Nagy Katalin

Tizennyolc évvel korábban, az 1744-es esztendőben jött az Anhalt-Zerbst-i Sophie Auguste Friederike Oroszországba. Tizenöt éves volt akkor. Most, 1762-ben, ott áll a célnál, amit titkon elérni kívánt. A fiatal lány álma valóra vált, még ha keserű szájíz járt is vele.

Házassága III. Péterrel boldogtalan volt. Mégis erősen kétséges, hogy Katalinnak valami köze lett volna a Ropsában történtekhez. Valahogy azért bűntudatot érzett, és sohasem magyarázgatta írásban ártatlanságát. Meg volt győződve arról, hogy minden védekező szó csak hátrányára lenne, hogy minden szó azt a látszatot keltené: tisztára akarja mosni magát a gyanú alól. III. Péter halálát sohasem vizsgálták ki. Az eset résztvevőit nem büntették meg, hanem elhalmozták kitüntetésekkel. Az Orlovokat grófi rangra emelték, a többi tiszt magas hivatalokat kapott.

III. Péter nagyot hibázott, amikor nem koronáztatta magát császárrá.Túlságosan bízott hivatalos kinevezésében, és úgy vélte, tudja, hogyan kell bánni az oroszokkal.

Katalin nem követte el ezt a hibát. Világosan látta, hogy voltaképpen nem illeti meg az orosz trón. Idegen volt, csupán felesége a halott uralkodónak Törvényes fia volt tőle, az lett volna a jog szerinti trónörökös; Katalin pedig csak a régensséget vállalhatta volna kiskorúsága idejére.

Lázas sietséggel folytak az előkészületek a koronázásra, amit 1762. szeptember 22-ére tűztek ki. Katalin igencsak sürgette a dolgot, hiszen a ropsai eseményeknek mielőbb feledésbe kellett merülniük. És hála Katalin egyéniségének, kezdtek is megfeledkezni róla, ami persze nem volt akadálya annak, hogy uralkodása idején újabb meg újabb ál-Péterek ne támadjanak föl. De hát Oroszországban a cári házban történt szinte minden „szerencsétlenség” esetén így volt ez: a holtak minduntalan feltámadtak.

Katalin koronázását Moszkvában, az Uszpenszkij-székesegyház-ban, az orosz cárok koronázótemplomában rendezték. Már ez is a régi Oroszországgal való megbékélés jele volt. Mikor ráadásul néhány kormányhivatalt Moszkvába helyeztek, ez is elérte a kívánt hatást. Katalin sokat tett azért, hogy kifejezze az orosz nép iránti rokonszenvét, és élét vegye a gondolatnak, hogy idegen ül a trónon. Elzarándokolt a nevezetes Troice-kolostorhoz, és imádkozott a híres orosz szentek relikviái előtt. Uralkodása idején rendszeresen végzett ilyen zarándoklatokat.

A koronázási ünnepségek előtti napok, sőt hetek, egyetlen nagy látványosságot képeztek. Kivált Moszkvát töltötte be karneváli hangulat, és minden nap új, pompás meglepetéseket tartogatott a népnek. A tereken élőképek; aranyozott hintók menetei, káprázatos ruhákat viselő hölgyek és csillogó-villogó egyenruhás lovagjaik népesítették be az utcákat. Tűzijátékok világították meg az égboltot Moszkva fölött, és mindenki láthatta az új császárnőt, aki csak egyet akart: megmutatni Moszkvának és Oroszországnak, hogy ő orosz, hogy szereti a népet és - hogy még fiatal és csinos. Katalin harminchárom éves volt ekkor.

Francia titkára, Favier, így írta le Katalin külsejét:

„Szépnek nem lehet nevezni; alakja karcsú és jó kiállású, de merev, tartása előkelő, de járása mesterkélt és kecstelen, keble nem dús, arca hosszúkás, különösképpen az álla, szüntelenül mosolyog, szája fintort vág, orra enyhén hajlott, szeme kicsiny, tekintete rokonszenves, orcája himlőhelyes (holott Katalin sosem volt himlős) - inkább csinos, mint csúnya, de nem ébreszt heves érzelmeket; termete közepes és meglehetősen sovány.”

Hasonlóan ábrázolták korabeli festők is a császárnőt, de figyelembe kell vennünk, hogy a művészek idealizálták modelljüket. Katalinnak tehát az egyénisége lehetett megnyerő. Nagyon kedves volt, derűs, és megvolt benne az a ritka adottság, hogy meghallgassa beszélgetőtársát és élénken érdeklődjön is az iránt, amit mond. Gyakran volt bizonytalan és látnivalóan tetszeni akart; hogy is vethetnénk ezt a szemére? Mivel uralkodása kezdetén az államügyekhez egyáltalán nem értett - hiszen Erzsébet távol tartotta minden ilyesmitől -, egyszerűen csak tetszeni akart, és ez sikerült is neki.

Nem véletlen volt, hanem okos számítás a cárnőtől, hogy trónra lépése után kegyencei köre szinte kivétel nélkül oroszokból állt. Jól tudta persze, hogy nem mondhat le külföldi szakemberek támogatásáról, de ezeknek a háttérben kellett maradniuk.

Katalin megtartotta a régi gárdát, amely már Erzsébet és III. Péter alatt is betöltötte a legfőbb posztokat. Még mindig Mihail Voroncov gróf volt a kancellár, jóllehet odaadóan szolgálta a néhai Pétert, és Katalint voltaképpen nem kedvelte. Nyikolaj Panyin, a külpolitika irányítója, hű szövetségese volt, de meglehetősen kényelmetlen - sok egyéni ötlete miatt. Igazi barátai azonban, főként az Orlovok, a katonák, nem voltak alkalmasak magas állami tisztségekre. Mégis éppen ők próbáltak mindenbe beleavatkozni. Katalin ezt írta: „A gárda utolsó katonája is azt képzeli, ha meglát, hogy ő csinált belőlem valakit.” Ezt semmiképpen sem tűrhette.

Nemsokára hozzáfogott, hogy a helyükre tegye „barátait”. Először is megérttette a fiatal Jekatyerina Daskovával, hogy a barátságnak is van határa, és korántsem következnek belőle valamiféle előjogok. Daskova fontos szerepet játszott az államcsínyben, és naiv hódolattal tisztelte Katalint. Nem várt el magas kitüntetéseket és jutalmakat a segítségéért, csak azt akarta, hogy csodálják. Arról csacsogott a szalonokban, hogy milyen nagy befolyása van a császárnőre; olyan kirívóan csinálta, hogy a nagybátyja,Voroncov kancellár már attól félt, kegyvesztett lesz az egész család. Ám Katalin elnézést tanúsított.

Nehezebben tudta azonban visszafogni az Orlov fivéreket. Igaz, grófi rangra emelkedtek, hozzá birtokokat, pénzt és egyéb nagyértékű ajándékokat kaptak.de mindez, potomság volt a szemükben.

Grigorij, Katalin szeretője, nem kevesebbet akart, mint házassági ígéretet. Szilárd meggyőződése volt, hogy a fivére, Alekszej csak azért vett részt III. Péter meggyilkolásában, hogy ő, Grigorij, feleségül vehesse Katalint. A cárnő viszonyáról Orlovval mindenki tudott; és nem kevesen hangot is adtak nemtetszésüknek miatta. Tetejében az Orlov család egyre arcátlanabbal viselkedett, pökhendiségével egyre több ellenséget szerzett, különösen a hajdani barátok között, a hadseregben.

Katalin nagyon szerelmes volt Grigorij Orlovba, és maga is fontolgatta, ne kössenek-e titkos házasságot.Tudott a szóbeszédről, hogy Erzsébet titokban feleségül ment Alekszej Razumovszkijhoz. Útnak indította hát titkos küldetéssel Voroncov kancellárt az ősöreg Razumovszkijhoz, hogy nyilatkozzék a házasságról. Katalin feltehetően a maga házassági terveinek a legitimációját várta ettől. Megígérte neki mindazt a megbecsülést, ami az uralkodónő özvegy férjének kijár, de Razumovszkij csak gúnyolódott. Se cím, se vagyon nem kellett neki, hiszen Oroszország egyik leggazdagabb embere volt, és semmiképpen sem akart példaként szolgálni Katalin házasságához Grigorij Orlovval. Mielőtt Voroncov elköszönt, Razumovszkij állítólag odament egy gondosan zárt szekrényhez és leveleket vett elő belőle. Rózsaszínű szalaggal voltak átkötve. Az ajkához emelte a köteget és a kandalló tűzébe dobta. Ez volt a válasza.

Kis idő múlva összeesküvést lepleztek le, amelynek célja az Orlov fivérek félreállítása volt. Fiatal tisztek szervezték, akiknek nemcsak az Orlovok fennhéjázása nem tetszett, de Katalin és Grigorij esetleges házasságát is meg akarták akadályozni. Városszerte beszélték már, hogy küszöbön áll ez a házasság. Az összeesküvés vezetője, egy fiatal nemes, azzal védekezett, hogy a haza üdvét tartotta szem előtt. Ő és barátai semmit sem kívánnak hőbben, mint hogy a cárnő újra férjhez menjen, csak ne Grigorij Orlovhoz. Ő nem méltó a koronára. Az összeesküvők rendkívül enyhe büntetést kaptak.

Újabb hivatalos házasságra Katalin sohasem gondolt, legföljebb morganatikus házasságba ment volna bele; ez megfelelt volna Grigorij Orlovval való kapcsolatának, aki több mint tíz évet töltött vele. Orlov csak nehezen törődött bele, hogy csupán kegyenc és szerető legyen. Állandóan gyarapodó vagyona sem tette boldogabbá, sőt az oroszok többségének szemében ettől még népszerűtlenebbé vált. Orlovnak nemcsak pazar palotája volt Pétervárott, a Mojka mellett, hanem az övé volt a Gatcsina kastély is a város határán, pompás parkkal. Livóniában és Észtföldön, s még sokfelé az orosz birodalomban számtalan birtokot mondhatott magáénak. Ám mégis csupán a cárnő szeretője volt, még ha Katalin sokáig gondoskodott is arról, hogy úgy tiszteljék, mintha az uralkodónő férje volna.

Meséljük most már végig Orlov történetét. Katalin egyvalamit utált a kedvesében: a lustaságát. Minden másba belenyugodott, még abba is, hogy időnként gorombán bánt vele vagy szidalmazta. Azért olyannyira lusta, mint Katalin vélte, nem lehetett Grigorij -, csak a kitartás és a képzelőerő hiányzott belőle. Nagy élvezettel játszotta a mecénást. Amennyire csak tellett tőle, támogatta a híres és sokoldalú tudóst, Mihail Lomonoszovot, Hazafias Társaságot alapított, amelyben liberális eszméket vitattak meg, és Jean-Jacques Rousseau-val levelezett. Mikor Moszkvát 1771-ben szörnyű pestisjárvány támadta meg, Orlov haladéktalanul közbelépett, és határozott intézkedéseivel gyorsan meg tudta fékezni a járványt. Rossz nyelvek szerint ez volt az első és utolsó eset, amikor „Grisa” valami úgy-ahogy értelmes dolgot vitt véghez. Katalin azonban el volt ragadtatva.

Hálából pompás diadalívet emeltetett és érmét veretett neki, ezt viszont ő tartotta túlzásnak. Mikor valamivel később Katalin elküldte, hogy folytasson béketárgyalásokat a törökökkel, csúfos kudarcot vallott. Ám a cárnő tudta, mit tesz, amikor Grigorij Orlovot bízta meg ezzel a feladattal. Megunta már és szívesebben látta volna távolabb az udvartól. A férfi egyébként csalta is. Amikor Katalin megtudta, hogy viszonya van Golicin hercegnővel, komolyan megharagudott, pedig az addigi, futó kalandok fölött mindig szemet hunyt.

Elkerülhetetlennek látszott a szakítás Orlovval. Csakhogy Katalinnak nehezére esett, hogy elszakadjon tőle. Ragaszkodtak egymáshoz mindketten, noha voltaképpen már nem tudtak mihez kezdeni egymással.

Amíg Orlov külföldön járt, új szerető költözött Katalinhoz, az ifjú Alekszander Vaszilscsikov. Talán a cárnő fortélya volt ez, hogy így tegye ki Orlov szűrét. Ő tudomást is szerzett vetélytársáról, a célnak megfelelően, és dühöngve hazasietett. Őrizetben tartották azonban, úgymond, egészségügyi vesztegzár alatt, a Gatcsinában. Ezalatt Katalin úgy viselkedett, mint egy házasságtörő asszony, akit in flagranti kaptak. Minden zárat kicseréltetett a palotában, és a legkisebb zajra is összerezzent. Ezt mondogatta mindenkinek: „Ó, ön nem ismeri őt (Grigorijt)! Képes megölni engem és a nagyherceget.”

Grigorij Orlovnak azonban eszében sem volt, hogy kiessen szerepéből és módot adjon Katalinnak, hogy Szibériába küldje. Sértett és dühös volt persze, nyalogatta sebeit, és egy ideig távol maradt az udvartól. Ám egy szép napon meglepetésszerűen és higgadtan megjelent Katalin előtt, érdeklődött a kedvese, Vaszilscsikov hogyléte felől, s újabb drága ajándékokat fogadott el a cárnőtől, aki mindenáron azt akarta, hogy megbocsásson neki.

Milyen drága ajándékokat? Hatezer jobbágyot, évi 150 000 rubel kegydíjat, egy 250 000 rubel értékű Sévres-i étkészletet és egy márványpalotát. Ő pedig egy pompás szoliterrel viszonozta mindezt, amely Orlov-gyémántként vonult be a történelembe.

Aztán eltűnt Katalin látóköréből, és hosszabb ideig utazgatott; beleszeretett fiatal, csinos unokahúgába, Jekatyerina Zinovjevába; és Katalin, noha neheztelt, amiért ilyen gyorsan elfelejtik, közbenjárt Orlov érdekében a szinódusnál. A férfi 1771-ben elvehette az ifjú hölgyet.

Viszontagságos éveket töltött idegen országokban, s mikor végül visszatért Oroszországba, nem az az ember volt, mint egykor. Nyilvánosan bírálni kezdte Katalint, nem őt, hanem Pál nagyherceget támogatta, pedig ki nem állhatta azelőtt. Meghallgatták, de senki sem vette komolyan. Mindenki tudta, hogy elméje közben megzavarodott. Kényszerképzetek gyötörték, és úgy érezte, üldözi a halott III. Péter. Orlov elborult elmével halt meg 1782-ben, mindössze negyvenhat éves korában. Minden vagyonát egy bizonyos Alekszisz Bobrinszkij örökölte.

Vajon ki volt ez a Bobrinszkij, aki ekkora vagyon örököse lett? Nem volt más, mint Katalin és Orlov fia. Alekszisz még III. Péter életében született, a cári palotában nőtt fel, és mindenki tudta, hogy kicsoda. Ötéves korában grófi címet kapott. Katalin nem volt odaadó anya, de gondoskodott a fiú neveléséről és később külföldi tanulmányutakra küldte. Bobrinszkij kint kicsapongó életet élt és több ízben bajba is került. Ám Katalin nem volt hajlandó a hóna alá nyúlni.

Még két gyermeke született Orlovtól, két lány; ezeket egy özvegyasszony gondjaira bízták, aki unokahúgaiként nevelte fel őket. Katalin semmilyen kapcsolatot nem tartott velük, de később bőkezűen juttatott nekik hozományt. A cárnő nem engedhette meg magának, hogy törvénytelen „családja”legyen. A nyilvánosság előtt csak egy gyermeke volt, Pál.

Katalin szerelmi ügyeiről rengeteget írtak már. A legtöbbet említeni sem érdemes. Hagyjuk is ennyiben. Grigorij Orlovval rendkívül szorosan összefűzte azon körülmények sora, ahogy hatalomra került; azoknak, akik a helyébe léptek, egyetlen érdemük volt: tetszettek Katalinnak. Csak egy férfi élvezte még hosszú ideig a császárnő kegyét: Grigorij Alekszandrovics Patyomkin.

Patyomkin

Őrá 1762 májusában figyelt föl először Katalin. Mikor valamivel a vértelen államcsíny után díszszemlét tartott ezredei fölött, észrevette, hogy egyenruhájáról hiányzik a kardbojt. Egy fiatal tisztnek föltűnt a zavara, odalovagolt a cárnőhöz, és átadta neki a magáét. Patyomkin barátságban volt az Orlov fivérekkel, és Grigorij Orlov, nem sejtve, milyen szerepet játszik majd barátja, fáradhatatlanul dícsérte éles elméjét és ötletességét Katalin előtt Amikor az uralkodónő az államcsíny támogatóinak jutalmait osztogatta, listáján eléggé felül állt Patyomkin neve. Hadnaggyá léptette elő.

Patyomkin vidékről származott, a szmolenszki területről,és szép férfi volt, ebben mindenki egyetértett.Tanulmányokkal próbálkozott Moszkvában, de aztán inkábba hadseregbe lépett be, a lovassághoz. Barátai nagyon kedvelték tréfái és utánzótehetsége miatt. Mivel az Orlov fivérek mulattatni akarták a császárnőt, gyakran elvitték hozzá Patyomkint. Felszólították, hogy adjon ízelítőt a tehetségéből. Az a hajmeresztő ötlete támadt, hogy magát a császárnőt utánozza, a szörnyű németes akcentusával. A társaságban meghűlt a vér, Katalin azonban harsányan nevetett. Azontúl Patyomkin a szűk baráti köréhez tartozott — de semmi több.

Orlovot viszont féltékenység fogta el, hiszen jól látta, mennyire élvezi Katalin Patyomkin társaságát. Pedig ez valóban csak barátság volt. Olyan barátokra, akikkel nevethetett és tréfálkozhatott, akik nem azonnal a császárnőt látták benne, égetően nagy szüksége volt. Orlov ellenben bosszút forralt. Fivéreivel meghívta egyszer Patyomkint egy kis lakomára. Jelentéktelen ürüggyel veszekedést robbantottak ki, és úgy összeverték,hogy félholtan kellett hazavinni. Állítólag ebben a verekedésben veszítette el a bal szeme világát.

Patyomkin már akkor szerelmes volt a tíz évvel idősebb Katalinba, és ez után az eset után fölhagyott minden reménnyel, hogy még egyszer élvezheti a cárnő közellétét. Még azt is fontolgatta, hogy kolostorba vonul. Másfél évig meglehetősen visszavonultan élt, ám közben rájött, hogy nem szerzetesnek született. Mivel ezalatt Katalin gyakran érdeklődött iránta, újra megjelent az udvarnál. Katalin elhalmozta figyelmességével, ő pedig megkettőzte erőfeszítéseit, hogy szolgálja mint cárnőt. A Szent Szinódus képviselőjének segédje lett és a Világi és Vallási Ügyek Bizottságának tagja, a tatárok és más ázsiai népek protektora, kamarás.

Újból belépett a hadseregbe, és ki akarta tüntetni magát a törökök elleni háborúban, s ezt mind vitézségével, mind hadvezéri erényeivel meg is tette. Katalin levele hívta vissza Szentpétervárra.

„...mivel az az óhajom, hogy törekvő, vitéz, eszes és megfontolt férfiak maradjanak szolgálatomra, kérem Önt, ne kérdezze fölösen, miért írok effélét. Csak azt felelhetem, azért esett így, hogy újabb jelét adjam, miként gondolkodom Ön felől, hiszen maradok mindétig az Ön jóakaró Katalinja.”

Patyomkin Pétervárra sietett, ott megtudta, hogy Orlov elveszítette a helyét Katalin oldalán, de mélységesen csalódott, mikor látta, hogy már a szépfiú Vaszilscsikov élvezi Katalin kegyeit. Patyomkin jól tudta, mennyire megváltozott az utóbbi tíz évben. Elnehezedett és formátlanná vált, hiányzó fél szemétől pedig olyanná, mint egy „küklopsz”. Ugyan mi esélye van Vaszilscsikov mellett? Abban a reményben, hogy Katalin fülébe jut, híresztelni kezdte elhatározását, hogy végleg kolostorba vonul.

Katalint megindította a dolog; szép végkielégítéssel elbocsátotta Vaszilscsikovot, és azontúl Patyomkin töltötte be az életét. Föltehetően ő volt az egyeden férfi, akit Katalin igazán szeretett.

És úgy élvezte ezt a szerelmet, mint egy fiatal lány. Naponta írt neki, még ha csak a szomszéd szobában időzött is. Csupa gyengédség, türelem és engedékenység volt; a becézgetésével és szerelmi esküvéseivel talán az idegeire is ment a férfinak, de Patyomkint becsvágy fűtötte, nem csak a császárnő parancsteljesítő közege volt. Egyenrangúak voltak, sőt a cárnő hamarosan már nem döntött semmiről az ő tanácsa nélkül, vagy éppen rábízta a döntést. Még ha elrejtőzött is a kegyenc szerepe mögé, az orosz trojka gyeplőjét mindig ő tartotta erősen a kezében.

Egyes feltevések szerint Katalin 1774 decemberében feleségül ment Patyomkinhoz. Nincs rá cáfolhatatlan bizonyíték, csak apróbb megjegyzések árulkodnak róla Katalin leveleiben: „Nem a legszentebb kötelék fűz-e Hozzád esztendők óta?” „A Tiéd vagyok minden elgondolható módon és jogon.”

Katalin igyekezett megérteni Patyomkin ellentmondásos lényét. Vallásos volt, mégis becsvágyó és indulatos, féltékeny, szertelen, arrogáns, gyengéd, melankolikus. Hol munkadüh lett úrrá rajta, hol pedig önmarcangolásba süppedt, és egy misztikus szerepét öltötte magára. Nem volt egyszerű személyiség ez a Grigorij Alekszandrovics Patyomkin.

Kétesztendei túláradó szenvedély után Patyomkin eléggé váratlanul egy újabbnak adta ál a helyét Katalin ágyában. Az új viszony nagy port vert fél az udvarnál, mindenki erről pusmogott és a nagy változás okai után szimatolt. A mindenható Patyomkin kegyvesztetté vált, mondták,és kulcslyukaknál hallgatóztak, hogy tanúi lehessenek az egykor turbékoló galambok hangos veszekedéseinek. De semmi sem történt. Patyomkin ugyanúgy bejáratos maradt a császárnőnél, még mindig a közelében lakott, és úgy látszott, remekül megfér az utódjával.

A jelek szerint igen különös megállapodást kötött Katalinnal, hiszen minden szeretőt, akik most gyorsan váltogatták egymást, ő maga szemelt ki a cárnőnek. Ezt a szabályt mindkét fél meg is tartotta, egyetlen kivétellel. Utolsó szeretőjét Patyomkin hozzájárulása nélkül választotta Katalin, és ezzel a döntésével borzasztóan melléfogott. Törhetjük a fejünket ennek a megegyezésnek az okán, ahogy már a kortársak is tették; egyértelmű választ azonban nem találunk.

Katalin további viselkedése Patyomkinnal szemben azt bizonyítja, hogy változatlanul szerette, és semmiképpen sem akart lemondani a tetterejéről és a tanácsairól. Szinte egyetlen döntést sem hozott nélküle.

Patyomkin már 1774-ben a hadügyminisztérium alelnöke lett, majd „Új-Oroszország”, vagyis az új déli tartományok főkormányzója.Vezetése alatt nagyszabású gyarmatosítás ment ott végbe. 1778-ban megalapította Herszon városát a Dnyepernél, és ő adta az első lökést a Fekete-tengeri flotta megépítéséhez.

Egyik akciója során megoldotta a híres zaporozsjei kozákok okozta problémát is, akik örök lázítókként rajzottak ki dnyeperi szigetükről. Kozák táborukat, a zaporozsjei „szecs”-et, kíméledenül lerombolták, a kozákokat elűzték, és a Dnyeper partján kis idő múltán már német bevándorlók telepedtek meg, akiket behívtak az országba.

Közben sikerült bekebelezni az orosz államba a Krím-félszigetet. Teljesült a cárnő egyik vágyálma; Patyomkinnak oroszlánrésze volt benne. Jutalmul a Katonai Akadémia elnökévé és tábornaggyá léptették elő. Ő kezdte meg a Krímben Szevasztopol kikötővárosának építését is, a Dnyepernél pedig megalapította Jekatyerinoszlavot („Katalin dicsősége”), a mai Dnyepropetrovszkot. És aztán megrendezte a cárnőnek a híres utazást az orosz délvidéken, s ennek során Patyomkin-falvaival halhatatlanná tette a nevét.

Mialatt Patyomkin roppant méretű tevékenységet folytatott délen, Katalin Szentpétervárott gubbasztott és szomorkodott. Búskomorságba esett, és úgy tetszett, semmi sem támasztja fel már az életerejét. Mi is történt? Az ifjú Alekszander Lanszkoj, kedvese és szeretett védence, meghalt. Alig néhány nap alatt elragadta a vörheny, amihez még mandulagyulladás is járult. Katalin igen sokat tett ennek a fiatalembernek a kiműveléséért, akit egyébként kicsi kora óta a császári palotában neveltek. Hat hónapig gyászolta ezt a „gyermeket”, akitől azt remélte, hogy „öregkora támasza” lesz. A saját gyerekeit nem szerette, de Lanszkoj iránt erős anyai érzések támadtak benne, és nagyon meggyötörte a halála. Bánatosan, már az öregedő asszony érzelmeivel emlékezett vissza ekkor Grigorij Orlovra, akit szintén nem sokkal korábban ért el a szörnyű vég. Katalin a bánat valóságos szobra volt. Patyomkin mindent megtett, hogy földerítse, és zseniális ötlete támadt. Szemleútra hívta meg Katalint déli tartományaiba. Ez az utazás, vélte az államférfi, az egész világ előtt bizonyítja majd, hogy a Fekete-tengertől északra mindennek Katalin az egyedüli úrnője.

Milyen nagyszerű díszletezést, milyen mesteri rendezői teljesítményt köszönhetünk Patyomkinnak!

1787 január közepén, a legkeményebb orosz télben kerekedett föl az utazó társaság Szentpétervárról. 178 jármű, főleg szán, vágott neki a vastag hóval borított tájnak dél felé. Katalin szánjában, vagy inkább talpakra szerelt szalonkocsijában több személynek is akadt hely, s így kellemesen cseveghettek az út során. Meghívták Ausztria, Franciaország és Nagy-Britannia követeit is. A francia diplomata, Ségur gróf megörökítette ezt az utazást emlékirataiban:

„A hideg elérte a 17 grádust. Kitűnő volt az út. Gyorsan haladtak velünk a szánok. Talpakra szerelt kocsink szállani látszott. Védekezésül a hideg ellen valamennyien nagy medvebőrökbe burkolóztunk, miket finomabb és becsesebb prémekre húztunk fel. Fejünkön nyusztprémből varrott kucsmát viseltünk. Eme óvintézkedéseknek hála, akkor sem éreztük a hideget, ha 20 vagy 25 grádusig süllyedt alá. A házakban, hol megszállottunk, olyan jól fűtötték a kemencéket, hogy inkább a hévségtől féltünk, mintsem a fagytól.

Az év e legkurtább nappalú szakában későn kelt fel a nap es hat-hét óra múltán le is ment, minekutána sűrű setétség szállott le. Már-már napkeleti fényűzés gyújtott nékünk világot. Az országút két oldalán igen kurta közönkint óriási máglyákat raktak fenyő-, ciprus- és nyírfából, minek folytán a napvilágnál is világosabb úton haladtunk tova. Észak büszke uralkodónője ily módon váltotta valóra a legsűrűbb setétségben az igét: "Legyen világosság!"

Patyomkinnak mindenre gondja volt: sorfalat álló katonákra, éljenző tömegre, kicsiny fakastélyocskákra pihenőhelyül, vásárokra, ahol is élénk kereskedés zajlott. Hosszabb tartózkodás esetén, például Szmolenszkben, ünnepélyeket rendeztek, melyek pompája aligha múlható felül.

A császárnő szokott napirendje lehetőség szerint az utazás közben is betartatott. Hat órakor kelt és dolgozott minisztereivel; aztán reggelizett és kérelmezőket fogadott. Kilenc órakor indultunk el és kettőkor állottunk meg, hogy ebédezzünk. Majd ismét a kocsikra szállottunk és folytattuk utunkat estve hét óráig. A császárnő mindenütt talált palotát vagy elegáns házat, mely készen állott fogadására. Néhány perc múltán, amit toilette-jének szentelt, mindenkor kijött hozzánk a szalonba, csevegett velünk, és kilenc órakor visszavonult, hogy dolgozzék 11 óráig.”

Katalin élvezte az utazást, kivirult és nem telt be szívbéli jó barátja dicséretével és csodálatával. Kijevben hosszabban elidőztek, de maga a város szomorú, lepusztult látványt nyújtott. Sok háború gázolt át rajta az utóbbi évtizedekben. Annál színesebb kép tárult délebbre az utazók szeme elé. Kozákok, kalmükök, tatárok és kirgizek gyűltek össze tarka, egzotikus viseletűkben és hódoltak a császárnőnek. Megjelentek lengyel és francia arisztokraták is. Hajókon, a Dnyeperen leereszkedve, akartak eljutni „a tauriai herceg” rezidenciájáig, aki nem volt más, mint Patyomkin. Ám abban az évben későn vonult le a folyó jege, tehát várniuk kellett.

Nyolcvan gályán hajózott tovább az utazó társaság dél felé. A folyó partjain folytatódtak a mesterien rendezett színjátékok. Katonai parádék, éljenző emberek, diadalkapuk és csodálatosan feldíszített falvak voltak láthatók. Igaz, a házak egy részén se ablak, se ajtó nem volt, de ezt a távolból nem lehetett észrevenni. Csupán a fölvirágzó vidék képe látszott, az már nem, hogy csak színpadi díszlet. Patyomkin sok energiát fordított arra, hogy a falvait összeácsoltas-sa; teljes illúziót keltő utánzatok, díszletek voltak. És a ragyogó tavaszi napsütésben tökéletes volt a hatás.

Krenrencsugban Patyomkin fejedelmi nyári kastélyában vendégeskedtek. Csodaszép park vette körül, amelyet kínkeservesen hódítottak el a sztyeppétől. Katalin el volt ragadtatva tőle, ahogy a különlegesen kiképzett katonák hadgyakorlataitól is. Továbbutaztak, de a cárnő hajója nemsokára zátonyra futott, és hintóba kellett átszállnia.

Vendég jött az utazókhoz. Stanislaw Poniatowski, Katalin számos szeretőinek egyike, akkor már Szaniszló Ágost lengyel király, rövid látogatást tett Katalinnál. Megérkezett II. József osztrák császár is, hogy megtekintse az utazókkal Új-Oroszországot és a Krímet. Falkenstein gróf néven utazott, és korántsem tette boldoggá ez az utazás. Jól tudta, hogy jelenléte csak Katalin dicsőségének fényét van hivatva növelni.

Végül elértek a perekopi földszoroson át a Krím félszigetre. Bahcsiszerájban, a régi tatár fővárosban, Katalin a legendás kánpalotában lakott. Nagyon tetszett neki ez az orientális környezet. Szinte az Ezeregyéjszaka egyik meséjében érezte magát, és bizonyára ismerte a kán szép rabnőjének szomorú történetét is. Az út utolsó állomása Szevasztopol városa volt. Negyven hadihajó horgonyzott a kikötőjében, és díszsortűzzel fogadta a cárnőt.

Ségur feljegyzett egy beszélgetést, amit II. József császárral folytatott: „Azon iparkodnak itt, hogy feldíszítsenek, megszépítsenek, momentán elevenné tegyenek mindent a császárnő szemében; de ha majd Katalin továbbutazik, eltűnik mindeme nagyszerűség ezekről a roppant területekről. Ismerem Patyomkin herceget.Itt véget ért színházi csalafintasága, s legördült a függöny; minekutána más színjátékokat rendez, talán lengyel földön vagy Törökországban. A közigazgatási munka s minden egyéb, ami kitartást kíván, nem fér össze a jellemével " mondta Ségur. A császár pedig: „Mindezt elismerem. Látszattól látszatig vezettek bennünket. Nagy hibák rejlenek itt a dolgok belsejében. De a külső éppoly valóságos, mint a ragyogás. A katona, a rabságba vetett paraszt eszközök; arra használhatók, hogy mindent legázoljanak velük, amit csak akarnak. A szolgáló nemesség nem ismer más törvényt, mint uralkodónője akaratát, más célt, mint az ő kegyét. Ő parancsol: a csapatok megindulnak, a hajók felvonják a horgonyt. Oroszországban a parancsot, akárminő szeszély diktálja is,azon nyomban követi a végrehajtás...”

II. József Herszonból visszatért Bécsbe. Katalin Poltavába utazott. Ott újra eljátszatta magának 50 000 katonával a híres 1709-es poltavai csatát, amelyben nagy példaképe, I. Péter harcolt a svédek ellen. Harkovban Patyomkin távozott császárnőjétől, mivel szükség volt rá a Krímben. Június 24-én Katalin visszaérkezett Moszkvába. Az utazás álomvilágából durván ébresztették rá a valóságra. Megtudta, hogy több orosz kormányzóságban kétségbeejtően rossz volt a termés, Szaratovban pedig, a Volgánál, lázadás tört ki. Nem is lehetett volna élesebb az ellentét a valóság és Patyomkin délvidéki mesebirodalma között.

Aztán hadi cselekmények következtek az Oszmán Birodalom ellen, s ezek szinte állandóan délen tartóztatták Patyomkint. Ha egyszer-egyszer Pétervárott időzött, akkor fényes estélyeket rendezett vagy sakkozott az unokahúgaival. Egy kortárs ezt írta: „Midőn a legszigorúbb orosz böjt tartatott, s még az udvar is átallotta megsérteni az illendőséget, Patyomkin herceg nagy lakomákat rendezett és ügyet sem vetett a nép zúgolódására. A nőkkel való bánásmódja fölöttébb illetlen, a férfiak pedig oly hitványak, hogy nem vetnek gátat e találkozásoknak. Mindez bőséggel érdemessé tenné a kegyvesztésre, amit egy ideje titkon már emlegetnek. Ám ő oly szilárdnak véli pozícióját, hogy fütyül mindenekre.

Ha Patyomkin herceg ünnepélyes vagy más alkalmakkor társaságban mutatkozik, teljesen beborítják a briliánsok. Uralkodói pompával és kísérettel vonul be, és a nép, úgy tetszik, urát látja benne.”

Katalin és Patyomkin kapcsolata a vége felé nem látszik már egészen felhőtlennek. A herceg egyre gyakrabban tiltakozott a cárnő döntései ellen, főleg, ha újabb békekötésről volt szó a törökökkel. Csak ellenvetését hangoztatva volt hajlandó elutazni 1791-ben Besszarábiába. Ott, lasiban, maláriajárvány tört ki. Patyomkin súlyosan megbetegedett, és nyomban elhagyta hintáján a várost. Úti célját, Nyikolajevet, már nem érte el élve.

Katalin magánkívül volt, és senkit sem akart látni. Egyre csak azt kérdezgette: „Kire támaszkodhatom most?” Nem volt már sok barátja, és öregedett. Érezte.

Feljegyzések

Ötvenéves korában Katalin maga fogalmazta meg sírfeliratát.

„Itt nyugszik II. Katalin, született 1729. április 21-én Stettinben. 1744-ben jött Oroszországba, hogy nőül menjen III. Péterhez. 14 éves korában arra a hármas elhatározásra jutott, hogy tetszeni fog hitvesének, Erzsébetnek és a nemzetnek. Az unalom és magány 18 esztendejében sok könyvet elolvasott. A trónra lépve, a jóra törekedett s arra, hogy alattvalóinak boldogság, szabadság és bőség legyen része. Könnyen megbocsájtott és senkit sem gyűlölt. Elnéző, könnyelmű, derűs kedélyű, republikánus érzületű és jószívű lévén, sok barátja volt. A munkát könnyen végezte. Kedvelte a társas életet és a művészeteket.”

Egy tulajdonságát azonban nem említette. „Hiúsága a bálványa”, jegyezte meg az osztrák II. József. Gunning angol diplomata pedig ezt írta 1722-ben:

„Dicsőséget aratni, ez néki [Katalinnak] sokkalta fontosabb, mint amaz ország java, melyen uralkodik. Ez, úgy vélem, napnál világosabban kitűnik az államügyek viteléből, ha elfogulatlanul szemléljük. Amennyiben mást föltételeznénk, következetlenséggel avagy bolondsággal vádolhatnók a császárnőt, hiszen jól látjuk, milyen hatalmas közmunkákat végeztet, kollégiumokat és akadémiákat alapít, nagyszabású plánumokkal és roppant költségekkel, csakhogy semmit sem viszen végig és még az épületeket sem fejezteti be, melyek amaz intézményekhez szánvának. Nem férhet hozzá kétség, hogy ily módon óriási pénzsummákat fecsérelnek el az országra nézvést bárminemű reális haszon nélkül, de ahhoz sem férhet kétség, hogy egy célnak tökéletesen megfelelnek: terjesztik amaz intézmények dicső hírét a külországiak körében, kik ezen intézmények további alakulását és eredményeit nem követik, természetszerűen nem is követhetik.”

Oroszország

Katalin harmincnégy évig volt hatalmon. Nem könnyű helyesen megítélni ezt az időszakot, mivel a cárnő és a haza anyja képe elé minduntalan az a Katalin tolakszik, aki mint nő és szerető, anya és nagyanya ezer színben csillámló egyéniségként lép elénk.

„Észak Szemirámisza”, ahogy később Voltaire nevezte, uralomra jutásakor nem büszkélkedhetett mással, mint némi olvasottsággal, a folyó orosz államügyekről fogalma sem volt. Az 1779-es esztendőben viszont már aprólékosan pontos táblázatba foglalta teljesítményeit.

1796-ig, Katalin halálának évéig, biztosan a sokszorosára lehetne bővíteni a táblázatot. Nem igazán lényeges, mennyi az igazság egy ilyen felsorolásban. Katalinnak sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy méltó utódja Nagy Péternek. Ám amíg Pétert sohasem izgatta, hogy rendeletekkel és utasításokkal kólintja fejbe népét, Katalin mindig figyelt a visszhangra, kivált a külföld véleményét találta fontosnak.

Uralkodása első éveiben — Nagy Péterhez hasonlóan — számos tanulmányutat tett, keresztül-kasul bejárta Oroszországot. Érdekelte a nép sorsa, valóban tudni akarta, hogyan élhet az ő birodalmában. 1763-ban Moszkvából Rosztovon keresztül Jaroszlavlba utazott. Egy év múlva a keleti-tengeri tartományokat látogatta meg, 1767-ben pedig Tverből lehajózott a Volgán Szimbirszkig. Útközben sosem mulasztotta el, hogy kolostorokat és templomokat látogasson meg és imádkozzon híres mártírok és szentek relikviái előtt. Uralkodása kezdetétől fogva nagyon igyekezett meggyőzni alattvalóit arról, hogy külföldön született ugyan, de már igazi orosz lett belőle.

Katalin igen hamar rájött, hogy nyilatkozatok és rendeletek kiadásával aligha lehet javítani az ingatag oroszországi viszonyokon. Erősen fölbillent a belső egyensúly, túl nagy volt az ellentét szegény és gazdag, város és vidék között. Ismétlődtek a zavargások a falusi nép körében, ezekből nőtt ki a hetvenes években a Pugacsov-felkelés.

Katalin 1765-től 1767-ig egy Nakazon - Utasításon - dolgozott, amelyet az új törvényhozás alapvetéséül szánt. Valami teljesen újat akart itt meghonosítani és a felvilágosodás szellemével árasztani el Oroszországot. Katalin elismerte, hogy nem a saját gondolatait fogalmazta meg benne, de szilárdan hitt célja elérésében: hogy az orosz polgárok jövendő életét az értelem és a tolerancia vezérli, s humánus és igazságos jogrendszer garantálja az állam biztonságát.

Nyikita Panyin kancellárban és más tisztségviselőkben viharos fölháborodást keltettek Katalin tervezetei. A változtatási javaslatok teljesen figyelmen kívül hagyták az orosz adottságokat és megvalósításuk minden bizonnyal csak polgárháborút hozott volna. Panyin és bizalmasai nyomban nekifogtak, és kihúzták az Utasítás mintegy háromnegyedét. Nagy létszámú bizottságot alakítottak a szükséges törvények kidolgozására. Ez a bizottság a moszkvai Kreml „Fazettás palotájában”* kezdte meg munkáját, de 1767 decemberében áthelyezte üléseit Pétervárra. Katalin nem vett részt rajtuk, de néha - egy függöny mögé rejtőzve - belehallgatott a munkába. Körülményes, hosszadalmas és komoly vita folyt. Másfél éven keresztül ülésezett a bizottság. Ez idő alatt egyetlen határozatot hozott, azt is már 1767. augusztus 9-én arra kérte a cárnőt, hogy fogadja el a „Nagy Katalin, a haza anyja, a legbölcsebb anya” címeiút. Nagyság és bölcsesség nem kellett Katalinnak, „a haza anyja” címbe viszont beleegyezett.

Későbbi rossz nyelvek szerint a bizottság összehívásának egyetlen célja az volt, hogy újra megerősítse Katalint teljes cárnői fenségében. Igazságtalanok voltak azonban hozzá, hiszen hihetetlenül sok energiát fektetett az Utasítás megírásába. Az is tény persze, hogy a véget nem érő viták hamarosan lehűtötték érdeklődését. Amikor 1768-ban kitört a háború Törökországgal, fölosztotta a bizottságot, és nem hívta össze többé.

Katalin a felvilágosodás szellemével akarta elárasztani Oroszországot, de már a kezdet kezdetén elakadt. Csak később látta be, hogy az olyan eszmék, mint a tolerancia és emberiesség, értelem és szellemi szabadság nem nemesi főkben születtek, hanem a felvilágosult polgárság soraiból indultak diadalútjukra. Ilyen polgárság pedig nem volt Oroszországban, bármennyit fáradozott is Nagy Péter azon, hogy legyen.

Katalinnak be kellett látnia, hogy még az orosz nemesség is csak igen kevéssé művelt. És az a néhány felvilágosult ember, aki körülvette, például Panyin vagy Daskova hercegnő, más feladatokat kapott. Maga is féltékenyen vigyázott arra, hogy ne engedjen ki túl sok hatalmat a kezéből, így aztán a felvilágosult Oroszország ábránd maradt.

Később a császárnő szemére vetették, hogy mindig emlegette ugyan a felvilágosodást, de valójában elnyomta. Két név támasztja alá ezt az állítást: Alekszander Nyikolajevics Ragyiscsev és Nyikolaj Ivanovics Novikov.

1790-ben megjelent egy könyv ezzel a teljesen ártalmadan címmel: Utazás Pétervárról Moszkvába. Csakhogy huszonöt fejezetében a szerző a jobbágyságot, a parasztok kiszolgáltatottságát, a cenzúrát és a korrupciót ostorozta. A cárnő allegorikus alakban, elvakított, talpnyalókkal körülvett uralkodóként jelent meg benne. Nem sokáig tartott, hogy megtalálják a lázító szerzőt, Alekszander Ragyiscsevet.

Eszméit az író Németországból hozta haza, ahol több éven át tanult jog- és irodalomtudományt. Könyvéért Oroszországban halálbüntetés fenyegette, de Katalin megkegyelmezett neki: száműzték Kelet-Szibériába. Csak a cárnő halála után térhetett vissza.

Hasonlóan járt Nyikolaj Novikov író és kiadó, az egyik első orosz újságíró.Több szatirikus lapot adott ki,s ezekben kipellengérezte az orosz viszonyokat népi, nemesi és udvari körökben egyaránt. Katalin először visszavágott, saját folyóiratot alapított ugyanis Mindenféle címmel, s névtelenül maga is írogatott bele cikkeket. Miután Novikov egyre nagyobb lendülettel működött, nyomdákat nyitott és két iskolát alapított árva gyermekeknek, Katalin véget vetett az ügyködésének. Letartóztatták, mivel tetejébe még egy szabadkőműves-páholynak is tagja volt. Szabályos büntetőeljárás nélkül 1792-ben bebörtönözték. Ő is csak Katalin halála után szabadult ki.

Más írók és művészek, akik alkalmazkodtak a politikai helyzethez, bizton számíthattak Katalin kegyére. Nekik jóindulatú és lelkes mecénásuk volt. Egy szobrot itt külön is meg kell említenünk. A Bronzlovasról van szó, Nagy Péter lovas szobráról. 1782. augusztus 7-én leplezték le ünnepélyesen, és az ámuló tömeg ezt a feliratot pillantotta meg: „Nagy Péternek II. Katalin”. Szerénységről szó se essék! Tizenkét évig dolgozott a francia Etienne Maurice Falconet ezen a gigászi emlékművön tanítványával, Marié Collot-val. A hatalmas gránittömböt, amelyen az ágaskodó ló áll, Karéliából kellett idehozatni. Állítólag több mint 1600 tonna súlyú. A roppant költségekről akkor senki sem beszélt.

Azt sem kérdezte senki, honnan valók azok az összegek, amelyeket Katalin építtető szenvedélye nyelt el. Pétervárott számtalan új palotát emeltek, a már meglevőket bővítették vagy átépítették. Az orosz fővárosba bevonult a klasszicizmus, és tiszta vonalai ellensúlyozták az épületbelsők már-már nyomasztóan pazar pompáját.

Honnan szerezték a pénzt, hiszen a háborúkat is fedezni kellett? Természetesen II. Katalin alatt is rendszeresen emelték az adókat. Régi jó módszer. Ám emellett korszerűbb megoldások is akadtak. 1768-ban megalapították Oroszország első jegybankját. A papírpénz azonban csak rövid ideig fedezte a napi szükségletet, hamar veszten az értékéből, mivel nyakra-főre újat nyomtak. Külföldön, mindenekelőtt Hollandiában vettek föl hiteleket, az államadósság szédítően magasra szökött. Ki tudja valaha is visszafizetni? Az orosz gazdaság még annyira fejletlen volt, hogy nem lehetett nagyobb összegeket várni tőle.

Egy angol diplomata írta:

„Időközben itt borzasztóan növekszik a pénzhiány. Mivel Amszterdamban már nem járnak szerencsével, különféle fortélyokhoz folyamodnak, hogy az orosz földből fakasszanak pénzt. Elrendelték például 20 000 fő besorozását; a kormányzóságok vezetői azonban titkos utasítást kaptak, hogy ne vigyék el azon embereket, akik éppen sorra kötelesek volnának, hanem cirka 40 font sterlingért egyezzenek ki velük. Ez körülbelül 800 000 font sterlinget jövedelmezhet. A só- és szeszadót is emelték; ennek azonban nem folyhat be annyi haszna a kincstárba, mint amennyivel megnöveli az általános elégedetlenséget. Vagyis, ez a kormányzat, mely sokáig meg tudta tenni, hogy oly sokat fedezzen viszonylag csekély bevételeiből, most az adóztatás ama módszereihez kénytelen nyúlni, melyek más országokban dívnak, csak éppen nincsenek meg az eszközei, hogy ezt elviselhetővé tegye. Az országot ugyanis majdnem 130 millió rubelnyi bankóforgalommal árasztották el, amire semmi más fedezet nem nyújtatik, mint a császárnő szava, mégpedig oly szava, mi az utódját nem köti.”

Maga Katalin világéletében fütyült a pénzügyi gondokra. Két kézzel szórta a pénzt. Szeretett jutalmazni és kártalanítani. Kivált a kegyenceit halmozta el nagyszerű ajándékokkal. Grigorij Orlov, hát még Patyomkin, Oroszország leggazdagabb emberei közé tartoztak. A pétervári udvar ragyogása legendás volt II. Katalin idején. Ugyancsak fölvitte az Isten a dolgát a szegény kis német hercegkisasszonynak.

Ám Katalin nemcsak pénzt és palotákat ajándékozott, hanem birtokokat is a rajta élő jobbágyokkal. A legnagyobb urak jobbágyainak száma hallatlanul megnőtt, hiszen az uralkodónő nagyon adakozó kedvű volt. Mikor megszerezte a trónt, még igazságosságra gondolt, méltányos bánásmódra a falusi néppel. Már első ukáza azonban, egy 1765-ös rendelet megmutatta, hogy nem veszi komolyán ezeket az eszméket. A földbirtokosokat feljogosította arra, hogy kényelmetlenné vált jobbágyaikat Szibériába küldjék kényszermunkára. Két év múlva ezt a jogot azzal bővítették, hogy az uraknak engedélyezték parasztjaik fenyítését, ha panaszt tettek valamiért. Katalin nem akadályozta meg, hogy minden esetleges cikkelyt a jobbágyok jogairól kihúzzanak az Utasításból. A nemesi kiváltságokat Katalin 1785-ben Kegyelmi levélben erősítette meg. Ez mentesítette a nemeseket a személyes adóktól és a köteles szolgálattól, kizárólagos jogot adott nekik földbirtok és jobbágyok vételére, biztosította sérthetetlen és örökölhető nemesi címüket.

Katalin alatt kiéleződtek ugyan az ellentétek a nemesség és a köznép között, de kivételekre is volt példa. A nemesek egy részét megérintette a felvilágosodás szele, s ezek visszariadtak attól, hogy rosszul bánjanak parasztjaikkal, s azok megszökjenek tőlük. Mások még egy lépéssel tovább mentek és pénzt adtak jobbágyaiknak, hogy megválthassák szabadságukat. Csak száz év múlva szüntették meg végleg a jobbágyságot Oroszországban.

Katalin kora a megműveletlen orosz területek nagymérvű betelepítésének korszaka is volt. Sok ezer bevándorló jött az országba, mivel az adók és a katonáskodás alóli mentességet, önkormányzatot és állami kölcsönöket ígértek az idegeneknek. Svábok, bajorok és szászok telepedtek meg Szaratov és Szamara vidékén a Volga mentén. Volgai németeknek nevezték őket. Patyomkin Új-Oroszországában, a mai Ukrajnában is létesültek német települések azokon a területeken, ahonnan kiűzték a felkelő kozákokat.

Ha nem kötelezték is már a nemeseket, hogy néhány évet állami szolgálatban töltsenek, egy közigazgatási reform a fölemelkedés új, váratlan lehetőségét kínálta nekik, önkéntes alapon. Először a kormányzók hatáskörét bővítették, majd 1775-ben új egységek re osztották fel az orosz állam területét. Az eddigi tizenegy kormányzóság helyett ötven létesült, néhány kormányzóság pedig helytartósággá kapcsolódott össze. Kívánatos karrier volt kormányzónak vagy helytartónak lenni.

Mi belpolitikai teendője volt még Katalinnak? Égetővé vált az oktatásügy reformja, ez azonban nehezen megoldható feladatnak bizonyult. Csakis a nemesség jutott, természetesen igényei szerint, megfelelő műveltséghez nevelők és házitanítók révén. A nép többi része nem részesült szinte semmilyen iskolai oktatásban. A népoktatás megszervezésének kísérletei mindig el-elakadtak. 1786-ban ugyan megjelent egy úgynevezett népiskolai rendelkezés, de ez is jobbára csak írott malaszt maradt. Katalin uralkodásának végén mindössze 311 népiskola volt a 30 milliós birodalomban. Nemcsak rátermett tanítók hiányoztak, hanem mindenekelőtt a tanulás igénye. Kézenfekvőnek tetszett: az orosz parasztok és kisnemesek gyerekeinek nem ábécére és földrajzra volt szükségük, hogy megbirkózzanak nehéz életükkel, hanem józan paraszti észre. És azt nap mint nap próbára kellett tenniük.

Moszkvában és Pétervárott működtek ugyan magasabb tanintézetek, internátusok is, amelyek még a nem nemesek előtt is nyitva álltak; ezenkívül a kadétiskolák nyújtottak alapismereteket. Mindezen intézmények iránt azonban csekély volt az érdeklődés. A nemesség változatlanul annak a híve volt, hogy gyermekeit házitanítók neveljék, főleg franciák, gyakran kétes egyének, vagy a serdülő ifjakat egyenest külföldre küldték. A művelődésnek ezt az útját még Nagy Péter nyitotta meg. Mindent egybevetve, az orosz oktatásügy gyenge lábakon állt.

Pillantás a határokon túlra

Amikor Katalin megfosztotta trónjától forma szerinti férjét, III. Pétert, az a porosz király mélységes jóindulatát élvezte. Péter nemcsak fanatikus híve volt Poroszországnak, hanem végső soron a vele való békekötésbe is bukott bele. Katalinnak jó oka volt arra, hogy óvatosan viselkedjék Poroszországgal szemben; belenyugodott hát a békekötésbe, azért is, mert megértette, hogy a porosz ellenfél politikai befolyása csökkent.

Ezalatt Katalin külügyminiszterének, Nyikita Panyinnak merész tervei voltak. Egy Északi rendszert akart kialakítani, hogy biztosítsa a békét Európában. Úgy képzelte, Oroszország, Nagy-Britannia, Svédország, Dánia, Poroszország, Szászország és Lengyelország ellensúlyt képezhet Európa déli részével, Ausztriával, Franciaországgal, Spanyolországgal és Itáliával szemben. A tervet azonban egy elméleti gondolkodó agyalta ki, egyáltalán nem véve figyelembe a különböző szövetséges államok eltérő érdekeit. Nem is valósult meg soha. Az orosz külpolitika a következő években teljesen a szomszédos Lengyelországra összpontosult.

Itt először is a trónutódlás volt soron. III. Ágost királyt súlyos betegség emésztette, és bármikor számítani lehetett halálára. Nagy Péter napjai óta az orosz külpolitika alapszabályának számított, hogy gondoskodni kell arról, ne léphessen oroszellenes jelölt a lengyel trónra; túl gyakran támadták meg és keverték háborúba Oroszországot lengyel földről. És Lengyelország jó néhányszor szövetkezett olyan államokkal, amelyek Oroszország ellenségei voltak.

Amikor 1763 őszén III. Ágost meghalt, a királyválasztást illetően két tábor állt szemben: az egyik Szász- és Lengyelország eddigi perszonáluniójának híve volt, és az új szász választófejedelmet szívesen látta volna lengyel királyként is. A másik inkább lengyel főurat állított volna jelöltnek. Ilyet pedig tartott egyet Katalin készenlétben, Stanislaw Poniatowskit, korábbi szeretőjét, még a Grigorij Orlov előtti időkből.

Poniatowski nemigen lelkesedett a jelöléséért, de engedett a nagy tekintélyű lengyel hercegi család, a Czartoryski hercegek akaratának, akik őt jelölték. Anyai ágon a rokonuk volt, most hát beadta a derekát. Katalin pedig csapatokkal is támogatta ezt az elképzelést, amelyek 1764 nyarán benyomultak Lengyelországba. Ezenkívül tetemes summa kenőpénzzel segítette a Czartoryskiakat az orosz kincstárból, hogy egyengessék Poniatowski útját a trónra. Hála e támogatásnak, a befolyásos család össze is kovácsolt egy konföderációt, és a lengyel szejm kikapcsolásával 1764. szeptember 7-én megválasztották Poniatowskit. Szaniszló Ágost néven november 25-en koronázták királlyá Varsóban, nem a szokásos helyen, Krakkóban Nagy engedményt kellett azonban tennie: köteleznie magát, hogy csak katolikus nőt, lehetőleg lengyelt vesz feleségül. Ő, aki addig még reménykedett, hogy házasságra léphet Katalinnal, föláldozta e kívánságát a politika oltárán.

Poniatowski lengyel királlyá választásával egyidejűleg megszüntették a liberum vetót, a szabad vétót is. Ez azt jelentette, hogy a szejm, a lengyel rendi, nemesi gyűlés határozathozatalát már nem lehetett egyetlen személy tiltakozásával megakadályozni. Ez az újítás olyan jól bevált, hogy a lengyelek nekiláthattak a rendteremtéshez az országban, a pénzügyek szanálásához és a hadsereg újjászervezéséhez. Katalin gyanakodva nézte a változást. Csak idő kérdése volt, hogy Lengyelország kibújjon az orosz védőszárnyak alól. Ezt nem engedhette, hiszen egy erős nyugati szomszéd állandó fenyegetést jelentene.

A lengyelországi orosz befolyás fenntartása érdekében Oroszország óvást emelt a másvallásúak elnyomása ellen a katolikus Lengyelországban. Amúgy is növekvő aggodalommal nézte az ország belpolitikai átalakulását. Ez Poroszországnak sem volt közömbös, és Nagy Frigyes megegyezett Oroszországgal: mindent elkövetnek együtt azért, hogy Lengyelország „főjön a saját levében”. A másvallásúak kérdése a vallások hivatalos egyenjogúsításával végződött, a „disszidenseket”, azaz a lengyelországi ortodoxokat pedig orosz „védelem” alá helyezték -, és a lengyel reformok megtorpantak.

Ráadásul mintegy 26 000 orosz katona állomásozott lengyel területen, készen arra, hogy fegyvereik vegyék át a szót. A lengyel nemességnek sikerült ugyan saját sereget kiállítani és a bari konföderációban (1768 március) oroszellenes ligát kovácsolni, de ez nem járt sikerrel. Krakkót elfoglalták az orosz csapatok.

Valamire azonban nem számított Katalin: a török szultán 1768. október 6-án hadat üzent neki. Szerencsére közeledett már az orosz tél, tehát nagyobb török támadástól tavasz előtt nem kellett tartani. Lóhalálában szerelték fel a hadsereget és tették harcra késszé a flottát.

A háború nyugtalanságot keltett egész Európában. Orosz hajók haladtak át a Földközi-tengeren, és orosz csapatok álltak a Dunánál Ilyesmire eddig nem volt példa. Ekkor elsősorban Ausztria félt a Balkán annektálásától. Poroszország is hosszú háborúba bonyolódott volna, Oroszországgal való szövetsége miatt. Végül közösen elérték, hogy Katalin visszavonja a hadműveleteket a Fekete-tenger térségébe, ami 1771 júliusában fegyverszünethez és végül, 1774 júliusában békekötéshez vezetett. Katalin uralkodása alatt még egy háború zajlott le a törökökkel (1787-1791).Ez is békekötéssel végződött. Katalin most már megvetette a lábát a Fekete-tengernél, és protektorátust létesíthetett a Krímben és a Kaukázusban. Nagy Péter régi álma, hogy kivívják az oszmán birodalom fölötti uralmat, nem vált ugyan valóra, de Oroszország megtartotta és megerősítette pozícióját az európai hatalmak között.

Uralkodása vége felé Katalinnak sikerült Lettországot, Litvániát, Fehéroroszországot és Volhíniát is megszerezni Oroszországnak, olyan területeket, amelyek egykor a lengyel királysághoz tartoztak. Bő húsz esztendő alatt - 1772, 1793 és 1795 - a hajdan oly büszke lengyel királyság eltűnt a térképről; mint egy tortát szeletelték és osztották fel Poroszország, Ausztria és Oroszország között. A lengyel ellenállást vérbe fojtották, és Oroszország a zsarnoki elnyomás, a despotizmus jelképe lett. Ám csak külföldön vélekedtek így. Oroszországban a szomszéd nemzet veszte nemigen izgatta a kedélyeket, sőt az orosz nemzeti büszkeség, amit az ősi lengyel ellenségkép táplált, hihetetlenül magasra szökött.

A parasztcár

Egyetlen ember volt csak Katalin uralkodása alatt, aki végzetessé válhatott volna rá nézve; nem az egyik szeretője, sem az egyik tanácsadója, nem is a Petrokreposztyban (Schliisselburg) sínylődő VI. Iván, és még kevésbé egyik külföldi ellensége.Jemeljan Pugacsov, a doni kozák volt ez az ember. 1773 és 1775 között parasztfelkelést robbantott ki és vezetett, amely alapjaiban rendítette meg Oroszországot.

Akkor Katalin már tíz éve volt hatalmon, elég hosszú ideje ahhoz, hogy minden orosz paraszt megértse: a helyzet javítására tett ígéretei nem sokat érnek. Oroszország nagy volt és különböző népék sokaságát fogadta be. Ősi hagyományaikkal nem törődve kebelezték be őket a cári birodalomba, s ezért ők is állandó viszálygócot jelentettek.

Amikor 1773 augusztusában a Jaik határfolyónál színre lépett egy ember, aki szabadságot, igazságot és földet ígért, seregestül áradt hozzá a nép, kalmükök, baskírok és kirgizek is. Az 1742-ben született Jemeljan Pugacsov egy ideig katona volt, aztán megszökött és végül a Terek-menti kozákok atamánja, csapatvezére lett. Kétszer fogták el mint katonaszökevényt, de végül Lengyelországba tudott szökni. Ott bebeszélték neki, hogy hasonlít III. Péterre, Katalin volt férjére. És már terjedt is szélsebesen a hír a föltámadt cárról. Az egyszerű nép annál inkább hitt benne, mivel III. Péter a szóbeszéd szerint föl akarta szabadítani a parasztokat.

Pugacsov keze alatt rövid idő alatt jelentékeny és rendkívül tarka sereg gyűlt össze. Számos orosz katonai őrhelyet elfoglalt az Urál déli vidékein, s végül ostrom alá vette Orenburg jelentős erődítményét. Közben egyre tökéletesebben játszotta a cár szerepét. Udvart tartott, kérelmezőket fogadott, hűségesküket hallgatott meg és szakadadanul felhívásokat fogalmazott.Aláírni sajnos nem tudta őket, mivel sem írni, sem olvasni nem tudott. A zavargások 1773 végén már óriási területre teijedtek ki a Volga és a Jaik között, föl egészen Permig. Katalin persze hallott a dologról, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget: túl gyakoriak voltak a zavargások hatalmas országában. Végül azonban csapatokat küldött ki, s ezekkel nem bírt el Pugacsov gyülevész hada. Orenburgot fölmentették az ostromzár alól. Pugacsov elmenekült, de hamarosan újabb sereget gyűjtött maga köré. Sőt az volt a szándéka, hogy Moszkvába vonul, ám megint alulmaradt az orosz csapatokkal szemben.

Következő hadműveleti területe a Volga mentén volt, Szaratovnál. Mikor itt a kozákok végül megtagadták, hogy támogassák, délnek vonult a Volga partján. Caricinnál csaknem minden emberét elveszítette. Ám ő még nem nyugodott bele a vereségbe; visszafelé indult a Jaikhoz, ahol mint „parasztcár” lépett színre. Útközben azonban elárulták utolsó hívei is, és kiszolgáltatták az orosz csapatoknak.

Vasketrecben vitték Moszkvába. Halálra ítélték, és 1775. január 10-én lefejezték.

Katalin ezt írta:

„Ez a zsivány vakmerő, de nincs éles esze és még kevésbé módszeres elméje, hebehurgyán cselekedett mindig, ahogy éppen a fejébe villant, és mindenekelőtt prédát akart szerezni és aztán jókat enni és inni. Története nagyon hasonlít a zsivány Sztyenka Razinéra, aki Alekszej Mihajlovics cár idejében dúlta Asztrahanyt más városokkal együtt...”

A búcsú

1796. november 6-án reggel Katalin azt mondta a komornájának: „Ma meg fogok halni.” Ez a Carszkoje Szeló-i kastélyban történt. Két óra múlva eszméledenül találták a cárnőt a szobájában.

Semmi sem jelezte előre a hirtelen halált. Igaz, két hónappal előbb érte egy enyhe agyvérzés, de nem maradt súlyos következménye. Akkor nagyon felizgatta magát azon, hogy házassági terve, amely lányunokáját a svéd királyi házzal kapcsolta volna egybe, füstbe ment; mint oly gyakran, ismét vallási okokból.

A második agyvérzést már nem élte túl az uralkodónő. Harminc órán át viaskodott teljes eszméletlenségben a halállal. Egy szó sem hagyta el már az ajkát, semmiféle végakarat. Az udvartartáson izgalom és zavar lett úrrá: mi lesz velük, ha Pál lesz a cár? Nem szerette őt az udvar, ahogy haldokló anyja sem szerette. Ám egyetlen szó sem hangzott el az unoka, Alekszander javára, akit titokban a trónra szántak.

Katalin fiát, Pált kiáltották ki császárrá. Negyvenkét éves volt. Egész életében gyűlölte az anyját, és ekkor hátborzongató bosszút állt rajta. Pál exhumáltatta apját, III. Pétert, akit az Alekszander Nyevszkij-kolostorban temettek el. Nagy Katalin koporsóját III. Péter koporsója mellé állították a Péter-Pál-székesegyházban.

Kettős temetés következett, a díszhelyet azonban a méltatlan férj kapta, aki harmincnégy évvel azelőtt halt meg. A tömjén, a gyertyák és a gyászénekek kettejüknek szóltak, nem csupán annak, akit most siratni kellett volna.

Katalint minden hibája ellenére nagyon szerette a nép. Már életében legendává tette csillogóan színes egyénisége. A nép őszintén siratta, mivel - feledve saját sok nehéz gondját, baját - szerette Katalin életerejét, határozott lényét.

Gyermekként jött a Holstein-Gottorp-i Karl Peter Ulrich és az Anhalt-Zerbst-i Sophie Auguste Friederike Oroszországba. Most mint III. Pétertől (Pjotr Fjodorovicstól) és II. Katalintól (Jekatyerina Alekszejevnától) búcsúztak tőlük a gyászolók.