1/Xerxész uralkodásának nyolcadik évében, egy tavaszi napon tértem vissza Szuzába hatéves napkeleti utamról. A lelkes ifjúból, aki egykor Baktriából elindult a hosszú útra, semmi nem maradt. Középkorú kísértet lovagolt be Szuza város kapuján. Már az is meglepett, hogy az emberek észrevesznek. Annál kevésbé lepett meg, hogy nem ismernek fel. Évek óta halottnak hittek, valóságos kísértet voltam hát az udvar szemében. Sőt a magam szemében is. De nem sokáig érezhettem magam másvilági lénynek, mert csakhamar felfedeztem, hogy az udvarban is egészen más világ van, mint amikor elutaztam. Minden megváltozott. Bocsánat, nem egészen. A kamara ugyanolyan volt, mint régen, s ezt magam is tapasztalhattam, amikor a második teremben egy alkamarás fogadott. Még abból az időből ismertem, amikor bort szolgált fel a háremben. Ez a szűriai fölöttébb kíváncsi herélt volt. Ugratták is a többiek, amiért folyton kérdez. És féltek tőle, mert minden választ alaposan az emlékezetébe vésett.
- Igazán kínos, hogy ilyen hírrel kell fogadnom a király barátját - fogadott a herélt, utolsó fennmaradó címemet említve. Az első terem tisztviselői már korábban közölték velem, hogy megszűntem a király szeme lenni. - Természetesen örülünk, hogy újra látunk. De... - Nem fejezte be a mondatot.
Befejeztem helyette én: - ...hivatalosan holttá nyilvánítottak, és birtokomat kisajátította a kincstár.
- Nem a kincstár. Illetve a kincstár csak jelentéktelen részét kapta. A vagyonod nagy része mélyen tisztelt édesanyád kezére jutott.
- Él tehát?
- Nagyon is. Szardeiszben van az udvarral.
- Szardeiszben? - kérdeztem meglepetten. - Mióta költözik a Nagy Király udvara Szardeiszbe?
- Hát nem kaptál felőlünk semmi hírt? - A második terem ablakai egy kertre nyílnak. Kitekintve megállapíthattam, hogy késik a tavaszi jó idő.
- Elvétve. Azt tudom, hogy folytattuk a görög háborúkat. És hogy a Nagy Király földig égette Athént. - Ezt a hírt Srávasztiban hallottam az Egibiek egyik ügynökétől. - Ezenkívül semmit sem tudok.
- Pedig - mondta az alkamarás - sok minden történt.
Mint kiderült, az alkamarás határozottan tartózkodóan fejezte ki magát. Nem sokkal azután, hogy Kathájba indultam, Xerxész arra kérte Bél-Marduk papjait, hogy ajándékozzák neki kincstáruk bizonyos aranytárgyait. - Egyetlen szent természetű tárgy sem volt közöttük - mesélte. - Mégsem voltak rá hajlandók. Mindent egybevetve megbocsáthatatlanul elnéző voltam velük. Senkit sem végeztettem ki. Csak elkoboztam egy csomó aranyjószágot, beolvasztottam őket, és dareikoszokat öntöttem belőlük, hogy legyen miből fedeznem a görög háború költségeit. Azzal visszatértem Szuzába.
Néhány héttel később Bél-Marduk papjai felbiztatták a számtalan trónkövetelő egyikét, hogy az ősi Bábel királyává kiáltsa ki magát. Meg is tette, és kivégeztette visszataszító külsejű öreg barátunkat, Zópüroszt. Ezek után őt is megölte egy vetélytársa, s az új önjelölt király több mint egy éven át ellenállt a perzsa hadseregnek. Végül Xerxész sógora és legjobb tábornoka, a meggyilkolt Zópürosz satrapa fia, Megabüzosz bevette Babülónt.
- A Nagy Király szörnyű bosszút állt - közölte az alkamarás, és szörnyülködve megrázta a fejét. - Beolvasztotta Bél-Marduk szobrát, hogy többé soha senki ne szoríthassa meg a kezét. Aztán leromboltatta Bél-Marduk valamennyi templomát, azt a néhány papot pedig, akit nem öletett meg, elkergette. A város falait is leromboltatta. A zikkuratot a földdel tette egyenlővé. A földkereskedők földjét és vagyonát elkobozta...
- Az Egibiekét is?
- Nem - mosolyodott el a herélt. - Az Egibi és fiai bankház Szuzába költözött. A Nagy Király két satrapiára osztotta Babülóniát és eltörölte Bábel királyának címét. Egyszerűen Nagy Királynak nevezi magát. Babülón ma félreeső vidéki város, ezredéves történetének vége
- Hol tölti akkor az udvar a telet?
- Perszepoliszban.
- De hiszen télen ott meg lehet fagyni!
A herélt felsóhajtott. - A Nagy Király hű szolgái vagyunk - felelte gépiesen, s én illendőn visszhangoztam a szertartásos mondatot.
Megkérdeztem, mi történt a sok-sok tonnányi babülóni arannyal, s azt a választ kaptam, hogy a Görögország elleni háborúra költötték. - Mégpedig sajnos maradéktalanul - mondta a herélt. - Tönkretett bennünket ez a háború!
- De győztünk. Leromboltuk Athént.
- Le bizony! Földig! - Nem volt kétséges, hogy a herélt csak tetteti a lelkesedést. Tovább faggattam, és sok olyan részletre derült fény, ami Athénban közismert, s csak azért ismétlem meg, Démokritosz, hogy halld, hogyan látta az eseményeket a másik fél.
Maga Xerxész vezette a hadjáratot. Szárazföldön indult útnak Szardeiszből. A hat hadtestből három, vagyis hatvanezer ember tartott vele: tehát nem hatmillió vagy ilyesmi, ahogy Hérodotosz állítja, csak hogy az athéniak kedvében járjon. Bevetették továbbá a teljes hajóhadat.
A görögökön páni félelem lett úrrá. Az athéni és a delphoi jósda egyaránt kijelentette, hogy a Nagy Király legyőzhetetlen, így vetődött fel, hogy az athéniak jobban teszik, ha odahagyják városukat és Itáliába hajóznak. Utóbb a delphoi jósnő úgy nyilatkozott, hogy a város hasznát vehetné fából épült falainak. A csúnya és hebehurgya Themisztoklész erre meglehetősen agyafúrtan úgy értelmezte a jóslatot, mintha a papnő szavai fából ácsolt hajókra vonatkoznának.
Minderről azonban az alkamarás mit sem tudott, csak a háború történetének perzsa változatáról számolt be. - E hónapban lesz épp két éve, hogy a Nagy Király Trójába ért, s ott kétezer marhát áldozott a trójai istennőnek.
Fájdalmas hír volt. Előzőleg örömmel hallottam, hogy Xerxész nem tartott igényt Egyiptom fáraójának és Bábel királyának címére, s ily módon megtagadta a helyi isteneket. Később azonban nem is annyira politikai okokból, mint inkább a hatás kedvéért nem a Bölcs Mindenhatónak, hanem az ismeretlen trójai istennőnek mutatott be áldozatot. A heréltnek nem is jutott az eszébe az istennő neve.
- Az áldozat színhelyét nagyon is jól választotta ki a Nagy Király. Mint mindnyájunknál jobban tudod, betéve tudja a görög Homérosz művének számos részletét. Így aztán az áldozat után ott helyben, az ősi romok között azt mondta: „Bosszút állok a görögökön Trójáért. Bosszút állok elődömért, Priamosz királyért. Bosszút állok a görögökön Ázsiában elkövetett kegyetlenkedéseikért. A görögök azért támadtak rá Ázsiára, hogy hazavigyenek egy spártai ringyót, én pedig azért fogok rájuk támadni, hogy lemossam Ázsiáról az ősi szégyenfoltot. Athén ugyanúgy lángolni fog, ahogy Trója is lángolt. Ahogy Szardeisz lángolt. Athén lángolni fog, s magam gyújtom meg a perzselő fáklyát. Én vagyok a megtorlás. Az igazságszolgáltatás. Én vagyok Ázsia.” - Perzsia seregei másnap a ¦Hellészpontoszon át Európa földjére léptek.
Xerxésznek kifejezetten nemes indítékai voltak rá, hogy Görögországot megtámadja. A föld minden görögje határtalan büszkeséggel emlegeti, hogy ősei milyen barbár módon törtek rá Trója városára, a Nagy Király pedig minden görögök bűnéül rótta fel a trójai háborút. Xerxész őszintén hitte, hogy bosszút kell állnia a valójában nem is létező isteneken esett sérelemért.
A háború jól kezdődött. A hajóhad és a hadsereg pontosan az előzetes tervek szerint találkozott a thesszáliai tengerparton. Időközben Spárta királyát egész hadseregével együtt lemészárolták. Négy hónap sem telt el a trójai beszéd óta, és Xerxész Attikába ért. Themisztoklész, az athéniak vezére, elrendelte a város kiürítését. A lakosság nagy részét hajókra szállították, vagy ahogy ő mondta, a város fából ácsolt falai közé menekítették. Így hát Themisztoklész tartotta magát a delphoi jóslat betűihez, ha szelleméhez nem is, s az athéniak többsége vele tartott. Más választásuk nem volt. Ha a szárazföldön maradnak, a biztos halált választják, hiszen a perzsa sereg legyőzhetetlen.
Athént a perzsák Xerxész személyes felügyelete alatt földig égették, Trója és Szardeisz égése tehát megbosszultatott. Közben Themisztoklész titkon kapcsolatban állt Xerxésszel. Annyi göröghöz hasonlóan az athéni parancsnok pénzt és földet kért a Nagy Királytól, és Xerxész örömmel mutatkozott elnézőnek az álnok ellenség iránt. Jóhiszeműségét bizonyítandó Themisztoklész közölte Xerxésszel, hogy ha teljes győzelemre vágyik, haladéktalanul támadnia kell, különben a görög hajóhad útra kel Szicília felé. Különös módon egyedül Artemiszia királynő gyanakodott rá, hogy csapdáról van szó. Mellesleg, teljesült régi vágya: személyesen vezethette a halikarnasszoszi erőket. A hadvezetéshez nem értett ugyan, de a görögök észjárásán átlátott. Mellesleg a csatában álszakállt viselt, Mardoniosz igazi szakállának másolatát. Mardoniosz sohasem panaszkodott emiatt, pedig korántsem volt ínyére az álarcos játék.
Xerxész Artemiszia figyelmeztetésével dacolva elrendelte a támadást. Egyes föníciai parancsnokok hűtlensége vagy hozzá nem értése miatt a perzsa hajóhad egyharmada odaveszett. Xerxész méltó büntetést mért a parancsnokokra, ekkor azonban a maradék föníciai és egyiptomi hajóparancsnokok is cserbenhagyták, s a perzsa flottának csak a fele maradt meg. De a szárazföldön továbbra is erőfölényben voltak, s Attika a kezünkben volt. A kettős játékot űző Themisztoklészt mégis úgy ünneplik a görögök, mintha hatalmas tengeri csatát nyert volna. Árulóvá akart válni, de önhibáján kívül Görögország megmentője lett belőle.
Xerxész nem Themisztoklészt hibáztatta a vereségért. Hogyan is hibáztathatta volna? Hiszen a görögök nem győztek. A perzsák vesztettek a föníciai parancsnokok miatt. Ezután Themisztoklész figyelmeztette Xerxészt, hogy az athéni flotta előőrse útnak indult a Hellészpontosz felé, azzal az utasítással, hogy rombolja le az Európát Ázsiával összekötő hidat. Xerxész a szárazföldön át sietve Büzantionba vonult, hogy megvédhesse a hidat. Útközben egyszer nagyapámnál töltötte az éjszakát Abdérában, s e, nagy megtiszteltetés egyszersmind politikailag kellemetlen helyzetbe hozta Laisz családját. Abdérai rokonaim a mai napig perzsabérenc hírben állnak.
Görögországban Xerxész egyetlen hadtestet hagyott hátra, Mardoniosz parancsnoksága alatt. A második hadtest az Attikát a Hellészpontosszal összekötő szárazföldi utat őrizte. A harmadik pedig az ión városokban tartotta fenn a rendet.
Mardoniosz továbbra is ellenőrzése alatt tartotta a görög szárazföldet, így mindazok a görög vezetők, akik szemben álltak az athéni kormányzattal, mindennapos vendégek voltak a thébai főhadiszálláson. A perzsaellenes görögöket megbénították az események. Mardoniosz mégis kénytelen volt másodízben is felégetni Athént, hogy móresre tanítsa a konzervatív pártot. A többi athénival ellentétben ugyanis a konzervatívok nem voltak hajlandóak uruknak elismerni a Nagy Királyt. A kétségbeesett konzervatívok szüntelen segítségért fohászkodtak Spártához, de mindhiába. A spártaiak világéletükben hűtlen szövetségesek voltak. Azonfelül, s ez talán fontosabb, Spárta vezetői rendszerint perzsa zsoldban állnak.
Egy ideig úgy tetszett, hogy Mardoniosz küldetése sikerrel járt. De aztán Spárta kormányzója, Pauszaniasz mohó terveket kezdett forralni. A hold kedvező állásáról értesülve nagy hamar Attikába vonult seregével, s ott egy láda aranyat kért Mardoniosztól annak fejében, hogy visszatérjen Spártába. Mardoniosz azonban egyszer s mindenkorra le akarta győzni Spártát és görög szövetségeseit. Nem fizette meg a kért aranyat. Ő is mohó volt: dicsőségre szomjazott. Nagyravágyása legtöbb szenvedélyénél, a kapzsiságnál is erősebbnek bizonyult, s ez vesztét okozta. Hiába, a hadvezér ne az érzelmeire hallgasson.
Mardoniosz tehát megtámadta és megfutamította a spártai sereget. De a menekülők nem jutottak messzire, mert csapataink elzárták a Peloponnészosz felé vezető utat, s elfoglalták a spártaiak élelmiszer-tartalékait.
Mardoniosz álma teljesült. Övé volt Görögország. De még egy utolsó diadalra vágyott. Fehér ménje nyergében maga vezette a döntő rohamot a spártai sereg maradványai ellen. A mén halálos szúrást kapott a kavarodásban, és Mardoniosz a földre zuhant. Mielőtt még béna lábával feltápászkodhatott volna, az egyik görög egy kődarabbal bezúzta a koponyáját. Mardoniosz barátom így lelte halálát. Minden szigetek tengeri ura szeretett volna lenni, s minden görögök ura is. Ha van jó halál, Mardonioszé az volt. Nemcsak azért, mert egy szempillantás alatt következett be, hanem azért is, mert barátom abban a hitben búcsúzhatott el az élettől, hogy vágya teljesült, meghódította Görögországot. A holtteste titokzatos módon eltűnt. Később Mardoniosz fia egész vagyont költött rá, hogy felkutassa apja csontjait, de hiába.
Az álnok Pauszaniaszt Plataiai mezején Görögország megmentőjének kiáltották ki. Közben Iónia fellázadt, s Mardoniosz hadtestét új parancsnok, Artabanész vezetése alatt vissza kellett rendelni Ázsiába. A mükaliai hegyfok partjainál előzőleg a perzsa hajóhad jelentős része ott veszett egy tengeri csatában. Még súlyosabb csapás volt, hogy a görögök két perzsa hadtestet is legyőztek. Kaján fintora a sorsnak, hogy a végső katonai győzelem, melyet a görögök a szülőföldjükön, Európában hiába hajszoltak, váratlanul éppen a Nagy Király szardeiszi udvarától alig száz mérfölddel nyugatra hullott az ölükbe.
Elhűlve hallgattam az alkamarás beszámolóját a Perzsiát ért csapásokról. - Ezért aztán - magyarázta - a Nagy Király csak nyár elején tér vissza Szuzába, amikor fiát, Dareioszt kiházasítja.
- Szóval a görög háborúnak vége - állapítottam meg. Mit is tehettem volna hozzá? Az járt a fejemben, hogy Mardoniosz halott, és vele halott az ifjúságom is.
- Pauszaniasz állítólag Görögország királyává akarja magát kikiáltani - válaszolt az alkamarás. - Ha megpróbálja, akkor kezdődik csak igazán a görög háború.
- Vagy az igazán hosszú béke. - Egy idős herélt lépett hozzánk. Még gyerekkoromból ismertem, a háremben szolgált. Melegen üdvözöltük egymást. Aztán így szólt: - Hajlandó fogadni.
- Kicsoda? - néztem rá ostobán.
- Az anyakirályné.
- Ő? - El sem akartam hinni.
Atossza sem. Egészen apróra zsugorodott, nem volt nagyobb egy játék babánál, és a feje, akárcsak a játék babáé, aránytalanul nagy volt a törékeny, összeaszott testhez képest.
Anahita szobrának lábánál feküdt egy ezüstágyon. Leborultam előtte, ő pedig egy pillanatra felemelte a kezét, aztán ismét leejtette az ágytakaróra. így üdvözölt.
- Kelj fel - szólalt meg érdes férfihangon.
Úgy néztünk egymásra, mint két kísértet, aki az árja atyák őshazájának előcsarnokában találkozik.
- Ez aztán a meglepetés, igaz?
Bárgyún bólintottam. Atossza elmosolyodott; kimutatta egyetlen maradék fogát. Nem volt könnyű megfejtenem, mit beszél, de a hangja mit sem vesztett erejéből, sem öreg szeme a fényéből. - Megöregedtél.
- Te viszont, Nagy Királyné...
- ...olyan vagyok, akár a holttest, amit elfelejtettek eltemetni. Nevetséges, ha valaki ilyen sokáig él.
- Vagy éppen áldás. - Meglepő könnyedséggel vettem fel ismét az udvaronc modorát. Pedig tartottam tőle, hogy kijöttem a gyakorlatból. A fejemben a katháji és az indiai nyelv olyannyira összekeveredett a perzsával és a göröggel, hogy néha a legegyszerűbb szavakat is hosszasan kellett keresnem. Néha még ma is bajban vagyok. Most például, hogy görögül beszélek hozzád, részben perzsául gondolkodom, részben pedig valamiféle korcs nyelven, amelybe mindenféle keleti nyelvek keverednek. Az álmaim aztán valóságos lidércnyomások. Mióta ébren nem látok, álmomban egyre ritkábban vannak látomásaim. De hangokat hallok, csakhogy egyszerűen nem értem, mit mondanak.
Atossza megrázta a fejét, így szakította félbe udvaronci szóáradatomat. - Állj oda - mondta, és az ágy feje és Anahita szobra közé mutatott. - Fáj, ha el kell fordítanom a fejemet. Különben minden mozdulat fáj. - Lehunyta a szemét. Egy pillanatig azt hittem, elszenderült, talán meg is halt. Pedig csak erőt gyűjtött. - Ugye nem hitted volna, hogy életben találsz? Sem azt, hogy Mardoniosz nem lesz már az élők sorában, mire hazatérsz.
- Az előbbi oly nagy öröm...
- …hogy nincs is rá szó - gúnyolódott mindkettőnkön.
- Annál nagyobb baj a másik.
- Az volt az érzésem - igyekeztem óvatosan fogalmazni -, hogy Mardoniosz miatt... alakultak így az események Görögországban.
- Igen. Meghódította Görögországot. - A vastag zománcpáncél hasadékaiba mintha árnyalatnyi pír költözött volna. - Aztán megölték.
- A görögök?
Atossza ajka nyílegyenes vonalba húzódott: nem csekély teljesítmény, ha az embernek egy szál foga sem maradt. - Reméljük - mondta aztán. - De nem lehetetlen, hogy egy bizonyos udvari párt ölette meg. Mindmáig nem találták meg a holttestét, ez pedig nem vall a görögökre. Sok hibájuk van, de azt az egyet el kell ismerni, hogy ami az ellenséges holttestek kiszolgáltatását illeti, nincs náluk megbízhatóbb nemzet.
Atossza még halálos ágyán is tovább szövögette hálóit. A vén pók a régi szenvedéllyel vadászott a fényes tárgyakra. - Meglátod, mennyire más már az udvar, mint a mi időnkben. - Ezzel az odavetett megjegyzéssel hozta tudomásomra, hogy magával egykorúnak tekint. - A hárem a központja.
- A... mi időnkben is az volt.
Atossza megrázta a fejét; arca eltorzult a fájdalomtól.
- Nem. Akkoriban Dareiosz uralkodott, a kamara útján. Bizonyos dolgokat olykor sikerült elérnem. De nem a háremben. Nekem is a kamarához kellett fordulnom. Manapság ötszáz asszony él a háremben. Perszepoliszban olyan zsúfolt mind a három háza, hogy hozzá kellett csatolni a téli palota egykori közigazgatási épületeit. A fiam... - Atossza elhallgatott.
- Mindig is hajlott rá - fejeztem be a mondatot a lehető legtapintatosabb hangnemben.
- Amésztrisz nagyon erős. Meg kell állapítanom, hogy jól választottam. Jól ért az asszonyok, a heréltek és a Nagy Király nyelvén. De a kormányzáshoz nincs tehetsége. Én uralkodói nevelésben részesültem. Ő nem. Gondold csak meg, én vagyok az utolsó ezen a világon, aki ismerte az apámat, Kűroszt! - Életének vége felé Atossza hajlamos volt rá, hogy elkalandozzon a beszélgetés tárgyától, s hogy fennhangon kimondja, amit korábban megtartott volna magának. - Bátyámra, Kambüszészre is alig emlékszik már valaki. De én emlékszem. Azt is tudom, ki ölte meg. - Cinkosan rám mosolygott. Nem tudta, beavatott-e Xerxész a család véres titkába. E kitérő után visszatért a jelenbe. - Segíts a fiamnak. Számítok rád. Kettőnkön kívül senki sem maradt meg a régi időkből. Én pedig már nem élek sokáig. Amésztrisznak csak a három fiára van gondja, s nem is neheztelek rá érte. De féltékeny is, ez viszont már veszedelmes hiba. Engem sohasem érdekelt, hogy kivel osztja meg Dareiosz az ágyát. Nem mintha különösebben lekötötték volna az asszonyok. És én persze nem olyan voltam, mint a többi. Nem pusztán a felesége voltam; a Nagy Király társa, a királynő. Amésztrisz más, mint én. Égészen más. A fiamnak legalább húsz kedvencét ölette meg titkon, sőt némelyiket nem is olyan nagyon titkon.
- Hát mindent megenged neki?
- Ne szakíts félbe! Elképesztő, hogy milyen modortalan vagy. Persze mindig is az voltál. Végtére is Laisz fia vagy. És hozzá görög. Bizonyára a legnagyobb örömmel tapasztalod majd, hogy Laisznak nagy hatalma van a háremben. Fontos szolgálatokat tesz Amésztrisznak.
- Mint varázsló? - kérdeztem súgva.
- Varázsló? Ugyan! Mint méregkeverő! - válaszolta Atossza, s hangjában több volt a jókedv, mint a vád. - Jaj annak a lánynak, akit a Nagy Király megszeret. Egy hét múltán falfehér lesz az arca. A második héten gyomorgörcsei támadnak. A harmadik héten elmegy az étvágya. A negyedik héten - látszólag természetes halállal - meghal. Anyád kétségkívül a legrátermettebb boszorkány, akivel valaha is találkoztam, márpedig khaldeusok között nőttem fel. Aztán az a sok részeg fővel tett ígéret. - Sehogyan sem tudtam megfejteni ezt a váratlan fordulatot. Atossza nem sok időt hagyott az embernek a gondolkodásra, s éreztem, hogy az az idő csakhamar lejár.
- Részeg fővel tett ígéret? - próbáltam időt nyerni.
- Igen, igen - válaszolta ingerülten. Atosszát mindig is bosszantotta, ha valaki nem értette, ami az ő szemében nyilvánvaló volt. - Xerxész gyakrabban részeg, mint józan. Ha egyszer berúg, Amésztrisz vagy valamelyik szövetségese megkéri valamire, ő pedig gondolkodás nélkül mindent megígér. Mire ráébred, hogy mit tett, persze már késő. A Nagy Király nem szegheti meg a szavát.
Ez is azon dolgok közé tartozik, Démokritosz, amelyeket a görögök sohasem voltak képesek felfogni. A perzsáknak nemcsak hazudniuk tilos, hanem az adott szót sem szabad megszegniük. A Perzsiát ért sorscsapásokat jórészt épp e nemes hagyománynak tulajdonítom.
Démokritosz emlékeztet rá, hogy korábban másként fogalmaztam. Azt mondtam, hogy ha a tanács részeg állapotban határoz valamiről, azt másnap a józanság fényében újra megvizsgálják, s vagy helybenhagyják, vagy elvetik. Így is van. De ez a szokás az udvari tanácsülésekre, a törvénytudók gyűléseire vonatkozik, nem pedig az olyan alkalmakra, hogy amikor egyedül a Nagy Király... nincs a helyzet magaslatán. Bizonyos szertartások alkalmával, továbbá a Nagy Király családtagjai bármit kérhetnek az uralkodótól, s ilyenkor eleget kell tennie kívánságaiknak. A talpraesett uralkodó, ha józan, természetesen úgy csűri-csavarja a dolgot, hogy semmi olyant ne engedélyezzen, amit nem áll szándékában megtenni. Meg aztán a Nagy Király rokonai is óvakodnak tőle, hogy kiváltságaikkal visszaélve magukra haragítsák urukat. De ha a Nagy Király részeg, nem tudja, mit cselekszik, és iszonyú dolgok következhetnek be. Xerxész elfordult a világtól, helyette a háremet választotta, az asszonyok és a heréltek pedig nem riadtak vissza tőle, hogy megpróbáljanak a zavarosban halászni.
- Nem tudom, mennyire tudnál hatni rá. Azt hiszem, nemigen. De az asszony biztosan fogad.
Ezt a hirtelen fordulatot sikerült felfognom. - Amésztrisz királyné férfiakat is fogad?
Atossza bólintott. - Mindenki elismeri, hogy én vezettem be ezt a szokást. Magától értetődik, hogy négyszemközt, vagyis védtelenül nem fogad, mint most én. Nem teszi ki magát férfiak kénye-kedvének. - Atossza váratlanul felnevetett, és eszembe jutott, hogy az emberöltőnyi idő alatt, amióta ismertük egymást, egyetlenegyszer sem hallottam nevetni. Nevetése szakasztott olyan volt, mint Dareioszé... Vagy inkább, mint Kűroszé? Életének vége felé Atossza egészen olyan volt, akár egy férfi, pontosabban szólva akár egy Nagy Király.
- Xerxész maga biztatja Amésztriszt, hogy fogadja az államtanácsosokat, a törvénytudókat, a legfőbb parancsnokokat, szóval mindazokat, akikkel neki magának kellene tárgyalnia, de ő inkább Amésztriszre bízza a dolgot. A birodalmakat nem így kormányozzák. Legalábbis nem sokáig. Tudod, hogy szerelmes is szokott lenni? Képzeld csak el! Sem az apám, sem a bátyám, sem Dareiosz nem vették soha komolyan a nőket. A nők arra valók, hogy gyönyört szerezzenek a férfinak. Nekem nem volt rá szükségem. A perzsa állam alapintézménye vagyok. Miért kell Xerxésznek folyton szerelmesnek lennie? Nem véletlenül használom ezt a görög szót - tette hozzá -, mert az effajta nemi hevület a perzsákra nem jellemző. Illetve nem volna szabad, hogy jellemző legyen.
Atossza homlokára olyan mély ráncok húzódtak, hogy a fehér zománcmáz hirtelen megrepedezett, akár a kiszáradt folyó medre. Akadozva, zihálva beszélt. - Most éppen Maszisztész feleségére fájdult meg a foga. A féltestvére hitvesére. Amésztrisznél találkoztak. A háremben. Szardeiszben. Persze véletlenül. A hölgyek csacsognak, csevegnek. Xerxész egyszer csak belép. Meglátja a sógornőjét. Beleszeret. Üzeneteket küldözget neki. Ajándékokat. Mindenki tud róla. Micsoda szégyen.
- Hát választ kapott-e?
- Nem. Okosabb annál az asszony. És milyen jelentéktelen külsejű! Csak tudnám, mire kell Xerxésznek. Talán hogy bajt keverjen. Máris sikerült. Amésztrisz magánkívül van. Maszisztész retteg. Az asszony agyafúrt. Van egy gyönyörű tizenhárom éves lánya. Xerxész hozzáadja a trónörököshöz. Azt hiszi, az anya akkor majd hálából neki adja magát. A fiam el fogja veszíteni a trónját, Kűrosz Szpitama. - Atossza felkönyökölt. Hatalmas erőfeszítésébe került. De még hatalmasabb volt az akaratereje. - Mindnyájunkat tönkretesz. Maszisztész is Dareiosz fia. Baktria satrapája. Népszerű. Xerxész nem nyugszik, amíg maga ellen nem lazítja.
- Mit tehetünk?
- Nem tudom. - Atossza lehunyta a szemét. Úgy látszik, bántotta a mécses fénye. - Csak nagy ritkán látogat már meg. Tudja, hogy nem helyeslem az életmódját. Meg azt is, hogy csakhamar a szent Paszargadába kerülök, arra a bizonyos szürke kőpolcra. Nem számítok már semmit.
Atossza kinyitotta a szemét és töprengve nézett rám. - Te talán beszélhetnél a fejével. Bárcsak meghallgatna. Imádkozni fogok érte az istennőhöz. Még a Bölcs Mindenhatóhoz is - tette hozzá. - De ne lepődj meg, ha nem ismersz rá Xerxészben egykori barátodra. Én sem ismerek rá benne a fiamra.
2/Külsőleg Xerxész alig változott. Az ivástól kissé elhízott, szakállát pedig ugyanolyan vörösrókaszínűre festették a borbélyok, mint annak idején az apjáét. A régi barátsággal fogadott.
Megjegyzendő, hogy amikor az udvar visszatért Szardeiszből, az ember azt hihette volna, az országot elözönlő hadsereggel van dolga. A hatalmasra duzzadt hárem bútoraitól, arannyal és ezüsttel teli ládáitól és persze asszonyaitól és heréltjeitől, no meg szolgáitól roskadozó hintók és szekerek száz mérföldnyi hosszú, tömött sorban kígyóztak az északnyugati úton, amikor a menet eleje a városkapuhoz ért. Minthogy Laisz ezúttal is örökké hű - ha senki máshoz, hát énhozzám csakugyan örökké hű - görögjeivel utazott, az utolsók között érkezett meg Szuzába.
A Nagy Király első fogadása nem sokat váratott magára. Elhűlten meredt rám, amikor elébe vezettek a trónszolgák. Üdvözlésképp felemelte aranyjogarát és örömmel köszöntötte a sikeres küldetéséről hazatérő követet. Még aznap este a hálószobájába rendelt.
Igazán hosszú időt töltöttem az udvarnál, mégis most láttam csak először a Nagy Király legendás hálószobabútorát. Ez egyszer a legenda megfelelt a valóságnak. A száz évvel ezelőtti szamoszi aranyműves, Theodórosz remekmívű színarany szőlőbokrának ágai körös-körül befutják az ágyat és a baldachint, de e csillogó fémlugas vesszei nem szőlőt, hanem drágaköveket teremnek. Az ággyal szemközt áll a nevezetes arany platánfa. Némi csalódással állapítottam meg, hogy alig magasabb egy jól megtermett férfinál. Márpedig az udvarban úgy hírlett, hogy az ember kényelmesen hűsölhet az árnyékában. Az ágy mellett elefántcsont asztalkán illatosított vízzel teli hatalmas aranykorsó állt.
Xerxész az ágyán hevert. Mögötte egy asztalon helboni borral teli kancsók sorakoztak. Mellettük két aranyserleg. Hódolattal üdvözöltem, s ő így szólt: - Állj fel, gyere ide. Hadd nézzelek meg magamnak.
Bal karjával szeretetteljesen átölelt, a jobb kezével pedig bort töltött a serlegekbe.
- Nem hittem volna, hogy viszontlátlak. Ülj le. Ide az ágyra. Ne gondolj az etikettel. Senki sem lát minket - kivéve Amésztrisz kémjeit. A falba vájt lyukakon át lesnek. Havonta egyszer betapasztatom a lyukakat. Ő meg havonta egyszer újrafúratja őket. Tudni akarja, ki alszik velem. Most az egyszer biztos eltátja a száját! – vigyorogta el magát Xerxész. A szeme alatt és fölött duzzadó bőrtasak ellenére is fiatalabbnak látszott a koránál. Szemlátomást az egészségével sem volt baj, csak az egyik keze remegett enyhén. Nálam mindenesetre fiatalabbnak látszott.
Hosszasan szemügyre vett, majd figyelmembe ajánlotta a fodrászát. - Feltétlenül festetned kell a hajadat. Mindenki tudja, hogy egykorúak vagyunk. Lejáratsz az udvar előtt, ha ősz fejjel mutatkozol.
Nekiláttunk az italnak, és elbeszélgettünk a múltról, Mardonioszról. - Az volt ám a győzelem! Egész Görögország a miénk volt, a Peloponnészoszt kivéve. Ne mozdulj, mondtam neki, mielőtt otthagytam volna. A spártaiak vagy megadják magukat, vagy idejönnek hozzád Attikába. Akkor aztán megvásárolhatod őket. Vagy ha nem megy, szétverheted a seregüket. Meg is tette. Mi nyertük meg a plataiai csatát. De Mardoniosznak semmi sem volt elég. Nem. A hősök hőse akart lenni. Nem bírt magával. Meg is ölték. Mindegyiket megölik - tette hozzá sejtelmesen. - Mi pedig elszalasztottuk az utolsó esélyünket, hogy legyőzzük a spártai hadsereget. Aztán az a mükaliai eset... - Xerxész hangja elcsuklott. Azon tűnődtem, de nem mertem megkérdezni, vajon ki az, aki minden nagy hőst megöl.
- Nem baj, csakhamar visszatérünk. - A gondolatra Xerxész arca valósággal kivirult, de ebben a bor is közbejátszott, mégpedig a szó szoros értelmében. Akkoriban, ha ivott, skarlátpiros színt öltött az orcája. Életének vége felé már nem ölthetett skarlátpiros színt, mert éjjel-nappal vérvörös volt. - Spártai helytartóm, Pauszaniasz, a plataiai győző jóvoltából. - Xerxész kiitta a második serleg bort is. - Egész Görögország királya akar lenni. Más szóval az én helyemre pályázik. Segítséget kért tőlem. Persze titokban. El akarja venni az egyik lányomat. Aztán a segítségemmel elfoglalja Athént. És így tovább.
- Megbízhatsz benne?
- Dehogy bízhatom! - Xerxésznek jobb kedve kerekedett. - De hasznunkra lehet. Jóhiszeműségének jeléül máris rengeteg perzsa hadifoglyot küldött haza. Hogy is szól a régi mondás? Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Nos, nem bízom meg benne, de azt hiszem, alaposan megtáncoltatja honfitársait. Hanem mondd csak - fordult hozzám Xerxész pajkosan -, mit gondoltál, amikor Atossza közölte, hogy elvesztettem a trónomat, mert a háremben pocsékolom el az időmet?
Megrémültem; meg is látszott rajtam. - Miért? Hát elpocsékolt idő az? - böktem ki végül; ennél okosabb nem jutott az eszembe.
- Hogy honnan tudom, mit mondott? - mosolyodott el Xerxész. - Mindig tudom, mit mond. Bár ne tudnám. De nincs más választásom. Atossza is olyan, mint a szuzai időjárás: vagy túl meleg, vagy túl hideg. - Xerxész új kancsóból töltött bort a serlegembe. Miközben kortyolgattam, azon tűnődtem, vajon nincs-e megmérgezve. - Igenis, szeretek egy hölgyet, s az véletlenül épp a bátyám felesége. Tehát nem parancsolhatom meg neki, hogy viszonozza szerelmemet. De azt hiszem, meg tudom hódítani. Dareiosz fiamhoz adom a lányát. Mellesleg nagyon szemrevaló fiú. Az aráját nem láttam. Mindenesetre szerencsés lány. Egy napon ő lesz Perzsia királynéja. S ami még fontosabb, akármit mond is Atossza, az anyja hálából kénytelen lesz ide feküdni ebbe az ágyba. Azt hiszem, már a jövő héten. A menyegző másnapján.
Egy órát töltöttem gyermekkori barátommal. Első benyomásom az volt, hogy alig változott. De elmenet rádöbbentem, hogy különös dolog történt, pontosabban nem történt. Xerxész egyetlen kérdést sem tett fel sem Indiáról, sem Kathájról. És az életéből még hátralévő tizennégy év alatt szinte egyetlenegyszer sem célzott napkeleti küldetésemre. Nem érdekelte már a világ. Csak magába tekintett. Semmi mással nem törődött, csakis a háremmel és az ifjúkorában elkezdett építkezésekkel.
Amikor később a gyanakvó spártaiak teljes joggal kivégeztették Pauszaniaszt, amiért a perzsák ügynökéül szegődött, Xerxész szinte észre se vette, hogy elvesztette legfőbb görög szövetségesét. Igaz, addigra elhitette magával, hogy csupán fiúi kötelességből harcolta végig a háborút, amit egykor atyja akart indítani a görögök ellen. Minthogy pedig nem volt olyan szerencséje, mint Dareiosznak, nem sikerült megtartania a görög szárazföldet. Megvolt azonban az a vigasza, hogy két ízben is földig égette Athént. Bosszút állt Trója és Szardeisz sorsáért, és mindent egybevetve meg volt elégedve a görög háború kimenetelével.
Démokritosz felemlíti Aiszkhülosz darabját, a Perzsák-at. Még athéni tartózkodásom elején olvasta fel nekem valaki. Zagyvaság, mondhatom. Mindenekelőtt közölhetem, hogy Xerxésztől egyetlenegy jó szót sem hallottam az athéniakról, sem más görögökről. Sohasem jutott volna eszébe nagynak és ősinek nevezni őket. Hogy is szól az a nevetséges sor? „Látták a nagy, ősi gyűlölt Athént.” Olvasd csak fel azt a részt, amin annyit nevettem. Hogy is szól?... Igen. „Nyomorult, ím én, siralmas, íme én lettem a szülőföldem baja, nyomor a hazán!”
Valójában azonban Xerxész nem döntötte nyomorba hazáját, ő maga pedig meg volt győződve róla, hogy jól sáfárkodott örökségével. A görögök körmére akart koppintani és rá is koppintott. Csak egyvalamire panaszkodott: hogy sokba került a háború. - Babülón minden aranya ott veszett Görögországban. Világos a tanulság: az ember ne viseljen szegény ország ellen hadat, mert ha megnyeri is a háborút, vesztesként kerül ki belőle.
Ez a megállapítás persze nem volt Aiszkhülosz ínyére, mert a görögöknek nehéz felfogniuk, hogy országuk kicsiny és szegény, Perzsia ellenben nagy és gazdag. Az élet pedig rövid. Rövid.
Dareiosz trónörökösnek és Maszisztész leányának esküvőjén magam is jelen voltam. A násznép kétharmadát nem ismertem. Minthogy azonban csaknem valamennyien a Hatok leszármazottai voltak, ha arcukat fel nem is ismertem, a nevüket igen. Az esküvő szolgáltatott alkalmat rá, hogy ismét elfoglaljam helyem a Nagy Király udvarában: ráadásul új, elöljárói minőségemben! Mindenki megadta ugyan nekem a tiszteletet, amely egy középkorú uralkodó gyermekkori barátjának kijár, személyem iránt azonban senki sem mutatott érdeklődést. Az udvar éppoly befelé forduló életet élt, akárcsak a Nagy Király. Ennél is többet nyomott a latba, hogy túlságosan hosszú ideig voltam távol. Aztán pénzem sem volt. Tíz év is beletelt, mire sikerült különféle ingó és ingatlan vagyontárgyaimat visszaszereznem a kincstártól, Laiszról nem is szólva. Anyám kevesebb örömöt mutatott egyetlen fiának viszontláttakor, semmint az ember elvárta volna. Igaz, megfigyeltem, hogy a szülőknek gyakran nagyobb az örömük, mint a bánatuk, ha túlélik felnőtt gyermekeiket.
Az idáig anyám az én lakosztályomban lakott, és nem restellt hosszasan panaszkodni, amiért vissza kellett költöznie a női szállásra. Nem mondom, hogy úgy viselkedett, mint aki jobb szerette volna holt híremet venni, fogalmazzuk inkább úgy, hogy az illendőség határai között tartotta a viszontlátás fölötti anyai örömét. - Honnan tudhattuk volna - szabadkozott, és szomorúan figyelte, hogyan szállítják át a szolgák ládáit és heverőit a hálószobámból a kissé szűkös női lakosztályba. - Különben is az a törvény, hogy háromévi távollét után holttá nyilvánítják az embert.
Laisz aztán nem változott. Egy kissé meghízott ugyan, de életének derekán kissé merevvé, elszánttá ráncosuk arca ettől csak lágyabb, fiatalosabb lett.
- Ma estére vendégeket hívtam - mondta az utolsó esküvői szertartás másnapján.
- Csak tessék - biztattam barátságosan. Inkább olyanok voltunk, mint két régi ismerős, semmint anya és fia. - Én is jelen legyek?
- Nem fogsz kellemetlenkedni? - aggodalmaskodott.
- Szóval görögök. - Hiába, senki sem bújhat ki a bőréből, gondoltam. - Csak nem szövögetsz még mindig összeesküvéseket?
- Dehogynem. - Laisz felvetette a fejét, s közben kétségkívül Athéné istennőre gondolt. - Mindig is erre a pillanatra vártunk. Soha jobban nem állt az ügyünk.
- Jobban? Nem hát! Csakugyan fényesen áll! - Nem tudtam uralkodni magamon. - Hat hadtestünkből kettő odaveszett. Odalett a flotta fele is, a kincstár meg üres. Miből gondolod hát, hogy az ügyünk soha jobban nem állt?
Kaptam rá magyarázatot. Méghozzá bőbeszédűt. Előbb Laisztól. Később Démaratosztól is. Az egykori spártai király még mindig szemrevaló férfi volt, jóllehet kissé megviselte az idő. Ekkoriban már fesztelenül mozgott perzsa ruhájában, és feltételeztem, hogy perzsa cipőbe bújtatott lábát immár rendszeresen mossa. Az udvarban tartózkodó görög száműzöttek között volt egy Apollonidész nevű, Kosz szigetéről származó igen szép fiatal férfi. Xerxész tetszését is elnyerte. Nem, Démokritosz, nem a szépségével, hanem orvosi tudományával. Mondanom sem kell, hogy megjelenésére való tekintettel a háremnek a közelébe sem engedték. Rendszerint az orvos az egyetlen, aki szabadon járhat-kelhet a hölgyek lakosztályában, de a hagyomány úgy kívánja, hogy vagy nagyon öreg legyen, mint Démokédész, vagy nagyon csúnya, vagy mindkettő. Igaz, a heréltek szemmel tartják az orvosokat, Apollonidész esetében azonban mindenki úgy látta, hogy jobb nem megkísérteni a sorsot.
- Unokafivérem, Pauszaniasz már jelét adta jóhiszeműségének. Hazaküldte a Nagy Király öt dicső rokonát. - Démaratosz időközben elsajátította az udvari szóvirágokat, de nyugati kiejtéssel beszélt perzsául. A modora voltaképpen inkább perzsára vallott, mintsem spártaira, és nemigen tudtam eldönteni, vajon nem előző nyers énjét találtam-e rokonszenvesebbnek. A spártaiak sem a fényűzéshez, sem a viszonylagos szabadsághoz nincsenek hozzászokva. Ahol e két dolog egybeesik, mint például a perzsa udvarban, ott a spártai óhatatlanul elzüllik.
- A spártaiak bizonyosan nem fogják eltűrni, hogy Pauszaniasz szövetségre lépjen velünk. - Kezdettől fogva meggyőződésem volt, hogy Pauszaniasz sorsa megpecsételődött. Felfuvalkodott volt, mohó és ostoba. Éppen ezek a tulajdonságok oly vonzóak azon bizonyos istennők szemében, akiket a görögök rettegve kedvesnek becéznek. Az ádáz Erinnüszökről van szó.
- Nem ismered Spártát - válaszolta a volt király derűs-leereszkedően. - Pauszaniasz a kormányzó. Amíg az öt ephorosz a zsebében van, azt teheti, amit jónak lát. Vagyis amíg elég aranya van hozzá, hogy teletömje az ephoroszok zsebét. Hidd el, egész Görögország ura lesz, persze a Nagy Király satrapájaként.
Laisz - mint ilyen alkalmakkor mindig - el volt ragadtatva. Elég egy kis görög összeesküvés, s máris fiatalos fény költözik a szemébe. Ha a görög politika jön szóba, egész egyszerűen megtébolyodik.
Vacsora után aztán csakugyan fontos vendég csatlakozott az összeesküvők társaságához. Megabüzoszt futólag még ifjúkoromból ismertem. Az apja, Zópürosz, Bábel megcsonkított satrapája volt, az a bizonyos, akit első babülóni tartózkodásunk idején sikerült elkerülnünk Xerxésszel. Amíg keleten jártam, Megabüzosz olyannyira kitüntette magát a harctereken, hogy Xerxész hozzáadta Amüsztisz nevű lányát. Egyébként Megabüzosznak korábbi házasságából volt már egy fia, aki nagyapjának, Zópürosznak a nevét viselte. Ugyanarról a Zópüroszról van szó, aki nemrégiben Athénban járt, és mindent megtett, hogy szülőhazájának ártalmára legyen. Igaz, az ifjú joggal neheztel királyi házunkra, ám mégsem való, hogy úgy viselkedjék, akár egy görög.
Testalkatára nézve Megabüzosz valóságos óriás volt - illetve, azt hiszem, óriás ma is: az életben maradáshoz ugyanis nagyon ért. Nemrégiben egy királyi vadászat alkalmával megölt egy oroszlánt, és megmentette Artaxerxész király életét. Sajnos azonban a szokás úgy kívánja, hogy az első vadat a Nagy Király ölje meg. Artaxerxész hálás volt ugyan Megabüzosznak, amiért megmentette életét, de felbőszítette, hogy a hadvezér megszegte az ősi törvényt. Megabüzoszt halálra ítélték. De Amüsztisz Amésztrisz anyakirálynővel karöltve rávette a Nagy Királyt, hogy végül is érje be Megabüzosz száműzetésével. A király megmentője ma állítólag leprásként tengeti életét valahol. De ez még mind távoli jövő volt, amikor Laisz gyanakvó tekintetének tüzében felújítottuk ismeretségünket.
A vendégek szokás szerint hosszadalmasán értekeztek a görögországi ügyekről. Megfigyeltem, hogy Megabüzosz nem foglal állást. Azt is megfigyeltem, hogy úgy néz rám, mintha valamiféle jeleket adna. Nem értettem, mit akarhat. Később aztán, amikor a görögökön kezdett kifogni a bor, intettem Megabüzosznak, hogy jöjjön utánam a dolgozószobámba. Kimenet észrevettem, hogy Laisz dühödt pillantást vet rám. A saját házamban!
- Érdekelne, hogy mit láttál keleten - mondta Megabüzosz. Sejthető, hogy nincs az a lűdiai zene, ami kedvesebb lett volna a fülemnek, mint ez az egyetlen mondat.
Egy órán át beszélgettünk Indiáról és Kathájról. Amit Xerxésszel élete végéig nem tudtam megbeszélni, megbeszéltem a hadvezérével. Megabüzosznak semmi kétsége nem volt afelől, merre kell keresni a birodalom jövőjét. - Persze most nincs pénzünk - mondta az óriás, de közben bólintott, ahelyett, hogy a fejét rázta volna. - Évekig is eltart, mire felkészülhetünk a hadjáratra.
- Szeretnéd?
- Akárcsak te. - Egymás szemébe néztünk. Aztán kezet ráztunk. Ettől a pillanattól fogva szövetségesek voltunk. A szomszéd szobában a görögök pajzán milétoszi dalokat énekeltek.
- Mit tartasz Pauszaniaszról? - kérdeztem.
- Mit tarthatnék arról a férfiról, aki tavaly még Görögország megmentője volt, most pedig el akarja adni nekünk a hazáját egy királyi hitvesért és egy selyemköntösért cserébe? Múló felhő, nem egyéb.
- De ha egyszer az a felhő elvonul...
- Akkor átkelünk az Indus folyón.
- Dareiosz tehenekről álmodott.
- Mi majd - mondta Megabüzosz -, te meg én, a fia karámjába hajtjuk azokat a teheneket.
Perzsia balszerencséjére azonban Xerxész csak nőket akart a karámba hajtani. Ragadásul minél öregebb lett, annál elérhetetlenebb és tilosabb falatokra fájt a foga. Miközben mi ketten izgatottan taglaltuk a keleti politika kilátásait, Xerxész beleszeretett fiának újdonsült feleségébe. Ha már az anyát nem sikerült elcsábítania, megpróbálta legalább a lányát megszerezni.
Minthogy Amésztrisz, vagyis jelenlegi anyakirálynénk oly hosszú ideje uralkodik a perzsa udvarban, azt hiszem, meg kell próbálnom kiigazítani azt a hamis képet, amelyet a görögök alkotnak róla manapság. Elődjéhez és példaképéhez, Atossza királynéhoz hasonlóan Amésztrisz is született politikus. Otanész lánya lévén önálló jövedelemmel is rendelkezik, vagyis pénzügyekben nem függ a Nagy Királytól. Sőt, azt hiszem, időnként inkább amaz függ tőle. Amésztrisz szabadon fogad ugyan férfiakat, mintha csak maga is férfi volna, de soha nem keveredett semmiféle botrányba - már a férfinéppel. A heréltek más lapra tartoznak. Mindenesetre az anyakirályné sokkal nagyobb szabású egyéniség, semhogy szerelmi ügyekre pazarolja erejét. Atosszához hasonlóan fiainak odaadó anyja volt. Atosszához hasonlóan sikerült rávennie a kelletlen uralkodót, hogy trónörökösnek tegye meg legidősebb fiát. Úgy látszik, afféle nemzetközi királyi szokás, hogy az uralkodó, számos tökéletesen nyilvánvaló, ha nem is ésszerű okból, vonakodik megnevezni örökösét.
Amésztrisz a szuzai hárem úgynevezett harmadik házában lakik. Amikor Xerxész kibővítette a palotát, a királyné lakosztályához is új épületet csatoltak. Így aztán ma már saját kamarája van, továbbá számos lakosztály csatlakozik az övéhez: a komornái, a heréltjei és más egyéb szolgálói laknak bennük. A perzsa udvarban a hagyomány szerint az anyakirályné magasabb rangban áll, mint a király első felesége. Eszerint tehát, amikor Xerxész lett a Nagy Király, a harmadik házat anyjának kellett volna meghagynia. Atossza azonban úgy döntött, hogy a régi lakosztályában marad. - Mindegy nekem, hol vagyok - mondta halvány mosollyal -, fő, hogy vagyok. Amésztrisz nyugodtan beköltözhet a harmadik házba.
A két királyné között meglepően jó volt a viszony. Amésztrisz egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy Atossza tette királynévá, és az emberek többségével éles ellentétben Amésztrisz nem gyűlöli azokat, akik segítségére voltak. Azonfelül tudta, hogy az anyakirályné továbbra is a kezében tartja a kamarát. Úgy hírlik, egyetlen satrapát sem neveztek ki Atossza beleegyezése nélkül. Abba is beleszólása volt, melyik satrapiába melyik katonai parancsnokot nevezzék ki, hogy szemmel tartsa a helyi kormányzatot. Bonyolult művészet tudni, hogy az aránylag független satrapák mellé kit osszanak be a király közvetlen parancsnoksága alatt álló haderő élére. Elég a legkisebb hiba, s máris polgárháború törhet ki.
Amésztrisz naponta legalább egyszer felkereste Atosszát a lakosztályában, ilyenkor egybevetették az államügyekről készített jegyzeteiket. Gyakran Aszpamitrész udvari kamarás is részt vett a megbeszéléseken. Elég agyafúrt volt hozzá, hogy mindkét királynő hű szolgája legyen.
Elkedvetlenített ugyan, hogy a keleti törekvésekből ismét nem lett semmi, kárpótlásul azonban igen kellemesnek találtam az udvar mindennapi életét. Az évszakok váltakozásával Perszepoliszból Szuzába költöztünk, onnan Ekbatanába, onnan pedig vissza Perszepoliszba. Derűs, csillogó életet éltünk, és boldogat. Még most is volt bennem nagyravágyás. Dicsőségre áhítoztam. Magamnak és Xerxésznek. Csakhogy a Nagy Király nem a Gangesz síkságán bocsátkozott hódító háborúkba, nem a Sárgafolyó partján, hanem a hárem házaiban. Így aztán az egész világ fölötti egyeduralom mindmáig álom csupán.
Amésztrisz királynéval egy hónappal Dareiosznak és Maszisztész lányának esküvője után találkoztam, annak az éjszakának a másnapján, amikor Xerxésznek sikerült elcsábítania újdonsült menyét. Négyszemközt voltam Atossza királynéval. Az idős anyakirályné már a látszat kedvéért sem tartotta szükségesnek, hogy erényőr is jelen legyen kettőnk találkozásánál. De az aránylag fiatal Amésztrisz is olyan fesztelenül viselkedett, mintha csak férfi lett volna. Azokban az aranyévekben az udvari hölgyek különben is olyan szabadok voltak, mint sem azelőtt, sem azóta. Ha valamelyik háremhölgyet kettesben találták volna egy férfival, őt természetesen megfojtották, a férfit pedig élve megégették volna, s mondhatom, ez összehasonlíthatatlanul súlyosabb büntetés, mint amit Athénban rónak ki a csábítóra. Tudniillik nagyméretű gyökeret erőszakolnak a végbelébe, márpedig az ilyesmi errefelé éppúgy lehet gyönyör forrása, mint gyötrelemé.
Amésztrisz magas, karcsú, törékeny termetű asszony. A hangja dallamos, a szeme sötét, a bőre fehér: könnyen elpirul, modora kedves, csaknem félénk. Más szóval külsőleg nagyon is különbözik elődjétől, valójában azonban cseppet sem kevésbé félelmetes, mint egykor Atossza. Atossza - kettejük közül őt ismerem jobban -, azt hiszem, eszesebb volt nála. Amésztrisz viszont immár hosszabb ideje kormányozza Perzsiát, mint annak idején Atossza. Atosszának továbbá osztozkodnia kellett a hatalmon Dareiosszal, Amésztrisz ellenben soha nem kényszerült ilyesmire. Ugyanúgy ő irányítja a fiát, Artaxerxészt, ahogy előtte férjét, Xerxészt. És hozzá jól irányítja. Kétségtelenül oroszlánrésze van benne, hogy Perzsia oly hosszú ideje békében él. E hosszú békének vagyok roskatag, didergő jelképe e hideg, huzatos házban.
Amésztrisz minden ceremónia nélkül lépett Atossza hálószobájába. - Megkezdődött - súgta. Ekkor pillantott csak meg. - Hát ez ki?
- Kűrosz Szpitama, a sógorod - válaszolta Atossza nyájasan. - Illetve a volt sógorod. Parmüsz férje volt.
Amésztrisz felszólított, hogy álljak fel a padlóról. Udvariasnak, sőt félénknek találtam. - Nagy érdeklődéssel értesültünk keleti kalandjaidról - mondta hivatalos hangon. - Egyszer feltétlenül fel kell keresned a hárem harmadik házában, hogy többet is megtudhassunk róluk.
Nemcsak a kémhálózata volt elsőrangú, hanem az emlékezőtehetsége is. Mindenkiről pontosan tudta, mire alkalmas s mire lehet felhasználni. Amésztrisz szemében a keleti politikát képviseltem és Zoroasztert. Minthogy egyik iránt sem mutatott semmi érdeklődést, nem tartozom a környezetéhez. Véleményem szerint nem vált káromra.
Atossza kiküldött a szobából. A hosszú előcsarnokban várakoztam, ahol titkárai a levelezését intézték. Egy óra elteltével ismét a hálószobába szólított. Amésztrisz addigra már elment, s Atossza fehér zománc álarca olyan volt, akár egy ízzé-porrá zúzott agyagkorsó. Beszámolt a történtekről. Aztán így szólt: - A fiam megőrült.
- Mit tehetünk?
Atossza megrázta a fejét. - Semmit. Nem fogja abbahagyni. De a tulajdon fia meggyűlölte, ez pedig veszélyes dolog. Amésztrisz meg a lányt gyűlölte meg, s az is veszélyes a lányra nézve. Meg az anyjára nézve. Amésztrisz őt tartja felelősnek érte. Én nem. Elmondtam neki, hogy ismerem Maszisztész feleségét; egészen más, mint a többi asszony. Nem ravaszságból mondott nemet Xerxésznek. De Xerxész csökönyös. Azt remélte, hogy a házasság útján megszerezheti magának. Nem sikerült. Erre beleszeretett a menyébe. Amésztrisz szerint abban a pillanatban megkívánta, amikor a fia házában üdvözölte. És most meg is szerezte.
Atossza feje visszahanyatlott az ágyon emelkedő párnahegyre. Vörös szeme úgy izzott, akár a Bölcs Mindenható tüze. Halk, rekedt hangon mondta el saját sírbeszédét: - Anahitának, az igaz istennőnek jelenlétében nyitom szóra a szám. Nemsokára halottat gyászol e ház. - Atossza felemelte fejét, s az istennő arcára pillantott. Elmormolt egy khaldeus imát. Aztán ismét rám nézett. - Arra kértem az istennőt, teljesítse egy kívánságomat. Én legyek a következő halott, aki miatt apám háza gyászba öltözik.
Anahita meghallgatta Atossza imáját. Az anyakirálynő két nappal később álmában meghalt. Az udvar éppen Perszepoliszba készülődött, s mindenki Atossza előrelátását dicsérte. Úgy időzítette halálát, hogy ne kelljen külön menetet indítani Paszargadába, a családi sírbolthoz. Az udvarral együtt utazott, mintha még élne.
3/Xerxészt sokkal inkább lesújtotta Atossza halála, semmint gondolhattam volna. - Most már semmi sem köt össze a kezdettel. - Xerxész aranyozott hintájában ült. A király barátja lévén mellette lovagoltam. Bordó színben virított előttünk a szent Paszargada határátjelző szurdok. - Amíg élt, biztonságban voltunk.
- Biztonságban, uram?
- Anyám rendkívüli asszony volt - mondta Xerxész, és ördögűző mozdulatot tett a kezével. Úgy tettem, mintha nem venném észre. - Amíg élt, távol tartotta tőlünk az átkot. De most meghalt...
- A Bölcs Mindenható mindannyiunk felett ítéletet mond, ha majd eljön az ideje. - De hiába hivatkoztam a Bölcs Mindenható irgalmára és bölcsességére, Xerxész rám sem hederített. Ahogy öregedett, egyre inkább az ördögimádat rabja lett. Atossza Anahita-szobrát a hálószobájába állította; el kell ismernem, hogy jól festett az arany platánfa mellett. Nem tudtam teljesíteni Hüsztaszpész kívánságát. Nem sikerült az Igaz útjára térítenem Xerxészt.
Kiszámítottam, hogy Atossza legfeljebb hetvenéves volt, amikor meghalt. Meglepő eredmény, mert mindig úgy festett és úgy tett, mintha már a világ teremtésénél is jelen lett volna. Az évek múltával Atossza nem is öregedett meg igazán, inkább csak kiszáradt, mint a napsütötte sziklán felejtett papiruszlap. Azon a papírlapon volt megírva a perzsa birodalom egész története.
Atossza királyné halála árnyékot vetett az újévi ünnepségekre. Xerxész borongós hangulatban volt. Amésztrisz királyné a lakosztályába vonult vissza. Maszisztész arcára kiült az aggodalom. A trónörökös szeme villámokat szórt. Laisz szerint egyedül a trónörökös újdonsült hitvese volt elégedett. Laisz gyakran megfordult a hárem első két házában, és némi csodálkozással mesélte, hogy a háremhölgyek egytől egyig irigyelték a lányt. Amilyen szemrevaló teremtés volt, olyan ostoba. És ostobaságában végzetes ballépésre ragadtatta magát. A következőképpen történt. Amésztrisz egy ízben saját kezűleg szőtt köntöst ajándékozott Xerxésznek. A lánynak megtetszett a köntös, és addig könyörgött a Nagy Királynak, amíg az bolondul oda nem adta neki. A trónörökösné egy ízben a hárem harmadik házába látogatott, s éppen ezt a ruhát viselte. Amésztrisz kedvesen, sőt gyengéden fogadta. Úgy tett, mintha nem ismerné fel a köntöst. Megjegyzendő, hogy az ember sohasem tudhatja, mit gondol, mit érez Amésztrisz. Együttérző mosolya gyakran a kivégzés előjele lehet, keserű fintora pedig néha azt jelzi, hogy az ember szíve vágya csakhamar teljesül. De hogy ekkora sértést Amésztrisz nem hagy bosszulatlanul, azt minden különösebb éleslátás nélkül is tudhatta mindenki.
Abban az évben a szokásosnál is csillogóbb külsőségek közepette ünnepelték Perszepoliszban az újévet. A hosszú körmenetben magam hajtottam az üres szekeret, amelyben, ha kedve tartja, a Bölcs Mindenható foglal helyet. Xerxész a még mindig befejezetlen oszlopcsarnokban gyűjtötte maga köré az udvart, s a birodalom minden satrapája, nemese, főbb tisztségviselője, törzsi vezére egy-egy szál virággal fejezte ki neki hódolatát.
Később, közeli barátainak és családjának körében, a Nagy Király olajjal kente be fejét, ahogy a szokás megkívánja. Ez az a bizonyos alkalom, amikor a jelenlévők bármit kérhetnek tőle: minden kívánságot teljesítenie kell. Mondanom sem kell, hogy ritka a szerénytelen kívánság. Elvégre az ember ilyenkor is a Nagy Király szolgája.
A szertartás ebben a baljós évben is a szokások szerint zajlott le. Persze amikor a király barátai összegyűlnek, egy kis színjáték mindig akad. Ez alkalommal Démaratosz adott okot derültségre. Részeg volt, a szokásosnál is ékesszólóbb és még annál is részegebb. Arra kérte a Nagy Királyt, hadd lovagoljon be Szardeiszbe koronával a fején, királyi kísérettel, ahogy Spárta örökös királyához illik.
Ez a fajta arcátlanság más alkalommal bizonyára főbenjáró bűnnek számított volna, egy pillanatra Xerxész meg is botránkozott rajta. Szerencsére Megabüzosz feltalálta magát: - De hiszen Démaratosznak olyan üres a feje, hogy beszakadna a korona súlya alatt. - Mindenki felnevetett, a vihar elmúlt.
Xerxész semmi olyant nem ígért barátainak, ami ilyen alkalmakkor nem szokás, és mindenki meg is volt elégedve. Aztán visszavonult a hárembe. Mellesleg tökéletesen józan volt, amikor elment.
Laisz a háremben tartózkodott, és a további eseményekről tőle értesültem. - Amésztrisz mézesmázosan fogadta a Nagy Királyt. Kezet csókolt neki, majd gyengéden a fülébe súgott valamit. A Nagy Király elszörnyedve visszahőkölt, és hangosan azt mondta: „Nem!” Amésztrisz pedig lágy, kislányos hangján így felelt rá: „De igen.” Azzal kimentek a szobából. Senki sem tudja, mi hangzott el, mi történt azután kettejük között. De amikor visszatértek, Xerxész falfehér volt, Amésztrisz pedig mosolygott. Maszisztész feleségét kérte Xerxésztől, s a Nagy Királynak teljesítenie kellett a kérést. - Amésztrisznak volt annyi esze, hogy ne a valódi bűnöst, a trónörökös hitvesét kérje. A lány királyi hercegnő volt, az anyja nem. Azonfelül Amésztrisz az anyát hibáztatta Xerxész és menye viszonyáért.
Xerxész Maszisztészért küldetett, majd arra kérte, váljon el a feleségétől. Felajánlotta, válasszon helyette a királylányok közül hitvest magának. Maszisztésznek fogalma sem volt róla, mi történt, s azt felelte, őrültség volna elválnia feleségétől, felnőtt gyermekeinek anyjától.
Xerxész dühbe gurult, s a két fivér hevesen összeszólalkozott. Maszisztész elmenet azt mondta: - Még nem öltél meg, uram.
Maszisztész otthon találta a feleségét. Még élt. Mindkét mellét levágták, a nyelvét kiszakították, a két szemét kiszúrták. Maszisztész a fiaival Baktriába szökött, és fellázadt a király ellen. De Megabüzosz seregének nem sokáig tudott ellenállni. A baktriai lázadást néhány hónap alatt leverték. Maszisztészt és családját kivégezték.
Kevesen tudják, hogy Xerxész attól fogva nem állt szóba Amésztrisszel, sőt be sem tette a lábát a hárem harmadik házába. A királyné befolyása ettől furcsamód nem csökkent. Továbbra is beleszólt a politikába. Továbbra is ő kormányozta - sőt kormányozza Perzsiát. Még különösebb, hogy csakhamar barátságot kötött a trónörökös hitvesével. Igaz viszont, hogy Amésztrisz bárkit le tudott venni a lábáról, kivált pedig a három fiát. A három fiú közül a másodiknak, jelenlegi Nagy Királyunknak, Artaxerxésznek járt leginkább a kedvében, őneki kedvezett leginkább. Mindent egybevetve Atossza jól választotta meg utódát.
4/Életem legboldogabb tizenkét éve következett ezután. Igaz, középkorú férfi voltam már. Igaz továbbá, hogy Xerxész barátom visszavonult a világtól. Furcsamód mégis úgy emlékszem vissza arra az időre, mint a birodalom egyik legragyogóbb korszakára. Jelentős háborúk nem voltak, s az udvarnál soha olyan élvezetes élet nem folyt, mint akkoriban. A háremhölgyek sem előtte, sem azóta nem voltak olyan szabadok. Ha szeretőt akartak tartani, minden nagyobb nehézség nélkül megtehették. Azt hiszem, Xerxészt, bármily különös is, mulattatta a sok titkos praktika. Ha a hölgyek nem hivalkodtak vele túlságosan, szemet hunyt felette.
Egyedül Amésztrisz királyné állt minden gyanú felett. Más szóval egyetlen férfival sem szűrte össze a levet. Eszében sem volt ürügyet adni Xerxésznek, hogy az ősi árja törvényhez folyamodjon. Hosszú és bensőséges viszonyt tartott fenn viszont Aszpamitrész herélttel.
Amüsztisz királylánynak nem volt annyi esze, mint az anyjának. Nyíltan váltogatta szeretőit, s a férje, Megabüzosz ki is jött a béketűrésből. Panaszra ment Xerxészhez, de a Nagy Király állítólag azt válaszolta neki: - A leányunk azt tesz, amit jónak lát.
Megabüzosz erre, szintén állítólag, így felelt: - Akkor is szabad kezet adsz neki, ha a legősibb törvényeinkkel szegül szembe?
- Akhaimenida lévén nem szegheti meg törvényeinket - torkolta le Xerxész.
Utólag világosan látom, hogy ez a szóváltás, ha nem pontosan idézem is, a vég kezdetét jelezte. Dareiosz trónörökös gyűlölte Xerxészt, amiért elcsábította a feleségét. Megabüzoszban forrt a méreg, amiért a házasságtörő Amüsztisz cinkosra lelt az apjában. Ráadásul néhány évvel később a királyi család egyik tagja elcsábította Megabüzosz szűz unokáját. Ekkor Xerxész végre határozott lépésre szánta el magát. Elrendelte, hogy húzzák karóba a csábítót. De a hárem a bűnös védelmére kelt. Hogy a hölgyek kedvére tegyen, Xerxész visszavonta a büntetést, és megparancsolta a csábítónak, Szataszpésznek, hogy hajózza körül Afrikát. Ez a körutazás eddig csak a föníciaiaknak sikerült, legalábbis saját állításuk szerint. Szataszpész egy-két éven át Észak-Afrika partjainál hányódott, aztán visszatért Szuzába, s közölte, hogy megjárta az Afrika körüli utat. Nem hittek neki, és kivégezték.
Mindez azonban sovány vigasz volt Megabüzosznak. Ő akkor akart bosszút állni, nem két évvel később. Végül maga a királyné is elpártolt Xerxésztől, s tett is róla, hogy a fenséges királyi fényesség fiának fejére szálljon.
Xerxész uralkodásának huszonegyedik évében meglátogattam Laiszt Trója környékén. Démaratosz ott kapott jókora birtokot Xerxésztől, s addigra inkább volt már perzsa lótenyésztő, mintsem görög összeesküvő: a változás kétségkívül javára vált. Férj és feleség módjára éltek együtt, de anyám nem volt hajlandó férjhez menni Démaratoszhoz. Többre tartotta annál a szabadságát. Meg aztán az Atossza barátsága révén összeharácsolt jelentékeny vagyonát sem kívánta megosztani senkivel. - Szabad vagyok, azt teszem, ami jólesik - mondogatta, és mondogatja nyilván ma is, ha még él Thaszosz szigetén.
Démaratosz istállóiban egy újonnan vásárolt arab csődört vettem szemügyre. Szürke, borús délelőtt volt, homokszagot hozott a déli szél. Egy szolga rohant felénk a főépületből. - Meghalt! - kiáltotta. - A szép időknek bealkonyult.
Tudomásom szerint a következőképpen történt. Az anyakirálynő beleegyezésével Aszpamitrész és Artabanész testőrparancsnok álmában gyilkolta meg Xerxészt. Nem volt nehéz feladat, mert Xerxész évek óta nem feküdt le anélkül, hogy előbb fel ne hajtson vagy fél tucat kancsónyi helboni bort. A gyilkosok a fogathajtóját, vagyis sógorát, Patiramphészt is megölték. Dareiosz trónörökös a Paszargadába vezető út mentén lévő vadászlakban töltötte a gyilkosság éjszakáját. Mihelyt értesült a hírről, Szuzába sietett, és kelepcébe esett. Mindenki tudta, hogy Dareiosz gyűlöli atyját és hogy természetesen Nagy Király akar lenni. Az összeesküvők elhíresztelték, hogy Patiramphész ölte meg a Nagy Királyt, mégpedig Dareiosz parancsára, s a hű Artabanész ezért volt kénytelen leszámolni Patiramphésszel.
Felkeresték a tizennyolc éves Artaxerxészt, és azt mondták neki, hogy atyját Dareiosz gyilkoltatta meg. Ha beleegyezik bátyjának kivégzésébe, mondták, ő lesz a Nagy Király. Jó okom van azt hinni, hogy Artaxerxész már akkor is pontosan tudta, mi történt valójában. De a testőrség Artabanésznak engedelmeskedett, és Artaxerxésznek semmiféle hatalom nem volt a kezében. Azt tette, amit mondtak neki. Másnap, amikor Dareiosz Szuzába ért, Artabanész letartóztatta. A törvénytudók királygyilkosságért halálra ítélték, s az ítéletet csakhamar végre is hajtották.
Hogy az anyakirályné milyen szerepet játszott legidősebb fiának meggyilkolásában, arról sejtelmem sincs. Xerxész meggyilkolására áldását adta ugyan, de azt már nem tudom elhinni, hogy Dareiosz kivégzéséhez is köze volt. Alighanem kicsúsztak a kezéből az események. Csak annyit tudok, hogy amikor kémjei útján tudomására jutott, hogy Artabanész Artaxerxész meggyilkolására készülődik, és saját magát akarja kikiáltani Nagy Királlyá, Amésztrisz magához rendelte Megabüzoszt, és szövetséget kötött vele. Megabüzosz a hadsereg főparancsnoka lévén, a testőrparancsnok Artabanésznál is erősebb volt. Igaz ugyan, hogy ő is beleegyezett Xerxész meggyilkolásába, de az uralkodóházhoz hűséges volt.
Fél hadtestet vetett be a testőrség ellen, de ez is elég volt, s a csata után Artabanészt megölték, Aszpamitrészt pedig letartóztatták. A királynő szeretője lévén az udvari kamarás azt hitte, meghagyják az életét. Mivel azonban le akarta taszítani az Akhaimenidákat a trónjukról, Amésztrisz végtelen haragra gerjedt ellene. Maga a királyné rendelte el, hogy Aszpamitrészt az úgynevezett vályúba helyezzék, vagyis afféle fakoporsóba, amely azonban csak a törzsét fedi a halálraítéltnek, a végtagjait és a fejét ellenben szabadon hagyja, és így kiteszik a szél, a rovarok, és a madarak kényének-kedvének. Minden halálnemek közül állítólag ez a leggyötrelmesebb és a leglassúbb. Csak egy rosszabb van nála, az öregség.
Én, Démokritosz, Athénokritosz fia, szükségesnek tartom, hogy megszakítsam nagyapai unokabátyám, Kűrosz Szpitama elbeszélését, s beszámoljak egy beszélgetésről, amelyet egy órával azután folytattam vele, hogy tollba mondta Xerxész halálának történetét. Zoroaszter hű követője lévén meg volt róla győződve, hogy prófétája a lét minden lényeges kérdésére választ adott. De végeredményben értelmesebb volt, semhogy szemet hunyhatott volna a meggyőződését cáfoló tények fölött. Szavait kétségkívül nem a nyilvánosságnak szánta, mégis leírom az elhangzottakat, mert úgy érzem, hogy emlékének és közös vállalkozásunknak egyaránt tartozom vele.
Sétálni indultunk az Agorára. Forró nyári nap volt. Kéken izzó fém volt az ég, a csontfehér agyagváros pedig kihalt. Az athéniak otthonukban ebédeltek, vagy pedig a gümnaszionokban kerestek menedéket a hőség elől. Unokabátyám ilyenkor szeretett sétálni a városban. - Sehol egy athéni! - mondogatta. - Semmi lárma. Csönd van! - Perzsa ruhájában sohasem volt melege. Évekkel később, amikor magam is eljutottam Perzsiába és perzsa ruhát öltöttem, rájöttem, hogy a legnagyobb hőségben sincs az embernek melege, ha könnyű kelmét visel, amely szinte hozzá sem ér a bőréhez.
Az Odeion oszlopcsarnokához érve Kűrosz azt mondta, pihenjünk meg az árnyékban. Mindig pontosan tudta, merre járunk, akár az Agorára kísértem, akár máshová, hacsaknem akkor járt arra először. Kényelembe helyeztük magunkat az Odeion egyik lépcsőjén. Szemben velünk minden korábbinál furcsább látványt nyújtott a csipkézett Lükabéttosz-hegy, mintha valamilyen ősi titán ejtette volna a síkságra. A máskülönben gyakorlatias észjárású athéniak kifejezetten ésszerűtlen ellenszenvvel tekintenek e hegyre. Azt mondják, azért, mert farkasok tanyáznak rajta, de szerintem az a bajuk vele, hogy kirí a tájból.
- Attól a pillanattól fogva, hogy visszatértem Kathájból, pontosan tudtam, hogy vérfürdő lesz a vége. Ezért is határoltam el magam az udvartól. Xerxésztől nem. Mintha a testvérem lett volna. Talán még annál is több. Az ikertestvérem, a másik énem. Most, hogy már nem él, csak félig vagyok az, aki voltam.
- Hát ő?
- A Nagy Király a megváltó hídjánál van. - Kűrosz nem mondott egyebet, de nem is volt rá szükség, mert ha Zoroaszter igazat beszélt, akkor Xerxész már régen a fortyogó, izzó fémtenger martalékává vált.
- De ha feltesszük - szólaltam meg ismét -, hogy a híd nem létezik, s nem létezik a Bölcs Mindenható sem...
- Hogyan tehetnénk fel ilyesmit? - Csakhogy az öregember éppenséggel nagyon is gyakran élt ezzel a feltételezéssel, s ezért érdeklődéssel várta a folytatást.
- Zoroaszter maga mondta, hogy volt olyan idő, amikor a Bölcs Mindenható nem létezett. Akkor hát nem lehetséges, hogy halálunk után odajutunk, ahonnan a Bölcs Mindenható jött?
Kűrosz különös kis dallamot kezdett fütyülni. Alighanem valamilyen vallásos dalocska lehetett, mert valahányszor ellentmondásra bukkant Zoroaszter elméletében, mindig ezt fütyörészte a foga és a nyelve között. Mellesleg alig hiányzott néhány foga, s bármit meg tudott enni. - Erre a kérdésre - mondta végül - nincs válasz.
- Akkor talán a keletieknek van igazuk, s a világ teremtése örök rejtély. - Ma már tudom, hogyan keletkezett a világ, de akkoriban tudatlan voltam még. Az első lépéseket tettem az életre szóló felfedező úton, amelynek Kűrosz akkor már szomorú végére ért. Szomorú végére, mert nem találta meg a választ az egyetlen igazán fontos kérdésre.
Az öregember egy ideig lehunyt szemmel fütyörészett, szakállának egyik tincsét szorosan sápadt ujja köré tekerte, mint mindig, amikor mélyen gondolataiba merült. - Nem, nincs igazuk - szólalt meg aztán. - Mindennek, amit érzékelünk, van eleje és vége. Akár a homokba rajzolt vonalnak. Akár a cérnaszálnak. Akár az emberi életnek. A keletiek megpróbálják végtelenné tenni a vonalat. Kört akarnak csinálni belőle. Amelynek nincs eleje, s nincs vége. De kérdezd csak meg tőlük, ki rajzolta azt a kört. Nem tudnak rá válaszolni. Vállat vonnak. Azt mondják, elég az, hogy van. Azt hiszik, a végtelenségig körbe-körbejárhatnak. A végtelenségig. Reménytelenül! - Az utolsó szót már kiáltotta, és elborzadva össze-rázkódott a gondolatra, hogy a dolgok nem végződnek sehol. - Szerintünk van kezdet. És van vég is. Ugyanígy van jó és gonosz, s a két elv szakadatlan harcban áll egymással. A halál után az egyik elnyeri jutalmát, a másik a büntetését. A dolgok csak a világ végeztével egyesülnek egységes egészben.
- De az a vég valami másnak a kezdete. Minek?
- A tökéletességnek. Az istenségnek. Olyasvalaminek, ami előttünk ismeretlen.
- Igen ám, de foghíjas ez az elmélet. Zoroaszter ugyanis nem tudja, mi végre teremtetett a Bölcs Mindenható.
- Akár tudja, akár nem tudja, teremtetett. Van. Lesz. Valami azonban... - Az öregember tágra nyitotta vak szemét. - Valami azonban csakugyan hiányzik. Es ezt a valamit sehol sem találtam, bármerre jártam is hosszú életem során. - Kűrosz tehát maga is belátta, hogy vállalkozása kudarcot vallott. De éppen kudarcának részletes leírásával tette lehetővé, hogy megértsem, amit neki nem sikerült: a világegyetem természetét.
Nem tudnám megmondani, milyen mélyen hitt Kűrosz Szpitama nagyapjának kezdetleges teológiájában. Mindenesetre az olyan istenség, amely csakis azért hozta létre az életet, hogy aztán meggyötörhesse, minden fenntartás nélkül gonosznak tekintendő. Más szóval nem igaz, hogy a Bölcs Mindenható teremtette Ahrimant. A Bölcs Mindenható azonos Ahrimannal, már ha az ember végigviszi Zoroaszter tanításának logikáját - amennyire e tanítással kapcsolatban egyáltalán beszélhetünk logikáról.
Unokabátyám mellett szól, hogy felkavarta, amit napkeleten hallott. Hallani sem akart róla ugyan, hogy dualistának minősítsem, de - sötét pillanataiban - olyan kijelentésekre ragadtatta magát, mint aki végül is nem tartja lehetetlennek, hogy a kör hívebb jelképe az emberi sorsnak, mint a meghatározott pontban kezdődő és ugyancsak meghatározott pontban végződő mértani szakasz.
Valójában sem a kör, sem a szakasz nem létezik. Aki meg akarja érteni a dolgok természetét, annak túl kell lépnie az emberi lét gyermekkorán. El kell vetnie az ördögöket és az isteneket, valamint a jó és a gonosz fogalmát, mert ha a mindennapi életben van is jelentőségük, tökéletesen közömbösek a minden dolgokat magában foglaló és egyneművé tévő anyagi egység szempontjából. Az anyag minden. Minden anyag.
5/Ott voltam a szent Paszargadában, amikor Artaxerxészt megkoronázták. Az új király kegyesen megerősített a rangomban, vagyis a király barátja maradtam, de nem kívántam élni előjogaimmal. Az ifjú uralkodók rendszerint semmi örömüket nem lelik a régi idők ereklyéiben, így aztán úgy terveztem, Halikarnasszosztól délre fekvő birtokomra vonulok vissza. Közéleti szereplésem véget ért. Legalábbis azt hittem.
Mielőtt azonban elhagyhattam volna Perszepoliszt, a Nagy Király értem küldetett. Természetesen megrémültem. Vajon ki áskálódhat ellenem? Mindenkinek ez a kérdés ötlik az eszébe, ha megjelenik előtte a trónszolga, felemeli botját, és így szól: - Urunk magához szólította szolgáját. Kövess.
Artaxerxész a téli palotabeli szűk dolgozószobában ült. Már nem emlékszem, miért nem Xerxész új palotájába költözött. Azt hiszem, mint rendesen, építkezés folyt odaát.
Tizennyolc éves korában Artaxerxész szemrevaló, ámbár törékeny ifjú volt. Kislányos volt az arca, mert még nem nőtte be egészen a szakáll. Egy gyermekkori betegségtől megbénult a bal keze és a bal lába. Következésképp a jobb keze sokkal nagyobb volt. Ezért nevezzük hosszúkarúnak, ha úgy akarjuk szóba hozni, hogy közben ne említsük a nevét.
A Nagy Király székének jobb oldalán ült az új testőrparancsnok, Roxanész. Félelmetes jelenség volt, a görög háborúkban tüntette ki magát. A szék bal oldalán a szép orvos, Apollonidész állt. A király legfőbb kegyeltjei közé tartozott, mert nem sokkal korábban kigyógyította egy pusztító lázból.
Artaxerxész, mint mindig, kedves volt hozzám, én pedig, mint mindig, zavartan tapasztaltam, hogy Xerxész szeme nem a megszokott arcból tekint rám. Mert az arc a fiúé volt, de a szem az apjáé: legjobb barátomé.
- Szükségünk van rád, király barátja. - A fiús hang még gyönge volt a lázzal vívott hosszú küzdelemtől.
Közöltem, hogy életemet is kész vagyok adni új uralkodómért.
Artaxerxész nyomban a lényegre tért. - Artabanész özvegye görög. Közbenjárására Artabanész annak idején menedéket nyújtott egy görög száműzöttnek. Minthogy te magad atyámnak, a Nagy Királynak közeli barátja voltál, s magad is félig görög vagy, azt akarom, fordítsd le ennek az embernek a szavait, utána pedig hallani akarom, mi a véleményed róla.
Azzal Artaxerxész apró bal tenyerével nagy jobb tenyerébe csapott. A cédrusfa ajtó kitárult, s két ajtónálló alacsony, köpcös férfit kísért az uralkodó elé. A férfi és a Nagy Király hosszasan nézett egymásra, fittyet hányva az udvari etikettnek. Aztán a jövevény lassan térdre ereszkedett, s ugyancsak vontatott, lassú mozdulattal fejet hajtott. - Ki vagy, te görög? - kérdezte Artaxerxész.
- Themisztoklész vagyok, Neoklész fia - hangzott a válasz a padlóról. - Én vagyok az athéni hadvezér, aki a nagy Xerxész király hajóhadát szétverte.
Artaxerxész rám pillantott. Kissé reszketve fordítottam le e lélegzetelállító szavakat. De Artaxerxész, legnagyobb meglepetésemre, elmosolyodott. - Mondd meg neki, hogy álljon fel. Nem mindennapos eset, hogy ilyen nevezetes ellenséget üdvözölhetünk palotánkban.
Themisztoklész felállt. Sűrű ősz haja és a fekete, csillogó, fürkésző szemét beárnyékoló sötét, egyenes vonalú szemöldök között háromujjnyi homloknak maradt hely Szemlátomást egy csöppet sem tartott a Nagy Királytól, de senki mástól sem. Mindenesetre tapintatos volt, gyors észjárású, és minden szavának hatását gondosan kiszámította.
- Miért nem mutatott be Artabanész az apámnak?
- Félt, uram.
- Hát te nem félsz?
Themisztoklész megrázta a fejét. - Mi okom volna rá? Két ízben is jó szolgálatot tettem atyádnak.
- Atyám nem tekintette éppen jó szolgálatnak, hogy elveszítette hajóhadának egyharmadát - jegyezte meg Artaxerxész epésen.
- Valóban nem, uram. De előzőleg üzenetet küldtem a Nagy Királynak. Közöltem vele, hogy a görög hajóhad szökni készül. És hogy most kell lecsapnia rá...
- Le is csapott - felelte Artaxerxész. - Nem sok jó sült ki belőle.
- Lecsapott, uram, és meg is nyerte volna az ütközetet, ha föníciai parancsnokai el nem árulják.
Themisztoklész igazat is beszélt meg nem is. Magától értetődik, hogy minden megjegyzés nélkül, a tolmácsra nézve kötelező alázattal fordítottam le szavait. Artaxerxész figyelmesen végighallgatott, majd bólintott. - Aztán - kérdezte - még milyen szolgálatot tettél atyámnak?
- Figyelmeztettem, hogy a görög hajóhad egy része útban van a Hellészpontosz felé, s le akarja rombolni az Ázsiát Európával összekötő hidat.
- Ez igaz - jegyezte meg Artaxerxész. Valójában az agyafúrt görög jellemző módon ismét hazudott is meg nem is. Themisztoklész azt akarta, hogy a görögök eltökéltek legyenek s legyőzzék a perzsákat, és ezért biztatta Xerxészt támadásra. így a görögök kénytelenek voltak harcolni, hiszen az életük függött tőle. Ráadásul a föníciaiak cserbenhagyták a Nagy Királyt, s a görögök megnyerték az ütközetet, pontosabban a perzsák elvesztették. A csata kimenetele semmivel sem volt kisebb meglepetés a görögöknek, mint a perzsáknak. Hasonló nagy mesterhúzás volt, amikor Themisztoklész figyelmeztette Perzsiát, hogy a görögök a hellészpontoszi híd lerombolására készülnek. Themisztoklész azt akarta, hogy Xerxész hagyja el Európát. így szólt athéni cimboráihoz: „Le ne romboljátok azt a hidat. Ha rá nem bírjuk Xerxészt, hogy hazatérjen Perzsiába, vad oroszlánt szabadítunk el görög földön. Ha elvágjuk a Nagy Király visszavonulási útját, karddal a kezében s hozzá a világ leghatalmasabb seregének élén ront elő aranyhintajából.”
Themisztoklésznak ily módon sikerült egyszerre szolgálnia Görögországot és Perzsiát. Minthogy azonban a görögök nem ismerik a hála fogalmát, száműzték. Később Pauszaniasz Themisztoklész segítségével szerette volna fellázítani a görögöket, de a hadvezér nem volt hajlandó részt venni az összeesküvésben. Enyhén szólva nem volt éppen görögös magatartás. De az is lehet, hogy nem bízott Pauszaniaszban. Sajnos azonban Pauszaniasz perében felolvastak néhány Themisztoklésztól származó kétértelmű levelet, ezért a hadvezért hazarendelték, hogy árulás címén kivégezhessék. Erre Perzsiába menekült, Artabanészhoz. Az utóbbi felesége Themisztoklész - egyébként halikarnasszoszi származású - anyjának rokona volt.
Megjegyzendő, hogy Periklész vezér új és fölöttébb különös törvényének értelmében, miszerint csak az számít athéni polgárnak, akinek mindkét szülője a városban született, Athén történetének két legnagyobb hadvezére, Themisztoklész és Kimón ma nem nyerhetné el az athéni állampolgárságot. Mindkettő külhoni anya gyermeke volt.
- Beszélj - mondta a Nagy Király - arról a kellemetlen görögről, aki a vizeinken kalózkodik.
- Kalózkodik, uram? - Themisztoklész még nem szokott hozzá a Nagy Királyok burkolt beszédéhez. Uralkodóink mindig úgy tesznek, mintha nem emlékeznének a dolgok nevére, helyére, eredetére. Atossza királyné életének végéig csökönyösen azt hajtogatta, hogy Athén Afrikában van, lakói pedig szurokfekete törpék.
- Az Eurümedónnál - mondta Artaxerxész mogorván. A Nagy Király nagyon is tisztában volt ezzel a földrajzi fogalommal. Mint minden perzsa. A görögök csodálatos győzelemnek állítják be a marathóni, a szalamiszi és a plataiai csatát, mert nem értik, hogy e három eseménynek Perzsia szempontjából semmilyen jelentősége nem volt. Aligha tekinthető dicső haditettnek, hogy a görögöknek sikerült megtartaniuk földig égetett attikai városaikat. Annál inkább megrázta Perzsiát, hogy Kimón az Eurümedón folyó torkolatában mért csapást a perzsa seregekre. Mindig is úgy tartottam, hogy e perzsa földön elszenvedett vitathatatlan vereség volt Xerxész végének kezdete. Ettől fogva találtak egymásra a hárempolitikusok a katonapolitikusokkal, s ezzel a Nagy Királynak befellegzett.
- Kimón, Miltiadész fia... - szólalt meg Themisztoklész.
- Vagyis áruló satrapánké. - A perzsák sohasem felejtik el, hogy Miltiadész oly sok éven át a Nagy Király hű szolgája volt, és hatalmas birtokot kapott tőle a Feketetenger partján.
- Marathón győzteséé.
- Az meg hol van? - Artaxerxész hunyorított egyet, és Xerxész szeme egy pillanatra eltűnt a szemhéja mögött.
- Ó, jelentéktelen porfészek. - Themisztoklész szavait perzsára fordítva alkalmam volt működés közben megfigyelni csavaros eszét. Rövid puhatolózás után pontosan tudta, milyen hangot üssön meg a Nagy Királlyal. - Akárhogy is, uram, ez a kalóz nekem is ellenségem.
- Ki ne ítélné el a kalózkodást? - Artaxerxész Roxanészre pillantott. A testőrparancsnok merev arcára kiült a jövevény iránti megvetés. Mindig is csak úgy emlegette: a görög kígyó.
- Athénban két párt van, uram. Az egyik ég a vágytól, hogy békét kössön a királyok királyával. Jómagam ehhez a párthoz tartozom. Az egyszerű nép is bennünket támogat. Ellenünk vannak viszont a földbirtokosok, azok, akik megdöntötték a türannoszokat. Ma Kimón az, ami tegnap én voltam: Athén hadvezére. Kiűzetésemmel nagy csorbát szenvedett az egyszerű athéni nép ügye.
- De ha egyszer kiűztek, akkor az egyszerű nép többsége ellened szavazott. - Artaxerxész királyi szerepének és ifjúi énjének két malomköve között őrlődött. Az előbbi azt kívánta volna, hogy továbbra is úgy tegyen, mint aki soha életében nem hallott erről a jelentéktelen afrikai városról, az utóbbi azonban arra sarkallta, hogy elmés megjegyzéseket tegyen és elismerést arasson. Xerxész soha nem esett ebbe a hibába. Pedig talán nem ártott volna.
- Igen, uram. A perzsaellenes konzervatív párt uszította ellenem a népet. Azt híresztelték rólam, hogy Pauszaniasszal a görög államok megdöntésére szövetkezem. Különben, mint talán tudod, uram, a görögök hamar ráunnak vezetőikre. A nép vezetője voltam, de ebből nem következik, hogy a nép szeretett és nagyra becsült volna.
- Most pedig száműzött vagy, és a kalóz birodalmunk szívében garázdálkodik. Mit tegyünk?
- Volna egy tervem, uram.
Themisztoklésznál agyafúrtabb göröggel soha életemben nem találkoztam. Ha egyszer a fejébe vett valamit, mindig el is érte, hogy megtegye, vagy legalábbis nekiláthasson. Valóságos Odüsszeusz volt. Mielőtt azonban feltárná tervét a Nagy Király előtt, mondta, egy évet kér rá, hogy megtanuljon perzsául: - Olyan a nyelvetek, mint remekmívű szőnyegeitek: kifinomult, bonyolult szövésű, gyönyörű szerkezet. Magamnak kell kifejeznem gondolataimat, tolmáccsal nem boldogulok, bármily rátermett is.
A Nagy Király megadta a kért évet Themisztoklésznak. Ráadásul szép birtokot is adományozott hozzá Magnesziában. Aztán csókra nyújtotta hosszú kezét és elküldte
Amikor Themisztoklész mögött becsukódott az ajtó, Artaxerxész összecsapta a kezét, vér szökött az arcába, és így kiáltott: - Megvan! Megszereztem a görögöt!
Mint kiderült, Themisztoklésznak csak az volt a terve, hogy kivárja, amíg Kimónt is elűzik. Négy évvel később be is következett. Themisztoklész időközben nemcsak perzsául tanult meg tökéletesen, hanem Magneszia kormányzójának tisztét is megszerezte. Ezenkívül megbízták, hogy építsen új hajóhadat és görög kiképzésben részesítse tengerészeinket. Akkoriban a perzsa hajók afféle úszó erődök voltak, nehézkesen mozogtak a csatákban, és könnyű célpontul szolgáltak az ellenséges lövegeknek. Themisztoklész korszerűvé varázsolta a perzsa hajóhadat.
Hogy képes lett volna-e hadat vezetni saját népe ellen? Az athéni konzervatívok szerint ez volt a szándéka. Elpiniké mindenesetre szentül meg van róla győződve, hogy Themisztoklész áruló volt. Nem véletlen, hiszen bátyja, a dicső emlékű Kimón annak nevezte. Nézetem szerint Themisztoklész semmi egyebet nem akart, mint békében és kényelemben élni és meghalni. így is történt. Öt évvel azután, hogy bemutatkozott az udvarnál, meghalt. Egyesek szerint önkezével vetett véget életének. Biztos vagyok benne, hogy nem. A nagy férfiak sohasem élnek sokáig, ha egyszer elszakadnak a néptől, amelyet naggyá tettek.
Kimón száműzetésének tíz éve alatt Athén hatalma alaposan megfogyatkozott. Megabüzosz megszégyenítő vereséget mért az athéniakra, amikor megpróbálták megszállni Egyiptomot. Az úgynevezett néppártnak voltaképpen minden vállalkozása kudarcot vallott, mindössze a közeli Aigina szigetét sikerült elfoglalnia, és egy-két kisebb csetepatét sikerült megnyernie Athén közvetlen közelében. Themisztoklész és Kimón nélkül Athén nem volt képes beleszólni a világ sorának alakulásába. És mindmáig nem képes.
Amikor Kimón visszatért száműzetéséből, rábízták a hajóhadat. De addigra eljárt felette az idő. És ami fő, az athéniak felett is. Amikor Kimón Cipruson meghalt, az athéni birodalomnak vége volt, és a perzsa birodalmat immár semmi sem fenyegeti. Ephialtész és Periklész a két egykori nagy hős halvány mása csupán.
Bejártam a fél világot, Démokritosz. Mindenesetre többet láttam belőle, mint valaha képzeltem volna, s még többet, mint amennyit akartam volna. Tudom, sokan mégsem értenének egyet szavaimmal. Ne mutasd meg nekik e sorokat Démokritosz.
6/Perzsiában töltött utolsó éveimről azt hittem, életemnek is utolsó évei. Jóleső visszavonultságban teltek. Szuzába be sem tettem többé a lábam. Hasznos időtöltést is találtam magamnak: jegyzeteket készítettem a kamara második termének a selyemútról, Kathájról, Adzsatasatruról. A kamarások udvariasan köszönetet mondtak fáradozásomért, jegyzeteimet pedig olvasatlanul a könyvesházba továbbították.
Zoroaszter híveivel gyakran találkoztam, öregkoromra hódolatteljes tisztelettel bántak velem. De arról hiába beszéltem nekik, mi mindent hallottam napkeleten az istenség és a természet fogalmáról. Inkább lemondóan, semmint riadalommal tapasztaltam továbbá, hogy a Bölcs Mindenható nemes, egyszerű alakja részeire kezd töredezni. Az Egyetlen Isten kettő ugyan, de a hosszú uralkodás idejének végeztével ismét eggyé válik. Addig is, azután is számos alakban nyilvánul meg, s e megnyilvánulási formák leple alatt visszatérnek az ősi ördögistenek. Nem adják meg magukat egykönnyen. A Nagy Király nemrégiben oltárt emeltetett Artának avagy az Igazságosságnak, mintha a Bölcs Mindenhatónak ez a tulajdonsága valamiféle isten volna.
Kimón száműzetése mégiscsak járt némi haszonnal, legalábbis Perzsiára nézve. Amíg ő uralkodott Athénban, nem lehetett béke a birodalom és a hellén városállamok szövetsége között. De amikor Kimón megbukott, a demokrata vezér, Ephialtész nyomban visszahelyezte jogaiba a népgyűlést. Később fáradozásának elismeréséül meggyilkolták, ekkor az ifjú Periklész foglalta el a helyét, neki pedig első dolga volt, hogy békét kössön Perzsiával. Kalliaszt követség élén Perszepoliszba menesztette.
Így történt, hogy életem hatvanadik évében Perszepoliszba rendelt a Nagy Király. Derűsen keltem útra. Mert hiszen nincs az az uralkodó, aki aggodalmat vagy félelmet keltene bennem, ha magához hívat. Vonatkozik ez az itteni nagy hatalmú vezérre, Periklészre is. A halál közel van, a királyok messze, mondom, némileg kiforgatva Konfuciusz szavait.
Artaxerxész megkoronázása óta nem jártam Perszepoliszban. Amikor jelentkeztem a téli palotában, megállapítottam, hogy a második terem néhány heréltjének kivételével senki sem ismer az udvarnál. Az a néhány sírva fakadt, amikor meglátott. Öregkorukban a heréltek könnyen elérzékenyülnek. Én nem. Éppen ellenkezőleg. De nem vitás, hogy mi, öregek, vagyunk Dareiosz uralkodásának és Perzsia fénykorának utolsó tanúi. Rengeteg pletykálkodnivalónk van - de sírnivalónk is.
Rendkívül hűvös és kényelmetlen szobát kaptam Xerxész (nyilván mindmáig) befejezetlen palotájában, szolgáimat pedig a királyi negyed falain kívül épült viskóvárosban szállásolták el.
Megvallom, szinte azt reméltem, hogy valamilyen légből kapott váddal halálra ítélnek. Elsősorban is egyre rosszabbul láttam, vagyis egyre inkább rászorultam, hogy figyelmesen hallgassam a többiek beszédét, ez pedig a gyötrelem netovábbja. Másodsorban meg... eleget éltem már. Sajnos azonban távolról sem lettem kegyvesztett.
Nem a Nagy Király, hanem az anyakirálynő, Amésztrisz küldetett értem. Pompásan rendezte be a hárem harmadik házát. Termei szűkösek, mégis sikerült bőséget varázsolni beléjük. A szobában, ahol fogadott, lótuszleveleket utánzó aranylapok borították a falakat. Az anyakirálynő maga is mintha tetőtől talpig aranyba burkolózott volna. A trónszolgák kivonultak, s négyszemközt maradtunk. Előrehaladott koromnak tulajdonítottam ezt a megtiszteltetést.
- Te vagy az utolsó - súgta Amésztrisz, és elpirult.
A három nap után, amit az udvarnál töltöttem, már hozzászoktam, hogy a hódolatteljes utolsó jelzővel illetnek. Mindenféle öreges taglejtésekkel adtam a királyné tudtára, hogy nem sokáig leszek már utolsó, mert nem leszek már sokáig. Kíváncsi vagyok, ki az utolsó utáni. Talán Amésztrisz. Megállapítottam, hogy nagy pusztítást végzett rajta az öregség. A teste elvékonyodott, egykor oly csinos arcán mély barázdák húzódtak. Mégis alig festi magát. Azt hiszem, elrettentő hatással volt rá, milyen szánalmasan, nevetségesen festett életének utolsó éveiben Atossza királynő.
- Ülj csak le - mondta, annak jeléül, hogy már-már halottnak tekint. Minthogy már akkor is nehézkesen mozogtam, hálásan roskadtam le az elefántcsont széke mellett álló zsámolyra. A királynő mirhaszagot árasztott. E rendkívül drága kenőccsel oly erősen dörzsölték be tagjait, hogy petyhüdt, ráncos bőre különösen, nedvesen csillogott tőle.
- Szeretted a férjemet, a Nagy Királyt - Amésztrisz szemébe könnyek szöktek. Őszinte könnyek, azt hiszem. Végtére is az ember képes rá, hogy beletörődjön szeretteinek halálába. Én sosem voltam rá képes. De az Akhaimenidák igen, és bele is törődnek. - Mi vagyunk az utolsók... akik szerették.
Végre megoszthattam valakivel ezt a baljós jelzőt. De jobbnak láttam, ha tapintatosan fogalmazok: - De hiszen itt van a Nagy Király is meg a testvérei...
- A gyermekek másként éreznek, mint mi - szakított félbe. - Te a férfit és a jó barátot ismerted Xerxészben. Én a férjet. Ők csupán a Nagy Királyt. A gyermekek különben is szívtelenek. Vagy te másként tapasztaltad?
- Nem ismerem a gyermekeimet.
- Úgy érted, a két fiút, akit Indiában hagytál?
- Igen, Nagy Királynő. - Mint az udvar népéről általában, rólam is össze van gyűjtve a könyvesházban mindaz, amit a titkos ügynökök jelentettek életemről. Eltöprengtem rajta, vajon miért vette Amésztrisz magának a fáradságot, hogy utánanézzen viselt dolgaimnak. Feszengeni kezdtem. Vágyom ugyan a halálra, ám a vele kapcsolatos ügyintézés nemegyszer bizonyos kellemetlenségekkel jár.
- Tavaly még éltek. A kamara meglehetősen részletes jelentést kapott Srávasztiból kereskedelmi követeinktől. De Ambalika, a feleséged, meghalt. Az asszonyok nem élnek sokáig azon az éghajlaton.
- Minden arra vall, hogy nem, úrnőm. - Nem éreztem semmit. Az én szememben Ambalika már akkor meghalt, amikor utószor találkoztunk, és amikor oly határozottan intézkedett holttá nyilvánításom felől.
- Hazautazásod után Ambalika férjhez ment a bátyjához. Megvallom, fel nem foghatom az effajta szokásokat. Hiszen továbbra is a feleséged volt. Igaz, a lányok még a fiúknál is megátalkodottabbak. - Amésztrisz összeráncolta homlokát, s ismét a hálátlan gyermekekre terelte a szót. Csak úgy általában, de közben a saját gyermekeire gondolt. Köztudomású volt, hogy az anyakirálynő gyűlöli lányát, Amüsztiszt; már akkoriban is mindenki tudott Amüsztisz és a szép Apollonidész viszonyáról. A Xerxész fájó emlékének szentelt hosszú percek után Amésztrisz végre a lényegre tért. - A görögök békét akarnak. Legalábbis azt állítják.
- Milyen görögök, Nagy Királyné?
Amésztrisz biccentett. - Mindig is ez volt a kérdés, ugye? Most éppen két követség is van az udvarnál. Az egyik Argoszból. Xerxész nagyon szerette ezt a várost, már amennyire az olyan... szeszélyes valamit szeretni lehet, mint amilyen egy görög város. A másik Athénból.
Arcomra alighanem kiült a meglepetés.
Amésztrisz ismét bólintott. - Minket is meglepett. Azt hisszük, őszinte szándékkal jöttek. De ki tudja? Kalliasz vezeti az athéni követséget, Kimón sógora.
- Egy nemes?
- Igen. Más szóval a perzsaellenes párt tagja. De akármi is a származása, a jelenlegi, demokrata vezetés küldte hozzánk tárgyalni. - Amésztrisznak megadatott az a fajta szókimondás, amelyhez a Nagy Királyok nem folyamodhatnak, mert nekik afféle istenségnek kell látszaniuk, ez az istenség pedig mindent áthat, ami szóba kerül, s nem tesz semmiféle különbséget a dolgok között. Amésztrisz azonfelül amolyan főheréltféle volt, éjjel-nappal a kamara jelentéseit böngészte, ezer és egy dolog ezer és egy részletével volt tisztában, de Atosszával ellentétben gyakran épp a lényeget nem fogta fel.
- Az argosziakkal Hippiasz unokája tárgyal. - Amésztrisz rám villantotta félénk mosolyát. - Úgy gondoltuk, tapintatlan volna, ha a türannosz unokája képviselné az udvart az athéni demokratákkal szemben. Örülnék tehát, ha te fogadnád Kalliaszt.
Elfogadtam a megbízást.
Kalliasszal kezdettől fogva remekül megértettük egymást. Előhozakodott Marathónról szóló történeteivel, s az első néhány alkalommal kifejezetten mulattatott velük. Később már untatott. Ma ismét mulattat. Oly kevés a változatlanság az életben, hogy csakis öröm forrása lehet, ha valaki évről évre makacsul ugyanazokat a történeteket hajtogatja, s egy szót sem változtat elbeszélésén. Kalliasz unalmas locsogása biztos, állandó pont ebben a változó világban.
Kalliaszt és a követség többi tagját meghívtam egy kis perszepoliszi városnézésre. A lélegzetük is elállt a látványtól. Nemcsak Perzsia gazdagsága nyűgözte le őket, erre fel voltak készülve, hanem a xerxészi építészet megannyi csodája is. A követségnek két építész tagja is volt. Az egyik közeli munkatársa Pheidiasznak, és biztos vagyok benne, hogy ha majd elül a házunk mögött a nagy sürgés-forgás és kopácsolás, a perszepoliszi téli palota pontos mása fog állni a dombon, persze mint az athéni alkotóerő ékesszóló jelképe!
A szerződés tartalmát nem részletezhetem. Titok volt, amikor tizennégy évvel ezelőtt elkezdődtek a tárgyalások, s titok ma is, három évvel az után, hogy Kimón nagyon is időszerű halála nyomán életbe lépett. Annyit elárulhatok, hogy elhatároltuk a két fél befolyási övezetét. Az athéniak kötelezték magukat, hogy távol maradnak Kisázsiától, Perzsia pedig ígéretet tett, hogy távol tartja magát az Égei-tengertől. A közismert híresztelésekkel ellentétben á szerződést nem írták alá s nem is pecsételték le, mert a Nagy Király csak a vele egyenrangúakkal köthet egyezményt. Mivel pedig a királyok királya, nincs senki vele egyenrangú. Következésképp csak jelét adta, hogy jóváhagyja a szerződést. Perzsiában még nem ült el az eurümedóni események keltette heves görögellenes hangulat, ezért a tárgyalásokat végig titokban folytattuk. Csak a Nagy Király, az anyakirálynő és jómagam tudtunk minden részletről.
Amikor Ciprusról megérkezett a hír, hogy Kimón meghalt, Periklész vezér pedig megszilárdította a hatalmát, mindkét fél áldását adta a szerződésre, s engem Athénba küldtek, mintegy a nagy megállapodás élő jelképeként. Reméljük, hogy a béke hosszabb életű lesz, mint a jelkép. Az utóbbinak ugyanis semmi kedve sincs még egy telet eltölteni ebben az iszonyú városban, ebben a huzatos házban, ebben az eszeveszett államban.
Te temetsz majd el, Démokritosz. Mihelyt lehet, meg akarok térni az őseredeti egységhez. Milyen furcsa nyelvbotlás! Li mester szavaival szóltam. Persze nem az őseredeti egységre gondoltam, hanem a Bölcs Mindenhatóra, mert tőle kaptuk lelkünket, s őhozzá tér meg a lelkünk, ha majd a hosszú uralkodás idejének lejártával megtisztul a Hazugtól.
Szórakoztatásodra, Démokritosz, elbeszélem még, hogy amikor utoljára fogadott az anyakirálynő, nagy örömemet leltem egy Artoxarész nevű húszéves herélt látványában. Később nagy segítségünkre volt a szerződés megfogalmazásában. Ha igaz, hogy Amésztrisz kisajátította magának az ifjú hiányos báját, csakis elismerően nyilatkozhatom az ízléséről. Artoxarész esze és szépsége egyaránt figyelemre méltó. Állítólag Amüsztisz szeretőjével, Apollonidésszel is viszonya volt. Attól tartok, hogy a két nagy hatalmú királynő egyszer tengelyt akaszt egymással. Ha félelmem igazolódik, itt-tartózkodásom óta először és utoljára hálás leszek a sorsnak athéni száműzetésemért.