MÁSODIK FEJEZET

Maigret-nek feltűnt, hogy még Janvier sem érti egészen, miért tulajdonít ekkora jelentőséget az ügynek. Minden éjszaka megkéselnek néhány embert Párizs szegényebb negyedeiben, a Popincourt utcai tragédia normál esetben csak néhány sor a rövid hírek között.

Késelés

Kedd este fél tizenegykor a Popincourt utcában több késszúrással megöltek egy fiatal egyetemistát, a 21 éves Antoine B.-t. A gyilkosság feltehetőleg egy csavargó műve, akit egy környékbeli kereskedő házaspár felbukkanása akadályozott meg abban, hogy kifossza áldozatát. Antoine B.-t a Saint-Antoine Kórházba szállították, ahol meghalt.

Antoine B. nem más, mint Antoine Batille, és az Anjou rakparton lakott. Az apja ismert figura, a felső tízezerhez tartozik, és szinte nincs olyan ember Franciaországban, aki ne hallott volna a Mylène parfümökről.

A Bűnügyi Rendőrség kis fekete autója áthaladt a République téren, és Maigret máris a saját kerületében találta magát. Szűk, népes utcácskák hálózták be a Voltaire út és a Richard-Lenoir körút közötti területet.

Ezeken a szűk utcákon sétált a feleségével, amikor Pardonékhoz mentek vendégségbe, és Madame Maigret gyakran vásárolt a Chemin-Vert utcában. Ginónál (ahogy családiasan hívták) vette meg a tésztákat, a mortadellát, a milánói sonkát és nagy, aranyos kannákban az olívaolajat. A negyed keskeny, feneketlen boltjai általában sötéten ásítoztak, de a borús idő miatt majdnem mindenütt égtek a lámpák, és a természetellenes, sápadt fényben viasszerű lett az emberek arca.

Többnyire öregasszonyok jártak erre, és meglett, magányos férfiak, bevásárlókosárral. Keserű, lemondó arcok. Egy-egy járókelő meg-megállt, kezét a szívére szorítva várta, hogy elmúljon a roham. A legkülönbözőbb nációjú asszonyok, karjukon kisbabával, szoknyájukba kapaszkodva egy kislány vagy kisfiú.

– Parkolj le itt, és gyere velem…

Maigret a Pagliati házaspárhoz ment először. Három vevő volt a boltban, Lucia nyakig volt a munkában.

– A férjem ott van, hátul… Lökje be a kisajtót…

Gino éppen raviolit gyúrt a kilisztezett márványlapon.

– No nézd csak! A főfelügyelő úr! Sejtettem, hogy eljön…

Csengő hangja és mosolygós arca volt.

– Igaz, hogy meghalt szegényke?

A hír még nem került be az újságokba.

– Kitől tudja?

– Egy újságíró járt itt tíz perce. Lefényképezett, úgyhogy a képem benne lesz az újságban…

– Szeretném, ha elismételné, nekem, amit tegnap este mondott, a lehető legrészletesebben… Tehát a sógoráéktól jöttek haza.

– Akik babát várnak, igen… A Charonne utcában laknak… Csak egy esernyőt vittünk, mert Lucia az utcán mindig belém karol… Ugye emlékszik, hogy zuhogott tegnap az eső, valóságos vihar volt. Többször is azt hittem, hogy kifordul az ernyő, ezért úgy tartottam magunk előtt, mint egy pajzsot… Ezért nem láttam meg hamarabb…

– Micsodát?

– A gyilkost… Valamivel előttünk kellett mennie, de én azzal voltam elfoglalva, hogy megvédjem magunkat az esőtől, és hogy ne trappoljak bele a pocsolyákba… De lehet, hogy egy kapuban állt…

– Amikor észrevette…

– Akkor már kijött a Chez Jules-ből, ahol egyébként még égett a villany…

– Látta, milyen ruha volt rajta?

– Beszéltünk tegnap erről a feleségemmel… Mind a ketten úgy emlékszünk, hogy világos ballonkabátot viselt, övvel… Ruganyos léptekkel, nagyon gyorsan járt…

– Olyan volt, mintha a dzsekis fiatalembert követné?

– Gyorsabban ment, mint ő, mintha utol akarná érni vagy le akarná hagyni…

– Maga milyen messze volt tőlük?

– Talán száz méterre? Megmutathatom.

– Az, aki elöl ment, nem fordult hátra?

– Nem… A másik utolérte… Láttam, ahogy a karja felemelkedik, majd lesújt… de nem vettem észre a kést… Háromszor-négyszer szúrhatott, a dzsekis fiú előrezuhant a járdán… A gyilkos tett néhány lépést a Chemin-Vert utca felé, majd visszafordult… Látnia kellett minket, alig hatvan méterre voltunk tőle… Mégis lehajolt, és még kétszer-háromszor belészúrt…

– Nem követte?

– Tudja, elég kövér vagyok, meg aztán magas a vérnyomásom… Már nehezen futok…

Zavartan elpirult.

– Mi sietni kezdtünk, ő meg befordult az utcasarkon…

– Nem indítottak be egy autót a közelben?

– Nem hiszem… Nem tűnt fel…

Bár Maigret nem utasította rá, Janvier gyorsírással automatikusan feljegyezte a beszélgetést.

– És amikor odaértek a sebesült mellé?

– Maga úgy látta őt, ahogy otthagytam. A dzsekije több helyen kiszakadt, és dőlt belőle a vér. Azonnal arra gondoltam, hogy orvos kell, és elrohantam Pardon doktorhoz, Luciára pedig ráparancsoltam, hogy maradjon ott…

– Miért?

– Nem tudom… Úgy éreztem, hogy nem hagyhatjuk egészen egyedül…

– A felesége semmit nem mondott magának, miután hazaértek? Nem látott senkit?

– Mintha direkt történt volna, nem járt arra senki.

– A sebesült se mondott semmit?

– Nem… Nehezen lélegzett, bugyborékolt a mellkasa… Majd Lucia is elmondja magának… De ilyenkor van a legtöbb dolga…

– Semmi más nem jut az eszébe?

– Nem. Mindent elmondtam, amit tudok…

– Köszönöm, Gino…

– Hogy van a kedves felesége?

– Remekül, köszönöm…

A bolt mellett egy kis bejáró egy udvarba vezetett, ahol egy lakatos dolgozott az üvegezett műhelyében. A negyed tele volt ilyen kis udvarokkal, átjárókkal. Mindenütt mesteremberek dolgoztak.

Átmentek a túloldalra, a Chez Jules-höz. Maigret benyitott. A kiskocsma nappal majdnem olyan gyászos volt, mint este, a tejüveg burájú lámpa is égett. Nagydarab, tohonya férfi állt a pultnál, az inge kilógott a mellénye alól. Vörös képe, vastag tarkója és golyvás jellegű dupla tokája volt.

– Mivel szolgálhatok, főfelügyelő úr? Egy kis sancerre-i fehérbort? Az unokatestvéremtől hozatom, ő…

– Kettőt – mondta Maigret, és ő is a pultra könyökölt.

– Ma már nem maga az első.

– Tudom, egy újságíró…

– Lefényképezett, így, ahogy most állok, üveggel a kezemben… Ez itt Lebon, ugye ismeri? Harminc évig dolgozott a sintértelepen. Volt egy balesete, és most a járadékából él, meg egy kis nyugdíjból, amit a szeméért kap… Ő is itt volt tegnap este…

– Négyen kártyáztak, ugye?

– Igen, licitáló manille-t… Minden este azt játsszuk, mindig ugyanazok, kivéve vasárnap. Akkor zárva tartok…

– Maga nős?

– A főnök asszony ott van fenn, betegeskedik.

– Mikor jött be a fiatalember a bárba?

– Úgy tíz óra tájban…

Maigret rápillantott a falra akasztott reklámórára.

– Azt ne nézze. Húsz percet siet… A fiú előbb résnyire nyitotta az ajtót, mintha fel akarná mérni a helyet… Jó nagy lárma volt. Éppen a hentes nyert, és amikor nyer, mindenkibe beleköt, azt képzeli, rajta kívül senki nem tud játszani.

– Tehát bejött. Aztán?

– Onnan, az asztaltól megkérdeztem, mit szeretne inni, és kis habozás után konyakot kért… Előbb kijátszottam a maradék négy lapomat, utána bementem a pult mögé. Amikor odaadtam a konyakot, észrevettem, hogy egy fekete, háromszög alakú dobozféleség lóg a nyakában, azt gondoltam, fényképezőgép… Előfordul, igaz, ritkán, hogy turisták tévednek be ide. Visszaültem az asztalhoz… Babœuf osztott. Úgy láttam, a fiatalember nem siet. De nem érdekelte a játszma sem.

– Gondterheltnek látszott?

– Nem.

– Nem fordult néha az ajtó felé, mintha várna valakit?

– Semmi ilyesmit nem vettem észre.

– Vagy mintha attól félne, hogy megjelenik valaki?

– Nem. Nem ült le, a pultnál ácsorgott, és időnként beleivott a poharába.

– Milyen benyomást tett magára?

– Tudja, valahogy olyan laza volt. A zakójával meg a hosszú hajával azokra a fiatalemberekre hasonlított, akikből annyit látni mostanában. Vertük a blattot, mintha ott se lett volna. Babœuf egyre nagyobb izgalomba jött, mert az összes jó lap az ő kezébe került. Lebon hülyéskedett vele: Talán jobb lenne, ha hazamennél, és megnéznéd, mit csinál a feleséged! Mire ő: Törődj inkább a magadéval, úgyis túl fiatal hozzád… Egy percre azt hittem, hogy egymásnak esnek, de aztán megnyugodtak, mint mindig. Babœuf kijátszotta az ászt. Ezt kapd ki, apukám! Azután Lebon, aki mellettem ült a padon, oldalba bökött a könyökével, és a fejével a pult előtt álló vendég felé intett. Odanézek, de nem értek semmit. A fiú láthatólag jól elvolt magában… Nem igaz, François? Nem értettem, mit akartál mutatni nekem. Halkan odasúgtad: Az előbb…

A merev tekintetű férfi most átvette a szót:

– Észrevettem, hogy valamit machinál a készülékével… Van egy unokaöcsém, aki ugyanilyen vacakot kapott karácsonyra, és azóta azzal szórakozik, hogy felveszi, amit a szülei mondanak… Az a fickó, ott a pultnál, nagyon békésnek tűnt, igaz, hogy hallgatózott, a magnója meg járt…

– Nem értem – morogta Jules –, hogy mi a fenét akart kezdeni vele.

– Semmit. Ugyanazt csinálja, amit az unokaöcsém… Élvezi, hogy fölveszi a beszélgetést, de azután már nem érdekli. Egyszer lejátszotta a szüleinek az egyik veszekedésüket, erre az öcsém majdnem összetörte a magnóját… Ha még egyszer előfordul, kis takonypóc… Babœuf is furcsa képet vágna, ha visszajátszanák neki a tegnapi hencegését!

– Mennyi ideig maradt a fiatalember?

– Félóráig…

– Egy pohárral ivott?

– Igen. Még hagyott is egy kis konyakot a pohár alján…

– Miután elment, maga nem hallott semmit?

– Semmit. Csak a szelet, meg az ereszből a járdára ömlő vizet.

– Előtte nem jött egyetlen vendég sem?

– Tudja, esténként a kártyapartik miatt tartok nyitva, a törzsvendégeken kívül nem jön ide a kutya sem… Itt reggel van sok vendég, a kávé, a croissant és a Vichy-víz miatt. Ha éppen építkeznek a környéken, a munkások fél tizenegy tájt jönnek, a reggeliszünetben. Leginkább ebéd meg vacsora előtt szoktak beugrani az emberek egy kortyra.

– Nagyon köszönöm…

Janvier itt is lejegyezte a beszélgetést, a tulaj időnként odasandított rá.

– Semmi újat nem mondott – sóhajtotta Maigret. – Csak megerősítette, amit eddig is tudtam.

Visszaültek az autóba. Néhány asszony megbámulta őket, mert már tudták, kicsodák.

– Most hová megyünk, főnök?

– Először az irodába…

A két Popincourt utcai beszélgetés mégsem volt haszontalan. Először is Gino elmondta, hogyan történt a gyilkosság. Antoine Batille gyilkosa először többször lesújtott… Utána elment, de valamilyen homályos okból visszafordult, pedig már közeledett a Pagliati házaspár… Vajon azért sújtott le újra, mielőtt futva elmenekült, hogy bevégezze a gyilkosságot?

Mindössze annyit lehetett róla tudni, hogy világos, öves ballonkabátot viselt. Maigret, miután visszaérkezett a Bűnügyi Rendőrségre, a jó meleg irodába, felhívta Pagliatiékat.

– Válthatnék néhány szót a férjével? Maigret vagyok…

– Hívom, főfelügyelő úr…

Gino beleszólt a telefonba:

– Halló! Itt vagyok…

– Mondja… Van valami, amit elfelejtettem megkérdezni. Volt a gyilkosnak kalapja?

– Épp az előbb kérdezte ugyanezt egy újságíró… Már a harmadik ma reggel óta. Meg kellett kérdeznem az asszonyt. Ő ugyanúgy van a dologgal, mint én. Nem akar semmit határozottan állítani, de majdnem biztos benne, hogy sötét színű kalapot viselt. Tudja, olyan gyorsan történt az egész…

A világos, öves esőkabát viszonylag fiatal emberre utalt, de a kalap azt jelentette, hogy valamivel mégis idősebb. Kevés fiatal férfi hord kalapot.

– Janvier, te kiismered magad ezeken a masinákon?

Maigret nem értett a gépekhez, sem a fényképezőgépekhez, sem az autókhoz, náluk a felesége vezetett. Még csatornát sem igen tudott váltani a tévén.

– A fiamnak ugyanilyen van…

– Vigyázz, le ne töröld a felvételt!

– Ne izguljon, főnök.

Janvier mosolygott, és lenyomta a gombot. Zajt hallottak, villák és kanalak zörgését, és zavaros hangokat a távolban.

– A hölgynek mit hozhatok?

– Van főtt marhájuk?

– Természetesen, hölgyem.

– Tegyenek bele sok hagymát és uborkát…

– Tudod, mit mondott az orvos! Semmi ecetet…

– Egy félig átsült bifsztek és egy főtt marha, sok hagymával és uborkával… A főétellel együtt kérik a salátát?

A felvétel távolról sem volt tökéletes, a háttérzaj miatt néha alig lehetett érteni a szavakat.

Csend. Utána jól kivehető sóhajtás:

– Soha nem komolyodsz meg, anyuskám. Ma éjszaka megint mászkálni fogsz, és szódabikarbónát kell bevenned…

– Tudod, miért fogok felébredni? Mert annyira horkolsz!

– Nem is horkolok!

– De igenis, horkolsz, főleg amikor túl sok beaujolais-t ittál, mint például ma este is…

– Egy félig sült bifsztek… Rögtön hozom a főtt marhát…

– Otthon nem is szoktál inni…

– Nem otthon vagyunk…

Bugyborékolás. Majd:

– Pincér! Pincér! Hajlandó lenne végre foglalkozni…

Aztán csend. Mintha leállították volna a felvételt. Majd egy nyugodt hang nagyon tisztán, érthetően mondta – biztosan egyenesen a mikrofonba beszélt:

– Lorraine söröző, Beaumarchais út.

Ez nyilván Antoine Batille hangja volt, így jelezte, hol készült a felvétel. Ezek szerint a Beaumarchais úton vacsorázott, és óvatosan bekapcsolta a magnót. A pincér valószínűleg emlékezni fog rá –, ezt könnyen ellenőrizhetik.

– Mindjárt odamész – mondta Maigret Janvier-nak de most indítsd el újra a magnót…

Ezúttal utcai zajok hallatszottak, autók tülkölése, és Maigret jó darabig nem értette, mit akart felvenni a fiatalember, aztán rájött, hogy a lefolyócsatornából az útra ömlő víz zubogását. A hangot nehezen lehetett azonosítani. Aztán hirtelen váltás, megint egy nyilvános helyen készült felvétel, kávéházban vagy kocsmában, ahol mozgalmas volt az élet.

– Mit mondott?

– Hogy minden OK.

Tompa, de azért tisztán kivehető hangok.

– Jártál ott, Mimile?

– Lucien és Gouvion váltják egymást… Ilyen időben…

– Mi lesz az autóval?

– Ahogy máskor…

– Nem gondolod, hogy kicsit túl közel van?

– Mihez?

– Párizshoz.

– Csak péntekenként szokott odamenni…

Poharak, csészék csörrenése, emberi hangok. Utána csend.

– Felvettem a Café des Amis-ban, a Bastille téren.

A Café des Amis nem volt messze sem a Beaumarchais úttól, sem a Popincourt utcától. Batille tehát sehol sem maradt sokáig, nehogy felfigyeljenek rá, inkább kiment az esőbe, hogy új helyet keressen.

– Törődj inkább a magadéval, úgyis túl fiatal hozzád…

Ez nyilván a hentes volt, a Chez Jules-ben zajló kártyacsata szünetében.

– Fogadd meg a tanácsomat: ne üsd bele az orrod más dolgába. Attól, hogy győztél…

– Azért győzök, mert nem játszom ki rögtön az aduimat, mint egy idióta…

– Nem hagynátok végre abba?

Ha a hangok magasabbak lettek volna, azt lehetett volna hinni, hogy kisfiúk veszekednek.

– Folytassuk, rendben?

– Nem játszom olyan alakkal, aki…

– Ugyan, csak a szája jár, nem célzott senkire…

Csend.

– Na látod. Már be is fejezte…

– Igen, befejeztem, mert hülyeség az egész… Na nézd, lerakok… Na, ehhez mit szólsz, ettől már eldugultál, mi?

Rossz minőségű felvétel volt, alig lehetett érteni. A beszélők távol ültek a mikrofontól, Janvier-nak háromszor kellett újrajátszania ezt a részt. Minden alkalommal egy-két szóval többet értettek.

A végén Batille hangja hallatszott: Chez Jules, családias kiskocsma a Popincourt utcában.

– Ennyi?

– Ennyi.

A kazetta többi része üres volt. Batille már a járdán mondhatta az utolsó szavakat, néhány pillanattal azelőtt, hogy az idegen meggyilkolta.

– A másik két kazetta?

– Érintetlenek, még ki sincsenek bontva az eredeti csomagolásukból. Gondolom, Batille arra számított, hogy az este még szüksége lesz rájuk.

– Nem tűnt fel neked valami?

– A Bastille téri felvételen?

– Igen… Játszd le újra azt a részt…

Janvier gyorsírással jegyzetelt. Többször újrahallgatták a párbeszédet, mely minden alkalommal egyre világosabb értelmet nyert.

– Szerintem legalább hárman vannak.

– Igen.

– Meg az a kettő, akikről beszéltek, Gouvion és Lucien… A felvétel után fél órával pedig Antoine-t meggyilkolták a Popincourt utcában.

– Igen, de nem vitték el a magnóját…

– Talán azért, mert odaért a Pagliati házaspár…

– Valamit elfelejtettem. Tegnap este a Popincourt utcában megláttam egy idős asszonyt egy első emeleti ablakban, körülbelül azzal a hellyel szemben, ahol a gyilkosság történt.

– Értettem, főnök. Most rögtön menjek oda?

Maigret, miután egyedül maradt, lecövekelt az ablak előtt. A Batille házaspár már biztosan megjárta a Saint-Antoine Kórházat, az igazságügyi orvos szakértő pedig hamarosan belekezd a boncolásba.

Maigret még nem találkozott az elhunyt húgával, akit a család Minou-nak becézett, és akinek furcsa ismerősei voltak.

Uszálysor siklott csendesen a szürke Szajnán, a matrózok meghajtották a kéményeket, mielőtt a Saint-Michel híd alá értek volna.

A hűvös évszakokban a söröző teraszát üvegezett falakkal védték, és két vaskályhával fűtötték. Nagy terem vette körül a lópatkó alakú bárpultot, a kerek asztalkák mellett olyanfajta székek álltak, amelyeket esténként egymásba lehet rakni.

Maigret leült egy oszlop mellé, és amikor arra járt egy pincér, rendelt egy korsó sört. Látszólag szórakozottan nézegette a körülötte ülők arcát. Meglehetősen vegyes volt a közönség. A pultnál főleg kék munkásruhás férfiak vagy környékbeli öregek álltak, akik itt itták meg a napi egy pohár vörösborukat.

Az ülő vendégek között viszont mindenféle népség akadt: egy feketébe öltözött asszony két kisfiúval és egy nagy bőrönddel, mintha egy pályaudvar várótermében lettek volna; egy férfi és egy nő, akik egymás kezét szorongatták, és szerelmesen bámultak egymásra; néhány nagyon hosszú hajú fiú, akik egyfolytában a pincérnőt bámulták, hangosan röhögtek rajta, és mindig belekötöttek, amikor elment előttük.

Mert a két pincéren kívül volt egy meglehetősen csúnya pincérnő is. Nagyon soványnak látszott fekete ruhájában és fehér kötényében, a válla meggörnyedt a fáradtságtól, és láthatólag nehezére esett, hogy időnként rámosolyogjon egy-egy vendégre.

Némelyik férfi vagy nő elég jól öltözött volt, mások kevésbé. Néhányan szendvicset ettek a kávé vagy a sör mellé. Mások iszogattak.

A tulaj a kassza mellett állt, fekete nadrágot, fehér inget és fekete csokornyakkendőt viselt, barna haját gondosan átfésülte a feje búbján, de így sem sikerült lepleznie kopaszságát.

Láthatólag ez volt az őrhelye, és semmi sem kerülte el a figyelmét, ami az üzletében zajlott. Szemmel követte a két, fel-alá cikázó pincért, a pincérnőt, és figyelt a pultosra is, aki az üvegeket és a poharakat tette a tálcára.

Valahányszor kapott egy tantuszt, megnyomott egy billentyűt a pénztárgépen, mire egy szám jelent meg a kijelzőn.

Látszott, hogy már jó ideje a vendéglátóiparban van, és hogy ő is pincérként kezdte. Maigret, amikor később lement a mosdóba, felfedezte, hogy lent van egy kisebb, alacsony terem, ahol néhány vendég iddogált.

Ott senki sem kártyázott vagy dominózott. Átjáróházszerű hely volt, a törzsvendégek nyilván nem ide jöttek. Ha valaki hosszú ideig elüldögélt egy asztal mellett, annak biztosan találkozója volt a környéken.

Maigret végül felállt, és odament a kasszához, bár sejtette, milyen fogadtatásra számíthat.

– Elnézést, uram…

Diszkréten felmutatta a rendőrjelvényét.

– Maigret főfelügyelő vagyok a Bűnügyi Rendőrségtől…

A főnök ugyanolyan gyanakodva méregette Maigret-t, mint a pincéreket meg a ki-be járó vendégeket.

– És akkor mi van?

– Itt volt tegnap este fél tíz körül?

– Már ágyban voltam. Esténként a feleségem kezeli a kasszát…

– Ugyanezek a pincérek voltak itt?

A tulaj le nem vette a szemét a pincérekről…

– Igen…

– Szeretnék feltenni nekik pár kérdést egy-két vendégről, talán emlékeznek rájuk.

A tulaj fekete szeme most rámeredt, nem túl bátorítóan.

– A mi vendégeink rendes emberek, a pincérek pedig ilyenkor ki se látszanak a munkából.

– Csak egy-egy percig szeretnék beszélni velük… A pincérnő is itt volt tegnap este?

– Nem. Esténként nincs ekkora forgalom. Jérôme!

Az egyik pincér megtorpant a kassza előtt, a tálcát sem tette le. A tulaj Maigret-hez fordult.

– Gyerünk! Tegye fel azokat a kérdéseket…

– Látott tegnap este fél tíz körül egy húsz év körüli fiatalembert, aki barna dzsekit viselt, és magnetofon lógott a nyakában?

A pincér a tulajra nézett, majd vissza Maigret-re, és megrázta a fejét.

– Van olyan törzsvendégük, akit Mimile-nek becéznek?

– Nincs.

Maigret a másik pincérrel sem ért el fényesebb eredményt. Mindketten habozva válaszolgattak, mintha félnének a főnöktől, és Maigret egyáltalán nem volt biztos az őszinteségükben. Lelombozva ült vissza az asztalkához, és rendelt egy újabb pohár sört. Ekkor ment le a mosdóba, és fedezte fel, hogy lent van még egy pincér, aki fiatalabb a két fentinél.

Úgy döntött, leül, és rendel még egy pohár sört.

– Fent is szokott dolgozni néha?

– Igen, minden negyedik nap vagyok itt lent… Négynaponként mindenkinek le kell jönnie.

– Tegnap este hol volt?

– Fent.

– Fél tízkor is?

– Egészen zárásig, tizenegyig. Tegnap hamar bezártunk, mert a ronda idő miatt alig volt vendég.

– Nem látott egy hosszú hajú fiatalembert, szarvasbőr dzsekiben, akinek magnó lógott a nyakában?

– Szóval tényleg magnó volt?

– Emlékszik rá?

– Igen… Még nem kezdődött meg a turistaszezon… Azt hittem, olyasféle fényképezőgép, amilyet az amerikaiak használnak… Azután az egyik vendég meg is kérdezte…

– Milyen vendég?

– Hárman ültek a szomszéd asztalnál. Amikor a fiatalember elment, az egyik nagyon bosszúsan, nyugtalanul követte a tekintetével. Utána odahívott: – Te, Toto! – persze nem Totónak hívnak, de az effajták így viccelnek, főleg ezen a környéken. – Mit ivott az a fickó? – Konyakot. – Mit gondolsz, használta azt a készüléket? – Nem láttam, hogy fényképeket csinált volna. – Fényképeket, egy frászt! Az egy magnó volt, te hülye! Láttad már itt azt a fickót? – Most járt itt először. – És engem láttál már? – Azt hiszem, kétszer-háromszor. – Rendben. Még egy kört.

A pincér most otthagyta Maigret-t, mert az egyik vendég egy pénzdarabbal kopogni kezdett az asztalon, hogy felhívja magára a figyelmét. Fizetett. A pincér odaadta a visszajárót, majd felsegítette a vendégre a kabátját.

Utána visszajött, és megint Maigret körül kezdett keringeni.

– Azt mondta, hárman voltak?

– Igen. Először is az, aki megszólított, ő látszott a legfontosabbnak; egy harmincöt év körüli, olyan tornatanár jellegű fickó… barna haj, fekete szem, vastag szemöldök…

– Tényleg csak néhányszor járt itt?

– Kétszer-háromszor láttam…

– És a többieket?

– A vörös hajú, forradásos elég sokszor betér ide, és iszik egy rumot a pultnál.

– És a harmadik?

– Úgy hallottam, hogy a másik kettő Mimile-nek szólítja… Őt látásból ismerem, azt is tudom, hol lakik… Képkeretező, a Faubourg-Saint-Antoine utcában van az üzlete, majdnem a Trousseau utca sarkán… Én is ott lakom, a Trousseau utcában.

– Mimile gyakran jár ide?

– Néha láttam itt, nem mondanám, hogy sokszor.

– Mindig ezzel a kettővel jön?

– Nem… Egy kis szőke nővel, szerintem az is errefelé lakik. Eladónő, vagy valami ilyesmi…

– Köszönöm. Nem jut eszébe még valami?

– Nem. Ha esetleg mégis, vagy ha megint látnám őket…

– Akkor telefonáljon a Bűnügyi Rendőrségre. Nekem, vagy ha én nem vagyok ott, az egyik munkatársamnak… Hogy hívják?

– Juliennek, Julien Blond-nak. A kollégáim Blondinet-nek hívnak, mert én vagyok a legfiatalabb. Remélem, hogy amikor annyi idős leszek, mint ők most, már nem ezt fogom csinálni.

Maigret a lakásuk közelében volt, így hát nem ment a Dauphine sörözőbe ebédelni. Majdhogynem sajnálta. Szerette volna magával vinni Janvier-t, hogy elmondja neki az iménti felfedezését.

– Találtál valamit? – kérdezte a felesége.

– Még nem tudom, van-e jelentősége. Sokfelé keresgélek…

Két órára összehívta az irodájába három kedvenc nyomozóját, Janvier-t, Lucas-t és a kis Lapointe-ot, akit valószínűleg még akkor is így titulálnak majd, ha ötvenéves lesz.

– Janvier, légy szíves, játszd le újra a felvételt. Ti ketten meg jól figyeljetek…

Elindult a Café des Amis-beli felvétel, Lucas és Lapointe a fülét hegyezte.

– Az előbb ott jártam. Tudom az egyik férfi nevét meg a foglalkozását. Hárman ültek az asztalnál, és halkan beszélgettek. Az, akit Mimile-nek becéznek, képkeretező, a Faubourg-Saint-Antoine utcában van üzlete, két-három háznyira a Trousseau utcától…

De Maigret még nem mert túlságosan örülni. Sosem ivott előre a medve bőrére.

– Ti ketten lehorgonyoztok a keretező üzlete előtt. Intézzétek el, hogy este két kolléga váltson benneteket… Ha Mimile elhagyja a boltot, valamelyikőtök mindig kövesse, de lehetőleg mind a ketten. Ha találkozik valakivel, az egyikőtök tapadjon rá arra a másikra. Akkor is ezt csináljátok, ha olyan alakot láttok, aki nem úgy néz ki, mintha valamit venni akarna a boltban. Egyszóval szeretném tudni, kivel lép kapcsolatba…

– Értve, főnök.

– Te pedig, Janvier, kikeresed a nyilvántartásból a körülbelül harmincöt éves, keménykötésű, barna hajú, vastag szemöldökű és fekete szemű szépfiúkat. Biztos van ott néhány, de olyan valakiről van szó, aki nem bujkál, tehát vagy nem volt még elítélve, vagy már letöltötte a büntetését.

Amikor egyedül maradt az irodában, felhívta a Törvényszéki Orvostani Intézetet. Odahívták Desalle doktort a telefonhoz.

– Itt Maigret. Befejezte a boncolást, doktor úr?

– Fél órával ezelőtt. Tudja, hányszor szúrták meg a fiút? Hétszer… A gyilkos mind a hétszer a hátába szúrt… Mindig a szíve magasságában, de egyszer sem találta el.

– És a kés?

– Mindjárt… A penge nem széles, de hosszú és hegyes… Szerintem olyan svéd késről van szó, amelynek kiugrik a pengéje, ha megnyomunk egy gombot. Egyetlen szúrás volt csak halálos, amelyik átlyukasztotta a tüdőt, és bevérzést okozott.

– Nem vett észre még valamit?

– A fiú makkegészséges volt, de nem túl izmos… Tipikus értelmiségi, aki nem sportol eleget. Minden szerve ragyogóan működött… A vérében volt ugyan egy kis alkohol, de nem volt részeg. Két-három pohárral ihatott, szerintem konyakot.

– Köszönöm, doktor úr.

– Holnap reggel megkapja a jelentést.

Hátravolt még a rutinmunka. Az ügyész kijelölte a vizsgálóbírót, egy bizonyos Poiret-t; Maigret még sohasem dolgozott vele. Fiatal ember volt. Maigret úgy érezte, hogy a törvényszék munkatársai évről évre fiatalabbak. Vagy ő örege-dett?

Felhívta a bírót, aki megkérte, hogy azonnal menjen fel hozzá, ha ráér. Maigret magával vitte a magnóról lehallgatott beszélgetések szövegét, amelyeket Janvier gépelt le.

Poiret-nak egy öreg iroda jutott. Maigret leült a rozoga székre.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondta kedvesen a vizsgálóbíró, egy nagydarab, szőke, kefehajú fiatalember.

– Én is, bíró úr. Mint tudja, a Batille fiú ügyében jöt-tem…

A bíró kihajtogatta az egyik napilap délutáni kiadványát; az első oldalon három hasábot elfoglaló cím virított. Egy fiatal férfi is volt a képen, még nem volt hosszú a haja, igazi jó családból való úrigyereknek látszott.

– Úgy tudom, találkozott a szülőkkel…

– Igen, én mondtam el nekik a hírt. Éppen színházból jöttek, mind a ketten estélyiben voltak. Szerintem még dudorásztak is, amikor beléptek az ajtón. Soha nem láttam még két embert ilyen gyorsan összeomlani…

– Egyetlen gyerek volt?

– Nem. Van egy húga, egy tizennyolc éves kislány, állítólag nem könnyű eset…

– Találkozott már vele?

– Még nem…

– Milyen a lakásuk?

– Szép nagy, kicsit proccos, de azért vidám. Van néhány antik bútor, de úgy láttam, nem sok… Inkább modern, cseppet sem hivalkodó…

– Biztos borzasztóan gazdagok – sóhajtotta a vizsgálóbíró.

– Feltehetőleg…

– Az újságok elég felületesen tárgyalják a történteket…

– A magnót említik?

– Nem. Miért? Fontos szerepe van ennek a magnónak az ügyben?

– Talán… Még nem vagyok benne biztos… Antoine Batille-nak az volt a szenvedélye, hogy felvette az emberek beszélgetését az utcán, a vendéglőkben, a kávéházakban… Ezeket a felvételeket emberi dokumentumoknak nevezte. Magányos figura volt; többnyire estefelé indult vadászgatni, főleg olyan kerületekbe, ahol egyszerű emberek laknak. Tegnap először egy vendéglőben volt, a Beaumarchais úton, ahol felvett egy házastársi veszekedést. Azután bement egy kávéházba a Bastille téren, itt vannak a beszélgetések szövegei…

Átnyújtotta a feljegyzéseket a bírónak, aki összevont szemöldökkel olvasni kezdett.

– Ez itt elég gyanúsnak látszik, nem?

– A banda biztos akar lenni benne, hogy a villa üres lesz, ezért két emberrel figyelteti, akik váltják egymást… Azt is tudom, ki ez a Mimile és hol lakik.

– Hát akkor…

A bíró láthatólag arra gondolt, hogy akkor tiszta az ügy, de Maigret nem volt ennyire optimista.

– Ha ez az a banda, amelyikre gondolok… – vágott bele. – Az elmúlt két évben több villát kiraboltak, miközben a tulajdonos Párizsban volt. Majdnem mindig értékes képeket és műtárgyakat vittek el. Tessancourt-ban otthagytak két képet, mert csak másolatok voltak. Ez azt jelenti…

– Hogy szakértők…

– Mindenesetre van köztük egy szakértő…

– Vagyis?

– Ezek még nem öltek meg senkit… Nem a műfajuk…

– De azért néha előfordulhat, mint tegnap este is…

– Tételezzük fel: gyanút fogtak, hogy Batille felvette a beszélgetésüket. Könnyen megtehették volna, hogy követik Batille-t, mondjuk, ketten. Amikor egy kihalt utcába ér, például a Popincourt-ba, nyugodtan ráugorhattak volna, és elvehették volna a magnóját.

A vizsgálóbíró csalódottan fölsóhajtott:

– Hát persze…

– Ezek a tolvajok ritkán ölnek, általában csak végveszélyben… Már két éve működnek, és még nem sikerült elkapni őket… Egyelőre sejtelmünk sincs róla, hogyan adják tovább a képeket meg a műtárgyakat… Ehhez kell valaki, akinek agya is van, egy olyan ember, aki ért a festészethez, akinek vannak kapcsolatai, felhívja a figyelmet a jó fogásokra, esetleg a rablásban is részt vesz… Biztos, hogy van egy ilyen emberük, és ő nem hagyná, hogy a cinkosai gyilkosságba keveredjenek.

– Akkor mi az ön elmélete?

– Egyelőre tapogatózom. Azért persze rajta vagyok az ügyön. Két nyomozóm figyeli annak a bizonyos Mimile-nek az üzletét… Egy másik most rágja át magát az aktákon, egy harmincöt év körüli, vastag szemöldökű férfit keres…

– Értesít a fejleményekről?

– Amint megtudok valamit…

Vajon mennyire lehet adni Gino Pagliati vallomására? Gino azt állítja, hogy a gyilkos többször lesújtott, majd elindult az utcasarok felé, aztán visszafordult, és még háromszor beleszúrt az áldozatba. Ha ez igaz, akkor nem áll meg a félhivatásos gyilkos elmélete, hiszen a gyilkosság után az illető nem vitte el a magnót.

Janvier időközben kikérdezte az idős asszonyt, aki az első emeleti ablakban állt, és odaadta Maigret-nek a legépelt vallomást.

Madame Esparbès, özvegy, hetvenkét éves. Tíz éve egyedül él egy háromszobás, konyhás lakásban. A férje hivatalnok volt. Özvegyi nyugdíjat kap, ebből szerényen megél, de többre nem telik neki.

Nagyon ideges, kijelenti, hogy egy ideje alig tud aludni, és amikor éjszakánként felébred, az utcát bámulja.

– Tudja, nyomozó úr, olyan öregasszonyos bolondéria…

– Mit látott tegnap este? Mondjon el mindent a lehető legrészletesebben, még akkor is, ha nem találja fontosnak.

– Még nem végeztem el az éjszakai toalettemet. Tíz órakor, mint általában, meghallgattam a rádióban a híreket. Utána elzártam a készüléket, és odaálltam az ablakba… Jó ideje nem esett ennyire, és ez régi emlékeket ébresztett bennem… Nem fontos… Fél tizenegy körül vagy valamivel korábban egy dzsekit viselő fiatalember lépett ki a szemben lévő kiskocsmából. Lógott valami a nyakában, amit én nagyméretű fényképezőgépnek néztem. Ezen egy kicsit elcsodálkoztam… Szinte ugyanebben a pillanatban megpillantottam egy másik fiatalembert is.

– Biztos, hogy fiatal ember volt?

– Igen, szerintem fiatal volt… Alacsonyabb volt, mint a másik, és izmosabb, de nem sokkal. Nem tudom, merről jött. Gyorsan, valószínűleg nesztelenül a másik mögé került, és többször megszúrta… Ki akartam nyitni az ablakot, és rákiabálni, hogy hagyja abba, de nem lett volna semmi értelme… Az áldozat már a földön feküdt… A gyilkos akkor fölé hajolt, és a hajánál fogva felemelte a fejét, hogy megnézze…

– Biztos benne, hogy ez történt?

– Teljesen. Nincs messze az utcai lámpa, és halványan még én is ki tudtam venni a fekvő férfi vonásait…

– És utána?

– Elment. Azután visszafordult, mintha elfelejtett volna valamit… Pagliatiék akkor ötvenméternyire voltak a nagy esernyőjükkel… A férfi lesújtott még háromszor, aztán elszaladt…

– Befordult a Chemin-Vert-re?

– Igen. Pagliatiék akkorra már odaértek a fekvő férfihoz. De a többit már tudja. Felismertem Pardon doktor urat, nem tudom, kivel volt.

– A gyilkost felismerné?

– Nem hiszem… Az arcát semmiképpen sem, esetleg az alakját…

– Biztos benne, hogy fiatal volt?

– Szerintem nem lehetett több harmincnál…

– Hosszú haja volt?

– Nem.

– Bajusza, pofaszakálla?

– Nem. Azt észrevettem volna.

– Már vizes volt a ruhája, vagy éppen akkor lépett ki egy kapualjból?

– Mind a ketten csuromvizesek voltak. De elég volt néhány percig az utcán lenni, hogy agyonázzon az ember.

– Volt rajta kalap?

– Igen. Sötét, valószínűleg barna kalap.

– Köszönöm.

– Mindent elmondtam, amit tudok, de kérem, intézze el, hogy ne kerüljön be a nevem az újságokba. Van két unokaöcsém, nagyon magas beosztásban, és nem örülnének, ha kiderülne, hogy itt lakom…

Csöngött a telefon. Maigret felismerte Pardon hangját.

– Maga az, Maigret?… Ráér?… Nem reméltem, hogy bent találom. Azért zavarom, mert tudni szeretném, vannak-e újabb hírei.

– Elindultunk egy nyomon, de még egyáltalán nem biztos, hogy ez a jó nyom. A boncolás a maga diagnózisát igazolta… Egyetlenegy szúrás volt halálos, az, amelyik a jobb tüdőt érte.

– Mit gondol, rablógyilkosságról van szó?

– Nem tudom. Nem járkált sok csavargó és részeg odakint abban az időben, és kocsmai verekedés sem volt arrafelé. A Batille fiú nem keveredett vitába senkivel azon a két helyen, ahol a Chez Jules előtt járt.

– Köszönöm… Tudja, valahogy úgy érzem, nekem is közöm van az ügyhöz… Na gyerünk, dologra! Máris tizenegy beteg ül a váróban.

– Hát akkor rajta, bátorság!

Maigret leült a karosszékbe, kiválasztott egy pipát az íróasztaláról, és megtömte. A tekintete homályos volt, mint odakint a táj, amelyet lassan elborított a köd.