Erzsébet

Micsoda asszony! 1709-ben született Nagy Péter legkisebb lányaként. Ellenfelei törvénytelen gyermeknek tekintették, mivel Péter csak 1712-ben kötött házasságot Marthával (I. Katalinnal). Erzsébet Kolomenszkojéban nőtt fel, ott, ahol Rettegett Iván nyári rezidenciája volt egykor. Különféle épületek együttese, pazarul berendezve. Kolomenszkojéban állítólag kétszázhetven helyiség és ezer ablak volt.

Először két dajka gondozta Erzsébetet egy évvel idősebb Anna nővérével együtt, egy orosz és egy finn. Később francia gouvernante és francia nevelő vette át felügyeletüket. Péter bolondult ugyan két kislányáért, de nevelésükkel alig törődött. Katalin is elsősorban arról gondoskodott, hogy két lánya tisztességesen tudjon táncolni és idegen nyelveket tanuljon. Ráadásul Katalin ritkán időzött Kolomenszkojéban, igen gyakran elkísérte Nagy Pétert az utazásaira, vagy Katharinenhofban, a Finn-öböl partján tartózkodott.

A gyerekek ritkán látták szüleiket. Egyszer aztán átköltöztették őket Izmajlovóba Praszkovja nagynénjükhöz, a gyengeelméjű V. Iván igen jámbor és szigorú erkölcsű özvegyéhez. Erzsébet jól érezte magát az izmajlovói házban, melyet apja bolondok, szenteskedők és képmutatók ispotályának nevezett. Innen ered vonzódása a zarándoklatokhoz, de rohamszerűen rátörő hitbuzgalma is; mind a kettőt ügyesen tudta később kombinálni világi szórakozásaival.

Erzsébet igazi szépség volt. Már kislányként imádta a pompát és a fényűzést, s Nagy Péter nem is egyszer mondta neki, hogy nehéz lesz egyenrangú férjet találni mellé. Péter terve, hogy Franciaországba adja férjhez, meghiúsult; a franciák visszariadtak attól, hogy egy markotányosnő lányát fogadják maguk közé. Egy másik férjjelölt, Kari von Holstein, néhány nappal a tervezett esküvő előtt meghalt. Erzsébet feketébe öltözött: tudta, milyen jól áll neki.

Mikor Anna Leopoldovna volt hatalmon, a Biron-korszakban, Erzsébet a cári udvartól elszigetelten szabados életet élt. Mégis szemmel tartották és minden ballépését jelentették. Anna nem nagyon bánta, ha Erzsébet tönkreteszi a jó hírét és méltatlanná válik az orosz trónra. Ám „Észak csillaga” azért nem merült feledésbe. II. Péter halálakor senki sem gondolt komolyan Erzsébet jelölésére. Éppen gyermekágyban feküdt, miután törvénytelen gyermeknek adott életet.

Akkor, 1730-ban, Alekszej Subin, egy gárdaezred őrmestere volt a szeretője. Amikor meggondolatlan politikai kijelentéseiért lefogták és Szibériába küldték, Alekszej Razumovszkij váltotta fel, ukrán parasztszármazék és muzsikus. Erzsébet 1735-ben figyelt föl először a cári kápolna kórusának énekesére. Közben visszakerült a cári udvar közelébe, hogy jobban szem előtt legyen. Ekkor minden követ megmozgatott, hogy osszák be Alekszejt az ő udvartartásába. Anna Ivanovna végül megtette a kedvéért, hiszen az ilyen szívesség nem került semmibe.

A kortársak szerint Erzsébet nyíltan kimutatta, milyen szerelmes. Kis udvartartása előtt nem voltak titkai. És jó néhányan éppen azért szerették, mert ilyen szabad fesztelenséggel viselkedett. Razumovszkijjal 1742 őszén titokban állítólag meg is esküdött. Házassága azonban nem gátolta meg abban, hogy egész életében úgy váltogassa szeretőit, mint a kesztyűit.

Erzsébet szerette a társaságot, szeretett csevegni és nem fájdította a szívét politikával. Műveltsége enyhén szólva csekély volt, kajánul mesélték például, hogy világéletében azt hitte: Pétervárról postakocsival egyenesen lehet Angliába utazni. Sohasem fogta fel,hogy Anglia sziget. Úgy táncolt viszont, mint egy istennő, és kecsessége, bája, eleganciája az orosz határokon túl is híressé tette. Megbocsátották neki a vétkeit, s ezt jórészt a naiv, csaknem paraszti vallásosságának köszönhette, ami sok orosz szemében kiemelte a többiek, az udvari pereputty közül. Erzsébet azonban korántsem csak vonzó és bájos volt. Bestia volt, kegyetlen bestia. Ha megesküdött is, hogy nem hajtat végre halálos ítéletet, ezt gyaníthatóan merő babonából tette. És ha kegyelmet adott, hátborzongató jelenetekre került sor. Emlékszünk a szerencsétlen VI. Iván sorsára, aki a schlüsselburgi várban sínylődött. Erzsébet a halálra ítélt Minihnek és Ostermann-nak is megkegyelmezett. De hogyan kapták ezt a kegyelmet? Ostermann-nak föl kellett lépnie a vérpadra. Hóhérlegények tették szabaddá a nyakát, ráfektették a tőkére és leszorították a fejét a hajánál fogva. A hóhér már föllendítette a bárdot... csak ekkor tudatták az elítélttel, hogy deportálják Szibériába.

Egy másik eset is nagy feltűnést keltett és sajátos fényt vetett Erzsébet „humánus” felfogására. A Lopuhin-ügy volt ez, s 1743-ban érte el tetőpontját. A meseszép Natalja Lopuhina hercegnő azzal haragította magára Erzsébetet, hogy egy udvari bálon rózsát viselt a hajában, holott a cárnőnek is ez az ötlete támadt. Félbeszakította a táncot, magához rendelte vakmerő vetélytársnőjét, térdre parancsolta és ollót hozatott. Saját kezűleg vágta le Lopuhina hajfürtjét a rózsával együtt, adott neki két csattanós pofont és tovább táncolt. Csakhogy ezzel még nem volt vége az ügynek.

A cárnőnek hírül vitték, hogy a Lopuhin házban tiszteletlen kijelentések hangzanak el róla, Erzsébetről, és hogy összeesküvést szőnek VI. Iván érdekében. Lopuhin tábornokot kínpadra vonták. A szép Natalja Lopuhinát pedig nyilvánosan véresre korbácsolták, aztán a hóhérlegény kivágta a nyelvét. így száműzték a szerencsétlent Szibériába.

Gyakran elhangzik az a vélemény, hogy Erzsébet uralkodása alatt az orosz vonal nyomult újra előtérbe. Ám ez nem egészen igaz. Bár sok külföldi főméltóságot leváltottak hivatalából és orosszal cseréltek föl, viszont a külföldi diplomaták minden eddiginél jobban beleavatkoztak Oroszország ügyeibe. És ha szemügyre vesszük az orosz arisztokráciát a XVIII. század közepe táján, akkor tipikus rokokó társaságot látunk.

Erzsébet ruhatára - 15 000 ruha, néhány ezer cipő, két láda selyemharisnya maradt utána - a Versailles-ban viselt öltözetek után készült. Orosz befolyásnak nyoma sincs. A számos palotán, amit építtetett, szintén nem találunk orosz elemeket. Az építésze, Bartolomeo Rastrelli, sajátos olasz-német-francia stílusban dolgozott.

Amikor a preobrazsenszkojei ezred segítségével Erzsébet hatalomra került, rövid ideig talán valóban apja méltó követőjének érezte magát. Meglehet, úgy vélte, ő teljesíti majd be reformjait és befejezetlen terveit. Talán csakugyan hitt ebben. A jövő azonban azt mutatta, hogy sok mindenben apja elgondolásaival ellentétesen cselekedett.

Nagy Péter minden alattvalójára, a nemességre is, a szolgálat súlyos terheit rótta. Biron alatt csak minimálisan enyhítettek ezen. Erzsébet viszont oly mértékben erősítette meg a nemesség kiváltságait, ahogy csak tudta. Engedélyezte a nemesi családoknak, hogy fiaikat már nem sokkal születésük után beirattathassák valamelyik ezred névjegyzékébe. így nagyobb szolgálati idő látszata keletkezett. Fiúk már tizenkét éves koruktól tisztek lehettek, egyetlen gyakorlaton való részvétel nélkül.

Nagy Péter alatt megengedték a jobbágy-parasztoknak, hogy jelentkezzenek katonai szolgálatra, s így megszabaduljanak a jobbágyságtól. II. Péter megszüntette ezt a lehetőséget. Mikor aztán Erzsébet komolyan azt hirdette, hogy apja hagyományait akarja folytatni, sok paraszt hitt abban, hogy katonáskodással javíthat a sorsán. Keservesen csalódtak, amikor Erzsébet megbüntette és visszaküldte őket a rabszolgasorba. Kiszolgáltatottabbak voltak földesuraiknak, mint addig bármikor.

Nem különösen meglepő, hogy az egyszerű nép elégedetlensége nőttön nőtt, a nemességet pedig egyre önteltebbé tették kiváltságai. Itt-ott zavargások törtek ki,de véresen megtorolták őket. Még csapaiokat is bevetettek. Előjelei voltak ezek a Pugacsov-felkelésnek, amellyel majd II. Katalinnak kell szembenéznie.

Erzsebet szinte sohasem törődött az államügyekkel. Életét maszkabálok, színházi előadások, ünnepi bankettek és egyre újabb szerelmi kalandok töltötték be. Egy porosz diplomata írta:

„Mindent lebíró szenvedélye a kéjvágy; zabolátlanul és tartózkodás nélkül veti bele magát, és bízvást mondhatjuk, hogy mind erényei, mind hibái az élvhajhászásból erednek; a restség, a kéj mindennapos kísérő társa és jellemvonása e fejedelemnőnek.”

Erzsébet rest volt, lusta. Minisztereit gyakran kétségbe ejtette, mert sose nyílt alkalmuk, hogy akkor Írassanak alá vele valamit, amikor szükséges volt. Sok ügy hónapokig elhúzódott, hiszen a cárnő még szokatlanul sokat utazott is, vagy zarándoklatokra ment. Akkor volt elégedett, ha békén hagyták, nem vártak döntéseket tőle, hanem minél változatosabban szórakoztatták.

Kik voltak azok a férfiak, akik kormányozni igyekeztek az orosz hajót?

Kegyencek egy csoportja volt, akiket Erzsébet magas hivatalokkal jutalmazott. Alekszej Razumovszkij, akihez titkokban feleségül is ment, tábornagyi rangot viselt. Nyilvánosan ritkán avatkozott az államügyekbe, inkább a kulisszák mögött osztogatta kegyét egyikmásik kérelmezőnek. Öccsét, Kirill Razumovszkijt tizenhat évesen emelték grófi rangra, huszonkét éves korában pedig a Tudományos Akadémia elnökévé nevezték ki. Pjotr Suvalov egész sor tekintélyes posztot töltött be, szenátor, pénzügyminiszter és a tüzérség parancsnoka volt egy személyben. Ezenkívül fölöttébb rátermett bankárként is működött, Oroszország leggazdagabb pénzmágnása lett belőle. Megszüntette a belső vámokat és kiviteli vámot rótt ki az exportárukra, amit a nyugat európai vevőknek kellett állniuk. Iván Suvalov, egykori apród, művelt és kulturált ember, a bankár unokaöccse, 1755-ben kikiizdötte a moszkvai egyetem megalapítását. A kezdeményezés Mihail Lomonoszov, a híres orosz tudós érdeme volt. Alekszander Suvalov vezette a titkos kancelláriát. Rémuralmat gyakorolt, a kényelmetlenné vált személyek ezreit deportáltatta Szibériába. Spiclihálózatát egészen kiválóan szervezte meg.

„A felbomlás, zűrzavar és önkény félelmetes Oroszországban. A császárnő nem lát, nem hall senki mást, mint a Suvalovokat, de nem tudakozódik semmi felől, csak folytatja régi életmódját és betű szerint bárki prédájául hagyta a birodalmat. Sohasem volt Oroszország kuszább, veszedelmesebb, siralmasabb állapotban. A leghalványabb nyoma sem maradt hűségnek, becsületnek, bizalomnak, szeméremnek és méltányosságnak: csak leírhatatlan hiúságot és pazarlást lát az ember, ezek pediglen végromlásba visznek. A régi családok és a köznép a lehető legkegyetlenebbül elnyomatnak e semmiből magasba emelt népség által.”

Egy holland üzletember írta ezt az 1757-es esztendőben. A Suvalovok kétségkívül sok szálat tartottak a kezükben. Ott volt azonban még Alekszej Besztusev-Rjumin is, a birodalom külpolitikájának irányítója 1742 és 1757 között.

Már Nagy Péter fölismerte diplomáciai képességeit, és gyakran küldte különféle megbízásokkal Angliába, Hollandiába és Dániába. Besztusev-Rjumin Ostermann tanítványa volt, és amikor Erzsébet Szibériába küldte Ostermannt, ez történt Besztusev-Rjuminnal is. Ám alighogy megérkezett Szibériába, már vissza is rendelték Pétervárra.

„Gyűlölöm ezt az embert, de sehogy sem tudok meglenni a géniusza nélkül. Annyi minden van, amit rendbe kell hoznia nekem” - így mentegetőzött Erzsébet. Besztusev alkancellári kinevezése nagy megütközést keltett mindenütt. Kellemetlen ember volt, ellensége annyi, mint a pelyva, és a viselkedése sem volt éppen kielégítő. Mesterien tudott intrikálni, és minden döntéséhez, amit rendszerint teljesen egyedül hozott, ezt fűzte hozzá: „Nagy Péter szellemében cselekszem.” Ezt Erzsébet mindig örömmel hallotta, még ha gyanakodott is arra, aki mondta. Kölcsönösen ki nem állhatták, mégis jól megértették egymást. És végtére is Besztusev-Rjumin volt az, akinek sikerült megszilárdítania Oroszország pozícióját az európai hatalmak sorában.

Izgalmas korszak volt ez, a Sziléziáért kitört porosz-osztrák konfliktus (1740 után) nyomta rá a bélyegét, az időszakos ellenségeskedés Orosz- és Poroszország között, ami a hétéves háborúhoz vezetett, és magával hozta a kiszabadulást a francia befolyás alól. Besztusev Rjunrin kiállt Oroszország baráti kapcsolatáért Ausztriával és igyekezett enyhíteni az orosz politikára nehezedő francia nyomást, ami Erzsébet uralkodásának első éveiben fennállt. Hatalomra kerülésében két francia játszott fontos szerepet, a háziorvosa, L’Estocq és a francia követ, La Chetardie. Ez utóbbi arcátlanul visszaélt helyzetével; azt jelentette otthon, hogy a császárnőnek sejtelme sincs a politika dolgairól, és gyerekjáték neki, hogy rábeszélje Erzsébetet, bánjon barátságosabban a svédekkel. A követ a férfiúi sármjában bízott, aminek a cárnő láthatólag nem tudott ellenállni. Valóban szeretett együtt lenni ezzel a franciával, aki legmerészebb álmaiban még arra is gondolt, hogy nőül veszi az orosz cárnőt. Mikor azonban azt javasolta, hogy szövetkezzék a svédekkel, nem az asszony felelt neki, hanem a császárnő:

„Mit gondolna felőlem a népem, ha atyám emlékét azzal merném bemocskolni, hogy átengedem a svédeknek ugyanazt a földet, amelyet ő oly nagy veszteségek árán hódított meg?” La Chetardie elutazott Franciaországba, a háború Svédországgal, amely még Erzsébet hatalomra kerülése előtt tört ki, tovább folytatódott. Az Abó-i béke zárta le 1745-ben, és még egy darabot juttatott Oroszországnak Finnország délkeleti részéből.

Nem könnyű fölvázolni Oroszország külpolitikáját Erzsébet idején. Egyrészt a cári birodalom fontos pozíciót szerzett az európai államokkal szemben; másrészt a különböző nyugat-európai hatalmak igyekeztek megnyerni Oroszországot a terveiknek. Angol, francia, osztrák és porosz diplomaták nyüzsögtek Pétervárott, valósággal vetélkedtek a befolyásos főméltóságok, elsősorban Besztusev-Rjumin kegyéért. Bőven ömlött a támogatás, akárcsak a kenőpénz. Megállapodások köttettek, titkos tárgyalások folytak, intrikák szövődtek. Mindenki igyekezett sütögetni a maga pecsenyéjét.

Besztusev-Rjumin faradhatatlanul tevékenykedett. Már jó ideje óvta Erzsébetet Poroszországtól, amely már majdnem egész Sziléziát bekebelezte és veszélyesen közel hadakozott Oroszországhoz. Biztosításul 1755-ben orosz-angol szövetséget kötöttek. Ám Anglia akkor minden ellenfele közül Franciaországtól félt a legjobban, ezért már egy év múlva porosz-angol szövetség jött létre, amely Franciaország ellen irányult. Meg akarták nyerni Ausztriát is, de ez azon bukott meg, hogy az osztrákok nem tudták elfelejteni a poroszoknak a sziléziai konfliktust. Ausztria Franciaországot támogatta. És az oroszok? Ők árulásnak tekintették Anglia összefogását Poroszországgal, és Erzsébet Mária Teréziával szövetkezett Poroszország ellen. Nagy Frigyes ezt több mint meglepőnek találta. Félt az oroszok „fegyelmezetlen, barbár hordáitól”, amelyek ekkor ráadásul Ausztria és Franciaország oldalán álltak.

Poroszország azzal kezdte a háborút, hogy 1756 augusztusában csapatai bevonultak Szászországba. Hét évig tart még a háborúskodás. A poroszok Prágáig nyomultak. Kollinnál vereséget szenvedtek az osztrákoktól és föl kellett adniuk Csehországot. Majdnem egy év telt el a háború kezdete óta. Csak ekkor avatkoztak orosz csapatok a hadieseményekbe.

Erzsébet uralkodása idején folyamatosan süllyedt az orosz hadsereg morálja. A katonák kiképzését is hanyagul végezték. Hiszen békeidők jártak. A tisztek kényelmesen éltek szállásaikon, és a hadi felszerelésre, kivált a hadihajók karbantartására nem jutott pénz, mivel a katonai költségvetés minimálisra zsugorodott. A pétervári udvar egyre növekvő luxusigényei rengeteg pénzt elnyeltek. Az orosz tábornokoknak fenemód nehéz dolguk volt, ha helyre akarták állítani a sereg harckészültségét és morálját. Minden akadály ellenére Aprakszin tábornagy 1757 nyarán 83 000 katonával Kelet-Poroszország felé vonult, ahol augusztus 30-án Gross-Jägersdorfnál sikerült legyőznie a poroszokat. Ám mindenki meglepetésére nem használta ki győzelmét, hanem visszavonult kelet felé, a Nyemenen túlra. Ezt ellátási nehézségekkel indokolta meg. A szóbeszéd szerint viszont Besztusev-Rjumin tájékoztatta Erzsébet császárnő veszedelmes megbetegedéséről, sőt arról, hogy számítani kell hamarosan bekövetkező halálára. A visszavonulással Aprakszin a leendő orosz trónörökös porosz érzületének akart megfelelni. Erzsébet felelősségre vonta Aprakszint, elmozdította posztjáról és vád alá helyeztette. Mielőtt elítélték volna, 1758 augusztusában meghalt.

A nagy hatalmú Besztusev-Rjumin feje fölött is viharfelhők gyülekeztek. Az utóbbi időben gyakrabban betegeskedett a cárnő, ezért Besztusev saját trónutódlási tervet eszelt ki hirtelen elhunyta esetére. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy maga Besztusev bujtotta fel barátját, Aprakszint a visszavonulásra. Sejtette, hogy rá is számonkérés vár, és elégetett minden terhelőnek látszó iratot. Összeesküvést ugyan nem tudtak rábizonyítani, de halálra ítélték. Erzsébet az ítélet ellenére nagyon kesztyűs kézzel bánt ezzel a „hazaárulóval”. Besztusevet 1759 elején a birtokaira száműzték, még a vagyonát sem kobozták el. Mihail Voroncov és Pjotr Suvalov irányították helyette az orosz külpolitikát.

A hétéves háború folytatódott. Az oroszok 1758 augusztusában Zorndorfnál súlyos vereséget szenvedtek, vissza kellett vonulniuk Lengyelországba. Egy év múlva azonban megverték a poroszokat Sziléziában, és 1759 augusztusában, az osztrákokkal közösen, Kunersdorfnál újra.

A kunersdorfi csata után jegyezte föl II. Frigyes: „Úgy látom, minden elveszett; nem fogom túlélni hazám bukását.” Az idő azonban neki dolgozott, belpolitikai változást hozott Oroszországban.

1760 tavaszán Poroszország és Anglia még szükségét látta, hogy békeajánlatot tegyen Franciaországnak, Ausztriának és Oroszországnak. Franciaország nem idegenkedett a békekötéstől, de Ausztria és Oroszország határozottan elutasította. Frigyes nem tudta megakadályozni, hogy 1760 októberében az oroszok és az osztrákok bevonuljanak Berlinbe, besöpörjenek kétmillió tallér hadisarcot és kiürítsék a fegyverraktárakat. A lidércnyomás ugyan három nap múlva véget ért, de a bevonulás a fővárosba súlyos megrázkódtatást jelentett.

Mikor az angol támogatástól is elesett Poroszország, az osztrákok visszafoglalták Szilézia egyharmadát, és az oroszok megszállták Hátsó-Pomerániát, úgy tetszett, Poroszország sorsa megpecsételődött. Csak egy olyan esemény, amit „a Brandenburg ház csodájának” („Hohenzollern-csodának”) neveztek, fordíthatta a poroszok javára a játszmát. Ez a csoda a távoli Pétervárott esett meg, és - a történelem iróniája - maga Erzsébet készítette elő. Ő volt az, aki megóvta a porosz királyt a bukástól.

1757-es betegsége óta, ami Aprakszin „árulásához” vezetett, Erzsébet már sohasem állt teljesen talpra. Feltehetően a változás évei viselték meg oly nagyon, hogy egészen más életstílust alakított ki. Nyoma sem maradt a korábbi évek vidámságának és féktelenségének; öregnek és elnyűttnek érezte magát, magában beszélt, és erős depresszió kínozta. Mindenütt ellenséget és árulást látott, még a falra vetülő árnyéktól is félt. Belőle, „Észak ragyogó csillagából”, a legszebb orosz cárnőből, magányos öregasszony lett. Miközben kint tündökölt Pétervár pompája, ő az 1761-es esztendő utolsó hónapjait elfüggönyözött ablakok mögött vegetálta végig. Az utolsó igazi Romanov-cárnő érezte, hogy közel a vég. Gyomorvérzés fosztotta meg utolsó erejétől. Erzsébet, Nagy Péter leánya, 1761. december 25-e délutánján meghalt.

Nem halála hozta meg a nagy fordulatot a poroszoknak, hanem egy csaknem húsz éve történt esemény: egy trónörökös kijelölése.

III. Péter, a holsteini ördögfi

Alighogy Erzsébet az orosz trónra lépett, máris trónörökös kijelölésére gondolt. Bizonyára nem az merült föl benne, hogy nagyon rövid is lehet az uralkodása, csak megfontoltabb volt, mint a korábbi Romanovok. Azt is biztosítani akarta, hogy a dinasztia ne a gyengeelméjű V. Iván utódai révén, tehát a később bebörtönzött VI. Ivánnal maradjon fenn, hanem Nagy Péter leszármazottai révén.

Ha őutána nem maradnának gyermekek, akkor a trón az unokaöccsére, a holstein-gottorpi Kari Peter Ulrichra szálljon, aki 1728-ban elhunyt Anna nővére fia volt, és már tizenegy éves korában elveszítette az apját. Tőle, Kari Friedrich von Holsteintől nemcsak a hercegi méltóságot örökölte, hanem azt is, hogy ő a svéd királyi korona várományosa. Ekkor pedig nagynénje a cári trónt is fölajánlotta neki.

Kari Peter Ulrich a lehető legrosszabb neveltetésben részesült, legalábbis nem olyanban, amely bölcs uralkodóvá tehette volna. Amikor apja még élt, a várkastély kaszárnyájában töltötte napjait, tisztek és ordonáncok társaságában, s ezek nem bántak vele kesztyűs kézzel. Brümmer kamarás se sok tudományt vert bele a növendékébe, ám annál több alamusziságot és porosz-imádatot.

Valamivel tizennegyedik születésnapja előtt érkezett Kari Peter Ulrich Pétervárra. Erzsébet nemigen volt elragadtatva, amikor meglátta a keszeg legénykét, akinek magas, rikácsoló hangja kellemetlen feltűnést keltett. Valósággal megrémült azonban, amikor észrevette, mennyire szánalmas a tudása. A cárnő sem büszkélkedhetett valami nagy tudásszomjjal, de unokaöccse műveletlensége aggasztotta. A svábföldi Jakob von Stahlint bízta meg, hogy foglalkozzék vele és pótolja az elmulasztottakat. Stahlin munkája csekély sikerrel járt. A leendő trónörökös, ha csak tehette, meglógott tőle, hogy az ólomkatonáival játsszék és képzelt háborúkba vezesse őket.

Talán nem is egyszer gondolt rá Erzsébet, hogy ezt a rettenetes fiút, aki mélyen megvetett és kigúnyolt mindent, ami orosz, visszaküldi Holsteinba, de nem válaszhatott mást helyette. Az Abó-i békében (1743) Svédország már kénytelen volt lemondani arról a tervről, hogy a holsteini fiút ülteti a svéd trónra. Kari Peter Ulrichnak át kellett térnie ortodox hitre, és a Pjotr Fjodorovics nevet kapta. Ugyanekkor kinevezték nagyherceggé és trónörökössé.

Erzsébetet nem tette boldoggá a választása, noha mindent megpróbált, hogy fejlessze és formálja unokaöccsét. Talán segít a házasság, vélte, és körülnézett, ki felelne meg feleségnek az eladó hercegkisasszonyok közül.

Az eladósorba jutó német hercegi leányzók előtt három lehetőség nyílt abban a korban: vagy az országban maradtak és hozzámentek egy kisebb herceghez, bármilyen jelentéktelen volt is a hercegsége, vagy ha nem voltak éppen csinosak, alapítványi hölgyek, főrangú apácafélék lettek, vagy megütötték a főnyereményt és külföldre mentek féijhez. Ezzel ugyan legtöbbször feláldozták személyes boldogságukat, de szűkös hozományukhoz képest mindenesetre jobb anyagi helyzetbe kerültek.

Az 1729. május 2-án született Anhalt-Zerbst-i Sophie Auguste Friederike is abban a reményben nőtt fel, hogy legalább egy kis hercegecskét talál féijnek a szomszédságból. Senki sem gondolt volna másra. Francia gouvernante, Cardel kisasszony nevelte és francia zenetanár tanította. Sophie Auguste-ot - a családjában „Figchen”-nek, Puskának, Szoficskának becézték - rendkívül sokat olvasott. Szeretett tanulni, kíváncsi és érdeklődő volt. Más mulatság nem is akadt Stettinben, ahol apja, a porosz vezérőrnagy újoncokból katonákat faragott. Csak az jelentett változatosságot, ha olykor a rokonoknál vendégeskedtek Braunschweigban vagy Berlinben.

1743 karácsonyán - a család Zerbstben gyűlt össze - oly szokatlan dolog történt, hogy az egész ház fölbolydult tőle. Futár érkezett Berlinből, és pétervári meghívást hozott Sophie-nak és anyjának. A kis fejedelmi udvarokban az ilyen meghívás parancsnak számított, nem volt szabad elhárítani. A levelet nem maga Erzsébet írta alá, de mellékelt 10 000 rubelt az útiköltségre. így kezdődött a menyasszony-mustra.

Egy-kettőre összecsomagoltak. Csak a legszükségesebbet vitték magukkal, és már 1744. január 10-én útnak indultak a hölgyek, Reinbeck grófné és leánya néven, Oroszország felé. Az apa saját kezűleg jegyzett föl nekik néhány jó tanácsot. Az utazókat már Rigában fejedelmi módon fogadták, és drága toilettekkel ellátva utaztak tovább Pétervárra.

Sophie Auguste megnyerte Erzsébet tetszését, de anyja egyre inkább terhére volt az udvarnak, és diplomáciai fondorlatokba keveredett. Kari Peter Ulrich, vagyis Pjotr Fjodorovics viszont hamar menyasszonya értésére adta, hogy ki nem állhatja és csak a nagynénje kedvéért veszi feleségül.

Sophie Auguste nagyon gyorsan beleszokott új környezetébe, és igyekezett átlátni az orosz udvari élet szövevényén. Nagyon okos és becsvágyó lévén, céltudatosan törekedett arra, hogy elnyerje a császárnő és a palotába bejáratos oroszok rokonszenvét. Lázas buzgalommal tanult oroszul. Igaz, élete fogytáig sem tagadhatta le német származását, de buzgalma jólesett a legtöbb orosznak.

Sophie agyafúrtságát jól mutatja a következő eset: Amikor súlyosan megbetegedett, anyja lutheránus lelkészt akart hívni, Ficska azonban nem engedte, és azt a görögkeleti pópát kérette magához, aki hittanra oktatta. Mintha hájjal kenegették volna Erzsébet és az oroszok lelkét. Ám az áttérés az ortodox hitre nem volt olyan könnyű a menyasszonynak, mint ahogy környezetével elhitette. Ez az. áttérés 1744.június 28-án ünnepi ceremóniával zajlott le. Sophie Auguste Friederikéből Jekatyerina Alekszejevna, vagyis Katalin lett.

E nap örömére Erzsébet briliáns ékszert ajándékozott neki, állítólag több százezer rubel értékűt.

Az össze nem illő jegyesek élték a maguk külön életét. A vőlegény teljesen elmerült gyermeteg katonásdi játékában és semmitmondó dolgokról fecsegett cselédekkel és inasokkal. Katalin viszont már az „imázsát” csiszolgatta, és könyvek olvasásába mélyedt. Közben teljes gőzzel folytak az előkészületek a közelgő esküvőre. Erzsébet Versailles-ból és Drezdából hozatta meg hasonló ünnepségek leírását, és törte a fejét, mivel tehetné még káprázatosabbá az esküvőt.

Emlékirataiban Katalin később azt írta, hogy csak becsvágya adott neki erőt az esküvő elviselésére. Már akkor érezte, hogy egyszer Oroszország császárnője lesz. Az esketést 1745. augusztus 25-én tartották. Hosszú, kimerítő szertartás volt. Az ezt követő banketten az ifjú férj olyan nyakló nélkül ivott, hogy csizmástul esett a nászágyba, és csak másnap késő délután ébredt föl. Így kezdődött Katalin házassága, amely nem volt házasság.

Az ifjú házasok, ha csak tehették, kerülték egymást. Péter máshol keresett szórakozást, és feleségét még mások előtt is gyakran sértegette. Katalin visszavonult a dolgozószobájába, néha-néha kilovagolt vagy kacsavadászatra ment. Erzsébet cárnőnek keserű csalódás volt, hogy így alakult ez a házasság. Unokaöccséhez sose fűzött nagy reményeket, de ekkor Katalinban is kételkedni kezdett, és a szemére vetette, hogy nincs kellő befolyással a férjére. Mikor Katalin végre, 1754. szeptember 20-án, két vetélés után, fiúnak adott életet, az udvar biztosra vette, hogy nem Péter a vér szerinti apja. Katalinnak két éve viszonya volt a kamarásával, Szergej Szaltikovval; feltehetően ő volt a kis Pál apja. Természetesen törvényes utódnak számított, és Erzsébetet igen boldoggá tette az újabb trónörökös születése. Maga foglalkozott a gyerek nevelésével, az édesanyja csak ritkán láthatta.

Szaltikovot nemsokára az elegáns Stanislaw Poniatowski gróf váltotta lel, akitől Katalinnak lánya született. Majd Grigorij Orlov lépett a helyébe... és így folyt ez tovább. Pál születése után javult egy kicsit Katalin helyzete. Békén hagyták, azt tehette, amit akart.

Külföldi vendégeket fogadott, elbűvölte őket okos csevegésével; olvasott és írt, társas lény volt és rendkívül vonzó, noha korántsem szépség.

Amikor Erzsébet betegeskedni kezdett, környezetében sokan azt remélték, hogy kitagadja a veszett holsteini ördögfit, és a trónutódlást vagy Katalinra, vagy a kis Pálra ruházza. Ám Erzsébet tétovázott. Nem akarta megmásítani, amit elhatározott valaha.

Erzsébet meghalt, és Péter lépett a cári trónra, a III. Péter néven. Tüstént és habozás nélkül hazahívta az orosz csapatokat. Pomerániát és Kelet-Poroszországot ellenszolgáltatás nélkül kiürítette, és 1762 tavaszán békeszerződést kötött Nagy Frigyessel. Az orosz tiszteket úgy elképesztette viselkedése, s főleg az a követelése, hogy most az osztrákok ellen harcoljanak, hogy sokan elbocsátásukat kérték a szolgálatból.

A katonák zúgolódtak, mivel biztosra vették, hogy ez a német feláldozza őket a németeknek. Nagy Frigyes pedig rajongva jelentette ki: „Az orosz császár isteni férfiú, oltárt kell emelnem neki.”

III. Péter lázas tevékenységbe fogott. Már trónra lépésekor kiáltványban szögezte le, hogy teljesen Nagy Péter szellemében kíván uralkodni. Az ilyen szavakat senki sem vette komolyan környezetében. Még a külföldi diplomaták is tudták, hogy III. Péter nagyon is gyakran szereti leinni magát holsteini káplárok társaságában; rossz, szellemtelen tréfákat sütött el, és olyan szeszélyes volt, hogy sokan kitértek az útjából. Mások pedig féltükben, hogy ők lesznek bogarassága céltáblái, hízelegtek neki és megerősítették abbeli hitében, hogy nagy államférfi.

III. Péter mégis kiadott néhány olyan rendeletet is, amely rokonszenvesebbé tette. Csak egy pár nappal Erzsébet császárnő halála után már általános amnesztiát hirdetett. Hazatérhetett sok sok szerencsétlen, akit egykor száműztek Szibériába. Köztük volt Natalja Lopuhina, Minih és Biron is. A só árának csökkentésével III. Péter a nép jótevője színében tűnt fel, és amikor mentesítette a nemességet a kötelező szolgálat alól, nemesi körökben is teret nyert.

„Elmondhatatlan,leírhatatlan örömöt ébresztett e dokumentum szeretett hazánk valamennyi nemesének kebelében; szinte szökellésre bírt mindeneket az elragadtatás, úgy köszönték a cár Fölségének, és áldották ama pillanatot, midőn e rendeletet aláírni kegyeskedett.” Ezt jegyezte föl egy kortárs az emlékirataiban.

A kötelező szolgálat elengedéséhez az a remény kapcsolódott, hogy elegendő nemes akad majd, aki önként szolgál a közigazgatásban és a hadseregben. Hamarosan megszüntették a Titkos ügyek kancelláriáját, a gyűlölt titkosrendőrséget. Azzal indokolták, hogy ez a hivatal az utóbbi években súlyosan visszaélt a hatáskörével. Más források szerint Péter meg volt győződve arról, hogy nincs már szüksége erre az intézményre, hiszen tudja - legalábbis így képzelte -, hogyan kell bánni az oroszokkal.

A nemesség szemében nőtt Péter tekintélye, a nagy hatalmú egyház jóindulatát viszont teljesen eljátszotta az egyházi birtokok állami kezelésbe vételével. A pópáknak világi öltözet viselését írta elő, és a földbirtokosoknak azt ajánlotta, hogy zárják be magánkápolnáikat. Ez a sértő kezdeményezés is heves ellenállásba ütközött, hiszen a „német” ősi orosz szokásokhoz nyúlt hozzá.

Ilyen és hasonló intézkedések arra vallottak, hogy III. Péter valóban nagy névrokona nyomdokába akar lépni. Csakhogy még örömmel fogadott újításai is kevés barátot szereztek neki végső soron, mivel újra meg újra teljesen érthetetlen döntéseket hozott. Kivált a hadsereg jóindulatát packázta el, különösen a gárdáét, amely Erzsébet cárnőnek még biztos támasza volt. III. Péter porosz drillhez akarta szoktatni a gárdát, idős és rozoga tiszteket órák hosszat gyakorlatoztatott, teljesen alkalmatlan rokonait nevezte ki tábornoknak, és szinte minden lépésével sértette a katonák büszkeségét. Még a kívülállók is megértették, hogy lassan elfogy a gárda türelme. Maga a cár mintha nem vette volna észre, vagy annyira nyeregben érezte magát, hogy még azt is tervezte: személyesen vezet háborút Dánia ellen, hogy visszaszerezze holstein-gottorpi német fejedelemségét. Komolyan fontolgatta, hogy Katalint vagy kolostorba, vagy hazaküldi es összeházasodik a szeretőjével, Jelizaveta Voroncovával. Ám Péter ellenségei nem aludtak.

Katalin legkevésbé sem volt irigylésre méltó helyzetben.Tud-ta persze, hogy a férje mindenkit maga ellen bőszít és lehetetlenül viselkedik. Eltűrte, hogy szidalmazza, és ahol csak teheti, apró tüskéket szúr belé. Nagyon szívesen vette volna, ha Péter a kegyencnőjével, Jelizaveta Voroncovával visszavonul az udvartól. Nem sajnálta tőle ezt a viszonyt, elvégre ő is élvezte az életet. De távol állt tőle, hogy ne harcoljon.Tudta, hogy gyűlölt félje nem sokáig maradhat meg a trónon. És Katalinnak voltak barátai, akik örömest valóra váltották titkos vágyait.

Akkori szeretője, Grigorij Orlov gárdatiszt és négy fivére indította el a görgeteget. Valamennyi Orlov nagyon népszerű volt; vitézek és kötekedők, feleimet nem ismerő, lelkes hazafiak. Grigorij tehát szeretett Katalinja kedvéért is cselekedett ugyan, de orosz tisztként is, aki nem tudott beletörődni Péter porosz drilljébe. Tervei véghez vitelében támogatta még Katalint a fiatal Jekatyerina Daskova hercegnő is, Jelizaveta Voroncovának, Péter kedvesének a nővére. Daskova, ez a nagy eszmékért lelkesedő, értelmes fehérnép, valósággal rajongott Katalinért, és a fejébe vette, hogy ő is forgat egyet a hatalom körhintáján. Grigorij Orlov támogatta ebben.

Kátya Daskova úgy értesült, hogy küszöbön áll Katalin letartóztatása. Szövetségeseket szerzett Katalin közvetlen környezetében, közöttük a kis Pál nevelőjét, Nyikita Panyin grófot; az Orlovok a gárdában szították a hangulatot

Az 1762-es esztendő júniusát III. Péter díszszemlékkel, bankettekkel és egyéb mulatságokkal töltötte. Befejezte a dániai hadjárat előkészületeit, és élvezte a vihar előtti csendet. Mindez Oranienbaumban, Szentpétervár közelében történt, Katalin pedig Petershofban tartózkodott kis udvartartásával, Oranienbaumtól tíz kilométernyire. Folyamatosan tájékoztatták arról, mi folyik Oranienbaumban. Lakomázás és ivászat folyt; Péter már vastag falak mögött látta a feleségét, Jelizaveta Voroncova pedig igyekezett méltó és mulattató háziasszonynak bizonyulni Állítólag azokat a briliánsokat viselte, amelyeket Katalin kapott egykor a boldogult Erzsébettől, s amelyek olyan hallatlanul értékesek voltak.

Június 27-én kellemetlen incidensre került sor. Letartóztatták az összeesküvés egyik résztvevőjét, egy bizonyos Paszek kapitányt. Egy katona meggondolatlan kijelentése leplezte le. Sietni kellett tehát, hiszen a hosszabb vizsgálat minden felforgató tervet meghiúsított volna.

Június 28-án kora reggel Alekszej Orlov, a szerető fivére, behatolt Katalin hálószobájába és jelentette, hogy Paszekot letartóztatták. Nem volt vesztegetni való idejük. Katalin sebtében felöltözött, beszállt a már várakozó hintóba, és Orlov kíséretében Pétervárra hajtatott. Hét órakor érkezett az izmajlovói ezredhez, amelynek katonáit már eligazították. Hűségesküt tettek Katalinnak. A szemjonovi és a preobrazsenszkojei ezrednél ugyanez játszódott le. Ennek a három ezrednek az élén Katalin a Kazanyi Istenanya székesegyháza elé vonult. Ünnepi istentisztelet keretében császámővé és egyeduralkodóvá kiáltották ki Katalint, nyolcéves fiát, Pált pedig trónörökössé. Mindketten bementek a Téli Palotába, és az erkélyről integettek az éljenző tömegnek.Valamivel később Katalin fölolvasott egy kiáltványt, miszerint az ortodox egyház és a poroszokkal való békekötéssel megalázott ország megmentésére, minden alattvalója óhajára lépett trónra.

Oranienbaumban még mit sem sejtett senki ezekről az eseményekről. Péternek neve napja volt, és elhatározta, hogy társaságával átvonul Petershofba. Talán éppen ezen a napon akarta megvalósítani a tervét, Katalin eltaszítását. Meglepődött, amikor nem találta Katalint; a „Mon Plaisir” kastélyocskában sem volt.

A néhány szolga, akit kikérdezhetett, csak annyit mondott, hogy Katalin a fővárosba utazott. Péter elküldte Voroncov kancellárt két másik méltósággal Pétervárra, hogy földerítse a helyzetet és haladéktalanul térjen vissza Petershofba. Egyikük sem tért vissza, mind a hárman fölesküdtek az új uralkodónőre, Katalinra. Péter csak késő délután tudta meg, mi történt. Amint megértette helyzetét, megpróbált eljutni Kronstadtba. Az erőd helyőrsége azonban már rég megtagadta. Katalin barátai jó munkát végeztek.

Amikor III. Péter egy gályán meg akarta közelíteni az erődszigetet, félreérthetetlenül jelezték neki, hogy lőnek rá, ha partra mer szállni.  Az őt kísérő hölgyek jajveszékelni kezdtek, ő meg elbújt a fedélzet alatt. Megalázottan tért vissza kíséretével Oranienbaumba.

Katalin eközben, lóháton és gránátos-egyenruhában, visszaérkezett Petershofba. Pétert letartóztatták, lemondó okiratot tettek eléje, és ő aláírta. Előtte megpróbált legalább írásban kapcsolatba lépni Katalinnal. Az asszony nem válaszolt, hanem katonákat küldött a lemondó okirattal. A trónfosztott cárt Oranienbaumba vitték, ahol nem éppen kesztyűs kézzel bántak vele a katonák. Állítólag el is ájult.

A nép emlékezetében a gyáva és kegyelemért könyörgő Péter képe maradt fenn. Csak négy dolgot akart megtartani: kis néger szolgáját, Nárciszt, a kedvenc kutyáját, a hegedűjét és a szeretőjét, Jelizaveta Voroncovát. A szolgát, a kutyát és a hegedűt magával vihette Ropsába, egyik Pétervárhoz közeli birtokára. A Voroncova hölgyről le kellett mondania. Őt Moszkvába küldték, s ott később férjhez adták. És mit szólt Nagy Frigyes annak a cárnak a lemondásához, akinek nemrég még „oltárt emelt volna”? „Engedte, hogy megfosszák a trónjától, mint egy gyerek, ha ágyba küldik.”

Az utolsó felvonás: 1762.június 30-án II. Katalin — már így hívták — diadalmasan bevonult a fővárosba. Daskova hercegnő és Grigorij Orlov kísérte. Mivel Katalin okos asszony volt, nagyon jól tudta, hogy egy cárt — bármilyen sok hibát követett is el — nem lehet csak úgy lemondatni.Tudta ezt a környezete is, elsősorban az Orlov fivérek. Katalin ezért nagy sietve egy újabb kiáltványban tárta föl annak indokait, amiért átvette a hatalmat. Ez július 6-án volt. Alig valamivel később jutott a fülébe Ropsából, hogy Péter már nem él.

Nem tudjuk, hogyan fogadta a hírt. Tisztázatlan az is, milyen események játszódtak le Ropsában. Tény, hogy csak másnap tájékoztatta a lakosságot, miszerint Péter „akut kólika” áldozatául esett. Valahogy így történhetett a dolog:

Péter Ropsában minden változatosságnak örült, amiben része lehetett. Amikor július 6-án néhány vendég érkezett, hogy felvidítsa egy kicsit, lelkesülten fogadta őket, főleg a magukkal hozott burgundit. Az egyik vendég Alekszrj Orlov volt, Katalin kedvesének a fivére. Péter szeretett inni, sokat is ivott, de ennek a bornak gyanús íze volt. Azzal vádolta a jelenlévőket, hogy meg akarják mérgezni, ordított és jajveszékelt.Talán tettlegességhez is folyamodott, belekapaszkodott Orlovba, az pedig lerázta. De már mások álltak Péter mögött, megragadták, fojtogatták és megfojtották.

Alekszej Orlov a következő üzenetet küldte Katalinnak Ropsából: „Anyácska! Kegyelmetes császárnő! Hogy is beszéljem el, mi esett meg? Nem hiszel majd hűséges rabod szavának; de az igazat mondom, mint az Isten színe előtt. Anyácska, készen állok meghalni, de magam sem tudom, hogyan esett meg a szerencsétlenség. Ha nem könyörülsz rajtunk, elvesztünk. Anyácska - ő nincs többé. De senki sem így gondolta: hogyan is gondolnánk arra, hogy a császárra kezet emeljünk? Ámde, császárnő, a szerencsétlenség megesett. Az asztalnál összeszólalkozott Feodor (Baratyinszkij) herceggel, s mire szétválaszthattuk volna kettejüket, ő már nem élt.” 1762. július 7-én ezt a kiáltványt tette közzé a cárnő: „Hetednapra azután, hogy minden oroszok trónusára léptünk, azon hírt vettük, hogy III. Péter excsászárt egy közönséges aranyeres rosszullét folytán, ami eddigelé is gyakran kínozta, fölöttébb fájdalmas bélgörcs fogta el. Nem óhajtván megszegni keresztényi kötelességünket és a szent parancsolatokat, melyek arra intenek, hogy óvjuk felebarátunk életét, parancsot adtunk, hogy késedelem nélkül megkapjon mindent, ami a gyors orvosi segítséghez és a roham veszedelmes folyományai elhárításához szükségeltetik. Legnagyobb bánatunkra és szívbéli szomorúságunkra azonban tegnap estve azt az újabb hírt vettük, hogy a Mindenható Isten akaratából elhalálozott. Ennek utána megparancsoltuk, hogy teste vitessék a Nyevszkij-kolostorba, hogy ott temettessék el, ennek okáért könyörögve kérjük minden odaadóan hív alattvalónkat császári és anyai szónkkal, hogy a múltak minden rossz emlékét feledve testétől búcsút vegyenek, lelke üdvéért pediglen hő imákat mondjanak az Ég Urának. Isteni rendelésre hirtelen bekövetkezett halálában az isteni Gondviselés ama szándékát látjuk, hogy az Ő kifürkészhetetlen elhatározásából nekünk, trónusunknak és az egész hazának olyan utat mutasson, amelyet csak Isten szentséges akarata ismerhet.”