5. Fejezet

 

Amelyben Maigret rosszul teszi, hogy moziba megy, miközben egy bizonyos Báró vadászatra indul

 

 

Maigret az autó hátsó ülésén jó melegen beburkolózott a felöltőjébe, nézte az elsuhanó fényeket, morfondírozott, majd amikor áthajtottak a Concorde téren, odaszólt a sofőrnek:

– Tegyél egy kitérőt a Capucines utca felé! Föl kéne hívnom valakit.

Az Orfévres rakpartra akart telefonálni, pedig öt percen belül úgyis odaért volna. De nem volt ellenére a gondolat, hogy más hangulatban nézzen be újból a Manhattanbe, mint délelőtt, meg hát igazság szerint úgy érezte, nem ártana meg egy whisky sem: nem is volt olyan kellemetlen az előbb, hogy újra érezhette a zamatát.

A bár dugig volt, a pultnál sorban legalább harminc arc merült el a cigarettafüstben. Jóformán mindenki angolul beszélt, néhány vendég amerikai újságokba mélyedt. Luiginak ketten is segédkeztek a koktélkeverésben.

– Ugyanazt a whiskyt, mint ma délelőtt – szólt oda neki a főfelügyelő. A tulajdonos felfigyelt Maigret mosolygós nyugalmára.

– Bourbont?

– Én nem tudom, mit. Maga szolgált ki.

Luigi mintha nem lett volna oda a viszontlátástól. Maigret-nek úgy tűnt, hogy a tekintetével gyorsan végigpásztáz a vendégeken, nincs-e közöttük netán olyan, akinek jobb volna nem találkoznia a főfelügyelővel.

– Mondja csak, Luigi...

– Egy pillanat...

Jobbra öntött, balra töltött, a kelleténél sokkal jobban serénykedett, mintha így akarná elejét venni a rendőr faggatózásának.

– Szóval, Luigi, a honfitársai között van még valaki, akivel igencsak szeretnék találkozni. Hallott már egy bizonyos Mascarelliről, más néven Sloppy Joe-ról?

Maigret rendes beszédhangon szólt, pedig körülötte többen is kiabálva igyekeztek megértetni magukat. Ennek ellenére legalább tízen kíváncsian tekintettek rá. Kissé úgy érezte magát, mint az a férfi, akinek öreg hölgyek teadélutánján egy malac vicc szalad ki a száján.

Luigi nem akarta venni az adást:

– Nem hallottam, és nem is szeretnék hallani.

Maigret elégedetten vonult be a telefonfülkébe.

– Te vagy az, Janvier? Megnéznéd, hogy a Báró bent van-e még? Ha igen, várjon meg. Ha nem, próbáld meg elérni telefonon, és kérd meg, hogy minél hamarabb nézzen be a céghez. Feltétlenül beszélnem kell vele.

Átfurakodott az állva iszogató csoportok között, kiürítette a poharát, megakadt a szeme egy korábban már látott arcon. A magas, szőke fickó mintha csak egy amerikai filmből lépett volna ki, és ő is a tekintetével kísérte a főfelügyelőt.

Luigi a bokros teendőitől még elköszönni se ért rá. Maigret visszaült a kocsijába, és egy negyedóra múlva már az irodájába lépett, ahol az egyetlen fotelból máris fölpattant az őrá váró alak.

A Báróként emlegetett férfi volt az: nem azért hívták így, mintha bárói rangja lett volna, hanem mert Báron volt a családneve. Nem Maigret ügyosztályán dolgozott. Huszonöt éve a lóverseny világára szakosodott, és inkább keresztet vetett a karrierjére, csak ne kelljen területet váltania.

– Hívatott, főfelügyelő úr?

– Üljön csak vissza, öregem. Egy pillanat...

Maigret levette a felöltőjét, benézett a szomszédba, hátha üzenete érkezett, és csak ezután telepedett le, hogy megtömje a pipáját.

A Báró nagyon régóta kijárt az ügetőre. Az alkalmi fogadókra már ügyet sem vetett, csakis a mázsáló törzsvendégei érdekelték, és maga is kezdett hasonlítani emezekhez: szívesen járt nyakba akasztott távcsővel, a nagydíj futam napján gyöngyházszürke köcsögkalapot tett fel, és színben hozzáillő kamáslit húzott. Egyesek azt állították, hogy még monoklival is látták, amit nem lehetett kizárni, mint ahogy annak a pletykának is sokan hitelt adtak, hogy a Báró maga is a lófogadás szenvedélyes híve.

– Vázolom magának a problémát, azután szeretném meghallgatni a maga véleményét.

Pályafutása során Maigret a rendőrség szinte valamennyi alosztályán megfordult, a közútiaknál, a vasútiaknál és az áruházasoknál, sőt legnagyobb bosszúságára az erkölcsrendészetet sem úszta meg, de a lóversenyek világához még soha nem volt szerencséje.

– Vegyünk egy amerikait, aki két éve él Párizsban, és rendszeres látogatója a lóversenyeknek...

– Amerikait? Mifélét?

– Nem egy olyat, akit koktélpartikra hívnak a nagykövetségre. Egy nagystílű szélhámos az illető, Bill Larner.

– Ismerem – felelte nyugodtan a Báró.

– Helyes, ez megkönnyíti a dolgunkat. Ma reggel Larnernek bizonyos okokból ki kellett vonnia magát a forgalomból, két nemrég érkezett honfitársával együtt, akik egy árva szót sem tudnak franciául. Tudják, hogy megvan a személyleírásuk, így aligha szálltak vonatra vagy repülőre. Úgy sejtem, hogy Párizs közelében maradtak, valami mintha ide kötné őket. Nincs autójuk, de lezseren elkötik az első útjukba eső kocsit, és később otthagyják az út szélén.

A Báró figyelmesen hallgatta, arckifejezése akár egy keresett szaktanácsadóé.

– Larnert jó pár csinos nővel láttam már együtt – jegyezte meg.

– Tudom. Sőt, az egyiküknél húzódott meg egészen máig a két komájával. Nem hiszem, hogy kétszer eljátszaná ugyanazt.

– Én sem. Annál sokkal okosabb.

– Azt hallottam, éppen ettől a nőtől, hogy Larner zsokékkal meg trénerekkel barátkozik. Érti, mire akarok kilyukadni? Nyilván gyorsan kellett döntést hoznia, egyik percről a másikra kellett biztonságos szállást találnia. Mérget vennék rá, hogy csakis egy honfitársához fordult. Sok amerikait ismer a lóverseny világában?

– Egypárat biztos. Annyian persze nincsenek, mint az angolok. Várjon csak! Először egy zsoké jut eszembe, a kis Lope, de ha nem tévedek, ő most éppen Miamiban futtat. Találkoztam egy trénerrel is, Teddy Brownnal, aki egy honfitársa istállóját vezeti. Nyilván vannak többen is.

– Várjon egy percet, Báron. Az illetőnek, akit keresek, feltétlenül biztonságos helyen kell laknia. Szerintem képzelje magát Bill Larner helyébe: mit gondol, hol érezné magát biztonságban? Ha igaz, akkor megesett néha, hogy Maisons-Laffitte-ban vagy a környékén töltötte az éjszakát.

– Az nem is lenne butaság.

– Hogy érti?

– Úgy, hogy akad arra jó pár istálló. Azonnal kell a válasz?

– A lehető leghamarább.

– Akkor az lesz a legjobb, ha elnézek néhány törzshelyemre, hogy felfrissítsem a memóriámat. Ezek olyan emberek, hogy állandó náluk a mozgás. Ha már ma estére megvan a válasz, hol értesítsem?

– Hívjon fel otthon.

A Báró fontossága teljes tudatában indult kifelé, de Maigret rövid habozás után visszaintette:

– Még egy szót. Vigyázzon magára! Ha nyomra jutna, akkor se induljon egyedül a helyszínre. Itt most gyilkosokkal van dolgunk.

Akaratlanul is enyhe gúnnyal ejtette ki a „gyilkos” szót, mert annyit ismételgették már neki az utóbbi negyvennyolc órában.

– Értem. Szinte biztos, hogy még ma este felhívom. De ha mégse, holnap reggelre akkor is lesz valami a kezemben. Ugye, nem baj, ha utána benyújtom a számlát pár rundóról?

Amikor Maigret hazaért a Richard-Lenoir körútra, a feleségét kiöltözve találta. Maigret azt tervezte, hogy egy groggal és pár szem aszpirinnal gyorsan ágyba bújik, és kicselezi a rátámadó náthát, de eszébe jutott, hogy péntek van, és péntek este moziba szoktak menni.

– Mi újság Lognonról? – kérdezte a felesége.

Maigret-nek voltak friss hírei. Balfácán felügyelő végül is csakugyan összeszedett egy tüdőgyulladást, amit penicillinnel igyekeztek kikúrálni, de az orvosokat jobban nyugtalanította a Lognon koponyájára mért ütés.

– Csontja nem törött. Az orvosok agyrázkódástól tartanak. Négy óra körül eléggé összefüggéstelenül beszélt.

– Mit szól ehhez a felesége?

– Azt állítja, hogy senkinek nincs joga elválasztani egymástól egy harminc éve együtt élő házaspárt, és azt követeli, hogy vagy Lognont vigyék haza, vagy pedig neki engedjék meg, hogy beköltözzön a kórházba.

– És megengedték?

– Nem.

Szokásuk szerint kart karba öltve, csöndeskén sétáltak el a Bonne-Nouvelle körútig, és hamar eldöntötték, hogy melyik mozit válasszák. Maigret nem volt válogatós néző. Pontosabban a szuperprodukcióknál jobban kedvelte a kis tucatfilmeket: amúgy sem nagyon figyelt oda a cselekményre, csak zsöllyéjébe süppedve nézte a felvillanó képsorokat. Különösen kedvelte az igénytelen kis mozikat, ahol sűrű a hangulat, a nézők mindig jókor nevetnek és cukorkát vagy mogyorót rágcsálnak, a szerelmesek pedig egymás karjába borulnak.

Még mindig hideg, nyirkos idő volt. A moziból kijövet elüldögéltek egy pohár sör mellett egy teraszon, a parázstartó közelében, így tizenegy óra lett, mire hazaértek. Alig léptek be az előszobába, máris telefoncsörgést hallottak.

– Halló! Báron?

– Itt Vacher beszél, főfelügyelő úr. Nyolckor vettem át az ügyeletet itt az irodában. Már kilenc óra óta próbálom elérni.

– Van valami fejlemény?

– Egy expresszlevél érkezett a címére. Nő írta. Nagybetűkkel ez áll rajta: rendkívül sürgős. Fölbontsam, felolvassam?

– Légy oly szíves.

– Egy pillanat. Tessék:

 

Főfelügyelő Úr!

Életbe vágóan fontos, hogy a lehető leghamarabb beszéljek magával. Élet-halál kérdése. Sajnos nem hagyhatom el a szobámat, és még azt sem tudom, hogyan juttatom el magának ezt az üzenetet. Eljönne hozzám a Hotel Bretagne-ba, Richer utca, szinte a Folies Bergére-rel szemben? A 47-es a szobám. Ne szóljon senkinek. Azt hiszem, valaki leskelődik a hotel körül.

Könyörgök, jöjjön!

 

Az aláírást alig lehetett kivenni, de M betűvel kezdődött.

– Valószínűleg Mado – mondta Vacher –, de nem vagyok benne biztos.

– Hány órakor adták fel az üzenetet?

– Nyolc óra tízkor.

– Indulok oda. Nincs semmi más? Lucas-ról, Torrence-ról semmi hír?

– Lucas Pozzo vendéglőjében ül. Pozzo állítólag behívta melegedni, mondván, hogy ostobaság a járdán szobrozni a hidegben. Lucas utasítást kér.

– Menjen el aludni!

Madame Maigret végighallgatta a beszélgetést, sóhajtott egyet, de nem tiltakozott, amikor Maigret a kalapjáért nyúlt. Már megszokta az ilyesmit.

– Gondolod, még az éjjel hazaérsz? Mindenesetre vegyél sálat is!

Maigret indulás előtt még bedobott egy korty kökénylikőrt. Egészen a République térig kellett gyalogolnia, mire taxit talált.

– Richer utca, a Folies Bergére-rel szemben!

Ismerte a Hotel Bretagne-t, ahol az első két emeletet a tulajdonosok szóhasználata szerint „az alkalmiaknak” tartották fenn, vagyis olyan lányoknak, akik egy órácskára vagy még rövidebb időre ugrottak fel egy vendégükkel. A többi szobát bárki kivehette, volt hetes és hónapos szoba.

A színház már bezárt, csak néhány kitartó hivatásos rótta az utcákat.

– Feljössz velem?

Maigret vállat vont, belépett a rosszul megvilágított folyosóra, bekopogott jobbra az üvegajtón, mire amögött fény gyúlt.

– Ki az? – dörmögte egy álmos hang.

– A 47-esbe megyek.

– Menjen csak föl...

A függöny mögött homályosan látta a kulcstábla mellett egy tábori ágyon heverő férfit. Az kinyújtotta a karját, hogy egy gumitömlőt megnyomva működésbe hozza a belső ajtó nyitószerkezetét. De félbemaradt a mozdulata. Csak lassan esett le neki a tantusz, az előbb még nem kapcsolt a 47-es szám hallatán.

– Abban a szobában nincsen senki – morogta, és visszafeküdt.

– Egy pillanat! Beszélnem kell magával.

– Mit akar?

– Rendőrség!

Maigret inkább eleresztette a füle mellett a nyilván nem bóknak szánt, dünnyögő választ. A portásfülkében a férfi eddig nadrágban hevert az ágyon, most lekászálódott róla. Sanda pillantással az üvegajtóhoz lépett, elfordította a zárban a kulcsot. Végre Maigret-re emelte tekintetét, és összevonta a szemöldökét.

– Nem az erkölcsrendészettől jön?

– Honnan tudja, hogy a 47-esben nincsen senki?

– Onnan, hogy az illető már napokkal ezelőtt távozott, a nőt meg az előbb láttam elmenni.

– Hány órakor?

– Nem tudom pontosan. Úgy fél tíz körül.

– Madónak hívják a nőt? A portás vállat vont.

– Én csak éjszakás vagyok, nem ismerem névről a vendégeket. De a kulcsát leadta, nézze csak, ott van a táblán.

– Egyedül volt a hölgy?

A férfi nem válaszolt egyből.

– Kérdem, egyedül volt-e a hölgy.

– Mit akar tőle? Jól van, no, nem kell mindjárt felkapni a vizet. Valaki felment hozzá nem sokkal korábban.

– Egy férfi?

A portás megrökönyödött: egy ilyen műintézményben hogy lehet ennyire naiv kérdést föltenni?

– Mennyi ideig maradt odafönt?

– Kábé tíz percig.

– Megkérdezte előtte a szoba számát?

– Nem kérdezett az semmit. Rám se nézett, csak ment fölfelé. Olyankor még nem zárjuk az ajtót.

– Honnan tudja, hogy a 47-esbe ment?

– Onnan, hogy azután azzal a nővel jött le.

– Itt vannak a bejelentőlapok?

– Nem, azokat a főnöknő őrzi az irodájában, az most kulcsra van zárva.

– Hol van a főnöknő?

– Ágyban, a főnökkel együtt.

– Adja csak ide a 47-es kulcsát, és ébressze fel a főnöknőt. Mondja meg neki, hogy odafönt várom.

A férfi furcsállva tekintett Maigret-re, felsóhajtott:

– Magának aztán van vér a pucájában! Az legalább biztos, hogy a rendőrségtől jött?

Maigret felmutatta neki a szolgálati jelvényét, aztán kezében a szobakulccsal elindult fölfelé a lépcsőn. A 47-es a negyedik emeleten volt, teljesen közönséges szoba: vaságy, mosdó a falnál, bidé, egy ócska fotel és egy komód.

Az ágy be volt vetve. A kétes tisztaságú ágytakarón újság hevert, a címlapján Charlie Cinaglia és Cicero fényképe díszelgett. A legfrissebb kiadás, az, amelyik délután hat körüljön ki a nyomdából. A cikk arra hívta fel az olvasókat, hogy a lehető legsürgősebben értesítsék Maigret főfelügyelőt, ha látnák ezt a két férfit.

Vajon ezért küldött neki expresszlevelet a nő, akit alighanem Madónak hívtak?

Az egyik szobasarokban két bőrönd állt, egy használt régi meg egy vadonatúj. Mindkettőn egy kanadai hajózási társaság címkéje. Nem voltak kulcsra zárva. Maigret felnyitotta őket, és mindent kirakodott belőlük az ágyra: alsónemű, női ruhadarabok, a legtöbb egészen új, montreali üzletekben vették őket.

– Csak ne zavartassa magát! – hallott egy hangot az ajtóból.

A tulajdonosnő volt az, kapkodva vette a levegőt a lépcsőmászástól. Az alacsony, kemény asszonyt nem tették vonzóbbá az őszes hajába rakott fém haj csavarok sem.

– Először is kicsoda maga?

– Maigret főfelügyelő, a különleges ügyosztályról.

– Mit akar?

– Azt akarom megtudni, ki az a nő, aki ebben a szobában lakik.

– Miért, mit művelt?

– Azt tanácsolom, ne kérdezősködjön, mutassa meg inkább a bejelentőlapját.

Az asszony minden eshetőségre készen felhozta magával a lapot, és kényszeredetten átnyújtotta Maigret-nek.

– Maguk ott a rendőrségen már soha nem fogják megtanulni, hogy mi a jó modor.

Közelebb lépett egy félig nyitva álló közlekedőajtóhoz, láthatóan be akarta csukni.

– Egy pillanat. Ki lakik a szomszéd szobában?

– A hölgy férje. Talán nincs hozzá joga?

– Hagyja azt az ajtót. Látom, hogy a pár Perkins néven jelentkezett be, Mr. és Mrs. Perkins a kanadai Montrealból.

– No és?

– Látta az útlevelüket?

– Nem is adtam volna szobát nekik, ha nincsenek rendben az irataik.

– E szerint az űrlap szerint egy hónappal ezelőtt érkeztek.

– Az is baj?

– Le tudná nekem írni John Perkinst?

– Alacsony, barna hajú, elég rossz bőrben van, vaksi.

– Miből gondolja, hogy rossz a szeme?

– Mindig sötét szemüveget hord, még éjjel is. Valami rosszat tett?

– Hogyan öltözik?

– Tetőtől talpig minden vadonatúj rajta. De ez talán természetes is, ha az ember nászúton van, nem?

– Ifjú házasok?

– Gondolom, igen.

– Miből gondolja?

– Szinte ki se dugták az orrukat a két szobájukból.

– Miért két szobát vettek ki?

– Ahhoz nekem semmi közöm.

– Hol étkeztek?

– Nem kérdeztem meg tőlük. Perkins úr nyilván itt evett, mert jóformán soha nem láttam napközben elmenni, különösen az utóbbi időben nem.

– Mit ért utóbbi idő alatt?

– Az elmúlt hetet. Vagy két hetet.

– Levegőzni sem járt le?

– Csak esténként.

– Sötét szemüvegben?

– Azt mondom el magának, amit láttam. A maga baja, ha nem hiszi el.

– A felesége eljárt valahová?

– Ő vásárolt be, hogy legyen mit ennie a férjének. Föl is jöttem hozzájuk ellenőrizni, hogy nem főzőcskéznek-e, mert azt nálunk az egész épületben tilos.

– Vagyis heteken keresztül nem evett mást, csak hideg ételt.

– Nagyon úgy néz ki.

– Maga nem furcsállta ezt?

– Akinek annyi külföldivel van dolga, mint nekem, az lát ennél még különbet is.

– Az éjjeli portástól megtudtam, hogy Perkins néhány napja távozott a hotelból. Fel tudná idézni, hogy mikor látta utoljára?

– Nem tudom. Talán vasárnap, talán hétfőn.

– Nem vitte magával a poggyászát?

– Nem.

– Bejelentette, hogy távozik?

– Nem jelentett az be semmit. Persze, mesélhetett volna nekem, amit akar, egy szót se értettem volna belőle, mert franciául egy árva kukkot sem tud.

– Hát a felesége?

– Az úgy beszél franciául, mint maga vagy én.

– Akcentus nélkül?

– Kicsit olyan a kiejtése, mint a belgáké. Állítólag a kanadai kiejtés ilyen.

– Kanadai volt az útlevelük?

– Igen.

– Miből vette észre, hogy Perkins távozott?

– Valamelyik este, vasárnap vagy hétfőn, lement sétálni, ahogy már mondtam magának. Másnap Lucile, aki ezt az emeletet takarítja, szólt nekem, hogy az úr elment, és a felesége nyugtalannak tűnik. De ha még sokáig akar kérdezgetni, akkor jobban teszem, ha leülök.

Öntudatosan letelepedett, és rosszallóan tekintett Maigret-re.

– Megesett, hogy Perkins látogatókat fogadott?

– Tudtommal nem.

– Hol van itt telefon?

– Az irodában, egész nap ott ülök bent. Egyszer sem jött be telefonálni se a férfi, se a nő.

– Postájuk jött?

– Soha nem kaptak levelet.

– Perkinsné talán elment valahová a postán maradó levelekért?

– Nem jártam a nyomában. Mondja csak, biztos benne, hogy joga van turkálni a holmijukban?

Maigret a beszélgetés közben ugyanis módszeresen kiürítette mindkét bőröndöt, és azok tartalma most az ágyon hevert.

A ruhadarabok nem voltak se fényűzőek, se szegényesek, de elég jó minőségűek. A női cipők sarka feltűnően magas volt, a fehérnemű pedig jobban illett volna egy éjszakai pillangóra, mint egy friss arára.

– Megnézném a szomszéd szobát is.

– Most már csak folytassa!

A nő Maigret után ment, mintha tartana tőle, hogy elemel valamit. Itt is vadonatúj, Montrealban vásárolt bőröndök álltak, mindegyik férfiruhadarab új volt, kanadai márkájú. Mindez olyan benyomást keltett, mintha a pár hirtelen akart volna új életet kezdeni, és pár óra alatt vásárolta volna össze mindazt, ami egy utazáshoz elengedhetetlen. A komódon egy tucat amerikai újság hevert, amilyen jóformán csak az Opéra tér és a Madeleine tér némely kioszkjában kapható.

Sehol egy fénykép. Sehol egy irat. Az egyik bőrönd mélyén Maigret talált egy útlevelet egy kanadai házaspár, a montreali John Perkins és neje nevére kiállítva. A vízumok és a pecsétek tanúsága szerint a pár hat héttel korábban Halifaxban hajózott be, Southamptonban szállt partra, majd Dieppe-nél léptek francia területre.

– Megkapta, amit akart?

– Lucile, a szobalány, itt lakik a szállóban?

– A hetediken alszik.

– Kérje meg, hogy jöjjön le.

– Miért is ne? Milyen praktikus, ha az ember rendőr! Mibe kerül neki az éjszaka kellős közepén az álmukból fölverni az embereket!

Az asszony magában méltatlankodva elindult fölfelé a lépcsőn.

Maigret ráakadt arra a kék tintás üvegre, amellyel az expresszlevelet írták. Az egyik ablakpárkányon, a hidegre kitéve egy csomag felvágottat is talált.

Lucile kis termetű, fekete hajú, kancsal nő volt, aki, úgy látszik, nem bánta, hogy az egyik melle minduntalan kikandikál az égszínkék pongyolájából.

– Magára már nincs szükségem – szólt Maigret a főnöknőnek. – Nyugodtan visszafeküdhet.

– Hogy maga milyen kedves! Lucile, te meg ne ess hasra az úr előtt!

– Nem fogok, asszonyom.

Lucile hasra éppen nem esett. Ám alig csukódott be az ajtó, máris szinte önkívületben rebegte:

– Tényleg maga a híres Maigret főfelügyelő?

– Üljön le, Lucile. Szeretném, ha mindent elmondana nekem, amit Perkinsékről tud.

– Nekem mindig is nagyon furcsa párosnak tűntek.

Lucile-nek sikerült elpirulnia.

– Mért, maga szerint tán nem furcsa, ha egy házaspár két külön szobában lakik?

– Soha nem aludtak egy ágyban?

– Soha.

– Biztos benne, hogy esténként se jártak át egymáshoz?

– Tudja, mi, szobalányok, amikor reggel beágyazunk, rögtön látjuk az ágyneműn, hogy...

A lány most egészen elvörösödött, és egyelőre visszatuszkolta a keblét a pongyolájába.

– Más szóval az a benyomása, hogy nem szokták együtt tölteni az éjszakát?

– Hát, elég biztos vagyok benne.

– Hány órakor takarított náluk?

– Melyik nap hogy. Néha délelőtt kilenckor, máskor csak délután. A nő szobájával, ha csak lehetett, megvártam, hogy házon kívül legyen. A férfi viszont sose ment el.

– Mivel töltötte az idejét?

– Olvasgatta azokat az árkus újságjait, keresztrejtvényt fejtett, volt, hogy levelet írt.

– Szóval látta levélírás közben is?

– Igen, elég gyakran.

– Napközben soha nem járt el?

– Csak a legelején. De két hete már egyáltalán nem.

– Érzékeny volt a szeme?

– Itt bent a szobában nem hordott szemüveget, de ha csak vécére ment a folyosó végére, már akkor is föltette megint.

– Más szóval rejtőzködött?

– Szerintem igen.

– Valami rémületben tartotta?

– Igen, nekem úgy tűnt. Amikor bekopogtam, mindig hallottam, hogy összerezzen, és csak akkor húzta el a riglit, ha előbb megmondtam, ki vagyok.

– A nő is félt?

– O nem úgy viselkedett. Legalábbis hétfőig nem.

A pongyolája alól megint kikukucskált sápadt, petyhüdt keble.

– Pontosabban kedd reggelig. Kedden reggel vettem észre, hogy Perkins úr már nincs itt.

– A felesége azt mondta magának, hogy elutazott?

– Nem mondott az semmit. Viszont megváltozott a viselkedése. Többször megkért, hogy menjek el, vegyek neki felvágottat és kenyeret. Ma este meg...

– Maga vitte el az üzenetet a postára?

– Igen. Felcsöngetett magához. Sok kisebb-nagyobb dolgot el szoktam intézni neki, és rendes borravalókat adott érte. Én vettem meg neki az újságokat is.

– Maga hozta fel a ma esti kiadást is?

– Én.

– Úgy nézett ki Perkinsné, mint aki este el akar menni még valahová?

– Nem, már levetkőzött.

– És amikor átadta magának az üzenetet?

– Akkor egy köntös volt rajta, nézze csak, az, amelyik a fogason lóg.

– Maga hány órakor ment föl lefeküdni?

– Kilenckor. Reggel hétkor munkába kell állnom. Én pucolom meg három emelet összes cipőjét.

– Köszönöm, amit elmondott, Lucile. Ha még bármi más részlet eszébe jutna, hívjon csak fel az Orfévres rakparton. Ha nem volnék odabent, nyugodtan hagyjon üzenetet bármelyik felügyelőnél, aki felveszi a telefont.

– Igenis, Maigret úr.

– Menjen, feküdjön vissza.

Lucile még elidőzött egy percet, rámosolygott Maigret-re, odasúgta:

– Jó éjszakát, Maigret úr!

– Jó éjszakát, Lucile!

Maigret pár perc múlva lement a földszintre, ahol az éjszakai portást egy üveg vörösbor társaságában találta.

– Na, mit mesélt magának a főnöknő?

– Nagyon előzékeny volt velem – felelte a főfelügyelő. – Akárcsak Lucile.

– Lucile nem kezdett ki magával?

Alighanem szokása lehetett ez a szobalánynak.

– Maga minden este kilenckor lép szolgálatba?

– Igen. De soha nem fekszem le tizenegy előtt, sőt általában tovább is fönn maradok, megvárom, míg bezár a Folies Bergéres.

– Jól látta azt a férfit, aki Perkinsnéért jött az este?

– Csak a függönyön keresztül, de azért elég jól.

– Le tudná írni nekem?

– Magas, szőke alak, a tarkójára tolt puhakalapban. Nem volt rajta kabát, ezen meg is lepődtem, ilyen hidegben.

– Talán a kapu előtt állt meg a kocsijával?

– Nem, utána hallottam, hogy gyalog indultak el a járdán.

Maigret úgy érezte, hogy ennek a kabáthistóriának fel kellene idéznie valamit, de mégsem ugrott be neki semmi.

– Úgy látszott, hogy Perkinsné saját jószántából tart a férfival?

– Hogy érti?

– Benyitott ide magához?

– Hát, be kellett, hogy leadja a kulcsot.

– A férfi közben kint várta a folyosón?

– Igen.

– Nem tűnt úgy, hogy fenyegeti a nőt?

– Nyugodtan szívta a cigarettáját.

– A nő nem hagyott magánál semmilyen üzenetet?

– Semmilyet. Odaadta a kulcsot, elköszönt, és kész.

– Megfigyelte, hogy milyen ruhát viselt?

– Elég sötét kabát volt rajta, meg egy szürkés árnyalatú kalap.

– Poggyásza nem volt.

– Nem.

– Amikor a férje esténként elment, volt úgy, hogy autóba ült?

– Én mindig gyalog láttam jönni-menni.

– Messzire ment?

– Nem hiszem. Szinte soha nem maradt el egy óránál tovább.

– Perkinsék kettesben is eljártak?

– Eleinte igen.

– De az utóbbi két hétben már nem?

– Tényleg, azt hiszem, nem.

– A férfi mindig viselte a sötét szemüvegét?

– Igen.

A 47-es és a szomszéd szoba is az utcára nézett. Ha az asszony nem tartott az állítólagos Perkins-szel, akkor vajon innen figyelte, hogy szabad-e az út? Amikor pedig a férfi visszaért, az ablakból jelezte neki, hogy följöhet, tiszta a levegő?

Ahogy Perkinst leírták neki, az a ruházattól eltekintve pontosan ráillett Mascarellire, alias Sloppy Joe-ra.

Ha Perkins a hétfőről keddre virradó éjjel tűnt el, az vajon nem arra vall, hogy ő lehetett az az ismeretlen, akit a Fléchier utcán a járdára hajítottak, szinte a szerencsétlen Lognon lába elé?

Maigret előhúzta a zsebéből Bill Larner fényképét, odamutatta a portásnak.

– Nem ismeri fel ezt az embert?

– Soha nem láttam.

– Biztos benne, hogy nem ő jött el Perkinsnéért?

– Halálbiztos.

Megmutatta a másik két képet is, Charlie-t és Cicerót.

– Hát ezeket?

– Ezeket se ismerem. Csak a ma esti lapban láttam őket.

Maigret az előbb nem szólt a sofőrnek, hogy várja meg. A

Faubourg-Montmartre utca felé indult, hátha ott talál másik taxit, de még száz métert sem tett meg, amikor az az érzése támadt, hogy követik.

Megtorpant, mire lépéseinek viszonylag távoli visszhangja is tüstént abbamaradt. Elindult, ekkor újból hallotta a lépéseket. Sarkon fordult, erre jó ötven méterre az ismeretlen is hátraarcot vezényelt magának.

A házak árnyékában csak bizonytalanul sejlettek fel egy alak körvonalai. Maigret nyilván nem futhatott utána, magához inteni meg hiába is próbálta volna.

A Faubourg-Montmartre utcán már ügyet sem vetett a mellette elhaladó taxikra, inkább benyitott egy egész éjjel nyitva tartó bárba, ahol két-három kedveszegett nőcske támasztotta a pultot.

Maigret világosan érezte, hogy az ismeretlen az utcáról figyeli. Rendelt egy pohárka italt, majd a telefonfülke felé indult.