HATODIK FEJEZET
– Az illető nem akarja megmondani a nevét, főfelügyelő úr. Azért bekapcsoljam? Azt állítja, maga tudja, hogy kicsoda.
– Igen, kapcsolja.
Maigret kattanást hallott. Beleszólt; a hangja máshogy csengett, mint egyébként:
– Halló…
Egy pillanatnyi hallgatás után távoli visszhangként érkezett a válasz:
– Halló…
Mind a ketten egyformán elfogódottak voltak. Maigret nagyon vigyázott, nehogy elriassza a telefonálót.
– Tudja, ki vagyok?
– Igen.
– A nevemet is tudja?
– A neve nem fontos.
– Megpróbálja kideríteni, honnan telefonálok?
Félénken beszélt. Bizonytalan volt, próbált bátorságot önteni magába.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem érdekel.
– Nem hisz nekem?
– De igen.
– Biztos benne, hogy én vagyok a Popincourt utcai támadó?
– Igen.
Most hosszabb csend állt be, majd a hang elfogódottan, nyugtalanul megkérdezte:
– Ott van még?
– Igen… Hallgatom…
– Eljuttatták önhöz a levelet, amit az újságba küldtem?
– Nem, felolvasták.
– A képkivágást megkapta?
– Igen.
– Hisz nekem? Nem tart bolondnak?
– Mondtam már…
– Mit gondol rólam?
– Először is tudom, hogy még nem volt elítélve.
– Az ujjlenyomatokból jött rá?
– Pontosan. Szerény, szabályos életet él…
– Hogy találta ki?
Maigret elhallgatott, mire a másik megint pánikba esett.
– Ne tegye le!
– Sok mondanivalója van?
– Nem tudom. Talán. Senkivel sem tudok beszélni…
– Nem nős, ugye?
– Nem.
– Egyedül él. Mára szabadságot vett ki, talán betelefonált az irodába, hogy beteg.
– Maga olyan dolgokat akar kimondatni velem, amelyek alapján azonosítani tud. Biztos nem próbálják meg kiderítem a technikusok, hogy honnan telefonálok?
– A szavamat adom rá…
– Tehát nem akar gyorsan letartóztatni?
– Úgy vagyok vele, ahogy maga. Örülök, hogy a végére jutottunk.
– Honnan tudja?
– Írt az újságoknak…
– Nem akartam, hogy egy ártatlant vádoljanak…
– Nem ez a valódi oka…
– Azt gondolja, hogy el akarom fogatni magam?
– Tudat alatt igen…
– És mit gondol még rólam?
– Hogy elveszettnek érzi magát…
– Az az igazság, hogy félek…
– Mitől? Hogy letartóztatják?
– Nem… Nem számít… Már így is túl sokat mondtam. Beszélgetni szerettem volna, a hangját hallani. Megvet?
– Én nem vetek meg senkit.
– Még egy bűnözőt sem?
– Még egy bűnözőt sem!
– Tudja, hogy előbb vagy utóbb elkap, ugye?
Maigret, hogy véget vessen a dolognak, majdnem bevallotta neki, hogy három fénykép is készült róla, az Anjou rakparton, a templom előtt meg a temetőben. Ha megjelentetné a fényképeket az újságokban, nyilván többen is azonosítani tudnák.
De mégsem árulta el, mert homályosan érezte, hogy az embere nem várná meg, hogy elkapják, csak a holttestét találnák meg a lakásában.
Jöjjön elő magától, szép lassan.
– Mindig vannak nyomok, de nehéz felmérni, melyik az igazán fontos…
– Hamarosan leteszem.
– Mit fog ma csinálni?
– Hogyhogy mit?
– Szombat van. A vasárnapot vidéken tölti?
– Dehogy!
– Nincs autója?
– Nincs.
– Irodai alkalmazott, ugye?
– Igen. Mivel több tízezer iroda van Párizsban, ezt nyugodtan elárulhatom.
– Vannak barátai?
– Nincsenek.
– Barátnője?
– Az sincs. Ha kell valami, beérem azzal, ami akad… Ugye érti?
– Biztos vagyok benne, hogy azzal fogja tölteni a vasárnapot, hogy szép, hosszú levelet ír az újságoknak.
– Hogy lehet, hogy maga mindent kitalál?
– Mert nem maga az első, akivel ez történik.
– Ők hogy végezték?
– Ki így, ki úgy…
– Volt, aki megölte magát?
Maigret nem felelt. Megint csend volt a vonalban.
– Nincs revolverem, és tudom, hogy külön engedély nélkül nem lehet szerezni.
– Maga nem lesz öngyilkos…
– Miből gondolja?
– Akkor nem hívott volna föl.
Maigret megtörölte a homlokát. A látszólag unalmas beszélgetésből, a hangsúlytalan válaszokból szép lassan kezdett kibontakozni a gyilkos személyisége.
– Most leteszem – közölte a hang.
– Hétfőn is felhívhat.
– Holnap nem?
– Holnap vasárnap van, nem leszek bent az irodában.
– És otthon sem lesz?
– Nem, vidékre utazom a feleségemmel.
Maigret gondosan kiszámította minden mondatát.
– Jó magának…
– Igen.
– Maga boldog?
– Viszonylag, mint az emberek általában.
– Én még soha életemben nem voltam boldog.
Hirtelen letette. Lehet, hogy valaki benyitott a fülkébe, akit idegesített, hogy olyan sokáig beszél, vagy túl érzékeny pontot érintett a beszélgetés.
Nem iszákos, de most talán kivételt tesz, hogy bátorságot öntsön magába. Egy presszóból vagy kávéházból telefonált. Ott állt mellette egy csomó ember, nézték, és nem is sejtették, hogy gyilkos.
Maigret felhívta a feleségét.
– Mit szólnál, ha a hétvégére lemennénk Meung-sur-Loire-ba?
Madame Maigret annyira meglepődött, hogy egy pillanatra elakadt a szava.
– De… te… És a nyomozás?
– Hadd főjön egy kicsit a saját levében.
– Mikor indulunk?
– Ebéd után.
– Autóval megyünk?
– Persze.
Madame Maigret már egy éve vezetett, de még mindig nem bízott magában, és leküzdhetetlen rettegéssel szorongatta a kormányt.
– Vegyél valamit vacsorára, meg valami finomat reggelire, mert mire megérkezünk, valószínűleg zárva lesznek az üzletek. Ebédelni a fogadóban fogunk.
A kollégák közül egyedül a derék Janvier ért rá, úgyhogy őt hívta meg egy konyakra.
– Mit csinálsz holnap?
– Tudja, főnök, a vasárnap az anyósomé meg a sógoroké meg a sógornőké…
– Mi lemegyünk Meung-be.
Otthon sietve megebédelt a feleségével. Madame Maigret elmosogatott, és gyorsan átöltözött.
– Hideg van?
– Hűvös…
– Akkor ne a virágos ruhát vegyem föl?
– Miért ne? Hozol kabátot, nem?
Egy óra múlva már több tízezernyi párizsival együtt autóztak kifelé a városból: menekült mindenki a telekre.
A házat ugyanolyan tiszta és ragyogó állapotban találták, ahogy hagyták, mert egy környékbeli asszony hetente kétszer kiszellőztetett, letörölgette a port és átfényezte a parkettát. Kár lett volna ecsetelgetni neki a modern tisztítószerek előnyeit. Mindent bekent viasszal, a bútorokat is, így a házacska finom templomillatot árasztott.
A kertet az asszony férje gondozta. Maigret krókuszokat fedezett fel a fűben, a kert legvédettebb részén, a zárt kerítés tövében pedig nyílt már a nárcisz meg a tulipán.
Maigret rögtön felment az emeletre, felvett egy régi nadrágot és egy flanelinget. Mindig úgy érezte, hogy a ház a gerendáival, sötét zugaival és békés hangulatával egy paplakra hasonlít – de ezt cseppet sem bánta.
A felesége a konyhában tüsténkedett.
– Nagyon éhes vagy?
– Mérsékelten…
A házban nem volt televízió. Melegebb időben vacsora után ki szoktak ülni a kertbe, hogy elnézzék, ahogy lassan leszáll az alkony, és sötétségbe borul a táj.
Aznap este sétálni mentek, szép lassan leballagtak a Loire-ig. A folyó sárosán hömpölygött a hét eleji nagy esők miatt, és letört faágakat sodort magával.
– Gondterhelt vagy?
Maigret jó sokára válaszolt.
– Nem kifejezetten. Felhívott ma délelőtt az az ember, aki megölte Antoine Batille-t.
– Miért? Hogy hergeljen? Vagy kihívásból?
– Nem. Megnyugvásra volt szüksége…
– Éppen tőled?
– Más nem volt…
– Biztos vagy benne, hogy ő gyilkolta meg a fiút?
– Azt mondtam, hogy megölte. Egy gyilkosság előre megfontolt szándékot feltételez.
– És ez nem az volt?
– Ha jól sejtem, nem.
– Miért írt az újságoknak?
– Olvastad?
– Igen. Először azt hittem, hogy valaki hülyéskedik. Tudod már, hogy ki az?
– Nem, de huszonnégy órán belül megtudom.
– Nem akarod elkapni?
– Előbb-utóbb feladja magát…
– És ha nem? Ha megint megöl valakit?
– Nem hiszem, hogy…
Maigret elakadt. Miért ilyen biztos a dolgában? Eszébe jutott Antoine Batille, aki arról ábrándozott, hogy a trópusokon tanulmányozza az emberi fajt, és feleségül veszi a kis Mauricette-et.
Még huszonegy éves se volt, és egy kanális mellett végezte a járdán a Popincourt utcában, ahonnan nem kelt fel többé…
Nyugtalanul aludt. Kétszer is felébredt, azt hitte, csöng a telefon. Nem fog még egyszer ölni – erőnek erejével próbálta megnyugtatni magát. – Tulajdonképpen saját magától fél…
Igazi vasárnap reggeli napfényre, gyermekkori emlékekből ismerős napfényre ébredt. A harmatos kertből csodálatos illat áradt, a konyhában sült a sonka-tojás.
Békésen csordogált a nap, valami mégis beárnyékolta Maigret kedvét. Képtelen volt igazán elengedni magát, a felesége is megérezte.
A kis vendéglőben tárt karokkal fogadták őket. Mindenkivel koccintaniuk kellett, mert a helybeliek szemében már félig odavalósinak számítottak.
– Egy belote-partit ma délután?
Miért ne? Fűszeres disznópástétomot, borban főtt kakast, kecskesajtot és rumos süteményt ettek.
– Akkor négy körül?
– Rendben.
Maigret a fonott fűzfa karosszékével letelepedett a kert legvédettebb zugában, és elszundikált. A napfény cirógatta a szemhéját.
Amikor felébredt, Madame Maigret főzött neki egy csésze kávét.
– Olyan jól aludtál, hogy öröm volt nézni.
Átjárta a mező finom illata, és még a fülében csengett a legyek zümmögése.
– Nem volt furcsa meghallani a hangját a telefonban?
Egymástól függetlenül mind a ketten rá gondoltak.
– Harminc éve vagyok a szakmában, de még mindig megráz, amikor szembekerülök valakivel, aki ölt…
– Miért?
– Mert átlépte a határt.
Nem mondott többet. Értették egymást. Aki öl, valamiképpen elszakítja magát az emberek közösségétől. Az egyik pillanatról a másikra más lesz, mint a többiek. Megpróbálja megmagyarázni a cselekedetét, elmondani, hogy… Szavak tódulnak az ajkára, de nem mondja ki őket, mert tudja, hogy senki nem fogja megérteni.
Így vannak ezzel még az igazi gyilkosok, a hivatásosok is. Agresszívnak, cinikusnak mutatják magukat; hetvenkedni akarnak, próbálják elhitetni magukkal, hogy azért még emberi lények.
– Ugye nem jössz nagyon későn?
– Remélem, fél hét előtt itthon leszek.
Találkozott helyi barátaival; ezeknek a derék embereknek a szemében ő nem a híres Maigret főfelügyelő volt, hanem egy szomszéd, aki történetesen remek horgász. Már feltették a vörös kártyaterítőt. A jobb napokat látott paklinak összeragadtak a lapjai. A bor friss volt és zamatos.
– Maga hív.
– Káró.
A bal oldali szomszédja bemondott egy tercet, a partnere pedig káró dámát.
– Adu…
A délután vígan telt: csapkodták a kártyákat, legyező alakban szétterítették a lapokat az asztalon, bemondták a terceket, a belote-okat. Megnyugtató volt, mint egy halk dorombolás. A tulaj időnként odament hozzájuk, sorban megnézte a lapjaikat, majd bennfentes mosollyal elbandukolt.
Antoine Batille gyilkosa minden bizonnyal hosszúnak érezte a vasárnap délutánt. Maigret remélte, hogy kimozdult otthonról. A saját lakásában lakott vajon, vagy hónapos szobát bérelt egy szerény szállodában?
Maigret remélte, hogy nem maradt a négy fal között, hanem kiment az utcára, emberek közé, vagy beült egy moziba.
Kedden este özönvízszerű eső zúdult a Popincourt utcára – egyébként a La Manche csatornán meg az Északi-tengeren el is tűnt néhány halászhajó.
Nincs-e ennek is jelentősége? Éppúgy, mint Antoine szarvasbőr dzsekijének meg a hosszú hajának?
Maigret megpróbált inkább a játékra koncentrálni…
– Na, főfelügyelő úr, mit mond?
– Passzolok…
Kicsit fejébe szállt a fehérbor. Már nem volt hozzászokva. Itt úgy itták, mint a friss vizet, pedig elég erős volt.
– Haza kellene mennem…
– Ötszáz pontnál megállunk, rendben?
– Jó, menjünk ötszázig…
Veszített, és kifizette a veszteségét.
– Látszik, hogy Párizsban elhanyagolja a belote-ot. Kicsit berozsdásodott, igaz-e?
– Igen, egy kicsit…
– Húsvétkor jöjjenek hosszabb…
– Másra sem vágyom. De sajnos a bűnözők…
Na tessék! Most megint eszébe jutott a telefon!
– Viszontlátásra, uraim!
– Jövő szombaton?
– Talán.
De mégsem volt elkeseredve. Végül úgy alakult a hétvégéje, ahogy tervezte, azt pedig mégsem remélhette, hogy a gondjai, szorongásai nem jönnek utána.
– Mikor akarsz indulni?
– Ahogy bekaptunk valamit. Mi a vacsora?
– Az öreg Bambois hozott egy cigányhalat, megsütöttem.
Maigret csorgó nyállal nézte a hal aranybarna, felfúvódott bőrét.
Lassan haladtak, mert Madame Maigret este még jobban félt a vezetéstől, mint nappal. Maigret bekapcsolta a rádiót, mosolyogva hallgatta az autósoknak szóló információkat, azután a nap híreit.
Főleg külpolitikáról beszéltek. Maigret megkönnyebbülten felsóhajtott, mert egyetlen szó sem esett a Popincourt utcai ügyről.
Ez azt jelentette, hogy a gyilkos jól viselkedett. Semmi gyilkosság. Semmi öngyilkosság. Egy kislányt elsodort a víz a Rhône deltájánál, még volt rá remény, hogy élve előkerül.
Maigret jobban aludt, mint előző éjjel, és már fényes nappal volt, amikor egy teherautó kipufogócsövének durranására felébredt. A felesége nem volt mellette, de langyos volt még a helye, nemrég kelhetett fel, a konyhában kávét főzött.
Madame Maigret áthajolt a lépcső korlátján, úgy nézte, hogyan cammog lefelé a férje, mint anya a gyermekét, akinek aznap nehéz dolgozatot kell írnia. Nem tudott sokkal többet a folyó ügyekről, mint az újságírók, de tudta azt, amit ők nem: hogy Maigret milyen hatalmas erővel próbálja megérteni az ügyeket, milyen szörnyen összpontosít minden egyes nyomozásakor. Tulajdonképpen mindig azonosul azzal, akit üldöz, és hasonló kínokat áll ki.
Maigret-nek szerencséje volt, olyan autóbusz jött, amelynek a tetején is lehetett utazni, így nem kellett eloltania az aznapi első pipáját.
Alighogy megérkezett az irodába, máris telefonált Grosjean.
– Hogy van, Maigret?
– Nagyon jól. Maga?
– Nem gondoltam volna, de végül a nyomorult kis őrszem, ez a Gouvion bizonyult a leghasznosabbnak, és neki köszönhetjük, hogy tanúkra akadtunk két másik rablással kapcsolatban. Az egyiket az Epine-kastélyban követték el, Arpajon mellett, a másikat egy villában a dreux-i erdőben. Gouvion gyakran napokon keresztül figyelte a környék forgalmát. Megesett, hogy együtt falatozott vagy iddogált valamelyik szomszéddal. Remélem, hamarosan megtörik, és kitálal. Egyébként a felesége, aki hajdanában statiszta volt a Châtelet Színházban, könyörög neki, hogy valljon. Mind a négy jómadár a Santéban van, külön cellákban. Mindenképpen tájékoztatom majd, és még egyszer köszönöm. És a maga ügye?
– Haladgat.
Fél óra múlva, ahogy már várta, a reggeli újság főszerkesztője akart vele beszélni.
– Újabb üzenet?
– Igen. De ezt most nem postán küldte el, hanem bedobta a postaládánkba…
– Hosszú?
– Eléggé… A borítékra a következő megjegyzést írta: A Popincourt utcai gyilkosságról szóló szombat délelőtti cikk írójának a kezébe.
– Ugyanúgy, nyomtatott betűkkel?
– Úgy látszik, folyamatosan tud így írni. Beolvassam?
– Legyen szíves.
Tisztelt szerkesztő úr!
Olvastam a legutóbbi cikkeit, többek között a szombatit is, és bár nem tudom megítélni az irodalmi értéküket, az az érzésem, hogy Ön valóban az igazságot keresi. Ez nem minden kollégájára jellemző, a legtöbben szenzációhajhászásból bármit leírnak, az sem zavarja őket, ha a mai állításuk éppen ellentétes a tegnapival.
Ugyanakkor mégis szemrehányást szeretnék tenni Önnek. Legutóbbi cikkében a Popincourt utcai dühöngő őrültről ír. Miért használja ezt a szót, amely egyrészt bántó, másrészt súlyosan elítélő? Mert hét késszúrásról van szó? Nyilván azért, mert később azt írja, hogy a gyilkos úgy szurkált, mint egy őrült.
Tudja, hogy az ilyen szavakkal sok fájdalmat lehet okozni? Vannak helyzetek, amelyek már önmagukban is elég gyötrelmesek, nincs szükség rá, hogy felületes ítéletekkel még fájdalmasabbá tegyük őket.
Erről az a belügyminiszter jut eszembe, aki nem olyan régen, egy tizenöt éves fiúról beszélve a szörnyeteg szót használta, amely aztán bejárta az egész sajtót.
Nem azt kérem, hogy kímélettel bánjanak velem. Tudom, hogy az emberek szemében én gyilkos vagyok. De szeretném, ha ezenfelül nem gyötörnének olyan szavakkal, amelyeket valószínűleg még azok sem gondolnak végig, akik használják őket.
Ami a cikk többi részét illeti, hálás vagyok az objektivitásáért.
Szeretném Önnel tudatni, hogy felhívtam Maigret főfelügyelőt. Megértőnek tűnt, kísértés támad az emberben, hogy rábízza magát. Ám ki tudja, hogy miközben mestersége rákényszerítette szerepét játssza, nem csapdát állít-e.
De azt hiszem, újból fel fogom hívni. Nagyon fáradtnak érzem magam. Holnap bemegyek az irodába. Közönséges aktakukac vagyok.
Szombaton elmentem Antoine Batille temetésére. Láttam az apját, az anyját és a húgát. Szeretném, ha tudnák, hogy nem haragudtam a fiukra. Nem ismertem. Sosem láttam korábban. Őszintén bánom, hogy ilyen nagy fájdalmat okoztam nekik.
Tisztelt szerkesztő úr, maradok odaadó híve.
– Közöljem?
– Nem látok benne kivetnivalót. Sőt. Ettől majd vérszemet kap, újabb levelet ír, és még többet megtudhatunk róla. Fényképezze le a levelet, és legyen olyan kedves, küldje el nekem. De nincs szükség gyorsfutárra.
Tizenkét óra tíz perckor futott be a várt telefon. Maigret már éppen indult volna haza ebédelni.
– Gondolom, egy presszóból vagy egy kávéházból telefonál, a munkahelye környékéről.
– Igen. Siet valahová?
– Épp most indultam ebédelni.
– Nem tudta, hogy telefonálni fogok?
– De igen.
– Olvasta a levelemet? Tudtam, hogy fel fogják hívni. Ezért nem küldtem magának másolatot.
– Szüksége van rá, hogy a közönség elolvassa, igaz?
– Nem szeretném, ha hamis kép alakulna ki bennük. Ha valaki embert ölt, mindenfélét gondolnak róla. Valószínűleg maga is.
– Tudja, én sok gyilkost ismertem.
– Tudom.
– Amikor még létezett kényszermunka, néhányan rendszeresen írtak nekem Guyanából. Némelyek meglátogatnak, miután letöltötték a büntetésüket.
– Ez igaz?
– Ma jobban érzi magát valamivel?
– Nem is tudom. Ma reggel mindenesetre egy kicsit jobban ment a munka. Furcsa hatással volt rám, amikor elképzeltem, hogy az emberek, akik teljesen természetesen viselkednek velem, mennyire megváltoznának, ha kimondanék egyetlen rövidke mondatot.
– Lenne kedve kimondani?
– Néha alig tudom visszafogni magam. Például az irodavezetőmmel, aki nagyon lekezelően bánik velem.
– Párizsban született?
– Nem. Egy kis vidéki városban, de nem mondom meg, melyikben, mert akkor könnyebb lenne azonosítania.
– Mi az apja foglalkozása?
– Főkönyvelő a… mondjuk úgy, egy elég fontos vállalatnál. Bizalmi ember, tudja… Az a balfék, akit a főnök este tízig is bent tarthat, és behívhatja szombat délután vagy akár vasárnap.
– És az édesanyja?
– Ő betegeskedik. Amióta az eszemet tudom, soha nem volt egészséges. Azt hiszem, az én szülésembe betegedett bele.
– Nincsenek testvérei?
– Nincsenek. Éppen ezért. Egyébként az anyám nagyon adott az otthonára, és a ház mindig ragyogó tiszta volt. Az iskolában is én voltam az egyik legtisztább gyerek. A szüleim büszke emberek. Azt akarták, hogy orvos vagy ügyvéd legyen belőlem. De elegem lett a tanulásból. Akkor kitalálták, hogy lépjek be abba a cégbe, ahol az apám dolgozott, ugyanis az a város legnagyobb cége. De nem volt kedvem ott maradni. Úgy éreztem, fuldoklom. Párizsba jöttem…
– És most Párizsban fuldoklik egy irodában, nem igaz?
– Csakhogy amikor eljövök onnan, senki nem ismer. Szabad vagyok.
Könnyedebben, természetesebben beszélt. Már nem félt annyira. Megritkultak a hallgatások is.
– Mit gondol rólam?
– Ezt már kérdezte, nem?
– De úgy általában. Eltekintve a Popincourt utcától…
– Azt gondolom, hogy több tízezren, több százezren élnek úgy, mint maga…
– Igen, de a legtöbben nősek, és gyerekeik vannak.
– Maga miért nem nősült meg? A… betegsége miatt?
– Ezt komolyan kérdezi?
– Igen.
– És mindig azt mondja, amit gondol?
– Igen.
– Képtelen vagyok megérteni. Maga nem olyan, amilyennek én a Bűnügyi Rendőrség felügyelőit képzeltem.
– Itt is van mindenféle ember. Még az Orfèvres rakparton sem vagyunk egyformák.
– De főleg azt nem értem, amit a múltkor mondott… Kijelentette, hogy huszonnégy órán belül tudni fogja, ki vagyok.
– Ez így is van.
– De hogyan?
– Majd elmondom, ha találkozunk.
– Miért nem tartóztat le azonnal?
– Ha megkérdezhetem, miért ölt?
Most mélyebb hallgatás volt a válasz, mint az előbb, és Maigret megijedt, hogy talán túl messzire ment.
– Halló – szólt bele a kagylóba.
– Igen…
– Elnézést kérek a durvaságért… De szembe kell nézni a tényekkel…
– Tudom. Higgye el, én próbálok… Talán azt hiszi, azért irkálok az újságoknak és azért hívogatom magát, mert magamról akarok beszélni. Pedig ez mind-mind hazugság!
– Mi hazugság?
– Ami az emberek fejében van. Amit kérdezgetni fognak az esküdtszék előtt, ha majd odakerülök; a főügyészhelyettes vádirata… de leginkább a saját ügyvédem védőbeszéde…
– Már ilyen messzire gondol?
– Muszáj.
– Arra számít, hogy börtönbe kerül?
– Maga is biztos benne, hogy hamarosan börtönbe kerülök, nem?
– De igen.
– Mit gondol, meg fogok könnyebbülni?
– Meg vagyok róla győződve.
– Bezárnak majd egy cellába, és úgy kezelnek, mint egy…
Nem fejezte be a mondatot, de Maigret nem akart közbevágni.
– Nem szeretném tovább rabolni az idejét. A felesége várja…
– Biztosan nem türelmetlenkedik. Már hozzászokott.
Újabb csend. A férfi képtelen volt elvágni az egyetlen fonalat, amely egy másik emberi lényhez kötötte.
– Maga boldog? – kérdezte félénken. Nyilvánvaló volt, hogy szenvedélyesen foglalkoztatja a kérdés.
– Viszonylag… Vagyis körülbelül annyira, amennyire egy ember boldog lehet.
– Én tizennégy éves korom óta nem voltam boldog, egy napra, egy órára, egy percre sem.
Hirtelen megváltozott a hangja.
– Köszönöm.
Letette.
Maigret-nek délután fel kellett mennie Poiret vizsgálóbíró irodájába.
– Halad a nyomozás? – kérdezte Poiret a vizsgálóbírókra jellemző türelmetlenséggel.
– Gyakorlatilag véget ért.
– Ez azt jelenti, hogy tudja, ki volt a gyilkos?
– Ma reggel is felhívott.
– És ki az?
Maigret kihúzta a zsebéből az Anjou rakparton készült, kinagyított fényképet.
– Ez a fiatalember?
– Nem igazán fiatal. Olyan harmincéves lehet.
– Letartóztatta?
– Még nem.
– Hol lakik?
– Nem tudom sem a nevét, sem a címét. De ha közreadatnám ezt a fényképet, akkor azok, akik mindennap találkoznak vele: a kollégái, a házmesternője, mit tudom én, biztos felismernék, és azonnal értesítenének.
– Miért nem adatja közre?
– Ezt nem érti ő se, ma reggel is rákérdezett.
– Miért, már máskor is felhívta magát?
– Igen, szombaton…
– Tisztában van vele, főfelügyelő úr, mekkora felelősséget vállal? Ráadásul közvetve most már én is osztozom önnel a felelősségben, mivel már láttam a fényképet… Nem szeretem az ilyesmit.
– Én sem. De ha túl gyorsan haladok, akkor valószínűleg nem várja meg, amíg letartóztatom, inkább maga vet véget a dolognak.
– Attól fél, hogy öngyilkos lesz?
– Nincs sok vesztenivalója, nem gondolja?
– Több száz bűnözőt tartóztatunk le, de a fél kezemen meg tudom számolni azokat, akik öngyilkosok lettek.
– És ha ő épp azok közé tartozik?
– Megint írt az újságoknak?
– Tegnap este vagy ma reggel bedobott egy levelet az egyik napilap postaládájába.
– Azt hiszem, ez elég ismert mánia. Ha jól emlékszem rá a kriminológiai tanulmányaimból, általában a paranoiásokra jellemző.
– Igen, a pszichiáterek szerint.
– Nem ért egyet velük?
– Nincsenek meg a megfelelő ismereteim, hogy vitába szállhassak velük. Van köztük és köztem egy alapvető különbség: én nem kategorizálom az embereket.
– Pedig ez elkerülhetetlen…
– Miért?
– Például az ítélet miatt.
– Az ítélkezés nem az én dolgom.
– Előre figyelmeztettek, hogy maga igencsak nehéz ember…
Poiret ezt mosolyogva mondta, de látszott, hogy komolyan gondolja.
– Ha akarja, köthetünk egy üzletet. Ma hétfő van. Mondjuk, ha szerdán, ugyanebben az időpontban…
– Igen?
– Szóval ha az embere szerdáig nem kerül lakat alá, elküldi a fényképét az újságoknak.
– Valóban ragaszkodik hozzá?
– Szerintem elég méltányos határidőt tűztem ki.
– Köszönöm.
Maigret visszament a saját emeletére, és benyitott a nyomozókhoz.
Tulajdonképpen nem volt most rájuk szüksége.
– Bejönnél, Janvier?
Átballagtak az irodába, Maigret-nek melege volt, kinyitotta az ablakot. A szobába hirtelen betört a külvilág lármája. Maigret odaült az asztalához, kiválasztott egy görbe pipát, amit ritkábban használt a többinél.
– Nincs újság?
– Nincs, főnök.
– Ülj le. A vizsgálóbíró nem ért semmit – dünnyögte maga elé Maigret –, szerinte minden egyes bűnözőt le lehet írni a büntető törvénykönyv valamelyik paragrafusával.
Néha szeretett fennhangon gondolkodni.
– Megint felhívott – rezzent fel töprengéséből.
– Nem akarja még feladni magát?
– Szeretné, de még tétovázik, mint amikor jeges vízbe ugrik az ember…
– De ugye bízik magában?
– Igen, azt hiszem. Ő is tudja, hogy rajtam kívül vannak mások is. Most jövök föntről. Ha majd megkezdődik a kihallgatás a vizsgálóbírónál, keservesen szembesülnie kell a valósággal. De most már tudok róla néhány dolgot. Egy vidéki kisvárosból származik, nem árulta el, melyikből. Ez azt jelenti, hogy nagyon kis város lehet, ahol könnyen a nyomára akadhatunk. Az apja főkönyvelő, bizalmi ember – ezt ő mondta, kicsit keserűen.
– Ismerem a helyzetet.
– Ügyvédet vagy orvost akartak csinálni belőle, de nem volt kedve folytatni a tanulmányait, és ahhoz a céghez sem akart belépni, ahol az apja dolgozik. Ebben idáig nincs semmi egyedi, mondtam is neki. Egy irodában hivatalnokoskodik. Egyedül él. Valamilyen okból nem nősült meg.
– Azt nem mondta, hogy milyen okból?
– Nem, de azt hiszem, tudom…
Erről azonban Maigret nem akart beszélni.
– Nincs mit tenni, várni kell. Holnap biztosan felhív. Szerda délután pedig el kell küldenem a fényképét az újságoknak.
– Miért?
– Ez volt a vizsgálóbíró feltétele. Azt mondja, nem vállalja magára a felelősséget, hogy túl sokáig várakozunk.
– Maga azt reméli, hogy…?
Megcsörrent a telefon:
– Főfelügyelő úr, a névtelen telefonáló van a vonalban.
– Halló, Monsieur Maigret? Elnézést kérek, hogy ma reggel olyan hirtelen letettem a telefont. De vannak pillanatok, amikor úgy érzem, olyan vagyok, mint a légy, amelyik ki akar szabadulni a szobából, de folyton nekirepül az ablaküvegnek.
– Nem az irodájában van?
– Nem, eljöttem. Pedig megvolt bennem a jó szándék. Egy sürgős aktát bíztak rám… Kinyitottam, belenéztem, és nem értettem, mi a fenét keresek ott. Valahogy pánikba estem, azt mondtam, hogy ki kell mennem a mosdóba, és kirohantam a folyosóra. Futtában lekaptam a fogasról a kabátomat és a kalapomat… Attól féltem, hogy mindjárt elkapnak, mintha üldözne valaki.
Maigret még az elején intett Janvier-nak, hogy vegye fel a másik hallgatót.
– Hol van most?
– A Grands Boulevards-on. Már egy órája járkálok a tömegben. Néha haragszom magára, azzal gyanúsítom, hogy direkt meg akar őrjíteni, szép lassan olyan lelkiállapotba akar hozni, hogy mindenképp feladjam magam…
– Ivott?
– Honnan tudja?
– Jóval indulatosabban beszél.
– Ittam két-három konyakot.
– Általában nem iszik?
– Egy pohár bort az ebédhez, töményet ritkán.
– Dohányzik?
– Nem.
– Most mit fog csinálni?
– Nem tudom. Semmit. Sétálok. Talán beülök egy kávéházba, és elolvasom a délutáni lapokat.
– Nem küldött újabb üzenetet?
– Nem. Talán írok egyet, de már nem maradt túl sok mondanivalóm.
– Bútorozott szobában lakik?
– Nem, van egy kis lakásom, fürdőszobával, konyhával.
– Maga főz?
– Igen, én szoktam vacsorát csinálni magamnak.
– De néhány napja már nem?
– Így van. A lehető legkésőbb megyek haza. Miért tesz fel nekem ilyen unalmas kérdéseket?
– Próbálom megérteni magát.
– Minden kliensével ugyanezt csinálja?
– Attól függ.
– Annyira különböznek egymástól?
– Az emberek különbözőek… Miért nem látogat meg?
Ideges nevetés.
– Miért, hagyná, hogy utána elmenjek?
– Ezt nem tudom megígérni.
– Na látja… Akkor látogatom meg magát, a maga szavával élve, ha végleges elhatározásra jutok.
Maigret majdnem megemlítette neki a vizsgálóbíró ultimátumát, de felmérte a mellette és az ellene szóló érveket, és végül nem szólt semmit.
– Viszonthallásra, Monsieur Maigret!
– Viszonthallásra! Minden jót!
Maigret és Janvier egymásra nézett.
– Szerencsétlen flótás! – dünnyögte Janvier.
– Még vergődik. Világosan lát mindent, nem ringatja magát illúziókban.
– Kíváncsi vagyok, eljön-e szerdáig.
– Nem érezte úgy, hogy hajlik rá?
– Szombaton még igen. De most odakint van, a napon, a tömegben, és senki nem akarja megkövezni. Akármikor bemehet egy kávéházba, rendelhet egy konyakot, kiszolgálják, és ügyet sem vetnek rá. Elmehet vacsorázni egy vendéglőbe, vagy meghúzódhat egy mozi félhomályában…
– Értem.
– Ha a helyébe képzelem magam… Az egyik óráról a másikra…
– De ha bekövetkezik, amitől maga fél, és öngyilkos lesz, azzal végleg mindent megold.
– Igen, tudom. De ezt neki kell tudnia. Remélem, hogy abbahagyja az ivást.
Langyos fuvallat járta át a szobát; Maigret kinézett a nyitott ablakon.
– Igaz is, nem iszunk valamit?
Néhány perc múlva már ott ültek a Dauphine söröző bárpultjánál.
– Konyakot kérek – mondta Maigret. Janvier elmosolyodott.