TÖRTÉNELEM

HERBER • MARTOS • MOSS • TISZA

6

1914-től 1990-ig

Szerzők:

 

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László

Címlapterv: Varga Tamás A borítón a teheráni konferencia vezetői A könyvet tervezte: Lengyel János

A kötet a Soros Alapítvány,
a Fővárosi V. kerületi Önkormányzat, valamint az OTP Bank Rt. támogatásával készült, a Print-Tech Kft. gondozásában

ISBN: 963 04 8875 2

 

© Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László

 

Kiadta a Reáltanoda Alapítvány, 1997

Műszaki szerkesztő: Lengyel János Képfeldolgozás, szedés: Print-Tech Kft. Felelős vezető: Tóth István

Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben, a nyomda alapításának 115. esztendejében
Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató  66/386-211
http: //www.lang.hu/gykner.nyomda E-mail: gyknerlang.hu
E-mail: knergyomanap-szam.hu

AZ I. VILÁGHÁBORÚ ÉS A FORRADALMAK KORA 1914-23 Az I. világháború eseménytörténete

Előzmények

A 19. század utolsó harmadában lezajlott gazdasági és politikai változások következtében a nemzetközi kapcsolatokban felhalmozódtak a feszültségek. A vezető nagyhatalmak egymással szemben katonai szövetségekbe tömörültek, így próbálták megvédeni megszerzett pozícióikat vagy érvényesíteni hatalmi igényeiket. Mivel mindegyik fél egyre inkább a háborúban látta elképzelései megvalósításának eszközét, a századfordulón gyors ütemű fegyverkezés, hadseregfejlesztés és flottaépítés jellemezte a nagyhatalmak politikáját. Az ellenséges indulatokat az ideológia terén az egyre erőszakosabbá váló nacionalizmus fejezte ki. A világpolitika centruma még mindig Európában volt, a tengerentúlon felemelkedő két nagyhatalom – az Egyesült Államok és Japán – már szembeötlő jelenség volt, de a vezető szerep megragadására még nem volt sem erejük, sem hajlandóságuk.

Erőviszonyok, haditervek és háborús célok

A háborúra készülődő európai hatalmak katonai ereje szoros összefüggésben állt gazdasági teljesítőképességükkel. Ebben a 19. század utolsó évtizedei jelentős változásokat hoztak. Németország előretörése azonban önmagában nem jelentette azt, hogy a tényegesen kisebb erőt képviselő Monarchiával együtt fölényben lett volna az antanttal szemben, mert az antant népessége nagyobb volt. Geopolitikai helyzetüket tekintve Németország és Ausztria-Magyarország számára a mozgósítás és a csapatmozgatás tekintetében előnyt jelentett az, hogy egy tömbben helyezkedtek el, azaz „központi hatalmak” voltak, ugyanakkor ez tette lehetővé az antant számára, hogy viszonylag könnyen blokád alá vegye ellenfeleit. A blokád pedig egy elhúzódó háború esetén lehetetlenné teszi az élelmiszer- és nyersanyag-utánpótlást. Németország előnye az 1910-es évek elején abban mutatkozott meg, hogy mindenkinél előbbre tartott a katonai felkészülésben.

Ezek a tények világosak voltak a német hadvezetés számára is. Nem véletlen, hogy Alfred von Schlieffen, aki a német vezérkar főnökeként (1891-1905) kimunkálta a német hadászati koncepciót, két lényeges elemet helyezett a középpontba: először azt, hogy Németország ne kényszerüljön kétfrontos háborúra Francia- és Oroszország ellen, másodszor pedig azt, hogy a két, egymást követő egyfrontos háború időben a lehető legrövidebb legyen. Ennek értelmében elképzelése a következővolt: az első ütemben az egész vagy közel az egész német hadsereg bevethető Franciaország ellen, és Belgiumon keresztül jobbszárnyas átkarolással a francia hadsereg hat hét alatt megsemmisíthető. Ezt követően a keleti hadszíntérre átirányított erő a Monarchia haderejével együtt néhány hét vagy legfeljebb 1-2 hónap alatt végez az oroszokkal is. A terv elkészülte és alkalmazása között eltelt évtizedben azonban jelentősen megváltozott az európai katonai helyzet. Oroszország úrrá lett keleti nehézségein, felgyorsította stratégiai vasútépítkezéseit, így már nem lehetett lassú mozgósítással számolni. A nyugati területeken pedig az erőteljesebb francia felkészülés és az angol expedíciós haderő létrehozása növelte a kétségeket a Schlieffen-terv sikerével szemben. A német vezérkar új főnöke, Moltke tisztában volt ezekkel a változásokkal, ezért megfontolandónak tartotta a koncepció megváltoztatását. Ám 1913-ban kiderült, hogy az eredeti terven csak kisebb módosításokat hajtottak végre, de teljesen új jellegű hadászati elképzelések kialakítására nem került sor. A Schlieffen-terven alapuló német hadászati koncepcióban az új helyzetben döntő szerepet kapott az időtényező – ha nem sikerül Franciaországot az orosz hadsereg mozgósításáig legyőzni, akkor Németország olyan kétfrontos háború megvívására kényszerül, amelyhez erői nem elegendőek.

Nemcsak a német stratégák gondolkoztak gyors, támadó hadműveletekben, az összes háborúra készülő ország támadásra építette terveit, és egyetlen, gyors, mindent eldöntő hadművelet végrehajtására számított. Elképzeléseiket a nagyobb tűzerő megjelenésére építették. A különbség a két fél között abban állt, hogy míg Németország és szövetségese számára létkérdés volt a gyors siker, az antant országai nagyobb tartalékaik és utánpótlási lehetőségeik birtokában egy elhúzódó, védekező háború megnyerésére is képesek voltak. Ennek a lehetősége azonban a tervek elkészítésének időpontjában még senkiben nem merült fel.

Ami a háborús célokat illeti, általánosságban mindegyik háborúra készülő ország növelni akarta hatalmi befolyását. Németország a kontinentális hegemónia megszerzése mellett a tengerentúlon gyarmatokat kívánt szerezni. Franciaország Elzász-Lotaringia visszaszerzése, azaz a reváns mellett szintén európai hatalmi súlyát kívánta növelni, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország pedig egyaránt a Balkánon kívánt terjeszkedni. A háborútól leginkább vonakodó Anglia számára a legnagyobb veszélyt a német erőfölény jelentette, amely a kontinentális egyensúly felborulásával fenyegetett.

A „casus belli” és a háború kirobbanása

Az Ausztria-Magyarország által 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina tartományban igen feszült volt a légkör. A bekebelezés tényét nem akarta tudomásul venni a terület szerb és muzulmán lakossága, az ellenállásra egyaránt bátorították őket Szerbiából és Törökországból, a horvátok pedig a terület Horvátországgal való egyesítését szerették volna elérni. Az 1912-13. évi Balkán-háborúk hatására ideges hangulat uralkodott a térségben. A tartomány kormányzója, Potiorek tábornok ezért azzal az ötlettel állt elő, hogy az 1914 nyarán Boszniában tartandó hadgyakorlatot a hadsereg főfelügyelőjeként megszemlélő Ferenc Ferdinánd trónörökös tegyen látogatást a tartomány fővárosában, Szarajevóban is. Ez – vélte a kormányzó – alkalmas lesz a Monarchia tekintélyének emelésére a lakosság körében. A népszerűtlen trónörökös ellen korábbi útjain már háromszor kíséreltek meg merényletet, boszniai utazása azonban, amit a sajtó már márciusban bejelentett, eleinte nem tűnt veszélyesnek, hiszen a hadgyakorlaton meg lehetett valósítani a maximális biztonságot. A szarajevói látogatással kapcsolatban azonban, ahogy az időpont közeledett, egyre gyakrabban merültek fel aggályok. Maga Ferenc Ferdinánd is elbizonytalanodott, de végül, mélyponton lévő tekintélye emelése érdekében, mégis elszánta magát az utazásra.

A hadgyakorlat a szerbeknek szánt erődemonstráció volt, a trónörököspár szarajevói látogatása – amelynek szerbellenes élét külön aláhúzta, hogy június 28-ára, a szerb nemzeti gyásznapra, az 1389-es rigómezei csata évfordulójára esett – a helybéli lakosság iránti bizalmat volt hivatott kifejezni. A biztonsági szervek nem készültek fel megfelelően a magas rangú látogatók útjának lebonyolítására, szemben a boszniai fiatalság titkos nacionalista szervezetével, az „Ifjú Boszniá”-val, melynek tagjai a nagyszerb nacionalista tiszti szövetséggel, az „Egyesülés vagy Halál”-lal együtt merényletet készítettek elő. A trónörököspárt 1914. június 28-án, közvetlenül egy sikertelen bombamerénylet után, a nyitott gépkocsitól néhány méterre álló Gavrilo Princip lövései sebezték halálra.

A merénylet híre, bár Ferenc Ferdinándot különösebben nem gyászolta senki, Bécsben és Budapesten egyaránt megdöbbenést és magasra csapó szerbellenes indulatokat váltott ki. A Szerbia elleni határozott fellépést támogatta mindenekelőtt Conrad, a vezérkar főnöke, Stürgkh gróf, az osztrák miniszterelnök és Krobatin, a közös hadügyminiszter. A bizonytalankodó Berchtold külügyminiszter, s maga a császár, Ferenc József azon a véleményen voltak, hogy mindenképpen be kell várni a vizsgálat eredményét, és szükségesnek tartották Németország támogatását is. A magyar miniszterelnök, Tisza István azonban határozott ellenvéleményt hangoztatott. Ő az időpontot alkalmatlannak, az indokot pedig elégtelennek tartotta, féltette a dualista berendezkedést egy esetleges győztes háború területi növekedéseitől, de tartott a háború kimenetelétől is. A Balkán-háborúk óta számolt a formailag szövetséges Románia ellenséges fellépésével, s tudta, hogy a Monarchia nem készült fel katonai akcióra a keleti határon. Mindemellett úgy vélte, hogy a délszláv kérdés Oroszországgal való egyezkedés útján is megoldható.

A helyzet kulcsa tehát egyértelműen Berlinben volt. Németország, mely az annexiós válság idején határozottan támogatta Bécset, a tízes évek elején a balkáni terjeszkedés békés útjait kereste, s inkább fékezni igyekezett a Monarchia harciasságát déli szomszédja irányában. 1914 nyarán azonban fordulat következett be a német politikában, mivel Moltke az európai katonai erőviszonyok elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy ezek egyelőre kedveznek Németországnak. A francia hadsereg fejlesztése és az orosz stratégiai vasútépítés üteme azonban hamarosan megváltoztatja ezt a helyzetet. Ugyanakkor a schlieffeni koncepció sikere érdekében rendkívül fontos volt, hogy a Monarchia kezdettől fogva minden erejével Oroszország ellen vonuljon fel, ami egy francia-német konfliktus esetén nem látszott egyértelműnek, a szerbekkel való háború esetén azonban máris adott volt Ausztria-Magyarország és Oroszország katonai szembenállása is. Mindent összevetve, a német katonai és politikai vezetés úgy látta, hogy ennél kedvezőbb helyzet a Franciaország és Oroszország ellen egyszerre megvívandó háborúra nem adódik, emellett Anglia semlegességével számoltak, vagy olyan gyors háborúval, ami véget ér, mire London cselekvésre szánná el magát. Végül pedig Berlin megnyugtató választ adott Tisza Romániával kapcsolatos aggodalmaira, amennyiben hajlandó volt a balkáni kapcsolatok súlypontját áthelyezni Bulgáriára.

Elhárulván ily módon az akadályok a bécsi politikában a Szerbia elleni harcias fellépés útjából, megfogalmazták és július 23-án át is adták a szerb kormánynak a jegyzéket, amelyre 48 órán belül választ követeltek. Az ultimátum ötödik és hatodik pontja olyan követeléseket tartalmazott, amelyeket Szerbia szuverenitásának súlyos sérelme nélkül nem vállalhatott. Azt követelték ugyanis, hogy fogadja el a merénylet miatti nyomozás során „a császári és királyi közös kormány közegeinek közreműködését Szerbiában a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalom elnyomásában”. A határidőre elkészített szerb válasz engedékeny hangú volt, de – miután Oroszországból megnyugtató választ kapott egy esetleges háború esetén a hatalmas szomszéd segítő fellépéséről – a szerb szuverenitást sértő pontokban az ultimátumot nem teljesítette. Az osztrák-magyar követ a helyszínen a szerb kormányfő tudomására hozta a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, majd a Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának.

Oroszország és Franciaország július 20-án a cár és Poincaré elnök Kronstadt kikötőjében létrejött találkozóján egyeztette álláspontját. Az oroszok számára a katonai felkészüléshez még néhány évre szükség lett volna, de semmiképpen nem hagyhatta magára Szerbiát, Franciaország pedig rendkívül fontosnak tartotta a cári haderő azonnali bekapcsolódását a hadműveletekbe. Ennek megfelelően Szerbiának a legmesszebbmenőkig engedékenységet ajánlottak, de biztosították támogatásukról háború esetén. Az antant harmadik hatalma, Anglia egyelőre nem foglalt egyértelműen állást. Érdekei a háborús konfliktus elodázásához, a két katonai szövetség közötti erőegyensúly fenntartásához fűződtek. A brit külügyminiszter azzal a javaslattal állt elő, hogy a Monarchia a Szerbiával szembeni biztosíték fejében foglalja el Belgrádot, s ott álljon meg. A pattanásig feszült helyzetben Ausztria-Magyarország elutasította a brit ajánlatot. Anglia számára a jogalapot a háborúba való belépésre az a nemzetközi kötelezettség teremtette meg, miszerint más országokkal együtt garanciát vállalt Belgium szuverenitásának és semlegességének megvédésére. Ha egy esetleges német-francia konfliktus Belgiumon keresztül bontakozik ki, akkor a katonai racionalitás is az angol beavatkozás mellett szól, mivel a hosszabb arcvonalon a francia erők nem elégségesek a védelemhez.

Július 31-én és augusztus 1-jén szinte egyidejűleg rendelték el az általános mozgósítást az Osztrák-Magyar Monarchiában, Oroszországban, Németországban és Franciaországban. A németeknek az Oroszország elleni háborúhoz volt indokuk és belső támaszuk, a Schlieffen-terv szerint viszont Franciaország ellen kellett először hadba lépniük. A franciáknak augusztus 2-án küldött német hadüzenet indoka végül mondvacsinált határincidens volt, miután pedig Belgium elutasította a német csapatok átengedésére vonatkozó követelést, a német hadsereg augusztus 4-én átlépte a határt. Anglia ekkor ultimátumban követelte a belga semlegesség tiszteletben tartását, s miután választ nem kapott, ugyanezen napon éjfélkor közte és Németország között is beállt a hadiállapot. A Monarchia 5-én üzent hadat Oroszországnak, majd ezt követően az egymással harci érintkezésben nem lévő országok is elküldték egymásnak hadüzeneteiket.

Az öt európai nagyhatalom – az egyik oldalon a központi hatalmak, Németország és a Monarchia kettős szövetsége, a másikon az antant, Anglia, Franciaország és Oroszország, valamint szövetségeseik, Szerbia, Montenegró és Belgium álltak – három kontinentális fronton csapott össze. A háború akkor szélesedett európai méretekből világháborúvá, amikor augusztus végén Japán az antant, októberben pedig Törökország a központi hatalmak oldalán belépett. (Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az I. világháború döntő eseményei továbbra is Európában zajlottak, elnevezése ellenére alapvetően kontinentális háború maradt.)

A háború évei

A háború első hónapjai 1914-ben

Mint korábban már láttuk, a hadba szálló felek gyors háborúra számítottak, s mindegyikük támadó terveket készített. A német uralkodó, II. Vilmos egyenesen 1914 őszére, a falevelek lehullásának idejére tette a háború győzelmes végét. Hamarosan kiderült azonban, hogy semmi nem indokolja az optimista várakozásokat. A hadviselő felek korábban elképzelhetetlen nagyságú haderőt vetettek be, Európa frontjain mintegy 20 millió katona állt szemben egymással. De a hadseregek mögött ott állt a hadba lépők teljes gazdasági ereje, az egész hátország hadiüzemmé vált, minden nemzetgazdaság legfontosabb feladatának a front kiszolgálását tartotta.

A támadó stratégiáról hamarosan kiderült, hogy megvalósítása iszonyú áldozatok mellett sem hozza meg a döntő sikert. A franciák Elzász, majd Lotaringia ellen indított támadása hamar kudarcot vallott. A jobban felkészült német hadsereg ugyan súlyos határcsaták után betört Belgiumon át Franciaországba, szeptember elejére elérte a Marne folyót, és megközelítette Párizst. (A front közelségéből adódott az a lehetőség, hogy a katonák szállítását a párizsi taxik mozgósításával oldja meg a városparancsnok.) A szeptember 5-étől 10-éig tartó marne-i csatában azonban a Joffre vezette francia hadsereg megállította a támadókat, s miután egyik félnek sem sikerült a másikat átkarolni, a nyugati fronton állóháború alakult ki. A hadseregek szögesdrótvonalak és földhányások mögé ásott lövészárkokba húzódtak, állásokat építettek ki, a frontvonalak pedig hosszú ideig mozdulatlanok maradtak. A Schlieffen-tervnek ezzel a lényegét nem sikerült megvalósítani. De nem alakult másként a helyzet a keleti és a déli fronton sem. Kiderült, hogy az oroszok a vártnál jóval gyorsabban mozgósították haderejüket, s a Monarchia egyedül nem képes az orosz „gőzhenger” megállítására. A Kelet-Poroszországba betört oroszokat ugyan Hindenburg német tábornok legyőzte Tannenbergnél (augusztus 26-30.), majd német győzelem következett a Mazuri-tavaknál is, a Monarchia Szerbiába betörő haderejét azonban a szerb hadsereg visszaverte, s az osztrák-magyar hadsereg Galíciában is súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól.

Összességében elmondható, hogy az eredeti hadászati tervek mindenhol összeomlottak, s az első összecsapások után a továbbiakra már semmi útmutatást nem adtak. Az óriási veszteségek, a csalódottság és tanácstalanság mindenhol a hadvezetés stratégiai elképzeléseinek kríziséhez vezetett. Az is világossá vált, hogy a győzelemhez vezető út sokkal hosszabb és gyötrelmesebb lesz, mint azt korábban gondolták volna, s hogy nemcsak a katonai lépéseket kell megtervezni, hanem egyre nagyobb jelentősége lesz a gazdasági és a diplomáciai tevékenységnek is. Ennek a felismerésnek a jegyében az antant államai 1914 szeptemberében a londoni szerződésben biztosították egymást arról, hogy nem kötnek különbékét az ellenséggel.

Az 1915-ös év

 

„Úgy kell háborúznunk, ahogy muszáj, nem úgy, ahogy szeretnénk!” (Lord Kitchener)

Az angol hadügyminiszter kijelentése az 1914-es év tapasztalatainak talán legfontosabb, a hadviselő felek által azonban legkevésbé figyelembe vett konklúziója volt. Pedig 1914 végére minden fél előtt világossá vált, hogy az eredeti hadászati koncepcióikat nem érvényesíthetik: a Schlieffen-terv értelmét vesztette, a francia támadó hadműveletek az emberveszteségen túl más eredményt nem produkáltak, a kelet-poroszországi orosz hadműveletek megakadtak, a Monarchia pedig sikertelenül küzdött a nálánál jóval kisebb Szerbiával.

A legfontosabb fronton, a nyugatin milliós hadseregek birkóztak egymással a flandriai sártengerben anélkül, hogy az olyannyira vágyott áttörést bármelyikük is kierőszakolhatta volna. Az állóháború kialakulásának első számú oka a kor stratégái által helytelenül felmért – számos alkalommal figyelembe sem vett – harcászati változásban rejlett. A felek 1914 telére gépfegyverekkel és gyorstüzelő ágyúkkal ellátott fedezékekbe húzódtak, egymással párhuzamos lövészárokrendszereket építettek ki, melyeken megtört a számbeli fölényben lévő gyalogság és a lassan idejét múló lovasság minden rohama.

A katonai vezetők, akiket rabul ejtettek a kezük alá adott, korábban elképzelhetetlen erejűnek tartott hatalmas hadseregekben rejlő lehetőségek, úgy vélték, hogy még nagyobb támadóerőket harcba vetve leküzdhetik ellenfeleiket, így tovább erőltették az offenzív hadműveleteket. Általános feltételezésük az volt, hogy az ellenség legerősebb pontján támadva és ott erőfölényt létrehozva arathatnak győzelmet, ezért a rendelkezésre álló katonákat és hadfelszerelést ezekre a pontokra koncentrálták. Természetesen az „ellenség” is ezt tette: növelte védelmi erőfeszítéseit – tagolt (több lövészárokból, bunkerekből álló) frontvonalat alakított ki, tüzérséget és géppuskákat vonultatott fel, s az ellenség tüzérségi előkészítése alatt földalatti bunkerekbe menekítette embereit. Az „ütközetek” mindig ugyanazt a koreográfiát követték: többórás tüzérségi előkészítés után előrenyomult a gyalogság, hogy elfoglalja a szemben álló fél lövészárkait. A rohamozók átvergődtek a saját tüzérségük által „holdbéli táj”-já változtatott, szögesdrótakadályokkal tűzdelt frontok közti senkiföldjén, majd megtizedelve elérték (ha elérték) az ellenfél árkait. Ez idő alatt a védelemnek módjában állt felkészülni, a tüzérség által összelyuggatott terepen újabb géppuskafészkeket építeni, esetleg a szétlőtt első vonalakból a gyakorta érintetlenül maradt hátsókba húzódni. Így aztán a rohamozókat számos esetben érte kínos meglepetés: mikor elérték az ellenséges vonalakat, ott senkit sem találtak, a mögöttük lévő fedezékekből viszont halomra lőtték őket.

1915-ben a támadók új fegyvereket vetettek be – gáz, repülők –, melyek kezdetben azt ígérték, hogy felgyorsulnak a harcok, de mivel a védők is alkalmazták ezeket, nem hozták meg a várt eredményt. Sajátságos helyzet állt elő: a hátországból jól szervezetten, gyorsan érkezett az erősítés, a frontokon aztán csigalassúsággal vonszolódtak a csapatok, s a hadihelyzet általában „változatlan” maradt. A katonai vezetők egyre több embert és hadianyagot követeltek az immáron hadigazdasággá átalakított hátországtól, hogy a meddő küzdelem óriási ember- és anyagveszteségeit pótolják (ez előbbi 1914 végére már 4 millió ember volt!), ám eredményességüket csak harcászati változtatásokkal tudták volna növelni, de ezt nem tették.

A háború 1915 végére „anyagcsatává” változott, a felek belátták, hogy hosszú időre kell berendezkedniük, ha győzni kívánnak, s nem elég csak a győzelem katonai oldalát megtervezniük. Bár a háború második évére nem születtek új koncepciók és senki sem tudta, hogyan is lehetne megnyerni azt, mégis történt egy fontos változás: jelentősen felértékelődött a tartalékok, s általában véve a hátország hadviselő képessége.

Az első háborús év után szinte valamennyi fél vezetői elégedettek lehettek; hadicéljaikat tulajdonképpen teljesítették vagy ha nem is, legalább győzelmekkel biztosították pozícióikat. A győzelem és a célok között ugyanis furcsa ellentmondás alakult ki. A német seregek mindkét fronton győzelmeket arattak, de a Schlieffen-tervről kiderült, hogy végrehajthatatlan. A franciák bizakodva tekintettek 1915 elé. Legfontosabb stratégiai céljaikat – a németek kétfrontos háborúra kényszerítését, valamint első csapásuk kivédését – elérték, ám az ellenséges seregek mindenütt hazájuk földjén álltak. Joffre, a főparancsnok a francia közvélemény nyomásának és saját ambícióinak engedve épp ezért offenzívákat tervezett, s követelte az angolok hathatósabb támogatását. Oroszország – bár a tannenbergi fiaskót nehezen heverte ki – Galíciában kárpótolta magát a gyenge felszereltség és irányítás okozta vereségekért, s az antant legnagyobb örömére továbbra is aktív résztvevő maradt. Anglia a kontinensen nem szenvedett komolyabb vereséget, a tengereken viszont megsemmisítette a gyarmatokat veszélyeztető német hajókat, majd létrehozta a Németországot lassan fojtogatni kezdő blokádot.

Egyedül a Monarchiának volt kedvezőtlen a katonai mérlege. Gyengébb ellenfelével, a szerbekkel sem bírt, ráadásul Galíciában olyan katasztrofális kudarcok érték, amelyek aláásták a soknemzetiségű hadsereg amúgy is közepes harci morálját. 1914 végén a Monarchia katonai vezetése konstatálta, hogy német támogatás nélkül még mostani gyenge pozícióit is képtelen lesz tartani. Ez, az egyébként reális felismerés, egyre fokozta a Monarchiának a háború végére már nyomasztóvá váló alárendeltségét. Az 1915-ös esztendő terveit az állóháború mozgóvá változtatásának igénye, az ellenség gyenge pontjának megkeresése, valamint a hátország szerepének felismerése határozta meg.

Falkenhayn , az elcsapott Moltke utóda helyesen mérte fel, hogy az 1915-ös évben az antant megpróbálja dűlőre vinni a háborút, s általános támadást tervez. Ezért a német vezérkari főnök nyugaton védelemre rendezkedett be, míg keleten megpróbálta a Monarchiát kimenekíteni szorult helyzetéből. Márciusban az orosz hadsereg elfoglalta Przemysl erődrendszerét, s ez megerősítette Falkenhaynt elhatározásában. Május 2-án az egyesített német-osztrák-magyar csapatok Gorlicénél váratlan támadással átszakították az orosz frontot. Az oroszok feladták Galíciát, majd hamarosan kiürítették Lengyelországot. Szeptemberre a frontvonal a tavaszitól ötszáz kilométerre keletre állapodott meg, s bár az oroszoknak egy esztendeig nem futotta nagyobb ellentámadásra, nem kértek békét. A keleti front válságos helyzetére és a franciaországi patthelyzetre való tekintettel az angol admiralitás első lordja, Winston Churchill és a hadigazdaságot vezető Lloyd George, hogy elkerüljék a nyugati front kockázatát, egy mellékhadszíntéren próbáltak sikert elérni. Február végén az angol flotta egységei megkezdték a Dardanellák bombázását, majd márciusban a tengeren a térségbe szállított – elsősorban gyarmati, pl. ausztrál – csapatok partra szálltak Gallipolinál. A siker azzal kecsegtetett, hogy a törökök kilépnek a háborúból, és Anglia megerősítheti gyarmati pozícióit. Az sem volt épp megvetendő, hogy a szorosok birtokában támogatást nyújthattak volna rogyadozó orosz szövetségesüknek, ugyanakkor semmivel sem vitt volna közelebb a fő ellenfél, Németország legyőzéséhez. A várt siker azonban elmaradt: a partra szállt egységek a rossz szervezés és Sir John Hamilton erélytelen hadvezetése miatt megrekedtek a gallipoli sziklák alatt, ahol majd’ egy esztendeig tartó, 1916 elején kiürítéssel végződő állóháború bontakozott ki. A francia hadvezetés joggal érezhette úgy, hogy szövetségesei cserben akarják hagyni, ezért a britek a nyugati fronton is fokozták erőfeszítéseiket. Flandriában, Ypern térségében több támadást is indítottak, ám mindegyik kudarcba fulladt. A németek itt használtak először harci gázt, amit később az antant is átvett. A katonák ezután még lassabb mozgásra kényszerültek kezdetleges gázálarcaikban.

A francia hadvezetés azonban nem adta fel: megpróbálta Olaszországot a saját oldalán felsorakoztatni. A londoni titkos szerződésben az antant által neki ígért Triesztért, Tirolért, Észak-Dalmácia és Kis-Ázsia egy részéért cserébe az olasz kormány hajlandó volt hadat üzenni a Monarchiának, de katonai potenciálja nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az olasz hadsereg kezdettől az antant támogatására szorult, ráadásul az Alpok irányában kellett támadnia, s tizenegy sikertelen Isonzó-menti csata bizonyította ennek lehetetlenségét.

A Monarchia katonai vezetésének a győzelembe vetett bizalmát viszont jelentősen erősítették az olaszok elleni győzelmek. Szövetségeseinek az erőfeszítései természetesen a franciákat sem hagyták hidegen, s Joffre 1915 őszére „végső” támadást készített elő Champagne-ban. A szeptemberi angol-francia offenzíva negyedmillió halottat eredményezett, mást semmit. A kudarcot személycserék kísérték: az angol főparancsnok Douglas Haig tábornok lett, Joffre azonban – bár alárendeltjei egy részét leváltották – a helyén maradt, s vele maradt az offenzív stratégia is. Az egyetlen győztes, Falkenhayn tekintélyét is kikezdték a defenzívában elért sikerek. A legbefolyásosabb német tábornokok – Hindenburg és Ludendorff – támadást sürgettek. A németek ugyanis a sikeres védekezésből azt a helytelen következtetést vonták le, hogy az antant gyengül, így lehetőség nyílik megtörésére. A nagy nyugati támadásra ugyan ez évben még nem került sor, de ősszel megmozdult a mellékhadszínterek egy része. Az antantoffenzíva után felszabadult német erők egy részét Falkenhayn képes volt átcsoportosítani a Balkánra. Ferdinánd bolgár király Macedóniáért cserébe országát a központi hatalmak oldalán sorakoztatta fel, ezzel aztán el is dőlt Szerbia sorsa. Októberben ugyan partra szállt Szalonikiben az antant expedíciós serege, hogy Szerbiát megsegítse, de a görög városban rekedt. A Monarchia csapatai elözönlötték Szerbiát, közben a bolgárok feltartóztatták az antant Szalonikiből induló támadását. A szerb hadsereg összeomlott, s maradványai – magukkal vive az agg Péter királyt – Korfu szigetére menekültek. 1915 őszén az angolok a mezopotámiai fronton próbáltak sikereket elérni, de támadásuk Bagdadnál elakadt, sőt, az év végére vissza kellett vonulniuk.

Az 1915-ös év a tengeri háborúban is változásokat hozott. Bár a német flotta még nem vállalta, hogy nyílt ütközetben mérje össze erejét a britekkel, mégis kísérletet tett a blokád feltörésére. A német admiralitás az év elején bejelentette, hogy „ellenblokád” alá veszi a Brit-szigeteket. Kezdetben búvárhajóikkal (U-boot) csak az antant hajóit süllyesztették el, ám a tengeralattjárók ekkor még alacsony száma miatt az általuk okozott anyagi károk eltörpültek az újfajta hadviselés okozta diplomáciai problémák mellett. 1915. május 5-én egy U-boot elsüllyesztette a fegyverek mellett amerikai utasokat is szállító angol Lusitaniát. Az eseményt az amerikai közvélemény felzúdulása, valamint Wilson elnök tiltakozása követte. Erre a németek átmenetileg felhagytak az új harcmodorral.

Az év végére, a harcok elcsitulta után a központi hatalmak elégedetten állapíthatták meg, hogy az 1915-ös esztendő nekik kedvezett, az viszont korántsem töltötte el őket elégedettséggel, hogy az ellenfélnek esze ágába sem volt békét kérni. Az antantnak ugyanakkor be kellett ismernie, hogy a mellékhadszíntereken indított támadásai nem tehermentesítették a nyugati frontot, így akár tetszik, akár nem, a döntő ütközeteket Franciaországban kell megvívnia. Az antant stratégáinak fejében ekkor talán még fel sem merült a gondolat, hogy a németek is nagy, franciaországi offenzívára készülnek 1916 kora tavaszán.

Az 1916-os év

Ezt az esztendőt fordulópontnak tartják az első világháború menetében, ugyanis az év közepétől a stratégiai kezdeményezés átkerült az antanthatalmak kezébe. Bár valóban támadásba lendültek az antanterők mind a nyugati, mind a keleti fronton, a külső szemlélő számára még semmi sem mutatta azt, hogy a Németország vezette központi hatalmak vesztésre állnának. Az elhúzódó háború miatt ugyan a hosszabb távon nagyobb kapacitással rendelkező államok fölényének érződnie kellett volna, s hogy ez nem valósult meg, annak több oka is volt. Az antant hiába vont blokádot és hiába rendelkezett döntő tengeri fölénnyel, mindezt nem tudta igazán kihasználni. A másik ok a háború jellegéből következett, ugyanis a többmilliós seregek hatalmas területeken elszórva helyezkedtek el, így egy mindent eldöntő ütközet végrehajtása szinte lehetetlen volt. Mindkét oldalon általános probléma volt, hogy nem tudták kierőszakolni a gyors győzelmet, s ezért az év végén megmutatkozó békekezdeményezések is eredménytelenek maradtak.

Mivel a második év sem hozott döntést a világháború menetében, ezért a központi hatalmaknak újabb katonai sikereket kellett produkálniuk a végleges győzelem érdekében. A kérdés csupán az volt, hogy folytassák-e a keleti front eredményes hadműveleteit, vagy helyezzék át a háború súlypontját inkább nyugatra. A német hadvezetés az utóbbit választotta, melynek több oka is volt. Falkenhayn nem hitt abban, hogy a háborút meg lehet nyerni a keleti fronton, vagyis
– emlékezvén Napóleon sikertelenségére – visszariadt az oroszországi háborútól. A fő ellenségnek az angolokat tartotta, akiket úgy akart békére kényszeríteni, hogy megfosztja őket kontinentális szövetségesüktől, a franciáktól. Ennek hatására 1916 februárjában újabb támadás indult Franciaország ellen. A stratégiailag jelentéktelen verduni erőd, mely a német támadás célpontja lett, az egész háború szimbólumává vált.

A francia hadvezetés először nem vette komolyan a német fenyegetést, hiszen Verduntől inkább szabadulni akart, de Briand miniszterelnök nyomására Pétain ezredes vezetésével beindult a védelmi gépezet. Szinte az erőd minden centiméteréért harc folyt február 21-étől június végéig, melynek során mindkét fél úgy érezte, hogy valami hatalmas tétért folyik a küzdelem. A közvélemény nyomására számolatlanul küldték a katonákat, s így a verduni „vérszivattyú” összességében csaknem 700 ezer francia és német halottat eredményezett, de döntést nem hozott.
A nyugati front másik nagy eseménye az angol nyomásra a Somme-nál július 1-jén meginduló antanttámadás volt. A novemberig tartó ütközet mindössze nyolc kilométeres előrenyomulást eredményezett, viszont 600 ezer szövetséges és 400 ezer német katona halálát okozta. Bár az összecsapás sok látványos elemmel dicsekedhetett (tankok alkalmazása, légi felderítés, lovasság bevetése), inkább csak a világháború sajátosságát mutatta meg: bátor és kétségbeesett katonák, hibát hibára halmozó makacs tábornokok, eredmény pedig semmi. Ugyanígy nem járt sikerrel a Verdun térségében ősszel meginduló francia támadás sem, így a nyugati fronton a döntést nem sikerült kicsikarni, a küzdő feleken viszont egyre erősebben kezdtek mutatkozni a kifáradás jelei. A sikertelenségek egyedül a hadvezetésekben hoztak változásokat. Az év végén a németeknél Hindenburg és Ludendorff, a franciáknál pedig Nivelle került az élre.

A nyugati front tehermentesítésében egyedül Oroszországra lehetett számítani, de a márciusban meginduló orosz hadműveletek nem jártak sikerrel, ugyanis hagyományos módon a legerősebb pontján támadták meg az ellenséget. Sokkal eredményesebb volt Bruszilov tábornok júniusban délkeleten megindított offenzívája, mely az első világháború egyetlen sikeres hadművelete volt, amit tábornokról neveztek el. A támadás áttörte az osztrák-magyar állásokat, behatolt Kelet-Galíciába és Bukovinába. A győzelem a 25 ezer km2elfoglalt területen és a 400 ezer hadifoglyon kívül több következménnyel is járt. A Monarchia csapataiból kiölte a harci kedvet, s innentől szövetségesét Németország tartotta csupán benn a háborúban. Oroszországban a hatalmas veszteségek a győzelem ellenére is tovább növelték a belső feszültségeket, mintegy előkészítve a forradalmat. A harmadik hatás pedig az volt, hogy az orosz sikerek felbátorították a semleges Romániát, ezért augusztusban hadba lépett. Az Erdély ellen megkezdett hadműveletet a német-osztrák-bolgár ellentámadás állította meg, sőt decemberben Bukarest is elesett. Ez mintegy 500 kilométerrel meghosszabbította a keleti front vonalát, s a központi hatalmak számára az esztendő sikerét jelentette.

Az előző évi sikertelen tengeralattjáró-hadjárata után a német flotta új parancsnoka, von Scheer tengernagy a támadás mellett döntött, s így 1916-ban történt meg először és utoljára a világháború alatt, hogy két korszerű hadiflotta összecsapott európai vizeken. A Jütlandszigeteknél májusban lezajlott ütközet tulajdonképpen a véletleneken múlott és döntetlenül végződött. Az angol flotta vezetője, Jellicoe, fontosabbnak tartotta megőrizni a saját hajóit, mint elsüllyeszteni a németekét, s bár a britek több hajót vesztettek, mint az ellenség, a döntő pillanatban a német flotta megfutamodott. A kudarcból Németország levonta a tanulságot: számára a döntő ütőkártya csakis a korlátlan tengeralattjáró-háború lehet.

Az év folyamán a déli fronton alapvető változás nem történt. A verduni védelem tehermentesítésére az olaszok újabb támadást indítottak az Isonzónál, amely azonban számukra komoly veszteségeket eredményezett, s ugyanígy történt az év második felében kezdett offenzívájuknál is. Emellett az ősz folyamán újabb antantcsapatok szálltak partra Szaloniki térségében, ami tovább szélesítette a déli front vonalát.

Az 1916-os év végének antanterőviszonyait tekintve Oroszország már nagyon közel került az összeomláshoz. A következő évben bekövetkező bukását több tényező összejátszása eredményezte: sokkal hosszabb frontvonalon érintkezett a hatékonyabb német hadsereggel, mint aminek védelmét biztosíthatta volna. Stratégiailag elszigeteltnek számított, szövetségeseitől nem kaphatott igazán jelentős gazdasági segítséget. A hadigazdálkodással járó terheket nem bírta a gyenge szállítási rendszer, a hadseregek ellátása akadozott. Bár elfogyhatatlannak tűnt az orosz emberutánpótlás, 1916 végére a veszteséglista 3,6 millió halott, súlyos beteg és sebesült volt, s kb. 2,1 millió katona került az ellenség fogságába. A második vonal kiképzése egyre több kívánnivalót hagyott maga után, a belső problémák pedig (városi lázadások, földosztásról szóló híresztelések) jelentős mértékben szétzilálták a hadsereget.
A franciáknál is egyre romlott a helyzet, ám ezen sokat javított a nemzeti egység és elszántság magas szintje és az, hogy a fegyvergyártás hatékonysága nagyságrendekkel nőtt a háborús évek alatt. Természetesen ebben segített az angol és az amerikai gazdasági támogatás is. A háború első három éve alatt a franciák viselték a nyugati front legnagyobb terhét, amit jól mutatott 3 milliós veszteséglistájuk is. Ráadásul a parasztok besorozása és a lovak frontra irányítása alapjaiban rendítette meg a mezőgazdaságot, így az ország az élelmiszerellátásban is szövetségeseire volt utalva.

A harmadik szövetséges, Anglia 1916 végére szokott igazán hozzá a hosszan tartó háborúhoz, vagyis ekkorra állt át az állam által irányított hadigazdaságra. Az első évek olcsó hadműveletei (blokád és gyarmati hadjáratok) alig jártak eredménnyel, a franciaországi akciók viszont eddig ismeretlen mértékű emberveszteséget hoztak magukkal. Csak az 1916-os évben félmillió ember halt meg, ami viszont jelentősen rontotta az angol csapatok harci kedvét. A nehézségeket csak fokozta az áprilisi dublini ír felkelés, amit levertek és kegyetlenül megtoroltak. Mindemellett a háború kezdetén a britek sem gondoltak arra, hogy a végső győzelem biztosításához nekik is egy külső hatalom segítségére lesz szükségük. A harmadik háborús év végére azonban az Egyesült Államokkal szemben fennálló tartozás hatalmas méretűvé vált. Háborús terveik megvalósításában mind Anglia, mind pedig szövetségesei egyre inkább az USA pénzügyi támogatásától függtek. Az angol pénzügyminiszter már ekkor felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy a későbbiekben az Egyesült Államok olyan helyzetbe kerülhet, hogy feltételeket diktálhat az antantnak.

Bár villámháborús tervei nem sikerültek, Németország – jó felkészültségének köszönhetően – túlnyomórészt sikereket könyvelhetett el az első háborús évek folyamán. 1916 nyarától kezdődően azonban komoly gondok mutatkoztak. A nyugati fronton elszenvedett veszteségek (2 millió katona) mellett az is világossá vált, hogy az angolok hajlandók minden erejüket bevetni a győzelem érdekében. Válaszul a németek beindították a Hindenburg-programot, mely a hadianyag-termelés nagyarányú fejlesztését tűzte ki célul. Ezt azonban csak akkor lehetett megvalósítani, ha a szakmunkások visszatérnek a frontról. Ez viszont azt jelentette, hogy Németország végsőkig kimeríti embertartalékait. Ráadásul – a franciákhoz hasonlóan – itt is elhanyagolták a mezőgazdaságot, s a németek a blokád miatt tengerentúli segítségre nem számíthattak. A központi hatalmak másik „nagyhatalma”, az Osztrák-Magyar Monarchia ereje kezdetben sem volt a németekéhez mérhető, de a háború évei során – bár ez minden hadviselő félnél bekövetkezett
– morális tartalékai neki csökkentek leginkább. A sorozatos kudarcok tovább gyengítették a háborútól várt érzelmi egységet, a nemzetiségek elszakadási törekvései egyre erősödtek. 1916 novemberében meghalt Ferenc József császár, és az új uralkodó, I. (a magyar trónon IV.) Károly a belső feszültségek növekedése miatt hajlamosnak mutatkozott a békére.

Az 1916-os év végére tehát mindkét tömböt kimerítette a háború, de a békekísérletek mégis sikertelenek maradtak. A központi hatalmak decemberi békeajánlatát az antant 1917 januárjában kiadott válaszjegyzéke elutasította. Ennek egyik oka az volt, hogy ugyan mindenki a status quo alapján akart békét, de hogy ez mikori állapotot tükrözzön, abban már megoszlottak a vélemények. Emellett már minden országban „megígérték” a győzelmet, így a vezetők jobban féltek a háború befejezésének, mint folytatásának hatásaitól. Ráadásul mindkét fél úgy érezte, hogy nem kellene megalkudnia, hiszen úgysem lehet legyőzni. A hadviselők tehát folytatták a küzdelmet a teljes győzelem kivívása érdekében.

Az 1917-es év

A háború negyedik éve a központi hatalmak sikereit hozta, ami két dolognak volt köszönhető. Az egyik az volt, hogy bár az Egyesült Államok belépett a háborúba, komolyabb katonai erőt csak 1918-tól tudott Európába küldeni, a másik pedig az, hogy Oroszországban kitört a forradalom, így a keleti front katonailag tulajdonképpen megszűnt. Mindehhez hozzájárult még az olasz front áttörése, de a németek így sem tudták az év végén kedvező békére átváltani katonai eredményeiket.

Az angolok új miniszterelnöke, Lloyd George és a franciák új katonai vezetője, Nivelle egyaránt offenzívával akarta érvényesíteni az antant haderejének számbeli fölényét. Az – USA hadba lépése után – áprilisban induló támadások (a franciák az Aisne mentén, az angolok Arrasnál) csak annyit értek el, hogy a németek visszahúzódtak a Hindenburg-vonal mögé, ami viszont egyelőre áttörhetetlennek bizonyult. A francia veszteségek Nivelle bukását okozták, és az új főparancsnok, Pétain ígéretet tett az egyre súlyosabb belső problémákkal küzdő hadseregnek, hogy több támadás nem lesz az amerikai csapatok megérkeztéig. A franciaországi angol hadsereg vezetője, Haig viszont még mindig bízott egy frontális offenzívában, ezért július végén Ypern térségében támadást indított.

A három hónapig tartó „sárcsata” semmi eredményt nem hozott, az angol veszteségek közel 300 ezer főre rúgtak, míg a németek csaknem 200 ezer halottat hagytak a harctéren. Ugyanígy elakadt az októberben Cambrai-nál megindított angol offenzíva, ahol már tömegesen alkalmaztak tankokat is. Az európaiak tehát nem tudtak döntő győzelmet elérni a nyugati fronton, sőt a kudarcok megrendítették mindkét hadsereg harci szellemét is. A háború eldöntéséhez szükség volt az Egyesült Államok segítségére.

A nyugati fronthoz sorolható másik esemény az USA hadba lépése volt, ami viszont valóban jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat. Bár közvetlen katonai segítséget csak 1918 nyarán adott, ipari és mezőgazdasági potenciálja szinte kimeríthetetlen volt, szemben a gazdaságilag kimerülőfélben lévő németekkel. Az amerikai hadiipar kezdetben csak a kézifegyvereket ontotta Európába, később azonban friss, magabiztos katonák millióit küldik át a kontinensre, ami döntő jelentőségű lesz a világháború kimenetelében. Az amerikai hadba lépést a németek provokálták ki a korlátlan tengeralattjáró-háború kihirdetésével. Februári intézkedésük értelmében megtorpedóznak minden kereskedelmi és hadihajót, ami nem a központi hatalmak kikötőjébe tart. Emellett Zimmermann német külügyminiszter táviratában offenzív szövetséget ajánlott Mexikónak, amennyiben megtámadja az Egyesült Államokat. A két esemény hatására Wilson amerikai elnök április 6-án hadat üzent Németországnak. A belépés „morális” indoka a németek igazságtalan háborúja elleni fellépés volt, de az sem volt mellékes, hogy ha az antant elveszti a háborút, azzal elvesznek az amerikai kölcsönök is.

Ludendorffnak sikerült kivédenie az antanttámadásokat nyugaton, s a keleti front helyzete is igen ígéretesen alakult. Az oroszországi belső feszültségek ugyanis a februári forradalomhoz vezettek. Ez kezdetben a nyugatiak szemében is sikert jelentett, hiszen egyrészt úgy gondolták, ettől erősebb lesz az orosz hadsereg, másrészt mostantól demokratikus szövetségessel harcolhattak együtt a németek ellen. A forradalmi támadó háborút valló új orosz vezetés azonban a német érdekeket keresztezte, ezért tette lehetővé a német vezetés a bolsevikok vezetőjének, Leninnek, hogy zárt vasúti kocsiban hazatérjen, mert tőle a még nagyobb belső zűrzavart várták. Kerenszkij hadügyminiszter parancsára ugyan az oroszok júliusban még egy utolsó offenzívát indítottak, ez azonban teljes kudarccal végződött, a polgári rendszert pedig elsodorta az októberi bolsevik forradalom. Az új szovjet kormány mindenképpen békét akart, ezért decemberben fegyverszünetet kötött Németországgal, majd megkezdte a béketárgyalásokat. A keleti front „megszűnése” lehetővé tette a németek számára, hogy csapataik átcsoportosításával még az amerikaiak megérkezése előtt megpróbálják kapitulációra kényszeríteni a másik két antanthatalmat is.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború beváltja a német reményeket, amelyek Anglia térdre kényszerítését célozták meg. Az első hónapokban minden negyedik hajót sikerült megtorpedózniuk, s csak a Lloyd George által bevezettetett konvojtaktika hozott eredményeket az angolok számára. A konvojrendszerben a nagy csatahajók és a kereskedelmi hajók is csapatosan vonultak és rombolók kísérték őket, ami egyharmadára csökkentette a német támadások sikerességét. A mindezt kiegészítő, rohamos angol és amerikai hajóépítés az év közepére pótolni tudta a veszteségeket, így a németek céljai nem valósulhattak meg.

A déli front balkáni részén az egyetlen változást az jelentette, hogy az antant egy nagy támadás reményében júniusban a háborúba történő belépésre késztette az addig semleges Görögországot, az offenzívára azonban csak a következő évben került sor. Az olasz területeken májusban és augusztusban az Isonzónál megindított antanttámadás nem hozott eredményt, az októberben váratlanul rohamozó német és osztrák erők viszont Caporettónál áttörték a védelmi vonalat, előrenyomultak a Piavéig, s az olasz front ebben az évben már nem mozdult el innen.

A sikerek a németeket a háború folytatására ösztönözték. Meg akartak szabadulni a kétfrontos háború terhétől, és még az amerikaiak megérkezéséig döntést akartak kicsikarni a nyugati fronton is. A háború folytatására szavazott az új francia miniszterelnök, Clemenceau és az angol Lloyd George is. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy a németek legyőzése nélkül nem lehet igazságos békét kötni. Pedig voltak békekezdeményezések az év során. A Monarchia lépett először, amikor 1917 márciusában az uralkodó – sógora, Sixtus Bourbon herceg közvetítésével – különbékével próbálkozott, de erre csak a németektől történő elszakadás esetén kerülhetett volna sor, amihez IV. Károlynak nem volt elég ereje. Júliusban a németországi pártok egy része is a béketárgyalások megkezdését kívánta, de a hadsereg-parancsnokság most már erősebb volt a politikusoknál, s ez egyben Bethmann-Hollweg kancellár bukását is magával hozta. A másik oldalon Lenin annexió és hadisarc nélküli békére vonatkozó bolsevik programja senkinek sem tetszett, s ugyanígy kudarcot vallott Wilson elnök „győzelem nélküli békét” hirdető programja is. Az 1917-es esztendőben tehát ismételten nem sikerült befejezni a világháborút.

Az 1918-as év

Január 8-án Wilson, az Egyesült Államok elnöke, közzétette „tizennégy pontját”. Leninhez hasonlóan ő is elutasította a titkos szerződéseket, nyílt béketárgyalásokat és diplomáciát követelt. Pontjai egy liberális világgazdaság megteremtését is célozták, ahol megszüntetik a gazdasági akadályokat és biztosítják a hajózás szabadságát. Megfelelő biztosítékok mellett a fegyverkezést a lehető legalacsonyabb szintre akarta csökkenteni. A gyarmati igények rendezésénél tekintettel kellett lenni az érintett népek érdekeire is. Követelte a megszállt területek kiürítését, köztük az orosz területekét is, és azt, hogy Oroszország alkalmat kapjon nemzeti politikája független meghatározására. Elzász-Lotaringiát vissza kell kapniuk a franciáknak. Az Oszmán Birodalom népeinek meg kell adni „önálló fejlődésük teljes és zavartalan lehetőségét”, Ausztria-Magyarország népeinek az „önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”, ami nem jelentette a Monarchia feldarabolását. Kongresszusi üzenete tartalmazta a független Lengyelország, utolsó pontjában pedig a valamennyi országnak kollektív biztonságot nyújtó „Népszövetség” megteremtésének programját. Wilson programját az antanthatalmak – bár nyilvánvaló okokból ezt nem mondhatták ki nyíltan – ugyanolyan ellenszenvvel fogadták, mint Leninét.

Lassan haladtak a breszt-litovszki béketárgyalások; a németek annexiós és bábállamokat alakító tervei, illetve a bolsevikok világforradalom-várása, -akarása ekkor még lehetetlenné tették a megegyezést. Januárban a bolsevik párt Központi Bizottságában Lenin javaslata, hogy fogadják el a német békefeltételeket, kisebbségben maradt, mert a többség forradalmi háborút akart vívni. Mégis a bolsevik békeküldöttséget vezető Trockij javaslatát fogadták el, aki február 10-én visszautasította az annexiós békét, ugyanakkor befejezettnek nyilvánította a háborút („sem háború, sem béke”), és bejelentette, hogy megkezdik az orosz hadsereg leszerelését. A központi hatalmak gyorsan felismerték, hogy a hadsereg nélküli Szovjet-Oroszország ellenállás nélkül könnyű zsákmányt „kínált fel”. A németek február 18-án megindított támadását az újonnan szervezett Vörös Hadsereg csak Pétervár előtt tudta megállítani. A központi hatalmak néhány nap alatt a cárok kétszáz éves birodalomépítését tették semmivé. A Breszt-Litovszkba visszatért bolsevik küldöttek március 3-án vita nélkül aláírták a békét, amelyet egyúttal „kifejezetten annexiósnak és imperialistának” deklaráltak. Szovjet-Oroszország egymillió km2-t vesztett: a balti államok, Lengyelország és Ukrajna „függetlenek” lettek, s területükön német és osztrák-magyar hadosztályok maradtak, hogy biztosítsák a gabona begyűjtését és távol tartsák a bolsevik Vörös Hadsereget. Szovjet-Oroszország 1918 nyarától mind mélyebben merült a polgárháborúba. A bukaresti békében (május 7.) a központi hatalmak hasonló rablóbékét kényszerítettek Romániára is.

Németország végre egyfrontos háborút vívhatott, és döntő győzelmet akart aratni, mielőtt az amerikaiak teljes erejükkel felsorakoztak volna a nyugati fronton. Az idő a németek ellen dolgozott, ugyanis az antant blokádja súlyos iparinyersanyag-hiányt okozott, Ludendorffnak pedig nem voltak új fegyverei az offenzívához. A németek számbeli fölénye még a keletről áthozott ötvenkét hadosztállyal is minimális volt, ennek ellenére március végén sikeresen nyomultak előre a Somme mentén. Ugyancsak jelentős taktikai sikert hozott az angol front ellen áprilisban indított német támadás Flandriában, de az oly sokszor beígért döntő győzelem most is elmaradt. A németek harmadik támadása áttörte a francia védelmet és újra elérte a Marne folyót, kilencven kilométerre megközelítve Párizst. Két újabb nyári offenzívájukkal már csak pár lépéssel szélesítették ki a tavasszal szerzett területeiket.

1918 tavaszán fordulat következett be az antant Monarchiával kapcsolatos terveiben. Míg korábban a Németországról leválasztott, meggyengített és átalakított Ausztria-Magyarország fenntartását kívánták, a nemzetiségi hadifoglyok és emigráns politikusok által 1918. április 8-án Rómában rendezett kongresszus után, amelyen a résztvevők az önálló állami lét mellett döntöttek, az antant háborús céljának tekintette a csehszlovák, jugoszláv és lengyel állam felállítását. Míg a Monarchia túlélhette volna, ha területeket veszít a perifériáin a szerbek vagy a románok javára, az önálló csehszlovák államiság a végét jelentette. Mikor Szovjet-Oroszországban a cseh és szlovák hadifoglyokból szervezett légió katonái magyarokkal tűztek össze a cseljabinszki állomáson, a bolsevik kormány a csapatok lefegyverzése mellett döntött. Az 50 ezer főt számláló légió – amelyet az antant csehszlovák hadseregnek ismert el – kimentése újabb ürügy volt a bolsevikok elleni intervencióhoz, létük pedig újabb érv a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsnak, hogy szövetséges kormányként ismertessék el magukat, ami 1918 nyarán meg is történt.

1918 nyarán Ferdinand Foch, az antantseregek főparancsnoka elérkezettnek látta az időt az általános offenzívára. Az augusztus 8-án megindult brit támadást (Haig) hamarosan követték a franciák (Pétain) és az amerikaiak (Pershing) is. Bár szeptember 12-éig csak a tavasz óta elvesztett területeiket szerezték vissza a németektől, augusztus 8-át később Ludendorff mégis „a német hadsereg fekete napjának” nevezte, mert a katonák és a politikusok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Németország katonai győzelmet nem arathat.

Döntő változások következtek be ősszel a balkáni fronton is. Bár a Franchet d’Esperey parancsnoksága alatt álló antantcsapatok nem voltak számbeli fölényben, de tűzerejük messze parancsnoksága alatt álló antantcsapatok nem voltak számbeli fölényben, de tűzerejük messze én az antant megindította támadását, alig ütköztek ellenállásba. „A bolgár hadsereg hazament”
– írta emlékirataiban Ludendorff. A bolgár kormány, megrémülve a várható forradalomtól, szeptember 29-én aláírta a fegyverletételi egyezményt. Az antantseregek most már akadálytalanul vonulhattak előre Belgrád és Bukarest felé – nem vesztegették idejüket Törökországra. Miután a szeptemberi harcokban a törökök palesztinai és mezopotámiai frontjai is összeomlottak, az angolok gyorsan haladtak észak felé, és a bolgárok kapitulációja után október 30-án Törökország is feltétel nélkül letette a fegyvert.

A mind kilátástalanabb helyzetben a német hadvezetés a „militarista” Németország demokratizálásával, „felülről jövő forradalommal” kísérletezett. A kormányt parlamenti ellenőrzés alá helyezték, a liberálisokkal rokonszenvező Miksa badeni herceget nevezték ki birodalmi kancellárnak (október 3.), és a kormányba bevonták a szociáldemokratákat. Ezután a német, az osztrák-magyar és a török kormány fegyverszünetet kért (október 4.) Wilson elnöktől. A török kormánynak Wilson nem is válaszolt, a Monarchiával is csak azt közölte, hogy 14 pontja már nem alapja a békének, tárgyalni csak az utódállamokkal hajlandó, Németországgal pedig folyamatos jegyzékváltással készítették elő a fegyverszünetet.

Októberben darabjaira esett szét a Monarchia. I. Károly császár október 16-ai manifesztuma a birodalom szövetségi állammá alakításáról már senkire sem hatott. A legcsekélyebb esély sem volt arra, hogy a hadsereg ellen tudjon állni az antant támadásának, érvényt szerezzen bármiféle központi akaratnak. A császári manifesztum és a wilsoni üzenet után a nemzetiségi területek a cseh, a szlovák, illetve a délszláv Nemzeti Bizottság tényleges igazgatása alá kerültek. Október 28-án a Cseh Nemzeti Tanács a csehszlovák állam kormányává nyilvánította magát, 30-án pedig a túrócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács határozatot hozott Szlovákiának Csehországhoz való csatlakozásáról. Október 29-én a zágrábi horvát nemzetgyűlés kimondta Horvátország függetlenségét és csatlakozását a föderatív délszláv államhoz. Magyarországon az „őszirózsás forradalom” (október 30-31.) ellenállásba sem ütközve szerezte meg a hatalmat. November 3-án a valójában már nem is létező Monarchia nevében kötött fegyverszünetet Weber tábornok Padovában.

Október végén a német hadvezetés két év pihenés után a tengerre akarta küldeni a flottát, hogy így kényszerítse ki a blokád feloldását, kedvezőbb feltételeket a fegyverszünethez. A mathogy így kényszerítse ki a blokád feloldását, kedvezőbb feltételeket a fegyverszünethez. A mat 4-ei felkelése lett a forradalmak kezdete a Német Birodalomban. Ezek hatására november 11-én a compiègne-i erdőben, egy vasúti kocsiban a német delegáció Foch marsall előtt aláírta a fegyverszüneti egyezményt.

Németország kapitulációjával véget ért az első világháború. Már csak a győzteseknek kellett megegyezniük, hogy a vesztesek milyen arányban fizessenek a négy és fél év minden áldozatáért. A tömeges hadviselés korában a nemzetek látványos eredményeket vártak, hogy érezhessék, igaz ügyért harcolva nem voltak hiábavalók szenvedéseik.

Forradalmak és polgárháborúk

Békekötések

A Párizs környéki békék

1919. január 18-án nyílt meg a versailles-i palota Tükörtermében a békekonferencia, hogy békét kössön a legyőzöttekkel és konszolidálja a háború által felbolygatott világot. Az érdemi döntések a Főtanácsban születtek, ez a Tízek Tanácsát jelentette, ahol minden nagyhatalmat (Franciaország, Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Olaszország és Japán) két delegátus képviselt. Ez később leszűkült a „Nagy Négyesre”, amelyben Lloyd George, Clemenceau és Wilson mellett az olasz miniszterelnöknek, Orlandónak csak alárendelt szerep jutott. A plenáris üléseknek, melyeken a 27 győztes ország 70 küldötte vehetett részt, nem volt érdemi jelentőségük. Komoly munka csak a Főtanácsban és az általa létrehozott Bizottságokban folyt, de számos fontos kérdés a „Három Nagy” nem hivatalos beszélgetésein dőlt el. A legyőzöttekkel nem folytattak tárgyalásokat, hanem csak átadták nekik az előzetes békeszerződéseket, amelyekre azok szóban reagálhattak, majd záros határidőn belül írásos megjegyzéseket adhattak be. Ezek nyomán készítették el a végleges békeszerződést, amelyet a legyőzött ország kormánya ultimátumszerűen (békediktátum), az aláírás határidejének kitűzésével kapott meg. A világháború utáni világ konszolidációjához elengedhetetlenül szükségesnek tartottak egy állandó nemzetközi szervezetet: a Nemzetek Szövetségéről (Népszövetség) szóló döntést és működési rendszerének kidolgozását a békekötések elé helyezték. Szabályzatát nem külön okmányként, hanem a békeszerződések részeként fogadták el.

A Wilson elnök által tárgyalási alapként proklamált 14 pont egyre inkább háttérbe szorult az antant titkos szerződésekben rögzített háborús céljai mögött (valójában nem is volt alkalmas a kérdések gyakorlati megoldására). Németország hátában olyan államokat kívántak létrehozni (elsősorban Franciaország), amelyek megakadályozhatták egy újabb, német vezetésű közép-európai szövetség kialakulását. A „békecsinálók” Európa két „korszerűtlennek” tartott nemzetek feletti állama, a Habsburg-monarchia és az Oszmán Birodalom helyén ún. nemzetállamokat hívtak életre, ezzel újabb feszültségeket teremtettek az Északi-tengertől a Perzsa-öbölig.

A kelet-közép- és délkelet-európai térség antantszövetséges kisállamai mindent felhasználtak érdekeik maximális képviseletére a konferencián. Leggyakrabban a történelmi múltra (történelmi elv) hivatkoztak (Nagymorva Birodalom, 1772-es Lengyelország), illetve a „megszépített” statisztikák alapján a nemzeti önrendelkezésre (etnikai elv). Ezeken túl a területek gazdasági egységével, földrajzi szükségszerűséggel vagy a germán és bolsevik veszéllyel érveltek. Az egymásnak ellentmondó érdekek és elvek szövevényében a nagyhatalmak képtelenek voltak tájékozódni. Az új kelet-közép- és délkelet-európai államok a legritkább esetben váltak nemzetállamokká, egy részük eleve több nemzet föderációjaként alakult meg, és mindenhol igen jelentős volt a kisebbségek aránya. A „Három Nagy” tisztában volt azzal, hogy az etnikai feszültségek destabilizálják a rendszert, ezért ragaszkodtak – még az új államok vezetőinek állásfoglalásaival szemben is – a nemzetközileg (a Népszövetség által) garantált kisebbségvédelemhez. A nemzetiségeknek biztosították a törvény előtti egyenlőséget, a hivatalviselés lehetőségének, a foglalkozások gyakorlásának egyenlő jogát. Idetartozott az anyanyelv korlátozások nélküli használata és az anyanyelvi iskoláztatás joga is. Ezeket az elveket később gyakran megsértették, és e jogok érvényesítése bonyolult és hosszadalmas eljárást igényelt a Népszövetségben. A békekonferencián a Németországgal kapcsolatos kérdések megoldása állt az érdeklődés homlokterében. A békeszerződés (Versailles, 1919. június 28.) kijelölte az új határokat: Németország elvesztette Elzász-Lotaringiát, Felső-Sziléziát, Posent (Poznant), Nyugat-Poroszországot, Eupen-Malmédyt, Észak-Schleswig-Holsteint, Danzigot (Gdansk) és a Memel-vidéket. Luxemburg kivált a német vámszövetségből, a Saar-vidék népszövetségi igazgatás alá került (15 év múlva népszavazás döntött a sorsáról). Megtiltották Ausztria és Németország egyesülését (Anschluss). Németország gyarmatainak igazgatására a győztesek kaptak népszövetségi megbízást (mandátum). Demilitarizálták a Rajna bal partját és a jobb part 50 kilométeres sávját. Hadseregét 100 ezer főre, tisztikarát négyezerre korlátozták, megtiltva az általános hadkötelezettséget, a nehéztüzérség és a modern fegyvernemek (pl. légierő) alkalmazását. A békeszerződés arra kötelezte Németországot, hogy megtérítse a szövetségeseknek a háború során okozott károkat. Az összeget később határozták meg (1920-ban a boulogne-i konferencia: 269 milliárd aranymárka 42 év alatt). Ezen kívül ki kellett szolgáltatnia kereskedelmi flottáját, és viszonosság nélkül biztosítania kellett a legnagyobb vámkedvezményt az antantállamoknak. Ekkor került először szóba a nemzetközi diplomáciában a háborús felelősség kérdése, és Németországnak ki kellett adnia a háborús bűnösöket.

Hasonló elveken alapult a többi békeszerződés is. Ausztriának (Saint-Germainen-Laye, 1919. szeptember 10.) le kellett mondania Dél-Tirolról, Isztriáról, Triesztről, Dalmáciáról, egyes karintiai, krajnai területekről, valamint Galíciáról és Bukovináról. El kellett ismernie Magyarország, Jugoszlávia és Csehszlovákia önállóságát, ezzel 3 millió német került át Csehszlovákiába. Megkapta Burgenlandot, Klagenfurt és Sopron hovatartozásáról pedig népszavazás döntött. Megtiltották az Anschlusst, jóvátétel fizetését írták elő, és csak 30 ezer fős hivatásos hadsereget engedélyeztek.

A magyar békeszerződés (Trianon, 1920. június 4.) 364 cikkelyéből 290 szó szerint megegyezett a német, illetve az osztrák szerződés szövegével. Magyarországnak el kellett ismernie „Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam és a Cseh-Szlovák Állam határait úgy, amint ezeket a határokat a Szövetséges és Társult Főhatalmak” megállapították. A békeszerződésben a történeti Magyarország korábbi területének 71,5, a szűkebb értelemben vett Magyarországénak 67,2%-át választották le. A történeti Magyarország lakosságának 63,6, míg az anyaországénak 58,3%-a került a szomszéd államok fennhatósága alá. Mivel a magyar határoknál a szomszéd országok nem kívánták az etnikai elveket érvényesíteni, és történelmi érveik nem vagy bizonytalanok (Nagymorva Birodalom) voltak, leggyakrabban gazdasági-katonai érdekeiket érvényesítették. Így került a kevés alfölddel rendelkező Csehszlovákiához a Kisalföld északi része vagy a délszláv államhoz az Alföld déli része. Az Alföld déli és keleti peremén futó vasútvonalak szintén szerepet játszottak a határkijelölésben, ezzel is csökkentették Magyarország hadipotenciálját. Jelentős határszakaszt biztosítottak a nemzetközi vízi úttá nyilvánított Duna mentén a tengerparttal nem rendelkező Csehszlovákiának. Az új határok katonai földrajzi szempontból szinte teljesen nyitottakká váltak. Magyarország (önkéntes) hadseregét 35 ezer főben maximálták, és megtiltották a légierő kiépítését. A határváltozások alapvetően újrarendezték az ország gazdasági szerkezetét. A korábbi nemzeti vagyon és a gazdaságilag fejlettebb térségek nagyobb része maradt meg az új határok között, bár a „meghagyott” értékek aránytalanok voltak. Magyarországot kötelezték, hogy minden értéket szolgáltasson vissza, amelyet az elfoglalt területekről szállítottak el. Sokkal súlyosabb volt, hogy 3,4 millió magyar (a nemzet 34,1%-a) került a nemzeti önrendelkezés jogát sértve a szomszéd országokba. Mivel az elválasztott magyarság túlnyomó része – a székelység kivételével – a központi magyar tömbbel összefüggő területen élt (itt többségben is volt). A magyar nemzetrészek elszakítása a magyar társadalom számára elfogadhatatlan volt.

Bulgária (Neuilly, 1919. november 27.) elvesztette égei-tengeri partvidékét, hadseregét 20 ezer főre korlátozták, és viszonylag jelentéktelen jóvátételi kötelezettséggel terhelték. Törökország (Sévres, 1920. augusztus 10.) elvesztette területének háromnegyed részét, ebben a vonatkozásban a Párizs környéki békék közül ez volt a legszigorúbb. A tengerszorosokat, akárcsak a török pénzügyeket, nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. A török flottát elkobozták, a hadsereg létszámát 50 ezer főre korlátozták. A győztesek állampolgárai török területen újra kivételes jogokat élveztek. Kelet-Trákiát, az égei-tengeri szigeteket és Szmirna vidékét Görögország kapta, Anatólia többi részét Anglia, Franciaország és Olaszország osztotta fel befolyási övezetekre. Az arablakta területeket mandátumként Anglia és Franciaország szerezte meg. Elismertették Örményország függetlenségét, Kurdisztán autonómiáját.

Az Európán kívüli területrendezések

Az 1916-os – Törökország ázsiai területeit felosztó –, Sykes-Picot-egyezményben fogalmazta meg először Nagy-Britannia és Franciaország, hogy a legyőzöttek bizonyos területeit nemzetközi adminisztráció fogja átvenni a háború után. Mivel egy nemzetközi adminisztráció nehézkes, és a felelősség is elveszett volna, mandátumrendszerrel oldották meg a problémát, amire már volt történeti példa az 1895-ös kongói egyezményben. A mandátumrendszer indokaként azt hozták fel, hogy ezen területeken „oly népek laknak, amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják önmagukat kormányozni”. A Nemzetek Szövetségének szabályzata a fejlettségi szint alapján háromfajta mandátumot állapított meg („A”, „B” és „C mandátum”). A mandátummal rendelkező „megbízott Hatalom” évente jelentést készített a Nemzetek Szövetsége Állandó Bizottságának. Számos konfliktus forrása lett a későbbiekben a mandátumrendszer. Vitatták egyes területek elosztását, emellett néhány hatalom (különösen Japán) nem mandátumként, hanem korlátlan birtokként szerette volna megkapni a területeket. A legnagyobb belső ellenállás az arab területeken bontakozott ki (Szíria francia, Irak brit mandátum lett), ahol a vezetőréteg független királyságok megteremtéséért küzdött. Tovább bonyolította a helyzetet az arab-zsidó konfliktus Palesztinában, amelyre a Balfour-nyilatkozat ellenére kiterjesztették a brit mandátumot.

Mivel a csendes-óceáni térség problematikája a párizsi békekonferencia perifériájára szorult, 1921/22 telén kilenc ország (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Japán, Kína, Hollandia, Portugália, Olaszország és Belgium) diplomatái ültek össze Washingtonban, hogy 4 egyezményben a térség vitás kérdéseit rendezzék, a fegyverkezést korlátozzák. A flottaegyezmény korlátozta a tengeri fegyverkezési versenyt (USA-Nagy-Britannia-Japán-FranciaországOlaszország flottáinak aránya: 5-5-3-1,75-1,75).

A négyhatalmi egyezmény (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Japán) szavatolta a birtokviszonyok fenntartását a térségben. A kilenchatalmi egyezmény garantálta Kína függetlenségét és a kínai „nyitott kapuk” politikáját. A Santung-szerződés szerint Japán visszaadja Kínának Santungot és Csiaocsout, és kivonja csapatait Szibériából.

A félperiféria lázadása

A múlt század utolsó negyedében súlyos válság rázta meg a fejlett ipari társadalmakat. A szabadversenyes kapitalizmust a monopolkapitalizmus váltotta fel. Új ipari és agrártechnikai forradalom bontakozott ki, amely új fellendülést biztosított a centrum országainak a századfordulótól, és biztosította az életkörülmények javulását is. Amíg a centrum a válságával küzdött, a perifériák gazdasága fellendült. Rohamtempóban épültek a vasútvonalak, bekapcsolva ezeket az agrárvidékeket a világgazdaságba. A robbanásszerűen növekvő népesség a városokba áramlott (vagy kivándorolt), hogy ott olcsó ipari munkaerőként jelentős tőkéket vonzzon. Ez jellemezte Latin-Amerika nagy részétől Dél-, Kelet-Közép- és Kelet-Európán át Kínáig és Indiáig a félperifériákat. Joggal alakulhatott ki az itt élőkben az az érzés, hogy a társadalmi-gazdasági felzárkózás belátható időn belül megvalósul.

A századforduló idején azonban leállt a társadalmi és gazdasági fellendülés a félperifériákon, a mezőgazdaság komparatív előnyeinek és a fejlettek agrár-termékigényének megszűnése után. A fejlett világ agrárimportőrből agrárexportőrré vált, és ezzel vége is lett az oly sok sikerrel kecsegtető felzárkózási és polgárosodási folyamatnak, sőt megindult a lemaradás. A félperiféria éppen iparosodó országaiban a politikai hatalom még tele volt feudális elemekkel, a polgárság gyenge és tradíciókban szegény volt, az új tőkések pedig nem riadtak vissza a legembertelenebb kizsákmányolási formáktól sem. Itt volt a tömegek nyomora a legnagyobb, a városokba tömörülő munkások itt voltak a leggyökértelenebbek. A munkások és parasztok helyzetének romlása fokozta politikai aktivitásukat, gyorsan terjedtek a radikális eszmék. Az első forradalmi hullámra nem kellett sokáig várni, 1905-től válságok sorozata, rázta meg a félperifériát. Az orosz forradalommal (1905-1907) kezdődött, és az ifjúperzsa (1905-11), az ifjútörök (1908), a mexikói (1910-17) és a kínai kínai ben zajlott Európa utolsó igazi paraszfelkelése Romániában. A forradalmak második hulláma is az 1917-es orosz forradalmakkal indult, végighaladt Európán, de még olyan távoli területeket is érintett, mint India, ahol Gandhi erőszakmentességet, együtt nem működést, polgári engedetlenséget hirdető politikája antiimperialista tömegmozgalommá fejlődött (1919-22).

A félperifériák gazdasági-politikai elitje az imperialista nacionalizmussal kísérelte meg a válság megoldását. Ez sodorta az első világháborúba a Monarchiát, az Orosz és az Oszmán Birodalmat vagy a balkáni kisállamokat. Az első világháború különbözőképpen hatott a perifériákra. Azokban az országokban (Latin-Amerika, Spanyolország, Svédország), amelyek katonailag semlegesek maradtak, a háborús konjunktúra segített a strukturális válság enyhítésében (minden centrumban vívott háború a kimaradó félperiféria, periféria fejlődésének kedvez). A világháborúban részt vevő államokban a változást követelők számát és indulatát csak fokozta a parasztok millióinak centralizálása a hadseregben, a hadiipari központokban, és a háborúval járó megpróbáltatások egyre növekvő terhe. A háború végén eltérően alakult a félperiféria győzteseinek és veszteseinek történelme. Azok, akik csak most szerezték vissza, teremtették meg a nemzeti függetlenségüket (Finnország, balti államok, Lengyelország ), vagy új területekkel gyarapodtak (a nagyszerb Jugoszlávia, Románia, Görögország), könnyen konszolidálódhattak a vesztesek rovására. A nemzeti nagyság fölött érzett örömet jól kiegészítette a vesztesek szétosztható földje, hivatalai, hadi kárpótlása. Nem így a veszteseknél, ahol a régi rendszer megingott, az elit, az államapparátus elbizonytalanodott, és nem volt mivel kárpótolni az óriási, szegény paraszti tömegeket és a radikális munkásosztályt, sőt a vereségért még tovább kellett fizetni, és ez is a társadalmi hierarchia alján lévőkre várt. A régi, a modernizációt vezető elit a konzervativizmusba menekült, az új, modern polgárság gyenge (gyakran más etnikumú) és tapasztalatlan volt. A forradalmak elkerülhetetlenné váltak, és a félperifériák lázadásának élére az értelmiség állt (Kelet-Közép- és Kelet-Európában jelentős szerepet kapott a zsidó értelmiség). A régi társadalom széttörésének első formája a kommunista kísérlet volt 1917-ben Oroszországban, melyet a hasonló magyar (1919) és német próbálkozások (1919-23) követtek. Sajátos típusa volt a félperiféria forradalmainak a bolgár kísérlet egy önálló parasztdemokrácia megteremtésére. A Sztambolijszkij vezette Földművesszövetség kormánya 1920 és 1923 között próbálta megvalósítani harmadikutas programját.

Németország helyzete sajátos volt. Bár a 19. század végének viharos fejlődése az iparilag fejlett országok közé emelte, de a „porosz” birodalom számos félperifériára jellemző társadalmi-politikai vonást megőrzött. A megalázott, súlyos jóvátétellel terhelt és a demokratikus hagyományok hiányával küzdő állam ezért vívta élethalálharcát a jobb- és baloldali radikalizmussal 1919 és 1923 között. Ugyancsak sajátosan alakult Olaszország történelme. Jóllehet a győztesek közt fejezte be a háborút, mégis a „zsákmány” csekélysége miatt csalódottnak érezte magát a társadalom, és kettészakadt mérsékeltekre és radikálisokra. A nacionalisták vezetőjének, a költő Gabriele D’Annunciónak a fiumei kalandja túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy megszépítse a „megcsonkított győzelmet”, és a további annexiós politikának nem volt esélye. A jobboldali radikálisok másik irányzatát a háború előtti idők ismert szocialista vezére, Benito Mussolini szervezte mozgalommá. Az erőszakot dicsőítő, magukat hontalannak érző, nemzeti törekvéseikben frusztrált frontharcosok és háborús sebesültek szövetségeiből létrehozta a Fasci di Combattimento nevű szervezetet (Harci Szövetségek, 1919), melynek tagjait – nevük és jelvényük alapján – hamarosan fasisztáknak, magát a mozgalmat pedig fasizmusnak nevezték. Mussolini mozgalmát 1921-ben párttá szervezte (Nemzeti Fasiszta Párt). A fasiszták fegyveres harcot indítottak a tehetetlen polgári állam és az államot balról támadó kommunisták ellen. Antonio Gramsci és Palmiro Togliatti kommunista munkásai gyárakat, a parasztok és a mezőgazdasági munkások parlagföldeket foglaltak el. A polgárháborús viszonyok között élő, a kommunizmustól megrettent polgárság 1922-ben hatalomra segítette a fasisztákat („preventív ellenforradalom”).

Újabb típusát képviselte a félperiféria forradalmainak a török forradalom, amelynek ideológiai alapját a nacionalizmus adta. Első világháborús veresége katasztrófába döntötte a biro adta. Első világháborús veresége katasztrófába döntötte a biro as sévres-i békeszerződés alaposan megcsonkította, és a győztes hatalmak között felosztotta az Oszmán Birodalmat. Jelentős, töröklakta területek kerültek idegen uralom alá, és a tehetetlen szultáni kormány képtelen volt a nemzeti érdekek védelmére, de ekkor már Musztafa Kemál pasa kezében volt Törökország sorsa. Musztafa Kemál, a gallipoli győző, a tehetséges hadvezér minden katonai rangjáról lemondva kezdett a nemzeti ellenállás megszervezéséhez 1919 májusában. Amikor 1920 tavaszán Ankarában megszervezte a Nagy Nemzetgyűlést, amelynek elnöke lett, a szultáni kormány halálra ítélte, de ekkor már megszületett az új Törökország. Az 1920 és 1922 között Kelet-Trákiában és Izmir (Szmirna) térségében vívott háborúban megverték a Nagy-Görögország ábrándját dédelgető görögöket (mintegy 1,3 millió görög menekült el ekkor az országból). 1922-re a nemzeti függetlenségi háború semmissé tette a sévres-i békeszerződés minden megszorító rendelkezését, sőt – újabb szörnyű tömegmészárlások után – visszaállította a török szuverenitást az örmény- és kurdlakra kelet-anatóliai területek fölött is, kikényszerítve ezzel a békeszerződés revízióját. Az új, lausanne-i békeszerződésben (1923) a szövetségesek az összes korábbi, ún. kapitulációs szerződést is érvénytelenítve, az arablakta területek kivételével elismerték Törökország szuverenitását, s csupán a szorosok demilitarizálását írták elő. Musztafa Kemál (1934-től Atatürk: „törökök atyja”) nemzeti függetlenségi harcával párhuzamosan vívta modernizáló forradalmát is. Az új törvények csaknem kivétel nélkül az európai mintát vették alapul. Miután 1922-ben kimondták a szultanátus megszűnését, a nemzetgyűlés 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Meghirdette az etatizmust, amelyen az állam vezető szerepét értette a külföldtől független nemzetgazdaságban. Felszabadította az államot, a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, az oktatást az iszlám uralma alól, eltörölte a kalifátust. Modernizálta a szokásokat: felszabadította a nőket, eltörölte a többnejűséget, a fátylat és a fezt, bevezette az európai időszámítást és a latin betűs írást. Kemál modernizációs forradalma gyökeresen átalakította a török társadalmat.

Az 1917. évi orosz forradalom

A februári forradalom

1916 végén a háború okozta kifáradás, a fronton elszenvedett sorozatos kudarcok s az áremelkedés következtében általános elégedetlenség lett úrrá mindenfelé, amit még tovább fokozott Petrográd és Moszkva élelmiszer-ellátásának romlása, holott egyébként Oroszországban volt elegendő élelem. A társadalom belefáradt a háborúba, s minden balszerencséért a cárt, a cárnét és Raszputyint okolta. Az 1916 óta tapasztalható élelmezési nehézségeket mindenekelőtt az idézte elő, hogy a kormány nem tudta megszervezni a mezőgazdasági termékek felvásárlását s szállítását. A városok élelmezését az is nehezítette, hogy a parasztok az infláció növekedése miatt nem akarták eladni a gabonát. A kormány tehetetlennek bizonyult, sorra kudarcba fulladtak árellenőrzési kísérletei és begyűjtési akciói is. A jobboldal a zsidók és a németek cselszövéseinek, a baloldal a földbirtokosok és a kulákok fondorlatainak tulajdonította a nehézségeket. A négyszáz éves cári birodalom megroppant, de az egyre növekvő számú elégedetlent még nem volt ki vezesse.

Még 1915 közepén minden Duma-párt ellenzékbe vonult. A cárellenes oppozíció magva a ‘15 augusztusától a képviselők mintegy kétharmadát tömörítő Progresszív Blokk lett, melynek fő ereje az orosz történelem egyetlen liberális pártja. az Alkotmányos Demokrata Párt (orosz nevének rövidítése KD – kadet) volt. Programjuk az erős, nemzetközi pozícióját megőrizni képes Oroszország megteremtése volt, „mindenkire kivétel nélkül” érvényes törvényeket, „alapvető polgári szabadságjogokat” követeltek, továbbá a nyolcórás munkaidő bevezetését, a szabad szakszervezeti tevékenységet, a kötelező beteg- és nyugdíjbiztosítást, a kolostori és állami földek elosztását a parasztok között.

Mindehhez egy olyan „felelős kormány” létrehozását határozták el, amelyben a Progresszív Blokk képviselői foglalták volna el a kulcspozíciókat. 1917 elején elérkezettnek látták az időt, hogy II. Miklós cárt rávegyék a végrehajtó hatalom átengedésére, hogy a változásokat a kívánt mederben tartsák.

A háború- és monarchiaellenes forradalmi pártok (eszerek, mensevikek, bolsevikok) nem érzékelték „egy mindent elsöprő vihar előszelét”, egy sikeres forradalom azonnali lehetőségét. Az Oroszország háborús vereségét kívánó és ezt nyíltan hangoztató bolsevik vezetőket – köztük Duma-képviselőket – még 1914 novemberében letartóztatták, és Szibériába száműzték. A párt külföldről történő irányítása – a pártba beépített Ohrana-ügynökök miatt is – igen nagy nehézségekbe ütközött. Lenin, aki ekkor Zürichben élt, teljesen el volt szigetelve Oroszországtól, csak ritka és homályos hírek jutottak el hozzá.

Petrográd ban már 1917 januárjától rendszeressé váltak az élelmiszer- és tüzelőhiánytól szenvedő lakosság sztrájkjai és tüntetései, amelyeken mind gyakrabban tűntek fel háborúellenes jelszavak. A század legnagyobb forradalmának „lavinája” 1917. február 23-án (a Gergely-naptár szerint: március 8.), a kenyeret követelő petrográdiak ezreinek tüntetésével kezdődött. A nemzetközi nőnap alkalmából indított tüntetéshez sorra csatlakoztak a munkások, s így a megmozdulás általános politikai sztrájkba nőtt át. A fordulatot az hozta meg, amikor február 27-én (március 12.) a pétervári helyőrség mintegy 70 ezer katonája átállt a tüntetőkhöz. Az Orosz Birodalom fővárosában kitört forradalmi mozgalom nem azért bontakozhatott ki és győzhetett vezetés nélkül is, mert olyan erős lett volna, hanem azért, mert ellenfele, a cári rendszer a kritikus időben semmivé lett. „Az egész városban nem lehetett volna néhány száz embert összeszedni, aki rokonszenvezett volna a hatalommal...” – írta egy meggyőződéses monarchista.

„Kettős hatalom” Oroszországban

A cár az anarchikus állapotokért a Dumát tette felelőssé, és feloszlatta az „engedetlen”, hatalmat követelő testületet, de a képviselők együtt maradtak, és megalakították az ideiglenes Duma-bizottságot, amely másnap közleményben tudatta: „magára vállalja a kormányzás és a közrend helyreállítását”. A Duma-bizottság megalakulásával egy időben – a Tauriai Palotában, az Állami Duma épületében – megalakult a másik hatalmi központ, a mensevik és eszer többségű Petrográdi Szovjet is. Elnöke a mensevik Nyikolaj Csheidze, helyettesei az eszer Alekszandr Kerenszkij és a szintén mensevik Matvej Szkobelev lett.

A főhadiszállásáról a fővárosba igyekvő II. Miklós különvonatát felkelő katonák tartóztatták fel, és vezérkari főnöke, Alekszejev tábornok közölte vele, hogy csak lemondása árán folytatható a háború Németországgal. A cár március 2-án (március 15.) lemondott trónjáról öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára, aki már nem fogadta és nem is fogadhatta el azt. A Pétervári Szovjet Végrehajtó Bizottsága és a Duma-bizottság delegációi között lefolyt megbeszélések eredményeképpen március 2-án bejelentették az Ideiglenes Kormány megalakulását. Miniszterelnök és belügyminiszter Georgij Lvov herceg lett, aki egyrészt a háború folytatását, másrészt pedig az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását tűzte ki célul. A legfontosabb tárcákat kadet és oktobrista (a földbirtokosok és a nagypolgárság egy részének érdekeit képviselő, az alkotmányos monarchia megteremtésére törekvő, 1905 októberében alakult párt) vezetők kapták, az egyetlen eszer, Kerenszkij, igazságügy-miniszter lett. A Romanov-dinasztia – a forradalmárok, liberálisok és monarchisták teljes egyetértésével – megbukott. Oroszország – de facto
– demokratikus köztársaság lett.

A tanács mensevik többségű Végrehajtó Bizottságot választott, amely rivális kormánnyá alakult és a tömegek spontán forradalmát próbálta irányítani. A Bizottság elnöke a mérsékelt szocialista, Csheidze; a szovjet igazi vezetője Cereteli lett. Az Ideiglenes Kormány megalakulásának első napjától kezdve gyengének bizonyult, mivel nem rendelkezett sem világos programmal, sem kellő önbizalommal, ami lehetővé tette, hogy a szovjet az ország másik hatalmi centrumává váljon, bár annak sem volt világos cselekvési stratégiája. A munkások, katonák és parasztok országszerte szovjeteket alakítottak, amelyek véget akartak vetni a háborúnak és fel akarták osztani a nagybirtokokat.

Ezrek tértek vissza a száműzetésből , a politikai csoportok szabadon tevékenykedhettek, szerezhettek híveket. Április 3-án (április 17.) – a német hatóságok segítségével, egy lezárt vasúti kocsiban Németországon keresztülutazva – 17 éves emigráció után Zürichből hazatért Lenin. 1917 tavaszán Ludendorff úgy vélte, hogy „már csak az orosz forradalom mentheti meg Németországot”. Lenin pedig, aki egy világforradalom nyitányának tartotta az orosz forradalmat, így nyilatkozott: „Az imperialisták eladták nekünk a kötelet, amellyel fölakasztjuk őket”. Áprilisi tézisek címen összefoglalt programja, amelyet április 4-én ismertetett a Petrográdi Szovjet ülésén, azonnali békét és a földkérdés rendezését követelte, valamint kiadta a jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”

A „kettős hatalom” vége

1917. június 18-án Kerenszkij általános támadást rendelt el Németország ellen, de az offenzívából hamarosan katasztrofális vereség lett. A németek keményen támadtak, a bolsevikok pedig fellázadtak a fővárosban július 4-én (július 17.). Lenin azt ígérte a felfegyverzett munkásoknak, hogy társadalmi tulajdonba veszik a gyárakat. A lázadás elbukott, mert a Petrográdi Szovjet nem támogatta. Ez Kerenszkij győzelmét jelentette, aki a második koalíciós Ideiglenes Kormány miniszterelnöke és hadügyminisztere lett. Kerenszkij lefegyverezte a munkásokat, és bebörtönözte Trockijt (Lev Bronstein), az igen művelt, hivatásos forradalmárt, az 1905-ös forradalom egyik vezérét, aki az Egyesült Államokból tért vissza. Elrendelte Lenin letartóztatását, aki megszökött, és a finn határ közelében talált menedéket egy erdei kunyhóban. Az új kormány a zavargások miatt szeptemberről novemberre halasztotta a nemzetgyűlési választásokat. Most egy harmadik csoport is jelentkezett a hatalomért, de mivel a monarchista Lavr Kornyilov tábornoknak – a hadsereg főparancsnokának – a hatalom akarásán kívül nem volt programja, kísérlete – egy katonai diktatúra megteremtésére – eleve bukásra volt ítélve. Petrográd ellen indított csapatait megállították a felfegyverzett munkások (augusztus 25-30.).

Az orosz front felbomlóban volt, az országban káosz uralkodott: a gazdaság a teljes széthullás felé haladt (csökkenő élelmiszer-felhozatal, vágtató infláció, gyárbezárások), a Kornyilovlázadáskor a tábornokot támogató kadet miniszterek kiválása miatt az Ideiglenes Kormány szétesett, és szeptember első napjaiban a bolsevikok megszerezték a többséget a Petrográdi és Moszkvai Szovjetben. A Petrográdi Szovjet elnöke az óvadék ellenében szabadon bocsátott Trockij lett.

1917 őszén a hatalom „az utcán hevert”, és bolsevikok ragadták magukhoz. Nem fukarkodtak az ígéretekkel (békét, földet, kenyeret – mindenkinek és azonnal), miközben az összes többi párt várakozásra intett (kivárni a győzelmet, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, a káosz megszüntetését stb.). A szólásszabadságot kihasználó bolsevik agitátorok szavai termékeny talajra hullottak, és a szovjetek felfegyverezték a munkásokat. Kerenszkij nem hajtotta végre az ígért földreformot, ha megteszi, tömegesen hagyták volna el a katonák a frontokat, attól tartva, hogy kimaradnak a földosztásból. Most a bolsevikok a nagybirtokok kisajátítására biztatták a parasztokat.

Megkezdődött az alkotmányozó nemzetgyűlési választások kampánya, de Lenin nem remélhette, hogy választásokon megszerezheti a hatalmat. Szeptember végén a bolsevik Központi Bizottságnak elküldött ultimátumában követelte az azonnali hatalomátvételt. Még mindig illegalitásban visszatért Pétervárra, így sikerült kikényszerítenie az ingadozó KB-tagokból egy titkos párthatározatot a fegyveres felkelés előkészítéséről. A határozat ellen szavazó Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev véleményüket a felkelés időszerűtlenségéről egy munkáslapban hozták nyilvánosságra, szinte valamennyi pártszervezetet megosztotta a „hogyan tovább?” kérdése.

A mérsékelt bolsevikok korainak tartották az újabb forradalmat, tartottak a kudarctól, és tisztázatlannak látták a hatalom megragadása utáni teendőket is. „Hadba szállunk ... a többit majd meglátjuk” – idézte Lenin gyakran és szívesen Napóleont, és most csak Lenin, illetve a radikális bolsevikok voltak Oroszországban azok, akik cselekvésre szánták el magukat. Még október 9-én (október 22.) megalakult a Petrográdi Szovjet Forradalmi Katonai Bizottsága, hogy a fegyveres felkelés vezetője legyen.
A bolsevik hatalomátvétel

Miután már a sajtóban is megjelent a felkelés időpontja, az események felgyorsultak. A Forradalmi Katonai Bizottság már október 21-én és 22-én elindította azt az eseménysort, amely „megrengette a világot”. Komisszárokat (politikai biztosokat) küldtek a legjelentősebb katonai alakulatokhoz. A széthulló államapparátus tehetetlen szemlélő maradt; kísérletet sem tett a bolsevik vezetők letartóztatására, és mégis amikor a nyomdáikat megszállták [október 24. (november 6.)], a vörösgárdisták néhány óra múlva visszafoglalták azokat. Gyakorlatilag befejeződött a hatalomátvétel – középületek, stratégiai pontok birtokbavétele – amikor 24-én este Lenin a forradalmi központba, a Szmolnijba ment, és már csak a néhány hadapródiskolás védte Téli Palotának, az Ideiglenes Kormány székhelyének bevétele volt hátra. Október 25-én (november 7.) 21 óra 40 perckor az Auróra vaktölténnyel leadott ágyúlövésére indult meg a Téli Palota „ostroma”.

Egy órával később nyílt meg a Szmolnijban a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek II. Összoroszországi Kongresszusa. Lenin bejelentette, hogy minden hatalmat a szovjetek vettek a kezükbe. A bolsevik többségű kongresszusról a mensevik és eszer képviselők zöme eltávozott. Az ottmaradtak dekrétumokat fogadtak el a békéről és a földről. A békedekrétum minden hadviselő népet és kormányt felszólított annexió és hadisarc nélküli, demokratikus béke megkötésére, illetve a béketárgyalások idejére három hónapos haladéktalan fegyverszünetet javasolt. A földről szóló dekrétum minden megváltás nélkül „a dolgozó nép tulajdonává” nyilvánította a földet.

Megalakult az első szovjet kormány, a Népbiztosok Tanácsa (NT). Elnöke Vlagyimir Uljanov (Lenin), külügyi népbiztosa Lev Bronstein (Trockij), közoktatásügyi biztosa Lunacsarszkij, nemzetiségügyi biztosa Joszif Dzsugasvili (Sztálin) lett.

Miközben Oroszország gyorsuló ütemben haladt a területi felbomlás és a polgárháború felé, a nagyvárosokban sorra – Moszkvában nyolcnapos véres utcai harcok után – a bolsevik vezetésű szovjetek kezébe került a hatalom. Vidéken és a nemzetiségi területeken egymás után alakultak a szovjethatalmat el nem ismerő „kormányok”, a NT pedig egymás után hozta az orosz társadalmat és gazdaságot gyökeresen átalakító rendeleteit.

A bolsevik hatalom megszilárdulása

A szovjethatalom konszolidációját nem lehetett befejezettnek tekinteni az alkotmányozó nemzetgyűlés kérdésének megoldásáig. A választásokra az októberi fordulat után került sor. Az alkotmányozó nemzetgyűlés összetétele az alábbi módon alakult: szocialista pártok 59,6% (ezen belül eszerek: 40,4%, mensevikek: 2,7%), polgári pártok 16,4%, de a bolsevikok (24%) és a velük tartó baloldali eszerekkel alkotott frakció is csak 38%-kal rendelkezett. Ez eleve meghatározta, hogy a hatalmon lévő párt élesen elutasítja ezt a testületet. Ennek ellenérerozta, hogy a hatalmon lévő párt élesen elutasítja ezt a testületet. Ennek ellenére ére (január 18.) összehívták azt. Miután a küldöttek elutasították a „Deklaráció a dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól” című okmány elfogadását és a szovjetkormány intézkedéseinek megerősítését, a bolsevikok elhagyták az üléstermet, s az alkotmányozó gyűlést másnap rendeletileg feloszlatták. Az ezt követő tömegtüntetést a Vörös Gárda verte szét.

Az 1918. január 10-18. között megtartott Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek III. Összoroszországi (egyesített) Kongresszusán a többségben lévő bolsevikok – a baloldali eszerekkel – elfogadták a „Dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól” szóló rendeletet. Ez tervbe vette az osztálynélküli társadalom megteremtését, a szocializmus felépítését, a kizsákmányoló osztálynak az állam vezetéséből való kizárását, valamint megerősítette a föld társadalmasításáról és a bankok államosításáról szóló dekrétumokat.

Az új hatalomnak mindenekelőtt a háború kérdését kellett megoldania, mely az Ideiglenes Kormány számára végzetesnek bizonyult. Még decemberben fegyverszünetet kötöttek, és megkezdték a breszt-litovszki tárgyalásokat a központi hatalmakkal. Az erőfölényben lévő németek súlyos területi követelései miatt a bolsevik párt megoszlott: az ún. baloldali kommunisták, Buharin vezetésével, „forradalmi háborút” akartak vívni. A KB többsége Trockijt támogatta, aki az egyoldalú leszerelés és a világforradalom kivárása mellett szállt síkra, míg a kisebbségben maradt Lenin a követelések kényszerű elfogadását indítványozta. Amikor 1918. február 10-én a szovjet tárgyalóküldöttséget vezető Trockij közölte, hogy a hadiállapotot befejezettnek nyilvánítják, de nem írják alá a békeszerződést, a német csapatok támadásba lendültek, s hamarosan Pétervárt fenyegették. A totális vereség rémével a háta mögött, most már Lenin keresztül tudta vinni akaratát a KB-ben, s március 3-án Csicserin külügyi népbiztos aláírta az előzőnél súlyosabb feltételeket tartalmazó békeszerződést. Szovjet-Oroszország beleegyezett a Baltikum, Belorusszia egy része és egész Ukrajna német megszállásába, valamint kötelezettséget vállalt, hogy hatalmas hadisarcot fizet Németországnak – élelmiszerben, nyersanyagban és aranyban. A német összeomlás és a berlini forradalom hírére – november közepén – a kormány semmisnek nyilvánította a breszti békét, és megkezdték az addig német és osztrák-magyar uralom alatt álló területeik visszafoglalását.

Rombolás és építés

A bolsevikok megsemmisítő csapásokat mértek a forradalom előtti társadalom minden területére: egymás után omlott össze a hadsereg, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a család, az egyház, az oktatás, a politikai pártstruktúra, a gazdaság, hogy a proletariátus élcsapata vezetésével egy új társadalmat építhessen a romokon. A bolsevik forradalom az emberiség addigi történetének legnagyobb tömegét érintő forradalma, az orosz történelem utolsó ötszáz évének harmadik, s a legnagyobb nyugatosítási folyamata volt. Lenin és értelmiségi csapata kezdetben a nyugati kommunistáknál is nyugatibb igényekkel és ambíciókkal léptek fel. Ebben a megfelelő gazdasági és civilizációs feltételek nélküli forradalmiságban már nagyon korán jelentkeztek a bizánci elemek, az erőszak, az ázsiai fegyelem megkövetelése, az ortodox ideológia, a túlzott centralizáció, a vallásként kezelt bolsevik ideológia, a párt és az állam összefonódása.

Az első feladat, amit Lenin a proletárforradalom elé tűzött, az állam lerombolása volt. A hadsereg még az októberi fordulat előtt szétzilálódott, és január közepén megszervezték a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereget, majd februárban a Vörös Flottát. A „forradalom kardja” az 1917 decemberében megalakított Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (VCSK vagy Cseka) lett. A lengyel arisztokratából bolsevik forradalmárrá vált Feliksz Dzerzsinszkij vezette szervezet, amely közvetlenül az NT-nek, illetve Leninnek volt alárendelve, mind kíméletlenebb harcot indított a forradalom valós vagy vélt ellenfelei ellen. A hatalomátvétel után azonnal megsemmisítették az egész régi igazságszolgáltatási rendszert, helyére a „proletár lelkiismeret és forradalmi öntudat” alapján ítélkező forradalmi törvényszékeket állították. A terrort és ellenterrort túszok szedése és az összes „kétes elemmel” való leszámolás széles körben alkalmazott eszközei, a gyűjtő- és munkatáborok egészítették ki. A termelés és az elosztás munkásellenőrzése meglehetősen homályos és körvonalazatlan volt, és hiányzott hozzá a szakembergárda is.

Mégis – a kommunizmus mielőbbi megvalósítása, a munkásság megnyerése, illetve a gazdaság gyors felbomlása miatt – 1917 decemberében az államosított ipar igazgatására megszervezték a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsot, de a kormányintézkedések és az üzemi munkástanácsok csak felgyorsították a gazdaság szétesését.

Ideológiai frontot is nyitottak. Az iskolareform folyamán államosították az iskolákat. Eltörölték a tandíjat, a vizsgákat és a házi feladatot, az iskolákat koedukálták. Bevezették a cenzúrát, betiltották az új hatalmat bíráló újságokat és folyóiratokat. Jóllehet a bolsevikok elismerték Finnország, Lengyelország vagy a balti államok függetlenségét, fel sem merült annak lehetősége, hogy elismerjék Belorusszia, Ukrajna, a Kaukázusontúl vagy Közép-Ázsia elszakadását a „bolsevik birodalomtól”.

Hadikommunizmus és polgárháború Szovjet-Oroszországban

A gazdaság állami irányításának kísérletét, a „hadikommunizmust” csak részben indokolta a polgárháború és az intervenció, mert bevezetésében az a bolsevik utópia is szerepet játszott, hogy mihamarabb elérjék az „igazi” kommunizmust. A legfontosabb fogyasztási cikkeket jegyre adták, már ha volt mit. A pénz elvesztette értékét, és a kapitalista pénzgazdálkodást
– ideológiai okokból is – cserekereskedelem helyettesítette a vállalatok között. Az állam gabonavásárlási monopóliumot gyakorolt, megszüntetve ezzel a magánkereskedelmet. A „feleslegek” erőszakos elkobzása gyorsan csökkentette a termelési kedvet. Ez is hozzájárult, hogy a parasztság hamar kiábrándult a forradalomból, amely földet alig adott, mégis mindent elvett. A városok és a hadsereg ellátására megkezdődött a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatása, miközben cserébe a parasztok semmit sem kaptak, a pénz az infláció miatt elértéktelenedett, az ipar pedig nem termelte meg a falu számára szükséges termékeket. A szinte teljesen államosított gazdaság termelését ugyanis a bolsevikok képtelenek voltak megszervezni, következménye gazdasági összeomlás lett: infláció, áruhiány és az üzemek gyakori leállása.

A városokat nem tudták ellátni élelemmel – a jegyrendszer csak a nyomor egyenlőségét biztosította –, tömegek menekültek vidékre, hogy megpróbálják megtermelni önmaguk számára az élelmiszert. Bár a Vörös Hadsereg kiszorította az ország területéről a fehérgárdistákat, mégis folyamatosan csökkent a bevetett terület. A városok közhangulata is gyorsan romlott, a munkásosztály demoralizálódott, általánossá váltak a gazdasági kihágások: lopás a köztulajdonból, a fusizás, a feketézés és a batyuzás.

A polgárháború első lövései Dél-Oroszországban, kozák területeken dördültek el 1918 elején. A kozákok nem a cári rendszer védelmében fogtak fegyvert, hanem széles körű autonómiájukért és korábbi privilégiumaik megőrzéséért. A szovjethatalom elleni harc másik tűzfészke Oroszország keleti területe lett, ahol az ellenállás a fehéreket támogató cseh hadifoglyoknak a transzszibériai vasút menti lázadásával kezdődött.

A központi hatalmak csapatainak rablóhadjáratát 1918 márciusától az antant intervenció- ja egészítette ki. Az angolok partra szálltak Murmanszkban, benyomultak Bakuba és KözépÁzsiába, a japánok és az amerikaiak a Távol-Keleten támadtak, hogy a külföldi tulajdonokat kisajátító, a kölcsönök visszafizetését megtagadó bolsevik hatalom megdöntését elősegítsék. Bár az intervencióban 14 ország vett részt, a csapatok harci értéke gyenge volt, és akcióikat sohasem tudták összehangolni, a politikai célok is gyakran tisztázatlanok maradtak, csakúgy, mint a fehérgárdisták esetében, akiknek felkelései 1918 nyarára az egész országot elborító polgárháborúvá szélesedtek. A Vörös Hadseregben tömegesen harcoltak külföldiek. 1918 őszéig a lett, lengyel, magyar, kínai, délszláv, cseh, finn és más, többnyire alapos katonai kiképzéssel rendelkező internacionalisták alkották a formálódó Vörös Hadsereg fő erejét. Trockij hadügyi népbiztos szervezte meg a reguláris hadsereget, a Vörös Hadseregbe kényszerítve a volt cári tiszteket, akik mellé politikai biztosokat ( komisszárokat) állított.

1919 márciusában – Lenin kezdeményezésére – 34 „delegátussal” (közülük 30 a külügyi népbiztosság munkatársa volt) Moszkvában megalakult a III. Internacionálé (Kommunista Internacionálé, Komintern). Új, bolsevik vezetésű világpárt született, amelyben az egyes kommunista pártok csak mint „nemzeti” szekciók működtek. A Komintern célja a világforradalom kirobbantása révén az egész világon a proletárdiktatúra és a tanácsrendszer megteremtése volt. Az 1920-as II. kongresszuson fogadták el a Komintern-tagság kötelező érvényű feltételeit. A csatlakozott kommunista pártok mint a Komintern egy-egy hadoszlopa harcoltak a hatalomért. Kötelezettségeik közé tartozott, hogy minden – legális és illegális – eszközzel segítsék a szovjetköztársaságot, alakítsanak földalatti szervezeteket, és ugyancsak minden eszközt felhasználva harcoljanak országaik kormányai ellen. A Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöke Zinovjev, helyettese és főideológusa Buharin lett.

Az intervenció utolsó felvonása a lengyel-szovjet háború volt. Az első világháború végén újjászülető Lengyelország vezetője az a régi szocialista Józef Pilsudski lett, aki saját szavai szerint a „függetlenség megállónál leszállt a szocialista villamosról”. 1920 áprilisában indított hadjáratának célja, hogy Lengyelország, Litvánia, Belorusszia és Ukrajna föderációjával feltámassza a lengyel nagyhatalmat. A Tuhacsevszkij vezette Vörös Hadsereget a következő szavakkal küldte ellentámadásba Trockij: „Vöröskatonák, előre! Hősök, irány Varsó!”. Amikor augusztus 16-17-én Varsó alatt vereséget szenvedtek a vörös csapatok, megszűnt a bolsevik forradalom közép-európai exportjának a veszélye. Az október 12-én megkötött rigai előzetes békében a lengyelek számára előnyösen, az etnikai határnak javasolt Curzon-vonalnál jóval keletebbre húzták meg a határt.

A hároméves kegyetlen polgárháborút – roppant áldozatok árán – a bolsevikok nyerték meg. A győzelmet számukra a kommunizmus utópisztikus ígérete, a népirtásig fokozódó terror – a doni kozákok kb. 70%-át mészárolták le – és a karizmatikus vezető hozta meg. A polgárháborúban és az azt követő éhínségben tizenhárommillió ember pusztult el. A gazdaság széthullott (az 1920-as ipari termelés az 1913. évinek mindössze a hetede volt), és az ellenforradalommal vívott küzdelemben a demokrácia legkisebb maradványait is felszámolták. A volt cári tábornokok (Gyenyikin, Kolcsak, Krasznov, Vrangel) antibolsevista hadjáratai az „ancien régime” visszatérését jövendölték, s bár a bolsevik hatalom terrort és éhséget jelentett, az új, kommunista jövő ígéretével maga mellé tudta állítani a társadalom jelentős részét.

A kronstadti lázadás és a NEP

Bár 1920 végére a fehérek mozgalma végső vereséget szenvedett az európai részen, a katasztrofális ellátás miatt sztrájkhullám söpör végig a nagy munkásközpontokban, különösen Petrográdban hasonlított kísértetiesen a helyzet 1917 elejére. A zavargások hamarosan átterjedtek a közeli Kronstadtra, amely 1917-ben a bolsevikok fő flottatámaszpontja volt. A fellázadt matrózok követelései a következők voltak: „szovjeteket, kommunisták nélkül”, sajtó- és szólásszabadság a „munkások és parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok számára”, „a szocialista pártok letartóztatott tagjainak” szabadon bocsátása, a szabad földművelés és állattartás joga a parasztoknak. A több mint tízszeres túlerőben lévő, bolsevikokhoz hű csapatok március 18-ára leverték a felkelést, ami végképp meggyőzte Lenint arról, hogy a hadikommunizmus politikája vereséget szenvedett.

Még tartott a „harmadik forradalmat” követelő lázadás, amikor összeült az OK(b)P X. kongresszusa, és szakítva a hadikommunizmussal, Lenin új gazdaságpolitikáját (NEP: Novaja Ekonomicseszkaja Polityika – Új gazdaságpolitika) fogadta el. A kiélezett helyzetben a kongresszuson betiltották a frakciókat, ezzel kihunyt a pártdemokrácia utolsó szikrája is. A NEP-et időleges kitérőnek tekintették a bolsevikok, amikor „új” vagyis nagyon is régi, kapitalista eszközzel (árutermelés) feltámasztott formák együtt élnek a szocialistával. A termény elkobzását felváltotta a terményadó. Hogy a parasztságnál megmaradó felesleg áruvá válhasson, engedélyezték a magánfuvarozást és a piaci árucserét. Ez feltételezte, hogy a piacon van csereérték, ezért engedélyezték a kis és közepes magánvállalatok alapítását. Koncessziókkal a bizalmatlan külföldi tőke visszacsalogatására is kísérletet tettek. A pénzreform lezárásaként 1924-ben bevezették a szilárd rubelt, a cservonyecet, amely aranyra vagy külföldi valutára volt váltható. Rehabilitálták az „anyagi ösztönzést”, és az állami vállalatoknak az „önálló elszámolásra” történő átállás után gazdaságossá kellett válniuk. De a NEP nem jelentett politikai reformokat, maradt a pártállami diktatúra.

1921 -ben az aszály, az előző évek polgárháborúja és beszolgáltatási kényszere hatására példátlan éhínség tombolt Szovjet-Oroszországban, ahol 35 millió ember éhezett és milliók haltak éhen. A kormány áttelepítésekkel, az elkobzott egyházi javakért vásárolt gabonával és a nemzetközi segélyszervezetek támogatásával próbált meg úrrá lenni a helyzeten. A NEP a vártnál is gyorsabban, már a következő évben eredményeket hozott, megszűnt az éhínség és enyhült a falu és a város közötti feszültség. Az árutermelés kibontakozása új típusú társadalmi differenciálódást okozott. Megjelentek a „nepmanok” és minden, amit a nepmanlélek megkívánhatott: játékkaszinók, kabarék, luxusautók, drágakövek és szőrmék. De többen voltak azok, akik nem tudtak felemelkedni, és a bolsevik vezetők is mind gyakrabban tették fel a kérdést: ezért harcoltunk? A válaszra még néhány évet várni kellett.

A bolsevikok ismét lélegzethez jutottak. 1925 végére az ipari termelés elérte a háború előtti szintet. A viszonylagos fellendülés szabadabb légkört hozott, különösen a kulturális életben.

A forradalmi hullám elültével sor kerülhetett a nemzetközi kapcsolatok normalizálására is a nyugati hatalmakkal. Elsőként, 1921-ben Nagy-Britannia kötött kereskedelmi egyezményt Szovjet-Oroszországgal, amit 1922-ben a Németországgal megkötött Rapallói egyezmény, majd a diplomáciai kapcsolatok Angliával, Franciaországgal és más európai országokkal való felvétele követett.

Németország

A háborús vereség után a társadalmi feszültségek mélyebbé válásával kellett szembenéznie Németországnak. A változások legnagyobb vesztese az alsó középosztály lett. A háború alatt a tőkekoncentráció korábbi tendenciái tovább növekedtek, óriáskartellek monopolizálták az árakat és a piacokat a kisüzemek és a kiskereskedők rovására. A nagytőkések pozíciói megerősödtek, akárcsak a szervezett munkásságé. A totális háború megvívásához szükséges társadalmi békét az iparbárók és a kormány a munkásságnak tett engedményekkel vásárolták meg, és a háborús munkaerőhiány miatt olyan emberek – főként nők és fiatalok – kerültek tömegesen a munkavállalók közé, akik addig kívül rekedtek a bérmunkásléten.

A leszerelés után a civil életbe való visszailleszkedés nehézségei és a háború okozta fizikai és lelki sérülések miatt milliók szorultak az állam támogatására, melyet az képtelen volt megadni. Mindezek, valamint a nagyméretű gazdasági visszaesés, a növekvő nyomor és az államhatalom összeomlása egy nagy létszámú, politikailag szervezett munkásosztállyal rendelkező ipari államban, a háború végén forradalmi helyzetet teremtettek.

Az 1918. évi forradalom lényegében alig volt több politikai és alkotmányos forradalom- nál. Csupán annyi történt, hogy a császárság köztársasággá alakult, mert ennek a „forradalomnak” – és ez a döntő mozzanat – nem sikerült radikális változásokat végrehajtania Németország társadalmi-gazdasági struktúrájában. A hadsereg, az államigazgatás, a bírói testület és a vallási intézmények ugyanis megőrizték hatalmi helyzetüket és befolyásukat.

November 9-én Miksa badeni herceg, akit hat nappal ezelőtt neveztek ki birodalmi kancellárrá, a jogfolytonosságot biztosítva átadta a hatalmát a szociáldemokrata párt (SPD) vezetőjének, Friedrich Ebertnek. Ugyanezen a napon Ebert szociáldemokrata elvbarátja, Scheidemann – megelőzendő, hogy a kommunisták deklarálják a szocialista köztársaságot – kikiáltotta a „szabad német köztársaságot”. Az új köztársaságnak, hogy megszilárdulhasson, a következő problémákkal kellett megküzdenie: le kellett szerelni a katonákat, aláírni a fegyverszünetet, felszámolni az országot elborító lázongásokat és felkeléseket, újjáépíteni a gazdaságot, biztosítani az alapvető közellátást, végül – a zűrzavaros állapotok között – meg kellett teremtenie a legitimitását (nemzetgyűlés, alkotmány).

Még a kezdeti időkben két létfontosságú kompromisszumra került sor. Az elsőben Groener tábornok felajánlotta Ebertnek a hadsereg támogatását, feltéve, ha a kancellár mérsékelt irányvonalat követ és elfojtja a radikálisabb tanácsmozgalmakat (Ebert-Groener paktum). A másodikban, az ún. Stinnes-Legien egyezményben Karl Legien szakszervezeti vezető és Hugo Stinnes iparmágnás kötött alkut, amely megszilárdította a szervezett munkásság pozícióit. November 10-én alakult meg a kormány, a Népmegbízottak Tanácsa, amely az SPD és a háború alatt az SPD-ből kivált Független Szociáldemokrata Párt (USPD) három-három tagjából állt. A kormány képviselői másnap a compiégne-i erdőben aláírták a fegyverszüneti egyezményt az antanttal.

November-december folyamán sorra robbantak ki a tömegek – vezető párt és program nélküli – átgondolatlan, következetlen forradalmi akciói. Ilyen légkörben ült össze Berlinben december közepén a munkás- és katonatanácsok birodalmi kongresszusa. A küldöttek mintegy 60%-a – az SPD és Ebert tervét támogatva – a tanácsrendszer ellen, a mielőbbi nemzetgyűlési választások mellett foglalt állást.

A kisebbség az USPD radikálisabb nézetei mellett tett hitet; még az alkotmányreform előtt kell meghozni a gazdasági-társadalmi reformokat, a hadseregreformot. Ezek után az USPD kilépett a kormányból, és szélsőbal szárnya a Spartacus Szövetséggel (Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg) december 30-án megalakította Németország Kommunista Pártját (KPD).

Hamarosan sor került a kommunisták és a kormány konfrontációjára. Amikor január 4-én a kormány lemondásra szólította fel Berlin független szociáldemokrata rendőrfőnökét, Emil Eichhornt, a független szociáldemokraták és a kommunisták tömegsztrájkokat és demonstrációkat szerveztek, amelyeknek a célja az Ebert-kormány megdöntése (Spartacus-felkelés). A hatalomátvétel objektív feltételei nélkül kirobbantott felkelést egy hét alatt leverték a hadsereg egységei és a szabadcsapatok ( a Freikorps, melyet a nagyiparosok pénzeltek és a hadsereg képzett ki); a harcok során elfogott kommunista vezetőket, Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot meggyilkolták.

A berlini spartakista felkelés után, 1919. január 19-én tartott választásokon az SPD-nek a nemzetgyűlés legerősebb pártjaként csak a szavazatok 38%-át sikerült megszereznie, s emiatt koalíciós kormányzásra kényszerült. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés február 6-án nyílt meg a türingiai kisvárosban, Weimarban. A nemzetgyűlés Friedrich Ebertet birodalmi elnökké választotta; Philipp Scheidemann lett a miniszterelnök, aki az SPD-ből, a Centrumpártból és a Német Demokrata Pártból (DDP) megalkotta a „weimari koalíciót”, amely 78%-os többséggel rendelkezett. Az 1919 nyarán nyilvánosságra hozott versailles-i békeszerződés szigorú feltételei a kormány lemondásához vezettek, és már az új, Bauer-kabinet írta alá június 28-án a békeszerződést. Néhány héttel később, feszült politikai légkörben elfogadták a weimari alkotmányt is. Az alkotmány demokratikus és parlamentáris rendszert léptetett életbe, jelentős végrehajtói hatalommal.

A Német Birodalom csúcsán a nép által választott elnök állt. Ő nevezte ki a birodalmi kancellárt. A parlamentet a birodalmi gyűlés (Reichstag, a nép által megválasztott képviselőkkel) és a birodalmi tanács (Reichsrat, a tartományok képviselői) alkották. Az autonóm tartományok (saját kormánnyal) központi hatalomnak alávetett szövetsége alkotta az egységes Németországot.

A zavargások, felkelések nem szűntek meg a Weimari Köztársaság megteremtése után sem, 1919 és 1923 között a jobboldal folyamatosan támadta a köztársaságot, sőt puccsokat is megkísérelt ellene, miközben a szélsőbal a súlyosbodó gazdasági problémákat ellen tiltakozva sorozatos sztrájkokat és tüntetéseket szervezett. Még tartott a berlini felkelés, amikor Brémában tanácsköztársaságot hoztak létre (január 10-február 4.). Februárban és márciusban sztrájkok bénították meg a nagy iparvidékeket. Amikor február végén merénylő végzett az USPD-s bajor miniszterelnökkel, Bajorország politikai káoszba süllyedt.

Az 1919 áprilisában kikiáltott Bajor Tanácsköztársaságot májusban a Freikorps harcosai ezernél is több halálos áldozatot követelő véres utcai harcok során megdöntötték.
Az általános európai gazdasági válság, a hadigazdálkodásról való átállás nehézségei, a háború alatt felhalmozott állami adósságok inflációval való felszámolása és az antant teljesíthetetlen jóvátételi követelései tovább súlyosbították a válságot. A gyorsan „elhasználódó” kormányok „teljesítési politikája” tovább erősítette a fiatal köztársaság szélsőbal és -jobboldali ellenfeleit.

Az 1920-as Reichstag-választások a szélsőjobb- és -baloldali pártok előretörését hozták. 1920 márciusában két jobboldali tiszt, Kapp és Lüttwitz a Freikorps osztagai élén bevonult Berlinbe, és csak egy általános sztrájk tudott véget vetni a puccskísérletnek, miután a hadsereg nem volt hajlandó szembeszállni a szabadcsapatokkal.

Ugyancsak a szabadcsapatokra támaszkodva jutott hatalomra Gustav Kahr kormánya Bajorországban. Ezek után Bajorország lett a jobboldali radikalizmus központja, innen indult Adolf Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártja és itt tette Hitler az első kísérletet a hatalom megszerzésére. 1921-ben, majd 1923-ban a kommunisták szerveztek felkelést Szászországban. Míg a szélsőjobb a „tőrdöfés legendájával” – amely szerint a belső ellenség (természetesen a zsidók és a szocialisták) züllesztették szét a harctereken legyőzhetetlen német hadsereget – támadta a köztársaságot, addig a kommunisták a szociális elégedetlenséget igyekeztek politikai céljaikra felhasználni.

.

ben elérték, hogy a jóvátételi kötelezettséget 66 év alatt (!) teljesítendő 132 milliárd aranymárkára csökkentsék. Az 1922-es rapallói, Szovjet-Oroszországgal kötött szerződéssel mindkét állam áttörte a nemzetközi elszigeteltségét, és megnyitották a gazdasági-külkereskedelmi kapcsolatok újjáépítésének lehetőségét. A válság mélypontját jelentette, amikor az elmaradt fa- és szénszállításokra válaszul 1923 januárjában a francia és belga csapatok megszállták a Ruhr-vidéket, amire a németek passzív ellenállással és a Ruhr-vidék termelésének leállításával válaszoltak. A német gazdasági élet megbénult, az infláció ellenőrizhetetlenné vált, a munkanélküliség magas volt. Újabb forradalmi hullám volt kialakulóban, amikor a válságba belebukott kormányt Gustav Stresemann (Német Néppárt) kabinetje váltotta fel. Létrejött az ún. nagykoalíció, amely a szociáldemokratáktól a Néppártig minden olyan politikai csoportot összefogott, amely segítséget jelenthetett a megingott polgári társadalom konszolidálásában.