HARMADIK FEJEZET

Fél hat körül Lucas telefonált.

– Gondoltam, főnök, szeretné, ha megtenném az első jelentésemet… Egy kis presszóban ülök, éppen szemben a képkeretező üzletével. Ja, igaz, Emile Branchunek hívják. Körülbelül két éve költözött ide a Faubourg-Saint-Antoine utcába. Azt hiszem, marseille-i, de ez nem biztos. Azt mondják, hogy Marseille-ben volt egy felesége, de külön élnek vagy elváltak. Branchu egyedül él… Egy környékbeli öregasszony takarít nála, az ebédet egy közeli vendéglőből hozatja. Van egy autója, egy zöld CV 6-os, a legközelebbi udvaron tartja. Gyakran jár el esténként, hajnalban megy haza, mindig valami csinos lánnyal, de sohasem ugyanazzal. Nem olyan lányokkal jár, amilyenekkel itt a negyedben találkozik az ember a Lappe utcai mulatókban. Akiket hazahoz, inkább manökentípusúak, estélyi ruhát és szőrmebundát hordanak… Érdekli, amit mondok?

– Persze! Folytasd!

Lucas volt a legrégebbi kollégája, és néha előfordult, hogy Maigret letegezte. Lapointe-ot is tegezte, mert amikor kezdett, még olyan fiatal volt, hogy nagyra nőtt kisfiúnak látszott.

– Három vevője volt, két férfi meg egy nő. A nő sminkelőtükröt vett – Branchu ugyanis tükröket is árul… Az egyik férfi egy kinagyított fotót akart bekereteztetni, és sokáig válogatott a keretek között. A másik egy bekeretezett képpel jött ki a boltból. Elég jól láttam, mert az üvegajtónál nézegette. Tájkép volt, folyóval – amatőr munka.

– Mimile nem telefonált?

– Az őrhelyemről rálátok a telefonra, ott van a pulton… Nem használta. Amikor viszont jött az újságos fiú, kiállt az ajtóba, és több napilapot is vett.

– Lapointe még mindig ott van?

– Most éppen az utcán. A hátsó ajtó egyrészt az udvarra nyílik, másrészt egy kis sikátorra is, amilyenből sok van a negyedben. Mivel Mimile-nek van kocsija, és bármikor bepattanhat, jobb lenne, ha a minket váltó Lourtie és Neveu kocsival jönne.

– Rendben. Köszönöm, öregem.

Janvier közben megérkezett, tizenöt fényképet hozott, tizenöt barna hajú, vastag szemöldökű, harmincöt év körüli férfi fényképét.

– Ennyit találtam, főnök. Szüksége van még rám? Az egyik fiamnak ma van a születésnapja, és…

– Kívánj neki sok boldogságot a nevemben is…

Maigret átment a nyomozók irodájába, meglátta Lourtie-t, és szólt neki, hogy autóval menjen a Faubourg-Saint-Antoine utcába.

– Hol van Neveu?

– Valahol itt, az épületben. Mindjárt jön.

Maigret-nek nem volt több dolga a rendőrségen. Zsebre vágta a fényképeket, lement az udvarra, kilépett a nagy kapun, odaintett az őrnek, és elindult a Palais út felé, ahol végül talált egy taxit. Nem volt rosszkedve, de vidám se volt. Valahogy meggyőződés nélkül folytatta ezt a nyomozást, mintha valami már az elején elromlott volna. Újra és újra lejátszódott előtte az a jelenet az ömlő esőben, a sötét Popincourt utcában.

A Batille fiú kilép a sötét kiskocsmából, ahol négy férfi kártyázik… Valamivel távolabb a Pagliati házaspár az esernyőjével… Madame Esparbès az ablakban áll…

Hirtelen egy újabb szereplő, egy harminc év körüli férfi jelenik meg a színen. Senki sem tudja, vajon egy kapualjban várta, hogy Antoine Batille kijöjjön a bárból, vagy a járdán követte… Gyorsan utoléri Antoine-t, azután egyszer, kétszer – összesen legalább négyszer – lesújt… Hallania kell Ginóék lépteit, hiszen már csak ötven méterre vannak tőle… Elindul a Chemin-Vert utca felé, de mégsem fordul be a sarkon, hanem visszaszalad.

Miért hajolt az áldozata fölé, és miért volt neki olyan fontos, hogy felemelje a fejét? Nem a pulzusát tapintotta meg, és nem is a mellkasát, hogy megtudja, életben van-e még… Az arcába nézett…

Talán nem volt benne biztos, hogy azt ölte meg, akit akart? Valami nagyon nem stimmelt… Miért szúrt bele még háromszor a földön fekvő férfiba?

Maigret újra meg újra lepörgette a filmet a fejében, hátha végre megérti.

– Bastille tér – mondta a taxisofőrnek.

A Café des Amis-ban a főnök már a kasszában állt, a haját megint átfésülte a feje búbján. Összeakadt a tekintetük – a tulajé nem volt valami barátságos. Maigret nem állt meg a felső szinten, lement az alagsorba, és leült egy asztalhoz. Többen voltak, mint délelőtt, ez volt az aperitif ideje. A pincér odajött hozzá, de már nem volt olyan segítőkész, mint pár órával korábban.

– Egy korsó sört – mondta Maigret, majd átnyújtotta a fényképeket. – Nézze meg, hátha felismeri valamelyiket.

– Az a baj, hogy nincs túl sok időm…

A tulajnak nyilván feltűnt, hogy Maigret legutóbb milyen sokáig maradt az alsó szinten, és beszélt a pincér fejével.

A fiú habozott, végül átvette a képeket.

– Jobb lesz, ha félrevonulok velük.

Szinte azonnal visszajött, és visszaadta Maigret-nek a köteget.

– Egyik sem ismerős.

Őszintének látszott. Elment a korsó sörért. Maigret-nek nem volt más dolga, mehetett haza vacsorázni. Ráérősen megitta a sörét, aztán felballagott a lépcsőn, és szembetalálta magát Lapointe-tal: ott üldögélt egy kerek asztalkánál.

Lapointe is észrevette őt, de úgy tett, mintha nem ismerné. Ezek szerint Emile Branchu ott van valahol a kávéházban. Maigret jobbnak látta, ha nem néz körül feltűnően.

Kétszáz métert kellett sétálnia. A lakást betöltötte a csőben sült makrahal illata; Madame Maigret fehérborban párolta, kis lángon, sok mustárral.

Azonnal megérezte, hogy a férje elégedetlen a nyomozás állásával, és nem kíváncsiskodott.

– Nem nézel tévét? – kérdezte, amikor már az asztalnál ültek. A hétórás hírekben hosszan beszéltek Antoine Batille-ról. Elmentek a Sorbonne-ra is, és kifaggatták több csoporttársát.

– Mit mondtak róla?

– Hogy visszahúzódó, de jó gyerek volt. Zavarta, hogy ilyen közismert a családja. Rajongott a magnókért, alig várta, hogy beérkezzenek Japánból azok a miniatűr gyártmányok, amelyek egy tenyérben is elférnek.

– Ennyi?

– Megpróbálták szóra bírni a húgát, de a lányka nem volt túl beszédes: – Nincs mondanivalóm… – Hol volt aznap éjjel? – A Saint-Germain-des-Prés-n. – Jóban volt a bátyjával? – Nem sértettük egymás köreit.

Az újságírók mindenhová elmentek, a Popincourt utcába, az Anjou rakpartra, a Sorbonne-ra. A vidéki rádióadók is belekontárkodtak a dologba. A gyilkost A Popincourt utcai dühöngő őrültként emlegették.

Mindenütt kiemelték, hányszor szúrta meg az áldozatát: hétszer! Ráadásul nem egyszerre! A gyilkos visszafordult, mintha még nem rendezte volna a számláját, és még háromszor lesújtott!

Nem azt sugallja mindez, hogy bosszúról van szó? – fejtegette az egyik cikk írója. – Ha hétszer egymás után szúrt volna a gyilkos, azt hihetnénk, őrjöngő dühében cselekedett, félig-meddig öntudatlanul. A sok késszúrás, ami egyébként nagy hatással szokott lenni az esküdtekre, az esetek nagy részében annak a jele, hogy a gyilkos elvesztette az önkontrollját. Batille gyilkosa viszont megállt egy pillanatra, sőt el is indult, majd szép nyugodtan visszafordult, és még háromszor lesújtott…

Az egyik cikk a következőképpen zárult:

Vajon milyen szerepe van az ügyben a magnónak? Tudni véljük, hogy a rendőrség bizonyos fontosságot tulajdonít neki, de a Bűnügyi Rendőrségen senki nem hajlandó nyilatkozni…

Fél kilenckor megszólalt a telefon:

– Főnök, itt Neveu. Lucas rám parancsolt, hogy azonnal tájékoztassam magát.

– Honnan telefonál?

– Egy kis bárban vagyok, a képkeretező boltjával szemben. Még mielőtt Lourtie-val ideérkeztünk volna, Emile Branchu bezárta az üzletet, és elment a Bastille térre inni egy pohárkával. Amikor elhaladt a kassza előtt, odaköszönt a tulajnak, az meg úgy köszönt vissza neki, ahogy a törzsvendégnek szokás. Branchu nem váltott szót senkivel, a magával hozott újságokat olvasgatta. Lapointe…

– Láttam.

– Rendben. Azt is tudja, hogy Branchu utána egy szerény kis vendéglőbe ment vacsorázni, ahol saját vászonszalvétája van, és Monsieur Emile-nek szólítják?

– Nem, azt nem tudtam…

– Lapointe azt mondja, hogy nagyon jó ott a koszt. Szerinte a hurkájuk…

– Utána mi történt?

– Branchu hazament, lehúzta a redőnyt, rácsukta a faajtót az üvegezett ajtóra, de halvány fény szivárog ki az ablaktábla résein. Lourtie az udvaron őrködik.

– Kocsival vannak?

– Itt áll néhány méterre.

Az egyes csatornán táncdalénekesek dobálták magukat. Maigret gyűlölte az ilyesmit. A kettesen egy régi Gary Cooper-filmet adtak, Maigret-ék azt kezdték nézni.

A filmnek háromnegyed tizenegykor lett vége, és Maigret már a fogát mosta, pizsamában, amikor megint megszólalt a telefon. Lourtie volt az.

– Hol van most? – kérdezte Maigret.

– A Fontaine utcában. Branchu fél tizenegykor kijött az udvarra, és beült a kocsijába. Mi is autóba vágódtunk…

– Nem vette észre, hogy követik?

– Nem hiszem. Egyenesen idejött, úgy látszik, ez a törzshelye, keresett egy parkolóhelyet, utána bement a Lapin Rose-ba…

– Mi az a Lapin Rose…?

– Egy sztriptízbár. A kidobó úgy köszönt neki, mint aki ismeri. Mi is bementünk, kettesben kevésbé feltűnő, mint egyedül. Neveu eljátszotta, hogy egy kicsit be van állítva.

Jellemző Neveu-re, sose bírja ki, hogy ne alakítson valamit. Imád beöltözni, és minden álöltözetét a legapróbb részletekig kidolgozza.

– Az emberünk ott ül a bárpultnál. Kezet fogott a bárpincérrel, utána odajött hozzá a tulaj, egy kis kövér, szmokingos pali, azzal is kezet fogott, néhány lány pedig megpuszilta.

– Na és a bárpincér…

– Épp akartam mondani. Eléggé hasonlít a leírásra. Harminc-negyven közötti, jóvágású férfi, olyan délies…

Hát igen, oda kellett volna adni a fényképeket Lucas-nak, amikor este eljött a Café des Amis-ből, mert Lucas akkor még a képkeretező boltja előtt őrködött, és továbbadhatta volna Lourtie-nak… Pedig még gondolt is rá, amikor elindult, de aztán kiment a fejéből.

– Menj vissza a Lapin Rose-ba. Húsz perc múlva én is ott leszek. Mi a neve annak a csehónak, ahonnan hívsz?

– Mindenképpen megtalálja, a sarki kiskocsma. Nem akartam a bárból telefonálni, nehogy észrevegyenek…

– Húsz perc múlva ott leszek.

Madame Maigret megértette, és nagyot sóhajtva leakasztotta a fogasról a férje kalapját és kabátját.

– Hívjak taxit?

– Igen, köszönöm…

– Sokára jössz?

– Egy órán belül itt vagyok.

Már jó egy éve megvolt az autójuk, de Maigret azóta sem próbálkozott meg a vezetéssel, és a felesége sem szeretett Párizsban furikázni. Főleg akkor használták, amikor szombat este vagy vasárnap reggel lementek a meung-sur-loire-i kis házukba.

– Ha majd nyugdíjba megyek      …

Maigret úgy tudta ezt néhanapján mondani, mint aki számolja a hátralévő napokat, máskor meg mintha pánikba esett volna arra a gondolatra, hogy ott kell hagynia a Bűnügyi Rendőrséget.

Ötvenhárom éves volt, és három hónappal korábban még úgy tudta, hogy ötvenöt éves korában nyugdíjba mehet. De közben felemelték a nyugdíjkorhatárt ötvennyolc évre.

Az egyik utcában sűrű volt a köd, a másikban nem annyira; az autók lassan haladtak, a lámpájuk körül fénykör remegett.

– Vittem már magát, ugye?

– Az bizony lehetséges.

– Vicces, de nem tudok nevet kapcsolni az arcához. Tudom, hogy ismert ember… Színész?

– Nem.

– Soha nem játszott filmben?

– Nem.

– A tévében sem láthattam?

Szerencsére éppen megérkeztek a Fontaine utcába.

– Keressen egy parkolóhelyet, és várjon meg.

– Sokáig marad?

– Pár perc az egész.

– Akkor jó. Mert most jönnek ki az emberek a színházakból, és…

Maigret bement a kiskocsmába. Lourtie már a pultnál könyökölt. Maigret konyakot rendelt, mert előző este sok szó esett a konyakról, aztán kivette a fényképköteget a zsebéből, és Lourtie kezébe csúsztatta.

– Jobb, ha a mosdóban nézi meg.

Lourtie néhány perc múlva visszaült a pulthoz, és óvatosan visszaadta Maigret-nek a képeket.

– Ő az, a legfelső fényképen. Egy kereszttel megjelöltem a hátoldalát.

– Biztos, hogy ő az?

– Egészen biztos. A fényképen fiatalabb pár évvel… de ugyanolyan jóképű.

– Menj vissza a bárba…

– Mindjárt kezdődik a sztriptíz… Az az igazság, hogy muszáj volt pezsgőt rendelnünk… Nem is szolgálnak fel mást…

– Menj csak… Ha valami fontos történik, mondjuk, Branchu elhagyja Párizst, hívjatok azonnal!

Maigret a taxiban megnézte a kereszttel megjelölt fényképet. A tizenöt közül ez a férfi volt a legsármosabb. Pimasz, csúfondáros kifejezés bujkált a szemében – ilyen igazi keményfiúkat a korzikai vagy a marseille-i bandákban találni.

Maigret elég nyugtalanul aludt, és már jóval kilenc előtt az irodájában volt. Felküldte Janvier-t a nyilvántartóba.

– Szóval sikerült? Nem nagyon bíztam benne, elég pontatlan volt a személyleírás…

Negyedóra múlva Janvier egy papírlappal tért vissza.

Mila, Julien Joseph François, született Marseille-ben. Bárpincér. Magassága…

Utána a Mila nevezetű egyén egyéb adatai következtek. Utolsó ismert lakhelye: egy garniszálló a Notre-Dame-de-Lorette utcában.

Négy évvel korábban két év börtönre ítélték fegyveres támadásért. Egy puteaux-i gyár irodájában történt. A pénztárosnak sikerült beindítania a riasztó kioldószerkezetét, és sűrű füst árasztotta el a helyiséget. Egy rendőr ott állt az épület sarkánál, és észrevette. Üldözés. A rablók autója nekiütközött egy gázlámpának.

Mila viszonylag olcsón megúszta, állítása szerint csak statiszta volt az ügyben, és a rablók egyébként is játék pisztolyt használtak.

Maigret felsóhajtott. Jól ismerte a hivatásosokat, de soha nem érdekelték különösebben. Rutinfeladatnak tartotta az elkapásukat, afféle játéknak, amelynek megvannak a maga szabályai és trükkjei.

El lehet képzelni, hogy egy férfi, aki játék pisztollyal indult bankot rabolni, hét szúrással megöl egy fiatalembert, mert az talán felvette magnóra egy kompromittáló beszélgetés foszlányait? És hogy miután megölte a fiatalembert, nem veszi el tőle a magnót, és nem semmisíti meg a felvételt?

– Halló! Poiret vizsgálóbíróval szeretnék beszélni… Halló, igen… Köszönöm… Poiret bíró? Maigret vagyok, bíró úr… Van nálam néhány felvétel, amelyek újabb problémákat vetnek fel, meg szeretném önnek mutatni őket… Fél óra múlva? Köszönöm… Ott leszek az irodájában…

Hirtelen kisütött a nap. Lehet, hogy mégis megérkezik a tavasz a március 21-i randevúra? Maigret zsebre vágta Mila fényképét, és mint minden reggel, bement a főnök irodájába jelentéstételre.

Mozgalmas, mászkálós napnak néztek elébe. A kis banda: a képkeretező, Mila és az egyelőre még beazonosítatlan harmadik nyilván arra készült, hogy kiraboljon egy Párizs környéki hétvégi házat.

Márpedig az Orfèvres rakparti Bűnügyi Rendőrség Párizs határán túl semmit sem tehetett. Az már a Saussaies utcában székelő Közbiztonsági Osztály felségterülete volt; Maigret tehát a vizsgálóbíró egyetértésével felhívta azt az embert, aki akár a tükörképe is lehetett volna. Az illető Grosjean főfelügyelő, egy Maigret-vel körülbelül egykorú veterán volt, aki Maigret-hez hasonlóan egész nap pipázott. Cantal megyéből származott, és megőrizte ízes tájszólását.

Valamivel később találkoztak a Saussaies utcai hatalmas épületben, amit a bűnügyiek „gyárnak” becéztek.

Egyórányi tárgyalás után Grosjean felállt:

– Mégicsak el kell játszanom, hogy értesítem a főnököt… – dünnyögte.

Mire Maigret visszaért az irodájába, már minden elő volt készítve. Nem egészen úgy, ahogy ő szerette volna, hanem úgy, ahogy a Közbiztonsági Osztály intézte az ügyeket.

– Mi lesz most? – kérdezte Maigret-től Janvier, aki kapcsolatban maradt a képkeretező üzlete előtt posztoló két nyomozóval.

– Mozizunk!

– Lucas és Marette a Faubourg-Saint-Antoine utcában vannak. Emile elkonyakozgatott a bárban, de nem vette észre őket. Utána ugyanabban a vendéglőben vacsorázott, ahol tegnap este. Az üzletben nem volt mozgás, két-három vevője akadt, de mind igazi vevőnek látszott. A bolt mellett van egy műhelye, napközben ott dolgozik…

Négy óra felé Maigret-nek megint fel kellett mennie a vizsgálóbíróhoz, hogy tájékoztassa az akciótervről. Amikor visszament az irodájába, átadtak neki egy űrlapot, amelyen Monique Batille neve állt, a „látogatás célja” rovat kitöltetlen maradt.

Vajon hogy lett Monique-ból Minou? Maigret átballagott a várószobába: egy magas, karcsú fiatal lányt pillantott meg, aki fekete nadrágot, átlátszó blúzt és öves kabátot viselt.

– Ugye ön Maigret főfelügyelő?

Tetőtől talpig végigmérte Maigret-t, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy rászolgál a hírnevére.

– Jöjjön velem, kérem…

A lány a legcsekélyebb zavar nélkül lépett be a hírhedt irodába, ahol olyan sok embernek dőlt el a sorsa. Mintha mi sem történt volna, elővett egy csomag Gitanes-t.

– Szabad itt dohányozni? – kérdezte, majd elnevette magát. – Elfelejtettem, hogy maga egész nap pipázik!

Odalépett az ablakhoz.

– Pont olyan, mint nálunk. Maga is a Szajnára lát… Nem találja nagyon unalmasnak?

Vajon mit akar, változtatható panorámát?

Végre abbahagyta a mászkálást, és leült egy fotelba. Maigret még az íróasztala mellett állt.

– Nyilván szeretné tudni, mit keresek itt… Ne izguljon, nem puszta kíváncsiságból jöttem. Bár ha jobban meggondolom, sok híres embert ismerek, de rendőr nincs közöttük.

Nyilván úgysem lehet lelőni. Talán fél, és azt próbálja leplezni?

– Számítottam rá, hogy még egyszer eljön hozzánk, és újra kikérdezi a szüleimet, meg mit tudom én, a cselédeket… Nem ez a szokás? Reggel aztán elhatároztam, hogy délután eljövök ide magához. Sokat gondolkodtam…

Észrevette, hogy Maigret kicsit elmosolyodik, és kitalálta, miért.

– Higgye el, néha azért szoktam. Nem beszélek mindig összevissza. A bátyámat a Popincourt utcában találták meg. Ugye az nem egy borzasztó utca?

– Mit nevez borzasztó utcának?

– Hát az olyat, ahol alvilági figurák találkoznak egymással a lebujokban, és kitervelik a bűntetteiket, vagy mit tudom én…

– Nem. A Popincourt utcában kisemberek laknak.

– Gondoltam… Igen, de a bátyám máshol is készített felvételeket, igazán veszélyes helyeken… Egyszer nyaggattam, hogy vigyen magával, és azt mondta: – Lehetetlen, kicsikém… Ott, ahová megyek, nem lennél biztonságban… Egyébként én sem vagyok biztonságban. Erre megkérdeztem: – Ez azt jelenti, hogy bűnözők is vannak ott? – Persze! Tudod, hogy évente hány hullát halásznak ki csak a Saint-Martin-csatornából? Nem hiszem, hogy rám akart ijeszteni vagy meg akart szabadulni tőlem. De én makacskodtam. Még többször próbálkoztam, de soha nem akart elvinni az expedícióira – mert így hívta őket.

Maigret tűnődve nézte – csodálta, hogy maradhatott ennyire üde a mesterkélt felszín alatt. Valószínűleg a bátyja is egy nagyra nőtt gyerek volt. Arra hivatkozott, hogy pszichológiai kutatásokat végez és emberi dokumentumokra vadászik, de csak önmagát ijesztgette.

– A bátyja megőrizte a felvételeket?

– A szobájában többtucatnyi gondosan megszámozott kazetta van, és a gyűjteményéről katalógust vezetett.

– Senki sem nyúlt a felvételekhez, amióta… amióta Antoine meghalt?

– Nem…

– Hazavitték már a holttestét?

– A kis szalont, amit mi a mama szalonjának hívunk, átalakítottuk ravatalozóvá. A másik túl nagy lett volna. A ház kapuját bevonták fekete vászonnal. Szörnyen néz ki. Nem gondolja, hogy ez már idejétmúlt dolog?

– Mit szeretne még elmondani?

– Semmit… Azt, hogy Antoine veszélybe kerülhetett… hogy mindenféle emberekkel találkozott… Nem tudom, hogy szóba elegyedett-e velük, hogy kötött-e kapcsolatokat abban a közegben…

– Soha nem vitt magával fegyvert?

– Furcsa, hogy ezt kérdezi.

– Miért?

– Mert rávette a papát, hogy adja neki az egyik revolverét. A szobájában tartotta, és nem olyan régen azt mondta nekem: Alig várom, hogy végre huszonegy éves legyek… Azonnal szerzek fegyverviselési engedélyt. Hiszen ha belegondolok, milyen jellegű kutatásokat végzek…

Ez megható és kicsit valószerűtlen jelleggel ruházta fel a Popincourt utcai jelenetet. Egy nagy gyerek. Antoine meg volt róla győződve, hogy magát az eleven embert tanulmányozza, amikor a kávéházakban és a vendéglőkben felvette a beszélgetésfoszlányokat. Ráadásul gondosan fel is címkézte és katalógusba rendezte a leleteket…

– Meg kell hallgatnom a felvételeket. Ön ismeri őket?

– Antoine senkinek sem mutatta meg. Egyszer hallottam, hogy egy nő sír a szobájában. Benyitottam, de egyedül volt, az egyik felvételt hallgatta. Nincs több kérdése?

– Most nincs. Holnap délelőtt valószínűleg benézek önökhöz. Gondolom, sokan elmennek kondoleálni…

– Meg sem állnak egész nap. Na, ennyi. Remélem, hasznára váltam.

– Talán jobban is, mint gondolná. Köszönöm, hogy eljött.

Kikísérte az ajtóig, és kezet nyújtott neki, aminek a lány borzasztóan megörült.

– Viszontlátásra, monsieur Maigret… Ne felejtse, megígérte, hogy együtt hallgatjuk meg a felvételeket!

Maigret semmi ilyesmit nem ígért, de nem akart vitatkozni.

Mit is csinált, amikor megtalálta az asztalán az űrlapot? Ja igen, akkor jött le a vizsgálóbírótól.

– Kész mozi! – gondolta zsémbesen.

Végig rosszkedve maradt, egész este, és még éjszaka is. Mert ami a mozizást illeti, hamarosan tényleg egy film szereplője lesz, ahogy a közbiztonságiak rendezik az ügyeket!

Lucas fél nyolckor telefonált, hogy Branchu leeresztette a redőnyt, és rácsukta a faajtót az üvegajtóra. Valamivel később elindult vacsorázni a szokott vendéglőjébe. Utána körbejárta a háztömböt, levegőzött egy kicsit, elgyalogolt a Bastille-ig, vett néhány magazint, majd hazament.

– Mit csináljunk?

– Várjatok.

Maigret és Janvier a Dauphine sörözőben vacsorázott. Kevesen voltak; a két kis terem csak délben, illetve az esti aperitif idejére telt meg vendégekkel.

Maigret felhívta a feleségét, hogy jó éjszakát kívánjon.

– Fogalmam sincs, mikor érek haza… Valószínűleg késő éjszaka. Kivéve, ha befuccsol a dolog. Nem én irányítom a hadműveleteket…

Párizsban viszont még ők irányíthatták, így tehát az az autó, amelyben Maigret ült (Janvier vezetett, a kövér Lourtie ült hátul), leparkolt a képkeretező boltjával majdnem szemben.

Fekete, megkülönböztető jelzés nélküli autó volt, de felszerelték rádió adó-vevővel. Ötven méterre tőlük egy ugyanilyen, hasonlóan felszerelt autó várakozott a járda mellett. Grosjean főfelügyelő és három nyomozója ült benne.

Egy keresztutcában pedig ott parkolt a közbiztonságiak kisbusza egy tucatnyi civil ruhás csendőrrel.

Lucas a Notre-Dame-de-Lorette utcában, Mila bútorozott lakása előtt őrködött egy autóban.

Ő adta az első jelet:

– Halló! 287-es? Maga az, főnök?

– Itt Maigret…

– Lucas vagyok… Mila épp most szállt taxiba. Átszeljük a városközpontot, úgy látszik, átmegyünk a bal partra…

Ebben a pillanatban kinyílt a keretezőbolt ajtaja, megjelent Branchu, könnyű, világos felöltővel a karján, kulcsra zárta az ajtót, és nagy léptekkel elindult a Bastille tér felé.

– Halló… 215-ös! – hívta Maigret. – Maga az, Grosjean? Hall engem?… Halló! 215-ös!

– 215-ös vagyok, hallgatom!

– Lassan elindulunk a Bastille felé. Branchu gyalog megy.

– Vége?

– Vége.

Maigret megvonta a vállát.

– Na tessék, játszom itt a zöldfülű újoncot!

A Bastille téren Emile Branchu befordult a Beaumarchais útra, és beült egy ott parkoló fekete Citroën DS-be. Az autó azonnal elindult.

Maigret nem látta, ki vezeti az autót, de alighanem a Café des Amis-beli harmadik férfi volt az, akinek egy forradás van az arcán és szereti a rumot.

Grosjean kis távolságból követte a fekete Citroënt. Időnként beleszólt a rádióba, Maigret már bánta, hogy olyan goromba volt, és igyekezett készségesebben válaszolgatni. A kisbusszal is tartották a kapcsolatot. Alig volt forgalom. A Citroën gyorsan haladt, a vezetője nem vette észre, hogy követik. Valószínűleg nem is sejtette, hogy egy egész kis autókonvojt vezet.

A Châtillon kapunál egy pillanatra megállt, a járdán álló nagydarab, barna férfi pedig a világ legtermészetesebb módján beszállt a kocsiba. Most már mind a hárman együtt voltak. Katonás fegyelmezettséggel hajtották végre az akciót. Innen kezdve gyorsabban haladtak, Janvier pedig úgy manőverezett, hogy ne veszítse őket szem elől, de ne is vegyék észre.

Rátértek a Versailles felé vezető útra, és szinte lassítás nélkül hajtottak át Petit-Clamart-on.

– Merre járnak? – kérdezte Grosjean szabályos időközönként. – Nem veszítették őket szem elől?

– Mindjárt elhagyjuk az én területemet – morogta Maigret. – Most már maguké a pálya.

– Majd ha odaérünk…

Most balra fordultak Châtenay-Malabry felé, majd jobbra, Jouy-en-Josas irányába. Az égen felhők úsztak, alacsonyan, de az ég nagy része tiszta volt, és időnként a hold is felbukkant.

A Citroën lassított, megint balra fordult, és hamarosan hallották, hogy lefékez.

– Megállják? – kérdezte Janvier. – Az az érzésem, ők is megálltak… igen… Megálltak…

Lourtie kiszállt, hogy utánajárjon a dolognak. Hamarosan kijelentette:

– Itt várta őket valaki… Bementek egy nagy kertbe vagy parkba, nem is tudom. Mindenesetre láttam egy villa tetejét…

Grosjean egy darabig nem tudta, mi történik, és megkérdezte az első autót:

– Mit mondanak, Maigret, hol vannak?

Lourtie odasúgta Maigret-nek:

– Chemin des Acacias… Láttam a táblát…

– Chemin des Acacias…

Lourtie visszament az őrhelyére, az utca sarkára. Mila és a többiek már nem voltak az autóban. A járda mellett hagyták a Citroënt. Az őrszem még mindig ott állt, a másik három valószínűleg bement a házba.

A közbiztonságiak autója leparkolt a Maigret-éké mögött, és néhány pillanat múlva megérkezett a félelmetes külsejű, csendőrökkel tömött kisbusz is.

– Magukon a sor – sóhajtotta Maigret, és megtömte a pipáját.

– Hol vannak?

– Valószínűleg abban a villában, a sarokról láthatja a kerítését. Az a férfi ott a járdán az őrszem.

– Nem jön velem?

– Inkább maradok…

Néhány pillanat múlva Grosjeanék autója bevágódott a bal oldali utcába. Az őrszem annyira meglepődött, hogy nem volt ideje riasztani a többieket. Még magához sem tért a meglepetésből, ketten ráugrottak, és megbilincselték.

A csendőrök kiugráltak a kisbuszból, és berohantak a villa parkjába. Azonnal körülvették a házat, ellenőriztek minden kijáratot. A villa igen nagy, modern épület volt, a fák között víz csillant egy medencében.

A ház ablakai sötétek voltak, a spaletták bezárva. Bentről azonban lépések hallatszottak, és amikor a csendőrök Grosjean vezetésével kinyitották az ajtót, három gumikesztyűs férfival találták szemben magukat: már éppen menekülni készültek, mert gyanús zajokat hallottak. Nem álltak ellen, szó nélkül felemelték a kezüket, hamarosan az ő csuklójukon is csattant a bilincs.

– Vigyék őket a kisbuszba. Azonnal kihallgatom őket, ahogy visszaérek az irodába.

Maigret sétált egy kicsit, hogy megmozgassa elmacskásodott lábát. Messziről nézte, hogyan tuszkolják be a betörőket a kisbuszba.

– Tényleg nem jön be velem körülnézni? – lépett oda hozzá Grosjean.

Maigret először egy rózsaszín márványtáblát pillantott meg a kovácsoltvas kerítés mellett, amelyen aranybetűk hirdették: Aranykorona. A kőbe vésett korona valahonnan ismerős volt neki. De honnan is? Képtelen volt rájönni.

A házban nem volt előszoba, azonnal egy hatalmas terembe lépett a látogató. A fehér kőből készült falakon vadásztrófeák és képek sorakoztak egymás mellett. Az egyik képet már leakasztották, lefelé fordítva feküdt egy akácfa asztalon.

– Egy Cézanne… – dünnyögte Grosjean, miután visszafordította.

Az egyik sarokban XV. Lajos korabeli íróasztal állt. A bőr írómappát ugyanaz a korona díszítette, mint a kapubejáró melletti márványtáblát. Az egyik fiókban lévő levélpapírokon és borítékokon ugyanez a korona díszelgett, és mellette egy név: Philippe Lherbier.

– Grosjean… nézze…

Maigret megmutatta Grosjeannak az írómappán és a levélpapírokon lévő koronát.

– Megvan már? A Royale utcai híres bőrdíszműárus…

Igen, Lherbier, a hófehér üstökű, hatvanéves férfi, akit fehér haja furcsa módon sokkal üdébbnek és fiatalabbnak mutatott a koránál.

Övé volt Párizs legelegánsabb bőrdíszműboltja, ráadásul fióküzletei voltak Cannes-ban, Deauville-ben, Londonban, New Yorkban és Miamiban is.

– Mit csináljak? Hívjam fel?

– Ez már a maga ügye, öregem…

Grosjean felvette a telefont, és feltárcsázta a levélpapírra írt telefonszámot.

– Halló? Monsieur Lherbier lakása? Igen, Philippe Lherbier urat keresem… Még nincs otthon?… Nem tudja, hol érhetem el? Hogyan? Legendre ügyvéd úrnál, a Saint-Germain úton? Tudja a számát?

Ceruzát vett ki a zsebéből, és felfirkálta a számot a koronával megjelölt díszes levélpapírra.

– Köszönöm…

Legendre ügyvéd is a párizsi felső tízezer híres alakja volt.

Maigret megnézte a képeket, volt még két Cézanne, egy Derain meg egy Sisley. Benyitott az egyik ajtón, és egy aranysárga selyemmel bevont, kisebb szalonban találta magát. Eszébe jutott az Anjou rakpart. Megint ugyanabban a világban találta magát; a két férfi nyilván ismerte egymást, összefuthattak azokon a helyeken, ahová mind a ketten jártak.

Philippe Lherbier gyakran szerepelt az újságok pletykarovatában, főleg a házasságai és a válásai miatt. Franciaország legtöbbször elvált férfijaként emlegették. Ötször vált el? Vagy hatszor?

Az volt a legfurcsább, hogy a válás és az újabb esküvő között sohasem telt el hat hónapnál több. Mindig ugyanazt a típust választotta. Egyetlen színésznőt leszámítva mindegyik felesége magas, hajlékony testű, hideg mosolyú modell volt. Mintha csak azért kellettek volna neki, hogy pompázatos ruhákat aggasson rájuk, reprezentáljon velük.

– Igen, szeretnék vele beszélni… Halló! Monsieur Lherbier? Grosjean főfelügyelő vagyok a közbiztonságiaktól… Az ön villájából beszélek, Jouy-en-Josas-ból… Hogy mit csinálok itt? Most tartóztattam le három rablót, akiknek az ön képeire fájt a foguk…

Grosjean eltartotta a kagylót, és odasúgta Maigret-nek:

– Nevet…

Majd beleszólt:

– Mit mond? Hogy biztosítva volt? Gratulálok! Nem jön ide…? Csakhogy én nem hagyhatom nyitva az ajtót, bezárni viszont nem tudom. Ez azt jelenti, hogy az egyik emberemnek itt kell maradnia a villában, amíg ön ide nem küld valakit, többek között egy lakatost… Én azt…

Nem mozdult, elhallgatott, az arca elvörösödött.

– Letette… – motyogta.

Dühös volt, fojtogatta a harag.

– És mi ilyen emberekért… ilyen emberekért…

Nyilván így akarta befejezni: visszük vásárra a bőrün-ket…

De rájött, hogy fölösleges végigmondania.

– Lehet, hogy spicces volt, de mintha vidám tréfának fogta volna fel a dolgot.

Odaszólt az egyik emberének, hogy újabb rendelkezésig maradjon a villában.

– Jön, Maigret?

Még mindig nem tért egészen magához.

– Cézanne-ok és… Hagyjuk! Több százezret érő képek egy olyan villában, ahol néhány hétvégét töltenek…

– Cap d’Antibes-ben van egy sokkal értékesebb villája. Annak is Aranykorona a neve… Ha az újságok nem hazudnak, még a szivarjait és a cigarettáit is aranykoronával jelölteti meg… A jachtját is Aranykoronának hívják.

– Ez igaz? – kérdezte Grosjean hitetlenkedve.

– Állítólag…

– Nem röhögik ki?

– Akik valamelyik házában vendégeskedhetnek, biztosan nem…

Kiléptek a házból, és egy pillanatra megálltak az úszómedence mellett. Valószínűleg fűtve volt, mert gyenge pára szállt fel belőle.

– Eljön velem a Saussaies utcába?

– Nem. A rablás nem az én területemen történt, nem tartozik rám. De ha lehet, még holnap ki szeretném hallgatni őket egy másik ügyben. Feltételezem, Poiret vizsgálóbíró is feltenne néhány kérdést…

– A Popincourt utcai üggyel kapcsolatban?

– Igen, ennek az ügynek a kapcsán akadtunk a nyomukra…

– Igaz, mégis…

Az autó mellé érve a két férfi kezet fogott; egyformán testesek voltak, körülbelül ugyanaz az életút és ugyanazok a tapasztalatok álltak mögöttük.

– Én bent töltöm az éjszaka hátralévő részét, úgyhogy…

Maigret beült Janvier mellé. Lourtie cigarettázott a hátsó ülésen, a parázs időnként vörösen felizzott.

– Nohát, gyerekek! Eddig a közbiztonságiaknak dolgoztunk… Holnap megpróbálunk magunknak dolgozni…

Janvier a két intézmény közötti nem túl szívélyes kapcsolatra célozva megkérdezte:

– Mit gondol, viszonozni fogják valaha a szívességünket?