Egy óriás búcsúja

A kis bicsokból, a bikaborjúból, már régen III. Sándor lett, a szerető csaladapa és Oroszország vaskezű ura. Annak a leghalványabb gyanúja sem merült föl senkiben, hogy ez az erős férfi, aki voltaképpen mesterembernek való volt, olyan hamar fog meghalni. Még külföldön is híre járt az orosz cár félelmetes testi erejének, amellyel nemcsak villákat és kanalakat hajlítgatott, hanem patkókat is. Ez az orosz medve azonban 1888 ősze óta betegeskedett.

A cári család, mint minden esztendőben, úton volt dél felé, hogy a Krímben nyaraljon. De Borki állomást elhagyva a császári szerelvény kisiklott, és a kocsi felborult. A súlyos kocsitető már-már agyonnyomta a császári család néhány tagját. Sándor nem vesztette el a fejét, kiszabadult, és széles vállával addig tartotta a tetőt, amíg a többiek biztonságban nem voltak. Huszáros hőstett, az egész világ csodálta érte, de jóval túlhaladta Sándor erejét. Azóta az esemény óta betegeskedett, de ahogy csak tudta, titkolta panaszait a családja és környezete előtt. Amikor ereje fogytát már nem lehetett eltitkolni az orvosok vesebajt állapítottak meg. Komolyan meg kellett fontolni a trónutódlást, noha csak Miklós, a legidősebb fiú jöhetett szóba. Udvarias, finom fiatalember, egészen más, mint az apja.Jól illett hozzá beceneve,a „Niki”. Alighanem ő vette észre a legkevésbé, hogy apja szemlátomást egyre betegebb, mert a maga dolgával volt elfoglalva.

Niki szerelmes volt a Hessen-Darmstadt-i Alice hercegnőbe. Főleg az anyja, minden német dolog heves ellenzője, helytelenítette a választását. Ám Miklós állhatatos maradt, hagyta a többieket háborogni és várt. 1894. április 8-án meg is volt az eljegyzés. Ugyanezen év nyárutóján a császári orvosok úgy találták,hogy III. Sándor visszanyerte annyira az erejét, hogy Livadijában, a Krím félszigeten gyógyulhasson föl teljesen. Eleinte jót tett neki a meleg klíma, de aztán észrevehetően romlott az állapota. Valamennyi minisztert Livádijába rendelték. Egy haldokló uralkodót találtak ott. III. Sándor úgy távozott e világról, „ahogyan élt, a szépen csengő frázisok esküdt ellenségeként, aki mindent utál, ami teátrális. Csak egy rövid imát mormolt, és megcsókolta a feleségét.”

II. Miklós, az utolsó Rormnov

Amikor III. Sándor a Krímben haldoklott, a trónörökös, Miklós menyasszonyát, a Hessen-Darmstadt-i Alice hercegnőt, is a betegágyához hívták. A fiatal nő csak ellenszenvet érzett maga körül, az ösztöne azt súgta, hogy nem látják szívesen. Sándor földi maradványait végtelenül hosszú, kimentő precesszióban vitte Livadijából Szentpétervárra. Alice később így emlékezett vissza:

"Eközben ismertem meg Oroszországot, es az esküvőm, ami hamarosan megtartottunk, olybá tűnt nekem, mint egy újabb gyászistentisztelet, abból a fajtából, amilyenen eppen túlestem."

Miklósnak sokáig kellett várnia Alice kezére. Szülei nem rajongtak a menyasszonyért, aki ráadásul Viktória brit királynő unokája volt; ő pedig, Alice, sokáig habozott, míg végre rászánta magat, hogy pravoszláv hitre tér és Alekszandra Fjodorovna lesz. Amilyen sok kifogása volt III. Sándornak és Marija Fjodorovnanak fiuk nemet menyasszonya ellen, olyan nagyvonalúan kezeltek viszonyát Matilda Kzseszinszkaja balerinával. Ez a kaland jó ideig tartott amíg Miklóst rá nem szorították, hogy rangjához illő házasságot kössön.

Az 1868-ban született Miklósnak kamaszként át kellett élnie a nagyapja, II. Sándor elleni merényletet. Az akkor tizenhárom eves fiút odahívták a halálos ágyhoz, és ő sohasem felejtette azokat a szörnyű perceket. Mikor aztán meghalt az apja, III. Sándor, akit forrón szeretett, rémülten döbbent rá, hogy most neki kell a helyébe lépnie. Semmiképpen sem volt fölkészülve arra, hogy átvegye a trónt; félénk, határozatlan és bizonytalan lévén, legszűkebb környezetétől várt választ arra, hogyan viselkedjék, de ők sem tudták. Összeszedte magát, és megpróbálta újonnan nyert méltóságát rendelkezésekkel és parancsokkal megtámogatni, de mintha senki sem engedelmeskedett volna neki. Alice elkeseredetten tapasztalta mindezt. Szerette Miklóst, és mikor megkérte a kezét, mind a ketten azt hitték, hogy elég idejük lesz közösen felkészülni a nagy feladatra. Most azonban hirtelen másként alakult minden. A legrosszabb az volt, hogy Miklós belátta gyöngeségét, és ösztönösen érezte, hogy a környezete sem vár tőle semmi jót. Hogyan is várt volna? Hiszen Miklós eddig alig mutatkozott. Igen, nagyon is sok olyan ember volt, aki azon töprengett, kicsoda egyáltalán ez a Miklós. így is keletkeznek szóbeszédek és legendák.

III. Sándor családi életének színtere a székvárostól, Szentpétervártól távolabb volt, a szerény Gatcsinában, a szabad orosz természetben. És nem vált javára a leendő II. Miklós cárnak, hogy egy boldog, majdnem polgári család biztonságában nőtt fel, védetten és szeretve, de minden kapcsolat nélkül a vele egykorúakkal. Ki volt hát ez a Miklós? Utolsó örököse volt egy dinasztiának, amelynek ereiben már alig folyt orosz vér.

Miklóst és Hessen-Darmstadt-i Alice-t 1894. november 14-én eskették össze Szentpétervárott. Alice-ból Alekszandra Fjodorovna lett. Még érvényben volt a nemzeti gyász az elhunyt III. Sándorért, ezért különösebb fényűzés nélkül zajlott le a nászünnepség. Az ekkor hiányzó ragyogást aztán 1896 májusában, a pompázatos koronázással annál impozánsabban pótolták.

Mint elődei, Miklós is Moszkvában, az Uszpenszkij-székesegyházban koronáztatta meg magát. Ezzel még egyszer megerősítette összetartozását Oroszország nagy múltjával, és kinyilvánította a cár, az állam és az egyház egységét. A moszkvaiak büszkén nyugtázták gesztusát.

A város mintha új ruhába öltözött volna. Egész utcasorokat köveztek ki újonnan; sok házat újrafestettek és dúsan földíszítettek virágfüzérekkel és zászlókkal; rekordforgalmat bonyolítottak le a virágárusok, a Vörös tér pedig gyönyörűen feldíszített tribünök fényében pompázott. Öt napra tervezték a koronázási ünnepségeket, és a városban sűrűn nyüzsögtek a világ és Oroszország minden tájáról összesereglett látogatók. Csudaszép tavaszi nap volt.

Május 13-án már kora reggel tolongott a tömeg a Vörös téren, hogy később - valamikor a nap folyamán - láthassa majd az új cárt. A koronázási szertartás sokáig tartott, múltak az órák, míg végre megkondult Moszkva összes harangja. Az új cár, II. Miklós, ellovagolt egy almásderesen az összegyűlt méltóságok sorfala között, és a cárnéval együtt megmutatta magát a hódolattól szinte megdermedt népnek. És először örökítettek meg ilyen fényes eseményt fotográfusok.

Még ha Oroszország úton volt is a XX. század felé, az élet bizonyos területei titokzatosan és hagyományoktól áthatva túlélték a hosszú évszázadokat. Akárhogyan gondolkozunk is az orosz babonákról, az biztos, hogy mélyen gyökereztek az orosz népben. Még szerencse, hogy csak a legfőbb egyházi méltóságok voltak a tanúi, hogy a Szent András-rend súlyos lánca lecsúszott a cár válláról, mielőtt odalépett, hogy megkoronázzák. Rossz előjel!

A valóságos katasztrófa azonban csak néhány nappal a koronázás után következett be, mulatságokkal zsúfolt napok után. A többi között káprázatos balettelőadást is rendeztek, amelynek csillaga a csodálatos Matilda Kzseszinszkaja volt, II. Miklós korábbi szeretője.Vajon mire gondolt az anyacárné a császári páholyban?

Ha már az előkelők szakadatlanul ünnepeltek, végre a népet is illett bevonni a szórakozásba. Koronázáskor ez volt a szokás. Hogy maradandó emlékük legyen erről a páratlan eseményről, ezúttal is ingyen harapnivalót, vodkát és mindenekelőtt kis ajándékokat osztottak szét. A városon kívüli Hogyinka-mezőt - egyébként utászok gyakorlóterét - választották a „népi lakoma” színhelyéül.

Forró nap volt. Sok-sok ezer ember csődült össze, hogy átvegye az ajándékát. Kis sátrakban halmozták föl a csecsebecséket, főleg koronázási poharakat a cár monogramjával; a sátrak között gyakorlatozó árkok voltak, csak sebtében betemetve vagy befödve. Sokáig álltak az emberek türelmesen a hőségben, de a tömeg hirtelen imbolyogni kezdett, előrenyomulni, tódulni, lökődni. Mindenki első akart lenni, és sokan féltek, hogy ajándék nélkül mehetnek haza. Elteijedt ugyanis a hír, hogy kevés ajándék készült. Véres káosz tört ki; több mint ezer halott maradt eltaposva és szétlapítva a Hogyinka-mezőn. A sebesülteket lóhalálában vitték a kórházakba, a mentőcsapatok lázasan dolgoztak, mert délutánra várták a cár látogatását. Mire II. Miklós végül megjelent a Hogyinka-mezőn, már a szerencsétlenség minden nyomát eltüntették. A nap úgy sütött a császári sátor fölött, mintha mi sem történt volna, és népes zenekar játszott az orosz és az európai arisztokrácia tiszteletére. II. Miklós a gondolataiba merült, sőt szórakozott volt, mondták később a szemtanúk. De az ünnepségek a szerencsétlenség ellenére folytatódtak.

Sokan azt tanácsolták a cárnak, hogy fújjon le minden tervezett mulatságot és főleg a francia követ aznap esti báljára ne menjen el. Miklós feltűnően szenvtelen maradt, meghallgatta az érveket és ellenérveket, aztán visszavonult. Este azonban a felségek a francia követ bálján táncoltak. Sok megfigyelő úgy vélte, hogy ez nagyon nem helyénvaló.

A nép szája azonban a Hogyinka-mezei katasztrófa után a bajt hozó cár, a Vészcár nevet ragasztotta Miklósra. Tovább táplálta a babonát, hogy Nyizsnyij Novgorod városára iszonyú jégverés zúdult, éppen abban a pillanatban, amikor II. Miklós meg akarta nyitni az első nagy orosz ipari kiállítást. A nép nyilvántartott minden jelet, és még mindig nem tudta, mit várhat ettől a Romanovtól. Az almásderes lovasa, a cári hatalom fényes jelvényeivel körülvéve, jó megjelenésű uralkodó, nyájasnak látszó ember - ez volt a mérleg egyik serpenyőjében; a balszerencsés előjelek a másikban.

Hogy azonban Miklós, aki olyan kevéssé érezte felkészültnek magát a kormányzásra, valóban hogyan gondolkodott uralkodása kezdetén, azt először a tveri kormányzóság zensztvójának, helyi önkormányzatának a képviselői tudták meg. Mikor szót emeltek Miklósnál, hogy újból erősítse meg jogaikat, világos választ kaptak:

„Fülembe jutott, hogy legújabban néhány zemsztvóban esztelen agyszülemények hangzanak el zemsztvó-képviselők részvételéről az állam kormányzásában. Vegye tudomásul mindenki, hogy én minden erőmet a nép javáért vetem latba és az autokrácia elvét csorbítatlanul fenntartani és éppoly szigorúan alkalmazni kívánom, mint felejthetetlen atyám tette.”

Ezt a szöveget állítólag Konsztantyin Pobedonoszcev fogalmazta, III. Sándor legbensőbb bizalmasa és ekkor az új cár, Miklós tanácsadója. Az ilyen mondatok merő kihívást jelentettek az ország liberális szellemeinek, akik pedig olyan sokat reméltek az új uralkodótól. Ekkor be kellett látniuk, hogy valószínűleg nem változik semmi.

III. Sándor uralkodása végén Oroszország látszatra nyugodt volt, de a felszín alatt forrongott az ország. A romantikus rajongókat, akik alkotmányos monarchiáról ábrándoztak, már jó ideje radikális gondolkodók váltották fel, s ezek már következetesen a monarchia eltörlésére törekedtek. Ráadásul az ország ipari fellendülésével kialakult az ipari proletariátus új társadalmi rétege, amely a XIX. század utolsó éveiben egyre gyakrabban nyúlt a sztrájk eszközéhez. Az orosz értelmiség, az intyelligencija - egy szó, amit Miklós a legszívesebben kitörölt volna a szótárból - igyekezett nyugati példára pártokat szervezni.Teljes titokban persze, hiszen az Ohrana, a titkosrendőrség most is résen állt.

Közjáték

Amikor Miklós átvette apja örökét, Oroszország átmeneti időszakban volt, valahol az álom és az ébredés között. Csalóka nyugalomban, ma már tudjuk. És Miklós lesz végül az utolsó orosz cár a Romanovok trónján.

Alig több mint száz éve csak annak, hogy ezt az utolsó Romanovot haldokló apja ágyához hívták, és ő azon tűnődött, vajon elég rátermett-e nagy feladatára. Az országot, amelyen uralkodnia kellett, a cárok akarata rángatta ide-oda reformok és repressziók között. Ő mindent elkövetett a következő években, ami csekély tehetségétől telt. Két forradalom, melyek közül a második a monarchia végét jelenti majd, az első világháború, kisebb és nagyobb zavargások, éhínségek és járványok sújtottak le az országra és a Romanov családra. Az oroszországi politikai változások közismertek. Nem kell újra részleteznünk őket, hiszen döntően formálták egész évszázadunkat.

Míg az első Romanovok árnyékszerű alakok voltak, csaknem elfödte őket a régi festmények patinája, mint az ikonokat, később egyre elevenebbé váltak, ahogy közelebb jutottunk századunkhoz. Sokat tett azért a történetírás, hogy képet adjon róluk, bár újra meg újra ki kellett igazítani és tanúbizonysága nem mindig felelt meg a valóságnak. Minden kor kitalálta és kitalálja a maga játékszabályait történelmi tudósításaiban. Az utolsó orosz cár történetét még nem írták végig. Még nem tárták föl a Romanovok minden titkát, főleg II. Miklós esetében nem, aki az egyik legtragikusabb alak Európa uralkodói között.

A kedves család

III. Sándor szigorú uralkodása alatt a Romanov család összes többi tagja alkalmazkodott a reglamához. Féltek a családfő haragjától, aki másoktól is megkívánta, amit magának előírt: botrányok nélküli, példás családi életet. Amikor Miklós került hatalomra, az egész családi klán föllélegzett, mivel a szelíd Miklóstól nem volt félnivalójuk.

Így aztán a nagybácsik és unokabátyok úgy rendezték be életüket az udvar fénykörében, ahogy kedvük tartotta, elváltak vagy elcsábították mások feleségét, a legvadabb murikat csapták teljesen nyíltan. Miklós rájuk hagyta,hiszen erősen családszerető ember volt. Ez nagyon fölháborította Alekszandra Fjodorovnát, aki viszolygott a botrányoktól, holott Oroszországban mindenki tudta, hogy azok hozzátartoznak az udvar életéhez. Mikor azonban a cár saját anyja, Marija Fjodorovna özvegy anyacárné kezdett viszonyt egy segédtiszttel, akkor már Miklós is kitört, és olyan jeleneteket rendezett, hogy magát tette nevetségessé.

Marija Fjodorovna, az anyacárné,az Anyicskov-palotában lakott, és Miklós és Alekszandra is ott élt a trónra lépés utáni első időben. Ám aztán elköltöztek Carszkoje Szelóba és a Sándor-palotát választották lakóhelyül, azt a palotát, amelyet II. Katalin építtetett hajdan kedvenc unokájának, I. Sándornak. A Sándor-palota kívülről szerény épület volt és jobban hasonlított egy nagy házra, mint cári rezidenciára. Fekvése viszont megfelelt az ifjú pár kívánságának: a Cári Falu, Carszkoje Szelő egyik zugában állt, messzebb a többi, pöffeszkedő épülettől. Itt rendezkedtek be, kicsit vidékiesen, kicsit angolosan. Miklós és Alekszandra csak ritkán ment Szentpétervárra, s ezért ottani székhelyük, a Téli Palota, csaknem változatlan maradt eredeti állapotában.

III. Sándor szívesen és gyakran hívott vendégeket, minden alkalmat megragadott, hogy bált vagy nagyobb estélyeket rendezzen, és ebben mindig lelkesen támogatta a felesége —, most viszont egyre ritkábban kerültek szóba mulatságok. Alekszandra mindenfajta estélytől viszolygott, pazarlásnak tartotta, és aligha volt valami jó háziasszony. Hihetetlenül félénk volt és társaságban borzasztóan rosszul érezte magát. Szégyellte, hogy olyan rosszul beszél oroszul; esetlen fellépésű volt, és sokan úgy látták, fenn hordja az orrát. Egy szó, mint száz: csak családi körben érezte jól magát, a férje mellett, akit imádott, és a gyerekeivel, akik sorra világra jöttek.

Felejthetetlen maradt azonban az 1903-as nagy bál. Ez lett aztán az utolsó igazi udvari bál, hiszen hamarosan semmi ok nem volt már a mulatságra. Az álarcosbálon minden résztvevő XVII. századi jelmezt öltött. Miklós a jóságos Alekszejt alakította, a második Romanovot Oroszország trónján, és Alekszandra a hitvese, Marija Miloszlavszkaja szerepét, akit szelídségéért nagyon szeretett a nép. Sajnos, mindez csak jelmez volt, amibe belebújtak. A valóság ekkor, a XX. század kezdetén, egészen másként festett.

A császári család magában éldegélt Carszkoje Szelóban, és családi életükről az első években csak kevés újdonság szivárgott ki. 1895-ben megszületett a leányuk, Olga, és aztán, kétéves időközönként, Tatjana, Marija és Anasztazija. Végül, 1904 júliusában, világra jött a várva várt trónörökös, Alekszej. Úgy látszott, minden jóra fordult: a viták a Romanov dinasztia fennmaradásáról, melyek már komolyan folytak, értelmüket vesztették. Egész Oroszország végtelen boldogságot kívánt a kis cárevicsnek, és Alekszandra tekintélye is megnőtt alattvalói szemében. Pedig őt kételyek gyötörték:

„A nép nem szeret engem! De hát mit tettem? Szerelmi házasságot kötöttem azt remélve, hogy boldogságunk megkönnyíti majd kapcsolatunkat alattvalóinkkal.”

Alekszandra szilárdan hitt abban, hogy az orosz nép tiszteli a cárt, az ő szeretett „Nikijét”. Mindent meg akart tenni, hogy ezt a köteléket még szorosabbra ííizze. Amikor kiderült, hogy a fia, Alekszej, örökölte tőle gyógyíthatatlan vérzékenységét, mindent elkövetett, hogy titokban tartsa ezt a keserves igazságot. Csak legbelső bizalmasai tudtak a cárevics halálos titkáról; a közvéleménynek hazugságokat tálaltak fel. Kintről boldog családnak látszottak, rendkívül csinos gyermekekkel. Látszott azonban egy cárné is, aki szigorúan és sápadtan végezte el reprezentációs kötelezettségeit, betű szerint ragaszkodott a protokollhoz, és mind megközelíthetetlenebbé vált. Alekszandra szinte hisztérikus túlbuzgalommal vetette magát a feladatokba, melyeket kötelessége teljesítésének tekintett, pedig utálta őket és teljesen kimerítették. Olyan orosz akart lenni, mint az oroszok, és ortodox jámborságba és vallásos misztikába merült. Miklósnak nem volt kifogása ellene, s Alekszandra akkor még nem avatkozott a politikába, hanem esdeklő reménységgel várta a csodát, beteg kisfia meggyógyulását.

II. Miklós szenvedélyes fényképész volt, és az egész család szerette pillanatfelvételeken megörökíteni mindennapi életét. Ezek a képek - távol a merev udvari ceremóniáktól és a kifelé viselt hűvösségtől - idám, mókázó társaságot mutatnak. Pillanatfelvéte lek hajókázásról a Standart nevű császári jachttal, nyaralásokról a Krímben, a pompás Livadija kastélyban, amit Miklós tovább építtetett. Évről évre ott töltötte a cári család a húsvétot. íratlan törvény volt, hogy ilyenkor Fabergé párizsi ékszerész által készített két tojást kaptak ajándékba; páratlan drágaságokat ai anyból, briliánsokkal és drágakövekkel díszítve. Ezt a hagyományt III. Sándor vezette be.

1884 és a cári birodalom vége között ötvenhat ilyen kincs került a Romanovok tulajdonába. Mai értékük fölbecsülhetetlen.

Az 1905-ös év

Kevés feketébb esztendő volt ennél az orosz történelemben. Sok minden fejlődött rossz irányba. A zavaros belpolitikai helyzet, a kis cárevics betegsége, aminek révén bizonyos Raszputyin hihetetlen tekintélyre tett szert; egy sok veszteséggel járó háború Japánnal, amely ebben az évben ért véget; és végül egy cár, aki ebben az évben talán többször is fontolgatta, ne mondjon-e le. Miklós, aki szorgalmas naplóíró volt, minden eseményt világosan és részletesen följegyzett, szinte szenvtelenül és részvétlenül.

1905 januárjában a Carszkoje Szelóban tartózkodó Miklós ezt írta: „Tiszta, hideg nap. Sok munka és sok jelentéstétel. Frederiks [a cár föadjutánsa] volt itt ebédre. Hosszú sétát tettem. Tegnap óta minden pétervári üzem és gyár sztrájkol. Csapatokat vezényeltek a környékről a helyőrség megerősítésére. Eddig a munkások nyugodtan viselkedtek. Számukat 120 000-re becsülik. Valamilyen szocialista pópa, Gapon nevű, áll az egyesületük élén. Mirszkij [belügyminiszter] keresett fel este és jelentést tett a hozott intézkedésekről.” Egy nappal később ez áll a naplóban:

„Kimerítő nap. Komoly rendzavarások történtek Pétervárott, midőn munkások akartak mindenáron a Téli Palotához nyomulni. A katonaság a város különböző pontjain kénytelen volt lőfegyvert használni.Teremtőm, milyen kínos és fájdalmas mindez.”

A „kínos” szó azt az eseménysort írja körül finoman, amit az első orosz forradalomnak szoktak nevezni. Már régebben is, nem csak 1905-ben, egyre szaporodtak a munkások sztrájkjai, a tüntetések és a diákmegmozdulások. A kilencvenes években - az állami gazdaságpolitika következtében - állandóan nőtt az ipari munkások száma. A vidékről a nagyvárosokba áramlásnak sem lehetett gátat vetni, áradata főleg a nincsteleneket sodorta magával.

Az egyetemeken sikerült félig-meddig féken tartani a renitens, forradalmár diákokat. A recept egyszerű volt. A főiskolák visszakapták autonómiájukat, de a rendőrség azonnal szigorította az ellenőrzést. Szergej Zubatov, magas rangú rendőrtisztviselő és a moszkvai kormányzó, Szergej nagyherceg bizalmasa, terveket dolgozott ki az országban terjedő lázongás leküzdésére. Ami az egyetemeken sikerrel járt, az biztosan beválik az ipari munkásoknál is, vélte.

„El kell csábítanunk a tömegeket”, érvelt Zubatov. „Ők bíznak bennünk, de az ellenzék és a forradalmárok propagandája igyekszik megrendíteni a bizalmukat. Arra van szükség, hogy ezt helyreállítsuk, mégpedig úgy, hogy bebizonyítjuk gondoskodásunkat, ami kihúzza az ellenzék méregfogát, bármilyen célt akar is elérni.” „Belpolitikánk alapelvévé az osztályok közti egyensúlyt kell tennünk; jelenleg ugyanis ezek kölcsönösen gyűlölik egymást. Az autokráciának az osztályok felett kell állnia és a ‘divide et impera’ elvét alkalmaznia. Nem szabad időt adnunk rá, hogy megértsék egymást, mert abból forradalom lenne, amit csak elősegítenénk, ha az egyik oldal pártját fognánk és igazolnánk az ideológusok állításait. Arra van szükség, hogy ellenmérget és gyógyszert találjunk a burzsoázia ellen, mert elszemtelenedik.Vagyis a mi oldalunkra kell állítani a munkásokat, lépre csalni őket s ezzel két legyet ütni egy csapásra: lefékezni a burzsoázia feltörését és megfosztani hadseregüktől a forradalmárokat, a munkásokat a mi oldalunkra állítva.” így jött létre - szigorú rendőrségi felügyelet alatt - a „Gyári Munkások Kölcsönös Segélyező Társasága”, egyfajta szakszervezet, amelynek gyűléseit jó előre megszervezték. Ez a kísérlet azonban, hogy belső ellenőrzéssel vegyék el a tüntetések politikai élét, nemsokára kudarcot vallott. Mindenki eleve tisztában volt azzal, hogy a tömegszervezés ilyen formája veszélyes játék a tűzzel. így aztán egyre több nagygyűlés és sztrájk csúszott ki a kezükből; már nem csak gazdasági helyzetük javítását követelték a munkások, hanem alkot mányozó nemzetgyűlést, alkotmányos monarchiát is.

Az egész országban már jórészt forradalmi szociáldemokraták szervezték a sztrájkmozgalmakat. A feszültség nőtton nőtt. Alighanem a cár tudta a legkevésbé, mi megy végbe az országában, vagy akár a háza kapuja előtt is, Szentpétervárott.

Már akkor, 1905 januárjában, úgy élt ő és a családja Carszkoje Szelóban, hogy az remeteélethez hasonlított. Apja, III. Sándor, még gyakran túltette magát az udvari ceremóniákon, vidám és szenvedélyes vendéglátó volt, Miklós és Alekszandra ellenben mindjobban elsáncolták magukat vastag falaik mögé .Az arisztokrácia egykor úgy kedvelt udvari báljait, amelyeken számítani lehetett az uralkodó megjelenésére, már csak évente ötször rendezték meg. És ha már a legfelső társadalmi réteg és a cári család között ilyen szakadék tátongott, milyen mély lehetett az a cár és az egyszerű nép között?!

Amikor 1905 január elején sztrájk tört ki a pétervári Putyilov-gyárban, még senki sem sejtette, Miklós a legkevésbé, hogy vérfürdő lesz belőle.

A sztrájk gyorsan átterjedt a főváros többi gyáraira is.Vasárnap, január 9-én, óriási tüntető menet indult el - szemtanúk körülbelül 300 000 emberről beszélnek - , hogy a Téli Palotához vonuljon. A menet élén Gapon pópa haladt, a pétervári Munkástársaság vezetője. Kérvényt akartak átnyújtani a cárnak, védelemért és reformokért könyörögni hozzá. Ez a kérvény már néhány napja kézről kézre járt, és sok-sok ember aláírta. Természetesen a rendőrség előtt sem volt titok. A hatóságok felkészültek tehát, s mire a tömeg a Téli Palotához vonult, ott már katonák oszlopai várták. És eldördültek az első lövések. Sok száz ember lelte halálát ezen a „Véres vasárnapon”.

Miklós ekkor nem tartózkodott Szentpétervárott. A családjánál volt Carszkoje Szelóban.Teljes lehetetlenség azonban, hogy ne tudott volna a pétervári zavargásokról. Biztosan azt is hírül vitték neki, hogy kérvénnyel fordultak hozzá a tüntetők. Miért nem fogadta hát spontán módon a sztrájkolok küldöttségét? Miért nem úgy állt eléjük, mint cár atyuska, úgy, ahogy az orosz nép szerette és tisztelte uralkodóját? Bizonyára nem csak egy esetleges merénylettől félt.

A szörnyű események után végre fogadta a pétervári ipari munkások egy küldöttségét. Gondosan kiválogatott küldöttséget! Miklós beszédet tartott, de ügyetlenül válogatta meg a szavait.

„Tudom, hogy nem könnyű egy munkás élete. Sokat kell még tennünk, hogy jobbítsuk és szabályozzuk, de nagy türelemmel kell lennetek. Ha a lelkiismeretetektől kérdezitek, magatok is el fogjátok ismerni, hogy méltányosnak kell lennünk gyárosaitokkal szemben is és figyelembe vennünk iparunk lehetőségeit. Hogy lázongó embertömeg hömpölyög elő, és meg akarja magyarázni nekem szükségleteiteket, az büntetendő cselekmény! Bízom a munkások becsületérzésében és személyem iránti rendíthetetlen hűségében, és ezért megbocsájtom nekik ezt a bűnüket.”

A cár megbocsátott, de a nép nem bocsátott meg neki.

A Véres vasárnap - így vonult be az orosz történelembe - riadójel volt, nyomában még erősebben kitört az elégedetlenség az országban. A sztrájkok egész Oroszországra kiterjedtek; nemcsak a gyári munkások mozdultak meg, hanem a még mindig nagy ínségben élő parasztok is. Miklós, ha vonakodva is, de hajlandó volt párbeszédet folytatni az elégedetlenekkel. Kijelentette ugyan, hogy megértést tanúsít, de az autokrácia semmiképpen sem csorbulhat.

Azután azonban, hogy meggyilkolták egy családtagját, Szergej Alekszandrovics nagyherceget, a nagybátyját, a cár hajlandónak mutatkozott „méltó személyekből tanácsadó jellegű népképviseletet alkotni”.

Ez volt az uralkodó egyik arca. A másik: felhívott minden lojális állampolgárt, hogy gyűljön köréje, a nemzet atyja köré, s szálljon szembe a belső ellenséggel. Arra buzdította alattvalóit, hogy minden bajukat tudassák vele. Nem csoda hát, hogy ezt az előzékenységet alaposan kihasználták, s csak lendületet adott a forradalmi szervezeteknek. És nyugalomról az országban egyre kevésbé lehetett szó.

Aztán bekövetkezett a csuzimai katasztrófa. Az ország keleti szélén 1904 februárja óta háború folyt Oroszország és Japán között Mikor aztán 1905 májusában teljesen megsemmisült az orosz keleti-tengeri flotta, amely több mint hét hónapos hajózás után, a Jóreménység fokát megkerülve jutott el végre a hadszíntérre, a zavargások átcsaptak az orosz hadseregre és a flottára is Kitört a híressé vált zendülés a Patyomkin cirkálón, amiről később Szergej Eizenstein készített nagyszerű filmet. További lázadások is következtek. Nyáron és kora ősszel láthatóan súlyosbodott a helyzet.

Miklós ezt jegyezte naplójába:

„A vasutassztrájkok, melyek a Moszkva körüli területen kezdődtek, átterjedtek Szentpétervárra is. Ma a keleti-tengeri vonalon szűnt meg a forgalom. Az audienciára érkező személyek csak nagy nehezen értek el Petershofba. Fenntartandó a Petershoffal való kapcsolatot, a Csornij naponta kétszer jár oda-vissza. Szép kis idők ezek!...”

Többek között olyan forradalmárok, mint Lev Davidovics Trockij és Vlagyimir Iljics Lenin, szervezték a most először választott „szovjeteket”, a munkástanácsokat. Bizalmatlanul vártak a cár rég bejelentett kiáltványára, és végül határozatot fogadtak el, amelyben fölszólítanak „az évszázados szolgaság láncainak lerázására”. 1905. október 17-én Miklós aláírta a Szabadságkiáltványt. Ez „személyi sérthetetlenséget, lelkiismereti és szólásszabadságot, valamint gyülekezési és egyesülési szabadságot” ígért. Elrendelte továbbá törvényhozó duma megválasztását.

Miklós tudta, hogy ezzel jelentősen csökken az autokrácia hatalma. Az általános választójogot a következő szavakkal utasította el: „El kell kerülnünk a túl nagy lépéseket. Különben később egy demokratikus köztársaság küszöbén találnánk magunkat. Ez őrültség lenne, sőt, bűntett!”

A következő években, melyek mély- és tetőpontjairól minden történelemkönyvben olvashatunk, darabonként morzsolódott szét az ősi orosz cári hatalom, amely a XX. század elején olyan volt, amilyennek egy fiatal udvarhölgy leírta az első duma megnyitása alkalmából - pompázatos és bizonytalan.

„A gyűlés megnyitásának napján a Téli Palota erődre hasonlított, olyannyira féltek gyilkos merénylettől vagy ellenséges tüntetésektől. Az udvar gálában jelent meg, a férfiak egyenruhában, a nők uszállyal és fejékkel. Nekem is előírt hosszúságú uszályom volt, és úgy álltam be a menetbe, mint egy felnőtt. Soha nem zajlott le még ilyen ceremónia. Mindenki bizonytalan volt egy kissé, és a résztvevők egész sora nem tudta igazán, hogyan viselkedjék. Legtöbben gyászos képet vágtak; szinte azt vélhette volna az ember, hogy temetésen van. Még a császár is - pedig ő mesterien tudja leplezni az érzéseit - szomorú és ideges volt.”

Senki sem tudta, mi lesz ebből.

Raszputyin

Ennek a zűrzavaros és vészterhes évnek a novemberében Miklós ezt jegyezte naplójába:

„Kedd. Hideg, viharos nap. A csatorna a part felől sima jégfelületté fagyott be. Délelőtt nagyon elfoglalt voltam. Milicával és Sztanával [Anasztazija] teáztunk. Megismerkedtünk Isten emberével - a tobolszki kormányzóságból való Grigorijjal.”

Grigorij Raszputyin belépett a cári család életébe.

Milica és Anasztazija nagyhercegnő, mindkettő montenegrói, házasság révén került rokonságba a cári családdal. Szentpétervárott az előkelő lányok híres intézetében, a Szmolnijban tanultak, és már ott ismertek voltak arról, hogy rendkívül érdekli őket, ami természetfölötti és misztikus. A családba házasodva megismerkedtek Alekszandra Fjodorovnával is, és hamarosan szinte rabszolgai odaadással szolgálták. Jól értették a módját, hogy behízelegjék magukat; azt az érzést keltették ugyanis Alekszandra Fjodorovnában, hogy mindenhol szeretik és mélyen tisztelik. Valójában senki sem gondolt arra, hogy a cár német feleségét anyuskának lássa. Már csak azért sem, mert Miklós is régóta nem volt már cár atyuska.

Milica és Sztana, mielőtt megismerte volna Raszputyint, már a cárnő környezetébe hozott egy francia „csodadoktort”, bizonyos Monsieur Philippe-et. Ez a francia jóslásokkal hívta föl magára a figyelmet, például folyvást azt ígérte Alekszandra Fjodorovnának, hogy következő gyermeke az epedve várt trónörökös lesz. Négy lánya született már - Olga, Tatjana, Marija és Anasztazija - mit nem adott volna hát Alekszandra egy fiúért! Örömest hitt tehát a jelekben és jóslatokban, a jövendőmondásban és számmisztikában.

A franciát hazaküldték; botrányaival eljátszotta a népszerűségét Szentpétervárott, és otthon Franciaországban is elfogatóparancs várt rá engedély nélküli orvosi gyakorlat folytatásáért. Ám Monsieur Philippe az orvostudomány díszdoktoraként távozott Oroszországból, és 1904. július 30-án végre megszületett a trónörökös, Alekszej Nyikolájevics.

Grigorij Raszputyin, a Pokrovszkojéból, a távoli Szibériából való barát, ekkor már Pétervárott tartózkodott. Azokban a nyugtalan időkben nem volt nehéz csodatevő sztárecként figyelmet kelteni, a faragatlan viselkedés sem számított. Sokan voltak minden néprétegben, akik örömest kapaszkodtak bele valami magasrendű dologba. Alig tudtak még valamit erről a szúrós szemű muzsikról, csak annyit, hogy főpapi körökben jóindulattal fogadták. Feofan püspök, aki hitt az egyszerű istenkeresőben és Isten szavának tolmácsolójában, bevezette az udvarhoz igen közelálló körökbe.

Raszputyin megismerkedése a cári családdal eleinte nem keltett nagy feltűnést. Keresve sem találhatott volna azonban jobb időpontot a személye körüli mítosz megalapozására. A zavaros politikai helyzet, a trónörökös vérzékenysége, amit olyan görcsösen titkoltak a nyilvánosság elől, a cári család elszigeteltsége, Alekszandra Fjodorovna fogékonysága ígéretek és jóslatok iránt, Anna Virubova előlépése legjobb barátnőjévé és bizalmasává... ez és még sok egyéb meggyorsította Raszputyin fölemelkedését. Mielőtt másodszor is találkozott a cári családdal, Szentpétervárott már pusmogtak lehetetlen viselkedéséről. A nyilvános botrányokra sem kellett sokáig várni.

Uralom az uralkodók felett

1906. október 13-án II. Miklós ezt írta naplójába:

„Grigorij eljött hat óra tizenötkor és elhozta szent Szimeon Verhoturszkij ikonját; látta a gyermekeket is és beszélgetett velünk bét óra tizenötig.” Ez volt a cári család első hosszabb találkozása a szibériai szerzetessel. Azóta is rejtély, ki hozta létre a találkozót. Meglehet, maga Raszputyin, őt pedig - talán - Anna Virubova bíztatta. Az ajándék ikon nagyon meghatotta a cárt; nem titok, hogy Miklós nagyon vallásos volt, bár korántsem olyan fanatikus, mint Alekszandra.

Raszputyint a cári család magánlakosztályába vezették be, a gyerekek lelkesedtek érte, és Alekszandra Fjodorovnára mély hatást tett. Később a cárnét „mamának” és a cárt „papának” szólította. Ezt az intimitást 1907 nyara tette lehetővé, az a nyár, amikor Raszputyin először állíthatta a cári család szolgálatába „gyógyító erejét”.

„Alekszej éppen hároméves volt és elesett játék közben a Carszkoje Szeló-i parkban. Még sírva sem fakadt, a lábán nem látszott nagyobb seb, de az esés belső vérzéseket indíthatott el, mert néhány óra múlva már nagy fájdalmak gyötörték... Ez volt az első krízis, amit még oly sok követett. A szegény gyermek csak feküdt, kis testét összegörbítette a fajdalom, a lába borzasztóan megdagadva, a szeme alatt sötét karikák. Az orvosok tehetetlenek voltak. ...Ekkor Alicky [Alexandra Petrovna] üzent Raszputyinnak Pétervárra. Ő éjfél után ért a palotába. Reggel nem akartam hinni a szememnek: a kisfiú nemcsak hogy élt, hanem egészséges is volt. A láza lement, a szeme tiszta és csillogó volt - a lába dagadásának semmi nyoma! Az esti szörnyűség mintha csak hihetetlen rémálom lett volna. Megtudtam Alickytól, hogy Raszputyin még csak meg sem érintette a gyermeket, csak állt az ágya végében és imádkozott.”

Ezt Olga Alekszandrovna írta, a cár fölöttébb józan és reálisan gondolkodó nővére. Alekszandra Fjodorovna szemében világos volt, és hitét senki sem ingathatta meg: Raszputyin imái segítettek a fián.

Később olykor már egy telefonbeszélgetés vagy egy rövid távirat is segített, enyhülést hozott a cárevicsnek. Az orvosok tanácstalanul ámuldoztak az ilyen jeleken, és Alekszandra Fjodorovna elfogadta, hogy egy szent ember csodái. Miklós pedig „a nép hangját” hallotta benne, erősen hitte, hogy a szibériai paraszt jelenléte a cári palotában a nép és a cár közötti (már szakadozó) kötelék jelképe.

„Egyszerű orosz ember, nagyon vallásos és |ámbor. A cárné szereti őszinteségét, hisz Alekszejért mondott imái erejében, de ez a mi magánügyünk. Bámulatos, mennyire szeretik beleártani magukat az emberek olyasmibe, amihez semmi közük.” így hárította el Miklós egyik minisztere figyelmeztetését.

Az utókor még jobban beleártja majd magát és hátborzongató, vészterhes legendát sző Raszputyin köré.

A városban már régóta hírek keringtek a barát életmódjáról, s ezeknek valamikor el kellett jutniuk Carszkoje Szelóba is, noha Raszputyin mindent elkövetett, hogy kicsapongó élete rejtve maradjon a cári pár előtt. Ha fogadta Alekszandra és Miklós, akkor mindig gondosan öltözött és illatosított volt. Miklós mégis gyanút foghatott, mert jelentést íratott róla a palota biztonsági főnökével: „R. tehetséges paraszt, erkölcstelen, értelmes; szuggesztív erővel van megáldva, amit jól tud kiaknázni...” Miklós szinte védekezik, mintha sejtené, hogy már őt is megbabonázta ez az erő: „Raszputyin csak egy jó, vallásos, együgyű orosz. Ha beszélek vele, utána mindig úgy érzem, megszabadultam a gondjaimtól és kétségeimtől s megbékéltem önmagámmal...”

Alekszandra Fjodorovnának nem kellett sem igazolás, sem más bizonyíték. Ő feltétlenül bízott Raszputyinban, és mindenkinek, aki szembeszállt vele, a cárnéval gyűlt meg a baja. Hajthatatlanul és semmitől vagy senkitől sem zavartatva alkalmazta a saját szimpátia-mércéjét. Környezetét olyanokra osztotta, akik „lojálisak hozzánk, azaz lojálisak a barátunkhoz is”, és olyanokra, akik nem azok.

Raszputyint közben figyeltették. A belügyminisztérium rendelte el, nem annyira azért, hogy Raszputyinnak ártson, hanem hogy kompromittáló tényekkel győzze meg a cári családot, és indítékot adjon a csodatevőtől való megválásukra. Miklós állítólag nagyon meglepődve, sőt hitetlenkedve fogadta a jelentést, de beleegyezett, hogy a szibériai szerzetest eltoloncolják a szülőföldjére. Am az először megszökött a rendőrségtől és eltűnt egy időre a szibériai erdőkben.

Ott, Pokrovszkojéban, folytatta kicsapongó életét. „Korhely és kéjenc, aki valamilyen szédült pétervári némbereket cipel ide és anyaszült pucéran visz a szaunába, míg a felesége fűzfakorbáccsal el nem kergeti őket...” Az ilyen hírek közben a főpapokat is elérték, akik Raszputyin szentpétervári felbukkanásakor oly segítőkészen támogatták hittestvérüket.

Alekszandra Fjodorovna sem dughatta be többé a fülét a Raszputyinról keringő históriák elől. Legjobb barátnőjét, Anna Virubovát küldte tekintélyes kísérettel Szibériába.Talán Miklós tanácsolta neki, hogy elnémítsanak végre minden szóbeszédet. Anna Virubova természetesen a legalkalmatlanabb személy volt, akit csak választhatott ilyen misszióra. Maga is lelkes híve lévén a sztarecnak, nem alakíthatott ki tárgyilagos véleményt.

Feofan püspök, a Hittudományi Akadémia rektora és a cári család udvari papja tett végül határozott lépést Raszputyin jelenléte ellen a cári udvarnál: kihallgatásért folyamodott Miklóshoz. Csakhogy Alekszandra Fjodorovna fogadta, és végül ajtót mutatott neki. „Menjen, és ne kerüljön többé a szemem elé! Menjen, vagy megfeledkezem arról, hogy a papom volt. És nem szeretnék megfeledkezni róla!” Anna Virubova számolt be erről Feofan és a cárné beszélgetése után. Feofant eltávolították Szentpétervárról.

A Raszputyin-fejezet ezzel egyáltalán nem zárult le, és 1910-ben nyilvános hadjárat indult a szibériai szerzetes ellen. Sok ellensége volt: az egyházi vezetők eretneket láttak benne, az arisztokrácia úgy látta, a cári család kapcsolata Raszputyinnal erősen veszélyezteti a monarchia tekintélyét; a konzervatív körök is így gondolkodtak, ezenkívül még a szerzetes politikai befolyásától is féltek, a baloldali csoportok pedig gúnyolódtak a császári családon és úgy látták, ez már a végső csődje. A vita az orosz sajtóban folyt és természetesen sem Miklós, sem Alekszandra előtt nem maradhatott rejtve.

Egy gyereklány és egy nevelőnő összeszedte a bátorságát, és beszélt Alekszandra Fjodorovnával Raszputyinról. A pesztonkát molesztálta Raszputyin, és a nevelőnő botrányosan illetlennek találta, hogy a barát bármikor ki-be járhat a serdülő cárleányok hálószobájába, akkor is, ha már levetkőztek.

A gyereklányt két hónapra szabadságolták; a nevelőnőnek távoznia kellett. Miklósnak azonban ezúttal volt annyi esze, hogy kitiltotta Raszputyint a házból. Attól fogva Anna Virubovánál találkoztak vele. Minden próbálkozás kudarcot vallott, hogy Miklóst rávegyék, végleg távolítsa el Raszputyint Pétervárról. „Jobb tíz Raszputyin, mint a cárné egy hisztériás rohama...”, az uralkodónak ezt az állítólagos mondását gyakran idézték és terjesztették. Alekszandra pedig nem engedte, hogy megingassák Raszputyin iránti imádatát. Az ő és a férje magánügyének tekintette, teljesen megfeledkezve arról, milyen pozíciót tölt be az országban.

Végül mégis sikerült Raszputyint először zarándokútra küldeni és utána - különféle szentpétervári incidensek után - Pokrovszkojéba toloncolni.

Ekkor azonban eljött az 1912-es év októbere. A cárevics halálos beteg lett. Mikor Szpalába, a császári vadászkastélyba utaztak, Alekszej megsérült. A hű Botkin doktor először el tudta állítani a vérzést, de visszaesés következett be. Október 10-én Alekszejnek feladták a halotti szentségeket. Nagy bajában Alekszandra táviratot küldetett a Pokrovszkojéban tartózkodó Raszputyinnak. Két nap múlva kezében volt a válasz: „Ne félj. Isten látta könnyeidet és meghallgatta imáidat. Fiad megmarad.”

Alekszej óráról órára jobban lett. Raszputyin csodát tett vele. így gondolta Alekszandra, és erről meggyőződve zöld utat adott a bekövetkező eseményeknek.

Ünneplés háború előtt

1913 tavaszán megünnepelték a Romanov dinasztia háromszáz esztendős jubileumát. A cári család minden olyan városba ellátogatott, amely szerepet játszott a Romanovok történetében. Akkora volt a lakosság lelkesedése, hogy senki sem akart a cári család és az orosz nép közötti mély szakadékra gondolni. Miklós sem látszott még ilyen boldognak soha. A rokonszenv hulláma csapott feléje az egész országban... csak abban láttak rossz jelet a vészmadarak, hogy a még nem egészen gyógyult cárevicset vinni kellett.

A jubileumi év őszét a cári család, mint mindig, Livadijában töltötte, a Krím félszigeten. Ott Alekszej futkározás közben véraláfutást szerzett, ez pedig, mint az ő betegségében máskor is, belső vérzéseket okozott. Alekszandra haladéktalanul Livadijába hívatta Raszputyint. Bár az orvosok közben csillapítani tudták a vérzést, a cárné véleménye szerint megint csak a csodatevő jelenlétének volt köszönhető ajavulás.

Itt és Carszkoje Szelóban Raszputyin egyre több híve jelent meg a cári lakosztályban. Valaki mindig a szibériai barát csodatetteiről beszélt. Nyomasztó, fülledt légkör alakult ki, aminek már régen semmi köze sem volt a mély vallásossághoz. És sok magas rangú személyiség kereste Raszputyin társaságát is, hogy a cárné legbelső bizalmasa révén növekedjék a befolyásuk. Alekszandra Fjodorovna tett még arról is, hogy a miniszterek vehessék a kalapjukat, ha Raszputyin ellen fordulnak.

1914. június 28-án meggyilkolták az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget és a feleségét Szarajevóban. Négy hét telt el a merénylet után, négy olyan hét, amely alatt egymást figyelték az európai kormányok és várták, hogyan döntenek a többiek. Miklós sem tudta, a békeangyalt játssza-e, vagy avatkozzon bele a fenyegető európai összecsapásba. Nem szükséges felsorolni itt a politikai konfliktus és a szörnyű háború részleteit. Egy epizódot azonban minduntalan idéznek, mivel sajátságos módon összekapcsolódik benne Oroszország belépése a háborúba és Raszputyin sorsa.

Majdnem ugyanazon a napon, amikor a szarajevói merénylet történt, Raszputyin ellen is merényletet követtek el, amit súlyos sebesüléssel ugyan, de túlélt. Egy zavarodott elméjű prostituált döfött kést a testébe. Ekkor sokan a gyűlöltté vált szerzetes elleni összeesküvést emlegettek. Amíg sebesülését gyógyíttatta a messzi Tyumenyben, táviratot küldött Miklósnak: „ Óvakodj a háborútól. Nem szabad hadba lépned. Rád és örökösödre semmi jó nem származik belőle.”

Meglehet, hogy Miklóst csak felbőszítette ez a tanács. Mit ért ez a paraszt a politikához? Holott ebben az esetben Raszputyin bizonyára úgy gondolkodott,ahogy minden orosz paraszt gondolkodott volna, aki utálja a háborút és a vérontást. Ám Miklós már döntött.

Szentpétervár addig németesen használt nevét, a Szankt Peterszburgot (vagy Szankt Petyerburgot) Petrográdra változtatták, amikor Oroszország belépett az első világháborúba. Alekszandra Fjodorovna most gyakran egyedül maradt gyermekeivel. Miklós vagy a fronton, vagy a vezérkarnál időzött. A nép megint tisztelte, mint a régi időkben, különösen addig, amíg győzelmeket aratott az orosz hadsereg. 1915 augusztusában maga Miklós vette át a csapatok főparancsnokságát, miután leváltotta nagybátyját, Nyikolaj Nyikolájevics nagyherceget. Alekszandra ujjongott, és szeretett „Nikije” páratlan hadvezérré lépett elő a szemében. A cár viszont áldozati báránynak érezte magát: „Május 6-án, Jób, a nagy tűrő napján jöttem a világra. Készen állok elviselni sorsomat. Legyen meg Isten akarata.”

A cári birodalomra nézve ez a döntés a vég kezdete volt.

Amíg Miklós csak ritkán volt Petrográdban vagy Carszkoje Szelóban, Alekszandra Fjodorovna keményen fogta a gyeplőt. Mindenki tudta persze, hogy mit jelent ez valójában: Raszputyin végleg átvette az uralmat az udvarnál. Egyre sűrűbben fordult a miniszterek körhintája, Raszputyinnak csak pattintania kellett az ujjával. És egyre ügyesebben játszotta ki „szent” mivoltát, csodának látszó tetteit a kis cárevicsen. Miklós többször igyekezett meggyőzni a feleségét, hogy jobb lenne távolságot tartani Raszputyintól. Egyszer mégVirubova asszonyhoz is fordult, a cárné még mindig szolgaian alázatos barátnőjéhez, hogy továbbítsa kívánságait Alekszandrának. Nem ért el semmit. Raszputyin nemsokára élénken érdeklődni kezdett a vezérkar munkája iránt, és a cárné - mindenre kész eszköze - közölte látomásait és parancsait a féijével.

Oroszország háborúban állt Németországgal. Es Alekszandra nagyon jól tudta, hogy ellenség a saját országában. Mégis „uralkodott”, és nem kevés kortársa vélekedett úgy, hogy elment az esze. A másik változat az volt, hogy hazaárulást követett el. És nem kém ez a Raszputyin is? Kezdetben folyton a békéről prédikált, most meg - 1916-ban - mindenáron az áldatlan háború folytatását akaija.

Először merészkedtek Moszkvában tüntetők az utcára, akik a cár lcmondatását követelték az egyik nagyherceg javára, és Alekszandra száműzését egy kolostorba. És Raszputyin? Neki a nép véleménye szerint végleg el kell tűnnie. A szibériai „szentből” már rég „ördögi szörnyeteg” lett.

Több kísérlet történt már Raszputyin eltávolítására. Rengeteg ellensége volt. Ekkor azonban összeesküvők szűk köre alakult Félix Juszupov herceg körül, és kitervelte Raszputyin meggyilkolását.

„Ha meghalok, a cár hamarosan elveszti a koronáját”, jövendölte állítólag Raszputyin. Szörnyűségesen igaza lett.

A szibériai szerzetes meggyilkolása egy horrorfilm forgatókönyvére emlékeztet. Még mielőtt megtalálták volna Raszputyin holttestét a Néva jege alatt, majdnem egész Petrográd tudta már, ki tette el láb alól. A boncolás megállapította, hogy Raszputyin, noha rengeteg mérget adtak be neki és többször is rálőttek, nem mérgezésben és nem is lőtt sebtől halt meg. Raszputyin vízbe fulladt. Mai törvényszéki orvostani szakértők szerint nem volt ebben semmi rendkívüli. Akkor azonban ez a különös halál csak egy bizonyítékkal több volt amellett, hogy Raszputyinnak talán mégiscsak volt csodatevő ereje. A Carszkoje Szeló-i parkban temették el.

Gyilkosait száműzetésbe küldték.

Az utolsó fejezet

Beköszöntött az 1917-es év. Alekszander Mihajlovics nagyherceg, a cár ifjúkori barátja, levelet küldött Miklósnak. „Oroszország történetének legveszedelmesebb időszakát éljük át. Valamennyien érezzük ezt, van, aki az eszével, van, aki a szívével vagy a leikével. Bizonyos oroszországi erők a kikerülhetetlen vesztedbe visznek Téged, s következésképpen Oroszországot is. Tudatosan mondom, hogy ‘Téged és Oroszországot’, mert Oroszország nem létezhet cár nélkül, de megfontolandó, hogy a cár olyan államot, mint Oroszország, nem vezethet egyedül... Tarthatatlan helyzet, hogy az egész felelősség csakTereád nehezedik...Kétségbeejtő, hogy nem hallgatsz azon emberek hangjára, akik ismerik az ország állapotát és olyan intézkedéseket tanácsolhatnak Neked, melyek kivezethetnek bennünket a káoszból... Ez idő szerint a kormány az a szervezet, mely a forradalmat előkészíti. A nép nem akar forradalmat, de a kormány mindent megtesz az elégedetlenség szítására, és ez sikerül is neki.

Már-már úgy látszott, hogy Miklós merész lépésre szánja rá magát és maga tart beszédet a dumában. De aztán elutazott a hadsereg főhadiszállására, Mohiljovba. Szökés volt ez, szökés a sok ember elől, akik folyton a lelkére beszéltek és akartak tőle valamit; szökés legközelebbi rokonai elől, akik a leváltását készítették elő és ezzel mindenekelőtt Alekszandrát, a német asszonyt akarták eltávolítani a hatalom centrumából; és bizonyára a felesége elől is szökött. Az levelet írt neki, amit a cár a vonatban kapott meg.

„Bánatosan és mély aggodalommal engedtelek egyedül, a mi kedves kicsink nélkül elmenni. [Máskor Miklós szerette magával vinni a fiát, Alekszejt.] Micsoda rettenetes időt élünk át most! Még nehezebb akkor elviselni, ha távol vagyunk egymástól. Nem simogathatlak meg, ha oly fáradt és elgyötört vagy. Igazán keservesen nehéz keresztet mért rád az Isten... Kedves barátunk [Raszputyin] imádkozik a másvilágon Éretted, így még közelebb van hozzánk, de oly nagyon szeretném hallani vigasztaló és bátorító hangját... Kedvesem, maradj most szilárd, erre van szükségük az oroszoknak. Egy alkalmat sem mulasztottál el, hogy szeretetet és jóságot tanúsíts. Érezzék meg most az öklödet. Ezt akaiják, hallottam is egyesektől ilyet: ‘Kancsuka kell nekünk!’ Különös, de ilyen a szláv természet. Meg kell tanulniuk, hogy féljenek tőled. Egy gyermeknek is, aki isteníti atyját, félnie kell attól, hogy megharagítja...

A levél 1917. február 22-én kelt.

Valamivel később kanyarósak lettek a gyerekek, és Miklós valószínűleg erősen remélte, hogy ez elvonja Alekszandrát az államügyektől. Mint írta neki: „Ez bizonyára nagyon megvisel, kedvesem. Talán most már nem fogadsz olyan sok embert. Alekszandra a városbeli zavargásokról számolt be. Ám aztán, február 26-an a duma elnöke, Mihail Rodzjanko, táviratot küldött a cárnak.

„A fővárosban teljes az anarchia. A kormány megbénult, a közlekedés és az élelmiszer- valamint tüzelőellátás összeomlott. Csapategységek lőnek egymásra. Az utcákon vad lövöldözések. Haladéktalanul meg kell bízni egy személyt, aki búja az ország bizalmát, új kormány megalakításával. Minden halogatás végzetes. Imádkozom Istenhez, hogy ebben az órában ne az uralkodónak kelljen viselnie a felelősséget.”

Ez a távirat éjszaka érkezett meg. A cár csak másnap reggel kapta kézhez. Rodzjanko azonban még egy üzenetet küldött, február 27-én reggel:

„A helyzet rosszabbodik. Haladéktalanul intézkedni kell, mert holnap már késő lesz. Beköszöntött az utolsó óra, amikor eldől a haza és a dinasztia sorsa.”

Ezen a napon Miklós ezt írta naplójába:

„Petrográdban néhány napja zavargások törtek ki. Sajnálatos módon csapategységek is részt vettek bennük. Utálatos érzés ilyen messzire lenni és csak töredékes rossz híreket kapni! Nap közben sétát tettem az orsai országúton. Ebéd után elhatároztam, nyomban Carszkoje Szelóba utazom, és vonatra ültem.”

Csak Pszkovig jutott el.

Március 2-án ezt jegyezte fel:

„A főhadiszállásról elküldték egy kiáltvány tervezetét. Este megjött Petrográdról Gucskov és Sulgin [dumaképviselők], beszéltem velük és átadtam nekik az aláírt és átdolgozott kiáltványt. Éjjel egykor hagytam el Pszkovot, az átéltektől nehéz szívvel. Mindenütt árulás, gyávaság és csalás.”

Az említett kiáltvány a lemondása volt. Miklós a fia, Alekszej nevében is lemondott a trónról, és a fivérét, Mihailt jelölte ki utódjának. Csakhogy néhány nap múlva Mihail is lemondott. Az utolsó Romanovoknak be kellett látniuk, hogy már nem kellenek senkinek.

A Romanovok végnapjai

Viharosan peregtek az események. És voltaképpen senki sem készült föl arra, hogy a teljes átalakulás ilyen gyorsan es végletesen bekövetkezik.

Miklós csak fogolyként utazhatott Mohilljovból a családjához Carszkoje Szelóba. Mint egyszerű Romanov ezredes lépett a felesége elé, aki valószínűleg utolsóként értesült a lemondásáról - az újságból. „Ez lehetetlen, a zsurnaliszták hazugsága!”, kiáltotta állítólag. „Én bízom Istenben és a hadseregben. Ő még nem hagyott el bennünket.” Aztán a férjének: „Ebbe bele lehet bolondulni, az ember elveszíthetné az eszét. De mi nem veszítjük el. Esküszöm, hogy újra látunk még Téged a trónon. Isten visszahelyez majd rá.

Eredetileg az volt a terv, hogy engedélyezik a cári család kiutazását Angliába. Alekszander Kerenszkijnek, akkor még az Ideiglenes Kormány igazságügy-miniszterének sem volt kifogása ez ellen a megoldás ellen. Csakhogy a brit menedék bezárult előttük. Angliában sokan hallottak a cárné, a német asszony hazaárulásáról, és ellenségesen éreztek iránta; olyan heves tiltakozó akciókra került sor, hogy V. György király végül visszavonta ajánlatát, hogy menedéket nyújt a családnak.

„Szégyellem magam Georgie és Anglia helyett , válaszolta rá állítólag Miklós.

A cári család szigorú őrizet alatt egyelőre Carszkoje Szelóban maradhatott.

„Éppen három hónapja most már, hogy visszajöttem Mohiljov-ból, és fogolyként vagyunk bezárva ide. Borzasztóan nehéz nekem, hogy nem hallok hírt kedves anyámról; minden mást közömbösen fogadok. Ma még nagyobb a hőség, mint tegnap. Kiégett szaga van mindennek. A séta után történelemórát tartottam Alekszejnek. Szorgalmasan dolgoztunk, ugyanazon a helyen, mint tegnap. Alekszandra nem járt kint. Vacsora előtt öten sétáltunk.

Ez 1917 június elején volt.

Petrográdban súlyosbodott a helyzet, ingott az Ideiglenes Kormány hatalma is. Alekszander Kerenszkij, ekkor már miniszterelnök, úgy intézkedett, hogy a cári család hagyja el Carszkoje Szelót. Ott már nem szavatolhatták a biztonságukat.

„Különvonat az ön előtt ismert célállomásra július 31-én indul és augusztus 3-án érkezik Tyumenybe. Ezért arra a napra a tobolszki hajót és szállásokat előkészíteni.” így hangzott a menetparancs. A Nyugat-Szibériába tartó szállítmány biztosítására, amely vöröskeresztes zászló alatt haladt, 330 katonát és tisztet vezényeltek.

Az eseményről az alábbi hivatalos közleményt adták ki:

„Mivel államérdekből szükségesnek látta, a kormány elrendelte, hogy az őrizetben levő volt császárt és császárnét új lakóhelyre vigyék. E helyül Tobolszkot jelölték ki, és oda a volt császárt és császárnét minden biztonsági intézkedés megtételével elküldték. Velük együtt utaztak a saját kívánságukra és ugyanezen feltételek mellett a gyermekeik és hozzájuk közelálló személyek is Tobolszk városába.”

Útban Tobolszk felé a cári család elhaladt Pokrovszkoje falu, Grigorij Raszputyin szülőföldje mellett. Még most sem szabadulhattak a sztarectól.

Tobolszki tartózkodásuk első hetei, ha lehet ilyet mondani, aránylag kellemesek voltak. A cári család el tudta foglalni magát. Fényképeket rendezgettek és ragasztottak családi albumokba; a lányok hímeztek vagy rajzolgattak; fölolvastak egymásnak; kisebb színdarabokat is betanultak és előadtak. Már a Carszkoje Szeló-i őrizet idején is gyakran végeztek Miklós és lányai kerti munkát, mivel a nagyobb sétákat megtiltották nekik. Tobolszkban is így őrizték meg az erőnlétüket.

Volt néhány elképzelés arról, hogy megszöktetik a cári családot, különösen az októberi forradalom eseményei után, amikor a helyzet egyre súlyosbodott. De reménykedő beszélgetéseknél több nem történt.

1918 április elején Miklós ezt jegyezte naplójába:

„Csütörtök. Reggeli után Jakovlev jött és közölte velünk, utasítást kapott, hogy elvigyen engem, de nem mondta meg, hová. Alix elhatározta, hogy elkísér és Mariját is magával hozza, a tiltakozás hasztalan volt. A többi gyermeket, kivált a beteg Aleksze|t, ilyen körülmények között hátrahagyni ez szörnyen nehezünkre esett! Azonnal csomagolni kezdtük a legszükségesebbel."

Gilliard, a házitanító, aki megosztotta a száműzetést a cári családdal, így tudósított:

„Hajnali négy óra tájban úti kocsik hajlanak az udvarra. Rugózás nélküli parasztszekerek, csak két hosszú rúdra erősített fonott kasból állanak. Csak az egyik kocsinak van fedele. Találunk az udvaron egy kevés szalmát és elterítjük ülőhelynek a szekerek fenekén. Az imperátornénak matracot teszünk be. Négy órakor felmegyünk Őfelségéikhez, akik éppen kilépnek Alekszej Nyikolajevics szobájából. Az imperátor, az imperátorné és Marija Nyikolajevna elbúcsúznak tőlünk. Az imperátorné és a nagyhercegnők sírnak, a goszudár [Miklós] teljesen nyugodtnak tűnik, és mindegyikünkhöz van egy bíztató szava.”

Tyumenyból egy vonat Jekatyerinburgba, az Urálba vitte a száműzötteket. Itt már készen állt az új börtön, ahová 1918 májusában a többi családtag és a kísérők is beköltöztek. Ez volt az Ipatyev-ház, Jekatyerinburg egyik legmagasabb pontján épült a XIX. század hetvenes éveiben. Jól felszerelt épület, kényelmes egészségügyi berendezésekkel és telefonnal. Századunk hetvenes éveinek elején Borisz Jelcin, az akkori szverdlovszki párttitkár - így hívták Jekatyerinburgot egy ideig - adott parancsot a lebontására.

Az Ipatyev-ház borzasztó börtönné vált. Állandóan vöröskatonák járkáltak ki-be a család szobáiba; a katonák a foglyok minden lépését követték, az ablakot nem volt szabad kinyitni, a toalett ajtaját pedig bezárni. Minden nap öt perc séta egy szűk udvaron, ennyi friss levegőt engedélyeztek nekik.Tilos volt minden külső kapcsolat, még a pappal sem beszélhettek, aki vasárnaponként misézett nekik.

A cár naplójában egyre ritkultak a bejegyzések. Június 20-án ezt írta:

„Kicserélték az őreinket. A kellemetlen Andrejevet Jurovszkij váltotta fel. Elvette tőlünk az ékszereinket, és aztán visszahozta egy dobozban s kérte, hogy ellenőrizzük a tartalmát. Aztán nálunk hagyta megőrzésre. Jurovszkij rájött, hogy a körülöttünk levő emberek az élelmünk legnagyobb részét maguknak tartják meg.

A cár még nem tudta, hogy Jurovszkij a hóhér.

Tíz nap múlva az utolsó bejegyzés:

„Alekszej ma régóta először vett fürdőt. A térde javul, de még mindig nem tudja egészen behajlítani. Az idő enyhe és kellemes. A külvilágról semmi hír.”

1918. július 16-áról 17-ére virradó éjszaka az Ipatyev-házban szörnyű vérfürdő ment végbe. A cári családon és a hűséges Botkin doktoron kívül lemészároltak egy udvarhölgyet, egy inast és két cselédet is. Akinél nem volt elég a golyó, annál szuronnyal fejezték be a munkát.A kivégzés színhelye így festett: a szoba falai át voltak lyuggatva, és a fapadló széthasogatva. A holttestek azonban eltűntek.

Ami biztos, orosz levéltárakban nem található írott parancs a cári család meggyilkolására. Szintén biztos: a jekatyerinburgi foglyok meggyilkolását közvedenül Lenin és Jakov Szverdlov, a rendkívül tevékeny propagandafőnök hagyta jóvá. Szverdlovot, akinek a tiszteletére nevezték el később Jekatyerinburgot Szverdlovszknak, állandóan tájékoztatták a cári család helyzetéről. És természetesen nagyon jól tudta, hogy itt az Urálban polgárháborús hadszíntér jött létre, s így esetleg szökési alkalom nyílhat a cári család előtt.

Szó sem volt ugyanis arról, hogy az októberi forradalom óta minden hatalom a bolsevikok kezében lett volna. Éppen az Urálban folytattak hadműveleteket fehér csapatok, azaz antibolsevista erők. Fenyegetően közeledtek Jekatyerinburghoz. Ez volt az oka, hogy a cári családot abba a bizonyos helyiségbe vezették, miközben odakint teherkocsik álltak elő. Biztos helyre akarják vinni őket, magyarázta nekik Jakov Jurovszkij, az az ember, aki a halálos ítéletet végrehajtotta. Jurovszkij a szabotázsok és az ellenforradalom leküzdésére 1917 decemberében alakított titkosrendőrség, a Cseka kötelékébe tartozott. De melyik résztvevő adta ki végül is az agyonlövetési parancsot?

A kérdés még mindig nem egészen tisztázott, noha időközben, a Szovjetunió összeomlása után, sok levéltár hozzáférhetővé vált. A gyilkosok nevét ismerjük, de valóban önszántukból cselekedtek-e, vagy Petrográdból kapott parancsra? Nagyon valószínű, de nem bizonyított tény, hogy a jekatyerinburgi helyi szovjet önállóan járt el és később aztán fedezte a petrográdi központ. Ez megmagyarázza az akció sietősségét, főként azonban a földi maradványok iszonyú Odüsszeiáját. A borzasztóan elintézett holttesteket egy régi bánya aknájába dobták.

Csakhogy a fehér csapatok már Jekatyerinburg kapui előtt álltak. A gyilkosok nem találták elég biztos helynek az aknát. Kiemelték a tetemeket, leöntötték kénsavval és kutyafuttában elkapartak őket. Alig néhány nap múlva Jekatyerinburg elesett.

Jelentés ment Petrográdba, hogy minden el van intézve. Onnan pedig az egész világgal tudatták a hírt, hogy Miklós cárt agyonlőtték, de a család él és biztos helyen van. Jekatyerinburgtól százötven kilométernyire, Alapajevszkben néhány nap múlva a Romanov-család további tagjait tartóztatta le a Cseka. Bántalmazták és elevenen egy mély aknába hajították őket. És 1919-ben újabb Romanovok lelték halálukat a Péter-Pál-erődben.

Az ország elveszítette uralkodócsaládját, és éhínség, terror és polgárháború pusztította.