Kűrosz Szpitamát, a király szemét ellenőrző körútra küldték az ión városokba. Kedvemre való munka volt. Elsősorban is a helyiek nagy becsben tartottak, éspedig nemcsak magas rangom miatt, hanem azért is, mert félig görög vagyok. Másodsorban pedig sikerült végre ellátogatnom Abdérába, és találkoznom a nagyapámmal. Úgy fogadott, mintha a fia volnék, s annak is egyetlen. Gazdag volt. Szellemes. Vérbeli szofista volt, pedig akkoriban szofisták még nem is léteztek. Igaz, az akkor még ifjú Prótagorasz gyapjúnyíróként nála kereste kenyerét, és elképzelhető, hogy hatással volt nagyapámra. De az is lehet, hogy a nagyapám volt őrá hatással. Találkoztam továbbá a nagybátyámmal, vagyis a te nagyapáddal, Démokritosz. Fiatalember volt, tizennyolc éves. A pénzen kívül semmi sem érdekelte. De hagyjuk ezt, hiszen többet tudsz róla énnálam.

Abdérából hajón tértem haza. Eseménytelen tengeri út után kötöttünk ki Halikarnasszoszban. Felhőtlen hajnalon szálltunk partra, nyugat felé még látszottak az égen a csillagok. A partra lépve szinte azt vártam, mikor látom meg ifjúkori önmagamat, ahogy szájtátva rácsodálkozom az első ízben látott tengerre és későbbi lenyűgöző kísértet-önmagamra, a király szemére. De ifjúkori önmagam helyett a hús-vér Mardoniosszal találkoztam. A móló végén üldögélt, körülötte hálójukat ürítő halászok szorgoskodtak.

- Utat a király szemének! - kiáltotta el magát a hírnököm.

- Erre méltóztass - vágta rá Mardoniosz, majd felállt, és mélyen meghajolt. - Légy üdvözölve Halikarnasszoszban.

- Tengernagy uram! - Összeölelkeztünk, és vastag köpenyén át is éreztem, hogy csont és bőr. Két év telt el a sebesülése óta, de még mindig nem gyógyult meg. De, jóllehet sápadt volt az arca, élénkkék szemében olyan tisztán tükröződött a tenger éles hajnali fénye, mint egy gyermekében.

- A világtól elzárva élek - mondta, miközben a rakparton áthaladva az Artemiszia palotájához vezető meredek utcához értünk. - Észre sem vesznek. Mindenki elfelejtett.

- Az udvar nem vesz észre. De az emberek nem feledtek el. Mi járatban vagy errefelé?

Mardoniosz megállt a domb lábánál. Nehezen lélegzett, s a szemöldöke fölött izzadságcseppek jelentek meg.

- Amikor közölték, hogy nem én leszek a főparancsnok, arra kértem a Nagy Királyt, bocsásson el az udvartól.

- Örökre?

- Ki tudja? Egyedül a halál szól örökre. Nem így van, kedves rokon? - Mardoniosz furcsa pillantást vetett rám.

- Ki gondolta volna, hogy beházasodsz a családunkba?

- A családjukba. - A hangját utánozva tettem hozzá: - Kedves rokon.

- Az a család az enyém is, vér szerint. Most már a tied is, de csak házasság révén. És Xerxész kiolthatatlan imádata révén. - Megindultunk tehát felfelé a királyi palotához vezető úton, és Mardoniosz belém karolt. Nem sántított igazán, inkább csak himbálta a testét, ahogy hol az egyik oldalra, hol a másikra helyezte testsúlyát, nehogy egész testével ránehezedjék megnyomorított lábára. Félúton elengedte a karomat. - A hegymászás a legrosszabb - mondta zihálva, és leroskadt egy mészkősziklára. Mellé ültem. Alattunk a város játékkocka házai, mintha egy nagy, játékos kéz szórta volna végig a szárazföldet Kósz szigetének sötétszürke hegyeitől elválasztó bíborszínű csatorna partján. Odaát a szigeten lakozik Pán isten, gondoltam, de máris megálljt parancsoltam gondolataimnak. A gyönyörű hegyek közt élő kalózok jutottak eszembe, meg a hanyag helyi közigazgatás, és a sziget nagy összegű adóhátraléka. Még gondolatban sem zökkentem ki a szigorú udvari felügyelőnek, a király tökéletesen megvesztegethetetlen szemének szerepéből.

- Mihelyt az ifjabb Artaphrenész és Datisz elindult Görögországba - mondta Mardoniosz -, Halikarnasszoszba költöztem. Azóta ki sem tettem a lábam innét.

- Erőt gyűjtesz?

- Igen. - Mardoniosz kihívóan nézett a szemembe. - Úgy gondolom, jövőre ismét én leszek a parancsnok.

- De lesz-e jövőre is hadjárat? Minek, ha egyszer Athént addigra lerombolják? - Felemeltem egy mésszé kövült aprócska halat, a babülóni árvíz emlékét.

- Hát Nagy-Görögország? Szicília? Itália? - Mardoniosz hunyorított egyet. - Ugye még nem láttad a térképemet?

- Nem. De te sem láttad az enyémet. Indiáét.

- Mi ketten sohasem fogunk megegyezni.

- Nem. De miért búslakodol? - kérdeztem némi keserűséggel a hangomban. - Hiszen mindig te győzöl. Valamiféle varázslatos hatalmad van a Nagy Királyon. Elég, ha azt mondod, támadja meg a görögöket, máris megtámadja őket.

- Hippiasznak van rajta hatalma. Ő a varázsló. - Mardoniosz nem tréfált. - Csak azért imádkozom, hogy hassanak még a varázsigéi. Vénségével dacolva hadigályára szállt. Vele együtt az összes többi görög is, az egy Démaratoszt kivéve. Ő Szuzában maradt, és kisajátította magának a Nagy Királyt.

- Szerinted mit akar Démaratosz?

- A világot! Érdemes-e ennél kevesebbet akarni? - ezt már kifejezetten a fülembe kiáltotta Mardoniosz; és sápadt arca hirtelen korallpirosra váltott. Ekkor értettem meg, hogy valóban meg fog gyógyulni, sőt visszaszerzi, ha a világot nem is, a Nagy Király főparancsnokának tisztét minden bizonnyal.

Egy kecskepásztor közeledett felénk a nyájával. Mélyen meghajolt, helyi tájszólásban mondott valamit, aztán továbbment. Szemlátomást fogalma sem volt róla, kik vagyunk. Idegenek, gondolhatta, akik a tengeri palota felé tartanak.

Mardoniosznak is hasonló dolgok jutottak az eszébe. - Emberek milliói fölött uralkodunk - mondta némi csodálkozással a hangjában -, és még csak a nevünket sem tudják.

- A mienket talán nem. De azt tudják, hogy Dareiosz a Nagy Király.

Mardoniosz megrázta a fejét. - Ez a kecskepásztor azt sem tudja, kicsoda Dareiosz.

Nem értettem vele egyet, így aztán fogadást kötöttünk. Mardoniosz tovább pihent a mészkősziklán, én pedig utat törtem magamnak a nyájon át. A pásztor riadtan nézett rám. Mondtam neki valamit, ő is mondott nekem valamit. Primitív dór nyelvjárása éppoly megfejthetetlen volt nekem, mint az én ión görög beszédem őneki. Végül mégiscsak sikerült egyszerű szavakkal közös nyelvet találnunk.

- Ki az uralkodód? - kérdeztem.

- Démétriosz, ifjú nagyúr. Övé az egész hegyoldal odaát. Övé a nyáj.

- De ki Démétriosz ura?

A pásztor összeráncolta a homlokát és gondolkodni kezdett. Miközben ezt az új fogalmat igyekezett megemészteni, egy bolha a pillanatnyi csendet kihasználva a pásztor füle mögé dugott hajtincsről villámgyorsan áttelepült a gondolkodó arcának közepén kezdődő bozontos szakállerdőbe. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a szőrbozótban biztos menedéket talált: aki nem született vadásznak, akaratlanul is az üldözött vad pártját fogja.

- Nem tudom - mondta a pásztor végül.

A fölöttünk magasodó szürke palotára mutattam. - Hát a királynő?

- Királynő? - Úgy ízlelgette a szót, mintha még sohasem hallotta volna.

- Hogy hívják az úrnőt, aki odafenn lakik?

- Á, az úrnő! Igen, láttam már. Úgy üli meg a lovat, hogy egy férfi se jobban. Nagyon gazdag.

- Halikarnasszosz királynője.

A pásztor bólintott. Szemlátomást nem értette, mit mondok. - Igen, igen. Elbitangolnak a kecskék, ifjú nagyúr.

- De ki az úrnőd ura?

- A férje, azt hiszem.

- Özvegyasszony. Mégis van ura, az uralkodó.

Ezt a szót sem ismerte. - Uralkodó? - mondta utánam.

- Nemigen járok én a hegynek ezen az oldalán. Sok mindenkit nem ismerek errefelé.

- De a Nagy Király nevét csak hallottad? Ő az uralkodód, meg az enyém. A világon mindenki tudja a nevét.

- Aztán mi a neve, ifjú nagyúr?

Mardoniosz megnyerte a fogadást. Ujjongott. Én nem. - Mégsem lehet, hogy nem tudunk hozzáférni ezekhez az emberekhez - mondtam.

- Minek? A jóember terelgeti a kecskéit, valamiféle bért fizet a földtulajdonosnak, az adót a királynőnek, amaz pedig a Nagy Királynak. Mi mást akarhatnánk egy ilyen fajankótól? Mi végre akarnánk beleverni abba a nehéz fejébe, hogy kicsodák vagyunk és kicsoda Dareiosz?

A sziklacsúcshoz közeledve Mardoniosz arcát elöntötte a veríték, mint Indiában a langyos monszuneső a földeket. - Az udvar nem a világ - mondta meglehetősen váratlanul.

- Nem. - Ismét a király szeme szólt belőlem. - De a mi világunk mégiscsak az udvar. És végső soron az övék is, akár tudják, akár nem.

- Sohasem jártál a tengeren - válaszolta sejtelmesen Mardoniosz. Emlékeztettem rá, hogy áthajóztam a déli tengeren, de ő csak megrázta a fejét. - Nem erre gondoltam. Nem voltál hajóparancsnok. Ahhoz fogható érzés nincs.

- Igenis, tengerek ura. - Nem tudott válaszolni szeretetteljes csipkelődésemre. Alig néhány lépésre a palotától leült egy kettétörött oszlopra, s az érkező és távozó kérelmezőket figyelte.

- Xerxészről mi hír? - Mardoniosz köntösének ujjával felitatta arcáról az izzadságot. A csípős hajnali hideg mintha elpárolgott volna, a föld visszasugározta a nap melegét.

- Perszepoliszban van - válaszoltam. - Építkezik.

- Építkezik? - Mardoniosz egy fenyőtobozt szedett fel a földről. - Az nem élet. Széthúzta a toboz kemény leveleit, hátha talál közöttük fenyőmagot. De nem talált, s büntetésül hozzávágta a tobozt a fához, amelyről származott. - Azt javasoltam a Nagy Királynak, hogy Xerxész vezesse az Athén ellen vonuló sereget. - Ez bizony hazugság volt, de nem tettem rá megjegyzést. - És Dareiosz beleegyezett.

- Mégsem Xerxészre bízták.

Mardoniosz a gránitoszlop durva oldalához dörzsölte kezét. - Xerxésznek győzelmekre van szüksége - mondta, s közben úgy simogatta a követ, mintha lova volna. - Tavaly, amikor megértettem, hogy nem lesz erőm a hadvezetéshez, azt tanácsoltam Dareiosznak, halassza el a nyugati hadjáratot, és inkább a te majomföldedre küldjön tavasszal hadsereget.

- Igazat beszélsz? - udvariatlan kérdés volt. De csak azért, mert valóban tudni szerettem volna rá a választ.

- A perzsa nemesek nem hazudhatnak - mondta Mardoniosz mosolytalan arccal. - Még akkor sem - tette hozzá -, amikor hazudnak. - Fájdalmas arckifejezéssel folytatta: - Igazat beszéltem. Csak egyvalamire áhítozom: hogy én hódítsam meg a görögök földjét, és ezt a dicsőséget nem akarom megosztani Artaphrenésszel és Datisszal. Ezért szerettem volna, ha a sereg Xerxésszel átkel az Indus folyón.

- Hogy aztán jövőre teveled újra nyugatnak induljon?

- Igen, azt szerettem volna. De nem így történt.

Hittem Mardoniosznak. Végül is nem volt titok, hogy az európai görögök satrapája szeretett volna lenni. Minthogy pedig e magas állás várományosa találkozásunk idején az ifjabb Artaphrenész volt, jobbnak láttam, ha másra terelem a szót. - Artemiszia királynő elégedett a rangjával?

Mardoniosz felnevetett. - Melyikkel? Hisz annyi van neki.

- Nem magánemberként kérdem. Artemiszia tudomást sem vesz a satrapáról, közvetlenül a Nagy Királlyal tárgyal. A satrapa nincs tőle elragadtatva.

- Artemisziának viszont így jó, a népnek úgyszintén. Ez itt dór város, és a dórok szinte bálványozzák királyaikat. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Artemiszia személy szerint is igen népszerű. Amikor szélnek eresztettem az ión türannoszokat, őt is elbocsátottam. Erre azt üzente vissza, hogy aki egy olyan uralkodóházat akar elkergetni a trónjáról, amely nagyobb múltra tekint vissza, mint az árják istenei, az ne üzengessen, hanem álljon ki a csatatérre.

- Párbajra?

- Úgy is lehetett érteni. - Mardoniosz elvigyorodott. - Erre aztán engesztelő hangú üzenetet küldtem neki, s utána szemrevaló önmagamat is ráadásnak: még ép volt a lábam.

- A földre borult, amikor beléptél?

- Nem. A trónon ült. Aztán az ágyban feküdt. Mindketten túl vagyunk már azon a koron, amikor a földön szokás. Pazar asszony, és odaadnám a fél... odaadnám a beteg lábamat, csak hogy elvehessem. De nem lehet. Így aztán nyíltan együtt élünk, mintha házastársak volnánk. Elképesztő. Ezek a dórok egészen mások, mint a többi görög meg az egyéb népek. Az asszonyaik úgy élnek, ahogy jólesik nekik, örökölhetnek is. Még külön játéktermeik is vannak,, akár a férfiaknak.

Halikarnasszoszon kívül azóta sem jártam dór városban. Azt hiszem, még Halikarnasszosz a legtűrhetőbb közülük, Spárta pedig a legkiállhatatlanabb. Xerxészt mindig is bosszantotta, hogy a dór nők mindenben önállóak. Dór hitveseitől előbb-utóbb elvált, dór ágyasait elküldte, arra hivatkozva, hogy búskomorságuk rossz hatással van rá. A dór nőknek ugyanis csakugyan fáj, ha bezárják őket a hárembe! Úgy tapasztaltam, hogy nincs az a különc tulajdonság, amivel az ember előbb-utóbb ne találkozna, ha eleget utazik.

Artemiszia alacsony mennyezetű, hosszú teremben fogadott. A szűk ablakok a tengerre és a sötétzöld Kósz-szigetre nyíltak. Artemiszia valamivel vaskosabb volt, mint amilyennek emlékezetemben őriztem, de arany haja még mindig arany volt, arca pedig szép, ámbár időközben tokát eresztett.

Hírnököm bejelentett, már ahogy szokás. A királynő meghajolt, nem előttem, hanem a tisztem előtt, már ahogy szokás. Üdvözölt Halikarnasszoszban, én elmondtam neki, hogy a Nagy Király szeretettel tekint hűbéresére, erre ő harsány hangon engedelmességet fogadott a perzsa koronának. Ekkor kíséretünk magunkra hagyott bennünket.

- Kűrosz Szpitama könyörtelen felügyelő. - Mardoniosz jó hangulatban volt. - Megfogadta, hogy másfélszeresére emeli az adódat - mondta, majd kényelmesen elnyúlt egy keskeny ágyon; szándékosan úgy helyezték el, hogy az ablakon át elláthasson róla a kikötőig. Elmondta, hogy naphosszat a kifutó és a kikötni készülő hajókat figyeli. Aznap hajnalban, amint felismerte az első fénynél a hajóm vitorláit, lesántikált a dombról és elém jött a kikötőbe.

- Egész kincstáram a Nagy Királyé - jelentette ki Artemiszia hivatalos hangon. Egyenes derékkal ült egy magas faszéken. Én csaknem olyan egyenes derékkal egy alacsonyabb széken. - Övé a seregem és az övé vagyok magam is.

- Tudatni fogom minden földek urával.

- Azt is tudathatod vele, hogy ha Artemiszia az övének mondja magát, akkor az övé is. De nem a háremben akarja szolgálni, hanem a harctéren.

Alighanem jelét adtam megrökönyödésemnek, de a harcias Artemiszia nem zavartatta magát. - Igen, bármikor kész vagyok bármekkora sereg élére állni, bármilyen háborúban, amit a Nagy Király érdemesnek tart megindítani. Szerettem volna részt venni az Athén elleni tavaszi hadjáratban, de Artaphrenésznek nem kellettem.

- Így aztán egymást vigasztaljuk - szólalt meg Mardoniosz. - A két háború nélkül maradt hadvezér.

Artemisziát túlságosan férfiasnak találtam. Amúgy asszonyos volt az alakja, de kemény, világos bőrű arca egy szkűtha harcosnak sem vált volna szégyenére. Csak a bajusz hiányzott róla. Márpedig Mardoniosz elmondta, hogy a több száz nő közül, akivel dolga volt, Artemiszia szerezte neki a legnagyobb gyönyört szeretkezés közben. Hiába, kívülről nehéz megítélni az embereket.

Megvitattuk a görögországi háborút. Azóta, hogy Artaphrenész felégette Eretreiát, lakosait pedig rabszolgasorba hajtotta, nem érkezett semmi hír. Időközben alighanem Athént is bevette már. Mióta Mardoniosz eltávolította trónjukról az ión türannoszokat, az athéni demokraták Perzsia oldalára álltak, és nem kellett különösebb ellenállással számolnunk. Végül is Athén vezetőinek többsége Perzsia barátja vagy Perzsia fizetett ügynöke volt, esetleg mindkettő.

Amikor eretreiai győzelmünket hoztam szóba, Mardoniosz elhallgatott, Artemiszia pedig aggódni látszott. Sebzett oroszlánunknak nem használt az efféle társalgás. Artemiszia nyomban véget vetett mélyenszántó hadászati fejtegetésemnek. - Úgy hallottuk, nemrégiben hozzád adták a Nagy Király lányát.

Mardoniosznak felcsillant a szeme. - Úgy bizony. Immár rokonok vagyunk. Az egyik nap még haoma vedelő mágus volt, másnapra már a királyi család tagja.

- Nem vagyok mágus. - Mindmáig ingerel, amikor annak neveznek, és Mardoniosz persze tudta is. A gyermekkori barátok már ilyenek, ha ugyan nem éppen nyílt ellenségei az embernek.

- Mindig ezt mondja. De engedd csak a tűzoltár közelébe, meglásd, menten megragadja a szent vesszőnyalábot és elénekli a...

- A nemes hölgyek közül melyik a hitvesed anyja? - hallgattatta el Artemiszia határozott hangon Mardonioszt.

- Atossza királynő - válaszoltam hivatalos hangon -, annak a nagy Kűrosz királynak leánya, aki után engem is elneveztek. - Némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy Artemiszia nem tudja, ki a feleségem. De talán tudta, csak azt gondolta, jobb, ha úgy tesz, mintha nem tudná.

- Mi itt a tengerparton a világtól elzárva élünk. Tudod-e, hogy még sosem jártam Szuzában?

- Majd jársz, mert ha visszatérek az udvarba, velem jössz. - Mardoniosz lassan felemelte, majd leeresztette beteg lábát: így edzette az izmait.

- Nem hiszem, hogy tapintatos megoldás volna. - Artemiszia ritka ajándékban részesített bennünket: elmosolyodott. Nőies volt, sőt kifejezetten csinos. - Aztán hogy hívják a hitvesed őméltóságát?

- Parmüsznek - válaszoltam.

Démokritosz többet is szeretne tudni a házasságomról. Meglepte a feleségem neve. Annak idején engem is. Nem sokkal azután történt, hogy Atossza oly hevesen ostorozta előttem Parmüszt, Dareiosz feleségét. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a szertartásmester közölte, hogy Atossza Parmüsz nevű lányát veszem feleségül. Emlékszem, meg is kértem a heréltet, ismételje meg a jövendőbelim nevét. Megismételte, és hozzátette: - Atossza legszebb lánya. - Amolyan udvari szóvirág ez, amit ha nem is éppen fordítva kell érteni, tudni kell róla, hogy nem jelent semmit. Megkérdeztem, hogy nem a trónbitorló lánya után nevezték-e el Parmüsznek, de erre az udvarmester nem tudott vagy nem akart válaszolni.

Atosszától sem tudtam meg többet. - A Parmüsz név kedves az Akhaimenidáknak, ennyi az egész. Meglátod, ingerlékeny természetű, de nagyon értelmes. Ha férfi volnék, nem szeretnék olyan feleséget, akiben ez a két tulajdonság egyesül. De legnagyobb szerencsétlenségemre nem vagyok férfi. Mindenesetre nem az számít, milyen, hanem hogy kicsoda. Vedd el. Ha pedig sokáig feszíti a húrt, verd el.

Elvettem. El is vertem egyszer. Nem használt. Parmüsz vérmes természetű és erős akaratú asszony volt, amolyan félresikerült Atossza. Külsőleg Dareioszra ütött. De a Nagy Király arcán oly megnyerően ható vonások rajta valahogy mind rosszul álltak. Tizenöt éves volt, amikor összeadtak bennünket, és elszörnyedve vette tudomásul, hogy én leszek a férje. Arra számított, hogy legalábbis a Hatok egyikéhez adják, ha nem valamely szomszédos ország királyához. Ehelyett mindössze a király egyik szeme jutott neki. Ráadásul buzgó ördögimádó volt, és ha csak Zoroaszter nevét kiejtettem a számon, máris befogta a fülét. Egy ízben annyira megsértett, hogy visszakézből teljes erőmből megütöttem. Átesett az alacsony asztalon, és eltört a bal csuklója. Az a mondás járja, hogy az asszony szereti, ha veri az ura. Parmüsz esetében nem bizonyult igaznak a mondás. Attól fogva még veszettebbül gyűlölt, mint annak előtte.

Éveken át külön palotám volt Szuzában, és háremének termein Laisz osztozott Parmüsszel. Mondanom sem kell, hogy nagyon szerette a menyét. Anyám különcsége nem ismert határt. Kicsi volt a ház, nem tartottam hát állandó ágyasokat és nem vettem több feleséget. Így aztán Laisz és Parmüsz jobbára kettesben volt. Eszemben sem volt firtatni soha, miről társalkodnak. Tudtam én azt anélkül is.

Parmüsz halott lányt hozott a világra, s azóta nem látogattam. Amikor Xerxész lett a Nagy Király, megkértem, vegye vissza a húgát és vissza is vette. Parmüsz akkor halt meg, amikor Kathájban jártam. Szerencsétlen történet ez, Démokritosz, nem látom értelmét, hogy tovább boncolgassam.

Kifaggattam Artemisziát a satrapához fűződő viszonyáról. A király szeme lévén feltett szándékom volt, hogy orvoslom a bajokat és nem riadok vissza az ezzel járó némi felfordulástól. A jó kedélyű Artemiszia derűsen válaszolt a kérdéseimre.

- Remek viszonyban vagyunk. Ő sosem látogat meg engem, én meg sosem látogatom meg őt. Közvetlenül a szuzai kincstárnak fizetem az adót, és a kincstárnok minden jel szerint elégedett velem. Ő bezzeg meglátogatott, s nem is egyszer.

- Hogy is hívják a kincstárnokot? - Mardoniosz szeretett úgy tenni, mintha nem tudná a kamarai hivatalnokok nevét, abból a megfontolásból, hogy a magafajta magas rangú nemesúrhoz nem ér föl az ilyesmi. Pedig jól tudta, akárcsak az udvarnál mindenki, hogy a birodalmat bizony a kamara hivatalnokai és a hárem heréltjei kormányozzák.

- Baradkama - feleltem. - Becsületes ember hírében áll. Annyi biztos, hogy aprólékos elszámolást követel meg a perszepoliszi költségekről, és ha csak egyetlen cédrusfa-szállítmánnyal nem tud valaki elszámolni, hát búcsút mondhat a fejének.

- Bárcsak nekem volnának ilyen megbízható szolgáim, persze a magam szerény dolgában - jegyezte meg Artemiszia.

Egyszer csak hárfa csendült meg a szomszéd teremben. Mardoniosz felmordult, Artemiszia pedig hirtelen felegyenesedett székében.

Az ajtóban koldusnak öltözött fakó hajú férfi jelent meg. Egyik kezében hárfát, a másikban botot szorongatott. Hozzánk közeledvén minduntalan a padlót böködte a botjával, ahogy annyi vak teszi jártában-keltében. Én nem. Kevesen tudják, hogy a vakok megérzik az akadályt, még mielőtt beleütköznének. Nem tudom, mi rá a magyarázat, de így van. Nem is igen szoktam megbotlani, még kevésbé falnak ütközni. Bizonyos vakok azonban - főleg a koldusok - előszeretettel kocogtatják botjukat a földhöz, hogy felhívják a figyelmet rokkantságukra.

- Üdvöz légy, ó, királynő! - harsogta a vak fülsiketítő, kellemetlen hangon. - És ti is, ó, nemes nagyurak! Hallgassátok meg az egyszerű nyomorult dalnok énekét. A hegyes-dombos, gyors vizű folyókkal áldott Kósz szigetének szülötte, Homérosz ősöm költötte e dalokat. Úgy bizony, az ő véréből való vagyok, ama férfiéból, aki megénekelte amaz akhájokat, kik a magas falú Trója ellen hadra keltek. Úgy ám, magam is Homérosz dalait zengem a szépséges Helenéről és a csábító Pariszról, a balsorsú Patrokloszról, sértődékeny hímringyójáról, Akhilleuszról meg a fenséges Priamoszról és iszonyú bukásáról. Halljátok énekem!

Azzal a dalnok gyilkosan unalmas és végtelenül hosszúra nyúló kántálásba fogott a rosszul felhangolt hárfa zenéjére. Kellemetlen volt a hangja, ráadásul fülsiketítően hangos. De még különösebb volt maga az ének. Mint minden görögül tudó férfi, én is hosszú perceken át tudom idézni fejből Homéroszt, és fel is ismertem nem egyet a vak ajkán felcsendülő - dehogy felcsendülő, inkább felsüvítő - verssorokból. Felváltva idézett egy-egy sort Homérosz Iliászából - ilyenkor faragatlanul túlhangsúlyozta mind a hat versláb első szótagját -, majd valami egészen ismeretlen költeményből, amelynek hét verslábból álló sorai tartalmukban gyakran szögesen ellentmondtak a korábban elhangzottaknak. Úgy éreztem magam, mintha olyan álom tört volna rám, amilyen a mértéktelen lűdiai vacsorák után szokta gyötörni az embert.

Mire a dalnok valahára elhallgatott, Mardoniosz mozdulatlanul feküdt, akár egy halott, Artemiszia szinte bénává merevedve ült a székében, a király szeme pedig bárgyún, vagy inkább, valamivel tisztelettudóbban szólva, ámulattal meredt maga elé.

- Kűrosz Szpitama nagyuram - szólalt meg Artemiszia -, hadd mutassam be Pigrész herceget, a fivéremet.

Pigrész mélyen meghajolt előttem. - Az egyszerű dalnok örömmel énekel az akháj nagyúr mulattatására.

- Ami azt illeti, perzsa vagyok - mondtam meglehetősen bárgyún. - Illetve persze félig görög...

- Észre is vettem! A szemedről! A szemöldöködről! Tiszteletet parancsoló, valósággal akhilleuszi megjelenésedről.

- Szóval nem vagy vak?

- Nem. De csakugyan dalnok vagyok és Homérosz leszármazottja. Ősöm ott lakott a szoroson túl. - Az ablakra mutatott. Homérosz valójában nem Kósz, hanem Khiosz szigetén született, de nem tettem szóvá ezt az apróságot. - Zenéje átjárja a testem és a lelkem.

- Hallottam - válaszoltam udvariasan. Aztán eszembe jutott, hogy mit is mondott Akhilleuszról. - Hadd jegyezzem meg azonban, hogy Akhilleusz idősebb volt Patroklosznál, és egyikük sem volt hímringyó. Inkább csak szerelmesek voltak, már ahogy a görögöknél szokás.

- Egy kis költői szabadság nekem is jár, nemesuram. Köztudomású továbbá, hogy ősöm Akhilleuszt tartotta ifjabbnak, de nem merte kimondani.

- Pigrész korunk Homérosza - mondta Artemiszia, és nem tudtam megállapítani, komolyan beszél-e vagy tréfál. Mardoniosz addigra ismét a hasára fordult és jóízűen horkolt.

- Alszik a perzsa Odüsszeusz - súgta Pigrész. - így aztán halkabbra kell fognunk a szót - tette hozzá hangosan. - De haj, messze van innen hona, Ithaka, hol hűtlen hitvese, Pénelopé, férje halálára sző tervet, mert jólesik egymagában kormányoznia a királyságot, népes férfiháremének körében.

- De hiszen Pénelopé kitörő örömmel köszöntötte Odüsszeuszt, és... - elhallgattam. Meglehetősen sokáig tartott, míg rájöttem, hogy Pigrész őrült. Egyesek szerint csak tettette az őrültséget, mert félt Artemisziától. Húga ugyanis a Pigrésznek járó trónt foglalta el apjuk halála után. De ha így volt is, a szerepből személyiség lett. Aki sokáig visel álarcot, idővel hasonlítani kezd rá.

Artemiszia uralkodása alatt Pigrész átdolgozta az egész Iliászt. Homérosz minden egyes sorához hozzáfűzte a magáét. Őrjítő volt az eredmény, kivált, ha maga a szerző adta elő. Írt azonkívül egy szerfölött okos tanmesét a békák és az egerek harcáról, de szerényen ezt is Homérosznak tulajdonította. Egy nyári délutánon kifejezetten kellemes hangon előadta nekem ezt a művét, és határozottan mulattatott, milyen éleselméjűen űz gúnyt az úrhatnám árja harcosok osztályából, amelyhez félig-meddig magam is tartozom. Őszinte elragadtatással tapsoltam meg az előadást. - Valóságos remekmű!

- Persze hogy az - válaszolta a fejét hátravetve, mint a vak. - Hiszen Homérosz szerzetté. Én csak elénekeltem. Homérosz hangja vagyok csupán.

- Csakugyan korunk Homérosza vagy?

Pigrész elmosolyodott, az ajkához emelte az ujját és kibicegett a teremből. Gyakran gondolok rá, vajon hogyan alakulhatott a sorsa Artemiszia nyirkos levegőjű tengerparti palotájában.

Halikarnasszoszban vettük a rossz hírt Görögországból. Már nem emlékszem, milyen úton érkezett. Bizonyára valamilyen áruszállító hajó hozta. Arra sem emlékszem pontosan, mi derült ki a hírből. De az biztos, hogy mind Mardoniosz, mind jómagam igencsak izgalomba jöttünk tőle, olyannyira, hogy már másnap reggel elindultunk Szuzába.

Fel nem foghatom, mitől váltak a türannoszok közmegvetés tárgyává. Igaz viszont, hogy a görögnél nincs kiszámíthatatlanabb, állhatatlanabb fajta: egyhamar ráun mindenre. Nem tudja elviselni, hogy a dolgok minduntalan meg ne változzanak. Semmi sem jó neki, ami régi, és semmi sem rossz, ami új, amíg csak régi nem lesz az is. Szeret mindent gyökerestül felforgatni, csak azt a felfogását nem változtatja meg soha, hogy a görögök mélységesen vallásos nép, márpedig ez szemenszedett hazugság. A perzsákra mindennek az ellenkezője áll. Igaz, a Nagy Királyok jönnek és mennek, sőt néha nem kevés vér is folyik közben, de a királyság intézménye éppoly megváltoztathatatlan, mint Indiában és Kathájban.

Eretreia feldúlásával Datisz elvesztette a háborút. Ha szövetséget köt az eretreiai demokratákkal, azok földdel és vízzel köszöntötték volna a Nagy Királyt, aztán pedig az eretreiaiak támogatásával Datisz Athén alá vonulhatott volna, s ott ünnepélyes fogadtatásban lett volna része.

Démokritosz szerint az athéniak akkor is szembeszálltak volna Perzsiával. ha Datisz épségben hagyja Eretreiát. Alig hinném. Évekkel később a legnagyobb athéni hadvezért, Themisztoklészt elűzte hazájából a nép, amelyet megmentett, s a száműzött a szuzai udvarnál talált menedéket. Gyakran elbeszélgettünk a görögökről és kivált az athéniakról. Themisztoklésznak meggyőződése volt, hogy ha Perzsia megkímélte volna Eretreiát, nem kellett volna megvívnia a marathóni csatát. De amikor Eretreiát földig rombolták, a fejvesztett athéniak minden szövetségesüket összetrombitálták a perzsák fogadására. A spártaiak szokás szerint kimentették magukat. E harcias városállam páratlan találékonyságról tesz tanúságot, valahányszor azt kell kifundálnia, hogyan bújjon ki valamilyen szerződéses kötelezettsége alól. Állítólag arra hivatkozott, hogy éppen telihold van, vagy nincs telihold, mindegy is. Nem jártam utána, de nem lepődném meg, ha kiderülne, hogy a perzsa kincstár adományai marasztalták otthon a spártai királyok seregét. Baradkama gyakran panaszolta, hogy mindazok közül, akik a titkos alapokból részesültek, a spártaiak voltak a legmohóbbak, s egyszersmind a legmegbízhatatlanabbak is.

Az athéniak kétségbeesett segélykiáltása egyedül a plataiaiaknál talált meghallgatásra. Az egyesült athéni és plataiai hadak az Eretreiát Attikától elválasztó keskeny tengerszoros partján, a marathóni síkon foglalták el állásaikat, a korábbi türannosz, Miltiadész parancsnoksága alatt. A Nagy Királynak ez az egykori hűbérese rendkívüli politikai rátermettségről téve tanúbizonyságot, elérte, hogy a konzervatívok támogatói Athén hadvezérévé válasszák. A demokraták természetesen gyűlölték. De Datisz eretreiai baklövésének jóvoltából végül mindkét párt köréje tömörült, és megállították seregünket. Nem, nem kívánom újra lejátszani az ütközetet, hiszen e percben is, amikor e szavakat tollba mondom, a város minden borospincéjében akad néhány öregember, aki kéjelegve éli át újra minden pillanatát. Mindössze annyit mondok, hogy a perzsák veszteségei nem múlták felül az athéniak veszteségeit. Csak hát akad-e athéni, aki az ilyen igazságot elfogadná?

Csapataink rendezett sorokban szálltak hajóra. Datisz azt parancsolta, tartsanak egyenest Peiraiusznak; azt remélte, hogy beveheti Athént, még mielőtt a görögök visszatérnének Marathónból. Amikor Datisz hajóhada megkerülte a szunioni földnyúlványt, az Alkmaionidák jelekkel tudatták vele a partról, hogy üres a város, ne habozzon hát megtámadni.

De alig valamivel Phaléron előtt az ellenszél feltartotta a hajóhadat, s mire a szél alábbhagyott, az athéni sereg már a falakon belül termett, és a hadjárat véget ért. Datisz hazaindult. Halikarnasszoszban csupán annyit tudtunk meg, hogy Datiszt és Artaphrenészt visszaverték a görögök.

Azóta sem láttam Mardonioszt olyan jó hangulatban. Kezdte visszanyerni a súlyát, és olykor-olykor a sántításról is megfeledkezett. - Jövőre én leszek a főparancsnok - mondta, ahogy lóháton elhagytuk Halikarnasszoszt. A levegő súlyos volt az erjedő szőlő illatától, a túlérett, sötét olajbogyók vastag rétegben lepték el a földet a fák alatt

- Megkapták a lehetőséget - ujjongott Mardoniosz. - De nem tudtak élni vele. Tudhattam volna. Évekkel ezelőtt megjósolta a déloszi Szibülla, hogy minden görögök ura leszek, mire meghalok. - Sugárzó arccal fordult hozzám:

- Velem jöhetsz. Athén kormányzójává teszlek... Nem, nem lesz az jó. Mit is kormányoznál egy romhalmazon. Szicíliát kapod meg.

- Inkább Indiát szeretném - feleltem.

Mint kiderült, egyikünk álma sem vált valóra.

Dareiosz dühödten fogadta a kudarcot vallott Datiszt. Az idősb Artaphrenész iránti tiszteletből az ifjabbat meg sem dorgálta. Csak épp rendelkezési állományba helyezte - Xerxész legnagyobb elragadtatására. De amikor a trónörökös feltette a kérdést: vezethetné-e ő a következő görögországi hadjáratot, a Nagy Király azt válaszolta, hogy egyelőre nincs rá pénz. Időre van szüksége, hogy ismét feltöltse a kincstárat, új hajóhadat építtessen és új sereget állítson.

Dareiosz életének utolsó évei váratlanul nagy békességben teltek el. Addigra beletörődött, hogy nem vezethet már hadat. Aztán arra a helytelen meggyőződésre jutott, hogy egyik hadvezérének tudásában sem bízhat meg. Továbbra is Mardoniosz volt a kedvence, de törekvő unokaöccsét úgy kezelte, mintha maga korabeli megrokkant öregember volna ő is.

- Szép kis pár vagyunk - mondta az ekbatanai függőkertben, amint Mardoniosz karjára támaszkodva lassú léptekkel rótta a sétányokat. - Két vén katona, aki megette már a kenyere javát. Nézd csak a szegény lábadat! Ha az enyém volna, levágatnám. Megteszi a faláb is, ha az ember úgysem fog már soha fegyvert. Márpedig mi nem fogunk. De fájdalmas dolgok is ezek!

Dareiosz kifejezetten örömét lelte Mardoniosz sanyargatásában. Nem tudom, miért. Hiszen nemzedékem tagjai közül őt szerette a legjobban. Azt hiszem, amikor rájött, hogy maga nem foghat többé fegyvert, azt akarta, Mardoniosz is megossza vele az obsitos sorsot és a vele járó bánatot. Mert bizony bánat csillogott az öreg Dareiosz szemében, amikor a fiatal tisztek haditornáit nézte.

Mardonioszt nem tette éppen boldoggá, hogy lekerült a számításba jövő hadvezérek jegyzékéről. Egy ízben tanúja voltam, amint az ekbatanai kertben istenkísértéssel felérő ugrást mutatott be Dareiosznak, csak hogy bebizonyítsa, milyen ép már a lába. Valójában azonban Mardoniosz élete végéig nem tudott rendesen járni. A lovat viszont elég jól megülte, harci szekerében pedig egyáltalán semmi hátrányát nem érezte a kacska lábának, mert jól odaszíjazták a helyére, és nem kellett használnia.

Dareiosz utolsó éveiben az udvar élénk - és veszedelmes - életet élt, egymást követték az összeesküvések és ellen-összeesküvések. Nem mondhatnám, hogy túlságosan nagy örömmel idézem fel azokat a napokat. Először is nem volt semmi dolgom. Megdicsértek, amiért a király szemeként jó munkát végeztem, majd minden megbízatásom alól felmentettek, újat pedig nem adtak. Azért nem lettem kegyvesztett. Továbbra is Dareiosz veje voltam és a király barátjának megtisztelő címét viseltem. Csak az történt, ami a királyi udvaroknál oly gyakori. Az uralkodónak egyszerűen nem volt rám szüksége. Meg aztán azt hiszem, puszta jelenlétemmel is azokra a bizonyos tehenekre emlékeztettem, amelyekről egykor álmodott, s amelyeket nem fog már soha karámba hajtani. Senki sem rajong érte, ha arra figyelmeztetik, amit elmulasztott.

Az udvarnál mindenki tudta, hogy Dareiosz uralkodása a végéhez közeledik. Más szóval felfogtuk, hogy nem élhet már sokáig; mégsem tudtuk elképzelni nélküle a világot. Amióta az eszünket tudtuk, Dareiosz volt a Nagy Király. Más Nagy Királyt nem ismertünk. Még Xerxész sem tudta igazán Dareiosz helyébe képzelni magát, pedig azzal az eggyel nemigen vádolható, hogy ne hitt volna uralkodói elhivatottságában.

A hárem fölött továbbra is Atossza uralkodott. Mindent megtett, hogy a Kelet kerüljön a birodalmi politika előterébe, de kudarcot vallott. Igaz, azokban az utolsó években semmiféle kalandos tervnek nem volt sok esélye rá, hogy meghallgatásra találjon Dareiosznál. A Nagy Király ideje javát a szűkebb udvari tanáccsal töltötte. Naponta tárgyalt Aszpathinész testőrparancsnokkal és Baradkama kincstárnokkal. A maga portája előtt söprögetett.

Gobrüasz váratlan halálával kitisztult a levegő. Néhány hét múltán fia, Artobazanész, a korábbi trónörökös visszavonult az udvartól és Szidónba költözött. Soha többé nem mutatkozott Szuzában. Atossza nemhiába élt oly hosszú életet: megérte a Gobrüasz-párt végleges vereségét.

A görögök a szokásosnál kevésbé voltak az előtérben, Démaratosz azonban Dareiosz bizalmasának számított. Laisz ezúttal a szokásosnál is nagyobb sikerrel vetette latba boszorkánytudományát. Nyilvánvalóan neki volt köszönhető, hogy Démaratosz sokkal tisztább volt, mint korábban, és nem bűzlött már úgy, mint a ketrecbe zárt róka. A többi görög vagy meghalt addigra, vagy kegyvesztett lett.

Xerxész egyre újabb palotákat épített. Más dolga nem volt, már azon kívül, hogy időnként összehívta a férfiakat és a herélteket, akiket a Dareiosz halála utáni időkre munkatársainak szemelt ki. Ekkoriban melegedett össze Artabanésszal, az Otanész nemzetségével távoli rokonságban álló ifjú tiszttel. Artabanész szegény volt és nagyravágyó. Xerxész őt választotta jövendőbeli testőrparancsnokának, személyi kamarásának pedig a második terem egyik heréltjét, a rendkívül megnyerő Aszpamitrészt.

Xerxész és Mardoniosz között addigra helyreállt a... csaknem azt mondtam, testvéri viszony, de hiszen a királyi családok esetében a közeli rokonság rendszerint nem összetartást szül, hanem a szó szoros értelmében rossz vért. Egy szó, mint száz, ismét barátok voltak, és Mardoniosz Xerxész leendő fővezérének számított. Így válogatta össze nagy gonddal és hozzáértéssel Xerxész azokat az embereket, akik később tönkretették. De még ma, utólag sem állíthatom, hogy bármelyikük esetében rosszul választott volna. Csak hát van, aki mellé a jó szerencse szegődik, és van, aki mellé a balsors. Xerxészt az utóbbi üldözte. Ő már akkor is tudott róla, én nem.

Dareiosz utolsó évében többször is találkoztam az Egibiekkel; arról tárgyaltunk, hogyan indíthatnánk magánkaravánt Indiába. De valami mindig közbejött. Körülbelül ez idő tájt üzenetet kaptam Karakától. Újabb vasszállítmányt indított útnak Magadhából Perzsiába. Sajnos azonban valahol Taxila és Baktra között nyoma veszett a karavánnak. Gondolom, a szkűthák csaptak le rá. Mielőtt hazaértem volna Indiából, Karakával afféle titkos nyelvet dolgoztunk ki. Levelét a beavatatlan száraz kereskedelmi beszámolónak nézhette, én azonban kiolvastam belőle, hogy Kosala megszűnt létezni, hogy Virudhaka meghalt, és hogy a Gangesz síkságán Adzsatasatru az úr. Dzseta herceg Adzsatasatru kegyeltjei közé számított, így hát feleségem és két fiam miatt - Ambalika másodszor is fiút szült - nem volt aggodalomra ok. Egyebet nem tudtam meg a levélből. Ambalika hiányzott. Kivált azon ritka esetekben, amikor Parmüsszel voltam.

Fan Csetől is érkezett üzenet, öt évvel elutazása után. Még most sem ért haza Kathájba. De tudatta, hogy a karaván folytatja útját, új, Kathájba vezető útra bukkant, és erősen reméli, hogy sikerül megnyitnia a Perzsiát Kathájjal összekötő selyemutat. Felolvastam a levelet Xerxésznek, s ő érdemesnek találta rá, hogy a másolatát átküldje Dareiosznak. Egy hónappal később köszönőlevelet kaptam a keleti ügyekben illetékes kamarástól, de aztán feledésbe merült a dolog.

Bizonyos értelemben Mardonioszt terheli a felelősség Dareiosz haláláért. Attól fogva, hogy visszanyerte életerejét, ismét őkörülötte tömörült a görög udvari párt, illetve, ami megmaradt belőle. Főleg Démaratosz legyeskedett sokat körülötte. Megtiltottam Laisznak, hogy görögöket fogadjon a házamban. Amikor otthon voltam, engedelmeskedett. De valahányszor kitettem a lábam Szuzából, nyomban a házamba özönlött az udvar valamennyi görög léhűtője. Nem tehettem ellene semmit, hacsak Laiszt el nem űzöm a házból, márpedig az ilyesmi nem tanácsos eljárás egy thrák boszorkánnyal.

Mardoniosz szeretett volna még egy utolsó görög háborút, Xerxész pedig győzelemre áhítozott, ahhoz meg háború kell, mindegy, milyen háború. Mardoniosz dicsőséget ígért Xerxésznek, azzal csábította, hogy kettesben meghódítják Hellaszt. Xerxész lesz a főparancsnok, Mardoniosz a helyettese. Indiáról többé nem esett szó, engem tehát kirekesztettek a tanácskozásból. Nem búslakodtam miatta. Világéletemben elleneztem a görögországi hadjáratokat, mert Xerxésszel ellentétben ismertem a görögöket.

Érzésem szerint Dareiosz békét akart. Igaz, annak idején mérges volt Datiszra, amiért nem volt képes lerombolni Athént, de korántsem emésztette magát a sikertelen hadjárat miatt. Hiszen Dareiosz sohasem vette komolyan Athént, de egyetlen más görög várost sem. Hogy is vehette volna, amikor a görög vezetők szüntelen azzal járultak elébe, ugyan segítsen már nekik elárulni szülővárosukat? Dareiosz csodálta a görögökben a katonát, de állandó viszálykodásaiktól megcsömörlött. Ki is jelentette: „Két hadjárat éppen elég volt.” Az első páratlan diadallal zárult, a második azonban nemcsak hogy semmi eredményre nem vezetett, hanem ráadásul rengeteg pénzt is felemésztett. Harmadik hadjáratra semmi szükség nem volt.

De Mardoniosz nem hallgatott a józan észre. Fáradhatatlanul korteskedett a háború mellett, s a végén még Atosszát is meggyőzte: a királyné is úgy látta, ideje, hogy Xerxész fegyvert fogjon. Mióta Artobazanész visszavonult, Atossza félelme is alábbhagyott, hiszen Xerxésznek szemlátomást nem volt vetélytársa. Dareioszt több felől is ösztökélték tehát, mégpedig, mint később kiderült, oly nagy sikerrel, amelyért aztán nagy árat kellett fizetnünk.

A Nagy Király a hetvenkét oszloppal kerített szuzai csarnokba rendelt bennünket. Nem sejtettem, hogy ekkor mutatkozik Dareiosz utoljára a nyilvánosság előtt, de emlékszem, az jutott eszembe, lám, mennyire megváltozott: egykor életerős ifjú hódítónak ismertem meg ugyanebben az oszlopcsarnokban. A hajdan ugrásra kész oroszlánból törékeny vénember lett: vánszorogva közeledett a trónhoz. A Nagy Király életének hatvannegyedik évét taposta.

Démokritosz tudni akarja, hány éves volt ekkor Xerxész. Xerxész, Mardoniosz és jómagam egyaránt harmincnégy évesek voltunk. Hérodotosz szerint Xerxész alig múlt tizennyolc. Ennyit az úgynevezett történetírásról. Ifjúságunk oda volt már, igaz, de az öregség éppoly messze volt még, mint a gyermekkor - már.

Amint Xerxész az arany trónra segítette apját, minden szem a roskatag uralkodóra és örökösére szegeződött. Dareiosz fejét a sokágú hadikorona díszítette. Jobb keze az aranyjogarra kulcsolódott. Amilyen észrevétlenül csak lehetett, Xerxész gyengéden felemelte apjának béna bal karját és a trón karfájára helyezte.

Xerxész azzal lelépett a trónról. - A királyok királya! - mondta az egész csarnokot betöltő hangon. - Az Akhaimenida uralkodó!

Kezünket köntösünk ujjába bújtatva álltunk. Végigtekintettem az ifjú hercegek és nemesek során, és arra gondoltam, így álltam annyi év előtt magam is Xerxésszel, Mardoniosszal és Milónnal. Időközben új ifjú nemzedék lépett a helyünkbe, ugyanúgy, ahogy csakhamar Xerxész is felváltja a trónon ülő töpörödött öregembert. Sehol sem látszik meg oly élesen az idő könyörtelen múlása, mint a mozdulatlanságáról híres perzsa udvarban.

Dareiosz gyenge hangon, de tudatos, szónokias hangsúllyal beszélt. - A Bölcs Mindenható azt kívánja, hogy büntessük meg az athéniakat, amiért felégették szardeiszi szent templomainkat.

A kamara mindig is ezzel a fordulattal igazolta a nyugati görögök ellen indított hadjáratokat. Nemegyszer pöröltem is miatta a kamarással. Xerxésznek is szóba hoztam a dolgot. Mindent elkövettem, hogy más indoklást találjanak, de a kamara olyan, mint a közmondásban szereplő hegy, amely ugyan ki nem mozdul a helyéről. Hiába mondtam a kamarásoknak, hogy a Bölcs Mindenható pusztulásra szánta azokat a templomokat, s hogy a görögök voltak-e az eszközei vagy valaki más, az mellékes. Rám se hederítettek. A Zoroaszter-vallás vezetőitől sem kaptam támogatást. Csak hogy megtartsák díszes udvari méltóságukat, a legnagyobb készséggel tudomásul vették, és veszik ma is, hogy senki sem hederít rájuk. Nagyapám parancsának már régóta fittyet hánynak, s nem fáradoznak rajta, hogy megtérítsék a Hazug követőit. Őszintén szólva én sem. Egyedül a baktrai Zoroaszter-hivők tiszták és harcosak még - aránylag.

- Hatszáz háromsorevezős gályát építtetünk. Katonákat állíttatunk a birodalom minden zugából. Felemeljük valamennyi satrapiánk adóját.

Dareiosz ekkor jogarával Baradkamára bökött, a kincstárnok pedig felolvasta a kirótt adók jegyzékét. Rendszeres időközönként tompa sóhaj visszhangzóit a teremben, ahogy a nemesek sorra tudomásul vették a rájuk vagy birtokaikra kivetett többletterheket. A perzsa nemeseket teljes adómentesség illeti meg, de ők állítják ki a perzsa hadsereg derékhadát. Bizonyos értelemben a perzsák fizetik a legnagyobb árat a Nagy Király háborúiért.

Amikor a kincstárnok a jegyzék végére ért, ismét Dareiosz vette át a szót. - A hadjáratot fiunk és örökösünk vezeti. - Xerxész egész életében erre a kinevezésre várt, de egyetlen arcizma sem rezzent a bejelentésre.

- A hajóhad főparancsnoka unokaöcsénk, Mardoniosz lesz.

Ez már meglepetés volt a javából. Mindenki azt várta, hogy Mardonioszt Xerxész helyettesének teszik meg. Lehet, hogy a tengernagyi kinevezés ezzel volt egyenértékű, de az is lehet, hogy nem. Dareiosz mindenesetre semmi felvilágosítással nem szolgált. A trón jobb oldalán álló Mardonioszra pillantottam. Remekmívű szakálla mögött megremegett a szája széle. Örült. Én nem. Xerxésszel tartok Görögországba. Ha túlélem a hadjáratot, egyszer talán eljutok Indiába, találkozhatom Ambalikával és a gyermekeinkkel. Megvallom, sötét gondolatok jártak a fejemben. Szerintem Perzsiának semmi keresnivalója nem volt nyugaton. És ami fő, nekem csakis keleten volt keresnivalóm. Mióta összeomlott a Parmüsszel kötött házasságom, Ambalika alakja annál kívánatosabb volt az emlékezetemben. Démokritosz tudni akarja, miért nem nősültem meg újból. Egyszerű a válasz: nem volt rá pénzem. Azonkívül a lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy egy napon majd ismét egymásra találunk Ambalikával: vagy Srávasztiban telepszem le, vagy hazaviszem őt - és ami fő, a fiaimat - Perzsiába.

A kihallgatás végeztével Dareiosz jobb karját nekifeszítette a trón karfájának és lassan felállt. Egy pillanatra megtántorodott, mert teljes testsúlya a jobb lábára nehezedett. De amikor Xerxész feléje mozdult, hogy letámogassa a trónról, Dareiosz egyetlen mozdulattal megálljt parancsolt neki. Majd gyötrelmes lassúsággal megindult lefelé a trónról.

Az emelvény alján Dareiosz előrelendítette erőtlen bal lábát, mert azt hitte, most már a padló következik, de tévedett. Az utolsó lépcsőfok még hátravolt. Mint egy hirtelen becsapódó aranyozott ajtó, a Nagy Király előretántorodott, a jobb lábára, aztán lassan - a megdöbbent udvarnak úgy tetszett, végtelenül lassan - elterült a padlón. A jogart továbbra is a kezében szorongatta, a korona azonban leesett a fejéről, és elszörnyedve tapasztaltam, hogy a halálos veszedelmet hozó aranyhenger egyenest felém gurul.

Hasra vágódtam. Az eset példa nélkül áll a perzsák történetében, így legjobbnak láttuk, ha halottnak tettetjük magunkat, és senki sem merte felemelni a fejét, amíg Xerxész és az udvarmester talpra nem segítette Dareioszt. Ahogy elvitték-elhurcolták mellettem a Nagy Királyt, hallottam nehéz légzését, és láttam, hogy csillogó friss vércsíkot húz maga után a vörösfenyő padlón. Felrepedt az ajka, és eltört az ép karja. Kezdetét vette a Nagy Király halála.

Abban az évben nem volt görög háború. A következő évben sem. Nem Dareiosz betegsége miatt halasztották el, hanem mert Egyiptom inkább fellázadt, semmint hogy megfizesse a felemelt adót. Így aztán a Görögország meghódítására állított hadat a lázadás letörésére és Egyiptom megbüntetésére kellett igénybe venni. A hírnökök a föld egyik végétől a másikig mindenütt kihirdették, hogy tavasszal Dareiosz a sereg élére áll és földig rombolja Egyiptomot.

De három hónappal később, amikor az udvar már a mocskos Babülónban székelt, Szuzát pedig emberemlékezet óta nem tapasztalt szörnyű hóvihar temette maga alá, a Nagy Király meghalt. Hatvannégy éves volt. Harminchat éven át uralkodott.

Dareioszt - mit tesz a sors - Atossza királynő hálószobájában érte a halál. Összezördültek. Pontosabban ő akart összezördülni Atosszával, legalábbis a királyné szerint. - Én békülékeny voltam, mint mindig - mondta Atossza.

A királynőt babülóni magánlakosztályában kerestem fel. Másnap voltunk hivatalosak Paszargadába, Dareiosz temetésére és Xerxész koronázására. - Tudtam, milyen beteg. Ő is tudta. Mégis szörnyen haragudott, állítólag rám, valójában azonban saját magára volt mérges. Nem tudta elviselni gyengeségét, és ezért nem is hibáztathattam. Én sem tudom elviselni a magam gyengeségét. Egy szó, mint száz, titokban jött hozzám, elfüggönyözött női hordszéken. Nem tudott járni. Szobatiszta sem volt már. Fájdalmai voltak. Lefeküdt oda. - Atossza a szoba közepére mutatott. - Tudtam, hogy a halálán van. De ő, azt hiszem, nem tudta. Általában nem szokták tudni. A betegség rendszerint odáig fajul, hogy az ember nem érzékeli az időt, s azt képzeli, hogy sohasem fog meghalni, mert még mindig él. Ennyit fog csak fel a világból. És azt képzeli, hogy a világ nem változik.

Megpróbáltam elterelni a figyelmét a bajokról. Fiatalkorunkban gyakran fejtettünk szórakozásból rejtvényeket. Furcsamód nagyon kedvelte a szórejtvényeket, minél bonyolultabbak voltak, annál inkább. Különféle játékokat javasoltam, hogy jobb kedvre derítsem. De nem akart jókedvre derülni. Xerxészt csepülte. Nem mondtam ellent neki. Engem is csepült. Ekkor sem mondtam ellent. Tudom én, mi az illem. - Atossza szerette a színpadias túlzásokat.

- Dareiosz ezután a másik fiunkat, Ariamenészt kezdte dicsérni. „Ő a legjobb satrapám. Az ő jóvoltából sikerült kiűzni az északi törzseket Baktrából.” Emlékszel, milyen terjengősen tudott beszélni Dareiosz azokról a vadakról. „Azt akarom, hogy Ariamenész vezesse az egyiptomi hadjáratot. Már érte is küldettem.” Ezt már sajnos nem álltam meg szó nélkül. „De hiszen Xerxésznek ígérted a főparancsnokságot - mondtam. - Különben is ő az örökösöd.” Ekkor Dareiosz köhögni kezdett. Még ma is a fülemben cseng az a borzalmas köhécselés.

Atossza arcán legnagyobb meglepetésemre könnyek csorogtak végig. De a hangja érces volt, mint mindig. - Jó volna azt mondhatnom, hogy békésen zajlott le ez az utolsó találkozásunk. De nem így történt. Dareiosz egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla, hogy egyedül az én révemen volt joga a trónhoz, és nyomasztotta ez a függőség. Fel nem foghatom, miért. Lehet, hogy agyafúrt mesterkedésekkel kaparintotta meg a koronát, de a koronával engem is megszerzett, és a férjem lévén, Kűrosz unokájának apja volt. Akarhat-e férfi ennél többet? Nem tudom. Mindig is nehezemre esett kiigazodni rajta. Igaz, az utóbbi években csak elvétve találkoztunk. Az is igaz, hogy a betegség a szellemét is megzavarta. Látszott is rajta. Azt azért mégsem tételeztem volna fel, hogy Ariamenészért küldet. „Meglásd, polgárháborúba döntőd az országot” - mondottam. „Ariamenésznek bogarat ültetsz a fejébe. De mi nem hagyjuk, hogy ő legyen az örökösöd. Előre is megmondom” - közöltem vele. Bizony, kíméletlen voltam. Dareiosz ki is jött a sodrából. Meg akart fenyegetni, de már nem tudott. A köhögéstől elakadt a lélegzete. Rám meresztette a szemét, és kezével mutatta, hogy elvágja a torkomat. Ettől olyan méregbe jöttem, hogy én fenyegettem őt. „Ha felbujtód Ariamenészt, esküszöm, magam megyek Paszargadába, kézbe veszem az Akhaimenidák zászlaját, összehívom a nemzetségeket és Nagy Királlyá kiáltatom ki velük Kűrosz unokáját.” Ekkor... - Atossza hátradőlt székében - ...Dareiosz felemelte jobb karját és ökölbe szorította kezét. De a karja lehanyatlott a hordszék oldalára. A szeme kerekre tágult. Úgy nézett rám, ahogy az idegenekre szokott. Emlékszel? Udvariasan, de nagyon-nagyon szenvtelenül. Aztán megszűnt lélegezni, de azt az udvarias tekintetét le nem vette rólam.

Atossza egy pillanatra lehunyta már száraz szemét. És ettől fogva már csak az foglalkoztatta, mi a teendő. - Ariamenész Szuzába tart. Polgárháború lesz.

De Xerxésznek hála nem lett polgárháború. Dareiosz halálának másnapján Xerxész a tízezer halhatatlan élén elhagyta Babülónt. Elfoglalta a szuzai palotát és a kincstárat. A fővárosból apósát, Otanészt küldte követségbe Ariamenészhez. Azóta sem tudtam meg, pontosan hogyan is zajlottak le a tárgyalások. Csak azt tudom, hogy Ariamenészt sikerült vérontás nélkül jobb belátásra bírni. Alighanem alaposan megvesztegették. Mindenesetre jó szándékának bizonyságául beleegyezett, hogy elmenjen Paszargadába és jelen legyen Xerxész koronázásánál. El kell ismerni, szép volt Xerxésztől, hogy nem végeztette ki nagyravágyó fivérét. Az ilyen dolgokban az elnéző magatartás rendszerint hiba, mert az emberek ritkán bocsátanak meg annak, aki nekik megbocsát. De, mint kiderült, Ariamenész kivétel volt. Nem szegte meg a hűséget, amivel fivérének tartozott. Később hősi halált halt a görög háborúkban.

Xerxész kezdetben jó emberismerő volt, és megértette az emberi hiúságot.

Xerxész egyszerű harcosnak öltözve lépett be a Kűrosz sírja előtt álló kicsiny tűzszentélybe. Mi, többiek, odakint várakoztunk. Azóta sem fáztam úgy, mint akkor. Farkasordító hideg volt, az a fajta, amelyben megfagy az ember orrában a szőr, közben meg a nap szikrázó fényt szór a földre, de meleget nem. Ma is emlékszem, hogy tökéletesen tiszta volt az ég, csak a máglyák füstbokrétája ejtett rajta fehér foltot: ezer bikát készültek feláldozni a tűzben, s felajánlani a Bölcs Mindenhatónak.

Odabenn a szentélyben a mágusok egyszerű tálban aludttejjel, füvekkel, datolyával kínálták Xerxészt. Megízlelte e hagyományos ételt, majd felöltötte Kűrosz arannyal hímzett méd köntösét. Azután átvette Ariamenésztől Kűrosz hadikoronáját, a kezében tartotta, mígnem a főmágus jelezte, hogy ütött a téli napéjegyenlőség órája. Abban az áldott pillanatban Xerxész fejére helyezte a koronát, és azzal ő lett a Nagy Király. Igazság szerint a téli napéjegyenlőség néhány órával korábban volt, de a mágusok gyakran tévednek az ilyen dolgokban.

Amikor Xerxész megjelent a szentély kapujában, üdvrivalgással fogadtuk, csak akkor hallgattunk el, amikor a torkunk nem bírta tovább. Soha életemben nem éreztem olyan meghatódottságot, mint azon a téli napon, amikor gyermekkori barátom megjelent előttünk Kűrosz köntösében, s magasra emelte a lótuszágat és a jogart. Emlékszem, az jutott az eszembe, hogy Xerxész fején úgy mutat az aranytornyos korona, mintha a nap földi - nem is, földön túli - darabkája volna. Így vette kezdetét Xerxész uralkodása. Az udvar egy hónapot töltött Perszepoliszban. Ez alatt az idő alatt fogalmaztam meg Xerxész első kiáltványát. A fáraó sírjának közelében olvasható egy sziklaszirten. Xerxész önmaga dicsőítésével szerette volna kezdeni a kiáltványt, a régi elámi királyok példáját követve, akik hallgatóikat és olvasóikat minduntalan félelmetes hatalmukra emlékeztették. De rávettem, hogy inkább apja nyomdokain haladjon. Dareiosz ugyanis a Bölcs Mindenható dicséretével kezdte első kiáltványát. Mondanom sem kell, hogy nem utolsósorban Zoroaszter követőinek rábeszélésétől ösztökélve cselekedtem. Xerxész nagy nehezen ráállt, hogy elismerje a Bölcs Mindenható elsőbbségét minden más istennel szemben, s életemben ekkor éreztem először osztatlan népszerűséget, számos nagybátyám, unokatestvérem és unokaöcsém körében. Jó néhány évvel később még nagyobb örömet szereztem nekik, mert rávettem Xerxészt: ne hangoztassa többé, hogy a helyi istenek kegyéből uralkodik Babülón és Egyiptom fölött.

„Nagy isten a Bölcs Mindenható, aki a földet teremtette, aki az embert teremtette, aki a békét teremtette az embernek...” - e szavakat maga Xerxész fogalmazta, nem én. A legtöbb uralkodóval ellentétben nem talált élvezetet a vérontásban. „...Ő tette Xerxészt királlyá, a sok király egyetlen királyává, a sok úr egyetlen urává...” - és így tovább. Ezután felsoroltuk az uralma alá tartozó országokat. Futólag említést tettünk a nem sokkal korábban lezajlott baktriai zavargásokról, de egy szót sem ejtettünk az egyiptomi lázadásról. Túlságosan kényes ügy volt. Arra is sikerült rávenni Xerxészt, hogy sokkal erősebb szavakkal ítélje el a dévákat és tisztelőiket, mint Dareiosz valaha is. De Xerxész valamelyest elrontotta a dolgot, mert külön is megemlékezett a Bölcs Mindenható egyik tulajdonságáról, az úgynevezett Artáról, más szóval az Igazságosságról. Mármost ha az Artát pusztán az egyetlen istenség egyik megnyilvánulásának tekintjük, nem követünk el szentségtörést. De újabban az egyszerű nép egyes mágusok bátorítására kezdi különféle istenségeknek tekinteni a Bölcs Mindenható egyes megnyilvánulásait. Attól tartok, hogy maga Xerxész is hajlott az efféle szélsőségekre. Éppannyit imádkozott az Artához, mint amennyit a Bölcs Mindenhatóhoz. Még a fiának jelenlegi Nagy Királyunknak is az Artaxerxész nevet adta.

Amikor Xerxész bejelentette, hogy az udvar egy hónapon át Perszepoliszban marad, meglepetéssel tapasztaltam, hogy ilyen hosszú időre kész nélkülözni a háremet. Célzást is tettem rá, s ő elmosolyodott: - El sem tudod képzelni, micsoda megkönnyebbülés, hogy végre nem kell meghallgatnom Atossza és Amésztrisz tanácsait. - Meg aztán kívánatosnak tartotta, hogy uralkodása a perzsa törzsek földjén, a nemzetségek vezetőinek körében vegye kezdetét.

A Dareiosz téli palotájában tartott koronázási toron a birodalom tizenötezer legmagasabb rangú férfia vett részt. Egyszer a kezembe került a tor alkalmából lemészárolt állatok jegyzéke. Nem hiszem, hogy egyetlen eleven birka, lúd vagy bika is maradt volna utána az egész felföldön. Költséges vállalkozás volt, de annál ígéretesebb, legalábbis így gondoltuk. Kilenc órán keresztül ettek-ittak a birodalom hatalmasai. Sokan rosszul lettek. És mindannyian ujjongtak. A fenséges királyi fényesség új főre szállt, mégpedig a lehető legelőírásosabb körülmények között, és egy igazi Akhaimenida fejére. Nem gyakori eset.

Maga Xerxész öccseivel egy elfüggönyözött falmélyedésben fogyasztotta el az ünnepi vacsorát. A függöny másik oldalán, a teremben a király barátja címet viselő száz férfi foglalt helyet. Később elhúzták a vastag zöld-fehér függönyt, és Xerxésszel együtt ihattunk. Még később Xerxész kilépett az udvarra, s a nemzetségek hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. Harsogó hangjuk volt, akár az óceán zúgása, amikor hullámai a hold állását követve ütemesen ostromolják a partot. Bizony, Démokritosz, a nagy tengerek felszíne alatt olyan irtózatos erejű hullámok dagadnak, amilyenhez fogható nincsen a Földközi-tengeren, hiszen errefelé a szeszélyes szelek okozzák a hullámverést. Nem, nem tudom, mi a jelenség oka. Az óceánok áradása és apálya valamiképpen a hold növekedését és fogyását követi, akárcsak az asszonyok havibaja.

Mardoniosz és Artabanész között ültem. Részegek voltunk, mint a teremben mindenki. Egyedül Xerxész maradt józan. Vizet kevert a borához, márpedig ez nála ritkán fordult elő. Résen volt. Végül is aranyzsámolyának lábánál ott ült Ariamenész. A korábbi önjelölt trónbitorló tagbaszakadt ifjú volt, a karja meg olyan vastag, mint egy fegyverkovácsé. Nem bíztam meg benne. A többiek sem, az egy Xerxészt kivéve. Artabanész határozottan jó benyomást tett rám. Nem mondhatnám, hogy különösebben komolyan vettem, pedig tudtam, hogy Xerxész őt készül a palotaőrség élére állítani. Nagy hatalmú állás ez, mert az őrség főparancsnoka nemcsak a király biztonságán őrködik, hanem az udvar mindennapos tevékenysége felett is felügyel. Dareiosz kezdettől fogva rövid pórázon tartotta testőrparancsnokait, és feltételeztem, hogy Xerxész sem tesz másként.

Artabanész szőke, kék szemű hürkaniai volt, egy-két évvel lehetett fiatalabb Xerxésznél. Az hírlett róla, hogy előszeretettel fogyaszt emberi koponyából árpapálinkát. Velem megkülönböztetett tisztelettel beszélt. Megvallom, ostobának találtam, s ő szántszándékkal igyekezett ezt az érzést kelteni mindannyiunkban. Mint később kiderült, mi voltunk az ostobák, nem ő.

A perzsa udvarnál az udvarmester a testőrparancsnok hagyományos ellenfele. A bölcs uralkodó mindent elkövet, hogy e két főhivatalnokot szembeállítsa egymással, s ez nem nehéz feladat. Az udvarmester munkájánál fogva bejáratos a hárembe, ezért mindig a heréltek közül kerül ki. Minthogy pedig a férfias katonák megvetik a herélteket, a testőrparancsnok és az udvarmester között elkerülhetetlen az egészséges ellenségeskedés. Amésztrisz javaslatára Xerxész Aszpamitrész személyében már kinevezte az új udvarmestert. Az udvar általában véve kedvezően fogadta a döntést. Mindenki tudta Aszpamitrészről, hogy ha megvesztegetik, nem marad üzletfelének adósa. Azonfelül, mint Xerxész koronázásának napján megállapíthattam, kiváló szervező is volt.

Körülbelül a harmadik fogásnál tartottunk, s emlékszem, Mardoniosszal együtt kissé ittasak voltunk már. Őzet szolgáltak fel, mégpedig a kedvenc őzsültemet: ecetesen, kakastaréjjal díszítve. Levettem egy szeletet, aztán még azon tele szájjal a nálam részegebb Mardonioszhoz fordultam. Mint rendszerint, ezúttal is háborús dolgokról beszélt. - A semminél Egyiptom is jobb - mondta. - Mindegy is. Vagy majdnem. Az a fő, hogy a Nagy Királyt szolgálhatom. - Még most sem szoktunk hozzá, hogy a félelmetes címet immár gyermekkori barátunk viseli. - De az biztos, hogy egy év kárba vész vele, annyival is később mehetünk... - Mardonioszra rájött a böfögés, és elfelejtette, hol is tartott.

- Tudom, Görögországba. De Egyiptom fontosabb Görögországnál. Gazdag. Es a mienk: legalábbis a mienk volt. - Ekkor újabb őzdarab után nyúltam, s a tál a helyén is volt, de az őz mind eltűnt róla. Nagyot káromkodtam.

Mardoniosz bárgyún nézett rám. Aztán felnevetett. - Hja, amit a tálon hagytál, ne sajnáld a szolgáktól.

- De mennyire hogy sajnálom! - És sajnáltam is. Egyszer csak Aszpamitrész termett mellettem. Fiatal volt, sápadt bőrű, szúrós szemű. Szakáll nem nőtt az arcán, más szóval még ivarérés előtt heréltek ki; az ilyenekből lesznek a legjobb heréltek. A helyéről, Xerxész aranypamlaga mellől, kezdettől fogva szemmel tartotta az eseményeket.

- Még nem fejezted be, nagyuram?

- Nem. És a tengernagy sem.

- A bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Aszpamitrészről sok mindent el lehet mondani, de hogy a levegőbe beszélt volna, azt nem. Az őzsült egy szempillantás alatt ismét az asztalon termett. Még aznap este hat szolgát végeztek ki. Ennek következtében a királyi asztalról származó hús eladdig élénk kereskedelmi forgalma nagymértékben megcsappant, ha meg nem szűnt is. Hiába, a régi szokásokat nehéz kiirtani. Mindenesetre, legalábbis Xerxész uralkodásának első éveiben, az ember aránylag nyugodtan elfogyaszthatta vacsorájának javát. A dolgok ilyetén kedvező alakulásáért Aszpamitrésznek tartoztunk köszönettel.

Aszpamitrészről az idő tájt azt híresztelték, hogy tizenhét éves korától fogva Amésztrisz királyné szeretője volt. Ebben nem tudok állást foglalni. Csak azt tudom, mit suttogtak róla akkoriban. A háremhölgyek, a királynékat is beleértve, kétségkívül hajlamosak voltak rá, hogy bonyolult viszonyt tartsanak fenn a heréltekkel, de kétlem, hogy csodálva tisztelt Amésztrisz anyakirálynénk ilyenfélére használta volna fel Aszpamitrészt, jóllehet a herélt hímvesszeje a hírek szerint szokatlanul nagy volt ahhoz képest, hogy már tíz- vagy tizenegy éves korában kiherélték.

Démokritosz most számolt be a legeslegújabb agorai pletykáról. Eszerint az athéniak azt a hiedelmet táplálják, hogy az anyakirályné ma a jelenlegi udvarmesterrel, egy álszakállat és álbajuszt viselő huszonhárom éves herélttel tart fenn viszonyt. Hadd biztosítsam a botrányszerető athéniakat róla, hogy az anyakirályné életének hetvenedik évében jár, és tökéletesen közömbösen hagyják a testi gyönyörök. És ami még fontosabb, mindig is többre becsülte a hatalmat a gyönyörnél, akárcsak elődje, Atossza királyné. Elképzelhetőnek tartom, hogy fiatalkorában Amésztrisz csakugyan enyelgett a heréltekkel, de akkoriban más világ járta, s annak immár mindörökre vége.

Az az egykori világ gyönyörű volt, legalábbis a mi szemünkben. Különösen szép volt pedig az a perszepoliszi tél: hiszen minden lehetségesnek látszott, azt az egyet kivéve, hogy ismét kényelemben éljünk. A paloták csak félig épültek fel. Perszepolisz nemigen volt városnak nevezhető, hacsak városon nem a kézművesek kunyhóit értjük, meg a Dareiosz kincstára körül emelt vadonatúj épületegyüttest. Ezek a raktárak, csarnokok, boltívek és hivatalok adtak ideiglenes otthont a kamara hivatalnokainak.

Mardonioszt és engem a téli palota háremének egyik szűk, levegőtlen, jéghideg szobájában helyeztek el. A hölgyek szálláshelyét Dareiosz viszonylag szerény háremére méretezték, így aztán nem fogadhatta be Xerxész feleségeit és ágyasait, az úgynevezett „nők városát”. Következésképp az első rendeletnek, amelyet Xerxész nagy királyi minőségében kiadott, az építészek voltak a címzettjei. Elrendelte, hogy bővítsék ki az asszonyok lakosztályát. A rendelet értelmében a háremnek a kincstár felé kellett terjeszkednie, s végül le is kellett bontani az eredeti kincstárépületet, hogy helyébe felépüljön az új hárem.

Egy délután Xerxész értem küldetett. - Gyere, látogassuk meg névadód sírját. - Együtt tettük meg lovon a nagy Kűrosz sírjához vezető hosszú utat. A magas talapzaton álló aprócska fehér mészkő kápolna boltíveit karcsú oszlopok tartják. A kőkaput úgy faragták ki, hogy fának hasson. Mögötte aranyágyban nyugszik Kűrosz.

A sírra felügyelő mágus minden kétséget kizáróan ördögimádó volt, de tiszteletünkre habozás nélkül elénekelt egy himnuszt, amelynek a Bölcs Mindenható volt a címzettje. Mellesleg a kápolna papja a sírbolt közelében lakik, és évente lóáldozatot mutat be Kűrosz szellemének. Zoroaszter hevesen ellenezte ezt az ősi árja szokást.

Xerxész megparancsolta a mágusnak, hogy nyissa ki a sírbolt kapuját. Együtt léptünk be a dohos kamrába, s láttuk meg Kűrosz viasszal tartósított holttestét az aranyágyon. Az ágy mellett álló aranyasztalt roskadásig borítják a csodálatosnál csodálatosabb ékszerek, fegyverek, ruhák. Csak úgy csillogtak a Xerxész kezében lobogó fáklya fényében.

Különös érzés olyan híres férfit megpillantani, aki immár több mint fél évszázada halott. Kűroszt skarlátvörös nadrágba és egymásra boruló aranylapokból készült köpenybe öltöztették. A köpenyt a halott nyakánál szorosan összehúzták, hogy elrejtsék a sebet, amit a barbár szekercéje ejtett rajta. Xerxész fesztelenül félrehajtotta a köpeny gallérját, s előbukkant a Kűrosz nyaka helyén tátongó sötét üreg.

- Átvágták a gerincét - mondta Xerxész. - Ugye nem is volt olyan szép férfi? - Xerxész fürkésző pillantással vette szemügyre az áttetsző viaszréteggel bevont arcot.

- Öreg volt már - súgtam. Bőrének kissé szürke színétől eltekintve Kűrosz olyan volt, mintha csak aludna, és ami engem illet, semmi kedvem nem volt felébreszteni. Megszeppentem tőle.

Nem úgy Xerxész. - Engem majd egyiptomival balzsamoztassatok be. - A lehető legrosszabb véleménnyel volt Kűrosz bebalzsamozóiról. - Nem tetszik a színe. A szeme még kevésbé. - Xerxész szippantott egyet a dohos levegőből és elfintorította az arcát. Pedig én csak a balzsamozók által használt különféle illatszerek szagát éreztem.

- Aludj jól, Akhaimenida Kűrosz. - Azzal Xerxész hetykén tisztelgett a birodalom alapítója előtt. - Rászolgáltál a pihenésre. Irigyellek érte. - Nem tudtam mindig eldönteni, mikor tréfálkozik Xerxész és mikor beszél komolyan.

Xerxész az úgynevezett Dareiosz-féle szárnyépületben rendezte be dolgozószobáját. Nem tudom, miért nevezték így a termet, hiszen maga Xerxész építette, még trónörökös korában. Kalliasztól tudom, hogy Pheidiasz éppen most építi e kecses épület mását. Kívánom, hogy járjon sikerrel. Ez a szárnyépület volt az első a világon, amelynek mind a négy oldalán oszlopsor húzódott. Démokritosz kétli, hogy így volna. Énnekem is kétségeim volnának, ha naphosszat filozófusok között forgolódnék.

Nem sokkal a Kűrosz sírboltjánál tett látogatás után Xerxész hivatalosan is értem küldetett. Aszpamitrész fogadott a szárnyépület előcsarnokában. Mint mindig, ezúttal is igyekezett a kedvemben járni. Annyi biztos, hogy Aszpamitrész jóvoltából egy csapásra vége szakadt a Dareiosz kamarájára jellemző nemtörődömségnek és rossz modornak. A hivatalnokok segítőkészek voltak és szolgálatkészek, és azok is maradtak csaknem egy éven át, akkor aztán ismét eluralkodott - úgy bizony - a nemtörődömség és a rossz modor. De hát a kamarai hivatalnokok természete már csak ilyen, a heréltekéről nem is szólva.

Elvezettek az élénk színű oszlopok köpött sorakozó íróasztalok mellett. Az oszlopok gipsszel bevont fából készültek, ez ugyanis a legeslegolcsóbb megoldás; továbbá a gipsz könnyebben faragható, mint a kő. Úgy hallom hogy Pheidiasz színmárványból akarja kifaragtatni oszlopait. Ha nem mond le erről az őrültségről, üres kincstárat jósolok az athéniaknak. A perszepoliszi épületek gránitoszlopainak árát mindmáig nem tudta törleszteni a kincstár.

Xerxész szobájában egy vaskosárban faszén égett, és kellemes meleg volt odabenn; a háromlábú bronzfüstölőkben égő tömjéntől pedig kellemetlenül füstös volt a levegő. Igaz, a tömjéntől mindig megfájdul a fejem, nyilván azért, mert az ördögimádatra emlékeztet. Zoroaszter heves kirohanásokat intézett a szantálfa és a fenyőtömjén használata ellen, arra hivatkozva, hogy ezek az illatszerek az ördögimádó szertartások kellékei. Nagy Királyaink azt hirdetik ugyan, hogy az egyetlen Bölcs Mindenhatóban hisznek, mégis megengedik a többieknek, hogy földi istennek tekintsék uralkodóikat. Kellemetlennek tartom ezt a következetlenséget. De könnyebb megváltoztatni a nap útját az égen, mint a perzsa udvari etikettet. - Xerxész egy kis asztal mögött foglalt helyet az ablaktalan szobában. Kissé megszeppenve léptem be, s egy pillanatra úgy rémlett, mintha Dareioszt látnám. Arcra borultam. Aszpamitrész vékony hangján elsorolta neveimet és címeimet. Aztán fürgén kisurrant a teremből.

- Állj fel, Kűrosz Szpitama! - szólalt meg Xerxész régi, jól ismert hangján. Felálltam, és lesütöttem a szemem, ahogy a szokás megkívánja.

- A király barátja nyugodtan barátjának szemébe nézhet. Legalábbis amikor kettesben vagyunk. - Így aztán ránéztem, és ő is énrám. Elmosolyodott, és elmosolyodtam én is. Mégis minden más volt, mint régen, és tudtam, hogy nem is lesz már olyan soha többé. Xerxész a királyok királya volt.

Azonnal a lényegre tért. - Meg kell írnom önéletrajzomat, még mielőtt Egyiptomba indulnék. Tehát sürget az idő. Azt akarom, hogy segíts megfogalmazni a szöveget.

- Mit akar a királyok királya tudatni a világgal? Xerxész foszladozó papirusztekercset tolt elém, elámi nyelvű szöveg volt rajta. - Kűrosz önéletrajza. Ezt az egyetlen példányt találtuk a könyvesházban. Csaknem tönkrement már. Úgy látszik, nem volt rá érkezése, hogy átírja. Egy szót sem változtattak rajta, mióta megszülettem. Különben engem is megemlít benne. Amennyire lehet, ebből a szövegből kell kiindulnunk.

Végigsiklott a szemem az elámi írásjeleken. - Nagyon régies a nyelvezete - mondtam.

- Annál jobb - válaszolta Xerxész. - Azon a hangon akarok megszólalni, amelyen Dareiosz szólt. Ő Kambüszész hangján, Kambüszész Kűroszén, Kűrosz pedig a méd királyokén szólalt meg, és így tovább egész a kezdet kezdetéig. - Feltűnt, hogy noha Dareiosz kivétel nélkül mindig az ál-Margoszt nevezte meg elődjének, Xerxész említést sem tett róla.

Három napon és három éjjelen át dolgoztunk a Nagy Királlyal a hivatalos önéletrajz szövegén. Amikor végeztünk vele, a birodalom minden egyes városa kapott belőle egy példányt, s így az alattvalók első kézből szerezhettek tudomást az uralkodó akaratáról és jelleméről. Xerxész egyes szám első személyben számolt be őseiről, tetteiről és terveiről. Ez az utóbbi rész különösen fontos, mert a Nagy Király személyes végrendeletének számít, s mint ilyen minden törvényszéken jogforrásként veendő figyelembe.

A következő volt az eljárás. Xerxész elmondta, hogy mit akar kifejteni. Én jegyzeteket készítettem. Amikor felkészültem a tollbamondásra, berendeltük a titkárokat. Perzsául diktáltam, s szavaimat azon nyomban lefordították elámira, akkádra és arámira, arra a három nyelvre, amelyen a kancellária szövegei készültek. Akkoriban perzsául nemigen írtak még. Bevallom, mindig elcsodálkoztam rajta, milyen gyorsan fordítják le a kamara titkárai a perzsa nyelvű szövegeket. Később további fordítások készültek a görögöknek, az indiaiaknak és így tovább.

Amikor elkészültünk a teljes szöveggel, Xerxész felolvastatta magának a kamara mindhárom nyelvén. Figyelmesen hallgatta az írnokokat, aztán javításokat, magyarázó mondatokat iktatott a szövegbe. Végső soron minden Nagy Király legfontosabb feladata az, hogy a kamarában készült szövegek minden egyes szavára odafigyeljen. Xerxész uralkodásának kezdetén egyetlen szót sem bocsátottak ki a nevében anélkül, hogy alaposan meg ne rágta volna, s meg ne győződött volna róla, hogy valóban az ő szándékát tükrözi. Uralkodásának vége felé már csak a zenére és a hárem pletykáira volt füle.

A harmadik nap estéjén Xerxész meghallgatta a végleges szöveget, és saját kezűleg nyomta rá pecsétjét a három változatra. Mindent egybevetve, azt hiszem, jobb munkát végeztünk, mint az önmagát dicsőítő és trónbitorlásának történetét bizony meghamisító Dareiosz.

Aszpamitrész és a titkárok elhagyták a termet, Xerxész pedig összecsapta tenyerét. A pohárnok tüstént megjelent, szinte a semmiből, mint egy kísértet. Töltött a borból, ivott Xerxész poharából, majd éppoly villámgyorsan, ahogy megjelent, eltűnt. Xerxészt mindig is mulattatta ez a szertartás. - Mindenki azt képzeli, hogy ha a bor meg van mérgezve, a kóstoló menten holtan esik össze. És ha lassan ölő mérget tesznek a borba? Mindketten hónapokig is élhetünk még.

- Nem arra való a szertartás, hogy a pohárnok meg ne mérgezze az uralkodót?

- De igen, ha ugyan nincs ellenmérge. De ha nem ő a gyilkos, hanem valaki más, akkor egy kis ügyességgel mindkettőnket lassú halálra ítélhetne, és senki sem jönne rá az igazságra. - Xerxész elmosolyodott. - Gondolj csak arra, hogyan öli meg Laisz az ellenfeleit azokkal a thrák kotyvalékokkal.

Világéletemben zavarba jöttem, valahányszor valaki azt emlegette, hogy Laisz boszorkány és gyilkos hírében áll. Valójában nem tudok senkiről, akit maga Laisz ölt volna meg. De arról tudok, hogy mindenféle italokat kevert Atossza megbízásából, és nem titok, hogy ha valamelyik háremhölgy szálka volt az idős királyné szemében, az előbb-utóbb titokzatos eredetű és eredményes kimenetelű betegség áldozata lett.

- Furcsa itt lenni. - Xerxész váratlanul elérzékenyült.

- Sohasem hittem volna, hogy így lesz.

- De hiszen nyilvánvaló volt, hogy Dareiosz a halálán van.

- Persze. De sehogyan sem tudtam elhinni, hogy... - Xerxész úgy görgette előre-hátra két keze között a vörösfekete kupát, akár egy szamoszi fazekas. - Olyan öreg vagyok.

Megrökönyödve, némán bámultam rá.

Xerxész levette nyakáról a súlyos aranyláncot, és az asztal cédrusfa lapjára ejtette. Lustán vakarózni kezdett.

- Igen, öreg vagyok már... - aztán ismét elhallgatott. Mintha nem is hozzám beszélt volna, hanem saját magához. - Nem arattam győzelmeket. Legalábbis nem igaziakat. - Éppen elkészült közös munkánk egyik példányára bökött. - Elfojtottam néhány lázadást. De egy maréknyi földet, egy kupányi vizet sem tettem hozzá apám birodalmához. Csak építkeztem.

- Nálad nagyobb építő nem élt a földön! - mondtam, és nem is túloztam. Ma is hiszem, hogy mindmáig Xerxész minden idők legragyogóbb városalapítója és építője, nagyobb, mint azok a szűk látókörű vadak, akik a sivár egyiptomi piramisokat és oszlopokat tákolták össze valamikor régen.

- Számít az? - kérdezte Xerxész lemondóan. Sohasem láttam ilyen levertnek. Mintha az a sok föld, amely az ölébe hullott, nem is örömöt szerzett volna neki, hanem kínt és szorongást. - Eltékozoltam az életem. Egyre csak vártam, vártam, most pedig már harmincöt éves vagyok...

- Nem nagy kor az! Tekints Mardonioszra.

- Rátekintettem - mosolyodott el Xerxész. - Valóságos vénember. Járni sem tud már egyenesen. Nem... Tudod, mikor kellett volna megkapnom ezt? - Xerxész heves mozdulattal a levegőbe emelte a koronát. - Tíz évvel ezelőtt. Akkor annyi idős voltam, mint Dareiosz, amikor megölte a Nagy Királyt.

- A Nagy Királyt? - értetlenül bámultam Xerxészre. - Úgy érted, Gaumatát, a trónbitorlót?

- Úgy értem, a Nagy Királyt. - Xerxész kiitta kupájából a bort, és ruhájának hímzett ujjával megtörölte ajkát. - Hát nem tudtad?

Megráztam a fejem.

- Azt hittem, tudod. Atossza elmondta Laisznak. Úgy látszik, anyád szája nem jár el oly könnyen, mint az enyém. Mindegy, legfőbb ideje, hogy beavassalak családunk véres titkába.

Ha a fejedelmek titkot bíznak valakire, gyakran egyúttal a halálos ítéletét is kimondják. Elöntött a hideg verejték. Nem akartam hallani, amit hallanom kellett. De nem szakíthattam félbe. Mindenáron azt akarta, hogy megtudjam, amit akkoriban csak maroknyi beavatott tudott.

- Dareiosz nem is volt Akhaimenida. Távoli rokon volt csupán. Akárcsak bármely perzsa nemzetség feje. Amikor Kambüszész Egyiptomba indult, fivérét, Margoszt nevezte ki helytartónak. Úgy egyeztek meg, hogy ha Kambüszésszel történne valami, Margosz lesz a Nagy Király. Egyiptomban Kambüszészt megmérgezték. Nem tudom, ki. Maga Kambüszész a helyi papokra gyanakodott. Lassan ölő méreg volt, Kambüszész iszonyúan megszenvedett. Többnyire nem is volt eszénél. De mikor igen, akkor pontosan tudta, mit csinál. - Xerxész elhallgatott; ujjával lustán morzsolni kezdte aranygallérjának sarkát. - Bármit tanítottak is nekünk, Kambüszész éppoly nagy uralkodó volt, mint az apja, Kűrosz.

A lélegzetem is elállt a hallottaktól.

- Amikor Szuzában hírét vették Kambüszész betegségének, Margosz Nagy Királlyá kiáltotta ki magát. Kambüszész megtudta, nyomban megátkozta a fivérét és hazaindult. Útközben ismét megmérgezték, ezúttal környezetének egyik tagja. Talán emlékszel, hogy állítólag megvágta magát a kardjával. Lehet, hogy részben igaz, amit a hivatalos történelem tanít. Csakhogy azt a kardot előbb halálos méreggel dörzsölték be, és Kambüszész meghalt. Ekkor Margosz a törvény szerint is Nagy Király lett. Nem akadt vetélytársa. Népszerű volt.

Hanem aztán mindenféle hírek keltek szárnyra. Azt beszélték, hogy Margosz nem is Margosz. Hogy Margoszt egy mágus testvérpár meggyilkolta, s egyikük, Gaumata adta ki magát Nagy Királynak. Mint mindenki tudja, Dareiosz és a Hatok megölték az ál-Margoszt, s így lett Dareiosz Nagy Király. Ezután feleségül vette Atosszát, Kűrosz lányát, Kambüszész feleségét és nővérét, továbbá az állítólagos ál-Margosz feleségét és nővérét. Így született meg a fia, én, a törvényes Akhaimenida.

Xerxész összeütötte tenyerét. A pohárnok ismét megjelent. Ha hallotta is, ami elhangzott, semmi jelét nem adta. Hogyan is merte volna.

Amikor a pohárnok kiment, feltettem a magától értetődő kérdést: - Kit ölt meg Dareiosz?

- Margoszt, a Nagy Királyt, Kambüszész fivérét, Kűrosz fiát.

- Természetesen azt hitte, hogy Gaumata mágust, az ál-Margoszt öli meg...

Xerxész megrázta a fejét. - Nem volt semmiféle mágus. Csak a Nagy Király volt, és Dareiosz őt ölte meg. Csendben kiittuk borunkat.

- Hát az ki volt - de tudtam rá a választ -, aki megmérgezte Kambüszész kardját?

- A Nagy Király lándzsavivője - felelte Xerxész minden különösebb felindultság nélkül. - Dareiosz, Hüsztaszpész fia. - Xerxész hátradőlt székében. - Most már tudod.

- Nem akartam tudni, uram.

- De most már tudod. - Ismét megdöbbentett, milyen szomorú Xerxész. - Tudod, hogy azért vagyok az, aki vagyok, mert az apám mindkét nagybátyámat megölte.

- Hát nem így szokás trónra jutni? - motyogtam. - Végül is Kűrosz ugyancsak megölte apósát és...

- Az háborúban történt. Emez meg... szentségtelen dolog volt. Az egyik perzsa nemes álnokul és kizárólag a hatalomvágytól vezettetve lesújtott saját nemzetségének vezérére. - Xerxész elmosolyodott, de anélkül, hogy szétnyílt volna az ajka. - Apám jutott az eszembe, amikor elmesélted, hogy azt a két indiai királyt a fiuk ölte meg. Arra gondoltam, lám, mi sem vagyunk mások. Végtére is árják vagyunk. De tudjuk, ahogy bizonyára azok az indiaiak is tudják, hogy átkozott, aki legszentebb törvényünket megszegi. És átkozottak az utódai is.

Xerxész tántoríthatatlanul hitt benne, hogy meg kell lakolnia apjának tettéért. Nem értettem vele egyet. Kifejtettem, hogy ha az Igazat követi, a Bölcs Mindenható nem bünteti őt meg csak azért, mert az apja a Hazug útján járt. De Xerxész nem tudott szabadulni azoknak az ördögöknek és sötét hatalmaknak a kísértetétől, amelyeket nagyapám örökre száműzni akart a világból. Xerxész hitt benne, hogy neki kell majd meglakolnia azért, amiért apjának nem kellett vérével fizetnie. Szentül hitte, hogy az ősi istenek előbb-utóbb bosszút állnak a két Nagy Király haláláért, és hogy a szent vér ejtette foltot csak szent vér moshatja le.

- Hüsztaszpész tudta? - kérdeztem.

- Persze. Tudta hát. El is szörnyedt tőle. Azt remélte, hogy ha Zoroaszter hűséges követője lesz, levezekelheti Dareiosz bűnét. De ugye ez lehetetlen?

- Az bizony - mondtam. - Csakis Dareiosz vezekelhette volna le, a Bölcs Mindenható segítségével. - Megrökönyödésemben nem tudtam megnyugtató választ adni.

- Gondoltam, hogy lehetetlen. - Xerxész feje tetejére állította kupáját az asztalon. Kiitta a bort, mégis józan maradt.

- Szóval véres az én trónom. Atossza szerint így természetes. De ő félig méd, és a médek másként gondolkoznak ezekről a dolgokról.

- Mikor tudtad meg, hogy mi történt?

- Még gyerekkoromban. A háremben. Az öreg heréltek mindig sugdolóztak egymás közt. Én meg gyakran hallgatóztam. Végül megkérdeztem Atosszát. Előbb hazudott nekem. De nem hagytam magam. „Ha nem tudom, mi az igazság - mondtam neki -, honnan fogom tudni, mikor ragadjam meg a fenséges királyi fényességet?” Erre elmondta. Mindenre elszánt asszony. De hiszen nélkülem is tudod. Megmentette az életedet. Az enyémet is, és neki köszönhetem, hogy ide kerültem.

- Hát a saját életét hogyan sikerült megmentenie? - kérdeztem.

- Ravaszsággal - felelte Xerxész. - Amikor Dareiosz megölte Margoszt, Atosszáért küldetett. Végezni akart vele, mert egyedül Atossza tudhatta tökéletesen biztosan, hogy a meggyilkolt férfi csakugyan a bátyja és a férje, a valódi Margosz volt.

- A többi háremhölgy nem tudta?

- Honnan tudták volna? Kambüszész életében Margosz csak helytartó volt, s a helytartó nem tekintheti sajátjának az uralkodó háremét. Amikor aztán megtudta, hogy Kambüszész halott, Margosz nyomban feleségül vette Atosszát, anyám legnagyobb gyönyörűségére. Ezt a fivérét szerette a legjobban. Egy évvel később Dareiosz Szuzába érkezett és elhíresztelte, hogy Margosz nem is Margosz, hanem csaló mágus. És megölte az állítólagos csalót. Ezután egyetlenegy valaki maradt a földön, aki tudta az igazságot: Atossza.

Három változatban is hallottam, mi történt ezután: magától Atosszától, Laisztól és Xerxésztől. Nincs köztük két teljesen egyforma, de mind a három nagyjából a következőképpen írja le az eseményeket:

Amikor Dareiosz belépett Atosszához a hárembe, a nagy Kűrosz király életnagyságú szobra előtt ülve találta. Atosszán királynői fejek volt, és tökéletesen fesztelenül viselkedett, legalábbis azt a benyomást keltette. Kecses mozdulattal kiküldte a személyzetet.

Ezután, akárcsak egy indiai kobra, támadásba lendült. - Megölted a férjemet és bátyámat, Kambüszészt, a Nagy Királyt.

A támadás meglepte Dareioszt. Arra számított, hogy Atossza a lába elé veti magát, és az életéért könyörög majd. - Kambüszész sebet kapott - mondta Dareiosz, s ezzel máris védekezésbe szorult, vagyis olyan hibát követett el, amilyent háborúban sohasem engedett volna meg magának. - Szerencsétlen baleset volt, ő maga okozta.

- A király barátjának címét viselted. Lándzsahordozója voltál. Te dörzsölted be méreggel a kard hegyét.

- A vád még nem igazság. - Dareiosz kezdte összeszedni magát. - Kambüszész meghalt. Ezen nem lehet segíteni. Hogy mitől halt meg, nem rád tartozik.

- Az Akhaimenidák minden dolga rám tartozik, és csakis rám. Mert én vagyok az utolsó Akhaimenida. Bizonyítékom van rá, hogy megölted férjemet és bátyámat, Kambüszészt, a Nagy Királyt...

- Hol az a bizonyíték?

- Ne szakíts félbe - sziszegte Atossza. Ha akarta, tényleg olyan hangot tudott kiadni, mint egy igazi óriáskígyó. - Az Akhaimenida királynővel beszélsz. Azt is tudom, ahogy te is tudod, hogy megölted férjemet és bátyámat, a nagy Margosz királyt.

Dareiosz már-már hátrálni kezdett ez elől az ijesztő asszony elől. De aztán megállt. - A férjed volt, igaz, de nem a bátyád. Gaumata volt, a mágus.

- Ugyanúgy nem volt ő mágus, ahogyan te se. Ebben megegyeztek. De abban már nem, hogy ő Akhaimenida volt, te pedig nem. És nem is lehetsz soha.

- Nagy Király vagyok. Én vagyok az Akhaimenida. - Dareiosz egy elefántcsont széket állított önmaga és Atossza közé. Most Atossza elbeszélését idézem. - Megöltem a mágust, a csalót, a trónbitorlót...

- Magad vagy a trónbitorló, Dareiosz, Hüsztaszpész fia; és csak egy szavamba kerül, s egész Perzsia fellázad ellened.

Dareiosz ekkor magához tért. Félretolta a széket az útjából, és az ülő királynő felé indult. - Nem szólsz te egy szót sem - mondta és egészen Atossza arcához hajolt. - Érted? Egyetlen szót sem. Mert mindazok, akik abban a tévhitben ringatják magukat, hogy a mágus valójában Margosz volt, meghalnak.

- Folytasd csak, te kis kalandor. Ölj csak meg. Majd meglátod, mire mégy vele. - Atossza Dareioszra villantotta akkoriban bizonyára elbűvölő mosolyát: fehér gyöngyök csillantak meg benne, nem feketék. Egyébként ebben a pillanatban kezdett Atossza feltűnő vonzalmat érezni a kék szemű, aranybarna hajú trónbitorló iránt, legalábbis így mondta Laisznak. Váratlan szenvedélyét csak növelte, hogy egyidős volt Dareiosszal.

Atossza ekkor szánta rá magát élete legmerészebb lépésére. - Már elküldtem embereimet Babülónba, Szardeiszbe, Ekbatanába. Ha megölnének, valamennyi hű városunk katonai kormányzójának tudomására jut, hogy Dareiosz kettős királygyilkos. Ne feledd, hogy Kambüszészt csodálták. Ne feledd, hogy Margoszt szerették. Ne feledd, hogy a nagy Kűrosz utolsó két fiáról van szó. A városok fellázadnak. Ebben biztos lehetsz. Merész ifjú vagy, de semmi több - egyelőre.

Ez az egyelőre vezette be kettejük békeszerződését. Atossza diktálta a feltételeket. Ha Dareiosz feleségül veszi és első fiukat megteszi örökösévé, ő tanúsítani fogja, hogy Dareiosz csakugyan a trónbitorlót ölte meg, s hogy ő maga kényszernek engedve ment feleségül a mágushoz. Mindketten számos engedményt tettek a másiknak, de a szerződésnek ezt a fő cikkelyét mindketten elfogadták.

Démokritosz tudni akarja, hogy Atossza valóban útnak indította-e embereit Babülónba és a többi városba. Természetesen nem. De ha nagy cél lebegett előtte, pompásan tudott rögtönözni. Hogy hitt-e neki Dareiosz? Ez már örök titok marad. Tudható viszont, hogy e füllentessél Atossza életre szóló félelmet és csodálatot keltett Dareioszban. A következő harminchat évben Dareiosz mindent megtett, hogy távol tartsa Atosszát a kormányügyektől, és el kell ismerni, hogy olykor sikerült is neki. Ami pedig Atosszát illeti, el volt ragadtatva az ifjú királygyilkostól, és apja birodalmának remek kormányzóját látta benne. A vérrel megpecsételt szerződés gyümölcse volt Xerxész. Ő azonban, sajnos, kivételes egyensúlyérzékkel megvert férfi volt. Úgy gondolta, ha a farönkön ingó palló egyik vége lefelé billen, a másiknak felfelé kell billennie. Ha Dareiosz nem lakolt meg bűneiért, a fiának kell lakolnia.

Korántsem pusztán azért lebbentem fel a fátylat e dolgokról, Démokritosz, hogy nevetségessé tegyem a halikarnasszoszit. Ellenkezőleg: elbeszélése szép gyermekmese, s Dareiosz az ifjú hős szerepét játssza benne. A valóság sötétebb a mesénél, és nem válik királyi házunk dicsőségére. De szükségesnek tartom, hogy tisztázzam az igazságot, s így megvilágíthassam szeretett Xerxész barátom jellemét. Attól a pillanattól fogva, hogy megtudta, hogyan is jutott hatalomra az apja, tökéletes biztonsággal látta, milyen véres véget fog érni. Ez a jövőbe látás a jellemének és a tetteinek kulcsa.

Szerencsére mire a Perszepoliszban töltött hónap véget ért, Xerxésznek sikerült legyűrnie búskomorságát. Éjjel-nappal dolgoztatta a kamara mindkét termét. Személyesen készített leltárt a kincstár arany- és ezüstkészletéről. Együtt néztük át a könyvesház polcait. Mindenféle ősrégi feljegyzéseket olvastam fel neki, elsősorban olyanokat, amelyek Indiáról és Kathájról szóltak.

- Szeretnél visszatérni Indiába, ugye? - Tetőtől talpig belepett mindkettőnket a régi kőtáblák, a foszladozó papirusztekercsek, bambuszcsíkok pora.

- Igen, uram, szeretnék visszatérni.

- Majd két év múlva. - Xerxész kifésülte szakállából a port. - Útra kelünk, megígérem, mihelyt rendet teremtünk Egyiptomban. Nem felejtettem el, mit mondtál Indiáról. És azt sem felejtettem el, hogy előbb-utóbb, akármilyen öreg vagyok is, hozzá kell tennem valamit a birodalomhoz. - Mindketten elmosolyodtunk. Már nem várta el tőlem, hogy komolyan vegyem előrehaladott korára vonatkozó megjegyzéseit. De utólag azt hiszem, ő valóban komolyan gondolta, hogy kinőtt a katonakorból. A háborúskodás a fiatalok dolga.

Még mielőtt az udvar elhagyta volna Perszepoliszt, Xerxész visszahelyezett a király szemének tisztébe. Aztán Ariamenész oldalán Baktriába küldött. Lelkemre kötötte, hogy jól nyissam ki a szemem és a fülem. Xerxész ugyanis elnézően bánt fivérével, de bízni nem bízott benne. És minthogy már többet tudtam családjának történetéről, mint korábban, nem állíthattam, hogy légből kapottak lettek volna a kételyei.

Ariamenész elismerésre méltó önuralommal fogadta, hogy útitársává szegődöm. Hiába utaztunk nagy kísérettel, meg kellett fizetnünk a szokásos megalázó adót a perzsa felföldeket ellenőrzésük alatt tartó banditáknak.

Baktrára egyszerűen nem ismertem rá. A nagy tűz után az egész várost újjáépítették olyannyira, hogy manapság jobban hasonlít Srávasztira vagy Taxilára, mint Szuzára. Az egykori dísztelen határ menti település ma tősgyökeres keleti város, és még csak nem is emlékeztet benne semmi a perzsákra.

Ariamenész eleinte fölöttébb gyanakvóan kezelt. De később elég jól megvoltunk egymással. Még jobban megvoltunk egymással, amikor utánanéztem kormányzati módszereinek, s nem találtam bennük semmi kivetnivalót, szabályelleneset. Mindent egybevetve titokzatos férfinak ismertem meg. Mindmáig sejtelmem sincs róla, mi indította annak idején lázadásra. Talán az is hozzájárult, hogy Baktria oly idegen, oly kies tartomány. Délen a magas hegyek választják el Indiától. Keleten a sivatag Kathájtól, északon a törzsek fagyos erdőivel és kopár pusztáival határos. A kultúra háromszáz mérföldre nyugatra kezdődik. Baktria a négy létező világ szélén, a világon kívül fekszik.

Baktria nem egyszerűen földrajzi fogalom, hanem hangulat: vad, durva, zabolátlan hangulat. A Hazugot követő baktriai mágusoknál különösebb emberek nemigen élnek a földön. Éjjel-nappal haoma kábulatban vannak. Elképesztően kegyetlenek. Zoroaszter tanításaival és a három Nagy Király parancsaival dacolva mindmáig a halottak mellé kötözik a betegeket és a haldoklókat. A napégette és hódermesztette haldoklók segítségért kiáltoznak, de senki sem mer segélykezet nyújtani nekik. A dögkeselyűk és a kutyák nemcsak holttesteket falnak fel, hanem élőket is.

Hiába panaszkodtam Ariamenésznek, azt válaszolta: - Nem tehetek semmit. A baktriaiak jobban tartanak a mágusaiktól, mint tőlem. Miért nem zabolázod meg őket te? Te vagy a próféta örököse. Rád hallgatnának.

Ariamenészt mulattatta, hogy gúnyt űzhet belőlem. Tudta ő jól, hogy ami Zoroaszternek nem sikerült, az még kevésbé sikerülhet az unokájának. Mindazonáltal szóba hoztam a dolgot Zoroaszter helyi követői előtt. A legtöbbnek rokona voltam, és sokan rokonszenvesnek találtak. Csaknem valamennyien világi életet éltek, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb kifejezés. Úgy tettek, mintha az Igazat követnék, valójában csak a pénzt és a rangot hajhászták. Égre-földre fogadkoztak, hogy véget vetnek az élők meg-kötöztetésének. Mindmáig nem vetettek véget.

Zoroaszter meggyilkoltatásának helyén nagy szentélyt építettek. Különös érzés volt ott állnom a tűz perzselte oltár előtt, amelynek lapos lépcsőire egykor arany haoma és arany vér ömlött. Elmondtam egy imát. Unokatestvéremnek, a Zoroaszter-vallás fejének éneke volt rá a válasz. Ezután a tűzoltár előtt elbeszéltem tucatnyi alacsony, sötét bőrű, khaldeus külsejű rokonomnak, hogyan halt meg a próféta, és milyen szavakat intézett hozzám a Bölcs Mindenható a haldokló - vagy halott? - ajkával.

Mindenki mélyen megindult. Én is. Az ismerős szavak azonban másképp csengtek az ajkamon, mint egykor a fülemben. A sok ismétlés rég megfosztott a valódi emléktől. De ott a tűzoltár előtt hirtelen mégis magam előtt láttam egykori gyermek önmagamat, ahogy kerekre tágult a szemem a halál és az istenség látványától.

Ezután az ökörbőrök termébe vezettek. Itt tucatnyi írnok ül és hallgatja Zoroaszter szavait a legidősebb hívők előadásában. Az énekkel egy időben nyomban leírják a verseket avagy gathákat. Némelyik gathát nagyapámtól is hallottam, így megállapíthattam, hogy időközben kisebb - netán szándékos? - változtatásokon esett át a szöveg. Egyes esetekben, azt hiszem, azért módosították nagyapám szavait, hogy az új nemzedék is érthesse őket. De többnyire egyszerűen elfelejtette az elbeszélő az eredeti szöveget, s végül is ezért jutottam nagy nehezen arra az álláspontra, hogy mégiscsak jobb, ha lejegyzik e szavakat, méghozzá minél hamarabb, amíg még aránylag kevés bennük a ferdítés.

Ma mindenfelé mindent leírnak (vajon mikor, hol, miért vette kezdetét ez a divat?), így Zoroaszter, a Buddha, Mahávira, Goszala, Kung mester minden egyes szava fenn fog maradni, pedig, bármily furcsa, az írott szöveg sokkal csalókább lehet, mint az olyan pap emlékezete, aki több millió szót tanult meg, de egyet sem mer elferdíteni, mert attól tart, hogy akkor elveszti mindet. Ezzel szemben mi sem könnyebb, mint egy vadonatúj szöveget tehénbőrre vetni, s azt állítani róla, hogy ősi és eredeti.

Zoroaszternek a haoma mértéktelen fogyasztása elleni intelmeit máris meghamisították, hogy összeférhetővé tegyék a mágusok hagyományaival. Újabban az Artát, vagyis az Igazságosságot istenként kezdik tisztelni, Mithrasz istenséget pedig sohasem sikerült egészen kiiktatni Zoroaszter követőinek hitéből, mert ahogy utolsó élő unokatestvérem szokta mondani kenetteljesen: - Mithrasz maga a Nap! A Nap pedig a Bölcs Mindenható jele! - Így aztán az ördögök ügyesen visszalopakodnak a vallásba. Ha az ember imádni akar valamit, akármi légyen is az, imádni fogja. Nagyapámnak sikerült néhány árnyalatnyi változást bevezetnie. De egyebet nem.

Zoroaszter követőinek közössége kitörő örömmel fogadta a bejelentésemet, hogy Xerxész ígéretet tett rá: egyedül a Bölcs Mindenhatót fogja elismerni istennek. - Mindazonáltal - jegyezte meg a Zoroaszter-hívek főnöke - a Hazugot követő mágusok aligha fogják követni a Nagy Királyt.

Meglehetős részletességgel számoltak be róla, miféle kíméletlen vallásháború folyik a mi mágusaink és az öveik között. Arról is értesültem, hogy Zoroaszter udvari követői és a Baktrában maradottak között végtelen viták dúlnak.

Hiába igyekeztem meggyőzni őket róla, hogy mellettük állok, az volt a benyomásom, hogy bizony csalódást okoztam ezeknek a határvidéki, alacsony, sötét bőrű férfiaknak. A vérüket szerették volna látni bennem. Ehelyett kékszemű férfi állt előttük, aki az udvar perzsa nyelvjárásában beszélt. A király szeme lévén nagyon is a világi hatalom tartozéka voltam, és kétségkívül éppoly különösnek találták, mint én, hogy a Bölcs Mindenható engem választott szavainak tanújául. Annak az egyetlen gyermekkori napnak köszönhetem, hogy mindmáig Perzsia legszentebb férfijának számítok. Rágondolni is hátborzongató. Igaz viszont, hogy ritkán vagyunk azok, amik lenni szeretnénk, amik pedig lenni szeretnénk, az vagy nem adatik meg nekünk, vagy ha megadatik, nyomban másnak adja át a helyét, akár az évszakok.

Nem vagyok-e bölcs, Démokritosz? Most, hogy életem tele beköszöntött, s hozzá fekete hóval, végre pontosan tudom, kicsoda és micsoda vagyok. Élő holttest.