4. Fejezet

 

Amelyben ismét pitiánerekről van szó, és Maigret-nél lassan betelik a pohár

 

 

Amikor mindketten kabátban és fekete kalapban kiléptek a Manhattanbői – Maigret kétszer olyan magasnak és szélesnek tűnt, mint Lucas kissé úgy néztek ki, mint két özvegyember, akik a temetőből hazafelé még betérnek egy-két söntésbe.

Szándékosan csinálta Luigi? Lehetséges. De ha netán így volt is, nem rossz szándékkal tette. Nem lehetett egy rossz szavuk sem erre a derék emberre, akinek a bárpultjára nyugodtan odakönyökölhettek a nagykövetség legmagasabb rangú beosztottjai is. Annyi biztos, hogy nem sajnálta az italt, különösen Maigret-nek töltött bőven, márpedig a főfelügyelő már jó ideje nem ivott whiskyt. Ráadásul nem sok idő telt még el a Faubourg-Saint-Honoré utcában lehajtott két pohár calvadosa óta.

Maigret nem volt részeg, és Lucas sem. Azt hitte volna az utóbbi, hogy a főnöke berúgott? Kissé furcsán méregette, ahogy átfurakodtak a járdán hullámzó tömegen.

Lucas ma délelőtt nem volt vele az Acacias utcában, nem hallotta Pozzo kiselőadását, vagyis inkább kioktatását. Ezért nem is lehetett teljesen világos előtte Maigret lelkiállapota.

Alighogy betértek Luigihoz, az máris kiokosította őket a bokszolok világáról. Maigret megszemlélte Charlie fotóját, majd, mintha véletlenül tenné, rákérdezett:

– Ismeri?

– Az a srác vihette volna valamire. Alighanem ő volt a legjobb a kategóriájában. Meg is küzdött érte, hogy feljusson a csúcsra. Aztán egy szép napon az a marha valami sötét ügyletbe keveredett, és a szövetség bevonta a versenyengedélyét.

– Mi lett vele?

– Maga szerint mi lehet egy ilyen kölyökből? Minden évben ezer és ezer ilyen gyerek kezd edzőterembe járni Chicagóban, Detroitban, New Yorkban, és mindegyik előtt az a cél lebeg, hogy bajnok legyen. Maga szerint, főfelügyelő úr, egy nemzedékben hány igazi bajnok lehet?

– Nem tudom. Nyilván elég kevés.

– És a siker nem tart ki még ennél a kevésnél sem. Azok, akik nem verték el az összes pénzüket platinaszőke szépségekre meg a legújabb Cadillacre, éttermet vagy sportszerkereskedést nyitnak. De mi lesz az összes többi suhanccal, akik már a siker küszöbén hitték magukat, pedig csak az agyukat verették péppé? Ezek semmi mást nem tanultak meg, csak ütni, de mindig van, aki igényt tart a szolgálataikra, kell a testőr meg a fogdmeg. Ez lett a sorsa Charlie-nak is.

– Úgy hallottam, belőle bérgyilkos lett.

Mire Luigi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne:

– Lehetséges.

– Nem látta mostanában?

Maigret a lehető legártatlanabb képpel tette föl a kérdést, a kezében tartott poharat nézegette. Jól ismerte Luigit, s az ismeretség kölcsönös volt. A két férfi jó véleménnyel volt egymásról. Most mégis egyik pillanatról a másikra valahogy megváltozott kettejük között a hangulat.

– Párizsban van?

– Azt hiszem.

– Mi hozta úgy, hogy dolga akadt Charlie-val?

– Egészen véletlenül...

– Soha nem láttam Charlie Cinagliát szemtől szembe, mert már azelőtt eljöttem Amerikából, hogy őt felkapta volna a hírnév, és nem tudok róla, hogy átjött volna Európába.

– Azt gondoltam, hogy talán hallhatott róla valakitől. Többször járt Pozzónál. Márpedig maguk mindketten olasz származásúak.

– Én Nápolyból származom – helyesbített Luigi.

– És Pozzo?

– O szicíliai. Ez olyan, mintha a marseille-ieket keverné össze a korzikaiakkal.

– Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy Pozzón kívül kihez fordult Charlie, amikor Párizsba érkezett. Nem egyedül jött. Vele van Tony Cicero is.

Luigi ekkor töltött Maigret-nek másodszor.

A főfelügyelő mintha nem lett volna biztos a dolgában, erőtlenül, meggyőződés nélkül beszélt.

Lucas, aki jól ismerte a főnökét, úgy emlegette ezt az állapotát, hogy „horgászni ment”, és Maigret-nek ilyenkor néha sikerült annyira „semmilyen” képet vágnia, hogy a munkatársai sem tudták, hányadán állnak vele.

– Hát ez átok bonyolultnak tűnik – sóhajtott föl. – Ráadásul egy másik amerikai is szerepet játszik a históriában, Bill Larner.

– Billnek semmi köze hozzájuk – sietett kijelenteni Luigi. – Bill igazi úriember.

– Ő is törzsvendég itt?

– Időnként benéz.

– Ha feltételeznénk, hogy Bill Larnernek el kell rejtőznie, maga szerint hová menne?

– Hát ha, ahogy mondja, feltételezzük ezt, bár nem hiszem, hogy erre sor kerülne, akkor Bill úgy rejtőzne el, hogy ne találjon rá senki. Csakhogy nekem elhiheti: Billnek semmi köze a másik kettőhöz.

– Cicerót ismeri?

– Néha felbukkan a neve amerikai újságokban.

– Gengszter?

– Magát tényleg foglalkoztatják ezek az emberek?

Luigi már nem viselkedett olyan szívélyesen, mint az imént. Hiába, hogy ő nápolyi volt és nem szicíliai, most valahogy mégis pont úgy beszélt, úgy nézett a főfelügyelőre, mint az imént Pozzo.

– Maga járt Amerikában, nem igaz? Akkor meg kéne értenie, hogy ez az egész nem a francia rendőrségnek való. Ezeken a szervezeteken maguk az amerikaiak sem igazodnak el, hacsak nem egy maréknyi FBI-ügynök. Nem tudom, hogy mit keresnek Párizsban azok, akikről beszél, ha ugyan tényleg itt vannak. Ha egyszer mondja, én elhiszem magának, de azért kissé meglep. Annyi bizonyos, hogy nekünk semmi közünk az ő dolgaikhoz.

– De hogyha embert öltek?

– Franciát?

– Nem tudom.

– Ha megöltek valakit, akkor nyilván megbízásból tették, és magának soha nem sikerül majd rájuk bizonyítani. Megjegyzem, hogy nem ismerem egyiküket sem. Az a kettő, akiket először említett, szicíliai. Ami Bill Larnert illeti, továbbra is állítom, hogy neki semmi köze hozzájuk.

– Milyen témák kapcsán említik az amerikai újságok Cicerót?

– Alighanem a zsarolás témájában. Maga nem is értheti ezt. Itt maguknál nem is léteznek olyan igazi bűnszervezetek, mint odaát. Itt még valamirevaló bérgyilkosok sincsenek. Maga szerint ha Párizsban valaki sorra felkeresi egy környék kereskedőit azzal, hogy védelemre van szükségük a rosszfiúk ellen, és hogy majd ő heti ennyi meg ennyi ezer frank ellenében biztosítja ezt a védelmet, mi fog történni? A kereskedő a rendőrséghez fordul, igaz? Vagy kineveti őket. Amerikában az ilyesmin senki nem nevet, és csak a tökkelütöttek fordulnak a rendőrséghez. Mert ha ezt teszik, vagy ha nem fizetnek, akkor bomba robban az üzletükben, vagy netán egy géppisztollyal megsorozzák őket a házuk küszöbén.

Luigi egyre hevesebben beszélt. Akárcsak Pozzo, mintha ő is egyenesen büszke lett volna a honfitársaira.

– És ez még nem minden. Ha valamelyiküket netán mégis letartóztatják, szinte mindig akad olyan bíró vagy befolyásos politikus, aki kihozza a börtönből. De tegyük föl, hogy a seriff vagy a kerületi ügyész mégis megmakacsolja magát. Akkor tíz tanú fogja eskü alatt állítani, hogy a szegény ördögöt a kérdéses időpontban pont a város másik végében látták. S ha egy őszinte tanú ennek az ellenkezőjét állítja, és olyan őrült, hogy nem vonja vissza a vallomását, akkor a tárgyalás előtt egy nappal biztosan baleset éri. Felfogta?

Egy magas, szőke fickó lépett be a bárba, Maigret-től és Lucas-tól két méterre nekitámaszkodott a pultnak. Luigi rákacsintott.

– Martinit?

– Martinit – ismételte a vendég, és úgy méregette a két franciát, mint aki jól szórakozik.

Maigret már jó párszor kifújta az orrát, de egyre csak viszketett. Szemhéja elnehezült. Elkapta volna Lognontól a náthát?

A derék Lucas csak várta, hogy a főnöke mikor veszi föl a kesztyűt. De a főfelügyelő hagyta, hadd beszéljen a másik, mintha neki nem volna semmi mondanivalója.

Valójában kezdett elege lenni az egészből. Hogy Pozzo azt tanácsolta, hagyja a csudába az egészet, az még érthető. Végül is az Acacias utcai vendéglősnek biztos jó oka van erre.

De hogy itt, ebben az elegáns bárban egy Luigi-féle is nagyjából ugyanazzal hozakodjon elő, az már kissé túlzásnak tűnik.

– Tegyük fel, főfelügyelő úr, hogy egy amerikai Marseille-ben beleártja magát az oltani alvilág ügyeibe. Nos, maga szerint mi történne vele? Pedig a marseille-i srácok angyalkák az odaátiakhoz képest...

Persze, jobban meggondolva a dolgot, ha Maigret felkereste volna a konzult vagy a nagykövetet, azok az urak is csak ugyanezzel álltak volna elő: „Ne ártsa bele magát ebbe, Maigret. Nem magának való ügy ez.”

Más szóval: nem pitiánereknek való! Ha nem találta volna nevetségesnek, kedve lett volna ezzel visszavágni: „Miért, a Landru-ügy talán pitiánereknek való volt?”

Maigret mogorván az utolsó cseppig ürítette a poharát, egy szót se szólt, pedig érezte, hogy a csalódott Lucas nem érti, miért nem teszi helyre Luigit.

Kiléptek az utcára. Lucas még most sem mert kérdezni. Maigret nem mondta, hogy taxit kéne fogniuk vagy buszra kéne szállniuk. Zsebre vágott kézzel, morcosan ballagott, és már messze jártak a bártól, amikor végre a társához fordulva halálosan komolyan nekiszegezte a kérdést, mintha Lucas-nak eddig kételyei lehettek volna:

– Mibe fogadsz velem, hogy elkapom őket?

– Erről meg vagyok győződve! – vágta rá Lucas.

– Én pedig biztos vagyok benne, érted? Biztos! Mindet elküldeném az anyjuk...

Maigret száját ritkán hagyta el csúnya szó, de ettől az egytől most nagyon megkönnyebbült.

 

Talán nem jut vele semmire, de azért csak elküldte Lucas-t az Acacias utcába, hogy tartsa szemmel Pozzo vendéglőjét.

– Nem érdemes rejtőzködnöd, mert az öreg rókának van annyi esze, hogy úgyis észrevesz. A telefonját biztosan nem használta, mert tudja, hogy lehallgatjuk, de ha volt rá alkalma, akkor biztosan értesítette azt a két fickót, aki tegnap este a bárban járt és később riasztotta Charlie-t és Cicerót. Van egy kis esélye, hogy nem sikerült elérnie őket, és akkor valamelyikük felbukkanhat az Acacias utcában.

Leírást adott róluk Lucas-nak, és részletes utasításokkal látta el.

Amikor beért az Orfévres rakpartra, az irodájába be se nézett, inkább egyből fölment a laboratóriumba.

Moers már várta, egy szendvicset majszolt. Tüstént bekapcsolt valami hatalmas bűvös lámpásra emlékeztető vetítőt, mire egy kép jelent meg a vásznon.

Pozzo jegyzettömbre rótt ceruzavonásai váltak láthatóvá. Az első betűket jól ki lehetett venni: G A L. A betűket számjegyek követték.

– Amint gondolta, főnök, egy telefonszámról van szó a Galvani körzetben. Az első számjegy egy kettes, a második hetes, a harmadikat lehetetlen kitalálni, a negyediket is, talán nulla, de ebben nem vagyok biztos, lehet kilences is vagy hatos.

Moers is furcsállón nézett Maigret-re, nem azért, mert érződött rajta, hogy ivott, hanem a tétova arckifejezése miatt. Kifelé menet Maigret egy olyan szót ejtett ki, amellyel felettébb ritkán élt:

– Köszönöm, fiam!

Lement az irodájába, levette a felöltőjét, benyitott a felügyelőkhöz.

– Janvier, Lapointe...

Mielőtt utasításokat osztott volna, letelefonált a Dauphine sörözőbe.

– Ti már ettetek?

– Igen, főnök.

Magának több szendvicset rendelt, hármójuknak sört.

– Akkor kezdhettek átnézni egy-egy telefonszámlistát. A Galvani körzetet fogjátok átnyálazni.

Hatalmas munkának nézhettek elébe. Ha nincsen rendkívüli szerencséjük, órákig is eltarthat, amíg ráakadnak a keresett számra.

Pozzo két kockapókerező vendége nem sokkal azután ment el, hogy Maigret-ék vacsorázni kezdtek, vagyis háromnegyed órával, vagy egy egész órával azelőtt, hogy Maigret és Lognon is távoztak.

Pozzo azzal bízta meg őket, hogy a Galvani körzetben hívjanak fel egy számot, tehát valahol a Grandé-Armée sugárúthoz közel.

Márpedig azt az autót, amelyiken Lognont a saint-germaini erdőbe vitték, éppen a Grande-Armée-n lopták el.

Mindez logikusnak tűnt. A három amerikai vagy már együtt volt, amikor megkapták a riasztást, vagy gyorsan össze tudtak szaladni. Egy órával később már mindnyájan lesben álltak a vendéglő közelében.

– Egy szállodáról van szó, főnök?

– Fogalmam sincs. Talán. Annyi bizonyos, hogy igazi nevükön nem szálltak meg egy hotelban sem. Ha mégis szállodában vannak, akkor hamis személyi igazolványokat vagy hamis útleveleket szereztek.

Ez nem volt lehetetlen. Egy olyan ember, mint Pozzo, nyilván jártas volt ebben is.

– De amúgy sem hiszem, hogy szállodában vagy bérelt szobában szállnának meg, mert tudják, hogy legjobban az ilyen helyeket figyeljük.

Esetleg Larner egy barátjánál laktak, hisz Larner már két éve Párizsban élt, és nyilván voltak ismerősei. Ebben az esetben inkább egy nőről lehetett szó.

– Próbálják ki az összes olyan számot, amelyik stimmelni látszik. Készítsenek külön listát az egyedül élő nőkről, az olasz és az amerikai nevekről.

Maigret nem áltatta magát. Ha netán sikerül is rátalálniuk a jó telefonszámra, a madárkák addigra már rég kirepülnek. Pozzo nem volt sem kezdő, sem naiv. Látta, hogy Maigret magával vitte a jegyzettömböt. Mostanra már biztosan sikerült újból riasztatnia az érintetteket.

Maigret fölhívta a feleségét, hogy ne várja vacsorára, azután Madame Lognont is, aki megint panaszkodott neki egy sort.

A felügyelők irodájába nyíló ajtó nyitva maradt, hallotta, hogyan próbálkozik Janvier és Lapointe egyik telefonszámmal a másik után, minden alkalommal valami új történettel álltak elő. Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, egyre ritkábban szívta meg a pipáját.

Pedig nem aludt. Melege volt. Úgy érezte, kezd belázasodni. Félig lehunyt szemmel tűnődött, de egyre jobban elmosódtak a gondolatai, és végül minduntalan ugyanarra a mondatra lyukadt ki: „Elkapom őket!”

De hogyan? Az már más kérdés. Az igazat megvallva fogalma sem volt róla, de életében tán soha nem akart eltökéltebben a végére járni egy ügynek, mint ezúttal. Már-már országos jelentőségűvé nőtt a kérdés a szemében, és ha csak a „gengszter” szóra gondolt, máris elfutotta a pulykaméreg.

„Mesélhet, amit akar, signore Luigi! Meséljen csak, signore Pozzo! És maguk is, amerikai urak! Én kitartok amellett, amit gondolok. Mindig is az volt a véleményem, és ez mára sem változott, hogy minden gyilkos fajankó. Ha nem volna az, nem gyilkolna. Világos? Nem? Maguk másképp gondolják? Ahogy tetszik. De én, Maigret, majd megmutatom maguknak. Hallották, mehetnek isten hírével!”

Amikor a hivatalsegéd bekopogott Maigret ajtaján, nem kapott választ. Résnyire nyitotta az ajtót: a főfelügyelő pipával a szájában szundikált.

– Expressz-küldemény, főfelügyelő úr!

A fényképek és a kért tájékoztatás érkezett meg Washingtonból.

Tíz perc múlva a laboratóriumban már serényen sokszorosították a fényképeket. Négy órára az újságírók becsődültek Maigret előszobájába, és mindegyik kapott egy sorozatot a képekből.

– Ne kérdezzék, miért körözzük ezeket az embereket, csak segítsenek nekem, hogy megtaláljuk őket. A címoldalon hozzák le a képeket. Ha bármelyik illetőt látta valaki, tüstént telefonáljon az irodámba.

– Van náluk fegyver?

Maigret habozott egy percet, majd őszinte választ adott:

– Nemcsak hogy van náluk fegyver, de ráadásul veszélyes bűnözők is.

Majd azt a szót is hozzátette, amelyik kezdte bosszantani:

– Ezek gyilkosok. Legalábbis az egyikük biztosan az.

A fényképeket képtávírón szétküldték a pályaudvarokra, a határállomásokra és a rendőrőrsökre.

Mindez, ahogy szegény Lognon mondta volna, gyerekjáték volt. Lucas még mindig az Acacias utcában silbakolt. Janvier és Lapointe telefonszámokat hívogattak. Ha egyet-egyet gyanúsabbnak találtak a többinél, a helyszínre küldtek valakit, hogy ellenőrizze.

Öt órakor szóltak Maigret-nek, hogy Washingtonból keresik. A vonal másik végéről máris fölhangzott MacDonald szívélyes hangja.

– Tudja, Jules, elgondolkoztam a hívásán, és futólag a nagyfőnöknek is sikerült megemlítenem az ügyet...

Maigret talán csak képzelődött, de úgy érezte, mintha MacDonald most nem beszélne olyan egyenesen, mint előző nap. A mondatai között hosszabb szüneteket tartott.

– Hallgatom!

– Biztos benne, hogy Cinaglia és Cicero Párizsban vannak?

– Biztos. Épp az előbb azonosította őket fényképről valaki, aki közelről látta őket.

Pontosan így volt. Az imént szalasztotta el az egyik felügyelőt Madame Lognonhoz, aki rögvest ráismert a két férfira.

– Halló!...

– Igen, hallom!

– Csak kelten vannak?

– Kapcsolatba léptek Bill Larnerrel is.

– Larner nem számít, már mondtam magának. Senki mással nem találkoztak?

– Épp ezt próbálom most kideríteni.

Érződött, hogy MacDonald kerülgeti a forró kását, mint aki attól tart, hogy túl sokat talál elmondani.

– Nem említett valaki egy harmadik szicíliait?

– Mi a neve?

Újabb habozás után:

– Mascarelli.

– Ugyanakkor érkezett, mint ezek?

– Biztos, hogy nem. Már hetekkel korábban.

– Kerestetni fogom a nevét a szobakiadók nyilvántartásában.

– Mascarelli valószínűleg más néven jelentkezett be.

– Ez esetben...

– Próbálja meg azért. Ha valaki említi magának ezt a Mascarellit, más néven Sloppy Joe-t, értesítsen engem, lehetőleg telefonon. A személyleírása a következő: alacsony, sovány, ötvenévesnek tűnik, pedig csak negyvenegy, rossz bőrben van, a nyakán elvakart furunkulusok. Ismeri a „sloppy” szót?

Maigret ismerte, de nehezen talált volna pontos francia megfelelőt: aki „sloppy”, annak szaga van, nem a tisztaság bajnoka, rosszul öltözött.

– No, ezt a gúnynevet ragasztották rá, és ki is érdemelte.

– Mi dolga Franciaországban?

Újabb csönd a vonal túlsó végén.

– Mi dolga van a másik kettőnek?

MacDonald most halkan beszélt, mintha állna mellette valaki, és attól kérne tanácsot, majd végre így válaszolt:

– Ha Charlie Cinaglia és Cicero összefutottak Sloppy Joe-val Párizsban, akkor könnyen lehetséges, hogy a kocsiból kidobott ember, akit a maga felügyelője látott, Sloppy Joe volt.

– Napnál is világosabb! – kajánkodott Maigret.

– Elnézést, Jules, de nagyjából ez minden, ennél többet én sem tudok.

A főfelügyelő felhívta Le Havre, majd Cherbourg kikötőjét, mindkét helyen beszélt a partraszállásért felelős tisztviselővel. Mindkettő átnézte az utaslistáit, de Mascarellit egyikük se talált. Maigret úgy-ahogy leírta nekik a keresett egyén külsejét. Megígérték, hogy kifaggatják a felügyelőiket.

Janvier tűnt föl az ajtóban.

– Torrence szeretne beszélni magával, főnök.

– Hol van most?

– A Grandé-Armée környékén, a gyanús címeket járja.

Természetesen nem lett volna értelme, hogy minden egyes ellenőrzés után visszajöjjön az Orfévres rakpartra. Inkább egy-egy bárból megtelefonálta az eredményt, és rögtön kapott egy újabb címet.

– Halló, maga az, főnök? Egy hölgytől hívom, akiről inkább nem venném le a szememet. Azt hiszem, nem ártana, ha személyesen váltana vele szót. Nem könnyű eset.

Maigret a háttérből női hangot hallott, majd Torrence-ot, aki most nyilván nem őhozzá beszélt:

– Ha nem hallgat el, kaphat egyet a pofikájára. Ott van még, főnök? A Brunel utca 28b-ben vagyok, harmadik emelet balra. Az illető hölgyet Adrienne Laurnak hívják. Talán hasznos lenne tájékozódni felőle az erkölcsösöknél.

Maigret Lapointe-ra bízta ezt a feladatot, magára kerítette súlyos felöltőjét, fölmarkolt két pipát az asztaláról, leballagott a lépcsőn, és szerencséjére talált szabad kocsit az udvarban.

– A Brunel utcába!

Ez a helyszín is ugyanabban a negyedben volt, a Wagram sugárút közelében, alig kétszáz méterre az Acacias utcától, háromszázra onnan, ahol tegnap este ellopták az autót. Maigret egy minden kényelemmel ellátott nagypolgári épületbe lépett be. Volt lift, a lépcsőt szőnyeg borította. Amikor fölért a harmadikra, már nyílt is egy ajtó. A kövér Torrence-ról lerítt a megkönnyebbülés.

– Magának talán sikerül kiszednie belőle valamit, főnök. Én feladom.

Dús idomú, barna hajú nő állt a nappali közepén, egyetlen öltözéke egy pongyola volt, amely a legapróbb mozdulatára is bő rálátást engedett az idomaira.

– Most már ketten kezdik! – kiáltott fel gunyorosan. – Még hányan fognak felsorakozni velem szemben?

Maigret tisztelettudóan levette a kalapját, egy fotelba helyezte, s mivel nagyon meleg volt, kibújt a felöltőjéből is.

– Megengedi? – mormogta.

– Nyilván észrevette, hogy eddig semmit nem engedtem meg.

Jobban megnézve egy szép, harmincas asszony állt előttük.

Olyan rekedtes hangon szólt, amely az inkább éjszaka, mint nappal élő embereket jellemzi. A levegőben buja parfümillat terjengett. Egy nyitott ajtón át a hálószobába lehetett látni: vetetlen ágy, nappali kanapé, rajta egy párna, amelynek a párja a padlón hevert egy sarokban, két egymásra rakott kis szőnyeg társaságában.

Torrence követte Maigret tekintetét:

– Érti, ugye, főnök?

Nyilvánvaló volt, hogy az előző éjjel nem csak a nő aludt ebben a lakásban.

– Amikor becsöngettem, elég sokára nyitott ajtót. Azt állítja, hogy aludt. Könnyen lehetséges. Méghozzá meztelenül, hiszen csak ezt a pongyolát kapta magára.

– Nem mindegy az neked?

– Rákérdeztem, hogy nem ismer-e egy Bill Larner nevű amerikait. Láthatóan habozott, időt akart nyerni, úgy tett, mint aki az emlékei között keresgél. Nem akart beengedni, de én benyomultam, és benéztem a hálószobába is. Láthatja maga is. Ott balra, azon a komódon.

Egy fénykép állt ott piros bőrkeretben, alighanem Deauville-ban készült, és egy fürdőruhás párt ábrázolt, Adrienne Laurt és Bill Larnert.

– Érti már, hogy miért telefonáltam? S ez még nem minden. Nézzen csak bele a papírkosárba. Nyolc szivarvéget számoltam meg benne. Jó vastag havannák lehettek, egy óránál is tovább éghetett mindegyik. Gondolom, hogy amikor becsöngettem, eszébe jutott, hogy teli vannak a hamutartók, és gyorsan a papírkosárba ürítette őket.

– Tegnap este barátok jártak nálam.

– Hány barátja?

– Semmi közük hozzá.

– Bill Larner is?

– Ahhoz sincs semmi közük. Ez a fotó egyébként egy éve készült, azóta már nem vagyunk jóban.

A komódon egy üveg konyak és egy pohár is állt. A nő töltött magának, őket nem kínálta meg, új cigarettára gyújtott, és föllazította a tarkóján a haját.

– Visszafeküdhetek majd?

– Figyeljen rám, kicsikém...

– Nem vagyok a kicsikéje.

– Sokkal okosabban tenné, ha kedvesen válaszolna.

– Menjen a fenébe!

– Azt hitte, helyesen cselekszik. Larner megkérte, fogadja be ide két barátjával együtt. Azt valószínűleg nem mondta meg, hogy miben sántikálnak.

– Mesélj, madárkám!

Torrence tekintetéből ezt lehetett kiolvasni: „Most maga is láthatja, milyen a kicsike!”

Maigret megőrizte a türelmét:

– Maga francia, Adrienne?

– Belga – vágott közbe Torrence. – Megtaláltam a személyi igazolványát a táskájában. Antwerpenben született, öt éve él Franciaországban.

– Más szóval akár be is lehetne vonni a tartózkodási engedélyét. Felteszem, hogy egy éjszakai mulatóban dolgozik.

– Pucér nő a Folies Bergére-ben!

Már megint Torrence szólt közbe.

– És akkor mi van? Ha pucér nő vagyok, akkor már úgy lehet ki-be járni nálam, mint egy átjáróházban? Maga, dagi (ez Torrence-nak szólt), a kalapját se vette volna le, ha le nem kapom a fejéről. Viszont rögtön tudja, hova bámuljon, amikor lazábban fogom a pongyolámat.

– Figyeljen rám, Adrienne! Nem tudom, hogy Larner mit mesélt magának. Aligha mondta el az igazságot a barátairól. Tud angolul?

– Amihez hasznát veszem, ahhoz elég jól tudok.

– Azt a két férfit, aki magánál aludt, gyilkosságért körözik. Tudja, hogy ez mit jelent? Azt, hogy maga, aki menedéket nyújtott nekik, cinkosság miatt büntethető. És azt is tudja, hogy mennyit lehet leakasztani ezért?

Maigret érzékeny pontra tapintott. A nő most megállt, aggodalmasan tekintett Maigret-re.

– Öt-tíz évet.

– Én semmit sem tettem.

– Erről meg vagyok győződve, és épp ezért mondtam magának, hogy tévedésben van. Szép dolog, ha az ember segít a barátainak, de csak akkor, ha nem kell túl nagy árat fizetnie érte.

– Maga csak szóra akar bírni.

– A Billel lévő két férfi közül az alacsonyabbikat Charlie-nak hívják.

A nő nem tiltakozott.

– A másik Tony Cicero.

– Nem ismerem őket. Azt tudom, hogy Bill soha nem ölt embert.

– Ezt én is tudom. Sőt abban is biztos vagyok, hogy Bill nem a saját jószántából segített ezeknek.

– Komolyan beszél?

A nő az üvegre pillantott, megint töltött magának egy fél pohárral, kis híján Maigret-t is megkínálta, aztán csak vállat vont.

– Évek óta ismerem Larnert – szólt a főfelügyelő.

– Csak két éve van Franciaországban.

– De már tizenöt éve vezetünk róla aktát. Ahogy ma reggel mondta nekem valaki, Larner igazi úriember.

A nő összehúzott szemöldökkel nézett rá, nem tudta, hogy nem csapdát állít-e neki Maigret.

– Legalább kettő, de inkább három napja rejtőzködik magánál Charlie és Cicero. Van jégszekrény a lakásban?

Torrence megint közbeszólt:

– Már gondoltam erre. Meg is találtam a konyhában. Dugig van. Láttam benne két sült csirkét, egy fél sonkát, egy alig megkezdett kolbászrudat...

– Tegnap este – folytatta Maigret – valaki telefonon üzent nekik, mire mindhárman sietve távoztak.

A nő leült az egyik fotelba, és váratlan szeméremmel gondosan az ölére huzigálta a pongyola szegélyeit.

– Éjszaka visszajöttek. Biztos vagyok benne, hogy ittak. Ahogy Bill Larnert ismerem, alaposan a pohár fenekére nézhetett, mert olyan jelenetnek volt a szemtanúja, ami alaposan kikészítette az idegeit.

Torrence még mindig föl-alá járkált a lakásban, ezért a nő rászólt:

– Nem maradna nyugton egy percig?

Majd Maigret-hez fordult:

– És aztán?

– Ma reggel, nem tudom, hány órakor, újabb üzenetet kaptak. Annyi biztos, hogy nem tizenegy óra előtt. Nyilván még aludtak, Bill a maga ágyában, a másik kettő meg ebben a szobában. Gyorsan magukra kapták a ruháikat. Megmondták magának, hogy hová indulnak?

– Szóval engem is megpróbál belekeverni!

– Ellenkezőleg, megpróbálom kihúzni a csávából!

– Maga az a Maigret, akiről gyakran írnak az újságok?

– Miért kérdi?

– Mert azt írják, hogy rendes ember. De én nem szeretem a kövéreket.

– Mit mondtak, amikor elmentek?

– Semmit. Meg se köszönték a segítséget.

– Hogy viselkedett Bill?

– Még nem ismertem el, hogy Bill itt lett volna.

– Nyilván hallotta, hogy mit mondanak egymásnak készülődés közben.

– Angolul beszéltek.

– Azt hittem, hogy maga tud angolul.

– Az olyasfajta szavakat nem ismerem.

– Éjszaka, amikor egyedül voltak a hálószobában, Bill beszélt magának a társairól.

– Honnan tudja?

– Nem árulta el magának, hogy meg akar szabadulni tőlük?

– Annyit mondott, hogy mihelyt lehet, leviszi őket vidékre.

– Hová?

– Nem tudom.

– Gyakran járt Larner vidékre?

– Jóformán soha.

– Ketten együtt sem kirándultak valahová?

– Nem.

– Maga a szeretője volt?

– Igen, alkalmanként.

– Járt már nála a Hotel Wagramban is?

– Csak egyszer. Éppen valami tyúk volt nála. Rögtön kidobott. Aztán három nap múlva, mintha mi sem történt volna, megint feljött hozzám.

– Szokott Larner horgászni? A nő felnevetett.

– Úgy érti, pecázik-e? Nem, nem olyasfajta ember!

– És golfozni?

– Azt már igen.

– Hol?

– Nem tudom. Soha nem mentem vele.

– Ilyenkor több napra távozott?

– Reggel ment, este jött.

Ez így nem stimmelt. Maigret egy olyan helyre volt kíváncsi, ahol Larner rendszeresen éjszakázott is.

– Azon a két férfin kívül, aki itt aludt, soha nem mutatta be magának a barátait?

– Ritkán.

– Miféle barátai ezek?

– Főleg a loviról: zsokék, trénerek.

Torrence és Maigret összenéztek. Forró nyomon járnak!

– Sokat járt lóversenyre?

– Sokat.

– Nagyban játszott?

– Igen.

– Nyert is?

– Szinte mindig. Tippeket kapott.

– A zsokéktól meg a trénerektől?

– Én úgy értettem.

– Soha nem említette magának Maisons-Laffitte-ot?

– Egyszer telefonált onnan.

– Éjszaka?

– A futamok után.

– Arra kérte magát, hogy menjen utána?

– Ellenkezőleg. Amiatt szólt, hogy nem tud eljönni hozzám.

– Vagyis úgy volt, hogy Larner ott alszik?

– Nyilván.

– Egy szállóban?

– Azt nem kötötte az orromra.

– Köszönöm a segítségét, Adrienne. Elnézését kérem, hogy zavartuk.

A nőt meglepte, hogy a rendőrök nem viszik be magukkal, alig akarta elhinni, hogy nem valami csapdáról van szó.

– Melyikük a gyilkos? – kérdezte, amikor Maigret-nek már a kilincsen volt a keze.

– Charlie. Ez meglepi magát?

– Nem. De a másikat még kevésbé állhatom, az olyan hideg, mint egy jégcsap.

Nem viszonozta Torrence üdvözlését, de halványan elmosolyodott, amikor Maigret szinte szertartásosan elköszönt tőle.

A lépcsőn lefelé menet a főfelügyelő így szólt a társához:

– Le kell hallgatni a telefonját. Igaz, valószínűleg attól sem leszünk okosabbak. Ezek a figurák igen gyanakvóak.

Aztán eszébe jutott, hogy Pozzo és Luigi szerint milyen tanácsos az óvatosság a gyilkosokkal szemben, ezért hozzátette:

– Jobb lenne, ha szemmel tartatnád. Rendes kis nő, igazán kár volna, ha valami baj érné.

Pozzo vendéglője csak pár lépésre esett ide, Lucas még mindig a közelében strázsált. Maigret kitérőt tett az autóval az Acacias utca felé.

– Semmi különös?

– Egy negyedórája belépett a vendéglőbe az egyik ürge, akit leírt nekem, az egyik kockapóker-játékos.

Pontosan szemben álltak a vendéglővel. Maigret már előre mulatott, amikor kiszállt a kocsiból, benyitott, megbökte a kalapja karimáját.

– Szervusz, Pozzo.

Majd a bárpultnál ülő alakhoz fordult:

– Az iratait legyen szíves.

Az illető úgy nézett ki, mint egy bárzenész vagy egy parkett-táncos. Kicsit habozott, mintha Pozzótól várt volna tanácsot, ám az másfelé nézett.

Maigret fölírta a noteszébe a férfi nevét és címét.

Érdekes, hogy az illető nem olasz volt, nem is amerikai, hanem spanyol, foglalkozására nézve a papírjai szerint előadóművész. Egy Ternes sugárúti kis szállóban lakott.

– Köszönöm.

Maigret visszaadta az igazolványt, nem kérdezett semmit, ismét megbökte a kalapja szélét, míg a spanyol és Pozzo hökkenten nézték, hogyan távozik a vendéglőből.