Mondanom sem kell, hogy a kamara második terme ellenezte küldetésemet, de a Nagy Király már döntött, s hogy a kincstárnok szemében kidobott pénznek számító költségeket igazolni lehessen, hivatalosan azt a feladatot kaptam, hogy kereskedelmi utat nyissak Perzsia és Katháj között. Olyasfajta megbízatás volt ez, mintha arra vállalkoztam volna, hogy létrát építek a holdra. De persze örömest vállaltam. Szívesebben választottam volna az Indián át vezető hosszú, aránylag biztonságos utat - s találkoztam volna Ambalikával és fiaimmal -, de Fan Cse világosan tudtul adta levelében, hogy az Oxosz folyón túl húzódó északi út rövidebb, ha egyúttal veszedelmesebb is. így hát északnak indultunk. Ostoba döntésnek bizonyult. Hiába, fiatalság bolondság. Démokritosz megjegyzi, hogy ő is a legrövidebb úton indult volna Kathájba. Lám, megmondtam.

Fan Csetől tudtam, hogy Kathájban lényegében ismeretlen az öntöttvas, következésképp az elsőrendű minőségű perzsa vasáru jó piacra számíthat ebben a napkeleti országban. Az Egibi bankház is így vélekedett. Hajlandó volt pénzelni a karavánt, jóllehet, mint Sirik annak idején számológépén kiszámította, igen kevés esélyünk volt rá, hogy visszatérjünk. Mégis hajlandó volt megkockáztatni a dolgot: - Ha sikerül a vállalkozás, akkor végre megnyílik az igazi selyemút. - A Kathájba vezető utakat mind selyemútnak szokás nevezni. Az öntöttvasért cserébe az Egibi bankház ezerféle árut remélt Kathájból, a selyemtől a gyógyászati célokra használt sárkánycsontig. Legnagyobb szerencsémre az öreg Sirik gyomorbántalmaira egyetlen orvosság volt csak, az őrölt Katháji sárkánycsontból készült főzet. Így hát a remélt üzleti hasznon felül személyes érdeke is fűződött küldetésem sikeréhez.

A tavasz első napjaiban indultunk el Baktriából a felkelő nap iránt. A hosszú keleti útról írott beszámolóm Perszepoliszban, a könyvesházban található egy vasládikába zárva, és csak a Nagy Királynak van hozzá kulcsa, ha ugyan el nem veszítette. Egy év sem telt bele, s olyan utat találtam Kathájba, amilyent nyugaton azelőtt senki sem ismert. De minthogy perzsa vagyok és a király barátja, nem kívánom feltárni a görögök előtt a Kathájba vezető út egyetlen részletét sem. A térképek és az útközben készített csillagképek nélkül különben is csak hozzávetőlegesen tudnám leírni ezt a - mikor is? -, ha emlékezetem nem csal, harmincnyolc évvel ezelőtt megtett utat.

Átkeltünk az Oxosz folyón, majd sok-sok mérföldön át kies legelőkön keresztül vezetett az utunk. Az északi törzsek földjén. Több ízben is ránk támadtak, de ezerfőnyi baktriai katonaságomnak hála, nem tettek kárt bennünk. Végül is a baktriaiak maguk is közeli rokonságban állnak a sztyeppeken és a sivatagokban élő vad nomádokkal.

Ó, az a sivatag! Nem hiszem, hogy van a földön nagyobb ennél a keleti sivatagnál. Kihaltabb bizonyosan nincs. Valamennyi lovunk ott pusztult. Még szerencse, hogy tevéink néhány híján életben maradtak. Embereink jelentős része ellenben a sivatagban lelte halálát. A kétezer tevehajcsár, katona és szolga közül, akikkel azon a napsütéses tavaszi reggelen útra keltem, mindössze kétszáz jutott át a sivatagon. Úgy látszott, sohasem ér véget az a homokpusztaság; csak nagy néha szakította meg rövid időre egy-egy szemkápráztató, kegyetlen délibáb. Ilyenkor egyszeriben sebes folyású hegyi patakot, vízesést vagy sűrű erdőre hulló hűvös havat pillantottunk meg magunk előtt. Embereink egy része fejvesztve vetette magát a nem létező frissítő tóba vagy patakba. Mohón habzsolták a tűzforró homokot és nem keltek fel többé.

A keleti sivatagban rengeteg az oázis, de megbízható vezető nélkül nemigen lehet rájuk találni. Mi pedig híján voltunk megbízható vezetőnek: a sivatagi törzseknek gondjuk volt rá. Sőt, ha nem tudtuk volna, hogy Katháj a felkelő nap felé esik, menthetetlenül el is tévedtünk volna. Még így is egy hónappal tovább tartott az utunk a kelleténél, s ezért az egy hónapért számos ember életével kellett megfizetnünk. Végül, hogy elkerüljük a délibábot és a tűző napot, már csak éjszaka folytattuk utunkat. Amint megjelent a nap a szürke láthatáron, lyukakat kapartunk a homokba, mint az indiai vadkutyák, ruhával takartuk le fejünket, s úgy aludtunk a szabadban, mint megannyi holttest.

Fan Cseval folytatott hosszú beszélgetéseim ellenére édeskeveset tudtam Katháj földrajzáról. Hallottam tőle, hogy a katháji államok legnagyobb része a Jangce és a Sárga-folyó között terül el, de fogalmam sem volt róla, milyen távol van egymástól e két folyó, s milyen tengerbe ömlik. Fan Cse elmondta, hogy szülőföldje, Lu, a Sárga-folyó medencéjében fekszik. Ezenkívül semmit sem tudtam Kathájról, legkevésbé területének nagyságáról.

Ahol a sivatag véget ért, legelők kezdődtek, s a sárga bőrű pásztorok biztonságos távolból méregették karavánunkat. Meg sem próbáltak háborgatni bennünket. Forrás és vad akadt bőven, élelemre nem volt tehát gondunk. Végül hidegre fordult az idő, s egy folyóhoz érkeztünk; mint kiderült, a Sárga-folyó nyugati forrásvidékéhez. A mély, sötét vizű folyó meredek szurdokot vájt magának az atyák árja őshazájára emlékeztető alacsony, kúp alakú, zord dombok között.

A folyó partján vertünk tábort egy bambuszbozótosban. Az emberek fürdéssel és halászattal foglalatoskodtak, én pedig leltárt készítettem. Sok emberünk és lovunk veszett oda, de az elpusztíthatatlan tevéknek hála, a szállítmány javarésze megmaradt, továbbá fegyverünk is volt bőven, hogy megvédjük magunkat, persze nem egy egész hadsereggel szemben. Egy hetet töltöttünk a folyóparti táborban, és ez idő alatt tucatnyi üzenetvivőt indítottam útnak. Egyetlenegy tért vissza közülük, az is egy éppen a bekerítésünkkel foglalatoskodó hadsereg foglyaként.

Vagy ezer könnyűlovas bámult ránk csodálkozva, s elmondhatom, hogy a csodálkozás kölcsönös volt. Mióta Fan Cseval találkoztam, nem ütköztem meg rajta, ha valakinek sárga volt a bőre, de ezek a lovasok olyan sárgák voltak, mint a sötét méz. Az arcuk kerek volt, az orruk lapos, a szemük keskeny és ferde vágású. Vastag vattával bélelt, tűzött tunikát viseltek, a fejükön pedig különös lovaglósapka díszelgett. Valamennyi úgy festett, mintha összenőtt volna rövid lábú pónijával. Így ismerkedtem meg az évszak első havas, szürke napján a legnyugatibb katháji állam, Csin fejedelemség újonnan felállított lovas hadseregével.

Csaknem hat hónap telt el már azóta, hogy két sárga bőrű kísérőm elkezdett beavatni a bonyolult katháji nyelv alapfogalmaiba, így aztán szót tudtam váltani a lovasság parancsnokával. Nem mintha sok tárgyalnivalónk lett volna egymással. Fegyveres őrizet alatt fogolyként kísértek Csin fővárosába, Jangba.

Nem sok emléket őrzök erről az útról, legfeljebb azt, mekkora meglepetéssel tapasztaltam, hogy a parancsnok soha életében nem hallott Perzsiáról. Amikor aztán megtudta, hogy Luba tartunk a vasszállítmánnyal, felnevetett, és Lu iránti megvetésének jeléül kiköpött a földre.

Arra számítottam, hogy a sárgabőrűek városaiban olyasfajta embereket találok, mint annak idején a Gangesz síkságán. Ehelyett a jangiak legnagyobb megdöbbenésemre hallgatagok voltak, sőt egyenesen mogorvák; valamennyien egyforma, hosszú szürke tunikát viseltek. A város utcái katonai táborra emlékeztettek. Az élet minden mozzanatát gondos előírások szabályozzák. A férfiaknak az utca egyik oldalán kell haladniuk, a másik oldal az alsóbb osztályok asszonyainak van fenntartva. Az előkelőbb asszonyokat egyenesen elzárják a külvilágtól. Még a fő piactéren is hátborzongató csönd uralkodik, az eladók súlyait és a vevők érméit szüntelen ellenőrző felügyelők jóvoltából. Aki a számos törvény valamelyikét megszegi, azt vagy megölik, vagy megcsonkítják. Becslésem szerint a lakosság felének vagy a fél füle, vagy az orra, vagy a fél karja tőből le volt vágva. Senkit sem láttam a nyilvánosság előtt mosolyogni, a mindenütt jelenlévő katonákat sem.

A Csinben töltött első napok alatt eltöprengtem rajta, vajon nem vezetett-e félre Fan Cse: hiszen nem ilyennek írta le Kathájt. Később azonban megállapítottam, hogy Csin semmiben sem hasonlít a középső birodalom többi részéhez, sőt a világ semmilyen más államához sem, talán az egy Spártát kivéve.

A karaván személyzetét a városfal belső oldalán épült raktárban helyezték el. Engem többé-kevésbé tisztelettudóan a város központjába kísértek egy alacsony faházba, s ott aztán - inkább kevésbé, semmint többé tisztelettudóan - szűk cellába zártak.

Azóta sem éreztem olyan vigasztalannak a helyzetemet. Hiába tudtam volna magam megértetni a nyelvükön, senki sem állt velem szóba. Némán tették elébem az ételt. Igyekeztek rám sem pillantani, mert ha mégis rám néztek, a látvány szemlátomást megriasztotta őket. A kék szem zavarba hozza a kathájiakat. A fehér bőrtől undorodnak. Még szerencse, hogy nem vörös hajjal jöttem a világra, különben haladéktalanul feláldoztak volna valamelyik úgynevezett csillagistennek.

Nem bántak velem rosszul. Csak éppen nem bántak velem sehogyan sem. Naponta egyszer kaptam enni, vagy rizst, vagy valamiféle húslevest. Valahányszor megszólítottam a szolgákat, úgy tettek, mintha nem is hallanának. Egy ideig azt hittem, süketnémák.

Végül aztán magához hívatott, ha nem is Csin fejedelme, akihez követségbe küldtek, de legalábbis a miniszterek tanácsának a feje. Udvarias öregember volt, valamelyest hasonlított arra a kathájira, akivel Babülónban találkoztam, Sirik hivatalában. A kormányfő első neve Huan volt, a másodikra nem emlékszem. Soha nem is tudtam kiigazodni a katháji neveken. Minden valamirevaló férfinak van közéleti neve, magánneve, titkos neve, tulajdonságneve, továbbá számos címe. Mindenki a rangjának megfelelően öltözik. Némelyik rókaprémbe, mások birkagyapjúba, megint mások vörös selyembe. Minden rangosabb férfi övzsinórt vagy szíjat visel a derekán, és különféle drágakővel kirakott díszek függnek rajta: rangjának, családjának, országának jelei. Nem rossz rendszer. Ha az ember első pillantásra felismeri az ismeretlen rangját, nyomban tudhatja, mihez tartsa magát.

Huan fogadószobája olyan volt, mint egy remekmívű fényezett fadoboz belseje. A középületek Katháj-szerte fából készülnek, a szegények házai viszont agyagtéglából és nádból. Egyedül az erődök épülnek kőből, és meg kell hagyni, hogy ormótlan tákolmányok. Az épületszerkezetet kivétel nélkül mindig a négy égtáj - észak, dél, kelet, és nyugat - jellegzetességeinek figyelembevételével tervezik: akinek például alvás közben észak felé mutat a feje, az meghal, és így tovább.

Mint kiderült, a kormányfő házában szállásoltak el. A miniszterek hattagú tanácsának élén álló Huan a herceg első számú állami hivatalnoka volt. A miniszterek személyében az államot korlátlan uralom alatt tartó hat nemesi család képviseltette magát a kormányban. A hírek szerint Ping herceg egy erjesztett kölesből készült méregerős ital rabja volt. Emiatt idejének javát palotájába zárva töltötte, ágyasainak és ivócimboráinak társaságában. Évente egyszer megjelent családjának ősi szentélyében, és áldozatot mutatott be az égnek; ettől eltekintve nem sokban különbözött halott őseitől, már ami az államügyekre gyakorolt befolyásukat illeti.

Mondanom sem kell, hogy minderről fogalmam sem volt, amikor először találkoztam a kormányfővel. Huan modoráról azt képzeltem, hogy ez a híres katháji udvariasság netovábbja, valójában azonban úgy kezelt, ahogy egy méregdrága rabszolgát szokás.

Egy mozdulattal jelezte, hogy guggoljak le vele szemben. Később meglehetősen folyékonyan beszéltem kathájiul, mégis gyakran zavarba hozott a nyelv bonyolultsága.

Először is nincsenek igeidők. Az ember sohasem tudhatja, hogy a szóban forgó dolog bekövetkezett-e már, éppen most következik be, vagy csak a jövőben fog. Azután a főneveknek nincs többes száma, így nem lehet tudni, hány szekérderék selymet ígérnek az embernek az öntöttvasáért cserébe. Az igazság kedvéért meg kell említeni azonban, hogy a kathájiak nemcsak kiváló üzletemberek, hanem gyakran becsületesek is.

Huan udvariasan végighallgatta a Nagy Király valamennyi címét és mérhetetlen hatalmának rövid, de érzékletes leírását. Aztán megszólalt:

- Gondolom, azért jöttél, mert kereskedni akartok velünk. - Minden kijelentése után bólintott egyet, mint aki így akar megbizonyosodni felőle, hogy egyetértünk.

- Igen, Katháj valamennyi államával kereskedni akarunk.

Ezúttal is megbiccentette a fejét, de most ellenvetést jelentett a bólintás; mondhatom, kellemetlen érzés volt. - Igen, igen. Csakhogy nem. Katháj egy és oszthatatlan. Egy és oszthatatlan a középső birodalom. Akármennyire széttagoltnak látszik is, a megosztottság csak időleges, gyászos és... érvénytelen - tette hozzá diadalmasan.

- Igen, igen - utánoztam, s még bólintottam is hozzá. - De úgy értesültem, hogy itt Csinben is van herceg, meg Luban is, meg Vejben is...

- Igaz, igaz. De mindegyik herceg csak az ég fiának kegyéből uralkodik. Csakis neki van eredendő joga az uralkodásra, mert ő a Sárga-császár leszármazottja.

Egy szót sem értettem az egészből, de nem hagytam magam. - Igen, Huan uram. Nekünk is tudomásunk van e nagyhatalmú uralkodóról. És a Nagy Király üdvözletét küldi neki méltatlan személyem által. De ha szabad kérdenem, hol találom?

- Ahol van. Hol másutt? - Azzal Huan szaporán bólogatni kezdett. Szemlátomást természetellenes öröm kerítette hatalmába.

- Akkor felkeresem. Oda megyek, ahol van.

- Igen, igen. - Huan felsóhajtott. Némán néztünk egymásra. A következő néhány évben minden elképzelhető változatban hallottam az uralkodó történetét, aki van is meg nincs is, sőt ott van, ahol nincs, és ott nincs, ahol van. Valójában Katháj háromszáz éve égi uralkodó nélkül maradt. Igaz, Csou hercege császárnak adja ki magát, de fitymálva is emlegeti mindenki.

Ha a múlt kerül szóba, a kathájiak csaknem oly zavaros elméletekkel hozakodnak elő, mint az indiaiak. De abban valamennyien egyetértenek, hogy valamikor egy Sang nevű uralkodóház kormányozta őket. Ez a császári ház viselte számos nemzedéken át az ég áldását, vagy ahogy mi mondanánk, a fenséges királyi fényességet. Hét-nyolcszáz évvel ezelőtt azonban az ég megvonta tőle áldását, ahogy előbb-utóbb mindig is történni szokott, a középső birodalom pedig egy nyugati barbár törzs megszállása és egy Csou nevű új uralkodóház uralma alá került.

Az első Csou uralkodót Vennek hívták. Őt a fia, Vu követte a trónon. Két évvel azután, hogy elnyerte az ég áldását - ami annyit tesz, hogy a Sang család utolsó sarjait is lemészárolta -, Vut súlyos kór támadta meg, és még a sárkánycsontfőzet sem tudta meggyógyítani. Végül öccse, Tan, Csou hercege saját életét ajánlotta fel az égnek a fivéréé helyett. A kathájiak mennyországa egyébként semmiben sem hasonlít az árjákéra vagy bármely általam ismert népére, tudniillik napfénytől elzárt hely, és nem valamilyen isten vagy istenek uralkodnak benne, hanem a holt ősök, elsősorban pedig az első ember, az úgynevezett Sárga-ős avagy Sárga-császár. Következésképp az erényes Tan nem a Bölcs Mindenható valamiféle katháji megfelelőjéhez intézte fohászát, hanem három korábbi uralkodóhoz fordult. Megjegyzendő, hogy a kathájiak vallása fölöttébb különös vallás, ha másért nem, azért, mert egyáltalán nem is nevezhető vallásnak. Igaz, úgynevezett csillagisteneik hasonlítanak a mi ördögeinkre, e kisebb istenségek tisztelete azonban kifejezetten mellékesnek számít az állam boldogulásához képest, ez utóbbi pedig attól függ, sikerül-e összhangot teremteni az ég és a föld között. Az összhang akkor jön létr ha az emberek gondosan megtartják az ősök tiszteletére rendezendő szertartásokat.

A három halott király annyira elérzékenyült Tan önfeláldozásától, hogy kigyógyította Vut a kórból, s ráadásul még Tan életére sem tartott igényt. Tant sok katháji hősként tartja számon, apját, Vent nemkülönben. Vu ellenben a kíméletlen fegyveres uralom jelképe, ezért nem örvend osztatlan közszeretetnek. Mondanom sem kell, hogy Csin hercegei Vu egyenes ági leszármazottainak tartják magukat, és elvitatják Ven leszármazottjának, a Csou trónkövetelőknek trónjogosultságát. A Csinek szüntelen az őket állítólag megillető egyeduralomról szónokolnak. Az egyeduralom szó ebben az esetben a középső birodalmat alkotó és ma szüntelenül egymás ellen hadakozó államok feletti főhatalmat jelenti. Ez idáig az ég oly nagy szeretettel csüngött a kathájiakon, hogy megtagadták Csin hercegeitől áldásukat. Mint később kiderítettem, Csin urait Katháj-szerte gyűlöli a nép, még magában Csinben is, mert elnyomják a helyi lakosságot. Amikor urakról beszélek, nem a hercegekre gondolok, hanem a hatok tanácsára, mert hiszen az kormányozza Csint; a hatok közül is pedig elsősorban Huanra. Róla bízvást elmondhatom, hogy hozzá hasonló figyelemre méltó személyiséggel nemigen találkoztam, de lesújtóbb jelleművel sem.

Hat hónapig tartottak fogságban. Kíséretem tagjait eladták rabszolgának, vasércünket pedig elkobozták. Sikerült elhitetnem Huannal, hogy rajtam kívül senki sem tudja, hogyan kell vasércből öntöttvasat készíteni, így mentettem meg az életemet. Valóban ellestem valamit a vasöntészet tudományából, mert megfigyeltem a Magadhába magammal vitt öntők munkáját. Akkoriban vasöntészet dolgában Perzsia volt a világ legfejlettebb országa, Katháj pedig a legelmaradottabb. Mára Csin lakosai elsajátították a vasgyártás fortélyait.

Meglehetősen jól bántak velem. Gyakran étkeztem kettesben Huannal. Olykor vele tartottam, amikor más nemeséknél tett látogatást. De a hercegnek nem mutattak be.

Amikor megállapítottam, hogy elmúlt fejem felől a közvetlen életveszély, kezdtem magam is csaknem annyi kérdést feltenni Huannak, mint ő énnekem. Azt mondta, élvezettel tölti el barbár szókimondásom. Néhány kérdésem mégsem volt az ínyére. - Miért nem fosztják meg trónjától a herceget? Hiszen nem ő uralkodik.

- Hallgatni is szörnyű! - Huan arcára kiült a megrökönyödés. Villámgyors taglejtésekbe kezdett - hogy elűzze az ördögöt? A heverő szélén foglalt helyet. Az alacsony mennyezetű szoba egy kertre nyílt, s a kertben sápadt virágba borultak a szilvafák.

- Micsoda barbár gondolat! Barbár a javából! Még az olyan ember szájából is, aki a sivatagon túlról jött.

- Bocsáss meg, uram. - Alázatosan lesütöttem a szemem a vörösfenyő padlóra.

- Szörnyű vétség ilyen gondolatot kimondani! Egész testemben borzongok tőle; a gyomrom is belefájdult! - azzal a gyomrához kapott, a kathájiak szerint ugyanis ott lakozik az ész. - Hercegünk szent és sérthetetlen, mert Vu császártól származik. Csakis ő az egek áldásának birtokosa. Ennyit még barbár létedre is tudnod kellene.

- Tudom is, Huan uram. De mint magad is mondtad, a középső birodalom ma még nem az övé. A föld és az ég mérlege - ez a nagy kétkarú fújtató, ahogy bölcseitek nevezik - ma még nincs tökéletes egyensúlyban.

- Igaz, igaz. De azért persze egyensúlyban van. - Igen, szóról szóra ezt mondta. Mindmáig nem sikerült egészen megszoknom, hogy a kathájiak minduntalan összekeverik a jövőt a jelennel, a jelent meg a múlttal, mivelhogy nyelvükben nincsenek igeidők.

Huan látszólag azt mondta, hogy Ping herceg máris elnyerte az ég áldását. Pedig nyilván arra gondolt, hogy egy napon majd elnyeri, de máris az övé, illetve eddig is az övé volt, lévén, hogy az, aki. A katháji nyelvben számtalan ehhez hasonló finomság van. Az eredmény kibogozhatatlan zűrzavar.

- De egyelőre Lojangban székel a császár.

- Nem császár az, hanem Csou hercege.

- Mindenesetre Vu apjának, Vennék leszármazottja. Lojang pedig a középső birodalom fővárosa.

- Akkor is csak egyike a középső birodalom tizenöt hercegének. A tizenöt közül pedig csak tizenegy származik ama nagy Sárga-császárnak a huszonöt fiától, aki feltalálta a tüzet, s akinek utódát, miután megmentette a világot az özönvíztől, az ég megajándékozta a kilenc fejezetből álló tervvel. Később a terv az ő leszármazottjának, Vu császárnak a birtokába került; onnan pedig sok nemzedéken át őhozzá, vagyis ahhoz, aki délnek fordult. - Huan ekkor tisztelettudóan meghajolt a hercegi palota felé. Az a bizonyos valaki, aki délnek fordult, az ég áldását élvező császár. Nem tudom, mi a kifejezés eredete. Ha csillagjós lennék, bizonyára tudnám rá a magyarázatot. Rögtön eszembe jutott, hogy esetleg lehet valami köze az árva csillaghoz, más néven az északi sarkcsillaghoz. Mindenesetre a császár nyilvános szerepléseinek alkalmával mindig népétől északra helyezkedik el.

Attól a pillanattól fogva, hogy elnyeri az ég áldását, a császár az ég élő visszfényének számít, a császárok hosszú sorának legújabb láncszemét látják benne. Ez a lánc egészen a Sárga-ősig nyúlik vissza, ő teremtette a világot, mégpedig úgy, hogy kettétört egy bizonyos hatalmas tojást; a felső feléből lett az ég, alsó feléből pedig a föld. E kettébontott egész részei között csakis úgy lehet összhang, ha az ember szüntelen az ég kedvében jár. Mondanom sem kell, hogy a kathájiak szemében rendkívül fontosak a vallásos szertartások. Annyi más primitív néphez hasonlóan ők is hisznek benne, hogy ősszel nem lesz mit betakarítani, ha hibásan adják elő a tavasszal esedékes úgynevezett tornácjátékot, márpedig az fölöttébb bonyolult színielőadás, számos színész, táncos, énekes és zenész szerepel benne, továbbá maga az uralkodó, ugyanis egyedül ő szólhat a királyi ősökhöz; ezek után letekintenek reá és művére, majd elmosolyodnak - illetve kedvezőtlen esetben összevonják szemöldöküket.

- Akkor hát Ping herceg máris elnyerte az ég jóindulatát. - A herceg nevét mélyen lehajtott fővel ejtettem ki, amikor pedig az eget említettem, még mélyebbre hajoltam.

- Igen, igen. - Huan elmosolyodott. - Pedig Pinget éppúgy nem nevezték ki az ég császárának, mint ahogy a lojangi trónkövetelőt sem. Éppen ezért van Katháj szüntelen válságban. - Nincs olyan katháji uralkodó, aki ne arról álmodna, hogy elnyeri az egyeduralmat és hozzá az ég áldását: mégpedig ebben a sorrendben.

Fölöttébb valószínűtlennek látszik azonban, hogy bármelyikük is képes lesz ugyanúgy leigázni szomszédjait, ahogy Kűrosznak vagy akárcsak Adzsatasatrunak sikerült.

Amennyire meg tudom állapítani, a középső birodalom nagyobb a Gangesz síkságánál, de kisebb a perzsa birodalomnál. Vagy száz évvel ezelőtt az északi Csinnek sikerült megszereznie a hegemóniát, de aztán a déli Csu éppolyan erős lett, mint Csin, így az ég jóindulata továbbra is várat magára. Így álltak a dolgok, amikor Kathájban jártam, és kétlem, hogy azóta bármi változott volna. Minden ellenkező állítással szemben egyik uralkodó sem szeretné, ha a középső birodalom egyesülne, legfeljebb, ha utána ő lenne a birodalom császára. Ilyenfajta egyensúly alakult ki, vagy inkább ilyenfajta egyensúlyhiány.

Még fogságom kezdetén sikerült üzenetet küldenem Luba Fan Csenek. Benne volt minden reményem, hogy egyszer sikerül hazajutnom Perzsiába, de fogalmam sem volt róla, ki tud-e szabadítani. Fogva tartóim különben még azt sem közölték, minek tekintenek. Ha rabszolgának, akkor megvásárolhatna tőlük. Valahányszor felemlítettem azonban, hogy Csin esetleg váltságdíjat kaphatna értem, Huan mindig közbeszólt: - De hiszen csupán kedves vendég vagy minálunk. - Ilyenkor összetette a kezét és azonnal visszakísértetett a cellámba. Az ajtót nem lakatolták le, hiszen úgysem szökhettem volna meg. Éppoly feltűnést keltettem volna Csinben, mint egy néger Szuzában. Illetve még annál is nagyobbat. Szuzában több száz néger lakik, Csinben viszont (legalábbis tudomásom szerint) én voltam az egyetlen fehér.

Amikor kezdtem meglehetősen folyékonyán beszélni katháji nyelven, Huan eléggé részletesen kifaggatott a perzsa közigazgatás felől. Nem sok érdeklődést tanúsított ugyan a Nagy Király iránt, bezzeg annál inkább hegyezte a fülét, ha olyasmire terelődött a szó, hogy miként szabják meg Indiában és Perzsiában a piaci árakat, a kölcsönzött pénz után járó kamat nagyságát, miféle rendőri szervezettel és titkosszolgálattal tartják kordában a lakosságot.

Huan szeretett eldicsekedni velem a többi nemes előtt, és ma is jól emlékszem egy vacsorára, melyen díszvendégként kezelt. Csaknem teljes létszámban jelen volt az államtanács. Pamlagokon térdeltünk, majd a szolgák mindenki mellé egy-egy zsámolyt állítottak. Mint máskor, ezúttal is nagyon szerettem volna a zsámolyra ülni, de ez az egy dolog tilos a hivatalos katháji fogadásokon. A zsámolynak csak az a rendeltetése, hogy nekitámaszkodjanak. Még a kathájiak számára is fárasztó a több órás térdelés, s a zsámoly segítségével szükség szerint ide-oda helyezhetik testük súlypontját.

Mindannyiunk előtt ételekkel telerakott tálak sorakoztak. A minisztereknek nyolc tál étel jár, én hatot kaptam. Az ember bal oldalán csontján főtt húst helyeztek el, továbbá egy tányér rizst jobb oldalán pedig szeletelt húst és egy tányér levest. Ezen a sorrenden nem szabad változtatni. A tányérokon túl további tálak díszelegtek félkörben: darabolt és sült húsok, füstölt hagyma, savanyúság és más efféle volt rajtuk. Télen a főtt halat úgy szolgálják fel, hogy a hasa a házigazda jobb keze felé mutasson, nyáron úgy, hogy a bal keze felé. A szárított húst bal felé hajtják össze. A kancsók szájjal a házigazda felé állnak. És így tovább, és így tovább.

A katháji étkezési szokásokat csaknem olyan szigorú előírások szabályozzák, mint a vallásos szertartásokat. Ha valaki például alacsonyabb rangú a házigazdánál - és engem ilyennek tekintettek -, az illetőnek fel kell emelnie a rizzsel, kölessel vagy más gabonafajtával teli edényt, azután meg kell hajolnia a házigazda felé és el kell tolnia magától a tálat, úgy téve, mintha távozni készülne. Ekkor a házigazda feláll, és maradásra szólítja fel a vendéget, méghozzá sikerrel. Olyanról sohasem hallottam, hogy a vendég el is ment volna. Minthogy azonban a világon minden megtörtént, ami csak megtörténhet, ez is nyilván megesett már. Mindenesetre nem szerettem volna, ha velem esik meg.

Volt egyéb megjegyzésre méltó érdekesség is, de egyre sem emlékszem már. Annál inkább emlékszem arra, hogy milyen ragyogóan főznek minden katháji nemesházban. Még a piacon kapható főtt étel is kiváló minőségű, ahhoz fogható gyönyör pedig, amit az ember akkor érez, ha a nyári hold alatt a Vej-folyó partján álló fűzfához kikötött hajó fedélzetén fogyasztja étkét, sehol sincs a világon.

Ha egyszer túljut az ember a szertartásokon, a katháji díszvacsorák is csaknem olyan pezsgő légkörben zajlanak, mint az athéniak. Kathájban persze sokkal szigorúbbak az illemszabályok, mint Athénban. De hol nem szigorúbbak? Mindazonáltal Huan vacsorája mellett gyakran éles hangú és szókimondó viták folytak. Sőt a vacsora vége felé egyesek még össze is zördültek, ha túlságosan sokat ittak a kölesborból.

Emlékszem, milyen nagy élvezettel fogyasztottam életemben először a híres malacsültet. Nem éppen sokatmondó név. A szopós malacot ugyanis datolyával töltik meg, agyagos szalmával vonják be és megsütik. Ezután leverik róla az agyagot, szeletekre vágják a húst, olvasztott zsírban megpirítják, a szeleteket három napon és éjjelen át illatos fűszerekkel főzik, majd pácolt marhával és ecettel tálalják. Még Lűdiában sincs ehhez hasonló felséges étel. Attól tartok, bizony degeszre tömtem magam Huan asztalánál, az ilyesmi pedig illetlenség Kathájban, jóllehet ezt az illetlenséget mindenki gyakorolja.

Huan elmagyarázta, hogyan készül a malacsült, én minden túlzás nélkül elragadtatásomról biztosítottam, majd így szólt: - De hiszen nálatok is hasonló lehet egy vacsora. - Biztatóan bólintott hozzá.

Visszabólintottam, majd így feleltem:

- Sajnos nem. Ti már elértétek azt a tökélyt, amelyre mi csak törekszünk.

- Ugyan, dehogy! - azzal Huan a többiekhez fordult, és azt mondta: - Különös neve és sajátos sápadtsága ellenére Kűrosz Szpitama éles fegyver. - Éles fegyver Kathájban annyit tesz, hogy okos ember.

A többiek rám néztek, és szemükben több is tükröződött, mint udvarias érdeklődés. De hiszen aligha láttak előttem fehér embert. Mindenesetre mindig megleptem őket, amikor a nyelvükön szólaltam meg. Azt képzelték, a barbárok amúgy disznó módra röfögnek csupán.

Az egyik nemes udvariasan érdeklődni kezdett Perzsia felől. Hogy merre fekszik, milyen messze van. Amikor elmagyaráztam, hogy Csámpától vagy ezer mérföldre nyugatra fekszik - erről a kikötőről valamennyien hallottak már -, mind a tucat fej hitetlenkedő bólogatásba kezdett.

- Azt hallom tőle - mondta Huan, és kivillantotta csaknem fogatlan mosolyát -, hogy országában mindenki az állam alattvalója, és ez az állam a mértéke jónak és rossznak egyaránt.

A nemesek bólintottak is, mosolyogtak is, én úgyszintén. Mondanom sem kell, hogy semmi ilyesmit nem mondtam Huannak.

- Az ég parancsa - vetette közbe az egyik öregember - mindenhol, még a barbár országokban is előbbre való az állam törvényeinél.

Huan felemelte fejét és úgy nézett a tetőgerendára, mintha maga az ég volna. - Amíg az uralkodó élvezi az ég áldását, addig akarata szent. Ugye ez a törvény boldog országotokban? - fordult hozzám Huan mosolyogva.

- Igen, Huan uram. - Eszemben sem volt meghazudtolni fogva tartómat.

- De bizonyára vannak olyan égi törvények - fordult ezúttal énhozzám az öregember, elégedetten, amiért nekem teheti fel a kérdést, és nem kell a kormányfőhöz fordulnia vele -, amelyekhez tartania kell magát az uralkodódnak?

Huan válaszolt helyettem. - Nem kell. Amíg övé az ég áldása. A nyugati barbárok hozzánk hasonlóan úgy vélik, hogy a társadalom afféle lánc, amely az egyénnel kezdődik, a családdal, majd a faluval és az állammal folytatódik. Minden láncszemnek erősnek kell lennie. Mindegyik része az egésznek, vagyis az államnak. Tisztelt vendégünk boldog hazájában - Huan nagyot bólintott felém - az emberek nem önmaguknak élnek, mint valamikor a kezdet kezdetén. Akkoriban, ha két ember találkozott, mindjárt kétféle felfogás csapott össze arról, mi a jó és mi a rossz, ez pedig igen szomorú állapot volt, mivel senki sem tagadhatja, hogy minden gyötrelem abból származik, hogy az emberek nem értenek egyet a jó és a rossz fogalmában. Nos, Perzsia barbárjai bölcsebbek minálunk. Úgy bizony! Azt tartják, hogy ha mindenki úgy cselekszik és úgy gondolkodik, ahogy kedve tartja, akkor nem lehet rend, nem lehet összhang, nem lehet állam. Így aztán a bölcs uralkodó, amikor elnyeri az ég áldását, közli a néppel, mit tekint helyesnek, mit helytelennek, és álláspontja mindenkire nézve kötelező. De persze mindig akad valaki, aki nem engedelmeskedik uralkodójának, azért a perzsa király e szavakkal fordul a néphez: „Ha valaki meghallja, hogy egyesek szót emelnek a jó ellen, haladéktalanul jelentse feljebbvalójának.” Ez aztán a bölcs gondolat! Bölcs a javából! Mindenkinek kötelessége, hogy jelentse az uralkodónak vagy hivatalnokának, ha valaki rosszat cselekszik vagy akár csak céloz rá, hogy rosszat készül cselekedni. És tudjátok, mi lesz az eredménye? Tökéletes boldogság! Mert a nyugati barbárok egyszer s mindenkorra véget vetettek minden felfordulásnak és békétlenségnek. Mindenki az államot szolgálja, az állam alapja pedig... hogy is hangzik az a csodás jelmondat, Kűrosz Szpitama?... Megvan! A fölötteseinkkel való egyetértés elve.

Huan azzal meghajolt felém, mintha én volnék az a képzeletbeli perzsa uralkodó, aki ezt a szentségtelen kormányzati rendszert kiagyalta. Néhány évvel később értesültem róla, hogy az a bizonyos díszvacsora történelmi jelentőségűnek bizonyult. A Csin nemesek több mint egy nemzedéknyi idő óta vitáztak arról, hogyan kellene kormányozni az államot. Huannak meggyőződése volt, hogy Csin fejlődése érdekében olyan fokú rabszolgaságba kell dönteni a népet, amilyenre ez idáig sehol Kathájban, de a világon másutt sem, még Spártában sem tettek kísérletet. Mindenkinek feladatává tették, hogy mindenki másra kémkedjen. A munkaképes férfiakat hol a hadseregbe sorozták be, hol mezőgazdasági munkára küldték, hol útépítésre, hol más egyébre, s így családok tömegeit szakították szét. Minthogy a kereskedők és a kézművesek hajlamosak kedvük szerint vándorolni az országban, Huan azt javasolta, helyezzék törvényen kívül e foglalkozási ágakat. Végül az állam tökéletesebb egyeduralma érdekében titkon azon fáradozott, hogy saját osztályát, az arisztokráciát is megsemmisítse.

Mondanom sem kell, hogy a többi nemes körében Huan elméletei korántsem keltettek egyöntetű lelkesedést. A cselekedeteiről nem is szólva. Ellenkezésüknek, ha udvarias formában is, a díszvacsorán hangot adtak. Néhány évvel később az ellenkezés kevésbé udvarias formát öltött, olyannyira, hogy az ellenpárt meggyilkoltatta Huant. De addigra már éppen elég jó munkát végzett. A kereskedelem és a kézművesség ugyan továbbra is virágzik, és a nemesség is megtartotta hatalmát, az egyszerű férfiak és asszonyok azonban kaszárnyákban kénytelenek élni, és életük minden mozzanatát szigorú állami előírások szabályozzák. Ha valaki szembeszáll az ég parancsát követő Huan-féle kormányzattal, kettéhasítják és figyelmeztetésül a városkapu két oldalára függesztik a testét.

Miközben a malacsültet fogyasztottuk, az öregember ismét hozzám fordult, de úgy, hogy Huan is értsen belőle. - Őseink korában mindenki belső természetének parancsai szerint élt, az emberek kedvesek voltak egymáshoz és nemigen hadakoztak egymás ellen. Biztos vagyok benne, hogy perzsa királyotok azt szeretné, ha alattvalói úgy élnének, mint egykor őseik, összhangban az éggel és önmagukkal.

Huan vidáman összecsapta kezét. De amikor e bölcs barbárnak ugyanezt a kérdést feltettem, így válaszolt: ...Remélem, pontosan fogom idézni szavaidat...

- Persze hogy pontosan! Biztos vagyok benne, Huan uram! - rikácsoltam, mint azok az indiai madarak, amelyeket kitanítottak az emberi beszédre.

- Azt mondtad, hogy a régi időkben az emberek azért voltak jók egymáshoz, mert kevés volt az ember javakból meg nagy volt a bőség. Manapság viszont sok az ember, javakból pedig szűkösség van. Már azokban a régi időkben is, amikor Jü császár uralkodott, nehéz volt az élet, maga Jü is addig dolgozott a földeken, amíg mind le nem kopott a lába száráról a szőr. Ma azonban tízezerszer annyi az ember, mint Jü korában. Így aztán a közjó érdekében kordában kell őket tartanunk, különben gátolnák egymást. Hogy miként? Bevallom, magam nem voltam elég okos hozzá, hogy kigondoljam a megoldást. De bölcs perzsa királyod jóvoltából mégis megtaláltam. - Huan meghajolt felém, s így kénytelen voltam oly mélyre hajolni, hogy belekordult a gyomrom. A kathájiak nagy jelentőséget tulajdonítanak a gyomorneszeknek. Imádkoztam magamban, nehogy ellenségesnek minősítsék tömött bendőm hangját.

- „Használjuk fel az emberi természetet - mondta a perzsák királya. - Az emberek egyes dolgokat szeretnek, másokat nem. Jutalmak és büntetések segítségével kordában tarthatók tehát. Az ilyen ösztönzés alkalmazásával gyakorolja az uralkodó a hatalmát.”

- De ha ezek az... ösztönzők mégsem válnának be, arra az esetre mit ír elő ez a bölcs perzsa? - Az öregember ismét rám nézett. A szeme véreres volt, a halántékán lüktettek az erek. Gyűlölte Huant. Efelől nem lehetett kétség.

- Akkor erőszakot kell alkalmazni, ezt ajánlotta a bölcs perzsa - felelte Huan jóindulatúan. - Az erő az a csodaszer, amely engedelmességre készteti a tömegeket.

Felséges volt az étel, mégis életem legriasztóbb vacsorája volt az aznapi. Huan eszköznek használt a többi nemessel vívott harcában. Csin lakosságának szerencséjére a nemesek nem fogadták meg Huan durva receptjét, és ő is csak az maradt haláláig, ami azidáig volt, első az egyenlők között. Mégis sikerült olyannyira megkeserítenie az egyszerű emberek életét, hogy hacsak az állam össze nem omlik, semmi sem szabadíthatja meg a népet a rabszolgasorból, amelybe Huan juttatta. A spártaiakat legalább rászoktatják, hogy szeressék államukat, és természetesnek tekintsék állati sorsukat. Csin népe enyhén szólva nem szereti Huant.

A díszvacsora végén mindenki fohászt intézett az éghez, hogy adjanak hosszú életet a hercegnek. Meglehetős megrökönyödéssel tapasztaltam, milyen heves odaadással fordulnak a vacsoravendégek az éghez e kéréssel. Hiszen a hercegnek valójában nem is volt semmi hatalma. A nemesek mégis könnyeztek a gondolatra, hogy meghalt. Meghatottságukat a kölesbor számlájára írtam. De három hónappal később, amikor Ping herceg csakugyan meghalt, rá kellett jönnöm, hogy könnyes aggodalmuk őszinte volt.

Annak a végzetes napnak a hajnalán harangszóra ébredtem. A harangszót fergeteges dobpergés követte. Zokogás hangja töltötte be a várost.

Sebesen felöltöztem és az udvarra siettem. Huan éppen akkor szállt fel szekerére. Viseltes ruhájában olyan volt, mint egy koldus. A kocsis nagyot kiáltott, ostorával a négy ló közé csapott, s a kocsi máris eltűnt a szemem elől.

A személyzet egyik tagjának elbeszélése szerint a herceg alig valamivel hajnal előtt halt meg. - Ha túl sok bort ivott, állítólag a heréltet szólította, hogy segítsen neki hányni, s az segített. De ezúttal nem bort hányt, hanem vért. Szörnyű nap ez Csin életében. Fekete nap. Úgy bizony, úgy bizony!

- Szerette a nép?

- De mennyire, hogy szerette. Különben hogy lehetett volna ő az, aki délnek fordult? Most pedig, lám, nincs többé. - A szolgáló könnyekben tört ki. Csin-szerte szemlátomást mindenki zokogott. Nem értettem, miért, hiszen tudtam, hogy Ping herceg nem volt népszerű. Ami még fontosabb, a hat család tehetetlen bábja volt. Mitől akkor ez a nagy gyász?

A temetési szertartáson jöttem rá. Huan háza népével álltam a téren, amelynek közepén a hercegi palota emelkedik. Ha eltekintünk a bejárat előtti zászlósortól, bizony szegényesebb a kormányfő palotájánál. A zászlódísz azt jelképezi, hogy a palota lakója az ég áldását élvezi. Azon a napon fekete és vörös zászlók csüngtek baljósán a rúdon. A forró napon szellő sem rezdült, mintha elfogyott volna a levegő. Hiába ásítottam szüntelen, arcom kabátom ujja mögé rejtve, állandó légszomjjal küszködtem. Ezt nemcsak a forróság számlájára írtam, hiszen a téren szorongó tízezer férfi és nő lélegzéséhez ennél sokkal több levegő sem lett volna elég. Az emberek tökéletes csendben álltak a téren és bámultak a palota kapujára. Csin népénél csendesebb és engedelmesebb valószínűleg nincs a földön, hallgatását azonban fenyegetőnek éreztem, afféle földrengés előtti csendnek.

A palota kapuja kitárult. Huan jelent meg, mögötte az államtanács tagjai, azok mögött pedig vagy tucat katona fényesre mázolt gyaloghintót vitt a vállán. A gyaloghintó tetején feküdt a herceg. Testét skarlátvörös selyembe öltöztették és ezernyi drágakővel ékesítették. Mellén ragyogó, sötétzöld színű jáde korong ékeskedett, az ég kegyének jelképe.

Szolgák hosszú sora következett, mindenféle selyemládikákat, háromlábú aranyállványokat, bőrdobokat, elefántcsont szobrokat, díszes fegyvereket, tollakból varrt válaszfalakat cipeltek, meg egy ezüstágyat. Mindezek az értékes tárgyak a fejedelem sírboltját voltak hivatva díszíteni, s mondhatom, elképesztően költséges mulatság volt. Nem a levegőbe beszélek. Huan megkért, hogy készítsek pontos könyvelést róla, mi került a sírboltba, hogy aztán aszerint készítsék el az államtanácsban az új herceg elé terjesztendő költségvetést.

A tér túlsó oldalán Huan és minisztertársai – mint később kiderült - mérföldnyi hosszú temetési menet élére álltak. A nemesek hintói mögött nyolc fehér ló által vont szekér haladt. Ping herceg testét úgy kötözték a bakra, mintha maga hajtaná a nyolc lovat. Mondhatom hátborzongató látvány volt. A sírboltba szánt tárgyakat más szekerekre rakták, a hárem több száz hölgye pedig további hintókat foglalt el. Sírtak, jajgattak a fátyluk mögött.

Több mint egy órába telt, míg a szekerek a városon át a déli kapuhoz értek. Itt Huan valamiféle áldozatot mutatott be az egyik helyi ördögnek. Ezután egy kacskaringós úton abba a völgybe vezette a menetet, ahol a királyok a szardeiszihez hasonló mesterséges dombocskák alatt pihennek.

Legnagyobb meglepetésemre egy magas, karcsú férfi vörösre festett hintájába invitált, és így szólt hozzám:

- Rajongok a fehér emberekért. Három fehér rabszolgám is volt. De kettő meghalt, a harmadik meg beteg. Megcsókolhatod a kezem. Sö hercege vagyok, Csin néhai hercegének, valamint Lu és Vej hercegének unokatestvére. Igaz, mi, hercegek, mind rokonok vagyunk, hiszen Ven császár valamennyiünknek őse volt. Hová valósi vagy?

Igyekeztem elmagyarázni neki. A herceg semmit sem tudott Perzsiáról, de több utazást tett nyugaton, mint bármely ismerősöm Csinben. - Egy évet töltöttem Csámpában - mondta. - Nem mondhatnám, hogy jól éreztem magam. Vagy a forróság kínzott, vagy az eső. Aztán olyan sötét bőrűek az emberek. Azt hittem, fehérek lesznek, mint te. De megtudtam, hogy ha fehér embereket akarok látni, legalább fél évet kell még utaznom nyugat felé, s már a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy ilyen sokáig távol legyek a világtól. - Belecsípett az arcomba, és figyelmesen szemügyre vette az ujja között tartott bőrdarabot. - Nicsak, milyen vörös lettél! - állapította meg gyönyörködve. - Akárcsak a régi rabszolgáim. Nem tudok betelni ezzel az elvörösödő, majd elfehéredő arcotokkal. Mit gondolsz, eladna nekem Huan?

- Nem vagyok benne biztos - feleltem igen óvatosan -, hogy rabszolga vagyok-e.

- Persze hogy az vagy. Barbár vagy, ha nem hordod is kívül a köntösöd bal szárnyát. Pedig jobban tennéd, ha kívül hordanád. Szórakoztatóbb volna. És a hajadat is ki kellene fésülnöd. Minek törekszel civilizált külsőre? Hiszen épp az benned az érdekes, hogy más vagy, mint az itteni rabszolgák. Mert az nem vitás, hogy rabszolga vagy. A miniszter házában laksz. Azt teszed, amit parancsol. De még mennyire hogy rabszolga vagy. Nem is értem, miért nem közölte veled Huan. Csúnya dolog tőle, mondhatom. Igaz, olyan félénk. Biztos azt képzeli, neveletlenség volna egyenesen a szemedbe mondani, hogy rabszolga vagy.

- Inkább hadifogoly vagyok, azt hiszem.

- Hadifogoly? Miféle hadról beszélsz? - Sö hercege felállt a hintóban és körülnézett. - Nem látok itt semmiféle hadat - jelentette ki. A temetési menet kétségkívül tökéletesen békés, kékesszürke tájon kígyózott át némán, s haladt el a fejedelmi temetőt szegélyező csipkés mészkődombok között.

- A Nagy Király követeként érkeztem.

A herceg nagy érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet. Perzsiáról azt sem tudta, eszik-e vagy isszák, Magadháról azonban nagyon is pontos fogalmai voltak. Amikor elmondtam neki, hogy Adzsatasatru lánya a feleségem, eltátotta a száját. Akkor sok rokonoddal találkoztam, köztük Adzsatasatru nagybátyjával is: ő volt Csámpában a helytartó, amikor ott jártam. - A herceg izgalomba jött, még a kezét is összedörzsölte örömében. - Biztos vagyok benne, hogy a tulajdonosod pazar váltságdíjat kaphat érted a királytól, már csak ezért is meg kell hogy szerezzelek Huantól. Azután eladlak majd az apósodnak. Tudod, mindig pénzszűkében vagyok.

- De hiszen azt képzeltem volna, hogy Sö uralkodója pénz dolgában is... az ég támogatását élvezi! - Lassan sikerült elsajátítanom a kathájiak cirkalmas beszédmodorát. A szavak valójában sohasem azt jelentik, ami az értelmük, a különféle kézmozdulatok, taglejtések és testmozdulatok pedig elképesztően bonyolult külön nyelvet alkotnak. Nem is sikerült elsajátítanom.

- Hercegségem rég nem azonos már önmagával, be sem teszem a lábam Söbe. Inkább állandóan úton vagyok udvartartásommal, meglátogatom számos unokatestvéremet, és sárkánycsontot gyűjtök. Bizonyára hallottad, hogy enyém a világ leggazdagabb sárkánycsont-gyűjteménye. Nos, a szóbeszéd igaz. Valóban az enyém. Minthogy azonban a csontok szüntelen velem utaznak, tízezer szekeret kell fenntartanom, az pedig költséges mulatság. De ha majd eladlak Magadha királyának, akkor végre meggazdagszom.

Sö hercege hajmeresztő személyiség volt, és fölöttébb mulattatta a kathájiakat. Születésekor a Sö Csu-liang nevet kapta, Lu hercegének volt törvénytelen fia. E kétes helyzetével azonban elégedetlen volt, ezért Sö hercegének adta ki magát. De Sö nevű ország nem létezik. A szó szent földet jelent, így nevezik azt a földhányást, amely valamennyi katháji állam határában fogadja az érkezőt. A herceg kedvtelve híresztelte, hogy egykor valahol mégiscsak létezett egy Sö nevű állam, s ő annak örökös fejedelme. Mohó szomszédai azonban elfoglalták területét, Sö megszűnt létezni, csak kóbor hercege őrizte tovább az emlékét. A katháji nemesek élvezettel szokták vitatni, hogy vajon - Lu hercege révén - valóban folyt-e ereiben fejedelmi vér. Minthogy azonban kétségkívül Ven császártól származott, Katháj valamennyi uralkodója kénytelen volt vendégül látni. Es mivel a herceg szüntelen egyik udvartól a másikig vándorolt, nem volt sok pénzre szüksége. Személyzete idős szolgákból állt, ezenkívül fenntartott tizennégy lovat, hat társzekeret (a tízezres szám afféle katháji túlzás, s csak annyit jelent: sok), továbbá egy törött tengelyű harci szekeret.

Egyesek szerint a herceg hihetetlenül gazdag volt, csak még annál is fukarabb. Mások szerint viszont szegény volt, és a sárkánycsont-kereskedelemből tartotta fenn magát. Nyugaton, ahol e kőszerű csonttöredékek mindenfelé előfordulnak, zavartalanul szekerére rakta őket, aztán keleten, ahol ritka a sárkánycsont, eladta az orvosoknak. Szerencsémre sohasem találkoztam a félelmetes szörnyekkel, de a herceg közölte velem, hogy több mint harmincat ölt meg. - Persze még fiatalkoromban. Bizony én sem vagyok már a régi. - Éjjel-nappal képeket festett ezekről a szörnyetegekről, és mindenfelé árusította a festményeit. Ahogy a temetési menet a császár állítólagos sírját jelző magas földhányáshoz közeledett, a herceg azt javasolta, találjuk meg a módját, hogy megszabaduljak Huantól. - Biztosan hatással vagy rá. Hiszen ha nem volnál, rég megölt volna. Hamar ráun mindenre, mint a gátlásos emberek általában.

- Nem hiszem, hogy bármiféle hatással volnék a miniszterre. Némely apró dologban hasznomat veszi. Most éppen a könyvelését vezetem.

- Szóval értesz a számtudományhoz? - A herceg felém fordult és rám hunyorított. A leszálló nap addigra szemmagasságba ért. Jó munkát végzett: mintha elégette volna a levegőt. Se azelőtt, se azóta nem volt olyan légszomjam, mint Csinben a forró évszak idején.

- Igen, herceg uram. - Olyannyira szerettem volna, ha megvásárol, hogy nem riadtam vissza semmi hazugságtól. - Az én népem építette a piramisokat, amolyan matematikai gyakorlat gyanánt.

- Hallottam a piramisokról - mondta a herceg elismerően. - Na, majd csak kigondolok valamit. Törd a fejed te is. Kár, hogy nem bűnöző vagy, mert az új herceg trónra lépésekor mindig bűnbocsánatot ad az elítélteknek. De talán így is rávehetjük az új herceget, hogy szabadon bocsásson, ha ugyan Huan megengedi neki, ámbár nem hiszem, hogy megengedné. Másfelől viszont ha szabad volnál, hogyan is adhatna el nekem? Ez aztán a feladvány, igaz?

Egyetértettem. De nem is tudott volna olyat mondani ez az elbűvölő őrült, amivel egyet ne értettem volna. Benne volt minden reményem. Csakis az ő révén szabadulhattam el Csinből, márpedig minden vágyam az volt, hogy elszabaduljak. Ezt a vágyamat tovább fokozta, ha ugyan fokozható volt még, a Vu császár sírdombjánál rendezett temetési szertartás.

A szekerek és a hintók félkörben helyezkedtek el a kúp alakú sírdomb előtt. Ha nem a legendás Vu pihent is a földhányás alatt, annyi biztos, hogy valamilyen ősi fejedelem, mert a dombon a királyi felségjele, a törpefenyő nőtt, annak pedig ezer év is kell, mire a kathájiak szemében szentnek számító göcsörtös alakot ölt.

A szekerek gazdájuk rangja szerint foglaltak helyet, így tehát Sö hercegével együtt meglehetősen közel kerültem a kormányfőhöz, és kitűnően megfigyelhettem a szertartást. Mögöttünk a több ezer főnyi tömeg legyezőszerűen terült el a lankás ezüstszürke dombokon.

Nem tudnám megmondani, miféle szertartásra számítottam. Gondoltam, hogy áldozatokat mutatnak be, és ebben nem is tévedtem. A földhányástól délnyugatra tüzeket gyújtottak, és nagyszámú lovat, birkát, disznót és galambot mészároltak le.

Az állam urai igen találékonynak bizonyultak az áldozat elosztásában, akárcsak minden másban. Minden résztvevő mérőbotot kapott, s ennek hosszúsága szerint részesülhetett a feláldozott állatok húsából. Következésképp mindenkinek jut a húsból, és ráadásul elkerülhetővé válik az a fajta illetlen tömegverekedés, amely Babülónban, de még Perzsiában is bizony sötét árnyékot vet a szertartásokra. Úgy hallottam, hogy Huan ötlete volt az újítás, mindenesetre később valamennyi katháji állam átvette. Perzsiában hiába próbáltam rávenni a mágusokat, hogy vezessék be a mérőbot-rendszert. Haoma gőzös szertartásaikon ünneprontó zűrzavar uralkodik, de bánják is ők.

Az új herceg tőlünk északra foglalt helyet. Az előírásoknak megfelelően egymagában állt. Éppoly öregnek látszott, ha ugyan nem öregebbnek, mint az elődje. Igaz, Sö hercege szerint nem fia, hanem unokatestvére volt a halottnak. A minisztertanácsnak Ping herceg egyik fia sem felelt meg, helyettük erre az ismeretlen unokafivérre esett a választás, ő pedig, mondta Sö hercege, közismerten ostoba. - Éppen olyan, amilyenre a minisztertanácsnak szüksége van.

- Mindig a miniszterek választják az uralkodót?

- Aki az ég áldását élvezi, leghívebb szolgáit nevezi ki miniszterré. - A herceg hangja hirtelen élesre váltott. Később jobban is megismertem, és megállapítottam, hogy testében két különféle ember lakozott, sőt két egészen különböző modor is. Az egyik bizalmaskodó volt és agyafúrt, őt mély hangjáról ismerhettem fel; a másik rendkívül titokzatosan viselkedett és vékony, magas, monoton hangon beszélt. Értésemre adta, hogy a hely és az idő nem alkalmas a fejedelmek furcsa helyzetének megvitatására. Mint csakhamar megtudtam, a hercegek kevés kivételtől eltekintve semmiféle hatalommal nem rendelkeznek, birodalmukat pedig az örökletes miniszteri tisztségeket betöltő nemesek kormányozzák, esetleg más örökletes tisztségek betöltőivel együtt. Az ég áldása pusztán csalóka álom, amely egyszer talán beteljesülhet, de eddig még sohasem teljesült be.

Csin új hercege harsány hangon szólt őseihez. Egy szavát sem értettem. Miközben az éghez fohászkodott, a rabszolgák az egyik meredek mészkőszikla lábánál tátongó, szemlátomást természetes barlangba hordták a ládákat, a háromlábú állványokat, a bútorokat. Közben szólt a zene. Vagy háromszáz zenész játszott egyszerre, s idegen fülnek kifejezetten bántóan hangzott a munkájuk. Később megbarátkoztam a katháji zenével. Különösen azokat a kisebb-nagyobb köveket szerettem meg, amelyek kedves hangot adnak, amikor kalapáccsal rájuk ütnek.

Az ősökhöz intézett szózat után a szolgák vállukra emelték a gyaloghintót, amelyen az új herceg elődjének holtteste pihent. A zene elhallgatott. A tucatnyi szolga halálos csendben haladt el a gyaloghintóval az új herceg előtt, s lépett be a barlangba. Abban a pillanatban, ahogy a holttest eltűnt a bejárat mögött, mindenki kifújta a belé rekedt levegőt. Hátborzongató hangú szél kerekedett tőle, olyasféle, mint egy nyári vihar első fuvallata.

Sö hercegére néztem. Úgy gubbasztott a szekér szélén, mint egy tollakat hullató madár, s csillogó szemét a barlangra szegezte. A szolgák, akik a holttestet bevitték, nem tértek vissza. Vagy száz lefátyolozott nő indult meg lassú menetben a barlang felé. Némelyik az elhunyt herceg felesége volt, mások az ágyasai, megint mások táncosnők, rabszolganők. A nőket a férfiak és heréltek menete követte, élén azzal az öreg nemessel, aki a malacsült-vacsorán is részt vett. A férfiak egy része testőrtiszt volt, a többiek magas rangú udvari nemesek. Mögöttük zenészek haladtak, hangszerükkel a kezükben, utánuk szakácsok és pincérek következtek, ételektől roskadozó bambuszasztalokkal. A nők meg a férfiak egyenként léptek be a barlangba, illetve addigra világos volt, hogy nem is barlang az, hanem a mészkőbe vájt hatalmas terem.

Mint kiderült, ötszáz férfi és asszony vonult be a barlangba, s mikor az utolsó is eltűnt a bejárat mögött, az új herceg ismét égi őseihez fordult. Ezúttal nagyjából megértettem, mit beszél. Név szerint említette s egyenként dicsőítette őseit. Eltartott egy ideig. Aztán arra kérte őket, fogadják be elődjét az égbe. Ping herceget „a legjószívűbb” néven említette. Kathájban a halottakat sohasem nevezik a saját nevükön, abból az ésszerű megfontolásból kiindulva, hogy ellenkező esetben szellemük visszatér a földre és kísérteni kezd. A herceg megesküdött, hogy ha a legjószívűbbet befogadja az ég, ő maga hiánytalanul meg fogja tartani azokat az előírásokat, amelyek összhangot teremtenek az ég és a föld között. Az ősök áldását kérte az árvára. Fogalmam sem volt róla, kire gondol. Később megtudtam, hogy az uralkodók gyakran nevezik magukat árvának vagy magányosnak, minthogy atyjuk, illetve elődjük természetesen meghalt. Első számú feleségüket annak a bizonyos valakinek nevezik, a nép pedig a herceg valakijének. Maga az asszony kisfiúnak nevezi magát. Nem tudom, miért. Furcsák ezek a kathájiak.

A barlangban megszólalt a zene. Minden jel szerint kezdetét vette a tor. Egy órán át álltunk arccal északnak, a herceg pedig délnek. Végig szólt a zene. Azután egyenként elhallgattak a hangszerek. Utoljára egy bronzharang kongása hallatszott. Minden szem a barlang bejáratára szegeződött. Mellettem Sö hercege reszketett. Először azt gondoltam, rosszul érzi magát, pedig mindössze izgatott volt.

Amikor a bronzharang is elhallgatott, Sö hercege nagyot sóhajtott. Igaz, mindenki felsóhajtott, mintegy varázsszóra. Ekkor váratlanul megjelentek a barlang szájában az emberek, akik a vállukon bevitték a gyaloghintót. Mindegyik kardot tartott a jobb kezében; és mindegyik kardról csöpögött a vér.

Ünnepélyesen üdvözölték új urukat, az pedig égnek emelte az arcát és felüvöltött, mint a farkas. A tőle délre álló alattvalók egyöntetű üvöltése volt rá a válasz. A lélegzetem is elállt az ijedtségtől. Nem is emberekkel álltam szemben, hanem farkasokkal. És a szemem láttára kezdték kimutatni igazi arcukat. Még Sö hercege is részt vett az üvöltésben. Égnek emelte az orrát, s üvöltés közben előtűntek vadállati hosszúságú fogai.

Álmaimban néha ma is visszatér ez a szörnyű üvöltés, s újra átélem azt az elborzasztó pillanatot, amikor a tizenkét véres kezű férfi dolgának végeztével kilépett a barlangból. Ötszáz férfit és asszonyt gyilkoltak le, hogy holttestük az örökkévalóságig uruk szolgálatára álljon. Az emberáldozat mifelénk sem ismeretlen, de olyan méreteket sehol sem ölt, mint Kathájban. Megtudtam, hogy amikor az ég fia meghal, udvartartásának ezer tagját végzik ki, és ekkor nyomban megértettem, miért fohászkodtak oly különös átéléssel a malacsült-vacsora vendégei a herceg egészségéért. Életében szabadon megvethették a fejedelmet, de a halálában sokuknak osztoznia kellett. Csinben az a szokás, hogy a minisztertanácsnak egy tagját áldozzák fel, s azt az egyet sorshúzással jelölik ki. A sors és a rendkívül agyafúrt Huan úgy akarta, hogy éppen az az öreg miniszter húzza a végzetes cickafarkkóró pálcikát, aki a vacsoránál ellentmondott a kormányfőnek.

A barlang bejáratát eltorlaszolták. Kezdetét vette a zene, a tánc, a tor. Később a sírbolt bejáratára földhányást emeltek. Mondanom sem kell, hogy a tolvajoknak nagy kísértés a fejedelmi sírbolt, és a herceg ravatala mellé elhelyezett értéktárgyak rendszerint már nem sokkal a temetés után forgalomba kerülnek.

Huan nem volt hajlandó eladni engem Sö hercegének. - Hogy is adhatnálak el? Hiszen követ vagy, senki sem korlátozhat mozgásodban.

- Ebben az esetben, Huan uram, talán itt az ideje, hogy Sö herceg társaságában útra keljek.

Pimaszságom mosolyt csalt rabtartóm arcára.

- Csak nem akarod kockára tenni az életedet? Csak nem kelnél útra olyasvalakivel, aki sárkányok után koslat a vadonban, banditákkal hadakozik és boszorkányokkal szűri össze a levet? Veszedelmes férfi ám Sö hercege! Olyannyira megszerettelek, hogy semmiképpen sem tehetlek ki ilyen veszedelmeknek e néked idegen földön. Nem, nem, szó sem lehet róla!

Ellenvetésnek nem volt helye. De én a fejembe vettem, hogy elmegyek. Amikor elhatározásomat közöltem a herceggel, meglepő találékonyságról tett bizonyságot. Álruhában viszlek magammal, súgta a fülembe. A kormányfő heti fogadónapján történt. Ilyenkor Csin minden zugából Huan elé járulhattak a kérelmezők, s a kormányfő egy alacsony mennyezetű szoba végében fogadta őket. Huan mindkét oldalán háromlábú aranyfüstölő állt, a hatalom jelképe.

Halkan, udvariasan fogadta a kérelmezőket, finom modora sehogyan sem illett vad politikai nézeteihez. Volt olyan agyafúrt, hogy tudta: ha az emberek nem akarják járomba hajtani a fejüket, nem tudja rabszolgasorba hajtani őket. A zsarnoknak tehát előbb meg kell szerettetnie magát. Meg kell győzni a népet, hogy elnyomójának érdekei valójában az ő érdekei, és a lánc, amelyet hordania kell, csupán kedves dísztárgy. Nagy Királyaink mindig is tisztában voltak ezzel. Kűrosztól egészen jelenlegi felvilágosult urunkig, Artaxerxészig a birodalom különböző népeinek mindig is megengedtetett, hogy nagyjából ugyanúgy éljenek, mint korábban, s a Nagy Király által nyújtott biztonságért és jogrendért ne tartozzanak semmivel, csak a kötelező évi adóval. Huannak sikerült meggyőznie Csin tagadhatatlanul barbár és a világtól elzártan élő népét, hogy jóllehet valamikor régen, az aranykorban az emberek úgy éltek, ahogy kedvük tartotta, e kornak vége szakadt, amikor - Huan kedvenc kifejezésével élve - egyszer csak sok lett az ember, a javakból pedig szűkösség állt elő.

Valójában azonban Kathájban aránylag alacsony a népsűrűség, s e gazdag föld számos vidéke lakatlan. A hat százezres lakosú várost kivéve Katháj a két folyó közének dimbes-dombos vidékén épült, kőfallal kerített falvakból áll. Sok a sűrű erdő, kivált nyugaton, délen pedig az indiai dzsungelekhez hasonló buja őserdő húzódik. Következésképp Csin agyonfegyelmezett és kordában tartott lakóitól eltekintve a kathájiak meglehetősen sokat vándorolnak. Ha a paraszt földjét elmossa az árvíz, a gazda a családjával együtt egyszerűen felszedi a sátorfáját, vállára veszi az ekéjét és házának ősi alapkövét, majd másik államba költözik, ott elölről kezdi az életét és új hűbérurának fizet adót.

A legtöbbet a sik vándorolnak. Ennek a szónak nincs sem görög, sem perzsa megfelelője, de a sik osztályának sincs. Hogy megértsük, miről van szó, előbb a katháji társadalom osztályszerkezetével kell megismerkednünk.

A társadalom csúcsán a császár avagy az ég fia helyezkedik el. Őróla annyi elég, hogy valamikor volt, valamikor talán lesz is, de jelenleg nincs. Most, hogy ezt kimondtam, jöttem hirtelen rá, milyen okos dolog is a kathájiaktól, hogy nyelvükben nincs múlt idő, jövő idő és jelen idő. A császárt az öt rend követi a rangsorban. A legmagasabb közülük a hercegeké. Néhány furcsa kivételtől eltekintve (ilyen például Sö hercegének esete) a hercegek az államok névleges és olykor tényleges uralkodói, vagyis nagyjából egyenrangúak a mi királyainkkal és türannoszainkkal; abban is hasonlítanak királyainkra és türannoszainkra, hogy amint az utóbbiak a Nagy Királyt tisztelik hűbérurukként és hatalmuk forrásaként, e hercegek, legalábbis elvben, az ég nem létező fiától nyerték hatalmukat. Ha az ég fia netán mégis megjelenne - vagyis átvenné az egyeduralmat a középső birodalomban -, valószínűleg Csou hercege volna, mert ez a hercegi család a középső birodalom egykori császárától, Ventől származik. Bizonyos, hogy nem lehetne Csin hercege, mert Csin uralkodói Ven kegyetlen fiának, Vunak leszármazottai.

A herceg legidősebb fia gróf, s amikor apja meghal, ő lesz a herceg, hacsak valamilyen előre nem látott esemény meg nem gátolja ebben, ami egyébként nagyon is gyakran előfordul. A herceg többi fia is gróf, de csak a másodszülött elsőszülött fia tartja meg ezt a címet, a többi egy renddel lejjebb lép, az ő fiai még eggyel lejjebb, azoknak gyermekei pedig mindössze bárói rangot viselnek. A legalacsonyabb rangú nemeseknek, a báróknak fiait nevezik sinek. A Csou-dinasztia hatalomra jutása óta eltelt hat-hét évszázad alatt a Csouk leszármazottainak száma több tízezerre duzzadt, a rang nélküliek, más szóval sik, úgy is mondhatnánk, lovagok, egyetlen előjoga, hogy hintón utazhatnak, már ha van rá pénzük.

Újabban nagyon elszaporodtak a lovagok. Az utazó mindenfelé e csaknem-nemesekbe ütközik. Sokan a közigazgatásban szereznek jártasságot, olyasféleképp, ahogyan a mi heréltjeink. Mások tiszti rangban szolgálnak a hadseregben. Megint mások tanítanak. Néhányan, a Zoroaszter-hivőkhöz hasonlóan, arra szentelik életüket, hogy őrködjenek az ég és a föld közötti összhangot fenntartó vallásos szertartások tisztaságán. Mindennek az az eredménye, hogy a legtöbb katháji államot a lovagok igazgatják, holott hivatalosan az öröklődő tisztségek viselői kormányoznak, s ők maguk is csak bitorolják a hercegek hatalmát - ha isteni természetüktől nem is tudták megfosztani őket.

Katháj országútjain valósággal nyüzsögnek a törtető lovagok. Ha valamelyik nem tudja megszerezni, teszem azt, Lu hercegségben a rendőrminiszteri tisztséget, Vejbe utazik, s ott talán többre tartják majd képességeit, mint otthon. Az emberi természet már csak olyan, hogy minél távolabbra kerül a lovag a szülőföldjétől, annál könnyebben kap jó állást.

Következésképp mindig ezrével vándorolnak. Igyekeznek kapcsolatot tartani egymással, s szinte létre is hozták már a maguk központi királyságát. Az ég egyszülött fia helyett manapság tízezer lovag kormányozza Kathájt, és jóllehet az államok szüntelen háborúban állnak egymással, a lovagoknak gyakran sikerül mérsékelniük uraik vadságát - kivéve az egy Csin hercegséget, ott ugyanis nemigen van befolyásuk Huanra és zsarnoktársaira.

Végül a katháji osztályszerkezet nemrégiben új elemmel bővült, a nemesekével. Ez a csoport - osztálynak nem nevezhető - azokból áll, akik az ég útjait követik. Hogy feladatuk korántsem egyszerű, arra akkor térek ki, amikor a Konfuciusz néven is ismert Kung mesterről ejtek majd szót. Állítólag ő találta ki a nemes fogalmát. Olyan rang ez, amelyre a lovagok nagyon is törekszenek, mások azonban nemigen.

Miközben Huan a kérelmezők kéréseit és panaszait hallgatta, Sö herceggel szökésemen törtük a fejünket. - Le kell borotválnod a szakálladat - mondta a herceg, s úgy tett közben, mintha az egyik tollernyőt csodálná. - Női ruhába öltöztetünk. Ágyasomnak foglak álcázni.

- Ki hallott már fehér ágyasról?

- Mindenki tudja, hogy Sö hercegének éppen az ilyen ínyenc falatokhoz fűlik leginkább a foga.

A herceg szemlátomást pompásan mulatott a dolgon. - De inkább ne kockáztassunk. Jobb lesz, ha elsötétíted az arcod. Majd kapsz tőlem arcfestéket. Magam is használom. És persze fátyolt fogsz viselni.

- Nem motozzák meg a kíséretedet? - Tudtam, hogy a város kapuinál és Csin országútjain rendszeresen ellenőrzik az utazókat. Az emberek tömegesen próbáltak megszabadulni Huan boldogító uralma alól.

- Odáig nem merészkednek! Hiszen magam is uralkodó vagyok. De ha mégis... - a herceg összedörzsölte hüvelykujját és mutatóujját: ez a mozdulat mindenütt megvesztegetést jelent.

Huan egyszer csak mellettünk termett. Megvolt az az egyedülálló képessége, hogy hangtalanul egyszerre százfelé is jelen legyen. Gyakran eszembe jutott, hogy olyan, mint egy rohanó felhő földi árnyéka.

- Hercegem... Mélyen tisztelt követ! Látom, tetszik a tollernyőm.

- Igen - felelte Sö hercege simulékony modorban. - Épp az imént kezdtem magyarázni vendégünknek, mi a jelentése. - Odanéztem és most láttam meg, mit is ábrázol az ernyő. Nyolc fehér madarat a viharos égen.

- Ha valaki, hát te tudod, mit jelent, hercegem. - Huan hozzám fordult. - Sö hercege mindent tud fejedelmi családunkról, hiszen maga is tagja.

- Úgy van. Az elhunyt legjószívűbb ükapja az én ükapám bátyja volt. Tingnek hívták. Egy ízben zenészek érkeztek hozzá északról. Azt állították, hogy minden zenét el tudnak játszani, ami egykor Vu császár udvarában elhangzott. Ting herceg nem hitt nekik. Ki hitt volna a helyében? Mindenki tudja, hogy az ősi Csou-udvar szent zenéje időközben menthetetlenül elfajult vagy feledésbe merült. Ting meg is mondta ezt a zenészeknek. De vezetőjük - egyébként nem volt vak, ami fölöttébb gyanús, mert hiszen a főzenésznek vaknak kell lennie -, szóval vezetőjük azt mondta: „Bebizonyítjuk neked, hogy közel tudjuk hozni az eget a földhöz.”

- Azzal rázendítettek. Különös, túlvilági zenét játszottak. Túlvilági, de nem mennyei zenét. Dél felől nyolc fekete madár jelent meg az égen és táncra perdült a palota tornácán. Ekkor nagy erejű szél söpört végig a városon. Lefújta a palota tetejéről a cserepeket. A szent edények összetörtek, Ting herceg megbetegedett, és három éven át semmi sem termett meg Csinben, egyetlen szál fű sem.

Huan rám mosolygott. - A herceg jól tudja ennek a szomorú, tanulságos esetnek a történetét. Magam is igen komolyan veszem. Ezért is tartom mindig közelemben ezt az ernyőt, nehogy eszembe jusson szentségtelen zenét hallgatni. Nem szeretnénk, ha ismét megjelenne dél felől a nyolc fekete madár.

Aznap éjszaka a herceg inasa megvesztegetéssel rávette Huan egyik szolgáját, hogy éjszaka keressen fel cellámban. Borotvát, arcfestéket, női ruhát hozott. Villámgyorsan szokatlanul magas katháji hölggyé változtam. Azután a szolga nyomában áthaladtam a tompán megvilágított palotán, s miközben a fallal kerített kertbe nyíló oldalsó kijárat felé haladva elléptünk két alvó - vagyis elkábított - őr mellett, a fülemben harsogott a padlódeszkák halk recsegése. Sö herceg inasa a kertben várt. Szerencsénkre holdtalan, csillagtalan volt az éjszaka, súlyos esőfelhők takarták el az eget.

Suhogva osontunk tova a kacskaringós, szűk utcákon, akár a holtak lelke, s ha lámpásának fénylándzsáját előrevetve megjelent egy-egy éjszakai járőr, kapualjakban kerestünk menedéket. A napnyugtától napkeltéig tartó éjszakai kijárási tilalom miatt Jang halott város képét mutatta. Az inasnak engedélye volt rá, hogy az utcán tartózkodjék, de nekem nem. Nem tudom, hogyan vágta volna ki magát, ha megállít egy őrjárat. Szerencsénkre iszonyú mennydörgés közepette megnyílt az ég, és tízezer dob pergésénél is fülrepesztőbb robajjal megeredt a zápor.

Az özönvízben utat vágtunk magunknak a város kapujáig, Sö herceg szekerei már ott vártak indulásra készen. Az inas felemelte az egyik szekér padlódeszkáját, és intett, hogy bújjak be a nálam valamivel kisebb üregbe. Amikor begyömöszöltek, helyükre szögezték a pallókat. A dübörgő viharban nem hallottam az indulási parancsot, de egyszer csak éreztem, hogy megrándul alattam a szekér: a kocsis az öszvérek közé csapott, és zötykölődve áthaladtunk a kapun.

Mint várható volt, két nappal később, mire a Hanku-hágóhoz értünk, utolért Csin rendőrsége. Alaposan átkutatták a szekereket és fel is fedezték a rejtekhelyemet. Csakhogy nem voltam benne. A herceg elővigyázatosságból őrszemeket állított a városból kivezető út mentén. Tudta, hogy ha szökésem felfedezik, Huan őt fogja gyanúsítani. Az őrszemek úgy adtak egymásnak jelt, hogy magasba emelték fényesre csiszolt bronzpajzsukat, s az visszaverte a nap fényét.

Mihelyt tudomást szereztünk róla, hogy a rendőrség a nyomunkban van, egy fa lombjai alatt kerestem menedéket, s a szekerek folytatták útjukat. A herceg lenyűgöző fensőbbséggel fogadta a rendőröket. Emlékeztette őket, hogy új hercegüknek közeli rokona, azonfelül egyenes ági leszármazottja a Sárga-császárnak, továbbá Ven császárnak és így tovább. Mindazonáltal hajlandó hozzájárulni, hogy átkutassák szekereit, és reméli, hogy az égi ősök nem rónak ki rájuk túlságosan szigorú büntetést szentségtörő magatartásukért.

A rendőrök át is kutatták a szekereket, alaposan szemügyre vették a herceg kíséretének minden tagját, férfiakat és nőket egyaránt, és elképedve tapasztalták, hogy nem vagyok közöttük. Az olyan tökéletesen szabályozott államban, mint Csin, senki sem tűnhet el, ha nincsenek magas állású cinkosai. Végül útjára engedték a szekérkaravánt, de legnagyobb keserűségemre öt napon át a nyomában maradtak, és nem is hagyták magára a herceget, egészen, míg a szekerek Csin és Csou határátjelző kőoszlophoz nem értek.

Nemcsak a rendőröktől kellett óvakodnom, hanem a farkasoktól is. Falkába verődve ólálkodtak körülöttem, kíváncsi szemük sárgászöld gyertyákat gyújtott az éjszakában. Fákon aludtam, éjjel-nappal súlyos botot hordtam magamnál, és hevesen káromkodtam, amiért női álruhámhoz nem adtak fegyvert. Láttam fekete medvét is, barna medvét is. Lehet, hogy észrevettek, de semmi érdeklődést nem tanúsítottak irántam. Úgy hírlett, hogy a sötét erdőben banditák tanyáznak, de nem találkoztam emberi lénnyel. Ha időnként el nem hallatszott volna hozzám a herceg kíséretének zsivaja, úgy érezhettem volna, hogy végleg kiszakadtam az emberek világából.

Valahányszor tóra vagy patakra akadtam, négykézláb lefetyeltem a friss vizet, mint az állatok. Ismeretlen bogyókkal, gyökerekkel, gyümölcsökkel táplálkoztam. Gyakran kivert a láz. Egy ízben sárkánynak néztem egy furcsán derengő jelenséget a félhomályban. De a sárkányról kiderült, hogy szokatlan formájú, fényes, zöld-fehér jáde szikla. A jade minden kövek legszebbike.

Egy pehelybozót puha levelei mögül figyeltem, hogyan tisztelegnek a rendőrök búcsúzásul Sö hercegének Vej- és a Taj folyó találkozásánál, hogyan fordulnak vissza, s tűnnek el az erdőben. A Taj folyó túloldalán elterülő takarosan megművelt földek már Csou hercegséghez tartoznak. Az a folyó nem is két államot választ el egymástól, hanem az éjszakát a nappaltól.

A folyó Csouhoz tartozó oldalán a határőrparancsnok hódolattal köszöntötte a herceget jóindulatú felületességgel vizsgálta meg útlevelét, majd vendégszeretőén intett, hogy folytassa útját Lojangba, a középső birodalom fővárosába. Jómagam már sokkal kevésbé ünnepélyes körülmények között léptem Csou földjére. Fűzfaágakból összetákolt kezdetleges tutaj alá rejtőzve keltem át a Taj folyón.

A herceg megrökönyödve üdvözölt. - Micsoda öröm! - És nagyot tapsolt hozzá. - Mégiscsak megkapom azt a váltságdíjat Magadhából. El sem tudod képzelni, mekkora az örömöm! Hát még a meglepetésem! Biztos voltam benne, hogy ha nem a farkasok, hát a farkasemberek martaléka lettél. - Ekkor hallottam először (természetesen már Csou földjén), hogyan nevezik a civilizált kathájiak Csin barbár népét.

A herceg élelemmel kínált, méghozzá saját élelmiszerkészletéből, majd megajándékozott személyes ruhatárának szép darabjaival, egy lazán szőtt, bő aljú tunikával, valamint egy fekete báránybőr köntössel. Lefejtették róluk a hercegi jelvényeket, s ezután bárki lovagnak nézhetett volna; nem többnek, de nem is kevesebbnek. Fölöttébb kényelmetlenül éreztem magam. Gyermekkorom óta először nem volt szakállam. Szakasztott úgy néztem ki, mint egy herélt. Megjelenésem szerencsére mégsem volt feltűnő, mert Kathájban nem megy ritkaságszámba a borotvált arcú férfi