NEGYEDIK FEJEZET
A közbiztonságiaknak mozgalmas éjszakájuk lehetett, mert az újságírók és a fotósok, akiket isten tudja, ki értesített, azonnal odarohantak, és elárasztották az épületet.
Maigret reggel fél nyolckor, borotválkozás közben gépiesen bekapcsolta a rádiót. Ilyenkor mondták a híreket, és mint várható volt, hosszan beszéltek a jouy-en-josas-i villáról és Philippe Lherbier-ről, a mesébe illő milliomosról, a hat feleségéről meg az aranykoronáról.
Négy embert tartóztattak le, de Grosjean főfelügyelő meg van róla győződve, hogy a banda igazi főnöke, az észember nincs közöttük… Másrészt az a szóbeszéd járja, hogy Maigret főfelügyelőnek is köze van az ügyhöz, jóllehet nem a képrablás, hanem a bűnözők más irányú tevékenysége miatt. Ebben a témában teljes a hírzárlat…
Maigret azt is a rádióból tudta meg, hogy a három betörőnek meg az őrszemnek nem is volt fegyvere…
Már kilenckor ott volt az irodájában, és a jelentéstétel után azonnal felhívta Grosjeant a Saussaies utcában.
– Tudott aludni egy kicsit?
– Úgy három órát. Azon melegében ki akartam hallgatni őket… Persze egyik sem köpött… Julien Mila, a bárpincér volt a legdühítőbb… egyébként ő a legintelligensebb. Amikor feltesz neki egy kérdést az ember, csak néz gúnyosan, aztán azt fuvolázza: Sajnos nincs semmi mondanivalóm.
– Ügyvédet nem kért?
– Dehogynem. Huet ügyvéd urat, természetesen… Ma délelőttre várom.
– Mikor tudja nekem átküldeni a jómadarakat? Poiret vizsgálóbíró is várja őket.
– Remélem, még délután. De utána szükségem lenne rájuk… Párizs környékén az elmúlt két évben legalább egy tucat hasonló jellegű rablást követtek el, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbbet, ha nem az összeset, ők… És maga…? A Popincourt utca…?
– Semmi újság.
– Mit gondol, van valami közük hozzá?
– Nem tudom… Az egyik rabló, az az alacsony, széles vállú, akinek sebhely van az arcán, világos, öves ballonkabátot és barna kalapot viselt, nem?
– Ja igen, Demarle. Most vizsgáljuk a priuszát. Igazi keményfiúnak látszik, többször is volt már dolga a törvénnyel.
– És Branchu, azaz Mimile?
– Neki nincs priusza. Sokáig élt Marseille-ben, de Roubaix-ből származik.
– Hát akkor viszontlátásra.
A napilapok a megbilincselt bűnözők fényképét és Lherbier fotóját, mely a longchamp-i lóversenypályán, zsakettban és világosszürke cilinderben készült, a címoldalon közölték.
Mila gúnyos mosollyal nézett bele a fényképezőgépbe. Demarle, a sebhelyes meglepettnek tűnt, Branchu eltakarta az arcát. Az őrszem, lötyögő, bő öltönyében, jelentéktelen statisztának látszott.
A közbiztonságiaknál dolgozó Grosjean kerületi főfelügyelő két éve tartó, hosszú és türelmes nyomozása nagy fogáshoz vezetett…
Maigret vállat vont. Nem a bűnözőkre gondolt; önkéntelenül is Antoine Batille jutott az eszébe. Az volt az elmélete, hogy a gyilkoshoz az áldozaton át vezet az út.
A nap erőtlenül kisütött. Ragyogó kék volt az ég. Még mindig csak két fok volt, és a nyugati partokat leszámítva egész Franciaországban fagyott.
Maigret felvette a kabátját, fogta a kalapját, és benézett a nyomozók irodájába.
– Körülbelül egy órára elmegyek, gyerekek.
Egyedül akart elmenni az Anjou rakpartra. Végigballagott a rakparton egészen a Marie hídig, ott ment át a szigetre. Csendesen pöfékelt, és nem vette ki a zsebéből a kezét.
Gondolatban végigjárta a magnetofonos fiatalember utolsó útvonalát.
A fekete vászonnal bevont nagy kaput, a hatalmas B betűt, az ezüstrojtokat meg a könnycsepp alakú díszeket már messziről látni lehetett. A házmesterfülke előtt észrevette a házmesternét, aki a jövés-menést figyelte.
Fiatal, gusztusos asszonyka volt. Fekete ruháját a fehér gallér és kézelő egyenruhaszerűvé tette. Maigret majdnem bement hozzá, pedig nem volt dolga vele, csak egy kis kikapcsolódásra vágyott.
De inkább továbbment. Batille-ék ajtaja a lifttel szemben nyílt. Maigret belépett, és elindult a ravatalozóvá alakított kis szalon felé. Méltóságteljes idős hölgy állt az ajtó mellett, odabiccentett Maigret-nek. Talán rokon volt? A családot képviselő idős barát vagy nevelőnő?
A ravatal mellett egy férfi állt, fedetlen fővel, halkan imádkozott. Kicsit odébb egy asszony térdelt az imazsámolyon, talán boltos volt a környéken. Antoine-t még nem tették koporsóba, a halottas ágyon feküdt, összekulcsolt kezében rózsafüzér.
A viaszgyertyák táncoló fényében az arca nagyon fiatalnak látszott, éppúgy lehetett volna tizenöt éves, mint huszonegy. Megborotválták, és rövidre vágták a haját is, nehogy hippinek nézzék a halottlátogatók.
Maigret gépiesen, meggyőződés nélkül elmormolt egy imát, utána visszament az előszobába, és megpróbált keresni valakit, akivel szóba elegyedhet. Ráakadt egy csíkos mellényes inasra, aki éppen a nagy szalont porszívózta.
– Batille kisasszonnyal szeretnék beszélni – mondta neki. – Maigret főfelügyelő vagyok…
Az inas tétovázott.
– Ha ugyan fölkelt már… – indult el végül kelletlenül.
Igen, Minou fölkelt már, de nyilván nem túl régen, mert Maigret-nek jó tíz percig kellett rá várnia, és amikor megjelent, fésülködőköpeny volt rajta, meztelen lábán papucs.
– Rájött valamire?
– Még nem… Szeretném megnézni a bátyja szobáját…
– Kérem, bocsássa meg, hogy így fogadom, de nem szoktam ilyen korán fölkelni.
– Az édesapja itthon van?
– Nem. Be kellett mennie az irodába… Mama a lakrészében van, de én ma még nem találkoztam vele… Jöjjön.
Végigmentek a folyosón, majd jobbra fordultak. Egy tágra nyitott ajtón keresztül Maigret megpillantotta a vetetlen ágyat, rajta reggelizőtálcával.
– Ez az én szobám… Ne nézzen szét, nagy a rendetlenség… – mondta Minou.
Két ajtóval arrébb volt Antoine szobája. Az udvarra nézett, ferdén sütött be a reggeli nap. A skandináv bútorok egyszerűséget, harmóniát árasztottak. Az egyik fal mellett polc állt, zsúfolva könyvekkel, lemezekkel. A magnókazetták is ott sorakoztak.
Az íróasztalon könyvek, füzetek és színes ceruzák hevertek, és egy üvegtálban, két centi vízben három apró teknősbéka úszkált.
– Antoine szerette az állatokat?
– Mostanában már nem annyira. De egy időben mindenféle állatot hazahordott. Egy nyesett szárnyú hollót, hörcsögöket, fehér egereket, egy több mint egy méter hosszú vízisik-lót… Mindenáron meg akarta őket szelídíteni, nem valami sok sikerrel…
Volt a szobában még egy térképállvány is, hatalmas világtérképpel, egy kerek asztalkán pedig egy fuvola és néhány kotta hevert.
– Fuvolázott is?
– Öt vagy hat leckéig jutott. Lennie kell itt valahol egy elektromos gitárnak is. Zongorázni is tanult…
Maigret elmosolyodott:
– Gondolom, nem túl hosszú ideig.
– Nem volt valami kitartó…
– Kivéve a hangvadászatot…
– Igen… Már jó egy éve ez volt a passziója…
– Volt Antoine-nak valami elképzelése a jövőjéről?
– Nem… Illetve nem beszélt róla senkinek… Papa azt szerette volna, ha a természettudományi karra jár és kémiát tanul, hogy később majd átvehesse az üzletet…
– Nem fűlt hozzá a foga?
– Gyűlölte a céget. Azt hiszem, szégyellte, hogy a parfümgyáros Batille fia.
– És maga?
– Engem nem zavar…
Jó volt a szanaszét heverő, összevissza tárgyak között, érezni lehetett, hogy annak, aki köztük élt és a saját birodalmává tette a szobát, fontosak voltak.
Maigret találomra leemelt egy kazettát, aminek egy szám volt a címkéjén.
– Itt kell lennie valahol a katalógusfüzetének… – mondta Minou. – Egy pillanat…
Kihúzgált néhány fiókot. A legtöbb tömve volt, némelyikből még a gimnázium első osztályából megmaradt papírok és holmik bukkantak elő.
– Itt van. Gondolom, naprakész, mert Antoine nagyon komolyan vezette…
A katalógus egyszerű, kockás iskolai füzet volt. A borítóra Antoine szépen kiszínezett, kacskaringós betűkkel felírta:
Tapasztalataim
Az első sorban ez állt:
1. kazetta: A család a vasárnapi ebédnél.
– Miért pont vasárnapi ebéd?
– Mert máskor az apám ritkán jön haza ebédelni. Este meg gyakran vacsoráznak a mamával a városban, vagy vendégeink vannak.
De Antoine mégis a családnak szentelte az első felvételt.
2. kazetta: Déli autópálya, egy szombat estén
3. kazetta: Fontainebleau-i erdő, éjszaka
4. kazetta: A metróban, este nyolckor
5. kazetta: Délben az Operánál
Antoine ezután egy színházi előadás szünetében, majd egy Ponthieu utcai önkiszolgáló étteremben és egy champs-elysées-i illatszerboltban csinált felvételeket.
10. kazetta: Egy kávéház Puteaux-ban
Antoine érdeklődési köre egyre tágult. Már nem Párizs belvárosa érdekelte, hanem a külterületek: a gyárak kijárata, Lappe utcai mulatságok, egy bár a Gravilliers utcán, a Saint-Martin-csatorna környéke, utcabál La Villette-ben, kávéház Saint-Denis-ben. Az egyik cím egyenest egy nyomornegyedet jelölt.
– Tényleg olyan veszélyes helyek?
– Némelyik igen. Mondjuk úgy, nem ajánlanám senkinek; Antoine-nak igaza volt, hogy nem akarta elvinni magát… Az ottani emberek nem szeretik, ha valaki beleüti az orrát a dolgaikba, főleg ha magnó is van nála.
– Mit gondol, ezért…
– Nem tudom. De nem hiszem. Talán többet tudnánk, ha meghallgathatnánk az összes kazettát. De ha jól látom, ez több órát vagy inkább több napot venne igénybe.
– Nem tudná megcsinálni?
– Ha elvihetném őket egy időre, megbíznám az egyik nyomozómat.
– Nem merem magamra vállalni ezt a felelősséget. Amióta Antoine meghalt, valamiképpen szentté vált, még a tárgyai is sokkal értékesebbek lettek. Ugye érti? Azelőtt leginkább úgy bántunk vele, mint egy nagy gyerekkel, dühöngött is eleget miatta… De az is igaz, hogy bizonyos értelemben gyerek maradt.
Maigret tekintete rásiklott a falra ragasztott fényképekre, meztelen lányok voltak rajtuk, Antoine egy amerikai magazinból vághatta ki őket.
– Ez is nagyon kisfiús – mondta Minou. – Biztos vagyok benne, hogy a bátyám még nem feküdt le senkivel. Udvarolt két-három barátnőmnek, de soha nem jutott el velük a lényegig.
– Volt autója?
– A huszadik születésnapjára kapott a szüleimtől egy kis angol sportkocsit. Két hónapon át járta vele a vidéket, és felszerelte minden elképzelhető szerkentyűvel… Utána nem érdekelte többé, csak akkor használta, ha igazán szüksége volt rá.
– Például az éjszakai kiruccanásaikor?
– Olyankor soha… Megkérdezem a mamát, hogy magára bízhatom-e a kazettákat… Remélem, felkelt már…
Fél tizenegy volt. Minou jó ideig távol maradt.
– Megbízik magában – mondta, amikor visszajött –, csak annyit kér, hogy kapja el a gyilkost. Köztünk legyen szólva, az apám még jobban összeomlott, mint ő. Antoine volt az egyetlen fiuk. A történtek óta a papa egy szót sem szól hozzánk, korán reggel bemegy az irodába… Hogy a csudába fogjuk ezt becsomagolni? Kellene egy bőrönd vagy egy nagy kartondoboz… Nem, egy bőrönd jobb lenne… Ah… Tudom már, hol találok!
Egy nagy bőrönddel jött vissza, amelyen Lherbier aranykoronája virított.
– Ismeri Philippe Lherbier-t?
– A szüleim ismerik. Kétszer-háromszor nála vacsoráztak, de nem mondhatnám, hogy a barátjuk… Ugye ő az, aki állandóan válik?
– Tegnap éjjel majdnem kirabolták egyik vidéki házát. Nem szokott rádiót hallgatni?
– Csak a strandon, zenét…
Minou segített Maigret-nek bepakolni a kazettákat, és berakta melléjük a katalógust is.
– Nem akar még kérdezni valamit? Bármikor kikérdezhet, és megígérem, hogy ugyanolyan őszintén válaszolok, mint eddig is…
Láthatólag izgalommal töltötte el, hogy segít a rendőrségnek.
– Nem kísérem ki, mert nem úgy vagyok öltözve, hogy elmehessek a halottas szoba előtt. Még azt mondanák, hogy hiányzik belőlem a tisztelet… Miért kell hirtelen tisztelni valakit, mert meghalt, amikor életében mindenki gúnyolódott rajta?
Maigret kifelé menet kicsit szégyenkezett a bőrönd miatt, főleg amikor a házmesterfülke előtt kellett elmennie. Szerencséje volt, mert a ház előtt éppen akkor szállt ki egy hölgy a taxiból, amikor kilépett a kapun, így nem kellett várnia.
– A Bűnügyi Rendőrségre!
Azon tűnődött, kire bízhatná Antoine Batille felvételeit. Olyasvalakire volt szüksége, aki jól ismeri azokat a helyeket, ahol a felvételek készültek, és ismerős az oda járó emberek között is.
Végül megkereste az egyik kollégáját, aki az erkölcsrendészeten dolgozott.
– Na mi van, elbúcsúzik tőlem, mielőtt elköltözik? – viccelődött a kolléga, amikor meglátta Maigret-t.
– Ebben a bőröndben olyan felvételek vannak, amelyek a külvárosban készültek: utcabálokon, presszókban, kiskocsmákban…
– Érdekelhetnek engem?
– Magát valószínűleg nem, de engem igen, mert talán közük van egy folyamatban lévő ügyemhez.
– A Popincourt utcaihoz?
– Igen, de ez maradjon köztünk. Nem szeretném, ha kitudódna. Nyilván van olyan ember, aki jól ismeri ezt a közeget, és akinek mondanak valamit ezek a felvételek…
– Értem… Olyan, aki rögtön megérzi, ha valaki veszélyes vagy valami takargatnivalója van…
– Pontosan erről van szó.
– Az öreg Mangeot… Negyven éve van a szakmában… Mindenkinél jobban ismeri ezeket a helyeket…
Maigret hallotta már Mangeot nevét.
– Ráér?
– Majd úgy intézem, hogy ráérjen.
– Tud bánni ezekkel a készülékekkel? Elmegyek az irodámba a magnóért.
Mire visszajött, már ott üldögélt a csoportvezető szobájában egy petyhüdt arcú, fénytelen tekintetű, szomorú ember.
A rendőrség egyik szürke kisembere volt, az a fajta, akit soha nem léptetnek elő, mert nem végzett iskolát. A hozzá hasonló rendőrök egész életükben Párizs utcáit róják; olyan a lábuk, mint a folyton szaladgáló pincéreknek, arcuk pedig szép lassan éppoly szürkévé válik, mint a szegényes városnegyedek, amelyekben napjaikat töltik.
– Ismerem ezeket a masinákat – mondta rögtön. – Sok kazetta van?
– Vagy ötven… Talán még több is.
– Az fél óra kazettánként. Sürgős?
– Eléggé…
– Kap egy irodát, ahol senki sem zavarja – szólt közbe az erkölcsrendészet vezetője.
Részletesen elmagyarázták Mangeot-nak, mi a dolga. Bólintott, jelezve, hogy érti, fogta a bőröndöt, és elment. A főnöke odasúgta Maigret-nek:
– Ne izguljon… Igaz, hogy vén totyakosnak látszik, és már semmit sem vár az élettől, de az egyik legértékesebb munkatársam… Vérbeli vadászkopó. Megszagolja a nyomot, aztán nem néz se jobbra, se balra, csak megy előre.
Maigret visszament az irodájába. Tíz perc sem telt el, máris felhívta a vizsgálóbíró.
– Többször is próbáltam elérni, amióta… Mindenekelőtt gratulálok az éjszakai fogáshoz!
– A közbiztonságiak bonyolították le az egészet.
– Jártam a főügyésznél, el van ragadtatva… Ma délután háromkor áthozzák a csibészeket. Szeretném, ha ön is feljönne az irodámba, mert jobban ismeri az ügyet, mint én… Ha végzünk a betörésekkel, leviheti őket az irodájába, ha szükséges. Tudom, hogy megvan a maga saját kihallgatási módszere…
– Köszönöm… Háromkor ott leszek az irodájában.
Benyitott a nyomozók szobájába.
– Ráérsz ebédelni, Janvier?
– Igen, főnök… Befejezem a jelentést, és…
Már megint a jelentések, a papírmunka…
– És te, Lapointe?
– Tudja jól, hogy én mindig ráérek…
Ez azt jelentette, a Dauphine sörözőben ebédelnek.
– Fél kettőkor találkozunk…
Maigret nem felejtette el felhívni a feleségét.
– Mit gondolsz, vacsorára hazajössz? – kérdezte Madame Maigret. – Kár, hogy nem ebédelsz itthon. Csigát főztem.
Na tessék! Amikor nem otthon ebédel, biztos lemarad egyik kedvenc ételéről.
De csiga talán lesz a Dauphine sörözőben is.
Amikor háromkor befordult a hosszú folyosóra, ahonnan mindkét irányban a vizsgálóbírók irodái nyíltak, elkezdtek villogni a vakuk, és egy tucatnyi újságíró rontott rá.
– Részt vesz a gengszterek kihallgatásán?
Maigret megpróbált elsurranni köztük, nem mondott se igent, se nemet.
– Miért ön van itt Grosjean főfelügyelő helyett?
– Hát istenem, fogalmam sincs. Kérdezzék a vizsgálóbíró urat.
– Ugye ön foglalkozik a Popincourt utcai üggyel?
Maigret-nek semmi oka sem volt, hogy ezt letagadja.
– Nincs véletlenül kapcsolat a két ügy között?
– Uraim, pillanatnyilag nincs az önök számára mondanivalóm.
– De nem is tagadja?
– Tévednek, ha ebből bármiféle következtetést vonnak le…
– Tegnap éjszaka ugye ön is ott volt Jouy-en-Josas-ban?
– Nem tagadom.
– Milyen címen?
– Erre Grosjean kollégám jobban meg tudna felelni, mint én.
– Nem az ön osztálya akadt Párizsban a tolvajok nyomára?
A tegnap letartóztatott négy betörő ott ült a bíró irodája előtti padokon. Remekül szórakoztak a jeleneten.
A folyosó végén megjelent egy rövid lábú, pocakos ügyvéd, talárja szárnyként csapkodott mögötte. Amikor észrevette Maigret-t, odarohant hozzá, és kezet fogott vele.
– Hogy van, Maigret?
Villanás. Tehát lefényképezték a kézfogást, mintha az egész jelenet elő lett volna készítve.
– Maga voltaképpen mit keres itt?
Az ügyvéd az újságírók előtt tette fel a kérdést, és ez nem volt véletlen. Huet ügyes, agyafúrt ember volt, általában ő védte az úri bűnözőket. Nagyon műveltnek tartották, lelkes zene- és színházrajongó volt, elment minden főpróbára és jelentős koncertre; ő is a felső tízezerhez tartozott.
– Miért nem megyünk már be?
– Nem is tudom – mondta Maigret kicsit gunyorosan.
A széles vállú kis ember bekopogott a vizsgálóbíró ajtaján, azután benyitott, és intett Maigret-nek, hogy kövesse.
– Jó napot, bíró úr! Nem zavarja, ha én is itt vagyok? Az ügyfeleim…
A bíró kezet fogott mind a kettőjükkel.
– Üljenek le, uraim. Behívatom a gyanúsítottakat. Felteszem, nincs ellenükre, ha a csendőrök kint maradnak…
Levetette a bilincseket. Az amúgy sem túl tágas irodában moccanni sem lehetett. Az íróasztal egyik végénél ült a törvényszéki írnok. Mivel nem volt elég szék, el kellett küldeni valakit egy pótszékért egy sötét kis raktárszobába. Az ügyvéd a védencei között ült, Maigret tőlük valamivel távolabb, a háttérben.
– Mint tudja, ügyvéd úr, a kihallgatás előtt először fel kell vennem a gyanúsítottak adatait… Kérem, jelentkezzenek, ha a nevüket mondom. Julien Mila…
– Én vagyok az.
– Név, keresztnév, születési hely és idő, foglalkozás?
– Milat, t-vel a végén vagy t nélkül? – kérdezte az írnok.
– Egyszerűen csak Mila, a-val.
Ez eltartott egy ideig. A sebhelyes Demarle, akinek olyan bicepsze volt, akár egy díjbirkózónak, Quimper-ben született. Korábban matróz volt, most munkanélküli-segélyből élt.
– Címe?
– Hol itt, hol ott… Mindig találok egy barátot, akinél ellakhatok.
– Vagyis nincs állandó lakhelye?
– Hát ennyi munkanélküliből, tudja…
A negyedik, aki őrködött, szerencsétlen, beteges külsejű ember volt. Azt állította, hogy bizományos kereskedő. A Mont-Cenis utcában lakott, a Montmartre-on.
– Mióta tagja a bandának?
– Elnézést, bíró úr – vágott közbe Huet. – Először hivatalosan meg kell állapítani, hogy van-e banda egyáltalán…
– Engedjen meg egy kérdést, ügyvéd úr. Melyik férfit képviseli a négy közül?
– Mind a négyet.
– Nem gondolja, hogy a vizsgálat során konfliktusok merülhetnek fel közöttük, ha valamiben ellentétes az érdekük?
– Ebben erősen kételkedem, de ha ez megtörténne, megkérném néhány kollégám… Elfogadják, uraim?
Mind a négy bólintott.
– Tekintve, hogy még a bevezető kérdéseknél, úgy is mondhatnám, az etikai kérdéseknél tartunk – folytatta Huet rosszat sejtető mosollyal nyilván tudják, uraim, hogy az ügyet megszellőztette a sajtó… Elég sok telefonhívást kaptam, és olyan információkhoz jutottam, amelyeket nyugodtan mondhatok meglepőnek, sőt sokkolónak…
Hátradőlt, rágyújtott. A bírót láthatólag idegessé tette az ügyvéd fölényes magatartása.
– Hallgatom.
– A letartóztatás nem az efféle letartóztatások megszokott stílusában zajlott. A három rádió adó-vevővel felszerelt autó – az egyik egy civil ruhás csendőrökkel zsúfolt kisbusz – az ügyfeleimmel egy időben érkezett a helyszínre, mintha a rendőrséget értesítették volna arról, mi készül… Így volt, főfelügyelő úr?
– Így.
– Látom, nem tévedett az informátorom.
Nyilván a közbiztonságiaktól adta le neki a drótot valaki, talán egy hivatalnok vagy egy gépírónő…
– Én úgy tudtam, hogy a Bűnügyi Rendőrség felségterülete Párizs határáig tart… Mondjuk, Párizs és az agglomeráció, de ebbe Jouy-en-Josas már nem tartozik bele.
Elérte, amit akart. A kezébe vette az irányítást, és a bíró már nem tudta, hogyan inthetné csendre.
– Vajon nem azért történt-e így minden, mert azok az információk, amelyek ezzel a… mondjuk, betöréskísérlettel vannak kapcsolatban, a Bűnügyi Rendőrségtől származnak? Nem felel, Maigret?
– Nincs mondanivalóm.
– Miért, talán nem volt ott?
– Nem azért vagyok itt, hogy engem hallgassanak ki.
– Pedig fel kell tennem önnek egy nagyon fontos kérdést. Nem egy gyilkossági nyomozás során botlott ebbe az ügybe?
Maigret továbbra sem felelt.
– Kérem, ügyvéd úr… – vágott közbe a bíró.
– Egy pillanat… Információim szerint az utóbbi napokban két nyomozó posztolt Emile Branchu üzlete előtt. Ön pedig, Monsieur Maigret, többször is megjelent a Bastille téren egy kávéházban, ahol az ügyfeleim tegnapelőtt véletlenül összefutottak, kikérdezte a pincéreket, megpróbálta szóra bírni a tulajt… Így történt? Elnézést kérek, bíró úr, de ragaszkodom hozzá, hogy valódi perspektívájába helyezzük az ügyet, amelyet ön talán nem ismer igazán…
– Befejezte, ügyvéd úr?
– Pillanatnyilag igen.
– Akkor kihallgathatom az első gyanúsítottat? Julien Mila, kérem, mondja el, kitől hallott Philippe Lherbier villájáról? Ki beszélt önnek az ott található értékes képekről?
– Azt tanácsolom az ügyfelemnek, hogy ne válaszoljon.
– Nem válaszolok.
– Önt azzal gyanúsítják, hogy huszonegy esetben vett részt villák és kastélyok kirablásában, ezek a rablások az utóbbi két évben mind hasonló módon zajlottak le.
– Nincs mondanivalóm.
– Már csak azért sem – szólt közbe az ügyvéd mert a bíró úrnak nincs egyetlen bizonyítéka sem.
– Általánosítva megismétlem az első kérdésemet: Ki ajánlotta önnek ezeket a villákat és kastélyokat? Ki volt az – nyilván ugyanaz a személy –, aki vállalta, hogy eladja a rablott képeket és műkincseket?
– Semmit sem tudok…
A bíró nagyot sóhajtva Mimile-hez fordult, de ő sem bizonyult beszédesebbnek. Demarle, a matróz azzal szórakozott, hogy hülyének tettette magát.
Csak az őrszem – Gouvion – viselkedett másképpen.
– Nem tudom, mit keresek itt – jelentette ki. – Nem ismerem ezeket az urakat. Én csak ott jártam a környéken, és kerestem egy melegebb sarkot, ahol szundikálhatok egy kicsit…
– Ön is így látja, ügyvéd úr?
– Teljesen egyetértek vele, és felhívom rá a figyelmét, hogy ennek az embernek nincs priusza.
– Senkinek nincs hozzáfűznivalója?
– Én szeretnék feltenni még egy kérdést, és azt sem bánom, ha ismétlem önmagam: Milyen szerepet játszik itt Maigret főfelügyelő? Mi lesz, ha elhagyjuk ezt az irodát?
– Nem vagyok köteles válaszolni.
– Ez azt jelenti, hogy újabb kihallgatás vár az ügyfeleimre, de nem az Igazságügyi Palotában, hanem a rendőrségen, ahová én nem léphetek be? Másképpen szólva: nem a rablásról, hanem egy egészen más ügyről lesz szó?
– Sajnálom, ügyvéd úr, de nincs az ön számára mondanivalóm. Legyen szíves, kérje meg az ügyfeleit, hogy írják alá az ideiglenes jegyzőkönyvet, amelyet holnap reggelre négy példányban legépeltetek.
– Aláírhatják, uraim.
– Köszönöm, ügyvéd úr.
A vizsgálóbíró felállt, az ajtóhoz ment, az ügyvéd kénytelen-kelletlen követte.
– Továbbra is tiltakozom…
– Feljegyeztem…
A bíró ezután a csendőrökhöz fordult:
– Kérem, tegyék vissza a bilincseket a vádlottakra, és vezessék át őket a Bűnügyi Rendőrségre. Mehetnek a belső összekötő ajtón át is. Maradjon még egy percig, főfelügyelő úr…
Maigret visszaült.
– Mit gondol az egészről?
– Azt, hogy Huet éppen ebben a pillanatban tájékoztatja a sajtót, és úgy felfújja az ügyet, hogy a holnap reggeli, sőt talán már a ma esti kiadásokban is két hasábban tárgyalják majd.
– Nem is tudom… Az előbb még azt mondtam volna, hogy igen… Azt akartam, hogy a két ügyet egymástól függetlenül kezeljék, és hogy az újságok ne keverjék össze őket… De most…
Elgondolkodott, latolgatta az érveket és az ellenérveket.
– Talán jobb is így. Ha nagy a kavarodás, nagyobb az esély, hogy…
– Maga szerint a négy közül valamelyik…
– Nem állítok semmit… Ha jól emlékszem, a matróz zsebében találtak egy rugós kést, ugyanolyat, amilyennel Antoine Batille-t megölték. Ráadásul világos, öves ballonkabátja és barna kalapja van. Mindenesetre még ma este szembesítem a Pagliati házaspárral, ugyanott, az utcán, és ugyanolyan világításban, de ezzel nagyon sokra nem megyünk. Az első emeleti idős hölgyet is felkérjük, hogy nézze meg.
– Mire számít?
– Nem is tudom. A rablások a közbiztonságiakra tartoznak. Engem az a hét késszúrás érdekel, ami kioltotta egy fiatalember életét.
Mire kilépett a vizsgálóbíró irodájából, az újságírók már eltűntek, de a Bűnügyi Rendőrség folyosóján ott álltak teljes létszámban – sőt talán még meg is szaporodtak. A négy gyanúsított viszont eltűnt, egy irodában rejtették el őket a sajtó elől.
– Mi folyik itt, főfelügyelő?
– Semmi rendkívüli…
– Maga foglalkozik a jouy-en-josas-i rablással?
– Maguk is nagyon jól tudják, hogy az az ügy nem rám tartozik.
– Mit keres itt ez a négy ember, miért nem vitték vissza őket a közbiztonságiakhoz?
– Rendben. Akkor figyeljenek.
Maigret hirtelen elhatározta magát. Huet nyilván elárulta már az újságíróknak, hogy összefüggés van a két ügy között. Nem jobb, ha kiteregeti a lapjait? Így legalább azt elkerülhetik, hogy pontatlan és rosszindulatú információk jelenjenek meg a sajtóban.
– Uraim, Antoine Batille-nak egyetlen szenvedélye volt: magnófelvételeket készített, amelyeket emberi dokumentumoknak nevezett. Magnóval a nyakában járta a nyilvános helyeket, kávéházakat, bárokat, kocsmai mulatságokat, éttermeket, sőt még a metróba is lement, és óvatosan felvette a beszélgetéseket. Kedden este, fél tíz körül a Bastille téren ült egy kávéházban, és mint máskor is, beindította a magnóját. A szomszéd asztalnál…
– A képrablók ültek?
– Hárman a négy közül. Az őrszem nem volt velük. A felvétel nem túl jó minőségű… De azért meg lehet érteni belőle, hogy harmadnapra megbeszéltek egy találkozót, és hogy egy ideje megfigyelés alatt tartanak egy bizonyos villát… A fiatalembert pedig alig egy órával később hét késszúrás érte a Popincourt utcában, és az egyikbe bele is halt.
– Azt hiszi, hogy a négy férfi közül valamelyik…?
– Én nem hiszek semmit, uraim… Az én mesterségem nem az, hogy higgyek, hanem hogy bizonyítékokat keressek, és vallomásra bírjam a bűnösöket.
– Látta valaki a gyilkost?
– Két járókelő, viszonylag messziről, és egy hölgy a szemközti ablakból.
– Gondolja, hogy a rablók észrevették, hogy rögzítették a beszélgetésüket?
– Még egyszer mondom, uraim: én nem gondolok semmit… De ez is egy lehetséges feltételezés…
– Az egyikük tehát követte Batille-t, és amikor látta, hogy tiszta a levegő… Elvette a gyilkos a magnót?
– Nem.
– Ezt mivel magyarázza?
– Nem magyarázom…
– Azok a járókelők, akiket említett… Felteszem, a Pagliati házaspárról van szó… Látja, főfelügyelő úr, többet tudunk, mint hinné… Tehát odarohantak, és ők akadályozták meg a gyilkost, hogy…
– Nem. A gyilkos négyszer lesújtott… Utána elment, majd visszafordult, és még háromszor beleszúrt. Vagyis lett volna ideje, hogy letépje a magnót az áldozat nyakából.
– Akkor tehát, főfelügyelő úr, ott van, ahol a part sza-kad…
– Mindenesetre most kihallgatom az urakat…
– Együtt?
– Nem, külön-külön…
– Melyikkel kezdi?
– Yvon Demarle-lal, a matrózzal.
– Mennyi idő alatt végez az egésszel?
– Fogalmam sincs. Hagyjanak itt valakit önök közül, és…
– Igyunk egy korsó sört! Jó ötlet, köszönjük, főfelügyelő úr!
Maigret maga is szívesen legurított volna egy sört. Bement az irodájába, és behívta Lapointe-ot, aki tudott gyorsírni.
– Ülj le, és jegyzetelj.
– Légy szíves, hozd be azt a Demarle-t! – mondta azután Janvier-nak.
Demarle bejött, mutatta, hogy meg van bilincselve.
– Vedd le róla a bilincset! Üljön le, Demarle!
– Mit fog velem csinálni? Megpróbál daloltatni? Most rögtön megmondhatom magának, hogy szívós vagyok, úgyhogy nem sokra megy velem!
– Nincs más mondanivalója?
– Nem értem, hogy odafönt miért lehetett velem az ügyvédem, és itt meg miért vagyok egyedül…
– Huet ügyvéd úr majd elmagyarázza, ha legközelebb találkoznak. Az önnél talált tárgyak között volt egy rugós kés is.
– Ezért hozatott ide? Már húsz éve a zsebemben hor-dom… A bratyómtól kaptam ajándékba, amikor még halász voltam Quimper-ben. Utána léptem be a tengerészethez…
– Mikor használta utoljára a kést?
– Mindennap használom, azzal vágom a húst, ahogy falun szokás. Talán nem túl elegáns, de…
– Kedden a Bastille téren volt, a Café des Amis-ban, két ismerősével.
– Ezt maga mondja. Tudja, én másnap már soha nem emlékszem rá, mit csináltam előző nap. Nem vagyok valami nagy koponya…
– Ott volt Mila, Branchu, a képkeretező és maga. Többé-kevésbé burkoltan egy rablásról beszélgettek, magát például megbízták, hogy szerezzen autót. Honnan lopta?
– Micsodát?
– Az autót.
– Milyen autót?
– Gondolom, sejtelme sincs róla, merre van a Popincourt utca…
– Nem vagyok párizsi…
– Egyikük sem vette észre, hogy a szomszéd asztalnál ülő fiatalember beindította a magnóját?
– A micsodáját?
– Nem követte a fiatalembert?
– Miért követtem volna? Higgye el, az nem az én műfajom…
– Nem bízták meg a cinkosai, hogy szerezze meg a kazettát?
– Na tessék! Most még egy kazetta is! Nincs több kérdés?
– Nincs…
Maigret odaszólt Janvier-nak:
– Vidd egy üres irodába… ahogy szoktuk!
Ez azt jelentette, hogy Janvier ugyanezeket a kérdéseket tegye fel, körülbelül ugyanezekkel a szavakkal és ugyanebben a sorrendben. Amikor pedig végez, egy harmadik ember vegye át a helyét.
Jelen esetben Maigret nemigen bízott a módszerben, de még mindig ez volt a leghatékonyabb eljárás. Órákig is eltarthatott. Egyszer az egyik ilyen kifárasztásos kihallgatás harminckét óráig elhúzódott, mire a kihallgatott, aki egyébként tanúként jelent meg, bevallotta a bűncselekményt. A rendőrök már legalább háromszor azon a ponton voltak, hogy feladják, annyira jól adta az ártatlant.
– Hozza be nekem Milát – szólt be Maigret Lourtie-nak a nyomozók irodájába.
Mila tudta magáról, hogy szép fiú, és sokkal intelligensebb és óvatosabb, mint a másik kettő. Szinte lubickolt a szerepében.
– Nocsak, hol marad a locsifecsi? – A tekintetével mintha az ügyvédjét kereste volna. – Mit gondol, szabályos, hogy az ő távollétében hallgat ki engem?
– Az az én dolgom.
– Nem szeretném, ha egy aprócska részlet miatt az egész eljárás szabálytalannak bizonyulna.
– Miért ítélték el az első alkalommal?
– Már nem emlékszem. Egyébként megtudhatja, ha felküld valakit a nyilvántartóba. Tudja, magával még nem volt dolgom, de azért ismerem egy kicsit a házat.
– Mikor vette észre, hogy felvették a beszélgetésüket?
– Milyen beszélgetésről és milyen felvételről van szó?
Maigret végtelen türelemmel tette fel kérdéseit, bár tudta jól, hogy fölöslegesen. Utána Lourtie, majd Janvier vette át a delikvenst.
Most a képkeretező került sorra. Első látásra félénknek tűnt, de volt benne annyi hidegvér, mint a többiekben.
– Már hosszabb ideje rabolnak ki lakatlan villákat?
– Hogy tetszik?
– Azt kérdezem…
Maigret-nek melege volt, a hátán lecsorgott az izzadság. Ezek összebeszéltek. Mindegyik játssza a maga szerepét, nem lehet meglepni őket váratlan kérdésekkel.
A hajléktalan tengerész ragaszkodott a maga verziójához. Először is, nem is volt ott a Bastille téri találkozón. Kedd este pedig éppen egy „jó kis fészket” keresett magának.
– Egy lakatlan házban?
– Hátha nyitva van az ajtó. Vagy a házban, vagy a garázsban.
Éjszakára mind a négyet visszaszállították a Saussaies utcába.
– Maga az, Grosjean? Köszönöm, hogy kölcsönadta őket… Nem, semmit sem húztam ki belőlük. Nem ministráns fiúk…
– Jónak mondja! A keddi rablást még csak rájuk bizonyíthatjuk, mert tetten értük őket, de ha a többi rablással kapcsolatban nem jutunk bizonyítékhoz…
– Meglátja, ha majd az újságok kiteregetik az ügyet, rengeteg tanú jelentkezik…
– Még mindig úgy gondolja, hogy közülük követte el valaki a Popincourt utcai gyilkosságot?
– Őszintén szólva, nem.
– Van gyanúsítottja?
– Nincs.
– Mit fog csinálni?
– Várok…
Tényleg nem volt más választása. Az újságok már az esti kiadásokban megírták, mi történt a vizsgálóbírónál a folyosón, és hogy mit nyilatkozott Maigret a Bűnügyi Rendőrségen.
Lehet, hogy megvan
a Popincourt utcai gyilkos?
A cím alatti fényképen ott ült a megbilincselt Yvon Demarle Poiret vizsgálóbíró ajtaja előtt.
Maigret kikereste a telefonkönyvben az Anjou rakparti lakás számát, és feltárcsázta.
– Halló, kivel beszélek?
– Monsieur Batille komornyikja vagyok…
– Monsieur Batille otthon van?
– Még nem érkezett haza. Azt hiszem, az orvosával találkozik.
– Maigret főfelügyelő vagyok… Mikor lesz a temetés?
– Holnap tízkor.
– Köszönöm.
Na végre! Maigret számára véget ért a munkanap. Felhívta a feleségét, hogy hazamegy vacsorázni.
– Utána moziba megyünk – jelentette ki.
Ki akarta szellőztetni a fejét.