8. Fejezet

 

Amelyben egy bizonyos felügyelő hosszan ébredezik, majd sok mindenre ráébred

 

 

Maigret a kocsi sarkába húzódva, felhajtott gallérral, náthától és álmosságtól viszkető szemmel meredt maga elé, és a legkisebb figyelemre sem méltatta társnőjét. Még öt perce sem autózhattak, amikor Helen, mintha csak magában tenné, rövid mondatfoszlányokban beszélni kezdett.

– Ismerek rendőröket, akik nagyon okosnak hiszik magukat, pedig a végén jól meg fogják járni...

Hosszú csönd. A nő nyilván valami reakcióra várt, de a főfelügyelő mozdulatlan tömbként ült mellette.

– Beszámolok róla a konzulnak, hogy ezek úgy viselkedtek, mint a vadállatok. A konzul ismer engem. Helent mindenki ismeri. Elmondom neki, hogy az emberei megütöttek, az egyik felügyelő még meg is fogdosott.

Az asszony valamikor szép lehetett. Még most, ötven-ötvenöt évesen is jó csinosnak volt mondható. Részeg vagy félrészeg lett volna, amikor Maigret betört a házba? Lehetséges. Nehéz lett volna megmondani. A hangja olyan rekedten szólt, mint a sokat ivó, éjszakázó nőké, és olyan homályos volt a tekintete is.

Perceken keresztül különös, levert hallgatásba burkolózott, aztán mormogott valamit, általában egyszerre csak egy mondatot, és a szavait nem címezte konkrétan senkinek.

– Azt is elmondom, hogy egy földön fekvő embert is megütöttek...

Talán csak a túlcsorduló haragjának engedett cseppenként szabad folyást, de az is lehet, hogy Maigret-t akarta kihozni a sodrából.

– Egyes emberek nagyon nagyra vannak magukkal, csak azért, mert képesek megbilincselni egy nőt, aki semmit se vétett.

Mindez néha olyan komikusan hangzott, hogy a sofőr alig bírta visszafojtani a mosolyát. Maigret meg aprókat szívott a pipájából, és igyekezett megőrizni a komolyságát.

– Fogadok rá, hogy maguktól még egy cigarettát se fogok kapni...

Maigret ezen sem akadt fenn, így az asszony kénytelen volt közvetlen támadásba lendülni.

– Na, van egy cigarettája?

– Elnézést, nem tudtam, hogy hozzám beszél. Nálam nincsen, mert én mindig pipázom. De mihelyt beérünk, adok magának.

A csönd ezúttal egészen a Jatte-sziget hídjáig tartott.

– Azt képzelik, hogy esze az egész világon csak a franciáknak van. Pedig ha Larner nem szólt volna nekik...

Maigret a műszerfal derengő fényében ezúttal rápillantott a nőre, de az arcáról nem lehetett semmit leolvasni, így egy percig nem is tudta eldönteni, hogy szándékos volt-e a nő megjegyzése, vagy sem.

Mert hiszen a nő egy röpke mondatával fontos dologról tájékoztatta. Persze, sejtette azt amúgy is. Már kezdettől fogva az volt a benyomása, hogy olyasvalaki, mint Bill Larner, nem dolgozik saját jószántából olyan alakoknak, mint Charlie és Cicero. Larner szerepe egyébként feltehetőleg ki is merült annyiban, hogy gépkocsit szerzett, majd föltárta Lognon papírjait a Constantin-Pecqueur téren, végül elvitte őket egy barátnőjéhez a Brunel utcába, majd valószínűleg a Bonvivánba is.

Amikor Lognont az erdőbe hurcolták, Bill volt a tolmács, de ő nem bántotta Balfácán felügyelőt.

Ma éjjel nyilván kihasználta az alkalmat, hogy Charlie visszatért Párizsba, így négyszemközt Ciceróval könnyebben visszanyerhette rég áhított cselekvési szabadságát, amire még jobban vágyott, amióta túl forró lett számára a talaj.

Vajon közölte Ciceróval, hogy távozni készül? Vagy a másik tetten érte, amikor indulni készült, és megpróbálta megakadályozni benne? Annyi bizonyos, hogy Bill Larner ekkor ütött. A másik arcába.

– Van autója? – kérdezte Maigret a nőtől.

Most, hogy kérdést tettek föl neki, Helen tüstént elhallgatott, arcára újból kiült az iménti megvető kifejezés.

Maigret nem emlékezett rá, hogy látott volna garázst a fogadó mellett. Charlie azzal a kocsival tért vissza Párizsba, amelyikkel Maisons-Laffitte-ba kijöttek. Larner nyilván gyalog indult az erdőn keresztül a főút vagy a vasútállomás felé. Mostanra legalább két óra előnyre tett szert, és nem sok esély maradt rá, hogy elcsípjék, mielőtt valahol átlépi az országhatárt.

Amikor a Maillot kapunál egy már nyitva tartó bisztró mellett haladtak el, Helen kijelentette, megint csak úgy magának:

– Szomjas vagyok.

– Az irodámban tartok konyakot. Tíz perc múlva beérünk.

Kocsijuk gyorsan haladt a néptelen utcákon. A járdákon még csak itt-ott tűnt föl néhány hajnali járókelő. Amikor megálltak az Orfévres rakparton, az Igazságügyi Palota udvarán, Helen még ki se szállt, úgy kérdezte:

– Igaz, hogy kapok konyakot?

– Hisz megígértem.

Maigret megkönnyebbülten sóhajtott, mert egy percig már attól tartott, hogy itt is úgy kell majd vonszolniuk a nőt, mint az imént az erdőben.

– Maradj itt! – szólt a sofőrhöz.

Amikor föl akarta segíteni a nőt a lépcsőn, az odavetette neki:

– Ne nyúljon hozzám! Azt is el fogom mondani, hogy le akart feküdni velem.

Talán csak szerepet játszott? Szerepjátszással tette elviselhetőbbé az életét?

– Erre jöjjön...

– És a konyak?

– Mindjárt megkapja...

Benyitott a felügyelők irodájába, ahová még nem érkezett meg Torrence és a foglya, hiszen útközben még be kellett szállítaniuk a sebesültet a Beaujon kórházba. Vacher éppen telefonált, és kíváncsian nézett az amerikai nőre.

– Azt mondja, hogy mellétették a kagylót? Biztos benne? Köszönöm szépen.

– Egy pillanat – szólt közbe Maigret, mielőtt Vacher szóra nyitotta volna a száját. – Vigyáznál rá?

Bement az irodájába, áthozta a konyakosüveget a poharakkal, az egyiket odanyújtotta Helennek, aki azt egy hajtásra kiitta, és máris megint az üvegre mutatott.

– Egyszerre túl sok volna annyi. Majd később. Van cigarettád, Vacher?

Egy szálat az asszony ajkai közé csúsztatott, gyufát gyújtott neki, mire az asszony az arcába fújta a füstöt:

– Azért is utálom magát!

– Nincsen senkid, aki felügyelhetne rá? Jobb volna, ha nem nagyon beszélnénk előtte.

– Miért ne dugnánk be a rekeszbe?

Rekesznek az egy emelettel följebb lévő szűk, világítatlan kis cellát nevezték, ahol nem volt, csak egy dikó meg egy szalmazsák. Maigret habozott, végül jobbnak látta, hogy egy kulcsra zárható üres irodába csukja be a foglyot.

– Hát a konyak? – szólt ki a nő az ajtó mögül.

– Majd mindjárt!

Maigret visszajött Vacher-hez.

– Milyen mellétett kagylóról beszéltél?

– A Báró telefonjáról. Legalább félóránként próbáltam hívni. Eleinte, még egy órával ezelőtt is, kicsöngött a telefon, de nem vette föl senki. Egy órája pedig már csak foglaltat jelez. Ez már nyugtalanítani kezdett, és az ügyeletes telefonos kisasszonyhoz fordultam. O állítja, hogy mellétették a kagylót.

– Tudod, hogy hol lakik a Báró?

– A Batignolles utcában. A házszámot fölírtam a noteszomba. Oda akar menni?

– Jobb lesz, ha odamegyek. Te közben köröztesd Bill Larnert. Már legalább három órája elhagyta Maisons-Laffitte környékét. Szerintem főleg a belga határt kell figyelni. Torrence mindjárt megjön Tony Ciceróval.

– A másikkal mi van?

– Bevitték a Beaujonba.

– Mennyire hagyták helyben?

– Nem is olyan nagyon.

– Köptek a fickók?

– Nem.

Nagy robaj ütötte meg a fülüket. Összenéztek. Maigret sietve átment az irodába, ahová Helent zárta. Hiába volt a nő megbilincselve, mégis sikerült mindent felforgatnia: a tintatartókat, az asztali lámpát, meg ami csak a keze ügyébe esett, mind a padlóra hajigálta.

A főfelügyelő láttán csak elmosolyodott, és kijelentette:

– Nagyjából úgy viselkedtem, ahogy maguk énnálam.

– Mehet a rekeszbe? – érdeklődött Vacher.

– Saját maga kereste a bajt.

A Pont-Neuf hídon szembe jött vele az az autó, amelyik Torrence-ot és Cicerót hozta, a két sofőr intett egymásnak. A Batignolles utcába érve Maigret rögtön észrevett egy kabriót, amelyik két kerékkel a járdán parkolt. Bekukkantva a Báró nevét olvasta le a műszerfal kis kocsitáblájáról, fölötte egy Szent Kristóf-képecske függött.

Becsöngetett. A házmesternő félálomban meghúzta az ajtónyitó zsinórt. Maigret-nek üvegajtón keresztül kellett megérdeklődnie, melyik emeleten lakik a felügyelő.

– Egyedül jött haza? – kérdezte.

– Nem mindegy az magának?

– Kollégák vagyunk.

– Akkor majd elmondja ő magának, hogy mit csinált.

Ebben a bérházban minden emeleten többen laktak, főleg munkáscsaládok, így több lakásból már ilyentájt fény szűrődött ki. Szembetűnő volt az ellentét a felettébb szerény lakóház és a Báró nagyúri allűrjei között. Maigret előtt most lett világos, miért nem beszél soha az agglegény felügyelő a magánéletéről.

A negyedik emeleten az ajtóra tűzött kártyán csak a név volt olvasható, a foglalkozás nem. Maigret bekopogott, nem kapott választ, próba szerencse lenyomta a kilincset.

Az ajtó kitárult, a padlón odabent a Báró kalapja hevert. A villanyt fölkattintva balra egy aprócska konyhát látott, majd egy II. Henrik stílusú ebédlőt, amilyet még házmesterlakásokban látni néhanap, hímzett zsúrterítőkkel, végül egy hálószoba tárva-nyitva álló ajtaját.

A Báró ruhástul hevert keresztben az ágyán, egyik keze a földre lógott, és ha nem horkol, akár azt is lehetett volna hinni, hogy komoly baja esett.

– Báró! Hé, öreg, kelj föl...!

A Báró egyik oldaláról a másikra fordult, de nem ébredt föl, a főfelügyelő meg tovább rázta.

– Én vagyok az, Maigret...

Percekig tartott a Báró ébredezése. A felügyelő végre fölhorkant, félig kinyitotta a szemét, nagyot nyögött, mert bántotta a fény, végül ráismert Maigret-re, és rémületében megpróbált ülő helyzetbe tápászkodni.

– Hányadika van?

Pedig alighanem azt akarta kérdezni: „Hány óra van?”, mert hiába kereste szemével az elgurult és most az ágya alatt ketyegő vekkert.

– Kérsz egy pohár vizet?

Maigret hozott neki a konyhából. Amikor visszajött, a felügyelőt egyszerre látta gyászosnak és nyugtalannak.

– Elnézését kérem... Köszönöm... Beteg vagyok... Ha tudná, mennyire rosszul érzem magam...

– Főzzek tán inkább egy jó erős kávét?

– Jaj, de szégyellem magam... Esküszöm magának, hogy...

– Feküdj csak vissza.

A hely inkább vénkisasszony lakásának tűnt, mint agglegényének. Könnyen el lehetett képzelni, hogy a Báró a munkából hazaérve kötényt köt, és nekilát a házimunkának.

De most Maigret az ágy szélén gubbasztva találta a kétségbeesett tekintetű férfit.

– Idd meg... Ettől majd jóbban leszel...

A főfelügyelő saját magának is töltött egy csészével. Levette a felöltőjét, és letelepedett egy székre. A szobában rémes szeszszag terjengett. A felügyelő ruhája olyan piszkos és gyűrött volt, mintha egy híd alatt éjszakázott volna.

– De borzasztó ez! – sóhajtott föl.

– Micsoda borzasztó?

– Nem is tudom. Fontos dolgokat kell elmondanom magának. Döntő fontosságú dolgokat.

– Vagyis?

– Éppen azt próbálom felidézni, hogy mit. Mi történt időközben?

– Letartóztattuk Charlie-t és Cicerót.

– Letartóztatták őket?

Arca roppant erőfeszítésről árulkodott.

– Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennyire részeg. Szó szerint belebetegedtem. Róluk kell mondanom magának valamit. Várjon csak! Eszembe jutott: nem szabad letartóztatni őket!

– Már miért nem?

– Harry azt mondta...

Egy név tehát az eszébe jutott, és már ezt is győzelemként könyvelte el.

– Harrynek hívják... Várjon csak...

– Segítek én neked. A Manhattanben voltál, a Capucines utcában. Több emberrel beszéltél, sokat ittál...

– Luiginál nem. Luiginál szinte semmit nem ittam. Csak később...

– Direkt itatott valaki?

– Nem tudom. Biztos, hogy apránként minden megint az eszembe fog jutni. Harry azt mondta, azért nem szabad letartóztatni őket, mert akkor... Az istenfáját, de nehéz ez...

– Mert akkor mi lesz? Nagyon későn jöttél el Luigitól. A kocsid a kapu előtt várt. Beültél, Maisons-Lafíitte-ba akartál menni.

– Honnan tudja?

– Az este folyamán valaki, valószínűleg Lope vagy Teddy... Teddy Brown...

– De a mindenségit, honnan tudja mindezt? Tényleg beszéltem velük. Most már kezd eszembe jutni. Hiszen maga bízott meg vele. Addigra már más bárokban is jártam.

– És azokban is ittál.

– Csak egy-egy pohárkával. De másképp nem is lehetett volna. Jaj, már nem is érzem a fejemet!

– Várj egy kicsit!

Maigret belépett a mosdófülkébe, egy törülközőt hideg vízbe mártott, a Báró homlokára tapasztotta.

– Valaki említette neked Helen Donahue-t és az erdei fogadóját, a Bonvivánt.

A felügyelő kikerekedett szemmel bámult Maigret-re.

– Hány óra van?

– Reggel fél hat.

– Hogyan csinálta?

– Az mindegy. Amikor Luigitól kijövet beültél az autódba, valaki utánad jött, egy szőke, nagyon magas, elég fiatal alak, és odalépett hozzád.

– Ez igaz. Harrynek hívják.

– Mi a családneve?

– Azt is megmondta. Biztos, hogy megmondta, még arra is emlékszem, hogy egy szótagból áll. Egy énekes neve.

– Az illető énekes?

– Nem, csak úgy hangzik a neve, mint egy énekesé. Be se tudtam csukni az autó ajtaját, máris beült mellém, és azt mondta: „Ne féljen.”

– Franciául beszélt?

– Erős akcentussal, sok hibával, de azért érthetően.

– Amerikai?

– Igen. Várjon csak. Azután kijelentette: „Én olyasmi vagyok, mint maguknál a rendőrök. Ne maradjunk itt! Induljon, akárhová.” Azután, ahogy beindítottam a motort, elmagyarázta, hogy ő a district attorney helyettese. A district attorney állítólag valami olyasmi, mint nálunk a vizsgálóbíró, de egy kicsit olyan is, mint az államügyész. A nagyvárosokban több helyettesük is van.

– Tudom.

– Igaz is, maga járt ott. Kérte, hogy álljak meg, megmutatta az útlevelét. Ha egy ügy fontos, akkor a kerületi ügyész és a helyettesei saját maguk nyomoznak. Tényleg így van?

– Így.

– Azt is tudta, hová készültem Luigi bárjából kilépve. „Semmi szín alatt ne menjen Maisons-Laffitte-ba ma éjjel. Abból semmi jó nem sülne ki. Előbb beszélnem kell magával.”

– És beszélt?

– Legalább két órán át társalogtunk, de éppen ezt nehéz most felidéznem. Először összevissza kocsikáztunk mindenfelé az utcákon, közben megkínált szivarral. Talán attól fordult föl a gyomrom? Megszomjaztam. Nem tudtam, merre járunk, de megláttam egy nyitva tartó bisztrót. Az Északi pályaudvar környékén lehetett.

– Nem javasoltad neki, hogy nézzen be hozzám a céghez?

– Dehogynem. De nem akart.

– Miért nem?

– Bonyolult ügy. Csak ne fájna annyira a fejem! Nem gondolja, hogy egy pohár sör jót tenne nekem?

– Van söröd?

– Van pár üveggel a konyha külső ablakpárkányán.

Maigret is ivott a sörből. A Bárót úgy megundorította a szobája rendetlensége, hogy inkább átbotorkált az ebédlőbe.

– Néhány részletre nagyon pontosan emlékszem, egész mondatokat tudnék fejből elismételni, de hatalmas kihagyások vannak közöttük.

– Mit ittatok?

– Mindenfélét.

– Ő is?

– Ő nézte végig, hogy milyen üvegeket tartanak a pult mögött, és ő választott.

– Biztos, hogy ugyanannyit ivott, mint te?

– Még többet. Tényleg részeg volt. Ha nem hiszi, gondoljon bele, hogy egyszer még a székéről is lefordult.

– Azt még nem mondtad, hogy miért nem hajlandó kapcsolatba lépni velem.

– Igazából kiválóan ismeri, sőt csodálja magát.

– Nocsak!

– Találkozott is magával egy koktélpartin, amit Saint Louisban adtak a tiszteletére, és emlékszik, hogy maga ott elő is adott valamiről. Franciaországba azért jött, hogy megkeresse Sloppy Joe-t.

– Ő szedte össze Sloppy Joe-t a Fléchier utcában?

– Igen.

– És mit csinált vele?

– Elvitte egy orvoshoz. Várjon, egy szót se! Éppen egy nagy, összefüggő rész jut eszembe. Az orvos kapcsán. Harry elmesélte, hogyan ismerkedett meg ezzel az orvossal. A felszabadulás után nem sokkal történt. Harry az amerikai seregben szolgált, és több mint egy évig Párizsban állomásozott, nem tudom, milyen minőségben. Akkor még nem volt a kerületi ügyész helyettese. Csak mulatott éjjel-nappal. A sokféle ember között megismerkedett egy orvossal is. No, már eszembe jutott! Egy nőcske miatt, aki félt, hogy gyereke lesz, és ezért...

– Elhajtatta?

– Igen. De az amerikai nem ezt a szót használta. Nagyon szemérmes ember. Azért így is megértettem. Egy fiatal orvosról van szó, akinek még nincs saját praxisa, és a Saint-Michel körút környékén lakik.

– Harry vele ápoltatta Sloppy Joe-t?

– Igen. Úgy éreztem, hogy őszintén beszél velem. Többször is elismételte: „Ezt majd mondja el Maigret-nek... Meg ezt is.”

– Egyszerűbb lett volna, ha bejön hozzánk.

– Nem akarja hivatalosan fölvenni a kapcsolatot a francia rendőrséggel.

– Miért nem?

– Az éjjel még pofonegyszerűnek tűnt, hogy miért. Emlékszem, hogy igazat is adtam neki, de most már nem annyira világos. Ja, de mégis! Először is azért, mert akkor magának ki kellett volna kérdeznie a sebesültet, és ezt megírták volna az újságok.

– Harry tudja, hogy Cinaglia és Cicero Párizsban vannak?

– Tud az mindent. Úgy ismeri azokat, mint a tenyerét. Előbb tudta, hogy a Bonvivánban rejtőznek, mint én.

– Ismeri Bill Larnert?

– Igen. Úgy érzem, kezd összeállni a fejemben a történet. Tudja, mind a ketten részegek voltunk. Nem is tudom, hányszor ismételte el ugyanazt, mintha én, afféle együgyű francia, elsőre képtelen lennék megérteni.

– Ismerem ezt a hozzáállást.

Hisz hozzá is így beszélt Pozzo! Meg Luigi!

– Saint-Louisban épp egy nagyszabású vizsgálat folyik. Rendszeresen próbálkoznak vele, hogy megtisztítsák a várost a gengszterektől, most megint itt az ideje. Ennek Harry a fő felelőse. Mindenki tudja, hogy ki áll a zsarolómaffia élén, meg is mondta nekem a nevét, egy befolyásos, köztiszteletben álló ember, aki puszipajtása minden politikusnak meg rendőrfőnöknek.

– Mindig ugyanez a nóta!

– Ezt mondta el nekem. Csakhogy őnáluk mások a törvények, mint mifelénk, és nem olyan könnyű elítéltetni valakit. Igaz ez?

– Igaz.

– Senki nem mer tanúskodni ez ellen az ürge ellen, mert ha valaki kinyitná a száját, az nem érné meg a másnapot.

A Báró repesett az örömtől. Egy csapásra sikerült fölidéznie a története javát.

– Megengedi, hogy igyak még egy pohár sört? Érzem, hogy jót tesz. Maga is kér?

Arca még mindig hamuszürke volt, szeme karikás, de a szembogara már élénken csillogott.

– A mi bisztrónk már zárt, úgyhogy elmentünk még máshová is, már nem tudom, hogy hová. Valószínűleg a Montmartre-on lehetett, egy kis éjjeli mulató, három-négy táncosnővel. Egy barna nőcske szemezett az emberünkkel, folyton az ölébe ült. Rajtunk kívül nem is volt több vendégük.

– Sloppy Joe-ról beszélt?

– Épp ezt próbálom fölidézni. Sloppy Joe egy szegény ördög, hamarosan elviszi a tüdőbaja. Egész életében zsarolásban utazott, de mindig csak statisztált a nagyoknak. Két hónappal ezelőtt Saint Louisban, egy night-club előtt megöltek egy embert. Bárcsak eszembe jutnának a nevek! Mindenki mérget venne rá, hogy az a fickó nyírta ki, akiről az előbb beszéltem. A gyilkosságnak csak két tanúja volt, az egyik a mulató portása, akit másnap reggel holtan találtak a szobájában. No, Sloppy Joe-nak ekkor lett forró a talaj, tudniillik ő a másik tanú, és az ilyesmi nem tesz jót az egészségnek.

– Kanadába ment?

– Igen, Montrealba. Egyfelől a kerületi ügyész emberei próbáltak rátalálni, hogy szóra bírják, másfelől a gengszterek is türelmetlenül kutattak utána, hogy ennek elejét vegyék.

– Értem.

– Hát én nem értettem. Sloppy Joe mögött, úgy látszik, milliók állnak. Ha beszél, akkor nemcsak egy egész bűnszövetkezet, hanem egy nagyhatalmú politikai gépezet is összeomlik. Szinte hallom, ahogy Harry ismételgeti: „Maguk itt ezt nem is érthetik. Maguknál nincsenek olyan hatalmas, szinte részvénytársaságként működő bűnszervezetek, mint minálunk. Maguknak könnyű a dolguk...”

Ezt Maigret is elértette. Lassan már ő is kívülről fújta ezt a nótát.

– Montrealban Sloppy Joe nem érezte magát kellő távolságban a honfitársaitól. Sikerült szereznie egy hamis útlevelet. Mivel az útlevél egy házaspár nevére szólt, elintézte, hogy egy nő is vele tartson, gondolván, hogy ezzel még jobban összezavarja az üldözőit. Egy éjszakai mulatóban rávette a cigarettaárus lányt, hogy tartson vele. A lány egész életében arról álmodott, hogy egyszer eljut Párizsba... Megengedi?

A Báró átvánszorgott a mosdófülkébe, ahonnan két tabletta aszpirinnal tért vissza.

– Sloppy Joe-nak nem volt sok pénze. Megértette, hogy előbb-utóbb Párizsban is utolérik. Ezért egy szép napon hosszú levelet intézett a kerületi ügyészhez, amelyben közölte, hogy amennyiben védelmet ígérnek neki, eljönnek érte, és egy bizonyos összeg is üti a markát, akkor hajlandó tanúskodni. Egy-két dolgot talán összekavarok, de ez volt a lényeg.

– Harry bízott meg vele, hogy ezt nekem mind elmondd?

– Igen. Kis híján fel is hívta magát. Ma reggel meg is teszi, ha tegnap nem derült volna ki, hogy rátaláltam a gyilkosok rejtekhelyére. Merthogy ezek valódi gyilkosok, főleg Charlie.

– Hogyan bukkant Charlie és Cicero Sloppy Joe nyomára?

– Montrealon keresztül. A lány révén, akit Mascarelli magával hozott. A lánynak ott él az anyja, és ő óvatlanul írt neki Párizsból.

– A címét is megadta?

– A postahivatalba kérte a választ, de annyit azért megírt, hogy egy nagy varietével szemben lakik. Amikor Harry úgy döntött, hajóra száll, hogy visszavigye Sloppy Joe-t Saint Louisba, megtudta, hogy Cinaglia és Cicero negyvennyolc órával megelőzték.

Maigret akaratlanul arra gondolt, milyen életet élhetett a szerencsétlen Mascarelli, mióta elhagyta Saint Louist, előbb

Montrealban, azután Párizsban, ahol csak esténként mert pár percre előjönni a szállodai szobájából a levegőre.

Most már értette, miért volt szüksége Cicerónak és Charlie-nak egy bérautóra. Két-három napon át nyilván lesben álltak a Folies Bergére környékén, várták az alkalmas pillanatot a cselekvésre. Amikor ez a perc végül elérkezett, már a sarkukban lihegett a kerületi ügyész helyettese.

– Harry elmesélte a jelenetet, egészen olyan lehetett, mint egy mozifilmben! Harry gyalogosan volt. Éppen befordult a Richer utca sarkán, amikor meglátta, hogy Sloppy Joe autóba száll. Minden világos lett előtte. Mivel taxit sehol se látott, gyorsan körülnézett a színház előtt, hogy melyik autónak nincs bezárva az ajtaja.

Mulatságos volt elképzelni a kerületi ügyész helyettesét, amint lopott kocsiban furikázik! A törvény akármelyik oldalán is álltak ezek az emberek, Párizsban nem zavartatták magukat. A hétfőről keddre virradó éjszakán az utcai járókelők tömege nem is sejtette, hogy hamisítatlan chicagói üldözésnek lehet tanúja. Ha a szerencsétlen Lognon egy pitiáner kokainárus miatt nem áll lesben éppen akkor a Notre-Dame-de-Lorette rácsánál, akkor soha senkinek nem tünt volna föl semmi.

– Sloppy Joe nem halt meg?

– Nem. Harry szavaival élve, most reparálja a doktora. Elkerülhetetlen volt a vérátömlesztés, és Harry adott neki literszám a magáéból. Úgy vigyáz rá, mint az édestestvérére, vagy annál is jobban. Nem csoda, hisz ezen múlik a karrierje. Ha élve viszi vissza Sloppy Joe-t Saint Louisba, ha sikerül életben tartania az emberét a per kezdőnapjáig, és az ott sem sül fel, hanem újból tanúskodik, nos, akkor Harry majdnem olyan híres lesz, mint Dewey, miután kipucolta New Yorkból a gengsztereket.

– És a nő? Őt Harry rabolta el?

– Igen. Megharagudott magára, amikor az újságokban meglátta Charlie és Cicero fényképét.

Bizony, se a kerületi ügyész helyettese, se a bérgyilkosok nem most jöttek le a falvédőről. Gondoltak rá, hogy Mascarelli társnője esetleg nem nézi tétlenül a fényképek közzétételét, és úgy dönt, hogy a rendőrséghez fordul. Csakugyan, így is tett, amikor üzenetet küldött Maigret-nek.

Charlie azért távozott egyedül a Bonvivánból, hogy elhallgattassa a nőt. Csakhogy Harry néhány perccel megelőzte Charlie-t, és biztonságba helyezte a lányt.

Egy csöppet sem zavartatták magukat! Ki-ki úgy intézte apró-cseprő ügyeit, mintha Párizs afféle senki földje volna, ahol bárki tetszése szerint járhat el.

– A nő is a doktornál van?

– Igen.

– Harry nem fél, hogy Charlie valahogy rájuk talál?

– Állítólag megtette a szükséges óvintézkedéseket. Amikor odamegy, megbizonyosodik róla, hogy senki sem követi, és őrizteti őket valakivel.

– Kivel?

– Azt nem tudom.

– Végül is pontosan milyen üzenetet bízott rád?

– Arra kéri magát, hogy ne foglalkozzon Charlie-val és Ciceróval, legalábbis egy pár napig még ne. Sloppy Joe egy hétig még nem lesz szállítható. Harry repülőn akarja Amerikába vinni. Addig azonban még leselkedik rá egypár veszély.

– Hogyha jól értem, azt üzeni, hogy ne üssem az orrom más dolgába.

– Nagyjából azt. De nagyon csodálja magát, és örülne, ha majd egyszer, amikor véget ér ez az ügy, elbeszélgethetne magával akár itt, akár Saint Louisban.

– Micsoda páratlan előzékenység! Hol váltál el ettől az úrtól?

– A szállója előtt.

– Emlékszel a címére?

– Valahol a Rennes utca közelében van. A környéken járva biztos megismerném a ház homlokzatát.

– Rendbe jöttél annyira, hogy velem tudj jönni?

– Megengedi, hogy átöltözzem?

Reggeledett. A ház lakói megélénkültek, valahol egy rádió híreket olvasott fel. Maigret hallotta, hogy a felügyelő pocskol a mosdófülkében. Amikor a Báró visszatért az étkezőbe, a divatlapok metszeteire hasonlított, épp csak az arcszíne volt olyan, mint a papírmasé. Mintha elszégyellte volna magát a félig a járdán álló kocsija láttán.

– Én vezessek?

– Inkább taxival mennék. De a kocsidat azért parkold le rendesebben.

A Batignolles körútig gyalog mentek, ott találtak taxit.

– A bal partra! Először a Rennes utcába.

– Hányas házszám?

– Hajtson végig az egész utcán!

Egy bő negyedórát bolyongtak mindenfelé a környéken, hogy a Báró kedvére megszemlélhesse az összes szálló homlokzatát. Egyszer csak kibökte:

– Ez lesz az itt.

– Biztos vagy benne?

– Ráismerek a kapu mellett a réztáblára.

Beléptek a házba. Az előtérben egy férfi vizes rongyot tologatott a padlón.

– Az irodában nincsen senki?

– A főnök csak nyolc órára jön le. Én az éjszakai portás vagyok.

– Ismeri névről a lakókat?

– Ott a falon a névjegyzék.

– Lakik itt egy magas, szőke, elég fiatal amerikai, akinek Harry a keresztneve?

– Itt biztosan nem.

– Ellenőrizné a kedvünkért?

– Nem érdemes. Tudom, hogy kiről beszél.

– Honnan tudja?

– Ez az a fickó, aki hajnali négy körül járt itt. Megkérdezte, hogy hányas számú lakás a Durand úré. Megmondtam neki, hogy nálunk nincs semmilyen Durand. „És Dupont sincs?” – kérdezte.

Ez gúnyt űz belőlem, gondoltam, és csúnyán néztem rá, pláne, hogy holtrészegnek tűnt.

Maigret és a Báró összenéztek.

– Ott állt, ahol most maga, és sehogy sem akarózott távoznia. Kotorászott a zsebében, végül adott nekem egy ezerfrankost azzal, hogy az egész csak tréfa volt: egy nő üldözi, előle szaladt be ide, hogy a nő a nyomát veszítse. Könyörgött, nézzek ki az utcára, hogy áll-e még autó a közelben. Maradt még pár percet, azután elment.

A Báró dühbe gurult.

– A bolondját járatta velem! – sziszegte, ahogy kiléptek az utcára. – Maga szerint tényleg kerületi ügyész-helyettes?

– Több mint valószínű.

– Akkor miért tette ezt velem?

– Azért – magyarázott türelmesen Maigret, amikor visszaültek a taxiba –, mert ezek az emberek, a jók és a rosszak egyaránt, minket óvodásnak néznek. Sőt, pitiáner baleknak.

– Most hová vigyem, Maigret úr? – kérdezte a sofőr, aki ráismert a főfelügyelőre.

– Az Orfévres rakpartra.

Azzal Maigret mogorván a kocsi sarkába húzódott.