EPILÓGUS
A trópusok rövid éjszakája közeledett.
A könyörtelenül tűző egyenlítői nap majdnem a látóhatárra ereszkedett, és sugarainak égő tüze enyhült. A pálmafák árnyékai fura pókhálókként szőtték be a még forró földet.
Az ég felhőtlen volt, az óceán nyugodt és mozdulatlan.
A város mögöttük maradt. A két ember gyors léptekkel haladt a keskeny ösvényen, amely a kanyargós parton kígyózott.
Mind a ketten csupa fehérben voltak.
A könnyű szellőfuvallat kellemesen cirógatta arcukat és meztelen lábszárukat, amely alaposan leégett a délutáni napon. Hamarosan megszűnik ez a gyenge szellőcske is, felváltja az alkonyi szélcsend, amely a hűvös éjszakai szél előhírnöke. Az most az alacsony dombok és az óriási repülőtér hatalmas épületei között gyűjti az erejét.
Fél évszázaddal ezelőtt San-Paulu sziget a legfontosabb bázis volt, ahová az óriási gépek a föld minden zugából szállították a VEMA berendezéseit. Innen vándoroltak le az Atlanti-óceán fenekére, ahol éjjel-nappal dolgoztak az építők.
Az óceánfenék elnéptelenedett. Kihunytak a vakító fényszórók, amelyek az óceán felszínére sötét éjszaka is jól látszó, több ezer kilométeres fénysávot rajzoltak. A víz alatti sötétségben ott meredeztek a hatalmas csövek, amelyek a kollektorlemezeket tartották és táplálták. Ezek a lemezek melegítették állandóan Európa kályháját – a Golf-áramot. És a San-Paulu sziget, az ugyancsak a VEMA által megépített városával és repülőterével az ember megvalósította, nagyszabású munka emléke maradt.
Elnéptelenedett a sziget, egyszerű településsé vált a végtelen óceán kellős közepén. A járatok csak ritkán keresték fel az óriási légikikötőt, amely több száz jármű fogadására volt alkalmas. A körülötte húzódó tágas épületek sivár látványt nyújtottak, élettelenül bámultak a betonra, mert nem lakott bennük senki.
A sziget, amely negyedszázad folyamán az egész világ figyelmének központjában állott, jelentéktelen szárazfölddarabkává vált.
De nem sokáig maradt az.
A tudósok pontosan megállapították, hogy San-Paulu Atlantisz egy részlete, s hogy az a hegy, amelynek csúcsát képezte, azon a szigeten emelkedett a magasba, amelyen Moorország, Reni szülőhazája terült el. Renié, az Atlantisz-lakóé, aki idejött a mai emberekhez.
S új erővel lángolt fel az érdeklődés a sziget iránt…
A két ember sietett.
– Nyugtalanít, hogy Reni oly sokáig nem jön vissza – mondta Tillak.
– Szereti a magányt – felelte Kim. – De mi az, ami téged aggaszt?
A tudós semmit nem válaszolt.
Kim nem ismételte meg a kérdést. Valójában nem is volt szüksége a válaszra, mert jól ismerte nemcsak Tillak, hanem az egész földi emberiség aggodalmát.
Reni viselkedése aggodalomra adott okot…
Több hónap telt el az emlékezetes nap óta, amikor kinyílt a henger ajtaja, s a négy ember, akik tizenkétezer évet töltöttek a kamrában, befejezte fantasztikus időbeli utazását.
A négy férfi számára egy új, második élet kezdődött!
Mindaz, ami körülvette őket, idegen volt nekik. De míg a három jövevényt a mostani földi élet kissé emlékeztethette előző életükre, addig az Atlantisz-lakó Reni számára nem volt benne semmi, ami legalább valamelyest emlékeztetné a múltra.
Semmi! Egyetlen vonás sem!
A jövevények hazája szülőbolygójuk volt. És hazájuk várta őket.
Reni hazája Moorország volt, amely már nem létezett.
A három jövevény a mai zsvaniak ősei voltak, és szülőbolygójukon élhettek egyenes ági utódaik.
Reni nem találhatott a Földön egyetlen embert sem, aki vér szerinti rokona lenne.
Az Atlantisz-lakó egyedül volt!
A kamra küszöbén a jövevényeket testvéreik fogadták. Reni idegeneket pillantott meg. A rabszolgatartó társadalomban kialakult tudata nem tudta rögtön felfogni az egységes emberiség fogalmát.
A modern világtól nem félt. Útitársaihoz hasonlóan ő is érdeklődéssel, minden félelem nélkül szemlélte az idegen életet, de soha nem tett fel egyetlen kérdést sem.
Erre az egy dologra is felfigyeltek!
A zsvaniak a „mától való félelemtől” tartottak. Reni nem. De volt másvalami, ami minden nappal jobban megnyilvánult nála: az idegenkedés!
Szellemi téren az Atlantisz-lakót nem fenyegette veszély. Biztosra vették, hogy bele tud szokni az új környezetbe, megtalálja helyét új kortársainak társadalmában.
A jövevények elhagyták a Földet, és Reni nem kísérte el őket. Ezt úgy is lehetett értelmezni, hogy megszerette a Földet, de Tillak, aki az Atlantisz-lakó lelkivilágát figyelte, kijelentette, hogy Reni tettének egyszerűbb és veszélyesebb az oka: a közömbösség. Egyformán idegen volt számára a Föld és a zsvaniak bolygója.
– A válság éleződik és mélyül – jelentette ki Tillak.
Miután Reni egyedül maradt, kénytelen volt megszólalni. Kiderült, hogy elég jól beszéli az óorosz nyelvet ahhoz, hogy megérthessék.
Az első, amit kimondott, kérdés volt: áttelepülhet-e hazájába, élhet-e ott, ahol Moorország terül el?
A jövevények bevallották: nem merték közölni Renivel, hogy hazája elpusztult, amit abból a tényből állapítottak meg, hogy a tartalék kamrába kerültek át.
Reni kérdése igen nehéz helyzetbe hozta a hozzá közelálló embereket. Ha megmondják az igazat, alaposan lecsökken a gyors gyógyulás esélye, s fokozódik Reni válsága. Ha nem mondják meg, még rosszabb! Reni nem tudná megérteni, miért nem akarják, hogy szülőhazájában éljen, holott ez természetes óhaj.
De válaszolniuk kellett. És megmondták az igazság felét:
– Hazád a víz alá süllyedt. Csak egy kis sziget maradt meg belőle. Ha akarod, ott lakhatsz.
És Reni a szláv nyelvek tudósának, Tillaknak és a neki oly rokonszenves Kimnek társaságában San-Paulura került.
Nem tudni, milyen hatással volt rá az, hogy az égvilágon semmi sem emlékeztette a szigeten a múltra. Érzéseiről nem nyilatkozott.
Az Atlantisz-lakó reggeltől estig bolyongott a tűző napon az óceánparton egyes-egyedül, mert még Kim társaságát sem kívánta. A három „gyám” mindennap izgatottan várta visszatérését.
A válság kétféleképpen végződhetett. Reni vagy leküzdi, s akkor minden megy a maga természetes útján, vagy… De a földi emberek még gondolni sem mertek arra, mi történhet abban az esetben.
– Öngyilkossága sincs kizárva – mondta Tillak.
A nap egészen alacsonyra ereszkedett. Kis idő múlva a látóhatár mögé búvik. A trópusi éjszaka áthatolhatatlan sötétségbe burkolja a szigetet. Hogy találják meg majd Renit a sötétben?
Hol lehet? Miért nem jött ma vissza a megszokott időben?
Még a mindig nyugodt Kim is izgatott lett.
– Ott van! – sóhajtott fel Tillak megkönnyebbülten.
A keskeny földnyelv végében állt mozdulatlanul a bronzvörös alak. Fejét mélyen lehajtotta, egész alakjáról, pózáról sugárzott a végtelen szomorúság.
Vajon mire gondolt, amint a hazáját elnyelt hullámokat nézte? Vajon hogy döntött?
Az ember és kora elválaszthatatlan egymástól!
Sem a múltban, sem a jövőben nem lehet boldog. Boldogsága a jelenben lakozik, bármilyen legyen is az, abban, amivel számtalan szál fűzi össze születése pillanatától; abban, ami létrehozta és alakította tudatát és a környező világ érzékelni tudását. E világon kívül nincs és nem is lehet igazi élet az ember számára,
Az ember értelme abban a környezetben él, amely létrehozta.
S számára ez a környezet az egyetlen!
Tartalomjegyzék
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ
EPILÓGUS
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ
EPILÓGUS