerte Szíria és Libanon függetlenségét. A nagyhatalmak biztonságpolitikai lépései ekkor már nemcsak világosan mutatták a gyarmati politika tarthatatlanságát, de ki is rajzolták annak jövőjét.

1936 nyaráig úgy tűnt, hogy Európa mentes maradhat a konfliktusoktól, de a Spanyolországból érkező hírek egy csapásra felborzolták a kedélyeket. A spanyol népfrontkormány ellen júniusban Spanyol-Marokkóban jobboldali lázadás tört ki, majd Franco tábornok vezetésével az Ibériai-félszigeten partra szálltak a köztársaság-ellenes csapatok. A bal- és jobboldali erők polgárháborújában szinte minden európai nagyhatalom érintett volt, ezért a Franciaországban létrehozott népfrontkormány elnöke, Leon Blum azt javasolta, hogy ha el akarják kerülni a konfliktus kiszélesedését, folytassák a be nem avatkozás politikáját. A tervet a Szovjetunió is elfogadta, mert úgy vélte, hogy a háborút amúgy is a köztársaságiak nyerik. A németek és az olaszok azonban semmit sem bíztak a véletlenre. Mussolini csapatokat adott Franco tábornoknak, s Hitler is kilátásba helyezte a német légierő különítményének, a „Condor légió”-nak az országba küldését.
A német–olasz egymásra találást nemcsak ez mutatta, hanem az is, hogy a két állam viszonyának szilárdulásával a németek ismét napirendre tűzhették az osztrák kérdést. 1936 júliusában Schuschnigg osztrák kancellár egyezményt írt alá von Neurath német birodalmi külügyminiszterrel arról, hogy országa ezután Németország külpolitikai irányvonalához fog alkalmazkodni. Mussolini tehát tüntetően levette kezét osztrák védencéről, cserében viszont várta Hitler ajánlatát. Bár Hitler terveiben inkább az angolokkal való együttműködés szerepelt, októberben mégis feltűnő szívélyességgel fogadta Ciano olasz külügyminisztert. Megegyezésük értelmében elhatárolták balkáni érdekszféráikat, emellett Németország elismerte Olasz-Abesszíniát. Cserébe viszont az olaszok támogatták Németországot a Locarno felmondása utáni helyzetben. Bár Mussolini az eseményt 1936. november 1-jén mint a „Berlin–Róma tengely” létrehozását jelentette be Milánóban, valójában a felek még csak az együttműködés kezdetén tartottak.

A német diplomáciai elszigeteltség még ebben a hónapban feloldódott. A birodalom kormánya 1936. november 25-én a császári Japánnal egyezményt kötött arról, hogy a felek a Kommunista Internacionálé tevékenységéről folyamatosan tájékoztatni fogják egymást. Hitler számára azonban ennél jóval nagyobb értékkel bírt az a titkos záradék, amelyben megegyeztek, hogy nem kötnek szövetséget a Szovjetunióval, s egy szovjet támadás esetén nem tesznek olyan intézkedéseket, „amelyek hatásukban alkalmasak volnának arra, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége helyzetét tehermentesítsék”. Bár érdemleges katonai szövetség megkötésére nem került sor, a Mussolini 1937-es csatlakozásával kibővült ún. antikomintern paktum a később háborút kirobbantó államok hatalmi tömbje lett. A paktumot Német- és Olaszország Franco támogatására használta fel, amire a Szovjetunió a köztársaságot védelmező Nemzetközi Brigádok megszervezésével, valamint katonai felszerelések Spanyolországba küldésével felelt. Japán a helyzetet kihasználva még ez évben támadást intézett Kína ellen, ugyanakkor a Szovjetunió megkezdte a japánok ellen harcoló Csang Kaj-sek támogatását.

1936 végére a nemzetközi események irányítását egyre erőteljesebben vette át a két fasiszta állam. Offenzívájukat Nagy-Britannia és Franciaország egyesített ereje még közömbösíthette volna, ám a kihívásra adott válaszuk, az engedékenység a legrosszabb volt, amit tehettek. A francia bizonytalanság láttán az ország hagyományos keleti szövetségesei, Jugoszlávia és Románia a fasiszta hatalmak irányába kezdtek tájékozódni, s még Belgium is az önálló manőverezést választotta.

Az eseményeket látva Chamberlain egyezkedni kezdett. Hogy kordában tartsa a vélt fő ellenfelet, Mussolinit, hajlandó volt elismerni Olaszország jogát Gibraltár és Szuez használatára. A várt eredmény azonban igencsak rövid távú lett, ugyanis a francia tétovázásból és az angol engedékenységből a fasiszta hatalmak azt a következtetést vonták le, hogy a nyugati demokráciák a háború elkerülése érdekében hajlandóak áldozatokat hozni. Az elkövetkező esztendő fő kérdése pusztán az volt, hogy meddig és mennyit.

1937 őszén Hitler elérkezettnek látta az időt arra, hogy külpolitikájának második alapelemét, a „német faji közösséget” és az új „ életteret” erőszakkal megteremtse. A vezetés számára Csehszlovákia németlakta területeinek megszerzését tűzte ki célul, ám váratlan ellenállásba ütközött. A vezérkar és a külügyminisztérium úgy vélte, hogy Hitler lépései előkészítetlen háborúba sodorják az országot, ezért óvatosságra intették a Führert. Ő azonban már nem hagyta magát befolyásolni: menesztette a kétkedő von Neurath külügyminisztert, Blomberget, a hadügyminisztert, valamint Fritschet, a hadsereg főparancsnokát. A hadsereg élére Keitel, a külügyek élére Ribbentrop került, hadügyminisztert nem nevezett ki Hitler.

A Csehszlovákia elleni lépések tervezése közben érkezett Mussolini üzenete, hogy immár közömbös Ausztria sorsa iránt. Berlinben értettek a szóból, s megkezdték az Anschluss előkészítését. Hitler optimizmusát erősítette, hogy Franciaországban megbukott a népfrontkormány, így kétségessé vált az antifasiszta együttműködés jövője, Nagy-Britanniában pedig lemondásra kényszerült Eden, az engedékenységet ellenző külügyminiszter.

A fasiszta agresszió kezdete Európában (1938/39)

1938 februárjában Berchtesgadenben, a vezéri rezidencián látogatást tévő Schuschnigg osztrák kancellár ultimátumot kapott: adjon amnesztiát az 1934-es események résztvevőinek, majd kormányába vegye be a nácikat. Az Anschluss előtt zajló náci propagandaháború és az erőszakos cselekmények azonban az osztrák lakosság jelentős részét szembeállították Hitlerrel. A nagyhatalmak támogatásában bízó Schuschnigg 1938. március 13-ára népszavazást írt ki a csatlakozásról, de az esemény előtt két nappal Hitler újabb ultimátumot adott. Az osztrák kancellár lemondott, s belügyminisztere, a náci Seyss-Inquart alakított kormányt. Március 12-én Hitler bevonult Bécsbe, majd a következő hónapban népszavazás erősítette meg az ország csatlakozását a Harmadik Birodalomhoz. A merész húzás bejött: a földközi-tengeri problémákkal is elfoglalt angolok nem álltak a franciák mellé – a válaszlépés elmaradt.

Az általános megbékélési politika nemsokára újabb gyümölcsöt hozott Hitler számára, Csehszlovákiát. 1938 áprilisában a német hadvezetés elkészítette az ország lerohanásának tervét („Falt Grün – Zöld Terv”), ezzel párhuzamosan Németország megpróbálta Csehszlovákia politikai stabilitását is szétzilálni. Német támogatásra a Szudéta-vidék elszakadásáért küzdő Szudétanémet Párt ún. karlsbadi programjában autonóm kormány igényét fogalmazta meg. A párt vezetőjét, Konrad Henleint Berlin folyamatosan látta el utasításaival, melyek lényege az volt, hogy a csehszlovák kormányt a szudétanémetek teljesíthetetlen feltételek elé állítsák. A diplomáciai ijesztgetést mindkét fél hadseregének mozgósításával igyekezett nyomatékosítani, ami – tekintve, hogy a csehszlovák hadsereg korszerűségét nézve az első volt – komolyan elgondolkoztatta Hitlert.

Szeptemberig minden a német forgatókönyv szerint történt: Henlein követelésére Benes kormánya engedményeket tett, mire a németek fokozták követeléseiket. Augusztusban a helyzet felmérésére lord Runciman vezetésével angol misszió érkezett a helyszínre, s vizsgálódása után azt javasolta, hogy Benes adja meg az autonómiát. A csehszlovák kormány elfogadta ugyan a karlsbadi programot, de az események irányítása ekkorra már kicsúszott a kezéből. A Szudéta-vidéken zavargások kezdődtek, amire a kormány erőszakkal felelt. Henlein Németországba menekült, s patrónusa, Hitler immár komolyan megfenyegette Csehszlovákiát. A fenyegetett országnak volt ideje támogatók után néznie, de várakozásaiban csalódnia kellett. Egyedül a Szovjetunió volt hajlandó katonai támogatást nyújtani, ennek értékét azonban jelentősen csökkentette az a tény, hogy a csapatoknak át kellett volna vonulniuk az ettől mereven elzárkózó Lengyelországon vagy Románián.

Chamberlain szokása szerint a megbékítést javasolta, s hogy Hitler szándékait kipuhatolja, 1938. szeptember 15-én látogatást tett Berchtesgadenben. Itt Hitler közölte vele, hogy a Szudéta-vidék az utolsó olyan terület, amelyre igényt tart, s ha megkapja, garantálja a békét. A hírek hallatán Londonban az angol, valamint a francia katonai és politikai vezetés helyzetelemző tanácskozásra gyűlt össze. A francia külügyminiszter, Bonnet, valamint a vezérkar főnöke, Gamelin, akiket megzavart a Teschenre áhítozó Lengyelország közönye, úgy vélték, hogy az időpont nem alkalmas a németek elleni támadásra. A számításba jöhető szovjet erőket alábecsülték, s ez aztán el is döntötte a kérdést.

Felszólították Csehszlovákiát, engedje át azokat a területeit, amelyeken a német lakosság aránya 50% feletti. A csehszlovák tiltakozás ellenére Chamberlain a Godesbergben tartózkodó Hitlerhez utazott, ám ott kellemetlen meglepetés érte: a „vezér” közölte vele, hogy ennyivel nem elégszik meg, hanem követeli, hogy teljesítsék a lengyel és a magyar igényeket is.

Úgy tűnt, Hitler elérte az engedékenység határát. Szeptember 26-a és 28-a között mind Németország, mind Nagy-Britannia és Franciaország részlegesen mozgósított. A kockázatot látva a német vezérkar még egyszer megpróbált szembeszállni Hitlerrel, ő azonban makacsul kitartott.

Az események ismét őt igazolták. Szeptember 28-án Chamberlain üzenetet küldött, melyben négyhatalmi konferenciát indítványozott.

Az 1938. szeptember 29-én Münchenben megtartott konferencián Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier, külügyminisztereik társaságában megegyeztek, hogy Csehszlovákia október 10-éig kap haladékot, hogy a Szudéta-vidéket ki ürítse és a katonai berendezéseket a németeknek átadja. A tárgyalásokon a csehszlovák delegáció nem vehetett részt. Másnap angol– német egyezményt írtak alá arról, hogy Németország elismeri az angol birtokállományt.

Mussolini ragaszkodott ahhoz. hogy Lengyel- és Magyarország is érvényesíthesse területi igényeit. A lengyel csapatok már október 2-án megszállták Teschent, a magyarok pedig a november 2-ai bécsi német–olasz döntőbíráskodás eredményeként a Felvidék 12 ezer négyzetkilométernyi részét.

A maradék tekintélyét is elvesztett csehszlovák állam már októberben megkezdte agóniáját. Benes elnök lemondott, s az I. bécsi döntés jelentősen erősítette a további szeparatista tendenciákat. A Tiso vezette szlovákok, valamint a Volosin által képviselt ruszinok is elérkezettnek látták az időt a cselekvésre: a szudétanémet módszerrel élve, autonómiát szereztek maguknak.

1939 . március 10-én Hitler magához hívatta Csehszlovákia új elnökét, Hachát, és kényszerítette, hogy engedélyezze az önálló Szlovákia létrehozását, s adja fel Csehszlovákia függetlenségét. Az új államot március 13-án kiáltották ki, s március 15-én a német csapatok Csehországba, a magyarok pedig Kárpátaljára kezdték meg a bevonulást. Másnap Hitler bejelentette a Cseh–Morva Protektorátus létrehozását. A fasiszta agresszió kibontakozásának ekkorra már semmi sem állhatott útjába. Március 22-én Hitler követelésére Litvánia átadta a stratégiai jelentőségű Memel-vidéket. A mediterrnáeum térségében is a diktátoroknak kedvezett a szerencse: március 28-án Franco tábornok bevonult Madridba, s tíz nap múlva Mussolini csapatai partra szálltak Albániában. Mikor Chamberlain München után a londoni reptéren kijelentette, hogy: „Egy emberöltőre biztosítottam a békét Európában”, bizonyára nem gondolta, hogy a béke csupán hat hónapig tart. Európa 1939 tavaszán a háború küszöbére érkezett.

Európa államainak története

Nagy-Britannia

 

„...biztonság mindenekelőtt...” (Stanley Baldwin)

A liberalizmus általános európai hanyatlásának korában üde színfoltnak tűnt a háborús győzelemből erőt merítő, stabil demokráciával rendelkező és a jobboldali radikalizmustól mentes Nagy-Britannia. A látszólag változatlannak tűnő felszín alatt azonban komoly gazdasági és politikai problémák húzódtak, melyeket csak ideig-óráig tudott feledtetni a győzelmi mámor. A dekonjunktúra és az ezzel járó magas munkanélküliség, valamint a tartozások rendezetlensége alapjaiban rázkódtatták meg a liberális gazdaságpolitikába vetett hitet, amit csak súlyosbított az Egyesült Államok nyomasztó gazdasági előretörése. Lloyd George tory-liberális kabinetjének tekintélyét aláásta az ír kérdés rendezetlensége, a vita a franciákkal Németország meggyengítésének mértékében, illetve a közel-keleti rendezésben. A kormány helyzetén az sem könnyített, hogy mindennapossá váltak a miniszterelnök és a liberális vezér, Asquith közötti torzsalkodások, ami kedvezett a marxizmust elutasító, ugyanakkor a kulcságazatok államosításával világos gazdasági programot kínáló Munkáspárt előretörésének. Bár 1922-ben a dominiumi státust nyert Ír Szabadállamra és Ulsterre történő felosztással normalizálódni látszott az ír helyzet, a Sinn Fein és radikális vezetője, De Valera elutasította a rendezést. A genovai konferencia sikertelensége, a washingtoni megállapodással létrejött tengeri hegemóniavesztés, Egyiptom függetlenségének megadása, az indiai zavargások, valamint a görög–török háborúban Kemál által elért sikerek hatására a konzervatívok kiléptek Lloyd George kabinetjéből, így az 1922 őszén lemondott.

Bonar Law, majd Stanley Baldwin rövid miniszterelnöksége után általános választásokat írtak ki, melyeket ugyan a konzervatívok nyertek meg, az alsóházban mégis a liberális-munkáspárti koalíció szerzett többséget. Már az is meglepetést keltett, hogy a hivatalba lépő miniszterelnök, Ramsay MacDonald észak-skóciai bányászcsaládból származott és minisztereinek jelentős része sem dicsekedhetett előkelő pedigrével, a kapcsolatfelvételt a Szovjetunióval mégis általános megdöbbenés követte. A parlament bizalmatlansági szavazást tartott, ahol MacDonald megbukott. Konzervatív utóda, Baldwin fél évtizeden keresztül (1924-29) vezette Nagy-Britanniát. Miniszterelnökségét a nyugalom, a változatlanság, a szürkeség koraként tartják számon, amely alkalmas volt a gazdasági és politikai stabilizáció végrehajtására. Baldwin pénzügyminisztere, Churchill javaslatára visszatért a font aranyhoz rögzített árfolyamához, amit a szabadkereskedelem helyreállítása követett. A nemzeti valuta magas árfolyama és a protekcionizmus hiánya azonban csökkentette a brit áruk versenyképességét, ezért a kormány arra kényszerült, hogy visszafogja a szociális juttatásokat és megszüntesse a háború idején állami kézbe vett, ám azóta ismét magánosított ágazatok támogatását. Az intézkedések leginkább a nehéziparban dolgozókat és a bányászokat sújtották, akik az angol történelem első általános, a szakszervezetek támogatását is bíró sztrájkjával feleltek 1926-ban. A kormány azonban ellenállt, ezért a szakszervezetek felhagytak a bányászok támogatásával. Az évtized végére enyhe gazdasági fellendülés bontakozott ki, ami azonban nem feledtethette azt a tényt, hogy Nagy-Britannia részesedése a világkereskedelemből folyamatosan csökkent, s az acél- és textiliparban, valamint a hajógyártásban állandósult a dekonjunktúra.

Mindezek eredményeképp az 1929-es választásokon ugyan győzedelmeskedett a Munkáspárt, de MacDonald alig kezdte meg második miniszterelnökségét, máris beköszöntött a deficitet és az aranytartalékok drámai csökkenését hozó gazdasági világválság. MacDonald tisztában volt azzal, ha a tervezett megszorító intézkedéseket végre kívánja hajtani, elveszíti pártja bizalmát, ezért taktikai okokból 1931-ben inkább lemondott. A mindhárom párt képviselőiből felálló „nemzeti egységkormány” új miniszterelnöke – amiért volt pártja árulónak bélyegezte – ismét ő lett, így megkezdhette szanálási programját. A font leértékelésével, a segélyek megszorításával, a protekcionizmus elemeinek alkalmazásával a kormányzat 1932-re már sikeres lépéseket tett a válság leküzdésére. A harmincas évek közepére az állással rendelkező britek megélhetése már biztos volt – egy tisztviselő évi fizetése egy lakást ért –, a tankötelezettség 14 éves korig mindenkire kiterjedt, s egyre több autó és rádió jelezte, hogy az angol társadalom a motorizáció és az információ (1922-ben alakult meg a BBC) forradalmának küszöbére érkezett.

A háború utáni angol külpolitikát továbbra is a régi cél, a kontinentális erőegyensúly fenntartása vezette. A francia túlsúly miatti aggodalom következménye a német konszolidáció elősegítése lett. Bár Nagy-Britannia nem zárkózott el a népszövetségi tagságtól, Európa helyett azonban inkább a Közel-Keleten, illetve Indiában fejtett ki aktivitást. Ezzel párhuzamosan ment végbe a brit birodalom politikai rendszerének immáron halaszthatatlan átalakítása.

A brit telepes gyarmatok jelentősége a háború alatt megerősödött nemzeti öntudat, illetve az angol anyaországnak nyújtott segítség következtében erősen megnövekedett, és ez szükségessé tette helyzetük rendezését.

Már a háború alatt Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika önállóságát elismerték, amit a békekonferenciára való meghívásuk követett. 1926-ban birodalmi konferenciát tartottak, amelyen tisztázták a domínium fogalmát. A felsorolt területek valamint az Ír Szabadállam – De Valera miniszterelnöksége alatt valósult meg a függetlenség (1932/33) – és Newfoundland önálló közösségeket képeztek, egyenlő joggal. Egyikük sincs a másiknak alárendelve, mert valamennyit „a trón iránti hűség” (allegiance) köti össze, ezáltal önkéntes tagjai a „brit nemzetközösség”-nek, a British Commonwealth of Nations-nek. Az 1931-ben meghozott ún. westminsteri statutum megerősítette az előzőekben említetteket valamint kijelentette, hogy a nemzetközösségnek nincs saját alkotmánya és Nagy-Britannia nem korlátozza a domíniumok törvényhozási jogát. A tagok választott kormánnyal, külpolitikai szuverenitással, saját parlamenttel rendelkeztek, ám e jogok nem vonatkoztak a továbbra is a koronához tartozó gyarmatokra, illetve protektorátusokra.

A külpolitikai feltételek változása nemcsak az átszervezést tette indokolttá, hanem a Hitler hatalomra kerülésével megnövekedett német revansveszély elhárítását is. 1934-ben elkezdődött a hadsereg korszerűsítése és Stresában Mussolinit is sikerült Nagy-Britannia mellé felsorakoztatni, ám egy év múlva az események kedvezőtlen fordulatot vettek. Stanley Baldwin „nemzeti kormánya” a náci veszéllyel való szembeszállás helyett a „megbékélés” (appeasment) politikáját választotta, aminek a következménye a Hitlerrel való alku, az 1935-ben aláírt flottaegyezmény, illetve az olasz diktátorral Abesszínia felosztásáról aláírt paktum lett. Anthony Eden külügyminisztersége alatt az ország – amely sohasem értett igazán egyet a versailles-i rendezéssel – szakított a kollektív biztonság politikájával, s tétlenül nézte a Rajna-vidék megszállását. Az angol közvélemény nagyobb részét ez idő tájt egyébként is jobban izgatta az V. György király halála után előállt dinasztikus válság. Az 1936-ban trónra került VIII. Edwardnak ugyanis az amerikai Mrs. Simpsonnal kötött házassága miatt le kellett mondania a trónról VI. György javára. Az általa kinevezett Neville Chamberlain miniszterelnöksége (1937-40) a megbékélés folytatása volt és egyenesen vezetett a müncheni megegyezéshez, majd a Csehszlovákia megszállása utáni keserű kijózanodáshoz.

Franciaország

„... a győzelem mögött ott állott az a nyugtalanító tapasztalat, hogy rettenetes erőfeszítései, szörnyű vérvesztesége éppen csak elég volt ahhoz, hogy szövetségeseivel együtt tartani tudja a két fronton harcoló Németország egyik frontját.”

(Bibó István)

Az I. világháború után Franciaország önmagát tekintette a győzelem letéteményesének, s oroszlánrészt követelt a háború utáni rendezés irányításából. Igényeit 1,75 millió halottjával és 100 milliárd franknyi háborús veszteségével támasztotta alá, s ez a nagy áldozat arra sarkallta, hogy elképzeléseinek központjába a német revans bármi áron történő megakadályozását állítsa. A győzelmi mámorban fel sem merült, hogy Versailles-ban olyan érv is elhangozhat, amit nem az erőfölény, a francia „grandeur” diktál. Mivel a közvéleménnyel amúgy sem lehetett volna elfogadtatni, hogy az ország győzelmét nem használja ki teljes mértékben, így a franciák számára nem maradt más lehetőség, mint egy olyan szövetségi rendszer létrehozása, amely állandósítja a létrejött, a győzelem kiaknázását lehetővé tevő erőviszonyokat. Miután az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kivonult a kontinentális ügyek intézéséből, nem lehetett egyebet tenni, mint olyan szövetségeseket felkutatni, akik érdekeltek a versailles-i erőviszonyok fenntartásában. Ilyen előzmények után jöhetett létre az antantgyőzelemnek létüket köszönhető országokból – Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából – álló kisantant, ami egyszersmind jól szimbolizálta a béke megóvására létrehozott Népszövetség iránti francia bizalmatlanságot is. A francia külpolitika furcsa ellentmondásává tehát az vált, hogy a kollektív biztonságot Németország ellenében, nem pedig Németországot beleértve képzelte el.

A belpolitika a győzelem után sem maradt mentes a pártstruktúrából eredő hatalmi harcoktól, amelyek következménye a gyenge koalíciók sokasága és a radikálisok III. Köztársasággal szembeni bizalmatlansága lett. Baloldalról a kommunisták és a CGT, míg jobbról az Action Française és a Croix de Feu (Tűzkeresztesek) rohamcsapatai fenyegették. A hatalmi harcokat tovább élezték a vesztes meggyengítésének mértékében mutatkozó nézeteltérések, valamint a felhalmozott 5 milliárd dollárnyi adósság visszafizetésének nehézségei. A kezdeti remény, hogy majd Németország fizet helyettük („L’ Allemagne paiera tout”) hiú ábrándnak és állandó konfliktusforrásnak bizonyult. A „grandeur”-ben fogant, Clemenceau és Poincaré fémjelezte Nemzeti Blokk a győzelem mámorában született de hamar bizonyította működésképtelenségét. 1920-ban Millerand lett a köztársaság elnöke, aki a „securité” érdekében miniszterelnökével, Briand-nal együtt hajlandónak mutatkozott a legyőzöttekkel szembeni engedményekre. Rövidesen kiderült, hogy Franciaországban nem sokáig maradhat hiteles egy engedékeny kabinet: 1922-ben ismét Poincaré került hatalomra, aki végrehajtotta a Ruhr-vidék megszállását. Az elhúzódó válság azonban miniszterelnökségébe került. Az 1924-es választásokon a baloldal szerzett többséget. A baloldali kormányzat kapcsolatot keresett a Szovjetunióval, támogatta a Dawes-tervet és aláírta a locarnoi egyezményt is, a pénzügyi problémákkal azonban nem tudott megküzdeni. A következő időszak kulcsfigurája ismét – a grandeurrel már szakító – Poincaré volt, aki végrehajtotta a pénzügyi szanálást. Külügyminisztere, Briand kísérletet tett a német– francia közeledésre, amikor pedig az nem sikerült, Kellogg-gal megkötötte a békét szavatolni hivatott, ismert paktumot. Ezután Európai Egyesült Államok létrehozására tett javaslatot, ami az érdektelenségen és a hatalmi ellentéteken meghiúsult ugyan, de általános megbecsülést szerzett a koncepciózus politikusnak.

A politikai stabilitás és az átmeneti gazdasági konjunktúra időszakát Franciaországban is derékba törte a világválság, melyet állandó kormányválságok és az alkotmányos intézmények elleni támadások kísértek. (Ilyen volt a Stavisky-botrány, mikor is a politikai kapcsolatairól ismert bártulajdonost vélhetőleg rendőrök lőtték le, nehogy kompromittálja magas pártfogóit. Az eredmény a parlament elleni jobboldali offenzíva lett.) 1934-ben szélsőjobboldali tüntetők vonultak a Bourbon-palota (itt székelt a törvényhozás) elé, s valóságos utcai ütközetet vívtak a karhatalommal. Mivel a kormány szükségrendeletei nem hozták meg a várt eredményt, a kommunista pártvezető, Thorez javasolta, hogy a szélsőjobboldali veszély elhárítására a szocialisták és kommunisták a szakszervezetek támogatásával hozzák létre a Népfrontot (Rassamblement Populaire).

Az 1935-ben alakult szervezet a fasiszta veszélytől tartó társadalom támogatásával a következő évi választásokon többséget is szerzett, aminek következtében Leon Blum szocialista újságíró vezetésével megalakult az első népfrontkormány. A kommunista párt azonban nem kívánt együttműködni vele, sőt azonnal gyárfoglalásokba és sztrájkokba kezdett. Leon Blum szociális intézkedéseket – 40 órás munkahét, béremelés, fizetett szabadság stb. – vezetett be, ugyanakkor megkezdte az újra-felfegyverkezést és feloszlatta a szélsőjobboldali szervezeteket. Ám intézkedései többségéhez prosperáló gazdaságra lett volna szükség, ilyen azonban távolról sem létezett. Így aztán Blum népszerűségét rontó szükségintézkedésekre kényszerült, s ez, valamint az, hogy a kormány a spanyol polgárháború alatt a köztársasági menekültek előtt – a nemzetközi egyezménynek egyébként megfelelően – lezárta a határokat, jelentősen rontotta a Népfront népszerűségét. Mikor a miniszterelnök teljhatalmat kért, hogy programját végrehajthassa és a nemzetgyűlés ezt elutasította, a kabinet lemondott. Az ezt követő népfrontkormányok egyre erélytelenebbül politizáltak, aminek külpolitikai következménye az engedékenység, a hitleri agresszió elnézése és Daladier müncheni meghátrálása lett.

Németország
A Weimari Köztársaság (1922-33)

„A mai és a régi birodalmi politika között a legjellegzetesebb eltérés az, hogy míg a régi birodalom befelé szabadságot biztosított, kifelé pedig erőt mutatott, addig a köztársaság kifelé a gyengeség, saját polgáraival szemben pedig az erőszak politikáját űzi.”

(Adolf Hitler)

A versailles-i békeszerződés nem a korábbi évszázadokban megszokott mértéktartó hatalmi paktum, hanem a wilhelmiánus rendszer – így közvetve a német nép – háborús felelősségét kimondó diktátum volt, melynek jószerével teljesíthetetlen területi, katonai és jóvátételi rendelkezései magukban rejtették egy újabb konfliktus csíráit. Ahogy Bibó István írta, a német nép a versailles-i trauma miatt „hisztérikus” lelkiállapotba került, hisz olyan feltételek között kellett a maga súlyát Európában reprezentálnia, amelyek ezt eleve lehetetlenné tették. A német külpolitika célja nem lehetett más, mint a sérelmek orvoslása, de Európa minden ilyen kísérletben a német agresszió újabb bizonyítékát lelte, így igazolva látta a súlyos békefeltételek jogosságát. A demokratikus hagyományok hiánya miatt a belpolitika is válságba jutott. A szociáldemokrácia erejéből csak arra telt, hogy leszámoljon a területi fejedelemségek idejétmúlt rendszerével, ám arra már nem, hogy szilárd politikai struktúrát hozzon létre. Így a németek joggal érezhették, hogy országukban nincs rend, hisz „nem uralkodik benne senki”. Az effajta érzés pedig melegágya a tekintélyuralmi kormányzásnak és az erős vezető iránti vágynak.

1919 és 1923 között Németországban politikai káosz uralkodott, melynek mélységét jól jelzi, hogy olyan vezető politikusok, mint Erzberger, a Centrum Párt vezéralakja vagy Rathenau, a külügyminiszter – estek a terror áldozatául. A válság mélypontján, 1923-ban a franciák megszállták a Ruhr-vidéket, mire válaszul Cuno kancellár passzív ellenállásra szólította fel a terület lakosságát. A jórészt reménytelen vállalkozásba azonban a kormány belebukott, s az ország vezetését a polgári pártokból és a szociáldemokratákból álló „nagykoalíció” élén olyan politikus vette át, aki tudott és akart a korábbi viszonyokon változtatni – Gustav Stresemann.

Az új kabinet legfontosabb feladatai az infláció megfékezése, a szeparatizmus letörése és a teljesítési politika elfogadtatása voltak. Rendkívüli megszorító pénzügyi intézkedések árán a birodalmi valutaügyi biztosnak, Hjalmar Schachtnak sikerült a márka stabilizálása, ezzel párhuzamosan a kormány felszámolta a köztársasággal szemben álló szászországi kommunistaszociáldemokrata kormányzatot, a szeparatista „Pfalzi Állam”-ot valamint a „Rajnai Köztársaság”-ot. Bár a köztársaság 1923 novemberében sikerrel szállt szembe a bajor autonóm törekvésekkel is, a Münchenben történtek megmutatták, hogy a „hagyományosak” mellett olyan radikális politikai erő is jelentkezhet, amelynek alapvető törekvése nem a Weimarral szembeni oppozíció, hanem a demokrácia teljes megsemmisítése.

A nemzetiszocializmus

A német nemzetiszocializmust és Adolf Hitler (1889-1945) személyét a köztudat szinte azonosnak tartja, ám a mozgalom és a „vezér” pályája külön indult. A Német Munkáspártot 1919 januárjában egy Anton Drexler nevű vasúti lakatos alapította azzal a céllal, hogy gyűjtőhelye legyen a vereség után létrejött rendszerben csalódott, a társadalom perifériájára került, baloldal- és kapitalizmusellenes rétegeknek. Hitler szeptemberben lépett be a pártba, de ezután döntő szerepe lett a pártprogram megfogalmazásában.

Hitler az ausztriai Braunauban vámhivatalnok fiaként született. Tanulmányait Linzben folytatta, mindaddig, míg a reáliskolát félbe nem szakítva Bécsbe utazott, hogy ott felvételt nyerjen a Képzőművészeti Akadémiára. Elutasítása után alkalmi festegetésből tartotta el magát a számára idegen, a haldokló Monarchia minden jegyét magán viselő, kozmopolita nagyvárosban. Tipikusan kispolgári, az iskolából hozott német nacionalizmusa itt ötvöződött a brosúrákból megismert korabeli antiszemitizmussal és szocializmusellenességgel. 1913-ban Münchenbe költözött, s itt jelentkezett önkéntesnek az I. világháború kitörésekor. A bátorságáért kitüntetett lelkes katona – aki a háború végén egy gáztámadás során megsebesült – a német vereségről egy katonai kórházban értesült.

Mélyen hatott rá az a – harcostársai közt ekkor már elterjedt – nézet, miszerint a vereség oka az volt, hogy a hátország „tőrt döfött” a harcolók hátába. Leszerelése után Hitlert a hadsereg sajtóosztályán, Münchenben a hazatért katonák „ideológiai képzésére” alkalmazták. Munkája során találkozott a Német Munkáspárttal, s határozta el, hogy soraiba lépve saját, ekkor már kiforróban lévő ideológiai rendszere alapján átformálja azt.

Az 1920-ban meghirdetett pártprogram közeli rokonságban van az olasz fasizmus alapelveivel. A 25 pontból álló tervezet követelte a „népjólét” megteremtését, az osztályellentétek megszüntetését, a kapitalista „kamatszolgaság” megtörését, a nemzeti közösség és a nemzetállam szerepének elismerését és a németek önrendelkezési jogának helyreállítását.

A most már a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – NSDAP (Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) – nevet felvett párt elutasította a parlamentarizmust, a pacifizmust és a liberalizmust, ugyanakkor dicsőítette a militáns hagyományokat és tagjaitól fegyelmet, valamint katonai szervezettséget követelt. A párt egy idő után „Führer-elv”-en épült fel, ami lényegében azt jelentette, hogy a szigorú hierarchiájú szervezet élén korlátlan hatalmú vezető áll, aki megszabja a követendő célokat, irányítja és felelősségre vonja az alárendelteket, ugyanakkor döntéseiért személyesen viseli a felelősséget (legalábbis Hitler ezt állította).

A mozgalom szellemi gyökerei azonban messze túlmutattak a fasiszta eszmerendszeren. Közöttük éppúgy megtalálható volt a nietzschei „hatalom akarása”, mint a fajelmélet, az örökléstan, a szociáldarwinizmus, a pángermán messianizmus, a romantika, a germán-kelta mitológia vagy éppen Spengler tételei a nyugati világ „alkonyáról”. A jórészt Hitler által megalkotott „világnézet” középpontjában az antiszemitizmus állt, mert a „Vezér” úgy vélte, hogy a világot, s benne a németséget lassú pusztulással fenyegeti a zsidóság, ezért a „vér és a föld” védelmében el kell pusztítani ezt az „alacsonyabb rendű faj”-t. A fajelmélet szerves részét képezte az a tézis is, miszerint a „magasabb rendű északi – ún. árja – faj” hivatott az alacsonyabb rendű fajok feletti uralomra. Ehhez természetesen megfelelő „élettérre” (Lebensraum) van szüksége, mert most még a német „tér nélküli nép”. Az élettér-elmélet kidolgozására a húszas években azonban még nem került sor, csak 1937-ben fogalmazta meg Rosenberg, a párt „faji ideológusa”. Az NSDAP mindig igyekezett hangsúlyozni, hogy olyan „népi” mozgalom, amely végcélként „népi államot” akar teremteni. A „népi” kifejezés a faji tisztaságon túl elsősorban azt jelentette, hogy az eszme megköveteli az egyén teljes feloldódását a közösségben, valamint a fanatikus hitet a vezérben.

Bár a párt alapvetően forradalmi jelszavakat hangoztatott, s a tagok túlnyomó része egzisztenciális helyzetének változását remélte a mozgalom sikerétől, Hitler „törvényes eszközökkel” kívánta a hatalmat megszerezni, s valójában nem lerombolni akarta az államot, hanem a maga képére formálni. E tény már ekkor magában rejtette a vezér és pártja forradalmi szárnya közti nézeteltérést, ami 1934-ben véres leszámoláshoz vezetett. A hagyományos politikai pártoktól eltérően a nemzetiszocialisták nagy súlyt fektettek Hitler vitathatatlan szónoki képességeire, a propagandára, a látványos tömeggyűlésekre és az egyszerű szavak „mágiájára”. A húszas évek közepétől a befolyásos támogatók által pénzelt Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) nevű pártlap is széles tömegekhez volt képes eljuttatni a náci szellemiséget. Növekvő népszerűsége ellenére Hitler – 1921-től már ő a párt elnöke – totális hatalommal mégsem bírt, mivel jelentősen korlátozta Ernst Röhm, az SA (Sturm Abteilung) – a párt paramilitáris rohamosztaga – vezetője, valamint Gregor Strasser, a „népi szárny” vezéralakja.

Hitler jól tudta, hogy pártja csak úgy tud eredményesen fellépni, ha megnyeri a német politikai élet néhány vezéralakjának, elsősorban a konzervatív katonatiszteknek a támogatását. A „novemberi árulók” elleni szónoklatai megszerezték számára a veterán Ludendorff tábornok s vele a tisztikar számottevő részének bizalmát. 1923 november 8-án a válságos belpolitikai helyzetet kihasználva a nemzetiszocialisták a müncheni Bürgerbrau Kellerbe hívták a bajor miniszterelnököt, az egyébként szeparatista Gustav Kahrt. A gyűlésen a kormány meghívott képviselőit a nácik együttműködésre kényszerítették, ám ők a gyűlés befejeztével megkezdték az ellenállás megszervezését. A másnap a városháza elé vonuló tüntetőket már szervezett karhatalom sortüze fogadta, aminek eredménye a párt első 14 „mártírja” lett. A résztvevők a rendületlenül továbbmenetelő Ludendorff kivételével szétszaladtak. Ezután a „sörpuccs” résztvevőit letartóztatták, magát Hitlert 5 esztendei börtönre ítélték, ám nyolchavi landsbergi várfogság után a politikai üldözött nimbuszával szabadult. A fogságot arra használta fel, hogy tollba mondja az eszméit összefoglaló, emellett politikai fejlődését taglaló művének, a Mein Kampfnak (Harcom) első kötetét.

A sikertelen puccsból Hitler azt a következtetést vonta le, hogy a hatalmat legálisan, a parlamentarizmus eszközeit igénybe véve kell megszereznie. Ennek érdekében erőfeszítéseket kell tennie a párt szervezeteinek, emellett személyes hatalmának kiépítésére, ugyanakkor nagyobb mértékben kell megszereznie a tőke és a hadsereg támogatását. A párt és vezére valamelyest konformizáltabb lett, Hitler a gazdasági élet és az arisztokrácia szereplőivel mutatkozott, s gondosan igyekezett kialakítani a rá később oly jellemző pózokat. Ugyanakkor személyes hatalmának biztosítékaként a volt repülőszázados, Hermann Göring, majd Heinrich Himmler vezetésével 1929-ben kiépítette személyi testőrségét, az SS-t (Schutz Staffeln), valamint Joachim Goebbelsszel létrehozatta a párt propagandagépezetét. A weimari rendszer konszolidációja miatt a húszas évek végéig azonban látványos politikai sikert nem tudott elérni, csak a gazdasági válság teremtett új lehetőséget a csalódott Führer számára.

A stresemanni kor

Stresemann-nak 1924-ben, egy bizalmi szavazás során elszenvedett vereség következtében le kellett mondania miniszterelnökségéről, külügyminiszterként 1929-ig a német politika meghatározó alakja maradt. Bár meggyőződése ellen volt, tudta, hogy országának a fennálló helyzetet elfogadva meg kell békélnie háborús ellenfeleivel. Az évtized közepére a szeparatív törekvések leküzdésével és a márka stabilizálásával a német bel- és külpolitika átmenetileg nyugvópontra jutott. A Dawes-terv elfogadása kereteket teremtett a kártérítés fizetésének, s lehetővé tette, hogy az ország évi 2 milliárd márka – ez csupán az export 14%-a volt – törlesztéssel „megússza” a jóvátételt. 1925 februárjában meghalt Ebert elnök, s a választásokon a militáns Acélsisak Szövetség (Stahlhelm) tiszteletbeli elnöke, Hindenburg marsall szerezte meg az elnökséget. Vele a tekintélyelv került hatalomra, így furcsa ellentmondás állt elő: a köztársaságot olyan ember vezette, aki meggyőződéses monarchista, s a republikanizmus ellenfele volt.

A kormányok – melyeket általában a centrumpárti Wilhelm Marx vezetett – nagykoalíciós alapon, a szociáldemokratákkal való együttműködésen alapultak, de stabilitásukat folyamatosan veszélyeztette a parlamenti többség gyakori hiánya.

Mindennek csekély hatása volt a megélénkülő gazdaságra és az Európa-szerte híressé váló, megújuló, szabad szellemű német kultúrára. Németország és különösen Berlin a húszas évek közepén – főként a színház- és filmművészetben, valamint az építészetben (Bauhaus) – a kontinens kulturális fellegvára lett. A konszolidációt mintegy betetőző locarnói konferencia után napirendre került a Népszövetségbe való belépés, aminek jelentőségét tovább fokozta, hogy hatalmi helyzetéhez illően az ország rögtön tagja lett az Állandó Tanácsnak. A fellendülés rövid időszakát azonban megtörte a gazdasági válság, s az 1929-ben elhunyt Gustav Stresemann-nal sírba szállt a köztársaság utolsó nagyformátumú politikusa, s a Briand által elképzelt Európai Unió terve is. Ráadásul a Young-terv miatti népszavazási procedúra aláásta a kormányzó nagykoalíció tekintélyét, amit aztán végképp semmivé tett a munkanélküli-biztosítással kapcsolatos parlamenti vita. Hermann Müller kormánya 1930-ban lemondott, Hindenburg pedig elnöki kormányzást vezetett be: ezzel Németországban véget ért a parlamentáris demokrácia.

A válság és Hitler hatalomra kerülése (1929-33)

A válság 1930 és ‘32 között söpört végig Németországon és romba döntötte a külföldi kölcsönöktől függő gazdaságot. A munkanélküliek száma két esztendő alatt 6 millió fölé emelkedett, s a radikális változásokat ígérő, a fiataloknak kalandot, romantikát és „együttlétet” kínáló NSDAP az elégedetlen tömegek támogatásával 107 mandátumot szerzett az ötszáz fős Reichstagban. Bár a náci párté volt a legerősebb frakció, Hitler ellenzékben maradt, s a legális hatalomszerzés érdekében nyugalomra intette híveit. 1923-hoz hasonlóan most is szövetséges után nézett, akit meg is talált Hugenbergnek, a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) vezetőjének személyében, de a Führernek nem sokáig volt ínyére a konzervatív monarchistákkal való szövetség. Mikor 1931 októberében Bad Harzburgban a konzervatív erők gyűlést tartottak, Hitler már nem mint szövetségesük, hanem lehetséges vezérükként jelent meg. Hugenberg azt hitte, hogy a Harzburgi Front – tagja volt még a Pángermán, valamint az Acélsisak Szövetség is – kordában tarthatja a nácikat, de Hitler ekkor már egyedül is elég erősnek érezte magát.

A frissiben állampolgárságot kapott Hitler a kommunista Ernst Thälmann-nal és Hindenburggal már együtt indult az 1932-es elnökválasztáson, ahol 12 millió szavazatot kapott. Az ennek ellenére győztes Hindenburg a radikálisok előretörését látva betiltotta az SA-t és az SS-t, majd Schleicher kancellár alkancellári posztot kínált fel Gregor Strassernek. A prominens náci vezetőt azonban az együttműködést elutasító többség kizárta a párt soraiból, s ezzel tovább erősödött az „ellenzéki” Hitler pozíciója. 1932 tavaszán von Papen vezetésével megalakult a „bárók kormánya”, amely pusztán a megnövekedett elnöki hatalom kiszolgálója volt. Az elnök feloszlatta a parlamentet, s megkezdődtek a birodalmi gyűlési választások előkészületei. Hitler repülőgéppel indult választási körútra – „a Führer szabadságrepülése Németország felett” – , s az alapos előkészületek, valamint a választókat vonzó program miatt a mandátumok 38%-át képes volt pártjának megszerezni. A választásokon a baloldali radikálisok is előretörtek, míg a nagy vesztesek a polgári középpártok lettek. Győzelme ellenére Hindenburg nem engedte Hitlert a kancellári székbe, inkább – a pártvezérrel való beszélgetés alatt a náci módszerekre utalva – a következő kijelentést tette: „Herr Hitler, én lövetni fogok!”

Az 1932 novemberében tartott újabb – ebben az évben ez már a hatodik, hisz két fordulós elnökválasztás, majd Reichstag-, illetve tartományi választások is voltak! – választáson a nácik kétmillió szavazatot veszítettek, míg a kommunisták ismét előretörtek. A megrettent polgári politikusok (elfelejtve Mussolini hatalomra kerülésének hasonló vonásait) a mutatkozó politikai káoszból a kiutat ekkor már a Hitlerrel való egyezkedésben látták. Papen, Hitler és Hindenburg egyességének értelmében 1933. január 30-án a köztársasági elnök Hitlert nevezte ki kancellárrá (az alkancellár Papen lett), s rábízta a „nemzeti összefogás” kormányának megalakítását. A „hatalom megragadása” tehát békés eszközökkel – ha eltekintünk a választási harc közben alkalmazott náci terrortól – történt meg, s megkezdődhetett a Führer hatalmának megerősítése, az „egységesítés” (Gleichschaltung).

A totális náci állam kiépítése (1933-39)

„A népi államban nem lesz többé többségdöntés, csak felelős személyek lesznek... A nép vezetését és a legfelsőbb irányítást a legjobb fejű egyénre kell bíznia. Ezzel tehát nem a többség, hanem a személyiség elvére épít.”

(Hitler: Mein Kampf)

Az újdonsült kancellár tisztában volt azzal, hogy hatalmát nem alapozhatja a német nép többségének támogatására, ezért koalíciós kormányának megalakítása után előkészületeket tett a „nemzeti forradalom” által teremtett állapot „törvényesítésére”. Bár az SA vezérétől a népi követelések valóra váltását várta, a hadsereg (Reichswehr) támogatását rohamosztagánál többre tartó Hitler már döntött: nem a tőkével és az államapparátussal, hanem pártjának „népi” szárnyával számol le. A nácizmus útja tehát az etatista elit „felülről jövő forradalma” – Hitler megközelítésében az „evolúció” –, a korlátlan vezéri hatalom kiépítése, nem pedig az SA által szorgalmazott „második forradalom” felé vezetett.

1933 márciusában, a vezér hatalmát legitimálandó, választásokat tartottak. A nácik arra számítottak, hogy az eseményt baloldali provokáció zavarja meg, így ellenfeleikkel törvényes úton számolhatnak le. Mivel semmi ilyesmi nem történt, kapóra jött a Reichstag február 27-i felgyújtása, amivel rögtön a kommunistákat vádolták meg. Az éppen Németországban tartózkodó Komintern-küldött, a bolgár Dimitrov a decemberben Lipcsében tartott perben ugyan rámutatott a náci vád gyenge pontjaira, s még a helyszínre érkező Göringet (ekkor ő a porosz miniszterelnök) is zavarba hozta, Hitler nem hagyta az alkalmat kihasználatlanul. A „népállam védelmében” az elnök lehetőséget adott az alkotmányos jogok, elsősorban a „habeas corpus” felfüggesztésére, ami azt jelentette, hogy a nácik a rendeletet a háború végéig bármikor felhasználhatták törvénytelen lépéseik indoklására. A hisztérikus légkörben megtartott választáson így is a lakosság 56%-a voksolt a nácik ellen, így Hitler többé nem próbálkozott ilyen legitimációval.

A hatalomkoncentráció következő lépéseként a tartományok élére birodalmi biztosokat küldtek, ezzel megszüntették Németország föderatív berendezkedését. Az 1933 márciusában a potsdami helyőrségi templomban tartott – Hitler és Hindenburg kézfogásáról nevezetessé lett –, a nemzeti egységet szimbolizálni hivatott parlamenti megnyitó után véget ért a német parlamentarizmus. A köztársaság elnökének 1934-ben bekövetkezett halálával a kancellári és az elnöki funkció is Hitler kezében összpontosult, akinek megszólítása vezér és kancellár lett. A képviselők még 1933 tavaszán megszavazták a „felhatalmazási törvény”-t, amely lehetővé tette, hogy a törvényhozás feladatait a végrehajtó hatalom saját kezébe vegye. A szinte korlátlan hatalom birtokában a kancellár május 1-jét ünnepnappá nyilvánította, ugyanakkor felszámolta a szakszervezeti pluralizmust, s júliusban bejelentette az egypártrendszer létrejöttét. A munkás az újonnan létrehozott Német Munkafrontban nem érdekképviseletet kapott, hanem szabadidejének megszervezését és kötelező munkakönyvet. A kisüzemi rendszer helyett az állam a kényszerkartellezést és az állami kapitalizmust támogatta, államosítás helyett állami gazdaságpolitikát vezetett be, melynek irányítását Hjalmar Schachtra bízta. Ő vállalkozásélénkítésbe kezdett és kidolgozta az állami közmunkák (pl. autópálya-építés) rendszerét, melyet a társadalom többségére kiterjesztett az 1935-ben létrehozott Birodalmi Munkaszolgálat. A Nemzeti Bank volt elnöke valódi tehetségét azonban majd csak a hadigazdaság megteremtésében csillogtathatta meg. A harmincas évek végére az állam, mint a legnagyobb hadimegrendelő, munkaalkalmakat teremtett ugyan, de a növekvő katonai kiadások katasztrofális helyzetbe hozták a költségvetést. A nácik ígéreteik ellenére a tőkés viszonyokat nem bolygatták meg, inkább „az embereket, mint a gyárakat, államosították”. A mezőgazdaságban is irányadó volt az állami „dirigizmus” (közvetlen irányítás); a parasztokat renddé szervezték, életformájukat idealizálták – Hitler vízióiban őket tekintette a „német vér” fenntartóinak –, de földet nem osztottak. A központosítást az apparátusban folytatva Hitler megteremtette azt a hatásköri káoszt, amely – a szervezettség mellett – oly jellemző volt a „Harmadik Birodalom”-ra. Például a külpolitikában soha nem dőlt el biztosan, hogy egy-egy kérdés kihez is tartozik. Így aztán a külföldi diplomaták mást és mást hallhattak a külügyminisztérium, a hadügy vagy éppen a tisztikar tagjaitól egy bizonyos problémáról, s néha gondos elemzés után sem tudták megmondani, valójában mi is Berlin hivatalos álláspontja.

Az egységesítés jegyében „ népközösséget” (Volksgemeinschaft) hirdettek, amely az individuum teljes megsemmisítésére törekedett. Mindenkinek tartoznia kellett valahova: az ifjak a Hitlerjugendben, a gyermekek a Jungvolkban találták meg az irányított együttlét örömét. Az újonnan szervezett, Goebbels vezette propagandaminisztérium és a nácik által monopolizált sajtó az egyéni lét apró örömeinek, a népi életforma tisztaságának, s a boldogító középszernek a képeivel bombázta a kisembert. A rendszer egyébként is hajlamos volt joviális vonásait hangsúlyozni: Göring gondos atyaként, Hitler jelentéktelen kispolgárként tűnt fel, hogy éreztessék a jelentéktelen kisemberrel, hogy ő is jelentős lehet. Másrészt viszont az egyént apró ponttá zsugorító ünnepségeket rendeztek, hogy a németeket rabul ejtse az erő és hatalom igézete, a „geometria mámora” és a nácizmus neoklasszicista gigantomániája. A nürnbergi pártnapokon a vezér „fölöttük állóként”, de felelősségét is vállaló magányban haladt el a százezrek alkotta élő falak között. A magát egyébként építésznek valló Hitler megkülönböztetett figyelemmel kísérte Albert Speer „főépítész” megalomániás elképzeléseit Berlinnek „Germániá”-vá, egy világbirodalom fővárosává való átépítéséről. A kultúra „újszerű”, totális megtisztulást jelentő értelmezésének következtében 1933. május 10-étől máglyára kerültek a „német szellemiségtől idegen” kultúrtermékek, s megindult a baloldali és a zsidó értelmiség elleni küzdelem. Az „elfajzott” művészet helyébe az állami méretű szórakoztatás lépett, melynek egyik jele a berlini olimpia grandiózus külsőségektől kísért megrendezése volt 1936-ban. Bár kísérletet tett egy evangélikus „birodalmi egyház” megszervezésére, vallási kérdésekben a náci állam általában közömbösnek mutatkozott. Ám a katolikusokat – mivel azok a nácizmust „újpogányságnak” tartották – gyakran érte üldöztetés.

A társadalom új típusú átszervezésének alapját a nürnbergi faji törvények (1935) képezték, amelyek az árja fajtól idegen elemektől – a német vér védelmében – elvették a németekkel való házasság jogát és deklarálták, hogy zsidó nem lehet „birodalmi állampolgár”. A teljes jogfosztottságot már csak egy lépés választotta el a kivándorlás kikényszerítésétől és a pogromoktól. Egy párizsi követségi tanácsos elleni merénylet szolgált apropóul ahhoz, hogy 1938. november 9-én felbőszült nácik megrohanják a zsinagógákat és a zsidó ingatlanokat. A „Kristályéjszaka” (a rengeteg üvegcserépről kapta nevét) után a biztonsági szervek majd’ 30 ezer zsidó férfit tartóztattak le, s deportáltak a már a hatalomátvétel óta létező koncentrációs táborokba (ezek ekkor még gyűjtő-, illetve munkatáborok). Ezzel a zsidóságot kizárták Németország életéből, s már csak idő kérdése volt, hogy kidolgozzák szisztematikus megsemmisítésük programját.

A németek gondos felügyelet alatt élték mindennapjaikat. A már 1931 óta létező SD (Biztonsági Szolgálat) a Gestapóval, a titkos államrendőrséggel (mindkettő vezetője Heydrich volt) karöltve kísérte figyelemmel a politikailag gyanúsak minden lépését, s került folyamatos hatásköri vitákba a Himmler parancsnoksága alatt álló, a táborok ellenőrzésével és rendőri feladatok ellátásával megbízott, szinte önálló államként működő SS-szel. A régi párttagok meglepetésére az SS 1934-ben nem a zsidókra vagy a szocialistákra, hanem korábbi elvbarátaira csapott le. Mivel a „második forradalom” elmaradt, Ernst Röhm a mellőzött – a Führernek hivatásos és hozzá hű hadseregre, nem fegyelmezetlen paramilitáris szervezetre volt szüksége külpolitikai terveihez – SA támogatásával megpróbált a hatalomra törni.

Hitler gyorsan és kíméletlenül lépett: a hozzá hű vezetőkkel (Blomberg hadügyminiszter, Goebbels, Himmler, valamint Hess, a Führer helyettese, aki később Angliába szökött) Bad Wiesse-ben csapdát állított az ott gyógyulni vágyó Röhmnek, és június 30-án letartóztatta. A „hosszú kések éjszakája” után megkezdődő kivégzéseknek nemcsak az SA radikálisai estek áldozatul, hanem Hitler egyéb potenciális vetélytársai is (pl. Kahr és Strasser). Az eseményeket dermedten figyelő német társadalom megtanulhatta, hogyan bánik el a rendszer ellenfeleivel.

A nemzetiszocialista külpolitika

..Az államhatárokat emberek teremtik és emberek változtatják meg... Ott folytatjuk, ahol őseink hatszáz évvel ezelőtt abbahagyták. Mi megállást parancsolunk az örökös germán vándorlásnak Európa déli és nyugati részei felé, és kelet felé tekintünk.”

(Hitler: Mein Kampf)

A náci külpolitika újszerűségét agresszív módszerei és a korban szokatlan nyíltsággal megfogalmazott revíziós, ezen túl pedig az „élettér” biztosítását kívánó céljai adták. Mivel az ehhez szükséges szuverén külpolitika biztosítéka a nemzetközi kötelmektől való megszabadulás és a fegyverkezési egyenjogúság volt, a genfi leszerelési tárgyalások kudarca után Hitler 1933 októberében kilépett a Népszövetségből. Bár a társadalom nagyobb része elfogadta lépését, tisztában volt azzal, hogy a maga választotta elszigetelődést csak külpolitikai sikerekkel igazolhatja. Mióta vezér és kancellár lett és a hadsereg az ő személyére tett esküt, a revízió kérdésében maga mögött tudhatta a tisztikart. Kérdés volt azonban, hogy a dilettáns, bár sokszor zseniális helyzetfelismerésre képes őrvezető lépéseit meddig tudja követni a konzervatív, monarchista szellemben nevelkedett katonai elit. Mivel az európai nagyhatalmak nem akartak konfliktusba kerülni Németországgal, és az Egyesült Államok sem garantálta a békét, semmilyen preventív intézkedés nem állt 1934 és ‘38 között a Führer útjába. Bár a stresai egyezménnyel még sikerült Hitlert elszigetelni, az angol–német flottaegyezménnyel már eredményesen bontotta meg lehetséges ellenfelei sorait. A Saar-vidéki népszavazás, valamint az általános hadkötelezettség 1935-ös bevezetése meghozta számára a széles társadalmi támogatottságot, aminek birtokában felmondta a locarnói szerződést, és 1936 márciusában remilitarizálta a Rajna-vidéket.

Bár a Mein Kampfban Hitler többször kifejtette, hogy Angliát és Olaszországot lehetséges szövetségesének tekinti, csak az etióp kaland miatt a Népszövetségre megneheztelő Mussolinit tudta maga mellé állítani. Az ekkor még konkrét tartalom nélküli „tengely”-nél jóval nagyobb jelentőségűvé vált az 1936 novemberében Japánnal aláírt Antikomintern paktum, mely után az „élettér” meghódítása vált a német külpolitika fő céljává. Az 1936-ban életbe lépő négyéves terv meghirdette a gazdasági önellátást és a háborúra való felkészülést, ami után erőltetett ütemben modernizálták a hadsereget. 1937 novemberében a vezér konferencián ismertette további külpolitikai terveit, amelyekben már szerepelt az Anschluss, illetve a Szudéta-vidék bekebelezése is. Hitler azonban óvatos tábornokai részéről erős ellenállásba ütközött: Fritsch, a főparancsnok mellé felsorakozott von Neurath külügy-, illetve Blomberg hadügyminiszter is. Válaszul Hitler a következő esztendő elején elbocsátotta őket; hadügyminisztert nem nevezett ki, a hadsereg élére főparancsnokságot – OKW (Oberkommando der Wehrmacht) – állított, amit feltétlen híve, Keitel marsall irányított. A külügyminisztérium élére a volt boltos, a diplomáciában szalonképtelen stílusáról hírhedtté vált Joachim von Ribbentrop került, emellett a Führer korlátlan felügyeletet szerzett a pénzügyek felett (Schachtot leváltotta). Mint láthattuk, az Anschluss és a müncheni konferencia sikere megteremtette számára a „csalhatatlan vezér” mítoszát, amit Hitler ügyesen ki is használt. Közhelynek számított, hogy tárgyalófeleit hihetetlen felkészültségével, s azzal lepte meg, hogy a katonákkal politikai, míg a politikusokkal katonai kérdésekről beszélt – arról, amihez nem értettek. A sokszor irracionálisnak tűnő politizálás azonban 1939-ig sikereket hozott számára, s azt a hitet táplálta benne, hogy a roskadozó nyugati demokráciákat, illetve a Szovjetuniót jól irányzott katonai csapásokkal térdre tudja kényszeríteni. S mivel ekkorra már senki sem kontrollálta, a „maga felelősségére” vezethette országát a II. világháború katasztrófájába.

Olaszország

 

„Ki akarom gyógyítani az olaszokat hagyományos hibáikból. És ki fogom gyógyítani őket.”

 

(Benito Mussolini)

Az I. világháborút lezáró békeszerződés csalódottságot keltett a győztes Itáliában. Az olaszok úgy érezték, hogy erőfeszítéseikhez képest alig részesültek jutalomban: A keleti mediterrnáeumban érdekeltségeik nem érték el az általuk kívánatosnak tartott mértéket, ugyanakkor adriai befolyásukat is csekélynek tartották. Fiume birtoklása miatt a Szerb-HorvátSzlovén Királysággal, míg Dél-Tirol bekebelezése után Ausztriával volt feszült a viszonya. A háború romba döntötte a nemzetgazdaság jelentős részét, tovább mélyítette az Észak és Dél közti történelmi ellentétet, emellett tág teret nyújtott a jobb- és baloldali radikalizmus térhódításának. Míg 1920-ban északon a szocialisták gyárfoglalásokat hajtottak végre, addig Olaszország számos – főként déli – régiójában egy addig alig ismert, jobboldali radikális mozgalom tűnt fel, a fasizmus.

Benito Mussolini (1883-1945), egy romagnai kovács fia harcos baloldali szocialistából vált szélsőséges nacionalistává és az olasz fasiszta mozgalom vezetőjévé. A frontharcosok közti agitálás, a kilátástalanság és a Versailles okozta nemzeti sérelmek emlegetése állította mellé az olasz társadalomi berendezkedésből kiábrándult tömegeket és tette lehetővé, hogy új típusú mozgalommá szervezze őket.

1919-ben alapította meg a volt frontharcosok támogatására számító Fascio di Combattimentót (Hadviseltek Szövetsége). A párt programja lényegében nem volt más, mint a parlamentet, a polgári liberalizmust és a baloldalt támadó, ugyanakkor a fasizmust mint életformát dicsőítő Mussolini-beszédek összessége. A romantikus kalandvágyat, a hatalom sóvárgását, a zord, hősi életet és az ember totális átalakítását propagálta, de idegen volt tőle a nácizmus faji jellege. A párt vezérelven működött, tehát a párttagoktól feltétel nélküli hűséget várt el. Bár pártjának szervezete és taktikája erre predesztinálta, Mussolini elképzeléseit csak részben akarta forradalmi úton érvényre juttatni. Forradalmisága a hasonlóan radikális bolsevizmussal szemben nem volt államellenes, sőt az államot határozottan végcélnak, nem pedig eszköznek tekintette. „... minden az államban, semmi az államon kívül, semmi az állam ellen.” – fogalmazta meg a fasiszta mozgalom hatalomhoz való viszonyát. Az egyszerű polgár kezdetben azonban még nem az etatizmussal, az állam mindenhatóságával és a renddel, hanem inkább a fasiszta „squadro”-k (félkatonai szervezetek) által keltett káosszal találkozhatott. A „feketeinges” különítmények politikai demonstrációikkal és kommunistaellenes akcióikkal hamar felhívták magukra a figyelmet. Vezérük – a Duce –szerint a hanyatló liberális állam nem képes a „vörös veszély” elhárítására, ezért az állam védelmében preventív (megelőző) forradalomra van szükség.

Olcsó államot és közvetett adózást ígérő propagandájának köszönhetően a fasiszta párt az 1921-es választások után már 34 képviselővel rendelkezett a parlamentben, s hogy súlyát tovább növelje, látványos menetelésekkel, középületek megszállásával mutatta meg elszántságát. Mussolini helyesen ismerte fel, hogy ha tömegmozgalmat indít, képes késleltetni a kormányalakítást, s a zűrzavarban esetleg megszerzi a hatalmat. 1922 októberében az akkor még alacsony taglétszámú párt nagyszabású római menetelésre készült, hogy demonstrálja a Duce iránti hűségét és rávegye III. Viktor Emmanuel királyt Mussolini bevonására a kormányba. A „Marcia su Roma” (római menetelés) tehát nem a tömegek vágyáról, hanem inkább az elit forradalmáról, a vezér feltétel nélküli támogatásáról szólt. Az esős időben rosszkedvűen várakozó squadro-k bevetésére azonban nem került sor, mert az új történelmi korszakot meghirdető vezér az uralkodó értésére adta, hogy uralma nem veszélyes a hadseregre és a dinasztiára. A király ezért a rendkívüli állapot kihirdetése helyett úgy döntött, hogy meneszti az eddigi miniszterelnököt, Factát, s helyére Mussolinit nevezi ki. A „királyilag engedélyezett alkotmányos puccs” után, október 31-én a fasiszta egységek diadalmenetben vonulhattak be Rómába.

Mussolini vezetésével ekkor még koalíciós kormány alakult, tehát a totális hatalom kiépítéséhez meg kellett szabadulnia koalíciós társaitól. Ebben jelentősen segítette az, hogy a kormányban csak a fasiszták tudtak alternatívát kínálni – azt persze a jövőnek kellett eldöntenie, hogy helyeset-e – a gazdasági és politikai problémák megoldására. A miniszterelnöki hatalom kiterjesztési szándékát jelezte, hogy 1923 januárjában létrehozta a parlamenttel párhuzamosan működő, funkcióit fokozatosan átvevő Fasiszta Nagytanácsot, valamint a paramilitáris (katonailag szervezett) fasiszta alakulatokból a Milíciát. Ezután a megfélemlített parlamenttel elfogadtatta azt a törvényt, hogy a listás választásokon 25%-ot szerző párt megkapja a mandátumok 2/3-át. Miután a feketeinges csoportok erőszakos cselekményei miatt feszültté vált légkörben tartott választásokon a fasiszták győzedelmeskedtek, megkezdődött a parlamenti ellenzék megsemmisítése. 1924 júniusában fasiszták elrabolták a szocialista párt főtitkárát, Matteottit. Mikor megtalálták holttestét, a szocialista frakció, az ún. Aventino elhagyta a törvényhozást. Az „aventinusi kivonulás” látványos gesztus volt ugyan, azonban megszüntette azt a lehetőséget, hogy a baloldal legalább részben befolyásolni tudja az eseményeket. Ugyanakkor a kínos incidens megértette Mussolinival, hogy Új forradalmat kívánó radikálisait meg kell fékeznie, különben elveszíti az olasz társadalom bizalmát. A Duce leváltotta engedetlen vezetőit, majd parancsára a karhatalom leszámolt a radikálisokkal. A vérmesebb párttagok is belátták: az új forradalom elmarad, helyette a konszolidáció jön.

A konszolidáció 1925/26-ban a nem fasiszta szervezetek feloszlatását, a cenzúra bevezetését, a hadseregnek tett fejlesztési ígéretek teljesítését és új agrárpolitika meghirdetését jelentette. Mivel a program nem nélkülözhette az anyagi feltételeket, Mussolini szövetséget kötött a tőkével. Cserébe az anyagi támogatásért, az üzemekben feloszlatták a nem fasiszta szakszervezeteket, s a tőke képviselői helyet kaptak a kormányban. A rendszer jellegzetessége az lett, hogy az intézkedéseket, nem a korábbi alkotmány totális átalakításával, hanem kiegészítő törvényekkel és rendeleti kormányzással hozták meg. Pl. soha nem írta elő törvény az egypártrendszert, de az ellenzék üldözése lehetetlenné tette a pártok működését. A munkaadók és munkavállalók szembenállását azzal próbálták oldani, hogy közös érdekképviseleti egységekbe, ún. korporációkba szervezték őket, ahol vitáikat állami közvetítéssel oldhatták meg. Az 1927-es „munkatörvénykönyv”, a Carta del Lavoro a munkaadók oldalán állt akkor, amikor lényegében megszüntette a munkásautonómiát, s lehetővé tette, hogy munkaügyi döntőbíróként a kormány léphessen fel.

A politikai jogok korlátozásának ellentételezéseként a kormány szociális programot és közmunkákat (pl. mocsárlecsapolás, útépítés) szervezett, valamint útjára indította a rurarizálási
– falusiasítási – terveket. Ez utóbbiak a vidéki élet idealizálásától áthatva a mezőgazdasági termékekből, elsősorban búzából való önellátást célozták meg. Mivel az olasz fasizmus a történelmet hajlamos volt nemzetek – melyek közt az olasz a proletár – küzdelmének felfogni, nagy súlyt fektetett a demográfiai kérdésekre. A hivatalos propaganda a nemzet „törzsét” a vidékben látta, ezért ellenezte a lakosság városokba költözését. Mussolinitól egyébként sem volt idegen a vidéki élet propagálása, s a fasiszta rendszer joviális, kedélyes, „vidékies” vonásainak hangsúlyozása. A monolitikus (egy reprezentáns politikai erőt megjelenítő) állam egyértelművé tette, hogy nincs szüksége ellenzékre („az ellenzék bennünk van”), mert egyedül ő képviseli a „fiatal nemzetet”, s neki van joga a „modern életre” nevelni. Az állam mindenhatóságába vetett hitet mi sem szimbolizálja jobban, mint a Ducénak az a megfogalmazása, miszerint az állam a szellem és az etika olyan manifesztációja, amely a nemzet minden attribútumát (lényegi jegyét) egyesíti. 1928-tól – bár létezett a Fasiszta Nagytanács – Mussolini lényegében egyedül kormányzott, s pártjából a szélsőségek lefaragásával jórészt sikerült is „államot” szerveznie. Pártvezéri és miniszterelnöki funkcióját egyesítve maximális hűséget várt el a fasisztáktól, s igen nehezen törődött bele, hogy a király és a nagytanács elméletileg – erre csak 1943-ban került sor – korlátozhatja hatalmát. A húszas évek végére így épült ki az etatizmus és a vidékies kedélyesség jegyeit egyaránt felmutató, a társadalom mély rétegeit azonban átjárni csak itt-ott képes „slampos” fasizmus.

A konszolidáció betetőzéseként 1929-ben a miniszterelnök XI. Pius pápával megkötötte a katolikus egyház és az olasz állam viszonyát hosszú idő után végre rendező Lateráni egyezményeket. Az egyezmények szuverenitást adtak Vatikánvárosnak, államvallássá nyilvánította a katolicizmust, kárpótolta a pápaságot elvesztett ingatlanaiért, és állami esküért cserébe állami fizetést biztosított a papságnak. Ezzel Mussolini elnyerte az egyház jóindulatát, s számos katolikus ország bizalmát.

Olasz külpolitika (1922-39)

Bár 1922-ben a korfui incidens a világpolitikában híressé tette Mussolini nevét, a további meglepetésekre még várni kellett. 1924-ben Olaszország Jugoszláviával megkötötte a Fiumeegyezményt, melyben vállalta, hogy a bekebelezett város helyett más területekkel kárpótolja balkáni szomszédját. A rendezés a korábbi esettel ellentétben kedvező visszhangot keltett, s lehetővé tette, hogy Mussolini „határozott külpolitikába” fogjon. A harmincas évek elején – részben a gazdasági válság hatására – a Duce úgy vélte, hogy lehetőség nyílik a fasizmus exportjára. Az Európába irányuló propaganda eredményeképp ekkorra már jelentős tekintéllyel rendelkező olasz diktátor kijelentette, hogy „a huszadik század a fasizmus százada lesz”. A harcos antipacifizmus ekkor még inkább csak a szólamok szintjén létezett, de arra jó volt, hogy biztosítsa a hadsereg bizalmát. Erre támaszkodva Mussolini megpróbált „nagyhatalmi” szerepet játszani a Duna-medencében.

Hitler hatalomra jutása után – különösen a franciák szemében – Olaszország jelentősége megnövekedett. Arra számítottak, hogy megfelelő ellensúlyt tud majd képezni Németország ellenében. Az Ausztria melletti 1934-es kiállás ezt tovább erősítette ugyan, pedig Mussolini számára az ország nem volt több, mint egy árucikk a Hitlerrel történő megegyezésben. Az osztrák függetlenség bajnokának tekintélyén még az sem volt képes rontani, hogy országa belekeveredett a marseille-i merényletbe, sőt Laval, a francia külügyminiszter még az Abesszínia elleni agresszióját is elnézte. Az ambíciózus diktátor számára azonban figyelmeztető jelként hatott, hogy a látszólag lojális Anglia flottaegyezményt kötött Hitlerrel. Az etióp kaland alatt tanúsított népszövetségi magatartásból Mussolini arra következtetett, hogy a nyugati hatalmakra nem számíthat, így 1936 februárjában bejelentette, hogy Stresa „örökre meghalt”. Az országát nagy feladatok végrehajtására képesnek tartó Duce az eseményekből arra a megállapításra jutott, hogy a demokráciák napja leáldozóban van. Vejét, Ciano grófot nevezte ki külügyminiszterré és azt a feladatot adta neki, hogy alapozza meg a kapcsolatokat Németországgal. Ebben a spanyol és francia népfrontgyőzelem riasztó hatása mellett az is segített, hogy Hitler hajlandó volt elismerni az olasz tengeri érdekeltségeket. A „tengely” meghirdetése után egy esztendővel Mussolini is csatlakozott az Antikomintern paktumhoz, amitől már csak egy lépés választotta el Olaszországot az Acélpaktum aláírásáig. Az önmagát a külpolitikában csalhatatlannak tartó, de lehetőségeit végzetesen túlbecsülő Duce országa másodrangú „szövetségesként” sodródott a világháború felé.

Polgárháború Spanyolországban (1936-39)

Bár az I. világháborúban semleges Spanyolországot nem érte közvetlen csapás, sőt, inkább némi fellendülést élt meg, a regionális problémák (elsősorban a baszk szeparatizmus), a szindikalizmus és a különböző – elsősorban militáris – junták (tanácsok) aláásták az amúgy is sok archaikus vonással rendelkező társadalom egységét. A gazdasági és társadalmi problémákhoz társuló, az 1921-es marokkói Rif-felkelésben elszenvedett katonai kudarcok után már nem lehetett tovább halogatni a szükséges modernizációt. 1923-ban Miguel Primo de Rivera tábornok XIII. Alfonz király beleegyezésével katonai direktóriumot alakított, majd polgári minisztereket nevezett ki. A tábornok elnöksége alatt etatista reformok kezdődtek: szabályozták az anarchikus közigazgatást, állami vállalkozások, közmunkák révén próbálták talpra állítani a gazdaságot, szociális reformokat hajtottak végre, de nem oldották meg az igen súlyos földkérdést. De Rivera elnöksége alatt a társadalom számos csoportjával szembekerült: a parasztsággal a földosztás elmaradása, a tőkével a szociális reformok, az értelmiséggel az erőszakos kultúrpolitika, míg a tisztikarral a hadsereg átszervezése miatt. A tábornok 1930-ban lemondott, s a következő esztendőben tartott választásokon elsöprő győzelmet arattak a republikánusok.

A köztársaság 1931-es kikiáltása és a király távozása után megfogalmazott liberális szellemű alkotmány szétválasztotta az államot és az egyházat, képviseleti demokráciát hozott létre és Baszkföldnek valamint Katalóniának autonómiát adott. A köztársaság azonban hamar a Largo Caballero vezette radikális szocialisták és a Gil Robles által megszervezett konzervatív erők támadásának kereszttüzébe került. 1933-ban José Antonio Primo de Rivera vezetésével zászlót bontott a latin, katolicizmussal átitatott spanyol fasizmus, a falangizmus. Az „egységes nemzet szolgálata és az osztályok együttműködése” képezte programjának alapgondolatát, amit a vallás tradíciójával egészített ki. Mussolini elképzeléseihez hasonlóan hőskultuszt teremtett, „életforma-forradalmat” hirdetett, s egyaránt elutasította a kapitalizmust és a szocializmust. A Falange vezetőjeként többször nyilatkozott úgy, hogy a Führert tekinti „tanítójának”, ám a gyakorlatban igyekezett mozgalma függetlenségét fenntartani.

A jobboldali előretörés láttán a republikánusok, a szocialisták, a kommunisták és a szindikalisták létrehozták a népfrontot, amely ugyan győzelmet aratott az 1936-os választásokon, de nem tudta felszámolni a polgárháborús állapotokat. 1936. július 18-án négy tábornok katonai lázadást robbantott ki. A lázadó – többnyire marokkói – csapatok számos ponton szálltak partra, ezért stratégiai céljuk nem lehetett más, mint elszigetelten harcoló seregtesteik összekapcsolása. Október–novemberben már Madridot ostromolták, ám Largo Caballero kormányának támogatására nemzetközi brigádok érkeztek, és Guadalajaránál megállították a lázadókat. „No pasaran!” (Nem törnek át!) – adták ki a jelszót a kormánnyal szövetséges kommunista párt legendás vezéralakjai, Dolores Ibarruri („La Passionaria”) és José Díaz. A Falange-ra és a német– olasz segítségre támaszkodó felkelők. Katonai Főparancsnokságot állítottak fel, amely főparancsnokká és kormányfővé Francisco Franco (1892-1975) tábornokot nevezte ki.

1937-re egyértelművé vált, hogy az erőviszonyok a lázadóknak kedveznek. Csapataik jól felszereltek, szigorúan ellenőrzöttek voltak, szemben a köztársaság milíciáival, amelyek jelentős része anarchistákból állt, akik többnyire a hadvezetéstől függetlenül tevékenykedtek. Különösen hírhedtté tette tevékenységüket a féktelen egyházellenes terror. 1937-ben Franco jelentős lépést tett hatalmának megerősítésére: falangista és karlista ellenzékével leszámolva egypártrendszert hozott létre, s magát caudillónak („vezér”) címeztette. Juan Negrín köztársasági kormánya több tehetséges parancsnokának – pl. Lísternek vagy a magyar Lukács Pálnak (Zalka Máté)
– sikeres hadműveletei ellenére defenzívába szorult. A lázadók 1938 júliusára elvágták Katalóniát, majd motorizált egységeik támadást intéztek Barcelona ellen. A város 1939 januárjában elesett, így a kormánynak Valenciából kellett szerveznie a védelmet. Márciusban a caudillo csapatai bevonultak Madridba, ezzel véget ért a mindkét részről szokatlan kegyetlenséggel folytatott véres polgárháború. Franco győzelme a Falange „elit nacionalizmus”-ának, a vitézi-vallásos spanyol életérzésnek és az ellenforradalmi tekintélyuralomnak a győzelmét is jelentette, s lehetőséget teremtett az állam által irányított, „konzervatív” modernizációra.

Szovjetunió

 

„... a bolsevizmust a sztálinizmustól egy egész vérfolyam választja el.” (Trockij)

1921-ben Szovjet-Oroszországban befejezéséhez közeledett a polgárháború. A pártvezetésen belül azonban a proletárdiktatúra „konszolidációjával” párhuzamosan olyan hatalmi harc bontakozott ki, amely mellett Lenin sem mehetett el szótlanul. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság munkájának összehangolására létrehozott Titkárság élére ugyanis Sztálint választották, akiről Lenin a pártkongresszushoz már 1922 decemberében a következő tartalmú levelet írta: „Amióta Sztálin elvtárs főtitkár lett, mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében. Nem vagyok biztos benne, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal.” Mivel a Népbiztosok Tanácsának elnöke ekkor már halálos beteg volt, utódlásáért a színfalak mögött elkeseredett küzdelem kezdődött a Központi Bizottság Politikai Irodájában. Itt dolgoztak a forradalom szellemi irányítói és Lenin közvetlen munkatársai. Karizmatikus vezetőjüknek a Vörös Hadsereg megszervezője, a kitűnő szónok hírében álló, energikus, de vetélytársát, a jelentéktelennek tűnő grúz Sztálint alábecsülő Trockij számított. Az odesszai zsidó családból származó, önmagát a „világforradalomnak” szentelő politikusról – képességei elismerése ellenére – az volt Lenin véleménye, hogy „túlteng benne az önbizalom”.

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili , fedőnevein Koba vagy Sztálin (1879-1953) a grúziai Gori városában született. Szülei egyházi iskolákba, köztük a tbiliszi pravoszláv szemináriumba járatták, ahol tiltott olvasmányaiban találkozott a szocialista eszmékkel. A két forradalom közti időszakban a bakui munkásság körében tevékenykedett, s konspirációs tapasztalatokat is szerzett. Ez időszakban hatszor tartóztatták le, s Szibériában érte a februári forradalom híre. 1917 őszén Pétervárra ment, ám ott – az ezzel ellentétes későbbi mítoszokkal szemben – nem vett részt az októberi hatalomátvételben. A zárkózott, bizalmatlan és mogorva Sztálin – akiből hiányzott Lenin józansága, ugyanakkor diktátori hajlamokkal rendelkezett – mindent megtett, hogy a forradalom eseményeit személyes hatalmának kiépítésére kamatoztassa. Ez idő tájt kezdte kialakítani azt a sajátos modort, amely környezete számára is kiismerhetetlenné tette: halk szavú, megfontolt, lassú beszédű, rezzenéstelen arcú emberré lett, aki mindig vigyázott arra, hogy olyat ne mondjon, amit később felhasználhatnak ellene. Pályafutását elemezve számos történész állapította meg, hogy a gyanakvó természetű Sztálin a hatalmat önmagáért szerette. Bázisát növelendő – kezdetben óvatosan –pozíciókat szerzett híveinek, elsősorban azoknak, akiket még a Kaukázuson túlról, a nemzetiségi ügyek népbiztosaként vagy még korábban megismert. A föderatív alkotmány (1922) életbe léptetése, a Szovjetunió megalakulása után közéjük tartozott az államelnök (a központi végrehajtó bizottság elnöke) Kalinyin, a sajtóügyekért felelős Zsdanov és a két grúz, Ordzsonikidze és Kaganovics.

1923-ban már napirenden voltak a Sztálin és Lenin környezete – elsősorban Krupszkaja – közötti összecsapások, melyek következtében Lenin javasolta leváltását. Sztálin rendre megígérte, hogy megváltozik, s megakadályozta a mozgásképtelen bolsevik vezető leveleinek nyilvánosságra hozását.

1924 januárjában elhunyt Lenin. Politikai végrendeletét nem hozták nyilvánosságra, a főtitkár pedig esküt tett „Lenin örökségének” folytatására. Ezután mindig magát tartotta leninistának, s politikai vagy személyes ellenfeleit azzal bélyegezte meg, hogy elárulták a lenini eszmét.

Közülük a legveszélyesebbnek Trockij tűnt, aki a „permanens forradalom” eszméit hangoztatva szállt szembe a főtitkár bürokratikus államot erősítő hatalmi törekvéseivel. Trockij világforradalmi elképzeléseivel szemben Sztálin azt hangoztatta, hogy a világforradalmi apályban át kell térni a szocializmus egy országban történő felépítésére. Ez megköveteli a hatalom koncentrációját és a védelmi képesség növelését. A „trockista ellenzék”-kel való leszámolás kezdeteként Sztálin összefogott Zinovjevvel, Kamenyevvel és Buharinnal, és sikerült elérnie Trockij leváltását. Ez után azonban kíméletlenül lépett fel a tételeit a másik oldalról bíráló alkalmi szövetségeseivel, az ún. leningrádi ellenzékkel szemben is, s a párt XIV. kongresszusán szószólóikat, Krupszkaját és Kamenyevet hívei durván letorkollták. Sztálin Zinovjevet elmozdította a leningrádi pártbizottság éléről, s posztját – a városban közkedvelt – Kirovval töltötte be. Hogy a leningrádiakkal végképp leszámoljon, Buharinnak, a tehetséges, népszerű, a mezőgazdasági kérdések szakértőjének tartott KB-tagnak a barátságát is megnyerte. A mezőgazdaságnak tett engedmények Buharinnal olyannyira elhitették, hogy Sztálin valóban híve a kisparaszti gazdaságnak, hogy kiadta a jelszót: „Gazdagodjatok!”

A „leningrádiak” szövetkeztek Trockijjal és nyilatkozatban követelték a párt- és munkásdemokrácia helyreállítását, valamint az ipar és a mezőgazdaság gondjainak megoldását, majd 1927. november 7-én érdekeik védelmében demonstrációt szerveztek. Ez jó alkalmat kínált a főtitkárnak, hogy kizárassa őket a pártból. Belső száműzetése után Trockij 1929-ben emigrált, s ott írta meg a sztálini bűnöket, elsősorban az etatista diktatúrát bíráló Az elárult forradalom című művét. (Sztálin 1940-ben Mexikóban orgyilkossal ölette meg.) Mivel Sztálinnak ezután már nem volt szüksége Buharin támogatására, 1928-ban tartott vidéki körútja után kijelentette, hogy a mezőgazdaság problémáira a kollektivizálás a megoldás. Az ellenálló Buharint megfosztotta funkcióitól – ő volt a Pravda főszerkesztője és a Komintern elnöke –, majd november 7-én a Pravdában vezércikkben fejtette ki programját.

Az elképzelés jellegzetes, „felülről jövő forradalom” volt, az állam szerepének fontosságát hangsúlyozta, emellett hitet tett az iparosítás és a kollektivizálás mellett. Ötéves tervet hirdetett meg, s kilátásba helyezte a kulákság mint osztály likvidálását. December 21-én az ötvenéves Sztálint már csalhatatlan vezérként köszöntötték a vezető sajtóorgánumok, s ezzel kezdetét vette a diktatórikus rendszerek óhatatlan velejárója, a „nagy vezér” személyi kultusza. 1930 elején, amikor Jakovlev mezőgazdasági népbiztos irányításával már teljes erővel folyt az erőszakos kollektivizálás, a párt XVI. kongresszusa meghirdette a felkészülést a honvédelemre. Sztálin szerint az ország 50 esztendővel maradt el a Nyugat mögött, s ezt az elmaradást egy évtizeden belül be kell hozni. A felkészülés jegyében további személycseréket hajtott végre: a külügyi népbiztos a hozzá hű Litvinov, míg a népbiztosok tanácsának elnöke Molotov lett. 1932-re az ipar teljesen miniszteriális irányítás alá került, s megkezdődtek az országot ipari nagyhatalommá tevő nagyberuházások, ugyanakkor azonban a parasztok az állatállomány jelentős részét levágták, a kollektív gazdaságok még nem működtek és a közel 1 millió kitelepített kulákcsalád miatt a földek jelentős része bevetetlenül maradt. 1932/33 fordulóján vidéken éhínség söpört végig, de a begyűjtést tovább folytatták, sőt a Szovjetunió még gabonát is exportált, hogy technológiához jusson. A belső terrorral párhuzamosan a külpolitikát a nyitás és a nyugati hatalmakhoz való közeledés jellemezte, melynek eredményeképp az ország 1934-ben felvételt nyert a Népszövetségbe.

Ebben az időben a Sztálinnal szembeni bizalmatlanság már közvetlen környezetét is elérte: második felesége, Nagyezsda Allilujeva öngyilkos lett, s amikor 1934 februárjában sor került a párt XVII. kongresszusára, kiderült, hogy a főtitkár ellen komoly politikai ellenzék szerveződik. A főtitkárválasztáson Sztálin 300, míg az ellenjelölt Kirov csupán 3 ellenszavazatot kapott, s az utolsó pillanatban elbizonytalanodó kongresszus által mégis megválasztott Sztálin elhatározta, hogy leszámol a pártvezetéssel. A Központi Bizottságba kooptált hívei – Jezsov, Berija (később mindketten a belügyi népbiztosság vezetői) és Visinszkij (a kor hírhedett főügyésze) – segítségével lecsapott. Mikor december 1-jén gyanús körülmények között meggyilkolták Kirovot – azóta kiderült, hogy a parancsot Sztálin adta ki –, megkezdődött a tisztogatás. Az „osztályharc éleződésé”-t meghirdető vezér „éberségi kampány”-ra hívott fel, s titkos parancsba adta, hogy a gyanúsakkal szembeni perek gyorsított eljárással történjenek és legyenek zártkörűek. A tisztogatást az átszervezett belügyi népbiztosság – NKVD (ekkor Jagoda irányította) – a helyi szervekkel együttműködve végezte. Méreteire mi sem jellemzőbb, mint az, hogy 1938-ig – ekkor ítélték el Buharint – a Központi Bizottság tagjainak 70%-át (összesen 139-en voltak), míg a ‘34-es kongresszus küldötteinek 56%-át tartóztatták le. 1936-ban került sor az első nagy koncepciós, tehát koholt vádakra és kikényszerített vallomásokra épített perre, mely után halálra ítélték Zinovjevet és Kamenyevet. A „szerencséseket” nem végezték ki, hanem elkülönítő munkatáborokba vitték, ahol az embertelen körülmények gyakran végeztek velük. E táborokat az NKVD velük foglalkozó osztályáról (Központi irányítású táborok: Glavnoje Upravlenyije Lagerjami) GULAG-nak nevezték.

A tisztogatás 1937-ben elérte a hadsereget is. Eduard Benes ugyanis ez évben Heydrich által átnyújtott, koholt bizonyítékokat adott át a szovjet tisztikar állítólagos német kapcsolatairól. A tisztek letartóztatásával együtt 1938-ban került sor a nem eléggé kemény Jagoda, majd Buharin perére (ekkor ítélték el Kun Bélát is). Az NKVD ekkori vezetője, Berija teljesítette Sztálin elvárásait: a Szovjetunió 5 marsalljából 3-at, 57 hadtestparancsnokából 50-et, 186 hadosztályparancsnokából 154-et, 456 ezredeséből 401-et végeztetett ki. A terror lefejezte a hadsereget, s ennek 1941-ben katasztrofális következményei lettek. Ugyanakkor vannak olyan nézetek is, hogy az „elmélet”-hez nem értő Sztálin, illetve az azt ugyanúgy elutasító, „forradalmi hadsereget” akaró Vorosilov (ő volt a hadügyi népbiztos) ilyen módon csinált helyet egy ifjú, elkötelezett tisztikarnak. A világháború előestéjén Sztálin úgy vélte, hogy Hitler a nyugatiak ellen fordítható, így elkerülhető vele a katonai konfrontáció. Téves helyzetértékelését jelzi, hogy a Führerrel való megegyezés érdekében leváltotta a zsidó származású Litvinovot, s helyére Molotovot nevezte ki. A politikai váltás következménye az egyértelműen Hitlernek kedvező Molotov–Ribbentrop paktum lett.

A harmincas évekre megszilárduló, terrorral létrehozott „sztálinizmus”, a modernizáció sajátságosan orosz kísérlete azonban elért bizonyos eredményeket. A hihetetlen áldozatokkal járó modernizáció a gazdaság 15%-os évi növekedését, az ipari termelés megnégyszereződését, javuló szociális, oktatási és egészségügyi viszonyokat teremtett – igaz, eközben szétverte a hagyományos formákat, elsősorban a mezőgazdaságét. Az ország az elmaradottságból és a cári politika kaotikus viszonyai közül ugyan kiemelkedett, de helyette a sztálini rendszer rettenetét kapta. A mindennapokban az átlagpolgárok többsége a propagandisztikus jelszavak és a termelési eredmények bűvöletében élt. A kor másik diktatórikus rendszerével, a náci Németországgal összevetve a sztálinizmust, jellegzetes hasonlóságokat, de jó néhány eltérő vonást is lelhetünk. A hasonlóságok közé tartozik, hogy mindkét rendszer „vezér-elv”-re és személyi kultuszra épül, a tömegek szimpátiájára épít, a jólét vízióját festi az állampolgárok elé, nagy súlyt fektet az oktatásra és a propagandára (lényegében önmaga ünneplésére), valamint megpróbál valamiféle „saját kultúrát” teremteni. Ugyanakkor a gazdasági és geopolitikai helyzeten túl egyéb feltűnő eltéréseket is láthatunk. A hitlerizmus faji alapra, a sztálinizmus pedig az osztályellentétekre épít, ellenségeit az előbbi szisztematikus racionalitással, míg utóbbi kampányszerűen, rendezetlenül semmisítette meg. Sztálin képes volt a pártnak alárendelni és ellenőrizni a bürokráciát, ám a náci állam a hatáskörök kaotikus viszonyát teremtette meg. A Szovjetunió modernizálni akart és birodalmiságát fenntartani, míg Németország új birodalmat kívánt teremteni, így politikai dinamizmusuk alapvetően eltért. Végezetül a cári Oroszország elmaradott viszonyai egyenesen vezettek a modernizációs forradalomhoz, míg a náci hatalomátvételt számos körülmény „szerencsés” egybejátszása segítette.

Kelet- és Dél-Európa

„Az lenne kívánatos, hogy az országok és a nemzetek területileg
egybeessenek. ... a nemzetek önrendelkezési joga, melyet az orosz
forradalom nyilatkoztatott ki, a politikai határok kiigazítását követeli meg.”

(Tomás Garrigue Masaryk)

A Csehszlovákia elnökétől származó idézet nemcsak a világháború utáni rendezés lehetséges útját, hanem a szinte feloldhatatlan problémák legfőbb okát is jelzi. A cári Oroszország és a Monarchia romjain létrejött új, illetve újjászervezett „nemzetállamok” legfőbb problémája pontosan az volt, hogy nem voltak azok. Lengyelországban a lakosság 69, Jugoszláviában 46, Romániában pedig 76%-a volt „államalkotó”, a többi nemzeti kisebbségnek számított. A világháború győztesei közül az európai ügyekben leginkább érdekelt Franciaország azzal a céllal bábáskodott az új államok és az általuk létrehozott kisantant megalapításánál, hogy biztonsági kordont („cordon sanitaire”) vonjon a Szovjetunió köré, valamint egy olyan, kisállamokból álló hatalmi blokkot hozzon létre, amely ellensúlyozhatja Németországot. Együttműködésük hatékonyságát azonban jelentős mértékben korlátozta területi vitáik sora, a határaikon belülre került kisebbségek megoldatlan sorsa miatti bizonytalanság, gazdaságuk és társadalmuk idejétmúlt vonásai, valamint demokratikus intézményeik hiánya. Ez utóbbi oda vezetett, hogy Csehszlovákia kivételével mindegyikükben tekintélyuralmi rendszerek jöttek létre, melyek eltérő külpolitikai érdekeik miatt – a kisantant (Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) kivételével – csak ideig-óráig tudtak együttműködni.

Lengyelország 1918-as kikiáltása történetileg igen szerencsés körülmények közt ment végbe, mivel mindhárom – területét többször felosztó – szomszédja összeomlott. A régi-új állam létrehozói az 1772-es határokat tűzték ki célul, hogy aztán kénytelen-kelletlen meg is elégedjenek az etnikai viszonyoknak megfelelő Curzon-vonallal. A sikeresen lezáruló lengyel–orosz háború után azonban már nem akarták elszalasztani a váratlanul jött lehetőséget az ország területének növelésére. A rigai béke lehetőséget teremtett a határok 250 km-re keletre tolására, majd az ország megkapta Felső-Szilézia egy részét és Teschent. Az „eredmények”-ért azonban drága árat kellett fizetniük; szomszédaik jelentős részével szembekerültek, s csak idő kérdése volt, hogy azok sérelmeikért revánsot vegyenek. A lengyel nagyhatalmi ábránd abból a hitből táplálkozott, hogy a vesztes Németország és a Szovjetunió sokáig nem képes nagyhatalmi szerepet betölteni, s ha ilyenre törekednének, Franciaország úgyis megakadályozza azt. A rövidlátó lengyel külpolitika még a Hitler hatalomra kerülése utáni válságot is területnövelésre használta fel. A háborúkban a hadsereg tekintélye vitathatatlanná vált, így nem is csoda, hogy a rendezetlen belpolitikai viszonyok között vezetői politikai szerephez jutottak. A „visztulai csoda” hőse, Josef Pilsudski marsall 1926-ban államcsínyt hajtott végre, s bár a parlamentet nem fosztotta meg hatalmától, miniszterelnökként, hadügyminiszterként és az országgyűlés elnökeként lényegében teljhatalmú vezetővé vált. Bár halála meggyengítette az „ezredeseket”, befolyásuk nem tűnt el. 1935-ben ismét tábornok, Rydz-Smigli lett az államelnök, akire az a feladat várt, hogy a német diplomáciai offenzívát megállítsa. Hiába kapott azonban garanciát a britektől és a franciáktól, az ellenséges Németország és a Szovjetunió gyűrűjében 1939-ben ez mit sem ért.

Bár jóval kedvezőbb gazdasági és társadalmi körülmények között szerveződött, a Csehszlovák állam története is igen súlyos ellentmondásokkal volt terhes, mivel úgy akarták megvalósítani a nyugati szláv államot, hogy megőrizné benne a cseh vezető szerepet – tradícióik alapján erre minden lehetőségük adott volt. A Masaryk és Benes által megalkotott konstrukciónak kezdettől fogva számolnia kellett a szlovák autonómiatörekvésekkel. Vojtech Tuka professzor 1929-ben lett e törekvések szimbólumává, mikor „államellenes tevékenységért” 15 esztendei börtönbüntetésre ítélték. A legsúlyosabb problémát azonban nem ez, hanem a szudétanémetek tevékenysége jelentette. Mivel a győztesek – ugyanúgy, mint az Anschluss esetében – nem engedtek népszavazást a Németországhoz csatlakozás kérdésében, a harmincas évek közepétől a német külpolitika mindig talált jogcímet arra, hogy kisebbségvédelem címén támogassa a szeparatív Szudétanémet Pártot. A Konrad Henlein által meghirdetett karlsbadi programtól egyenes út vezetett a müncheni konferenciáig, ahol kiderült, hogy a nyugati hatalmak hajlandóak Csehszlovákia feláldozására. A Benes által irányított külpolitika francia szövetségben próbálta elhárítani a német és magyar revánstörekvéseket, ám az ország geopolitikai helyzete miatt arra kényszerült, hogy nagy áldozatok árán felszerelt, megemelt létszámú hadsereget tartson és határain erődrendszert építsen. Mivel szövetségeseivel Magyarország izolálásán túl más érdek nemigen tartotta össze, szövetségi politikája eleve kudarcra volt ítélve. Feltétlenül megjegyzésre érdemes, hogy a régió viszonyaival ellentétben Csehszlovákiában parlamentáris demokrácia uralkodott, s lehetőség nyílott a személyi szabadságjogok gyakorlására. Ugyanakkor a kollektív jogok gyakorlását a csehszlovák állam megtagadta nemzetiségeitől.

Jugoszlávia a Monarchia összeomlása után a Balkánon létrejött hatalmi vákuumban keletkezett. Létrejöttében két koncepció kompromisszuma öltött – sokszor ellentmondásosan – testet; a „nagyszerb” állam és a „délszláv föderáció” gondolata. Bár az 1921-es alkotmány a szerbek, horvátok és szlovének királyságáról beszélt, a valóságban a hadseregben és a kormányzatban egyre erősebben érvényesült a szerb túlsúly. Miután 1928-ban Zágrábban az ez ellen tiltakozó horvátok szeparatív tartományi gyűlést tartottak, Sándor király a következő esztendőben diktatúrát vezetett be. Az alkotmányt felfüggesztették, a parlamentet és a pártokat feloszlatták, s az államot – ettől kezdve Jugoszláviának hívták – az etnikai határok figyelembevétele nélkül új közigazgatási körzetekre tagolták. De az etnikai és vallási feszültségeken a kormányzat nem tudott úrrá lenni. Az Ante Pavelic vezette horvát patriotista mozgalom – az usztasa (eredetileg felkelőt jelent) – terrorcselekményekkel hívta fel magára a figyelmet, melyek közül a legismertebb Sándor király marseille-i meggyilkolása volt. Bár a nemzetközi tiltakozás elszigetelte az usztasákat, az országnak a harmincas évek közepétől szembe kellett néznie a balkáni olasz agresszióval.

Románia a világháborút a győztes oldalon fejezte be, s ez lehetőséget teremtett területi ambíciói megvalósítására. Ez részben minden román egy államban való egyesítését, ugyanakkor a „történeti” román területek megszerzését is jelentette. A két cél együttes megvalósításának következménye az lett, hogy Románia Erdély, Dobrudzsa és Besszarábia bekebelezése miatt ellentétbe került Magyarországgal, Bulgáriával, illetve a Szovjetunióval. A belpolitikát a Iuliu Maniu vezette Parasztpárt és a Ion Bratianu nevével fémjelzett liberálisok párharca jellemezte addig, míg II. Károly király tekintélyuralmi kormányzást nem vezetett be ‘30-ban. Az uralkodó bal- és jobboldali ellenzékével szemben egyaránt fellépett, s a fasizmus ortodox misztikával átitatott sajátos román változatát, amit a Codreanu vezette Vasgárda testesített meg, ‘38-ban felszámolta. Az ország külpolitikáját a nagy tekintélyű Titulescu külügyminisztersége alatt a nyugatbarátság jellemezte, ám ‘36 után – a területi nyereségek megtartása miatti aggodalomtól vezettetve – felülkerekedett a német orientáció.

Az Európán kívüli világ

A húszas évek legfontosabb változása az, hogy a kolonialista politika szinte mindenütt defenzívába szorult, s a gyarmati világban – igaz, sok archaikus vonással színezve – megjelentek a helyi nacionalizmusok, amelyek már gyakran a nemzeti függetlenség elérését tűzték ki célul.

Az iszlám világban mind a francia, mind a brit gyarmatosítóknak komoly kihívásokkal kellett szembenézniük. A Spanyol-Marokkóban szerveződő Rif Köztársaság vezetője, Abd-elKrim 1925-ben támadást intézett Francia-Marokkó ellen. Ugyanekkor kezdődött a megígért autonómia elmaradása miatt a drúz felkelés Szíriában, mely hamarosan Damaszkuszt fenyegette. A francia válasz mindenütt a katonai fellépés volt – Marokkóban maga a „verduni hős”, Pétain marsall jeleskedett –, de így is csak nagy erőfeszítésekkel sikerült a helyzetet konszolidálni. Ennek ára azonban a belső erőkkel, illetve az európai államok igényeivel számoló, megváltozott gyarmati politika lett: Szíriában összehívták az alkotmányozó nemzetgyűlést, Spanyolország és Olaszország pedig megerősíthette befolyását Észak-Afrikában. E térségben a legfontosabb eseményt a független egyiptomi királyság 1922-es deklarálása jelentette, ami azonban nem változtatott a brit csapatok további szerepvállalásán – különös tekintettel a csatorna-övezetre.

Irak ban és Palesztinában a britek, hogy megakadályozzák a robbanást, az engedmények politikáját folytatták. Miután Fejszál emírt – a híres „Arábiai Lawrence” ezredes harcostársa – 1921-ben Irak királyává kiáltották ki, s már csak idő kérdése volt a függetlenség megadása, amelyre 1930-ban sor is került. 1923-ban Transzjordánia elszakadt Palesztinától, ami lehetőséget adott arra, hogy a térségben később egy arab és egy zsidó állam egyaránt létrejöhessen. A közép-keleti brit pozíciók megingását azonban nem sikerült engedményekkel megállítani. A kemalista Törökország, a Reza kán által modernizált Perzsia és a hasonló úton járó Afganisztán a kölcsönös előnyök elve alapján a határai előterében védőövezetet kialakítani igyekvő Szovjetunióhoz közeledett. A húszas évek közepén aláírt megnemtámadási szerződések biztonságot jelentettek a brit kolonializmussal szemben, a szovjet államnak pedig garantálták határait.

India – mely a brit gyarmatbirodalom rendszerében mindig központi szerepet játszott – belső stabilitása az I. világháború után végzetesen megingott. A 300 milliós, etnikailag, vallásibelső stabilitása az I. világháború után végzetesen megingott. A 300 milliós, etnikailag, vallási ben a gyarmati katonaság szikh tüntetőket mészárolt le itt – látszólag nyugalom honolt, s a gyarmatosítók bizonyosak voltak abban, hogy az érdekellentétek sokasága miatt a különböző elégedetlen csoportok nem is találnak egymásra. Mahatma („Nemes lelkű”) Gandhi, a modern kor legnagyobb prófétája azonban olyan programot alkotott, mely képes volt az eltérő érdekeket közös mederben egyesíteni. A Nemzeti Kongresszust, mely 1885-ös megalakulása után a kormányzatban való indiai részvételt fogalmazta meg céljaként, országos párttá változtatta. Az önrendelkezésért indított harcot a polgári engedelmesség megtagadásával – választások bojkottja, állami monopóliumok megsértése stb. – kezdte, melyhez az erőszakmentességet (ahimsza) és a felebaráti szeretetben való megtisztulást (brahmacsarja) választotta eszközül. Az 1921-es engedetlenségi mozgalom országos sztrájkká szélesedett. Az 1922/23-as „szatjagraha”-menet (amikor tömegek vonultak a tengerig, s pároltak ott sót, hogy a brit sómonopólium megsértésével a szigetországgal való együttműködés ellen tiltakozzanak) miatt ugyan Gandhit letartóztatták, de kiszabadulása után tovább folytatta erőszakmentes mozgalmát. 1931-ben Gandhi és India alkirálya egyezményt írt alá a polgári engedetlenség feladásáról, aminek következtében 1935-ben a brit korona engedélyezte a „diarchiá”-t, vagyis a közös kormányzást. Ez az autonómia irányába tett jelentős lépés azonban nem elégítette ki a másik vezető reformert, az európai gondolkodású Dzsavaharlal Nehrut. A háború utáni korszak főszereplőjévé váló politikus már teljes függetlenséget követelt Indiának, ami alapvetően kérdőjelezte meg bármilyen brit gyarmati politika létjogosultságát.

A világháború utáni Kína a köztársaság rövid történetének legsúlyosabb válságába merült. A központi kormányzat hatásköre csak Peking környékére terjedt ki, a vidéket a többszázezres magánhadseregekkel rendelkező tucsünök (hadurak) – ki-ki a saját külföldi pártfogójától támogatva – ellenőrizték. 1921-ben Szun Jat-szen újjászervezte a Kuomintangot, s szövetségre lépett az ez évben alakult Kínai Kommunista Párttal. Az 1924-es Kuomintang-kongresszuson Szun Jat-szen meghirdette a 3 népi elvet: a nép egységét (nacionalizmus), a nép jogát (demokrácia) és a nép jólétét (szocializmus). A szovjet tanácsadók és katonai szállítások segítségével létrehozott új hadsereg, melyet a paraszti rétegek és a városi munkásság támogatott, csapást csapás után mért a hadurakra. 1927 márciusában az ekkor már Csang Kaj-sek vezette csapatok
– Szun Jat-szen 1925-ben elhunyt – már a munkásság által felszabadított Nanking és Sanghaj előtt álltak, amikor váratlan fordulat történt. Nagy-Britannia és az USA érdekeik védelmében magukra hagyták a tábornokokat, s szövetségre léptek Csanggal. A Kuomintang katonái halomra gyilkolták a sanghaji kommunista munkásokat, majd megpróbáltak leszámolni a kommunista párttal. Az angolok megszakították a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, így a fenyegetett Sztálin nem sietett kínai elvtársai segítségére. (A „kínai kérdés”-ben ekkor került sor végleges szakításra közte és Trockij, valamint Zinovjev közt.) A megalakult nemzeti kormány sikeres harcok után 1928-ra az egész országot uralma alatt egyesítette, s megkezdte a modernizálást. A konfuciánus ideológia jegyében egységesítették a gazdasági és hivatali szabályrendszereket és eltörölték a „területenkívüliség”-et. Földet azonban nem osztottak, amivel a rendszer maga ellen hangolta a lakosság 85%-át kitevő parasztságot.

A bekövetkezett eseményekből a kommunista párt kettős következtetést vont le: egyrészt el kell utasítani az osztályharc európai normáit, másrészt a mozgalom bázisául a parasztságot kell megnyerni. A párt vezetője, Mao Ce-tung azt hirdette, hogy a forradalomban a városnak kell a vidékhez igazodnia, s ennek megfelelően a kommunista bázisokat Fucsien tartomány kiosztott földjein rendezték be. Csang Kaj-sek több hadjáratban próbálta megsemmisíteni az újonnan létrehozott Vörös Hadsereget, mire az Mao vezetésével 1934/35-ben a 13 ezer kilométeres ún. hosszú menetelés után székhelyét áttette az északi Jenan tartományba. A Kuomintang és a kommunisták közti együttműködésre csak akkor került sor, amikor 1937-ben kitört a kínai– japán háború.

Japán , a 20. század új nagyhatalma az I. világháborút a győztesek oldalán, harmadik tengeri hatalommá válva fejezte be, s a megszerzett koncessziók birtokában látványos iparfejlődést produkált. A belső viszonyokat azonban drámai módon rázkódtatta meg a konszernek, a kapitalista pénzügyi viszonyok és a nyugati típusú politikai élet megjelenése. A kormányzat a „veszélyes eszmék” ellen a hazafias nevelés, a cenzúra és a rendőri fellépés eszközeit vetette be, ám a népességnövekedés és a hadsereg antidemokratikus tevékenysége okozta feszültséget nem tudta leküzdeni. Hirohito (Sova – „Ragyogó”, ami trónneve és a vele kezdődő korszak elnevezése) 1926-os trónra lépte után egyre hangosabban jelentkezett a két korábbi háború sikeréből táplálkozó militáns nacionalizmus. Legjelentősebb képviselője Tanaka tábornok, aki miniszterelnöksége alatt 1927-ben memorandumot dolgozott ki, melyben a passzív japán külpolitika megváltoztatását sürgette. Mandzsúria és Mongólia megszerzését javasolta, hogy azokat bázisul használva behatolhassanak a hatalmas kínai piacra. A japán élettér megszerzését a nyersanyagokban szegény szigetország számára létfontosságúnak tartotta, de expanzív tervei közt jó néhány irreális is meghúzódott. „Ha már Kína minden erőforrása rendelkezésünkre áll, rátérünk India, a szigetvilág, Közép-Ázsia, sőt Európa meghódítására.” – írta. A szomszédaival szemben jelentős technikai és stratégiai fölényben lévő Japán Ázsia európai és amerikai uralom alóli felszabadítását hirdette, ám pánázsiai törekvései előtt jelentős akadályok álltak. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a terjeszkedés egy idő után óhatatlanul a nagyhatalmakkal való egyidejű szembenállással, tehát hosszú távon vereséggel fenyegetett. Bár még a hadseregen belül is megoszlottak a vélemények a terjeszkedés irányát illetőleg, abban nagyjából egyetértettek, hogy az igényeket kezdetben Kínára kell korlátozniuk. A japán expedíciós seregek 1931-ben megszállták Mandzsúriát, s Pu Ji vezetésével létrehozták a Mandzsukuo bábcsászárságot. Mikor a Népszövetség az országot elítélte agressziójáért, Japán otthagyta a világszervezetet. Bár a miniszterelnök, Konoje megpróbálta ellenőrzése alá vonni a hadsereget, az az Antikomintern paktum aláírása után lényegében szabad kezet kapott. Az 1937-ben a pekingi Marco Polo hídon lezajlott incidens után a japán csapatok megkezdték a Kuomintang elleni hadműveleteket, melyek következtében a tengerpart többsége 1938-ra ellenőrzésük alá került. Csang Kaj-sek arra kényszerült, hogy Csunkingba tegye át székhelyét, ahol viszont sikerült lábát megvetnie. A japánok számára kínos meglepetésként hatott, hogy a hatalmas ország „pacifikálása” nyomasztó fölényük ellenére is képtelenségnek bizonyult.

Egyesült Államok

Az 1919 és ‘29 közti időszakot az amerikai történetírás a „Big Business” („Nagy Üzlet”) korszakának nevezi, mert a háborús kölcsönök visszaáramlása, valamint az európai gazdaság rekonstrukciójához nyújtott segítség elképesztő mértékben lendítette fel az USA gazdaságát. Ugyanakkor a demokrata Wilsont követő két republikánus elnök – Harding és Coolidge – szakított elődje „világjavító” szándékával és visszatért a pragmatikus külpolitikához. Ez elsősorban az európai ügyektől való távolmaradással, az izolacionizmussal volt egyenértékű. A Republikánus Párt programja világosan fogalmazta meg, hogy „ellenzi a Népszövetségbe való belépést vagy kötelezettségek vállalását a népszövetségi alapokmány alapján”. Az izolacionizmus jó alkalmat kínált arra, hogy az ország saját kontinensére, illetve magára figyeljen. A „népek olvasztótégelyének” nevezett Amerika ugyanis korántsem volt mentes a társadalmi problémáktól, melyek elsősorban a nagyvárosok és a vidék – míg a városok virágoztak, a magukra hagyott farmerek földjei elpusztultak, adósságuk egyre nőtt –, valamint Észak és Dél konfliktusaiban öltöttek testet.

1919 és ‘21 közt az európai események hatására az amerikai társadalomban kialakult a köznyelvben eltúlozva „nagy vörös pánikként” emlegetett forradalomellenes hisztéria, amit tovább fokozott az 1933-ig tartó szesztilalom. Ez utóbbi következménye a szeszcsempészet országos méretűvé válása, valamint a szervezett bűnözés megjelenése lett. Az olasz, ír és zsidó családokból álló maffia az alkoholon túl monopolizálta a szerencsejátékokat, felügyelte a prostitúciót és hatalmas vagyonokat halmozott fel. Ilyen körülmények közt tág tere nyílt a korrupciónak és egyéb törvénytelenségeknek, például a Délen újjászerveződő Ku-Klux-Klan pogromjainak. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ez a két évtized Amerika nagy korszakának, a női választójognak és munkavállalásnak, a motorizációnak, a futószalagnak, a filmnek és nem utolsósorban a jazzkorszaknak az időszaka.

1929 októberében azonban úgy látszott, hogy az „amerikai álom”-nak vége szakad. A Wall Street összeomlása világgazdasági válságot okozott, s nyilvánvalóvá vált, hogy az állapotokban csak akkor lesz változás, ha az USA gazdaságát sikerül rekonstruálni, de Hoover elnök takarékossági programját az üzleti világ nem fogadta el. Az 1933-ban hivatalba lépő demokrata elnök, Franklin Delano Roosevelt (1882-1945) országos szükségállapot meghirdetése után hozzákezdett a merőben új alapokra helyezett szanáláshoz. A New Deal („új osztás”-t jelent) első száz napjában leértékelték a dollárt, s becsukták az összeomlás szélére került bankokat. A mezőgazdasági reform a farmerek kárpótlása mellett csökkentette a termelést. Az iparban és a szolgáltatásokban állami beruházással teremtettek munkahelyeket – tennessee-i vízerőművek építése, erdősítés, folyószabályozás –, államilag szabályozták a munkaadók és munkavállalók viszonyát és létrehozták a társadalombiztosítás alapjait (munkaidő, betegségbiztosítás, nyugdíj stb.). Ezáltal a harmincas évek végére az állam kilábalt mély válságából.

Az amerikai külpolitika az izolacionizmusra épült, de ez nem jelentett közömbösséget a határokon túli ügyek iránt. A multinacionális cégek az egész világot behálózták, ezért tovább erősítették a „dollárdiplomáciát”. Több alkalommal szükség volt az európai gazdasági ügyekbe történő beavatkozásra is (Dawes- és Young-terv). A gazdasági és stratégiai érdekeltségek védelme a tengeri szerződéseken (1921/22) túl a latin-amerikai beavatkozást is mindennapossá tette. A korábbi gyakorlathoz képest annyi módosulás történt, hogy Theodor Roosevelt Big Stick (Nagy bot) politikáját unokaöccsének, az érintett országokkal való együttműködést szorgalmazó Soft Word (Lágy szó) stílusa váltotta fel: az USA lemondott kubai jogairól és feladta a Haiti fölött gyakorolt védnökséget. A háború árnyékában, 1939-ben az elnök már egyenesen „pánamerikanizmusról”, a kontinensen történő hódítás elvetéséről beszélt. Roosevelt politikája emellett bújtatva tartalmazta a nemzetközi együttműködésre törekvés elemeit is, amit a Szovjetunióval való kapcsolatfelvétel, valamint a semlegességi törvény módosítása (1935) jelzett, s kimondta, hogy tilos a fegyverszállítás a hadviselő államoknak. A módosítás arra vonatkozott, hogy a „cash and carry” („fizess és vidd”) elv alapján aki képes volt a vásárolt fegyvert elszállítani, az vásárolhatott. Az intézkedés nyilvánvalóan Nagy-Britanniát segítette, hisz a szigetország ellenőrizte a szállítási útvonalakat. Az amerikai megjelenés a nemzetközi politikában 1938-ban vált valósággá, mikor is az Egyesült Államok megkezdte a felkészülést a „törvénytelenség rendszerei” elleni harcra.