6. Fejezet

 

Amelyben mindenki bekeményít, és kő kövön nem marad

 

 

A hármas körzet rendőrkapitánysága csak pár háztömbnyire esett attól a bántóan kivilágított bártól, ahol Maigret tartózkodott. Ha nincs a túlbuzgó Lognon, akkor itt foglalkoztak volna az üggyel, hisz a Fléchier utca, ahol a járdára dobtak egy emberi testet, épp a hármas körzet egyik határvonalát képezte.

Maigret gondterhelten tárcsázta a számukat:

– Halló, itt Maigret. Kivel beszélek?

– Itt Bonfils felügyelő, főfelügyelő úr.

– Hány ember van most bent veled, Bonfils?

– Csak kettő, a nagy Nicolas és Danvers.

– Figyelj jól arra, amit most mondok. A Napsugár bárban vagyok. Egy ürge követ mindenhová.

– Hogy néz ki?

– Fogalmam sincs. Ügyel rá, hogy árnyékban maradjon, és olyan távolságot tart, hogy csak a körvonalait tudjam kivenni.

– Igazoltassuk?

Maigret kis híján ingerülten felelt, Pozzo vagy Luigi szavaival: „Most nem egy pitiáner balekkal van dolgunk.”

– Jól figyelj ide – folytatta. – Ha a fickó közelebb jött a portálhoz, és meglátta, hogy beléptem a telefonfülkébe, akkor rájött a szándékomra, és ebben az esetben nyilván már meg is lépett. De még ha nem is látott meg, akkor is nyilván számol azzal az eshetőséggel, hogy telefonálni mentem, úgyhogy... Mit mondasz?

– Azt, hogy az emberek nem gondolnak mindent így végig.

– Ezek igen. Akárhogy is, óvatos duhaj az illető.

Maigret nem láthatta Bonfils arcát, de biztos volt benne, hogy enyhe gúny tükröződik rajta. Miért kerít ilyen nagy feneket Maigret a dolognak? Egy váratlan igazoltatás az utcán igazán mindennapos feladat, napjában tucatszor is előfordul.

– Maga ott marad abban a bárban, főnök?

– Nem, még sok erre a járókelő. Jobb szeretném, ha egy néptelen utcában hajtanánk végre a műveletet. A Grange-Bateliére kiváló volna. Az nem túl hosszú utca, könnyű mindkét végén lezárni. Küldjél máris két vagy három egyenruhás rendőrt a Drouot utcába. Hagyd meg nekik, hogy ne mutatkozzanak, és tartsák készenlétben a revolverüket.

– Ennyire komoly a dolog?

– Valószínűleg igen. Nicolas és Danvers a Jouffroy átjáró lépcsőfokain foglaljanak állást. Gondolom, ilyen későn már be van zárva ott a rácskapu.

– Igen.

– Ismételd el nekik az utasításokat, és ne csak egyszer. Körülbelül tíz perc múlva kilépek a bárból, és lassan a Grange-Bateliére utca felé indulok. Amikor elhaladok az átjáró előtt, az embereid még ne mozduljanak. Amikor a követőm velük egy vonalba ér, vessék rá magukat. De vigyázat, biztos, hogy fegyver van nála!

Maigret még hozzátette, bár jól tudta, hogy a felügyelő ezen is elmosolyodik:

– Vagy tévedek, vagy bérgyilkossal van dolgunk. Te pedig vegyél magadhoz néhány posztos rendőrt, és zárjátok le a Faubourg-Montmartre utcát.

Ritka dolog, hogy ennyi erőt mozgósítsanak egyetlen ember elfogására, de Maigret az utolsó pillanatban még mást is gondolt.

– A nagyobb biztonság kedvéért állíts le egy kocsit a Drouot utcában.

– Apropó kocsi, főnök...

– Mi van a kocsival?

– Valószínűleg semmi köze a mi ügyünkhöz, de azért jobb, ha tudja. Régóta követi a férfi?

– A Richer utca óta.

– Tudja, hogy milyen közlekedési eszközzel érkezett?

– Nem tudom.

– Vagy egy félórával ezelőtt az egyik emberünk a Faubourg-Montmartre utcán, éppen a Richer-től egy kicsit följebb észrevett egy lopott autót, amelynek kora délután jelezték az eltűnését.

– Hol lopták el?

– A Maillot kapunál.

– Az embered elvitte onnan?

– Nem, még mindig ugyanott áll.

– Akkor ne is nyúljanak hozzá. No, most ismételd el az utasításokat.

Bonfils, akár egy stréber diák, visszamondott mindent, még a „bérgyilkos” szót is, bár azt kissé habozva ejtette ki.

– El tudsz készülni tíz perc alatt?

– Legyen inkább tizenöt.

– Akkor tizenöt perc múlva kilépek a bárból. Mindenkinél legyen fegyver.

Nála bezzeg nem volt. A pulthoz lépett, rendelt egy grogot a kezdődő náthájára. Miközben megitta, hátat fordított a reménykedve pillogó rosszlányoknak.

Odakint néha még elsétált egy-egy párocska. Egy óra volt, a legtöbb taxi a Montmartre éjjeli mulatói felé tartott. Maigret le nem vette a szemét az óráról. Megivott még egy grogot, begombolta a felöltőjét, kinyitotta az ajtót, és zsebre dugott kézzel nekivágott. Mivel most az ellenkező irányba indult, a követőjének előtte kellett volna lennie, mégsem látott senkit. Talán amíg ő a telefonfülkében volt, az illető már elment a bár előtt?

Nem akart sarkon fordulni, mindent egy lapra tett fel, szabályos léptekkel haladt, egy utcalámpa alatt még meg is állt, és úgy tett, mintha egy címet keresne a noteszében.

A lopott autó még ott állt a járdaszélen, rendőr sehol. Az egész utcában nem lehetett több tíz járókelőnél, de volt egy csapat, amelyik felönthetett a garatra, mert igencsak hangoskodott.

Csak a Grange-Bateliére utcában fog kiderülni, hogy még mindig Maigret nyomában jár-e az illető. Amikor odaért és nekiindult, kissé elszorult a szíve. Talán ötven métert tehetett meg, amikor mintha lépéseket hallott volna: valaki befordult utána a sarkon.

Most már minden leginkább a nagy Nicolas fellépésétől függött: ez a hústorony imádta a közelharcot. Maigret nem nézett oldalra, amikor elhaladt a Jouffroy átjáró előtt, de tudta, hogy két árnyalak ott kuksol a járda és a bezárt rácskapu közötti két lépcsőfokon. Szemben egy szállodában két-három ablakban még fény égett.

A főfelügyelő a pipáját szíva baktatott, számolgatta, mikor ér az illető az átjáró elé. Még tíz lépés...

Most már egy se...

Maigret közelharc hangjaira számított, tompa puffanásokra, ahogy az úttesten birkóznak. Ehelyett egy minden előzmény nélküli dörrenés torpantotta meg.

Megfordult, az utca közepén egy zömök férfit látott, aki másodszor, majd harmadszor is elsütötte a fegyverét az átjáró felé.

A Faubourg-Montmartre utca sarkán sípszó harsant: csakis Bonfils riadóztathatta a rendőreit.

A Grange-Bateliére utca mindkét végén le volt zárva. A két lépcsőfokról egy test gurult le, Nicolas lehetett, mert a járdán kiterülve is hatalmasnak tűnt. Most a másik rendőr, Danvers is elsütötte a fegyverét. Előrohantak a Drouot utcaiak. Az egyikük túl korán lőtt, kis híján Maigret-t érte a golyó. Azután előkerült a rendőrkocsi is.

A bérgyilkosnak gyakorlatilag semmi esélye sem volt a menekülésre, de egy csodával határos véletlen mégis besegített neki. Abban a pillanatban, amikor már mindkét oldalról közeledtek hozzá a rendőrök, a Drouot utcából hirtelen egy zöldséges teherautó fordult be a Grange-Bateliére-re. Isten tudja, miért, a nagyvásártelep felé tartva éppen innen akarta elérni a Faubourg-Montmartre utcát. Gyorsan, nagy zajt csapva haladt. A vezetője egy kukkot sem értett abból, hogy mi zajlik körülötte. Nyilván hallotta a revolverlövéseket. Az egyik rendőr rákiáltott, fel akarhatta tartóztatni, de a pánikba esett sofőr épp hogy teljes gázt adott, és forgószélként száguldott végig az utcán.

Az ismeretlen, mondhatni, röptében kapott az alkalmon: miközben Danvers, sőt a földön fekvő Nicolas is tovább lőttek rá, ő felugrott a teherautó platójára.

Még így is a rendőrség állt nyerésre, hiszen a kapitányságról küldött kocsi a teherautó nyomába eredt, de még el se érte a Faubourg-Montmartre utca sarkát, az egyik kerekét golyó érte, és a gumija leeresztett.

Bonfils, aki ott állt le az autójával, ahol a teherautó most elhaladt, torkaszakadtából fújta a sípját, hogy riadóztassa a körűt sarkán esetleg posztoló rendőröket. Csakhogy emezek nem tudtak semmiről. Látták ugyan, hogy elszáguld mellettük egy teherautó, de fogalmuk se volt róla, hogy mit kellene tenniük. A dörrenések hallatán rémült járókelők futottak szerteszét.

Maigret már tudta, hogy ezt a játszmát elveszítették. Bonfils-re hagyta a további üldözést, ő inkább a nagy Nicolas-hoz sietett, és fölébe hajolt.

– Megsebesültél?

– Hasba lőttek! – nyögte amaz eltorzult arccal.

Megérkezett a helyszínre a rendőrszállító busz, előkerült belőle egy hordágy.

– Tudja, főnök, biztos vagyok benne, hogy én is eltaláltam – mondta Nicolas, miközben beemelték a járműbe.

Igaza volt. Amikor egy zseblámpával megvizsgálták az úttest közepén a követ, ott, ahol a gengszter az összecsapás pillanatában tartózkodott, néhány vérfoltra bukkantak.

Messziről, a körutak túloldaláról, a nagyvásártelep irányából még két-három lövés hallatszott. Arrafelé már úgy léphetett meg az emberük, ahogy csak akart. Ilyenkor már mindenfelől sereglettek a vidék terményeit szállító teherautók, és a nyílt utcán rakodták le a zöldséget, gyümölcsöt. Egyetlen merő nyüzsgés volt az egész negyed. Nyomorultak százai lesték az alkalmat, hogy egy marék aprót keressenek egy kis rakodással, piások bújtak elő az ócska kis bárokból.

Maigret leszegett fejjel indult a kapitányság felé, s mikor odaért, benyitott Bonfils üres irodájába. A szoba közepén egy kis kályha állt, a főfelügyelő gépiesen tett rá pár szem brikettet.

A rendőrőrs szinte elhagyatott volt, csak egy tizedes őrizte három emberével, akik nagy meghökkenésükben nem is merték faggatni Maigret-t.

A dolgok nem úgy zajlottak le, ahogy szoktak. A mérkőzésnek túl gyorsan vége lett, és zavarba ejtő volt a történések pontossága, keménysége.

– Szólt a riadóosztagosoknak? – kérdezte Maigret a tizedest.

– Mihelyt értesültem a történtekről. Most veszik körbe a nagyvásártelep környékét.

A szokásos módon jártak el, pedig sok jóra már nem számíthattak. Ha a fickónak egy mindkét végén őrzött, néptelen utcán sikerült kereket oldania egy fél tucat felfegyverzett rendőr elől, akkor a vásártelep negyedének nyüzsgésében már gyerekjáték lesz felszívódnia.

– Nem várja meg az eredményt?

– Hova vitték Nicolas-t?

– Az Hótel-Dieu-be.

– Elmegyek az Orfévres rakpartra. Értesítsenek, ha van valami.

Taxit fogott, s amíg átkelt a nagyvásártelep negyedén, a rendőrség kétszer is feltartóztatta az útlezárásoknál. Kezdetét vette a nagy razzia. A rosszlányok szétrebbentek, hátha megússzák. A rabszállító az egyik vásárcsarnok közelében parkolt.

Pozzo és Luigi nem tévedtek nagyot, Maigret ezzel kezdettől fogva tisztában volt. Cinaglia és cimborái nem voltak sem kezdők, sem pitiánerek. Úgy tűnt, előre kitalálják a rendőrség minden húzását, és ennek megfelelően cselekszenek.

Fölbaktatott a nagy lépcsőn, áthaladt a felügyelők irodáján, ahol Vacher, aki még semmiről nem tudott, éppen kávét főzött egy rezsón.

– Kér egy kicsit, főnök?

– Köszönöm, kérek.

– Megtalálta azt a bizonyos Madót?

De miután egy tekintetet vetett a főfelügyelőre, rájött, hogy nem érdemes faggatóznia.

Maigret levetette a felöltőjét. Figyelmetlenségből a kalapját a fején hagyta, úgy ült az asztalához, és szórakozottan babrálni kezdett egy ceruzát.

Oda se figyelt, föltárcsázta az otthoni számát. A felesége máris beleszólt:

– Te vagy az?

– Ma valószínűleg nem alszom otthon.

– Mi a bajod?

– Nincs semmi bajom.

– Pedig úgy hallom a hangodon, hogy valami nincsen rendben. A náthád vett elő?

– Lehet.

– Fáj valamid?

– Jó éjszakát!

Vacher behozott neki egy gőzölgő csésze kávét, ő pedig kinyitott egy szekrényt, amelynek polcán mindig tartott készenlétben egy üveg konyakot.

– Kérsz egy kicsit?

– Egy csöpp éppen nem ártana a kávémba.

– A Báró nem telefonált?

– Még nem.

– Megvan neked az otthoni száma?

– Föl van írva.

– Hívjad fel.

Ez a dolog is nyugtalanította. A Báró megígérte, hogy telefonál, márpedig ilyen soká aligha húzódik el a hajtóvadászata.

– Nem veszi fel, főnök.

– Mi van Lucas-val?

– Elküldtem aludni, ahogy meghagyta.

– Torrence?

– Követte a hölgyet a Folies Bergére-be, majd egy Royale utcai vendéglőbe, ahol az egy barátnőjével megvacsorált. A nő azután hazament, egyedül, Janvier pedig azóta szemmel tartja az épületet.

Maigret megvonta a vállát. Mire jó mindez, amikor az ellenfél mindig egy lépéssel előttük jár? Összeszorította a fogát: Pozzo jó tanácsai, Luigi atyáskodó hangneme járt az eszében. Mintha mindkettőjük inteni akarta volna:

„Maga jóravaló ember, főfelügyelő, és itt, Párizsban, a nyolcadrangú bűnözők világában adu ásznak számít. De ez az ügy nem magának való. Ezek a fickók durván játszanak, és ha kikezd velük, megütheti a bokáját. Hagyja a csudába! Hiszen mi köze hozzá, nem igaz?”

Fölhívta az Hótel-Dieu kórházat, de csak jó sokára kapott olyasvalakit vonalvégre, aki tudott is valamit.

– Éppen most műtik – mondták Maigret-nek.

– Súlyos?

– Hasmetszésre van szükség.

Lognont a saint-germaini erdőbe hurcolják, ott kis híján szétverik a képét, majd a revolver markolatával a fejére sújtanak! A nagy Nicolas meg észbe sem tud kapni, máris golyót kap a hasába!

Más szóval az illető, miközben nyomon követte Maigret-t a Grange-Bateliére utcában, föl volt rá készülve, hogy csapdát állítottak neki, és kezében tüzelésre készen tartotta revolverét. Kész csoda, hogy Danvers ép bőrrel megúszta.

A körvonalaiból ítélve Charlie jöhetett számításba. Ezek szerint Charlie, aki alig ismerte Párizst, és egy szót sem beszélt franciául, minden segítség nélkül meglépett előlük a város kellős közepén.

Mascarelli, akit Sloppy Joe-nak is neveztek, hamis személyazonossággal hagyta el Montrealt, egy asszony társaságában, akihez láthatóan nem fűzte szorosabb kapcsolat.

A másik kettő, Charlie és Cicero, nem rejtőzködött, New Yorkban saját nevükön hajóztak be, mint akiknek nincs mitől tartaniuk, és valódi néven jelentkeztek be az Étoile utcai szállodába is.

Tudták vajon előre, hogy milyen céllal érkeznek? Alighanem. És azt is, hogy kihez forduljanak segítségért.

Maigret megesküdött volna rá, hogy egy olyan ember, mint Bill Larner, aki soha nem volt az erőszak híve, nem jószántából ment bele az együttműködésbe.

Akárhogy is volt, Charlie-ék rátaláltak Larnerre, és elküldték, hogy béreljen egy autót.

Vajon már érkezésükkor ismerték Mascarelli címét? Nem biztos, hisz majdnem két hétig vártak, mielőtt rátámadtak.

Ezek semmit nem vettek félvállról, ügyeltek rá, hogy kezükben legyen minden adu.

A felkészülésük két hete alatt valószínűleg eljártak Pozzo vendéglőjébe, Larner társaságában.

Törzshelyük volt a Manhattan is? Lehetséges. Luigi, ez a talpig úriember úgysem árulta volna el Maigret-nek.

Nem véletlenül emlegette az amerikai kereskedőket, akik inkább sápot fizetnek a zsarolóknak, de nem hagyják kilyuggatni a bőrüket.

Sloppy Joe viszont jól lehetett tájékoztatva, hiszen az utóbbi két hétben, vagyis a másik kettő partraszállása óta, megkettőzte az óvintézkedéseit.

Ebben a pókerjátszmában mindenki a bőrét vitte vásárra, s mintha mindegyikük belelátott volna az ellenfél lapjaiba.

Sloppy Joe a Richer utcai szállón tudta, hogy veszélyben az élete, ezért meglapult, csak este bújt elő néhány percre, akkor is a napszemüvege fedezékében, ahogy a filmsztárok szokták.

Charlie és Cicero nyilván már napok óta megfigyelés alatt tartották, kieszelték, hogyan állítsanak neki csapdát, és hétfő este a Larner által bérelt kocsival lesben álltak a Hotel Bretagne közelében.

Feltehetőleg itt is úgy zajlott le minden, mint Lognon esetében: az autó a járdaszegély mellé hajt, Mascarellire revolvert szegeznek...

– Beszállás!

És mindezt a város szívében, amikor pedig még jócskán van forgalom.

Elvitték valahová vidékre, s csak ott lőtték le? Nem valószínű. Lehetséges, hogy hangtompítós revolvert használtak. Pár pillanat múlva a Fléchier utca járdájára hajították a testét.

Maigret közben egy papírlapra emberkéket firkált, ahogy egy kisiskolás rajzolgat az irkája szélére.

Az autójuk már távolodóban volt, amikor Charlie vagy Cicero észrevette Lognon árnyalakját. Nyilván túl késő lett volna lőni. Egyébként ekkor már nem is számított, hogy ráakad-e valaki a holttestre, vagy sem, hiszen a dolgukat már elvégezték.

Ezekben a tényekben Maigret egytől egyig bizonyos volt. Az autó tett egy kört a környéken, pár perc múlva ismét végighajtott a Fléchier utcán, és a két férfi megállapította, hogy időközben valaki elvitte az áldozatot. A rendőrség nem lehetett, hiszen az lassabban és körülményesebben járt volna el. Márpedig a járdán már nem hevert ott a test. Hogyan tudhatnák meg, hogy ki távolította el?

„Ezek profik” – hangsúlyozta Luigi.

És csakugyan profiként viselkedtek. Gyanították, hogy az alak, akit éppen csak megpillantottak, följegyezhette a kocsijuk rendszámát, ezért másnap lesben álltak a kocsikölcsönzőnél, s onnantól aztán nyomon követték Lognont, nyilván azt sejtve, hogy nála van a halott vagy sebesült ember.

Charlie és Cicero, akik egy szót sem tudtak franciául, nem faggathatták ki a házmesternőt vagy Madame Lognont.

Maguk helyett Larnert küldték tehát.

Vajon milyen képet vágtak, amikor kiderült, hogy a Fléchier utcai emberük pont egy rendőrfelügyelő? Az újságok miért nem írtak a történtekről?

Természetesen elemi érdekük volt, hogy előkerítsék áldozatukat, élve vagy holtan. Csakhogy, mivel jól tudták, hogy a rendőrség a nyomukban van, ugyanakkor a háttérbe is kellett húzódniuk.

Minden jel arra vallott, hogy azóta Maigret legapróbb lépéseit is előre látták, és megtették a kellő ellenlépéseket.

Mindnyájan távoztak a szállodájukból, majd Pozzo telefonhívására a Brunel utcai menedékükről is.

A három férfi fényképét lehozták a lapok. Mit ad isten, pár óra múlva Sloppy Joe társnője eltűnt a szállásáról. Amikor Maigret kilépett ugyanonnan, Charlie Cinaglia szegődött a nyomába, aki azután a Grange-Bateliére utcában nem habozott chicagói módra összecsapást provokálni.

– Vacher!

– Igen, főnök...

– Utánanéznél, hogy a Báró csakugyan nem ment haza?

Egyre jobban nyugtalanította a Báró históriája. A felügyelő azt mondta volt neki, hogy egy kicsit körülszaglászik néhány olyan bárban, ahol a törzsvendégek a lóverseny világából kerülnek ki.

Maigret nem becsülte alá az ellenfelét. A Báró talán csakugyan megtud egyet-mást. Csakhogy amazok ugyanebből nyilván rá fognak jönni, hogy a Báró utánuk kajtat. Nem jár-e majd ő is úgy, ahogy Lognon?

– Továbbra sem válaszol.

– Biztos vagy benne, hogy jó számot hívsz?

– Mindjárt ellenőrzöm.

Vacher felhívta az ügyeletes telefonos kisasszonyt, aki biztosította, hogy nem tévedett.

– Hány óra van most?

– Öt perc múlva kettő.

Eszébe jutott, hogy a Manhattan is olyan bár, ahol sok szó esik lóversenyről. Lehet, hogy még most is nyitva van? Ha pedig mégsem, Luigi még akkor is ott lehet, talán épp kasszát csinál. A tulajdonos csakugyan fölvette a telefont.

– Itt Maigret.

– Nocsak!

– Vannak még vendégei?

– Tíz perce zártam. Egyedül vagyok bent, már én is készülök haza.

– Mondja csak, Luigi, ismer egy felügyelőt, akit csak Báróként emlegetnek?

– Azt, aki a turfra jár?

– Igen. Azt szeretném tudni, hogy nem látta-e ma este.

– De láttam.

– Hány órakor?

– Várjon csak. Még dugig volt a bár. Fél tizenkettő körül lehetett, épp a színházak kapuzárása után.

– Beszélt magával?

– Velem közvetlenül nem.

– Tudja, hogy kivel váltott szót? A vonal túlsó végén csönd lett.

– Hallgasson ide, Luigi. Maga rendes ember, soha nem volt panasz magára.

– Ühüm.

– Az egyik felügyelőmet az imént hasba lőtték.

– Meghalt?

– Épp most műtik. Egy nőt pedig elraboltak a szállodai szobájából.

– Tudja, hogy ki a nő?      

– Sloppy Joe társnője. Újabb csönd.

– A Báró nem csak azért nézett be magához, hogy megigyon egy pohárral.

– Hallgatom.

– Charlie volt az, aki meglőtte a felügyelőmet.

– Letartóztatták?

– Sikerült elmenekülnie, de ő is kapott ólmot.

– Mire kíváncsi?

– Nincs hírem a Báróról, pedig meg kell találnom.

– Honnan tudnám én, hogy hová tűnhetett?

– Talán ha megmondaná, hogy kivel beszélt ma este a Báró, akkor a nyomára jutnék.

Megint csönd, az előzőnél is hosszabb.

– Nézze, főfelügyelő, azt hiszem, jobban tenné, ha átugrana ide, és elbeszélgetnénk. Bár nem biztos, hogy érdemes, mert nem sokat tudok. Ha jobban belegondolok, talán nem is itt kellene találkoznunk. Az ördög nem alszik.

– Inkább benéz hozzám az irodámba?

– Köszönöm, de az se az igazi. Várjon csak! Ha eljön a Coupole-ba a Montparnasse körútra, de előbb meggyőződik róla, hogy nem követi senki, akkor találkozhatunk ott a bárpultnál.

– Mennyi idő múlva?

– Épp csak bezárok, és már indulok is. A kapu előtt áll a kocsim.

Indulás előtt Maigret még fölhívta a kórházat.

– Van rá esély, hogy megússza! – biztatták.

Azután Bonfils-lel is sikerült beszélnie.

– Nem kapták el?

– Nem. Fél órával ezelőtt jelezték, hogy a Victoire utcában elloptak egy autót. Leadtam a körözést a rendszámára.

Megint a jól bevált taktika.

– Mondja csak, Bonfils, megvizsgálta a másik autót, azt, amelyiket a Faubourg-Montmartre utcában hagytak?

– Igen, volt rá gondom. Vidéken jártak vele a nap folyamán, mert a kerekén frissek a sárnyomok. Fölhívtam a tulajdonosát, aki megerősítette, hogy a kocsi ma reggel még tiszta volt.

Maigret odalent beszállt a prefektúra egyik kocsijába, a sofőrt fel kellett vernie álmából.

– A Coupole-ba!

Luigi korábban érkezett, már a bárpulthoz közel, egy kerek kis asztalkánál fogyasztott egy pár virslit egy nagy pohár sörrel. A terem rajta kívül szinte kihalt volt.

– Nem követte senki?

– Nem.

– Üljön le. Mit kér?

– Ugyanazt, mint maga.

Maigret először látta Luigit másutt, mint saját műintézményében. Komornak és gondterheltnek tűnt. Halkan szólalt meg, szemét le nem vette az ajtóról.

– Egy porcikám se kívánja, hogy belekeveredjek ilyesmibe. Másrészt, ha nem teszem meg, akkor maga jár állandóan a nyakamra.

– Nem is állítok mást – felelte hidegen Maigret.

– Ma délelőtt megpróbáltam figyelmeztetni. Most már, úgy látszik, túl késő.

– Igen, a játszma elkezdődött, és már végig is fogják játszani. Mit tud?

– Semmi határozottat. De azért így is lehetséges, hogy maga megy vele valamire. Egy másik este valószínűleg föl se figyeltem volna a Báróra. Hogy ma mégis föltűnt nekem, az azért lehetett, mert egy napon belül már a második...

Szerette volna visszaszívni, de Maigret befejezte helyette:

– ...már a második zsaru járt magánál.

Tovább kérdezett:

– A Báró ivott már addigra?

– Hozzám nem józanon érkezett.

Régi hibája volt ez a felügyelőnek, de a hidegvérét szinte mindig képes volt megőrizni.

– Elég soká egymagában maradt egy sarokban, csak figyelte a vendégeket, aztán átült beszélgetni egy bizonyos Lorishoz, aki régen egy Rothschild lovait trenírozta. Fogalmam sincs, miről társalogtak. Loris szereti az italt. Ki is rúgták egyébként emiatt. A pult legvégénél ültek, a falnak támaszkodva. Később láttam, hogy az egyik hátulsó asztal felé indulnak, ahol Loris bemutatta a Bárót Bobnak.

– Ki az a Bob?

– Egy zsoké.

– Amerikai?

– Sokáig élt Los Angelesben, de nem hinném, hogy amerikai lenne.

– Párizsban lakik?

– Maisons-Laffitte-ban.

– Ez minden?

– Bob elment telefonálni. Távolsági hívás lehetett, akár több is, mert egy egész marék tantuszt kért előtte.

– Annyit, mintha Maisons-Laffitte-ba kéne telefonálnia?

– Kábé annyit.

– Mindhárman együtt mentek el?

– Nem. Elég sokáig szem elől tévesztettem őket, mert, mint már mondtam, ekkor zártak a színházak. Amikor legközelebb az ő asztaluk felé néztem, Bob meg a maga barátja már csak kettesben ültek ott.

Maigret nem tudta, hová fognak kilyukadni. Luigi intett, újabb söröket rendelt.

– Ácsorgott a pultnál egy vendég, aki őket figyelte – mondta végül.

– Kicsoda?

– Egy fickó, aki pár nap óta benéz időnként egy whiskyre. Tényleg, akkor is itt volt, ma délelőtt, amikor maga a pultnál ivott.

– Magas, szőke férfi?

– Nekem azt mondta, szólítsam csak Harrynek. Annyit tudok csak, hogy Saint Louisba valósi.

– Mint Charlie és Cicero – morogta Maigret.

– Pontosan.

– Nem beszélt magának őróluk?

– Nem tett föl kérdéseket. Az első nap megállt egy percre a Charlie-t mint bokszolót ábrázoló kép alatt, és kissé furán elmosolyodott.

– Vajon hallhatta, hogy mit beszél Bob és a Báró?

– Nem. Csak szemmel tartotta őket.

– Utánuk ment, amikor távoztak?

– Ott még nem tartunk. Megjegyzem, csak arról számolok be magának, amit a saját szememmel láttam, és nem vonok le semmilyen következtetést. Sajnos, mindez már így is túl sok, és szívesebben venném, ha Charlie halott volna, nem csak sebesült. Bob odajött hozzám, megkérdezte, nem láttam-e Billy Fastot.

– Ki az a Billy Fast?

– Afféle bukméker, ő is valahol Maisons-Laffitte-ban lakik. Fast odalent volt. Nem tudom, lenézett-e már az alagsorunkba is egyszer. Egy kis szalonfélét rendeztünk be ott, sok törzsvendégünkjár oda.

– Igen, ismerem.

– Bob először egyedül ment le, majd feljött a maga felügyelőjéért, és azután jó darabig nem láttam őket. Végül éjfél után egy bő negyedórával a Báró átment a nagytermen, kifelé tartott.

– Egyedül volt?

– Egyedül. Volt benne nyomás.

– Nagyon nagy nyomás?

– Nem olyan nagy, de azért erősen be volt állítva.

– És mit csinált a pultot támasztó fickó, a magas szőke Saint Louisból?

– Hát épp ez az: ő is tüstént kiment.

Maigret azt hitte, már mindent hallott, és gyászos képpel meredt a pohara fenekére. Az elhangzottaknak nyilván volt valami értelmük, de borzasztó nehéz volt kihámozni, hogy micsoda.

– Tényleg nem tud semmi többet?

Luigi hosszan nézett Maigret szemébe, csak azután válaszolt:

– Felfogja maga, hogy én itt talán a bőrömet viszem vásárra?

Maigret megértette, jobb, ha csendben vár.

– Magától értetődik, hogy éntőlem maga semmit nem hallott, hogy nem is találkoztunk ma este, és hogy semmi esetre sem fog tanúként megidézni.

– Megígérem.

– Billy Fast nem pontosan Maisons-Laffitte-ban lakik, hanem a leggyakrabban egy környékbeli erdei fogadóban. Hallottam már ezt-azt arról a helyről. Amennyire meg tudom ítélni, bizonyos emberek leginkább olyankor látogatják, ha el akarnak tűnni szem elől egy időre. A fogadót Bonvivánnak hívják.

– A tulajdonosa amerikai?

– Egy amerikai nő, aki régebben egy tánckarban táncolt, és Billy a gyöngéje.

Maigret már húzta volna elő a pénztárcáját, de Luigi leintette, és mosoly helyett valami grimaszfélével szólt rá:

– Elnézést, de most én fizetek! Máskülönben még azt mondanák, hogy a rendőrség állja a cechemet. Pincér, mennyi lesz?

Egyikük gondterheltebb volt, mint a másik.