A fiú, I. Pál
Kilenc évvel Péter és Katalin házasságkötése után, 1754 szeptemberében, végre megszületett a hőn várt trónörökös. A Pál nevet kapta.
Erzsébet császárnőt már régóta nyugtalanság gyötörte, mert nem akart beérni házassági politikájának kívánt gyümölcse. Nem kerülhette el persze a figyelmét, hogy unokaöccse házassága Katalinnal a pompázatos esküvő után nemsokára reménytelenül megromlott. Még mindig reménykedett azonban trónörökösben, jóllehet Katalin udvarhölgyeitől megtudta, hogy a házasságot sohasem hálták el. Mit tegyen?
Bizalmasa, Csoglokov asszony útján tudatta Katalinnal, hogy adódnak időnként olyan helyzetek, melyekben nem helyénvaló az aggályosság, és az általánosnak tekintett elvek megszegésére van szükség. Katalin akkor már két szeretőt, sőt két vetélést is maga mögött tudhatott. Kegyeivel 1754-ben a daliás Szergej Szaltikovot tüntette ki, és nagyon is lehetséges, hogy Pál az ő fia. Más források arról számolnak be, hogy III. Péter eleinte nem volt nemzőképes, de ezt a baját egy kis operációval megszüntették. Pál tehát lehetett volna éppenséggel az ő gyermeke.
Egy későbbi, Patyomkinnak írt levélben állítólag maga Katalin vallotta be, hogy férjének nem volt köze fia nemzéséhez. Bármennyire hasonlítgatták is Pál jellemét apjáéhoz, III. Péteréhez, bármennyi külső hasonlóságot láttak vagy nem láttak bennük — , az apaság tisztázatlan marad. Sokkal fontosabb volt ennek kapcsán az utódlásra való jogosultság kérdése. Ha nem III. Péter volt Pál apja, elfoglalhatta-e Pál egyáltalán a cári trónt?
Már Nagy Péter úgy rendelkezett, hogy az uralkodó maga jelölheti ki az utódját. Ez akár egy idegen dinasztia tagja is lehet. Erzsébet erre a rendeletre támaszkodott, amikor Pál születésekor másodunokaöccsét egy kiáltványban hivatalosan törvényes trónörökössé nyilvánította. Az egyetlen, aki elvitathatta volna ezt az igényét, állítólagos apja, III. Péter lett volna. Úgy hirlik, meg is fordult a fejében a gondolat, hogy eltaszítja Katalint és törvénytelen gyermekké nyilváníttatja a kis Pált. De ehhez a lépéshez hiányzott belőle a kellő tettrekészség. Egyébként maga Katalin is fontolgatta később, hogy Pált, a fiát kitagadja és helyette az unokáját teszi meg trónörökösnek. Terve megvalósítását a halál akadályozta meg.
Katalint férje meggyilkolása után már csak fia kapcsolta a Romanov házhoz. Ezen a hajszálon függött a hatalma. Ha a gyerek korán meghal, semmi sem legitimálta volna, hogy ő vigye tovább a dinasztiát.
Alighogy megszületett Pál, Erzsébet császárnő elvette anyjától a csecsemőt és több, ékesebb asszonyság gondjaira bízta. Katalin ezt írja emlékirataiban:
„Csak titokban kaphattam hírt róla [Pálról], mert ha hogyléte felől érdeklődtem volna, azt a császárnő, gondossága iránti kétségnek tekintvén, igencsak zokon vette volna. Tetejében a saját szobájába vitette a fiút, és ha sírt, ő maga sietett be hozzá.
Merő gondosságból a szó szoros értelmében megfojtották. Túlfűtött szobában feküdt, teljesen flanelba bugyolálva, fekete rókaprémmel bevont bölcsőben és tűzött atlasz vattapaplannal betakarva. Erre még egy rókaprémmel bélelt bársonytakarót is terítettek. Gyakorta láttam így feküdni később; verejték csörgött le az orcáján és egész testén. Ez is oka annak, hogy ha csak egy kis szellő érte, meghűlt és megbetegedett. Ezenkívül tömérdek öregasszony vette körül, és ezek rosszul értelmezett gondosságból és józan ész híján több testi és lelki bajt okoztak neki, mint amennyit használtak.”
Katalinnak nem volt rá lehetősége, hogy foglalkozzék a fiával. Gyakran a szemére vetették, hogy szívtelen anya volt. Tény, hogy nem túlzottan szerette a fiát, s akkor már végképp nem, mikor Pál idősebb lett, és mindjobban előtűntek kellemetlen tulajdonságai.
A gyermek Pál, amint azt matematikatanára följegyzéseiből láthatjuk, eszes fiú volt, teli tudásszomjjal. Ám egyszersmind ideges és ijedős is, minden lármától elveszítette a fejét. Mindez az 1762 júniusi események, anyja államcsínye után csak fokozódott.
Az akkor nyolcéves gyereket nevelője, Nyikita Panyin, éjnek idején kiugrasztotta az ágyból és a nyári palotából lóhalálában a pétervári Téli Palotába vitte. Útközben éljenző katonákat látott, lövéseket hallott, a kocsis hullámzó tömegen át tört utat. A Téli Palotában anyja oldalára cibálták, aki teljesen idegen volt neki, és akit most egyszeriben uralkodónővé kiáltottak ki.
Nem értette, mit jelent mindez. Feltehetően azonban éppen Panyin világosította föl később apránként a történtekről. Biztosan azt is elmesélte neki, milyen rajtaütéssel lett cárnő az anyja, holott voltaképpen ő, Pál, a trón jogos örököse. Panyin, bár Katalin kancellárja volt, mindig ügyesen adagolt oppozícióban állt az uralkodónővel, s állítólag többször is szót emelt Pál uralkodása mellett.
Az ifjút mégis távol tartották az államügyektől. Panyin ugyan megismertette az orosz politika néhány alapfogalmával, de fáradozása hamar kárba veszett, mikor Katalin titkára, bizonyos Tyeplov, államigazgatási aktákkal oly mértékben halálra untatta Pált, hogy a fiú egész életére megutált mindenfajta dossziét.
Pálnak, mint korábban Nagy Péternek, már korán szenvedélyévé vált a játékháborúsdi. A valódi háborús összecsapásokat azonban gyűlölte. Beérte hát azzal, hogy tervet dolgozott ki a haderő átfogó újjászervezésére. Ebben a hadseregnek csakis védelmi feladatok jutottak, hódító háborúkról szó sem lehetett volna. Ám Katalin nem méltatta figyelemre fia tervezeteit. Gyakran félretolta, ha megpróbált közeledni hozzá. Ez egyre jobban növelte Pál félelmét anyjától, és hogy sok udvaronc közönyösen viselkedett vele, az is csak meg magányosabbá és csökönyösebbé tette. Aggódni kezdett az életéért, félt, hogy megmérgezik. Üldözési mánia jelei mutatkoztak rajta.
Katalin ekkor igencsak sürgősnek látta, hogy megnősítse fiát, és biztosítsa a dinasztia fennmaradását. Természetesen nem a fiú döntötte el, kit vesz feleségül. A cárnő már körülnézett Európa kisebb udvaraiban, Nagy Frigyes erőteljes támogatásával, aki szívesen tetszelgett volna az „örömapa” szerepében. Hiszen Katalin kiházasításában is benne volt Poroszország keze. Végül a Hessen-Darmstadt-i Wilhelmine hercegkisasszonyra esett a választás; Natalja Alekszejevna lett belőle. Pál állítólag nyomban beleszeretett, noha nem volt nagy szépség. Jellemes, akaratos és főleg becsvágyó teremtés lehetett, megvolt tehát benne mindaz, ami leendő férjéből hiányzott. Az esküvőt 1773 szeptemberében tartották. Natalja nyomban lázas tevékenységbe fogott, hogy hitvesének — az akkor tizennyolc éves ifjúnak — több tekintélyt és tiszteletet vívjon ki az udvarnál. Katalin növekvő gyanakvással figyelte menye mesterkedését. Natalja azonban 1776. április 10-én meghalt egy vetélésben. Alighanem sohase szülhetett volna gyereket, mivel medencéje egy korábbi baleset folytán deformálódott. Natalja anyja biztosan tudta ezt, de bölcsen hallgatott, végtére is az orosz trónörökös az egyik legjobb parti volt Európában.
Pál vigasztalhatatlan volt, hiszen Natalja erős támasza lett házasságuk rövid három évében. Katalin császárnő azonban már régóta tájékozottabb volt a fiatalasszony viselt dolgairól, mint a férj. És nem tétovázott, hogy leleplezze fia előtt. A gyerek, akit Natalja fogant, nem Pálé volt. Andrej Razumovszkij, Pál gyerekkori barátja volt az apa. Natalja már Szentpétervárra utaztában megismerkedett vele, és ezt a szerelmi viszonyt rövid házassága alatt is fenntartotta.
Pál úgy érezte, kétszeresen is megcsalták: a nő, akit őszintén szeretett, és a barátja, aki hajdani játszótársából lett személyes bizalmasává. Nem is jelent meg Natalja temetésén. Kötelezettségét Katalin vállalta át.
A cárnő nem adott fiának időt, hogy búnak eressze a fejét és tépelődjék szörnyű csalódásain. Hamarosan új menyasszonyt választott Pálnak, a tizenhét éves Sophie-Dorothea württembergi hercegnőt. Ebben a házasságszerzéshen is benne volt Nagy Frigyes keze. Sophie-Dorothea a másodunokahúga volt. Igaz, már jegyben járt mással, de ez nem számított ebben a társasjátékban.
Pál el volt ragadtatva új menyasszonyától. Magas termetű szőkeség volt, kissé gömbölyded, de áldott jó és megbízható. Az ortodox hitre áttérése után Sophie a Maija Fjodorovna nevet vette föl. Az esküvőre alig hat hónappal Pál első feleségének halála után került sor. És 1777 decemberében világra jött Sándor, Katalin első unokája. A császárnő ennek örömére az ifjú párnak ajándékozta a pavlovszki nyaralóbirtokot, nem messze Carszkoje Szeló-tól. Marja felügyelete alatt bájos kastélyocska épült itt, nagyon ízlésesen rendeztette be. A messzire elnyúló parkot is teljesen az ő kívánságai szerint alakították ki. Katalin menye Pavlovszkban időzött a legszívesebben, és elég esze volt ahhoz, hogy minél kevesebbet mutatkozzék az udvarnál. Pál is élvezte ezt az idillt, mivel szeretett együtt lenni a feleségével.
A kis Sándor ezalatt Katalin védőszárnyai alatt növekedett. Öccsét, az 1779-ben született Konsztantyint is kivonták szülei felügyelete alól, és Katalin közvetlen közelében nevelték. Mind a két gyereket elkényeztette a nagyanyja. Mikor nagyobbak lettek, maga a cárnő tervezte meg gondosan a nevelésület, és legmagasabb személye választott tanítókat unokái mellé. Sándor iránti vonzalma különösen nagy volt, és a fiú is erősen ragaszkodott nagyanyjához. Annyi gyengédséget kapott tőle, amennyi apjának egész életében nem jutott ki az anyjától. Később igen jól átlátta, milyen meghasonlott helyzetben van a cárnő kedvenceként. Apja pedig gyűlölte Katalint, amiért elvette tőle gyermekeit.
Az 1781-es és 1782-es esztendőben a nagyhercegi pár, Pál és Marja európai utazást tett. A Comtes du Nord (Észak grófjai) néven utaztak. Az út Katalin ötlete volt, és Oroszország abbéli jóakaratát és készségét kívánta jelezni, miszerint megértésre törekszik Ausztriával és Franciaországgal.
Ez a célzat erősen lehangolta Pált, mivel úgy látta, politikai eszközzé silányították, ráadásul olyan politika eszközévé, amely nem tetszett neki. Ennek ellenére élvezte az utazást, hiszen mindenütt szívélyesen fogadták, azzal a tiszteletadással, ami rangjának kijárt. Bécsi látogatás után a pár sokáig időzött Itáliában, s aztán továbbutazott Párizsba. Hazafelé menet meglátogatták Marja szüleit. Berlint Katalin határozott kívánságára nagy ívben elkerülték, mert időközben az orosz külpolitika elfordult II. Frigyestől.
A hazatérés Pált durván fölverte álmaiból: újra a nem szeretett fiú szerepében látta magát, akit még a császárnő kegyencei is kinevethetnek. Egyre jobban háttérbe szorították. Katalin pedig nyilvánvalóan nem akarta, hogy a közelében legyen. Időközben a fülébe jutott, hogy külföldi útján a fia több ízben panaszkodott arról, ahogyan otthon bánnak vele.
Katalin inkább neki ajándékozta a Gatcsina kastélyt. Hajdan Grigorij Orlovnak, a cárnő szeretőjének építették. Orlov halála után Katalin visszavásárolta az örökösöktől. Gatcsina lett Pál kedvenc lakóhelye, jóllehet ez az épület azé az emberé volt, akit ő bűnrészesnek tartott apja, III. Péter halálában.
Itt, Gatcsinában Pál öt leánya nevelésének szentelte magát; a legidősebb, Alekszandra, 1783-ban született. Mezőgazdasággal is foglalkozott egy keveset, de mindenekelőtt a kis hadserege kiképzésével. A mintegy 2000 főt Pál szakadatlanul gyakorlatoztatta és poroszosabb drillel ugráltatta, mint a poroszok. Ebben egyvalaki szolgált különösen a megelégedésére: Alekszej Arakcséjev, aki később Oroszország legfélelmetesebb besúgó- és rendőrfőnöke lesz.
Mindez azonban csak átmenetileg kötötte le. Pál 1787-ben arra kérte anyját, hadd vegyen részt a második török háborúban, de az kereken nemet mondott. Mikor Pál nem tágított, megengedte neki, hogy rövid időre és parancsnoki jog nélkül elmehessen az akkor katonailag jelentéktelen svéd frontra.
Amikor visszatért, bevette magát Gatcsinába, ahol az élet mindinkább egy kaszárnyáéra hasonlított. Pál napról napra kiállhatatlanabb lett, és Marja asszonynak szinte emberfeletti türelemre volt szüksége, hogy lecsillapítsa. Nem mindig sikerült neki. Pál jobban szerette, ha Jekatyerina Nyelidova, az egyik udvarhölgy nyugtatja meg.Mindenkit hibáztatott azért, hogy anyjának nem kellett, hogy az életét elrontotta, és hogy az életére törnek. Nyelidova Pál nagy plátói szerelme volt, és Marja, aki eleinte nagyon féltékenykedett, idővel jó barátnőre lelt benne.
Nagy Katalin már huzamosabb ideje fontolgatta, hogy kitagadja Pált a trónöröklésből, és ezt az unokájára, Sándorra ruházza át. Pál is tudomást szerzett erről, és mindennap számított arra, hogy megölik. Pszichikai állapota szemlátomást romlott. Ekkor azonban, 1796. november 6-án, Katalin váratlanul meghalt, mielőtt tervét megvalósította volna.
A beszámolók szerint Pál kezéhez valamivel anyja halála után két vékony iratcsomót juttattak el. Az egyik ezt a feliratot viselte: „Iratok III. Péter elhalálozásáról”, a másik ezt: „Halálom után a Birodalmi Tanácsban bontandó fel”. Pál feltörte az első iratköteg pecsétjét és megtalálta azt a levelet, amelyet Alekszej Orlov küldött Katalinnak nyomban a gyilkosság után Ropsából. „Dicsértessék az Isten!” — kiáltott fel. „Alaptalan volt a gyanúm. Ő ártatlan volt apám halálában.”
A másik iratcsomó megrémítette, nem merte fölbontani, és hálásan szót fogadott a jelenlevő Bezborodko miniszter intésének, aki a kandallóra mutatott. Az iratokat egy-kettőre fölfalták a lángok. És a trónöröklés titkát már nem deríthette ki senki.
Pál azzal állt bosszút anyján, hogy meggyilkolt férjével együtt temettette el. És erre a cinizmusra azzal tette föl a koronát, hogy Alekszej Orlovot jelölte ki, ő vigye a birodalom hatalmi jelvényeit a temetési ünnepségen.
Pál negyvenkét éves korában került hatalomra. Mindazok a tulajdonságai, melyeket évtizedekig el kellett nyomnia, ekkor robbanásszerűen felszínre törtek. Következetlenség, zűrzavar és ellentmondások jellemezték politikáját és döntéseit. Mikor 1797. április 5-én Pált ünnepélyesen megkoronázták, eltörölték azt az I. Péter alkotta törvényt is, mely szerint a trónöröklésről kizárólag a cár akarata dönt. Újra a közvetlen trónutódlás lépett hatályba: először az uralkodó fiai, aztán a fivérei, mindig életkoruk sorrendjében. A nőket újra kizárták a trónöröklésből.
Pál hirtelen és váratlanul vette át Katalin örökét. Nem kellett fáradoznia érte, csak a gyeplőt kellett megragadnia. Es rendet csinált.
A „patyomkini szellem” kiűzése volt a célja. Először is megszüntette az összes egyenruhát, amit Patyomkin bevezetett. Nehéz porosz mundérok váltották föl a kényelmes, az orosz klímának megfelelő ruházatot. Az utcákról eltüntetett mindent, ami francia, mivel Pálnak szilárd meggyőződése volt, hogy a francia forradalom csak azért következhetett be, mert túlságosan fellazultak az erkölcsök. Attól sem riadt vissza, hogy Herszonban kihantoltassa és egy várárokba vettesse Patyomkin földi maradványait. A „tauriai herceg” emlékművét lerombolták.
Elmondhatjuk, hogy Pál - mint egy rögeszme megszállottja -mindenben az ellenkezőjét tette annak, amit anyja tett. Nem volt terve, nem volt eszméje —, csak anyja politikájának tagadása. Áldatlan zűrzavar lett úrrá hamarosan a politikai és gazdasági élet minden területén.
Elbocsátások, előléptetések, kinevezések és áthelyezések — egyik önkényesebb, mint a másik — bénították meg szinte a teljes államgépezetet. A hadseregben is úgy dúlt Pál, mint a forgószél. Nem volt ritka eset, hogy katonákat és tiszteket - ha a legjelentéktelenebb vétségen kapták is őket — a helyszínen letartóztattak és Szibériába száműztek. Az idő tájt az óvatos tisztek mindig tetemes pénzösszeget, élelmet és még fehérneműt is vittek magukkal, ha bevonultak a laktanyába.
Mindenki tökéletes megfegyelmezése - ezt ötölte ki Pál a hosszú évek alatt. Nemcsak a katonákat gyakorlatoztatták összerogyásig, a civileknek sem volt okuk nevetésre.
A cár elrendelte, hogy előtte, I. Pál előtt mindenki köteles letérdelni, esős időben is, a sáros utcákon.
Pál legádázabb gyűlölete azonban a nemesség ellen irányult, amelynek Katalin annyit kedvezett. Ezzel kapcsolatos rendelkezései közül sok a jobbágy-parasztok javára vált, de joggal kételkedhetünk abban, hogy Pálnak a paraszti élet valódi megkönnyítése lett volna a célja. Hiszen szemrebbenés nélkül ajándékozta el „lelkek” ezreit a híveinek.
Pál minden magánnyomdát bezáratott, minden külföldi könyvet es kéziratot betiltatott, sőt még az idegen szavak használatát is tiltotta, mivel a francia forradalomra emlékeztették, a külföldön tanuló oroszokat pedig visszarendelte hazájukba - , mindez aligha találkozott megértéssel alattvalói körében.
Akárcsak belpolitikája, külföldi kapcsolatai is változékonyak és zavarosak voltak. Erősen kétséges, hogy politikai számítás állt volna mögöttük. Uralkodása kezdetén Pál kinyilvánította, hogy nem hajlandó hadat viselni vagy meglevő konfliktusokba beleavatkozni. Birodalmának negyven évnyi háború után nyugalomra van szüksége, jelentette ki. Ám külföldi diplomaták olyan nagy nyomást gyakoroltak rá, hogy már egy év múlva le kellett mondania nemes szándékairól.
Pál nemcsak XVIII. Lajosnak ajánlott fel menedéket és támogatta anyagilag, hanem menekült francia arisztokratákat és zsoldosokat is befogadott.
1798-ban Pál a Máltán székelő Johannita lovagrend nagymesterévé választtatta magát. Amikor Bonaparte Napóleon nemsokára megtámadta a szigetet, Pál úgy érezte, mélységesen megsértették az orosz becsületet. Három orosz hadsereget küldött 1799-ben Nyugat-Európába. Az egyik Hollandiába nyomult be, a másik a Rajnánál foglalt el hadállást, a harmadik pedig Itáliába ment. így akarták harapófogóba szorítani a franciákat. Zavarba ejtő katonai huzakodás következett, keresztül-kasul az Alpok térségén. Az orosz katonák siker nélkül tértek vissza hazájukba. Sehol sem adták meg nekik Európában a szükséges támogatást, többnyire csak arra használták fel őket az uralkodók, hogy a saját pecsenyéjüket sütögessék. Bonaparte közben már „első konzulként” uralkodott egész Franciaország fölött. Pál ösztönösen megérezte, milyen formátumú férfiú került hatalomra. És Napóleon is tudott bánni Pállal. Ennek folytán Oroszország szakított Angliával, évtizedes szövetségesével, és Franciaország mellé állt. Napóleon meggyőzte az orosz cárt, hogy a fekete-tengeri kereskedelmet kell erőltetnie ahhoz, hogy megtörje Anglia hegemóniáját a tengeren és a világkereskedelemben. Sőt közösen akarták meghódítani Brit-Indiát.
Pál megbízta Orlov-Gyenyiszov doni kozákvezért, hogy szereljen fel egy expedíciót és nyomuljon előre az Indus felső folyásáig. Állítólag 20 000 kozák kerekedett föl 1801 március közepén. Éppen csak átkeltek a Volgán, amikor visszarendelték őket. Mi történt?
Az 1801. március 11-éről 12-ére virradó éjszakán meggyilkolták I. Pált. Mint kiderült, az összeesküvést gondosan előkészítették. És sok indíték vezetett ehhez a lépéshez. Mély elégedetlenség a cár politikai bukfencei okából, a katonák elkeseredése a drill és a száműzetések következtében, a nemesség csalódása, amiért megfosztották a francia életminőségtől, és az állandóan változó külpolitika iránti értetlenség, amely politika érzékenyen érintette a kereskedelmet, és még sorolhatnánk...
A cár saját családjában is groteszk formát öltött közben a viszály. Anna Lopuhina, Pál szeretője mindenáron azt akarta, hogy taszítsa el a feleségét és a fiait. Whitworth angol követ volt az elsők egyike, aki terveket szőtt a cár lemondatására. Bizalmas társra talált Nyikita Panyin grófban, az egykori kancellár unokaöccsében, ő pedig a trónörökössel, Sándorral lépett kapcsolatba. Sándor némi habozás után beleegyezett a palotaforradalomba, de azt megígértette, hogy apjának nem eshet baja. Pahlen gróf, Szentpétervár fökormányzója vette kezébe az akció előkészítését. Bonyolult feladat volt, mert Pál már régóta ellenséget és összeesküvést szimatolt mindenütt. Nehezen lehetett a közelébe férkőzni, mivel a Mihály-palotában lakott, s ez jól őrzött várhoz volt hasonló.
1801. március 11-én összegyűltek az összeesküvők. Lemondó okiratot fogalmaztak, azt adják majd át I. Pálnak. Erősítésül elhoztak néhány fiatal tisztet, akiket nem sokkal előbb megalázó büntetéssel sújtottak, méltán haragudtak hát Pálra. Sándor nem volt jelen ezen a gyűlésen. Őt és Konsztantyin öccsét házi őrizetben tartották.
Az őrszolgálatot ellátó, beavatott tisztek segítségével mintegy hatvan ember jutott be a Mihály-palotába. Amikor a császár fölébredt és megértette a helyzetét, egy spanyolfal mögé menekült. Felszólították, hogy írja alá a lemondását. Pál megtagadta és kardot rántott. Valaki a fejére sújtott, ő a padlóra rogyott, aztán megfojtották.
A holttestet az ágyra fektették, és egy inas tiszti egyenruhába öltöztette.
Amikor Sándor tudomást szerzett apja haláláról, nem sok híja volt, hogy összeomoljon. Pahlen gróf azonban rárivallt: „Elég ebből a gyerekségből, most önnek kell uralkodnia!”
Sándor, a békeangyal
Elkezdődött a XIX. század. Egyre kevésbé válik titokzatossá a Romanov család története: a világ Oroszországra tekint, Oroszország pedig a világra. A politikai tetteknek jelentőségük van, följegyzik és minősítik őket. Mi maradhat itt még rejtve?
Sándor, I. Pál legidősebb fia és Nagy Katalin unokája, huszonnégy éves volt, amikor apja hirtelen halála után átvette az uralkodást. Tudjuk, hogy Katalin többször is fontolgatta, kizárja Pált az utódlásból és Sándort nyilvánítja trónörökössé. Ezt a tervét már nem tudta véghez vinni. Csak apja meggyilkolása nyitott utat egy uralkodónak, aki hadvezérként és nagy idealistaként vonult be a történelembe, de akit a nagy orosz költő, Alekszander Puskin szfinxnek nevezett, és csakugyan, sok honfitársa emlékezetében olyan titokzatos maradt, mint egy szfinx.
Sándor és két évvel fiatalabb öccse, Konsztantyin nem a szüleiknél nőttek fel. Katalin személyesen gondoskodott két unokája neveltetéséről, és alaposan elkényeztette őket. Kedvence, Sándor útjából minden nehézséget elhárított. A gyermek Sándor a kedvesség és a rokonszenv világában élt, bármennyire mesterkélt volt is: Sándornak nem kellett egyebet tennie, csak viszonoznia ezt a kedvességet, és néha talán színlelni egy kicsit. Hébe-hóba látta mogorva apját es anyját, aki istenítette. Akkor még kerek és rendben lévő volt a világa, és a tanúk szerint a kis Sándor még Gatcsinában, apja katonái között is nagyon jól érezte magát.
Sándor legfontosabb nevelői közé tartozott kétségkívül a svájci La Harpe, aki már korán arra tanította, hogy a születés kegye senkit se gátoljon meg abban, hogy minden emberrel ne egyenlőként bánjon. La Harpe lelkesen beszélt a köztársaságról mint eszményi kormányzati formáról, és Sándor is mámorítónak érezte a köztársaság gondolatát, noha gyaníthatóan keveset értett meg valódi jelentéséből. Gyakran gondolt arra, hogy az orosz népnek egyszer majd önmagát kell kormányoznia. Ő boldogan visszavonult volna akkor a magánéletbe. Ez azonban csak gyermeki rajongás volt.
Körülbelül tíz évig - 1795-ig - fáradozott La Harpe Sándor nevelésén. És mindenért, amit később Sándor tett vagy elmulasztott, La Harpe rebellis szellemét tették felelőssé. Csakhogy a felnövekvő fiú környezetében még egy férfi akadt, aki rányomta a bélyegét. Nyikolaj Ivanovics Szaltikov, annak a Szaltikovnak az öccse, aki talán Pál apja, vagyis Sándor nagyapja volt. Szaltikov kormányzói tisztet töltött be, és korántsem volt irigylésre méltó feladata. De ügyesen közvetített a császárnő igényei és a gatcsinai udvar között, nagyanya, szülők és unokák között, és sohasem engedte — mint később Sándor váltig hangoztatta —, hogy viszályokba és torzsalkodásokba rángassák bele. Mégis engedelmes szolgája volt uralkodónőjének.
Sándor jóképű fiú volt, és az udvar hölgyei bálványozták. Mikor tizennégy éves lett, Katalin elhatározta, hogy megóvja a hölgykoszorú csáberejétől és megnősíti.
1792 szeptemberében elküldte egyik udvarhölgyét, az ügyes és vonzó Suvalova grófnőt Dél-Németországba, hogy a badeni trónörökös herceg két lányát az orosz fővárosba kísérje. Luise, az idősebb, éppen tizennégy, a húga pedig tizenegy éves volt. Sokáig tartott az út Pétervárig. Csak október végén érkezett a két lány a cári udvarba. Katalin gratulált mag inak a választásáért, hiszen Luisét — akit addig feltehetően csak miniatúra-festményen látott — rendkívül bájosnak találta. Sándor az első találkozás alkalmával elég morcosan viselkedett, Luise viszont azonnal fülig beleszeretett. Katalin ezt nagy tetszéssel fogadta, és Sándor tartózkodásában sem talált semmi kivetnivalót. A szüleit egyébként nem vonták be a házassági tervekbe, de Luisénak szerencséje volt, mert Sándor anyját is sikerült elbűvölnie.
1793 májusának második hetében Luise áttért az orosz-ortodox hitre, és a Jelizaveta Alekszejevna nevet kapta. Másnap megtartották a hivatalos kézfogót, a badem hercegkisasszonyból Erzsébet orosz nagyhercegnő lett.
Katalin feljegyezte: „Mindenki azt mondta, hogy itt két angyal esküdött hűséget egymásnak. Nincs megindítóbb látvány ennél a tizenöt éves vőlegénynél és tizennégy éves arájánál.”
Mégis úgy tetszett, nincsenek egészen felhőtlen kapcsolatban az ifjú jegyesek. Sándor zsörtölődött, hogy a sok mulatság miatt el kell hanyagolnia tanulmányait. Bizonyára kevés megértést tanúsított menyasszonya gyerekes szórakozásai és örömei iránt is. A lány még mindig szerelmes volt belé, de ösztönösen érezte, vőlegénye sosem nyílik meg teljesen előtte. Az ifjú párt állandóan figyelték, minden gesztust, minden rezdülést értelmeztek és tovább pletykáltak az udvarnál; azt a szóbeszédet is például, hogy Erzsébet éjszaka bemászott Sándor szobájába, amikor a pár Pavlovszkban időzött.
Az esküvőt 1793. október 9-én tartották. Katalint pontosan tájékoztatták arról, mi ment végbe az ifjú házasok hálószobájában - vagyis, hogy semmi. Mindketten nagyon fiatalok és tapasztalatlanok voltak még ahhoz, hogy tudatában lettek volna dinasztiafenntartó kötelességüknek. Csak szegény asszonykát ejtették szüntelen zavarba a kíváncsi kérdések, anyósa részéről is. S éppen ez az anyós, Marja Fjodorovna, újból terhes volt. 1795 januárjában hozta világra hetedik gyermekét, egy kislányt, Mariját, és tizennyolc hónappal később egy fiút, a leendő I. Miklós cárt.
Katalint nagyon bosszantotta a dolog. Nem érte már meg, hogy Erzsébet 1799-ben leánynak ajándékozot életet. A gyerek korán meghalt, ahogy egy újabb kislány is, aki 1806-ban jött a világra.Több gyermeke nem született a császári párnak.
Mikor Sándor apja, I. Pál hatalomra jutott Katalin halála után, olyan különösen kezdett uralkodni, ahogy még egyeden Romanov-cár sem. Ábrándjaiban Sándor forradalmi változásokat várt apjától, de amit ekkor naponta látott, az gondolkodóba ejtette. Hajlott rá, hogy szeresse vagy legalábbis tisztelje apját, de bizonyára már hamar feltűnt neki, hogy a cár csak zűrzavart teremt az udvarnál.
Fennmaradt egy levél, amelyet Erzsébet mintegy tíz héttel Pál trónra lépése után írt anyjának:
„Kedves Anyám, bizonyos, hogy a jó császárnő halála Téged is mélyen lesújtott. Ami engem illet, csak annyit mondhatok, hogy szüntelenül Őreá kell gondolnom. Elképzelni sem tudod, miként a feje tetejére állítottak itt minden mégoly potomnyi semmiséget is. Reám mindez oly szörnyűségesen hatott, kivált az első napokban, hogy szinte önmagámra is alig ösmertem. Ah, mily borzasztóak voltak az első napok! Ah, mily megdöbbentő volt nékem, hogy a császár semminémű fájdalmat nem érezett. Azt vélhettük volna, hogy az atyja, nem pedig anyja halt meg váratlanul, mivel csak róla beszél és minden szobában fölaggattatja a képét. Anyjára egy szót sem veszteget, hacsak nem elítélő szót vagy mindennek a csepülését, amit Ő elrendelt élete során.”
Elgondolni is rossz, mi történt volna, ha ez a levél nem ér célba.
Sándornak volt tanítójához, La Harpe-hoz intézett levele is megmaradt, amelyet barátai csempésztek ki az országból. Gatcsina, 1797. október 8.:
„Midőn atyám a trónra lépett, mindent meg akart reformálni. Uralkodása kezdete sokat ígérő volt, ám utóbb nem teljesültek a beléje vetett remények. Mindent a feje tetejére állított... Ön mindig tudta, hogy megfordult néha a fejemben az országomból való távozás gondolata... Hazám szomorú jelen állapotja szándékom megváltoztatására késztetett. Ha valaha kormányra kerülnék, tanácsosabb lenne nem vonulnom önkéntes számkivetésbe, hanem a feladatnak szentelnem magainat, hogy országomnak szabadságjogokat adjak, s meghiúsítsam, hogy a jövőben egy eszelős kezébe essék játékszerül. Kapcsolatban állok felvilágosult férfiakkal, kik szintén régóta úgy gondolkodnak, mint én. Csak négyen vagyunk mindösszesen, úgymint: Ny. Novoszilcev, Sztroganov gróf, az ifjú Czartoryski herceg, a segédtisztem (egy ifjú ember a milliók közül) és magam. Az az ideánk támadt, hogy a jelen kormányzat idején minél több külföldi könyvet fordítunk le orosz nyelvre. Ezekből azután, föltéve, hogy engedélyeztetik, minél többet kinyomatunk és a többit későbbi alkalmakra tesszük félre... Ha majd én kerülök sorra, lassan, lépésről lépésre lesz szükséges haladnom a munkával, hogy utat nyissak egy népképviselet előtt... még ha szabad alkotmány lesz is az. Abban a pillanatban kétségkívül vége szakadna hatalmamnak, és ha fáradozásunknak kedvezne a Gondviselés, én visszavonulnék valahová és békességben élnék. Megelégedéssel figyelném tovább hazám szerencsés sorsát és együtt örvendeznék vele.”
Ennek a levélnek ugyan majdnem olyan a végkicsengése, mint egy mese, de azért a sorok közül kiolvashatók Sándor komoly aggályai. A pétervári udvari körök csakugyan arra számítottak, hogy bármikor zavargások törhetnek ki. Maga Pál császár is aggódott a biztonságáért. 1798. február 8-án, aznap, amikor Marja Fjodorovna világra hozta kilenc gyermeke közül az utolsót, egy fiút, letették egy új erődítmény alapkövét. Mind a fiú, mind a vár a Mihály nevet kapta.
Itt gyilkolták meg I. Pált 1801. március 12-ének éjszakáján.
Mielőtt Sándor március 12-én meghirdette, hogy Nagy Katalin szellemében fogja kormányozni a birodalmat, heves összeütközésre került még sor az anyjával. Amikor Marja Fjodorovnához eljutott férje halálhíre, teljesen magánkívül volt és hisztérikusan zokogott. Első fajdalmában Sándort vádolta, hogy eltűrte apja megölését, ha ugyan nem az ő lelkén szárad. Kereken megtagadta, hogy fogadja fiát. Csak később szedte össze magát valamelyest, magához hívatta Sándort és kérdőre vonta. Ő meg tudta győzni arról, hogy nem tudott a tettről.
Hogyan kormányozza majd Sándor ezt a nagy országot? Apja, Pál uralkodásának áldatlan évei után voltaképpen csak javulhatott a helyzet. De nem volt-e még túl hatalmas Katalin árnyéka?
Sándor először beérte azzal, hogy legközelibb barátai - Czartoryski, Novoszilcev, Sztroganov - körében semmire sem kötelező beszélgetéseket folytasson esetleges liberális reformokról. Megmaradtak a vitáknál. Időnként La Harpe is, aki 1801 szeptemberében visszatért Oroszországba, adott egy-egy jó tanácsot.A „Titkos Bizottság”, ahogy ezt a baráti kört nevezték, sokat tervezett, de az első szerény eredmény egy rendelet volt, amely 1801 decemberében nem nemeseknek is engedélyezte földbirtok vásárlását.
Sándort 1801 szeptemberében koronázták meg Moszkvában. Az etikett voltaképpen hosszabb gyászidőt írt volna elő az apa temetése után, de udvari körökben az volt az általános kívánság, hogy hamar tartsák meg a koronázást. Szeptember 11-én Sándor és Erzsébet elhagyta Szentpétervárt. Gyorskocsikon utaztak, és csak rendkívül rövid pihenőket tartottak. A hihetetlenül rossz utakon is már szeptember 17-én elérték Moszkva határát.
Erzsébet ezt írta anyjának: „Étkezéshez csak kutyafuttában mosdottunk meg, noha égetően szükséges volt, mert azt hiszem, világéletemben nem voltam még ilyen piszkos... Egész úton hatalmas porfelhőt hagytunk magunk mögött.”
Moszkva újra fővárosnak érezhette magát és megmutathatta, hogy itt még mindig fennáll a boldogító összhang az orosz ortodoxia és a cárság között. Az új északi főváros sok ember szemében elhalványult egy rövid időre a régi moszkóviai birodalom nagysága mellett, amit a koronázási ünnepségek szemléltettek. Az orosz cárok ősi koronázótemploma, az Uszpenszkij-székesegyház újra gyertyák ezreinek fényében tündökölt. Sándor a metropolita kezéből vette át a cári koronát. Azt, amelyet eredetileg a nagyanyjának, Nagy Katalinnak készítettek. Aztán Erzsébetet is megkoronázták. És mint ilyen alkalmakkor mindig, egész Moszkva elmerült a számtalan ha rang zúgásában és az ágyúlövések dörejében.
A koronázási ünnepségek után a császári pár még egy teljes hónapig Moszkvában maradt. Bálok és bankettek követték egymást, színjátékok, hangversenyek, katonai parádék. Sándort már itt behálózta a szép Marija Nariskina, aki később a szeretője lett. Erzsébet kevés örömét lelte a moszkvai napokban, panaszkodott, hogy itt nagyon idegennek érzi magát.
A Troice-kolostorba, Szent Szergij sírjához tett zarándokút után a házaspár október 27-én elutazott Pétervárra. A poros utak közben sártengerré változtak. Mégis nagyon siettek, hogy visszaéljenek, annyira, hogy még éjszaka is haladtak.
A koronázási ünnepségek és a sok moszkvai hűségeskü szárnyakat adtak Sándornak, úgy érezte, népe elismeri és becsüli. A meggyilkolt apa árnya lassan halványulni kezdett. A koronázás után is találkozott időnként a Titkos Bizottság a cárnál. Ő pedig bátrabb lett. Lassan hozzáfogott változtatások bevezetéséhez, többnyire ott, ahol biztosra vehette, hogy senki sem nehezményezi. Először is azokat a tilalmakat szüntette meg, amelyek olyan gyűlöltté tették apját. Sándor a ruharaktárakba száműzte a porosz egyenruhákat; az elbocsátott és száműzött tisztek, akiket jobbára jelentéktelen hibákért büntetett I. Pál, visszatérhettek a hadseregbe; és feloldották az Anglia elleni kontinentális blokádot is. Újra szabad volt külföldi könyveket terjeszteni és fordításokat készíteni. Nagyon kedveltté váltak a külföldi utazások, különösen a nemességen belül, amely újra szilárdan ült a nyeregben.
1802 szeptemberében nyolc minisztériumot létesítettek, ezek váltották fel a kollégiumok régi közigazgatási formáját. Már nem a szenátusnak, hanem a császárnak rendelték alá őket. Először hadügyi, haditengerészeti, külügyi, belügyi, pénzügyi, kereskedelmi, igazságügyi és oktatásügyi minisztérium létesült. Később aztán, 1811-ben, kiegészült ez a rendőrség, a közlekedés és az állami felügyelet minisztériumával. Miniszteri Bizottság kezdte meg működését, amelynek nemcsak az egyes minisztériumok között kellett az átfogó feladatokat koordinálnia, hanem az orosz kormányzók felügyeleti hatósága is volt. A Miniszteri Bizottság döntéseit a császár hagyta jóvá. Mindez szépen hangzott, de mivel sem miniszterelnök, sem népképviselet nem volt, csak tovább erősödött az uralkodó hatalma.
Egy 1803 februári törvény megengedte a földbirtokosoknak, hogy fölszabadítsák jobbágyaikat és földet adjanak el nekik. Ehhez írott szerződés volt szükséges, és minden esetben a császárnak kelleti engedélyeznie. Ez az ukáz azt kívánta lehetővé tenni, hogy idővel „szabad földművesek” rendje alakuljon ki. Sajnos ezzel a joggal kevesen éltek.
Nem kétséges, hogy Sándor uralkodásának első éveiben meglehetősen liberális eszmék teijedtek el, és némelyikük meg is valósult. Igen figyelemreméltó haladást értek el az iskolaügy terén. Az orosz birodalmat hat nagy tankerületre osztották fel, s ezek élére egy-egy kurátor került, és megindították népiskolák, tanítóképzők, papneveldék, főiskolák és akadémiák alapítását is. Nem minden terv vált ugyan valóra, főleg az elemi szintű oktatás állt változatlanul gyatrán, de a pozitív változásokat nem lehetett nem észrevenni.
A meglevő egyetemeket újjászervezték, Kazanyban és Harkovban új főiskolákat indítottak, később Pétervárott és Varsóban is.Több mint negyven új gimnáziumot alapítottak, líceumok és kadétiskolák bővítették a kört. A színvonal nem mindenütt volt példaadó, de az első lépést megtették.
Egy név jellemzi mindenki másénál jobban Sándor liberális törekvéseit uralkodása első felében: Mihail Mihajlovics Szperanszkij. Egyszerű falusi pap fiaként született 1772-ben, és hétéves korában a vlagyimiri papneveldébe került. Pétervárott tanult a teológiai akadémián, és rendkívüli tehetsége még a metropolitának is feltűnt, ki is nevezte a matematika, fizika, retorika és filozófia tanárának. Mihailnak azonban nem volt kedve továbbra is papi környezetben maradni, és mindent megtett, hogy állami szolgálatba léphessen. Először elfogadott egy szerény magántitkári és nevelői állást, majd hivatalnokként tört céltudatosan fölfelé. 1802 óta a belügyminisztériumban dolgozott és a miniszterhelyettesi posztig vitte.
I. Sándorral 1807-ben ismerkedett meg személyesen. Szperanszkij már készített néhány szakvéleményt a Titkos Bizottságnak, és ezzel elnyerte a cár bizalmát. Ekkor azzal bízták meg, hogy készítsen elő egy olyan alkotmánytervezetet, amely alkalmas az abszolutizmus rendszerének alkotmányossal való felváltására Szperanszkij eredetileg Anglia felé akart tájékozódni tervezetével, de aztán - azért is, mert csodálta a francia forradalmat - Franciaországot vette mintának. Ez az ingadozás - hogy dönteni kell Anglia és Franciaország között - a XIX. század első éveiben egyben az egész orosz arisztokráciát is jellemezte. Szperanszkij már 1809 november végén leadta alkotmánytervezetét, s közben helyettes igazságügyminiszter lett. Milyen is volt ez a tervezet? Az orosz birodalom kormányzóságokra oszlott, minden kormányzóság kerületekre, minden kerület járásokra. Minden járásban dumát létesítenek, népképviseletet, amelybe földbirtokosok és szabad parasztok tartoznak. A járási duma képviselőket választ a kerületi dumába, a kerületi duma pedig képviselőket a kormányzósági dumába, föl egészen a birodalmi dumáig, az orosz parlamentig. Ez a parlament azért ül össze, hogy megtárgyalja az állami költségvetést és a törvényjavaslatokat.
A cár nevezi ki minisztereit és az úgynevezett államtanács tagjait, akik a cárt minden kérdésben tanácsaikkal látják el.
A különböző dumák révén itt egyfajta népakarat jut kifejezésre, de sem a jobbágyoknak, sem az ingatlantulajdon nélküli kézműveseknek és munkásoknak nincsenek politikai jogaik. Az orosz átokhoz, a jobbágysághoz még sokáig nem mertek hozzányúlni.
Szperanszkij tervezetét lépcsőzetesen kívánták megvalósítani. Nem jutottak túl az első lépcsőn, az államtanács 1810.január 1-jei megalakításán. Minden más írott malaszt maradt. Ám Szperanszkij faradhatatlanul dolgozott tovább. Polgári törvénykönyvet tervezett, Napóleon Code Civile-jére támaszkodva, amely törvénykönyv sohasem lépett érvénybe. Ő fogalmazta a cár trónbeszédeit, foglalkozott az állam pénzügyeivel és új módon szabályozta az előléptetéseket a polgári szolgálatban. Eszerint egy bizonyos rangon felül már nem automatikusan járt az előléptetés, hanem a jelölteknek szigorú vizsgákat kellett letenniük.
Szperanszkij olyan nagy kegyben állt a cárnál, hogy nagy volt ellenségei száma is, akik - alacsony származása miatt még inkább - irigyelték a sikerét. Reakciós körök, elsősorban Nyikolaj Karamzin udvari történetíró (akkortájt jelentős költő), arra figyelmeztették Sándort, hogy már Nagy Péter is túl messzire ment az európaizálás politikájával. Annyiban igazat adhatunk a bírálóknak, hogy tervezeteiben Szperanszkij kevéssé vette figyelembe a valóságos orosz viszonyokat, de a teljes visszafordulás szinte az ősidőkhöz a XIX. század elején - ez még a cárnak sem tetszett. Mégsem ez volt az oka annak, hogy elfordult Szperanszkijtól.
Oroszország kapcsolata Franciaországgal rohamosan romlott. Katonai összecsapás veszélye fenyegetett. Ebben a helyzetben azzal vádolták a cár bizalmasát, hogy titokban levelez Napóleonnal és gúnyolja az orosz cárt. Ez természetesen fölöttébb sértette az uralkodó hiúságát. Elhatározta, hogy azonnal megszabadul Szperanszkijtól.
Az államférfit 1812. január 1-jén még magas rendjellel tüntették ki, de már állandóan besúgók figyelték. Március 17-én - Szperanszkij a szokásos jelentéstételre jelent meg a Kremlben - Sándor közölte vele, hogy elbocsátja. Mire hazaért, iratait már lepecsételték, őt pedig nyomban tovább küldték száműzetésbe. Először Nyizsnyij Novgorodba, aztán Permbe. 1816-ban kinevezték Penza kormányzójának, 1819-ben Szibéria kormányzójának. 1821-ben visszatérhetett Szentpétervárra; helyét azonban már rég más töltötte be.
Szperanszkij megbuktatásában benne volt az 1769-ben született Alekszej Andrejevics Arakcséjev keze is, aki már I. Pál uralkodása idején feltűnt. Egykor azokban a csapatokban szolgált, amelyeket Pál olyan buzgón gyakorlatoztatott Gatcsinában, s rendkívüli volt a szorgalma és odaadása. Ügybuzgalma nem ismert határt, ha katonákat kellett valami kis vétségért megbüntetni. Pál elhalmozta kegyével, kinevezte tábornoknak és grófi címet adományozott neki.
Trónra lépése után Sándor felvette Arakcséjevet legközelebbi munkatársai körébe. 1803-ban ő hajtotta végre a tüzérség átszervezését, és 1808-ban hadügyminiszter lett. Egy olyan korban, amikor bőven akadt lehetőség a harcmezőn gyakorolni a hadvezetést, Arakcséjev még egyetlen csatában sem vett részt. Viszont ragyogó, bár módfelett szigorú szervező volt; lelkiismeretes, megvesztegethetetlen és alapos. A fegyelem volt számára a legfőbb parancsolat. Mivel Szperanszkij beleavatkozott minisztériuma igazgatásába, tiltakozásul lemondott hadügyminiszteri posztjáról, de megmaradt Sándor katonai tanácsadójának.
Aligha akadt kíméletlenebb parancsvégrehajtó Arakcséjevnél, akinek igazi fölemelkedése csak 1815 körül kezdődött. Sándor, aki a Napóleon elleni háború után mindinkább egy szelíd küldetés-misztika dicsfényébe burkolózott, tanácsadójában megtalálta azt az embert, aki a hétköznapok sok piszkos munkáját levette a válláról. Ehhez minden eszköz megfelelt neki. Arakcséjevnek nem volt ugyan miniszteri tiszte, mégis magához ragadta a belpolitikát. Ebben korántsem saját eszméi vezették, hanem úgy cselekedett, ahogy hite szerint a cár elvárná tőle. És a cár nevében gyakorolta azt az elnyomást a lakosságra, amit a kaszárnyarendszer szó csak finoman ír körül. Mindenkinek — polgári lakosságnak és hadseregnek — olyan gépies pontossággal kellett működnie, mint az óraműnek. Az országban szemre nyugalom honolt, de milyen áron?
Arakcséjev grusinói birtokán próbálta ki, amit nagyban szándékozott megvalósítani. Itt olyan vaskemény rend uralkodott, hogy a legalantasabb réteg, a jobbágyok emberi méltóságuk legutolsó maradványait is elveszítették, és kegyetlen dresszúra alanyaivá váltak. Gaztetteiért 1825-ben nyújtották be Arakcséjevnek a számlát, amikor a szolgaságban tartott parasztok agyonverték a szeretőjét. A megtorlás iszonyú volt.
A Vasgróf - ahogy nevezték - felügyelte az úgynevezett katonai telepeket is. A cárnak jutott eszébe, hogy katonákat telepít a határvidékekre, ahol földet kapnak bérbe, hogy szolgálati szabadidejükben megművelhessék. Elsősorban anyagi hasznot reméltek ettől, mivel a telepeken lakó katonák így halálukig el voltak látva. Családjukkal is együtt élhettek, ami nem volt mellékes a sereg harci morálja szempontjából. Arakcséjev a legirgalmatlanabb módon vitte tökélyre a katonai telepek rendszerét. A nőtlen katonákat erőszakkal megnősítették. Az asszonyoknak évente egyszer gyereket kellett szülniük vagy hét méternyi lenvásznat megszőniük. A telepeken született fiúkat nyolcéves korukban apjuk ezredébe írták be, s később kegyetlen drillel kiképezték. Tizennyolc évesen megkezdték rendes katonai szolgálatukat. A telepeken úgy kellett mennie mindennek, mint a karikacsapás. Az arakcséjevi rend mindennemű megszegését könyörtelenül büntették. Novgorod és Herszon között nagy számú ilyen telep létesült, összesen körülbelül egymillió lakossal. Nem voltak egyebek, mint börtönök vagy munkatáborok, takaros külsejük elbűvölte az időnként odalátogató cárt, de valójában rendőrállamot testesítettek meg kicsiben. A húszas években sor került az első ellenállásra, zendülések és zavargások törtek ki, de Sándor akkor is ragaszkodott ezekhez az intézményekhez. És Arakcséjev bikacsökje megtette a magáét. A rendszer maradványai egészen a XIX. század második feléig fennmaradtak.
Alekszej Andrejevics Arakcséjev időszaka, amely 1815-ben kezdődött sok-sok kegyetlenségével, fordulatot is jelez Sándor politikájában és világlátásában. A cár kapcsolata vele, a birodalom zsandárjával, első pillantásra ámulatba ejthet, hiszen úgy ismertük meg Sándort, mint La Harpe felvilágosult és buzgó tanítványát. Csak hát az uralkodó az apja fia is volt, Arakcséjev pedig odaadó szolgája.
Amikor 1801-ben I. Sándor átvette a cári trónt, sokan békeangyalnak látták. Még ha csak rövid ideig volt is hatalmon az apja, ez a néhány év elég volt ahhoz, hogy mély gyűlölet áradata zúduljon a cári ház ellen.
Sándor első tettei a legszebb reményekre jogosítottak. A kusza európai helyzet az elé a döntés elé állította, semleges maradjon-e Oroszország a katonai konfliktusokban, vagy beavatkozzon valamelyik nagyhatalom oldalán. Sándor először igyekezett semleges maradni. A keleti-tengeri kikötők megnyitásával eltemette fennálló viszályait Angliával (1801 június), és tudomására hozta mindenkinek, hogy Oroszország nem akar idegen ügyekbe avatkozni. A korzikai Bonaparte Napóleon megállíthatatlan fölemelkedése és főleg hódítási kedve azonban a jóindulatú Sándort is megriasztotta.
A hangulat 1805-ben egyértelműen Napóleon ellen fordult, noha az igyekezett Oroszországot örök időkre maga mellé állítani. A francia betörés Ausztriába (1805) arra kényszerítette az orosz hadsereget, hogy megsegítse szorongatott szövetségesét. Sándor összefogott Angliával, Svédországgal, Ausztriával és Poroszországgal, de Napó leon számtalan győzelme szövetségeseinek csapatai fölött 1807-ben arra indította, hogy fordulatot hajtson végre politikájában.
A két, addig ellenséges császár első találkozójára 1807-ben került sor egy tutajon a Nyemenen (Memel). Nem sokra rá újabb egyezményeiket a tilsiti békében pecsételték meg. Sándor elismerte Franciaország hegemóniáját az európai kontinensen, kötelezte magát, hogy részt vesz a napóleoni kontinentális zárlatban, és beletörődött földközi-tengeri pozícióvesztéseibe és egy varsói nagyhercegség megalapításába.
Napóleon mesterien az ujja köré tudta csavarni Sándort. Istenáldotta pszichológiai tehetsége volt, Sándor pedig nagyon is esendő volt ahhoz, hogy felüljön a hízelgésnek. Európában - így Napóleon - csak két úr lehet: egy Nyugaton, ez Napóleon, és egy Keleten, ez Sándor. Azt is értésére adta az orosz cárnak, hogy semmi kifogása az ellen, ha Svédország vagy Törökország rovására terjeszkedik. Ez tetszett Sándornak. Már 1809-ben orosz birtok lett egész Finnország. Az oszmán birodalommal való háborúskodás tovább tartott. Csak 1812-ben szerezte meg Oroszország Besszarábiát.
A Franciaország és Oroszország közötti fraternizálás azonban kezdettől fogva valahogyan erőltetett, természetellenes volt. A szövetség nem vetett számot Oroszország külgazdasági és európai érdekeivel. Maguk az oroszok is kevés megértést tanúsítottak e közeledés iránt, hiszen nekik Napóleon az Antikrisztus volt, a megtestesült forradalom.
Az oroszok gazdasági helyzete kétségbeejtő képet mutatott; az Oroszországnak rendkívül fontos angliai kereskedelmet teljesen megbénította a kontinentális zárlatba való belépés. Aggasztóan romlott a pénz értéke, és ajtó, ablak nyitva állt a korrupció és vesztegetés előtt. Mindezt Sándor nem látta volna? Mindenesetre legalábbis ingadozni kezdett a korzikai iránti érzéseiben. Erre még a családjában is talált okot, hiszen anyja makacsul vonakodott, hogy lányát, Katalint, Sándor húgát, nőül adja Napóleonhoz. Katahnt rövid úton férjhez adták Georg oldenburgi trónörökös herceghez. Napóleon 1809 decemberében elvált Josephine Beauharnais-tól. Ekkor Sándor fiatalabb húga, Anna kezét kérte, aki éppen tizenhat esztendős volt. Ebben az esetben is kosarat kapott. A cárleányok kiházasításában Sándor anyja volt illetékes.
Sándor cár másként határozott volna, de az erfurti „fejedelmek gyűlésen" 1808-ban a két uralkodó utolsó találkozóján már megérezhette Napóleon haragját. A császár ismételten felszólította az oroszokat, hogy támadóbban lépjenek fel Ausztriával szemben, Sándor azonban ezt - Napóleon dühös tirádái ellenére - erélyesen elutasította. Csak arra szánta rá magát a következő hónapokban, hogy bevonul Galíciába. Eléggé ártalmatlan vállalkozás volt. Amikor a franciák 1810 júliusában annektálták Oldenburgot, ezt Sándor Georg sógorával szembeni gyalázatnak érezte. Személyes sértésnek vette, hiszen Napóleon a családját támadta meg. Különben is mindig azon igyekezett, hogy politikája a nagy számú német rokon javára váljék. Az a gondolat, hogy a franciák - szövetség ide vagy oda - Oroszország ellen fordulhatnak, befészkelte magát Sándor fejébe. Amikor pedig Napóleon állandóan újabb ürügyeket talált arra, miért nem támogatja a törökökkel esedékes béketárgyalásokon, az orosz cár már a franciákkal történő szakításra gondolt.
Az első lépést 1810. december 31-én tették meg. Oroszország kilépett a kontinentális zárlatból. Legfőbb ideje volt, hiszen az orosz gazdaság a mélypontra került. Dühödt levélváltás következett a két szerződő fél között, aminek az lett az eredménye, hogy már egyikük sem zárta ki háború lehetőségét. Az 1811-es évben gőzerővel folyt a készülődés a háborúra.
Még 1812 áprilisában is azt írta I. Sándor, már vilnai főhadiszállásáról, Napóleonnak, hogy változatlanul baráti érzülettel van iránta, mindenről hajlandó tárgyalni, ha - igen - ha a francia visszavonja csapatait az Oderán túlra. Napóleon azt válaszolta, hogy barátsága változatlan, ő sem kíván háborút. Aztán elutazott Drezdába, hogy fogadja a köréje gyűlő német fejedelmek hódolatát.
Napóleon csapatai azonban már Kelet felé meneteltek. Sándor folyamatos tájékoztatást kapott a mozgásukról. Május végén Napóleon fólkerekedett Drezdából és a Grande Armée-hoz sietett, amely közeledett a Nyemenhez. Oroszország elleni hadüzenet nélkül megkezdődött a francia támadás. Napóleon katonái átkeltek a Nyemenen.
Aznap este bált rendeztek Vilnában Sándor tiszteletére. A fényes estély során adták át neki a franciák támadásának hírét. Másnap a következő sorokat küldte Napóleonnak:
„Fivérem-uram! Tegnap megtudtam, hogy lojalitásom ellenére, mellyel megtartom Felséged iránti kötelezettségeimet, csapatai átlépték Oroszország határát... Ha Felséged hajlandó haderőit az orosz területről visszavonni, meg nem történtnek tekintem azt, ami történt, és a megegyezés lehetősége közöttünk még nyitva marad. Ellenkező esetben arra kényszerít, hogy csak ellenséget lássak Felségedben, holott ez részemről semmivel sem provokáltatott ki. Felségedtől függ, hogy megkíméli-e az emberiséget egy új háború szerencsétlenségétől. Maradok Felséged jó fivére, Sándor.”
Három nap múlva Napóleon csapatai Vilnába érkeztek. Ott már nem találtak orosz katonát sem. És ez így folytatódott. Az oroszok egyre csak visszavonultak, először bizonyára a franciák túlnyomó létszámfölénye miatt. Utóbb azonban ez a módszer taktikává lett, a siker receptjévé a Honvédő Háborúban, ahogy ezt a háborút később majd nevezik.
Sándor a csapatokkal tartott. Ő volt a főparancsnok. Napóleon viszont arra számított, hogy már a nyugati határon döntő vereséget mér az oroszokra és nemsokára visszatér Párizsba. Moszkvára eredetileg nem irányult az érdeklődése. De minél tovább vonultak vissza az oroszok, bújócskát játszva Napóleonnal, annál messzebb nyomult előre a Grande Armée a hatalmas ország belsejébe. Mint valami délibábot, úgy üldözték a döntő csata lehetőségét.
A franciáknál jelentkeztek a kimerültség, a betegségek és főként az ellátási nehézségek első jelei. Rengeteg ló pusztult el, mert semmilyen vagy csak rossz takarmány volt. Ettől az egész szállítórendszer, az egész utánpótlás szétesett. Napóleon elérte Vityebszket és rövid pihenőt engedélyezett csapatainak.
Sándor közben hazatért a „frontról”, hallgatva Arakcséjev igen nyomatékos tanácsára és a húga, Jekatyerina eléggé keresetlen hangú levelére, aki azt írta neki, hogy a cárnak alighanem fontosabb dolga volna Moszkvában vagy Pétervárott. Sándor tehát Moszkvába utazóit, összehívta külön-külön a nemességet és a kereskedőkéi, es felhívott mindenkit az ellenséggel szembeni helytállásra.
Sohasem érezte jobban magát, mint ekkor, amikor viharos lelkesedéssel fogadkoztak neki, hogy a haza védelméért a legnagyobb áldozatokat is meghozzák. Mindenki meg volt győződve, hogy Sándor az igazi, a kiválasztott Oroszország megmentésére. Már ekkor áldottnak nevezték.
Azzal, hogy Napóleon maga mögött hagyta Vityebszket, Moszkva közvetlen veszélybe került. És a lakosság hangadói egyre többször követelték, hogy kerüljön végre sor a döntő csatára. Közben elesett Szmolenszk, amely az oroszok szemében mindig afféle bástya volt az idegen hódítókkal szemben. Sok tiszt nem értette, miért adták fel. Azt viszont régóta tudták, hogy a két legfontosabb hadvezér, a livóniai Barclay de Tolly és Bagration, egy heves vérű grúz, egyáltalán nem értik meg egymást és elmanővereznek egymás mellett. Záporoztak a panasztévő levelek, és Sándor rákényszerült, hogy új főparancsnokot nevezzen ki. Kelletlenül engedte, hogy meggyőzzék: nincs rá alkalmasabb ember, mint Mihail Ilarionovics Kutuzov. Igaz, hogy már 67 esztendős volt, elnehezedett és lóra sem tudott már szállni, de az egész orosz hadsereg szerette. Mikor Kutuzov megjelent az orosz főhadiszálláson, nagy lelkesedéssel fogadták. Most már mindenki biztosra vette, hogy vissza tudják szorítani a franciákat. A kis Borogyino falucskánál zajlott le az első nagy csata. Ez 1812. szeptember 7-én történt. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, de egyértelmű győztes nem volt. így aztán mind Napóleon, mind Kutuzov azt jelentette otthon, hogy győzött. Ebben a csatában talán mégis Napóleon kerekedett felül, Kutuzov viszont fordulatot hozott vele a háborúban.
Amíg Borogyinónál folyt a harc, Sándor újra Szentpétervárott tartózkodott. Moszkvai diadala, honfitársai lelkesedése mintha már a távol ködébe veszett volna. Kétségek gyötörték, főleg, amikor a súlyos veszteségekről hallott. Nem kedvelte Kutuzovot, a vén „rókát”, aki már Katalin alatt learatta a babérjait Nem látta, mennyire tisztelik ezt az ízig-vérig orosz tisztet, nem volt meg benne a katonák vak bizodalma.
Kutuzov Borogyino után visszavonult. Egyenest Moszkván át vezette seregét, és várakozó állást foglalt el a régi orosz főváros mögött. Feltehetően már régóta tervezte, hogy harc nélkül feladja Moszkvát. Állítólag azt mondta: Moszkva lesz a szivacs, amely felszívja a franciákat.
Amikor 1812. szeptember 14-én Napóleon bevonult Moszkvába, a város csaknem teljesen néptelen volt. Hiába várt arra Bonaparte, hogy a moszkvai polgárok küldöttsége átnyújtja neki a város kulcsait. A franciák birtokba vették a várost, és sehol sem ütköztek ellenállásba. Éjszaka észrevették, hogy ég itt-ott egy-egy ház, de éppen elég égő várost láttak már útközben. Ám aztán erős nyugati szél támadt és fölszította a lángokat. Moszkva négy napig égett, a Kreml jelentős része is a tűz martaléka lett. Napóleonnak el kellett hagynia a Kremlt, Moszkva füstbe borult utcáin vonult biztonságos helyre. „Ezek barbárok! Micsoda nép!” - kiáltotta ekkor állítólag.
Napóleon abban bízott, hogy Sándor most békét ajánl, és levelet küldött az orosz cárnak Szentpétervárra. Moszkva égése, a pusztítások, az orosz csapatok visszavonulása — mindez nagyon elcsüggesztette a cárt. De levertsége ellenére sikerült új erőre kapnia. Nem adott választ Napóleonnak. Környezetének pedig ezt mondta: „Vagy Napóleon, vagy én - együtt nem uralkodhatunk. Most már ismerem. Engem nem csap be többé. A népem és én egyek vagyunk.” És később Kutuzovnak: „A békefeltételeket Párizsban kell diktálnunk .” Előbb azonban még eljött a tél, az egyik legkeményebb, amit valaha is megért Oroszország.
Hiába várt Napóleon valamilyenjeire Szentpétervárról. Többször is megpróbált kapcsolatba lépni a cárral, hiszen nem számított Sándor makacsságára. Azt a gondolatot, hogy maga nyomul Szentpétervár felé, Napóleon elvetette. Az idő egyre rosszabbodott. Nem maradt más lehetőség, mint a visszavonulás; fölperzselt falvakon és városokon át, teljesen kiszipolyozott vidékeken, melyeket már hó borított. A csűrök és istállók üresek voltak, sehol nem akadt élelmiszer, és fellángoló partizánharcok emésztették föl a végső erőtartalékokat. Az átkelés a Berezinán, amelynek minden hídját leromboltak, katasztofális lett, rengeteg ember életét követelte.
Kutuzov sohasem gondolt arra, hogy újra meg merjen kockáztatni egy nagy megsemmisítő csatát. Túl sok áldozatot kellett már hoznia az országnak. Neki az volt a célja, hogy kiűzze az országból Napóleont. Sándor azonban győzelmet akart, nagy, mindent megsemmisítő csapást a dölyfös franciára. Nagyon elégedetlen volt Kutuzov taktikájával, de azért kitüntette a György-kereszttel.
Az uralkodó nem tudott abba belenyugodni, hogy Napóleon legyőzetlenül elvonult, és még mindig viseli a császári koronát. Megmentő kell ide, egész Európa megmentője - az pedig ő lesz, I. Sándor. A gondolat mindinkább küldetéstudattá vált, jóllehet Sándor meglehetősen egyedül állt ezzel az elképzeléssel. Legtöbb harcedzett főtisztje lebeszélte arról, hogy ilyen nyaktörő vállalkozásba bocsátkozzon. Oroszországban más arculata volt a dolognak: ott az ország győzte le az ellenséget, s az a gondolat, hogy az Antikrisztus ellen harcolnak. És valóban honvédő háború volt, amit az oroszok megvívtak. De hogy állt Európa? Vajon sikerülne-e még egyszer Napóleonnak új hadsereget fölállítania és újra megtámadnia Oroszországot? Elvégre most már tudja, mire vállalkozna.
Mindezt bizonyára Sándor is végiggondolta, amikor megparancsolta Kutuzovnak, lépje át a Nyement és üldözze a Grande Armée szánalmas maradékát. Megint csak fóléledt benne az idealista, a romantikus rajongó, aki az emberiség megmentőjévé akart válni. Senki sem értette meg ekkor, mint ahogy akkor sem értette meg senki, amikor még Napóleonnal barátkozott.
A cár Európában talált szövetségeseket - Poroszországot és Ausztriát. 1813. október 18-án vívták Lipcsénél a döntő csatát, amit Sándor kényszerített ki. És nem érte be ennyivel. Napóleont meg kell fosztani trónjától. Katonáihoz intézett lángoló szózatában a cár még egyszer megmutatta, hogy jó tanítványa La Harpe-nak: „Vitézségetek az Okától a Rajnáig hozott benneteket és még tovább is vezet. Átkelünk majd a Rajnán. Benyomulunk ama nép földjére, amely ellen véres, elkeseredett harcot kellett vívnunk. Honunkat immár megmentettük és dicsőséggel öveztük. Visszaadtuk Európának függetlenségét és szabadságát Nyugalom és békesség honoljon az egész földkerekségen! Engedtessék meg minden államnak, hogy tulajdon kormányzata, tulajdon törvényei alatt élhessen és virulhasson!... Midőn az ellenség betört földünkre, sok szenvedést okozott nekünk. Súlyos büntetéssel lakolt érte, mert Isten haragja lesújtott reá. Óvakodjunk attól, hogy hasonló vétket vegyünk magunkra. Isten, a könyörületes szívű, nem szereti az embertelenséget és a kegyetlenséget. Feledjünk el minden rosszat, amit az ellen művelt velünk. Ne a bosszút és a gyűlölséget vigyük országába, hanem a barátságot, és nyújtsuk ki feléje, békekötésre, kezünket! Az oroszok dicsősége abban vagyon, hogy a fegyveres ellent a földre sújtják, de a védtelent és a békés lakosságot jótettekkel halmozzák el.”
Az orosz cár 1814 márciusában, a porosz királlyal együtt, bevonult Párizsba. Napóleon aláírta a lemondó okmányt. A franciákkal úgy bántak, ahogy Sándor megígérte, mint „felszabadított nemzettel”. És ő, I. Sándor volt „Európa megmentője”. Így jelent meg a bécsi kongresszuson is, bár Lengyelországgal kapcsolatos igényeit kissé csökkentenie kellett. Sándor előtt természetesen nem maradt rejtve a szövetségesek torzsalkodása a kulisszák mögött: mindegyik minél nagyobb szeletet akart az európai tortából. A cár beérte a Varsói Hercegség túlnyomó részével, amelynek „Lengyel Királyság” néven perszonálunióra kellett lépnie Oroszországgal.
A híres mondáshoz, „a Kongresszus nem dolgozik, a Kongresszus táncol”, Sándor is jelentősen hozzájárult, és állítólag alaposan megdolgoztatta az osztrák titkosrendőrséget gáláns kalandjaival. Talleyrand ezt írta Franciaországba: „Oroszország császára szeret, Ausztria császára fizet.”
Sándor európai politikájának utolsó nagy tetőpontja a Szent Szövetség létrehozása volt. Ő maga fogalmazta a szerződés alapokmányát, amelyet 1815. szeptember 26-án Párizsban írt alá az osztrák császár, a porosz király és Sándor cár. Igazságosság, béke és testvéri szeretet volt a vezérszólama ennek a megállapodásnak, és „minden szükséges esetben kölcsönös segítségnyújtást” is kilátásba helyezett. Anglia, a Vatikán és Törökország kivételével minden európai állam csatlakozott a Szent Szövetséghez.
Megvilágosodás
„Moszkva égése megvilágosította a lelkemet, és az Úr ítélete a jégmezőkön a hit oly hevével töltötte be szívemet, aminőt addig sohasem éreztem. Megismertem hát Istent, ahogyan a Szentírás kinyilatkoztatja; megértettem és értem akaratát és törvényét. Azon elhatározás érett és szilárdult meg bennem, hogy magamat és kormányzatomat csak Istennek és tisztelete előmozdításának szentelem. Attól az időtől fogva más ember lett belőlem; Európa megváltásának köszönhetem megváltásomat és felszabadulásomat.”
Az orosz cár ezeket a szavakat Berlinben intézte Rulemann Friedrich Eylert püspökhöz 1818-ban. Az utóbbi években, a bécsi kongresszus után, Sándor még egy nagy változáson esett át. A „békeangyal”, „Európa megmentője” mély miszticizmusba merült, amit már Lipcsénél is érzett magában. Nem a tábornokai, nem katonái hihetetlen vitézsége győzték le a francia ellenséget, hanem csupán Isten akarata, amely neki, a cárnak is roppant erőt adott.
Sándor mindig is hamar megnyílt, ha magához hasonló felfogású emberrel találkozott. Készséggel engedte ilyenkor, hogy megerősítsék abban, amit nem mert nyilvánosan kimondani. Érzéseiben és gondolkodásában mindig akkor volt bizonytalan, ha ellenállásba ütközött. Ha azonban rokonlelket talált, csak egy apró lökésre volt szükség, és kitárta legbensőbb valóját.
Ilyen élménye volt I. Sándornak — nem sokkal a bécsi kongresszus után — Heilbronnban. Az akkor ötvenéves Juliane von Krüdener bárónő éjszakánként megjelent a szobájában, és hangosan, átható hangon magasztalta mint Isten választott béketeremtőjét. Rábírta az orosz cárt, hogy vele együtt térdre boruljon és imádkozzék.
A rigai születésű Juliane von Krüdener, annak a Burchard Christoph Münnichnek (Minih) az unokája, aki megépítette Nagy Péternek a Ladoga-csatornát és Anna cárnő alatt tábornagy volt, negyvenegyedik életévéig a nagyvilági dámák életét élte. Majd misztikus ébredésben volt része, és egy pietista mozgalom vezetőjeként vált ismertté. Megtérésre és vezeklésre szólította föl az embereket, de a szegények anyjaként élénk jotekonykodast is kifejtett. Azt se vette rossz néven, ha csodatevő szentként magasztalták. Metternich különösen veszedelmes személynek nevezte Krüdener bárónőt, mivel a nincsteleneket a vagyonosok ellen uszítja. Sándor azonban nagyon szívesen meghallgatta egzaltált szónoklatait. Tökéletesen kielégítették a hiúságát, hiszen Krüdener bárónő váltig azt hangoztatta, hogy ő, Sándor, Isten kiválasztott eszköze. Még sokáig leveleztek egymással, és kétszer találkoztak is. A bárónő ajánlatát, hogy a cár után megy Oroszországba, hogy ott együtt imádkozzanak, Sándor elutasította.
Az utóbbi években Sándor rengeteget utazgatott, sőt bolyongott keresztül-kasul Európán. Mintha csak menekült volna önmaga elől. Kezdeti küldetéstudatát nyughatatlan izgés-mozgás váltotta fel. Végül 1815 decemberében visszaérkezett Pétervárra. Útközben meglátogatta új „Varsói Királyságát” és lengyel királyként ünnepeltette magát. Pétervárott „körülbelül negyedmillió elintézetlen ügy várt magasabb döntésre”. A nép azonban éljenezte, és a reménység, hogy most sok minden rendbe jöhet, nagyobb volt, mint valaha. Az ifjú Alekszander Puskin írt egy verset, amelyet hálával és szeretettel a mi Napunknak, Sándor cárnak ajánlott. Akkor még nem sejtette, hogy ugyanez a cár küldi majd száműzetésbe. Arra sem gondolt még senki, hogy Arakcséjev lesz a cári birodalom második leghatalmasabb embere.
Családi ügyek-bajok
Az európai béke a császári családra nézve is számtalan változást hozott. Sándor legfiatalabb húga, Anna, Orániai Vilmos herceg hitvese lett, és 1816 nyarán Hollandiába ment. Öccse, Miklós egy év múlva nőül vette Charlottét, Lujza porosz királyné legidősebb leányát Charlottéból Alekszandra Fjodorovna lett. Sándor már 1805-ben megismerkedett leendő sógornőjével, aki hétéves volt akkor, es szabályszerűen megbabonázta a cárt. Ő hozta létre a házasságát öccsével, boldog kapcsolat lett belőle.
Nem jelentett titkot, hogy Sándornak már trónra lépése után két évvel szeretője volt: Marija Nariskina. Szerelme iránta és közös lányuk, Szofja iránti szeretete sok-sok évig megmaradt. Hogy az asszony szüntelenül csalta, azt vagy nem tudta vagy nem akarta tudni. Erzsébet, Sándor hitvese, mindvégig kitartott mellette. Ő, akit még Nagy Katalin választott, és szinte gyermekként ment férjhez, igazán megbízható feleség volt, és igyekezett megérteni Sándor minden szeszélyét. Igen gyakran sikerült is támaszt és vigaszt nyújtania neki. Hihetetlen nagylelkűséggel nézte el kirúgásait a hámból és sohasem avatkozott az államügyekbe. Hogy mit gondolhatott Krüdener bárónőről, nem tudhatjuk. Jól tudjuk viszont, hogy ő is talált meghitt vonzalmat más karjaiban, Adam Czartoryski, a híres családból való, megnyerő lengyel férfi oldalán.
A házastársak között mégsem került sor soha végleges szakításra, talán még elhidegülésre sem. Amikor 1808 májusában meghalt második lányuk, Lizinka, úgy rendezték el egymással, hogy tolerálják egymást, és hogy jó barátokként élnek egymás mellett.
Még egyszer őszinte közeledés következett be azonban a két házastárs között. Sándor ekkor, a húszas években gyakran gyengélkedett. Egy súlyos hűlés 1824 elején hosszú időre ágynak döntötte. Erzsébet ezt írta anyjának Karlsruhéba:
„Soha eleddig nem láttam ily betegnek, és soha eleddig nem volt ily türelmes és jó. Megérted-e, Mama, hogy e körülmények csak tetézték fájdalmamat, midőn így szenvedni láttam és heves aggodalom tolult föl bennem?... Sok embernek mindez egészen természetesnek tűnnék föl és egyáltalában följegyzésre se méltónak, megint mások pedig hencegésnek vélnék, de hencegésnek miről?... valamiről, ami más családokban a világ legtermészetesebb dolga; és mégis azt írtam már Néked egyszer, hogy a szenvedélyek és a ve télkedés a családjában és a császár körül némelykor abba a hitbe rin gatnak, hogy csak a kedvese vagyok vagy csak titokban a hitvese.”
Sándor személyes balsorsa csak még |obban megerősítette új kötődését Erzsébethez. Még ha a szeretőjétől,, Marija Nariskinától eltávolodott is, közös leányuk, Szofja halálát sokáig nem tudta kiheverni. Éppen tizennyolc éves volt, amikor meghalt tüdővészben.
Ezenkívül meg kellett válnia Golicin hercegtől, sok év óta barátjától, tanácsadójától és gyóntatóatyjától, aki a Szent Szinódus elnöke volt. A herceg ellen összeesküvés folyt, amelyhez Fótij szerzetest, az aszkéta csodagyógyítót is fölhasználtak. Nem volt akkora hatalma a cár fölött, mint később Raszputyinnak lesz, de befolyásolta annyira Sándort, hogy elbocsássa Golicint istenkáromlás és eretnekség miatt.
Mint minden késő ősszel, 1824-ben is eljött Pétervárott a szokásos árvizek egyike. Ezúttal azonban természeti katasztrófa lett belőle. Sándor ezt írta:
„A Téli Palotában vagyunk ugyan, de mint egy hajón a tengeren... A mi generációnk sohasem látott ehhez foghatót... a kikötőhid darabokra törött, és a folyó torkolatánál a szénaszállító hajókat elragadta és felborította az ár, most pedig itt sodródnak el palotánk előtt... Félelmetes a pusztulás látványa; sokkal rosszabb, mint egy tűzvész, mivel semmit sem tehetünk ellene.”
Mikor elapadtak a víztömegek, Sándor ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen keresi föl az árvízsújtotta vidékeket és felügyeli a segélyakciókat. Alekszander Puskin később megírta híres versét, A Bronzlovast, és elátkozta a várost, Nagy Péter alkotását. Sándor cár viszont Isten büntetését látta az árvízben minden bűnért. A lakosság még sokáig szenvedett a károktól.
Még egy csapás érte a cári házat 1824-ben. Erzsébet betegeskedni kezdett. Az orvosok nem tudták, mi okozza a lázát. 1825 tavaszán a császári pár elhatározta, hogy melegebb vidéket keres föl, hogy Erzsébet meggyógyulhasson. Taganrogot választották az Azovi-tengernél. Sándor előreutazott. 1825. szeptember 13-án hagyta el Szentpétervárt, miután részt vett még egy istentiszteleten az Alekszander Nyevszkij-kolostorban. Úgy hírlett, a cár lepecsételt csomagocskát adott át a metropolitának, és aztán elutazott. Sándor szeptember 25-én ért Taganrogba, Erzsébet pedig október 5-én. Berendezkedtek. Sándor elhatározta, hogy a Krímbe látogat.
„A cár holnap elutazik a Krímbe”, írta Erzsébet október 31-én. Jobban szeretne itt maradni,de mennie kell, mert maga akaija látni, lehet-e a Krímben tölteni a telet. Mindenki meghív bennünket és hangoztatja, hogy ott még jobb a klíma, mint itt. Csak tizenhét nap múlva tér majd vissza.”
Sándornak nagyon tetszett a Krím-félsziget, és terveket szőtt arról, hogy ide jön Erzsébettel. Sőt arról ábrándozott, hogy palotát építtet, és a Krímben telepszik meg örökre, ha megszabadul uralkodói tisztétől. Ezen az úton Sándor megbetegedett, magasra szökött a láza, és végtelenül elesettnek érezte magát. De nem vette komolyan a dolgot, hanem fárasztó látogatásokat bonyolított le. Sokkal jobban aggódott Erzsébetért, akinek naponta írt. Sándor továbbutazott, maláriás hidegrázástól gyötörten és étvágytalanul. Noha meleg volt, prémekbe burkolózott. Mikor Erzsébet viszontlátta, valami szörnyűt sejtett.
Sándor a leghevesebb lázrohamok ellenére sem maradt meg a betegágyban. Minduntalan azt mondta, majd elmúlik. Ezért nem is értesítette senki Pétervárt. Csak, amikor már többször is eszméletét vesztette, küldtek üzenetet Sándor anyjának, nem közölték viszont, hogy nagyon súlyos az állapota. Ez 1825. november 23-án volt. Erzsébet az egész délelőttöt Sándor ágya mellett töltötte. E nap estéjén ezt írta anyjának:
„Még mindig nem láztalan a császár. Milyen szomorú, hogy a leggyönyörűbb időjárásból, ami csak van a világon, nem élvezhet semmit, és nekem sincs jogom, hogy örüljek neki, noha minden nap kimegyek sétálni! Hol lelhet az ember békét ebben az életben? Ügy hisszük, mindent a legjobban végeztünk és. most örvendezhetünk, s akkor hirtelen jön egy váratlan próbatétel, és megfoszt ama lehetőségtől, hogy örüljünk boldogságunknak...”
1825. december 1-jén meghalt I. Sándor. Nem volt még egészen negyvennyolc éves.
Még egy legenda
Csak hat héttel az uralkodó halála mán indult el a gyászmenet Taganrogból Pétervár felé. Zűrzavaros idejei voltak ezek egész Oroszországnak. Ki lesz az új cár?
A gyászmenet Sándor földi maradványaival 1826. február 15 én Moszkvába ért. A lakosság azt kívánta, hogy nyissák föl a koporsót. Mindenki még egyszer látni akarta Napóleon legyőzőjét. Ám a hatóságok nem egyeztek bele. Joggal, hiszen Sándor halála óta már több mint két hónap telt el. És tüstént burjánzani kezdtek a kósza hírek.
Kétségbe vonták, hogy valóban Sándor feküdt-e a koporsóban, és őt temették-e aztán apja, I. Pál mellé a Péter-Pál-székesegyház-ban. Erzsébet már délen búcsút vett a férjétől. Gyönge volt ahhoz, hogy kibírja az utazást az orosz Északra. Május elején mégis elindult, de a szíve útközben fölmondta a szolgálatot. Május 16-án halt meg egy Kaluga melletti kis faluban.
Sándor a legendákban élt tovább. Egyesek azt beszélték, hogy a Szentföldre vonult, mialatt egy másik haldokló feküdt taganrogi szobájában. Mások egy szibériai remetében véltek ráismerni a hajdani cárra. Ismét mások esküdöztek arra, hogy „Európa megmentője” még sokáig élt szerzetesként egy kolostorban, messze-messze Pétervártól.
December 14-e
l. Sándor gyakran gondolt arra, hogy lemond. Nem volt férfiörököse, és két lánya korán meghalt. Konsztantyinra, Sándor legidősebb öccsére szállt volna tehát a trónutódlás joga. Konsztantyin azonban nemcsak a jelét sem mutatta becsvágynak, hanem rendezetlen családi életével maga vágta el úját a trónhoz. Elvált ugyanis első feleségétől, a Szászországi-Coburg-Gotha-i Julianától, akit nem szeretett, és feleségül vette - rangján alul - a lengyel Johanna Grudzynskát.
Ennek folytán Konsztantyin már 1822 januájában lemondott a trónról, és Sándor akkor rákényszerült, hogy második öccsét, Miklóst jelölje ki trónörökösnek. Meg is tette 1823 augusztusában, de olyan titkolódzás közepette, hogy sem a kedvezményezettet, sem a közvetlen környezetét nem tájékoztatta erről. A moszkvai érsek és a Szent Szinódus pedig,akik tudtak róla,hallgatásba burkolóztak. Csak így történhettek meg azok a zűrzavaros események, amelyek Sándor váratlan halála után bekövetkeztek. Alighogy elért a fővárosba a cár elhunytának híre, a pétervári csapatokat feleskették Konsztantyinra. Maga Konsztantyin Varsóban volt. Valamivel korábban kapta meg a halálhírt, mint a családja Pétervárott. Nyomban megírt két levelet: az egyiket anyjának, akit arra kért, hozza nyilvánosságra lemondását a trónról, a másikat Miklós öccsének. Őt is tájékoztatta lemondásáról és sürgetően kérte, teljesítse az elhunyt akaratát. Ezt a levelet a legifjabb fivér, Mihail Pavlovics adta át. Ám ő csak akkor ért Pétervárra, mikor ott már lezajlott a fölesküvés Konsztantyinra. Ennek hírét pedig már vitte is egy futár Varsóba.
Így fordulhatott elő, hogy az orosz történelem egy rövid időszakában két császár volt egyszerre. Pontosabban: három hétbe telt, mire végül tisztázták, ki is legyen az uralkodó. Pétervár és Varsó között futárok vágtattak ide-oda; mindkét fivér makacsul kitartott. Konsztantyin a trónról való lemondását hangoztatta, Miklós pedig egyre azt hajtogatta, hogy nem tud a saját trónörökléséről. Biztosan tovább is eltartott volna ez a különös állapot, ha nem veszik annak hírét, hogy Dél-Oroszországban tiszti összeesküvést lepleztek le, ennek titkos mozgatói azonban Pétervárott vannak. Ezek a hírek más képtelen históriákkal keveredtek, például, hogy Konsztantyint megmérgezték, és Sándor, „Európa megmentője” nem is halt meg.
A növekvő felbolydulás megfékezésére Miklós végül kijelentette, hajlandó elfogadni a trónutódlás jogát. 1825. december 14-én reggel Miklós azt mondta a segédtisztjének: „Ma estvére talán már egyikünk sem lesz az élők sorában. Legalább kötelességünket teljesítvén halunk meg.” Egyik nővérének pedig azt írta később, úgy tekinti magát, mint aki „Isten és Konsztantyin akaratának áldozata. Ö visszautasította a hűségesküt, mellyel tartozom néki, így hát, alattvalója lévén, engedelmeskednem kell akaratának.” Tudjuk, hogy valójában Konsztantyin egy másodpercig sem volt Miklós uralkodója.
Mi történt azon a december 14-én Pétervárott?
Mikor Napóleon legyőzése után Sándor diadalmasan visszatért hazájába, és mindenütt megmentőként üdvözölték, vele együtt sok fiatal tiszt is hazatért, akiknek az olyan fogalmak, mint demokrácia és liberalizmus, nem csak üres szavak voltak. Ki akartak állni, küzdeni akartak ezekért az eszmékért. Milyen elmaradott volt még mindig az ő jó öreg Oroszországuk! Nagy bizodalmukban a cárjukat, aki mindennel dacolva megsemmisítette a zsarnokká vált Napóleont, velük egyformán gondolkodónak vélték. Az utóbbi években azonban keserűen kellett ráébredniük ezeknek az ifjú embereknek arra, hogy szép ábrándjaik - alkotmányos monarchia létesítéséről például - ábrándok maradtak. Sőt, az országban romlottak a körülmények; Arakcséjev reakciós rendszere teljesen megbénította a közvéleményt. Nagyban virágzott a besúgóhálózat, a cenzúra brutálisan elnyomta a véleményszabadság minden megnyilvánulását. Ám az oroszok növekvő elégedetlenségéről csak ritkán jutottak el hírek a császár fülébe.
Titkos társaságok jöttek létre, bár 1822-tól szigorúan tiltották a részvételt bennük. A fiatal tisztek mégis tovább találkoztak az Északi és Déli Társaságbán, s elaprózódtak a sok merész gondolat és terv között. Nem volt közös irányvonal, sem megvalósítható stratégia; idealisták voltak mind, vitéz katonák és büszke nemesek, iljú rajongók, forrófejűek és az emberiség boldogítói. Alkotmányról álmodoztak, nem kérdőjelezve meg a monarchiát, csak a kisebbség követelte a monarchia radikális megszüntetését, ha kell, fegyveres erőszakkal.
Sándor váratlan halála elhamarkodott cselekvésre kényszerítette ezeket az „összeesküvőket”. Semmiben sem voltak egységesek, talán azon a véleményen kívül, hogy olyan kedvező alkalom, mint amilyen 1825 decemberében nyílott előttük, nem lesz egyhamar. Két cár volt, de egyik sem uralkodott.Tudták, hogy a csapatok egy részét már föleskették Konsztantyinra. Mikor Miklós végre rászánta magát, hogy átveszi bátyja örökét, új hűségesküt kellett tenni az ő személyére.
December 14-én a pétervári Szenátus előtti téren gyűltek össze a csapatok, hogy letegyék ezt az esküt. Sok katona hallott valamit arról, hogy kényszerítik majd őket az „igazi császárra”, Konsztantyinra letett hűségeskü megszegésére. Ezt a hírt az „összeesküvők” tévesztették el. így aztán a Szenátus előtti téren sokan Konsztantyin nevét kiabálták. Miklós számított az összeütközésre és hű csapatokkal vette magát körül. Mikor a kiabálás nem akart elcsitulni, megparancsolta Pétervár főkormányzójának, Miloradovicsnak, világosítsa föl a tömeget, ki most a jog szerinti császár. Miloradovics teljesítette új ura parancsát és megpróbált beszédet tartani. Kitűnő céltábla volt, ahogy lován ülve előadta a helyzet magyarázatát. És eltalálta egy összeesküvő golyója; egy magányos tettes műve volt ez, aki már nem tudta féken tartani indulatait. Miklós villámgyorsan megértette, hogy egy hajszálon függ az ő élete is. Először a lovasság igyekezett szétkergetni a felbőszült tömeget. Mikor ez nem sikerült, tüzet vezényeltek. Csaknem kétszázötven halottat számláltak össze ezen a szörnyű december 14-i estén.
A dekabristák felkelése - ahogy az összeesküvőket a december orosz alakjáról elnevezték - kudarcba fulladt. Győzött az új cár. Micsoda nyitánya uralkodásának!
Öt hónapig ülésezett egy vizsgálóbizottság, hogy fényt derítsen a történtekre. Megalázó processzus volt ez, mindenekelőtt abban állt, hogy kelepcébe csalják a gyanúsítottakat, s így vagy önmagukra valljanak, vagy bajtársaikat árulják el. Aztán a Legfelső Büntetőbíróság meghozta az ítéleteket, anélkül, hogy a bizottság eredményeit mérlegelte volna. Öt dekabristát kötél általi halálra ítéltek, köztük volt Rilejev, a költő, az akkor már híres Alekszander Puskin barátja. Az ítéletet 1826 júliusában hajtották végre. Kegyetlen színjáték volt, mivel három bitófa kötelei elszakadtak, s így újra kellett kezdeni a kivégzést.Több mint száz összeesküvőt kényszermunkára és száműzetésre ítéltek, köztük a legelőkelőbb és legrégibb orosz családok fiait.
És akkor hihetetlen dolog történt. A száműzöttek feleségei és nővérei követték a férfiakat Szibériába. Zokszó nélkül viselték el a hosszú és fáradságos utazást. Feledésbe merült az úri társaság szép és könnyelmű élete. Semmitől sem riadtak meg ezek a nők; Szibériától sem.