ELSŐ RÉSZ

A CIVILIZÁCIÓ HAJNALÁN

Naplemente után végre elállt a szél, amely a keleti földrész izzó partvidéke és a forró sivatag felől fújt. Az itt élő emberek bőrét a nap heve feketére égette, s mindenki meztelenül járt. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel az emberek, akik a vörös istennek, Moornak, az ég és föld, az emberek és állatok, a jó és rossz istenek urának országát népesítették be. Csak odafent, a felhők titokzatos és emberi ész számára érthetetlen birodalmában háborgott még mindig a felbolygatott levegő, s az eget elborító csillagok a szokottnál sűrűbben vibráltak.

Ám az est nem hozta meg a várva várt lehűlést, mely után olyannyira szomjúhoztak az emberek, az állatok és a növények, hiszen három éjjel, három nap fújt már a perzselő keleti szél. A levegő rendkívül átforrósodott, s most, hogy hűlni kezdett, Voán, a szelek istene rálehelt a város utcáira.

Voán szétkergette a fellegeket, s az ég a város fölött tiszta volt, Moor csillagkupolája teljes pompájában tárult az ember szeme elé.

A hold nem világított. A várost három oldalról keretező, alacsony hegylánc sötét, csipkés körvonala homályosan rajzolódott a csillagos égre. Voán arccal kelet felé néző hatalmas feje, amelyet számos nemzedék gigászi munkával faragott ki az óriási sziklából, nem látszott. Kelet felé nézett, ahonnan a szörnyű sivatagi szelek érkeztek. Nappal a hatalmas szobrot a város minden pontjáról jól lehetett látni.

Ma, tegnap és tegnapelőtt pihent az isten. Alighanem elaludt, vagy mélyen elgondolkodott, mert teljes három napon és éjszakán át a szél az arcába fújt, Voán észre sem vette, és nem szüntette meg a bajt. Csak ma estefelé ocsúdott fel, s jutott eszébe a kötelessége.

Víz után szomjúhoztak a házakat körülvevő kiszáradt kertek és veteményesek… A városi lakosság nagy része már felkészült, hogy a harmadik éjszaka sem fog aludni. Éjfél felé a kutak rendszerint teljesen kimerültek, s ekkor már csak a folyó volt az egyetlen vízforrás. A kutak előtt egész éjszaka nagy volt a lárma, az emberek ordítoztak, átkozódtak és káromkodtak. Gyakran megtörtént, hogy ádáz verekedéssé fajult a veszekedés, de azt senki sem próbálta megakadályozni. A templomok legfiatalabb papjai őrködtek a város rendje fölött, de nem léphettek közbe, mert az istenek szolgái méltóságon alulinak tartották az ilyesmit.

Az előkelőek kertjeibe csatornák vezettek a folyótól. A rabszolgák tömege merítette a vizet ezekből a csatornákból. Nem kellett messzire menniük, és a szabad polgárok az orruk alatt morogtak, amikor látták, milyen könnyen és egyszerűen jutnak vízhez a megvetett külföldiek: a hadifoglyok, valamint az idevalósi rabszolgák, akiket legalább annyira lenéztek.

Elég sok csatorna szelte keresztül a várost minden irányba: az utcák mentén húzódtak kis hidacskákkal a hátukon. De senkinek sem jutott eszébe, hogy a csatornák vizét használja, s ne a folyóhoz vagy a kúthoz járjon vízért. A csatornák vize a főnemességé volt, s az ország törvényei szigorúan büntették azt, aki más tulajdonához nyúlt.

– Ó, Heró! – kiáltott fel az éltes férfi, amikor a hatalmas és súlyos agyagedényt, amelybe csak nagyon kevés víz fért, a földre eresztette. – Ó, tengerek, folyók és esők istene! Mibe kerül neked esőfelhőt küldeni hozzánk? Vagy talán összevesztél Voánnal, és ő megtagadta tőled a szelet?

– Mit dünnyögsz? – kérdezte tőle egy másik polgár gúnyosan, aki szintén a földre eresztette edényét, hogy pihenjen egyet. – Ki látott már olyat, hogy az istenek az egyszerű embernek segítenének? Az istenek csak a papoknak segítenek, amikor be akarnak csapni valakit, de nekik sem mindig.

– Te vagy az, ugye, Moa? – kérdezte az első, és szemét belefúrta a sötétségbe. – Megismertelek a beszédedről. Meglásd, ostoba nyelved miatt kerülsz egyszer a szent tűzbe.

Moa felnevetett.

– Nem félek – hencegett aztán. – Den vagy Gezza bárkit bolondnak nyilváníthat, és bedobhat a szent tűzbe. Azért lobog a templomban, hogy a papok megszabadulhassanak azoktól, akik nem tetszenek nekik. Veled is könnyen megeshet, te okos és óvatos Gunó.

– Soha! Én nem szidom a papokat, mint te. Én nem nevetem ki az isteneket. Én áldozok a templomra, és virágokat teszek az istenszobrok lába elé. Egyik ősöm pap volt, ezt mindenki tudja rólam.

Gunó még mondani akart valamit, de hirtelen összerezzent.

– Nézd csak! – suttogta, és görcsösen megragadta szomszédja karját.

De Moa már maga is észrevette. A félelemtől végigborsódzott a háta közepe.

Az éjszaka sötétjében, a számtalan fénylő csillag között váratlanul kigyulladt egy új csillag. Egyenletes fénnyel égett, s oly élénken, hogy a házfalak és a mozdulatlanná dermedt emberi alakok – hátukon az edényekkel – kiléptek a sötétség homályából.

A csillag csaknem a föld fölött világított, s látszott, hogy nem tartozik az égi lámpások közé. Valahol a városban, alighanem valamelyik dombon lehetett.

Kiáltások verték fel az éj csendjét. Sokan eldobták edényüket, a földre vetették magukat, és az út porába rejtették arcukat. Mások, amint magukhoz tértek, szertefutottak.

– Vége a munkának! – szólalt meg Moa. – Most mindenki elbújik. Még jó, hogy sikerült behordanom a vizet, mielőtt kigyulladt volna ez az átkozott gömb.

Körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Gunónak se híre, se hamva. Edénye itt maradt az utcán.

Moa felnevetett. Miért félnek annyira az emberek a főpaptól, Dentől és öccsétől, Gezzától, és mindentől, aminek valami kis köze van hozzájuk?…

Iménti leküzdhetetlen félelme elmúlt. Moa csodálkozott, hogy egyáltalán meg tudott ijedni. A csillag nem először gyulladt ki a városban, s fénye soha senkiben nem tett kárt. A városban és az egész országban az váltotta ki a félelmet az emberekből, hogy nem értették, miért gyullad ki ez a fény.

Az utcák elnéptelenedtek. Most aztán reggelig senki nem meri elhagyni a házát.

– Átkozott Den! – mondta Moa.

Szidhatta a papokat, a veszéllyel kacérkodva, kinevethette az isteneket, nem sokat kockáztatva, de ez a két szó, amely nagy izgalmában akaratlanul kiszaladt a száján, fejébe kerülhet, ha valaki meghallja.

Moa félénken körülnézett.

Megremegett, amint megpillantotta a baljós sötét alakot, amely lassan közeledett az utcán feléje.

Egy pap!

Vajon hallott-e valamit?…

Moa megdermedt, moccanni sem mert.

A pap odaért hozzá, és megállt. Fekete öltözéke összeolvadt az éjszaka sötétjével, és csak a ráncok szélein csillogtak a titokzatos csillag fényei. Fénylett simára borotvált koponyája, s Moa úgy látta, hogy gonoszul villog a szeme.

A pap kissé elfordította fejét, és a csillag fénye az arcába hullt.

Moa megismerte az arcot, amelyet az egész ország ismert, és térde megroggyant. Maga Gezza állt előtte!

– Kelj fel! – hallotta Moa a rettegett pap hangját. – Én nem vagyok istenség, hogy leborulj előttem. Te nem vagy rabszolga.

Moa engedelmesen felállt, jóllehet reszketett a félelemtől.

– Igen, uram – suttogta. – Én szabad polgár vagyok. De mint mindenki, én is a te rabszolgád vagyok. Tehát félek, uram! De nem annyira, mint a többiek. Én katona voltam.

– Attól egyáltalán nem kell félni. – Gezza a titokzatos csillag felé mutatott. – Nincs abban semmi félelmetes, nem is veszélyes. De attól sem kell félni, aki meggyújtja a fényt. Még kevésbé átkozni.

Moa egész testében remegni kezdett.

– Ki meri átkozni a főpapot? – mondta remegő hangon. – Az egész ország áld téged és szent életű bátyádat.

Gezza elmosolyodott.

– Az imént még átkoztad – szólt aztán. – Azt mondtad: „Átkozott Den!” Lehet, hogy rosszul hallottam? Kelj fel! Már mondtam egyszer, előttem nem kell hajbókolni.

– Uram, irgalmazz! – könyörgött Moa.

– Tudod, hogy köteles vagy engedelmeskedni nekem – folytatta Gezza. – Miért nem teljesíted hát a parancsomat?

Moa felugrott, mintha rugók lökték volna.

Gezza hallgatott. A fehér fény visszatükröződött töprengő, sötét szemében. Fiatal arca, amelyet mintha sötét bronzból öntöttek volna, nyugodt és szomorkás volt.

S ekkor a halálos ítélet helyett, amit Moa várt, a pap szájából egészen más szavakat hallott.

– Milyen furcsa! – mondta Gezza. – Már nemegyszer felgyulladt házunkban ez a fény. De semmi nem történt, senkit semmilyen baj nem ért. Az emberek pedig ma is ugyanúgy félnek, mint az első napokban, amikor ők a városunkban éltek. Sehol senki. – Gezza csodálkozva körülnézett a néptelen utcán. – Pedig az embereknek dolgozni kellene, vizet hordani a kertjükbe és veteményesükbe. Mondd csak: miért vagytok mindnyájan olyan ostobák?

– Nem tudom, uram – felelte Moa félénken.

Gezza hátat fordított a megdöbbent Moának, és elindult. Sötét alakja hamarosan beleolvadt a sötétségbe.

Moa csak állt, és semmit nem értett. Gezza, Moor templomának első papja hallotta egy egyszerű polgár szentségtörő szavait, s nem ítélte halálra azon nyomban, amiért a főpapot átkozta.

– Átkozott legyek – suttogta Moa –, ha még egyszer kinyitom a számat. Igaza volt Gunónak.

Attól félve, hogy a pap visszatér, Moa felkapta korsóját, és hazasietett. Gunó edénye az utcán maradt.

Senki nem mert többé kijönni az utcára. Csak a félelemtől reszkető rabszolgák merítgették és hordták továbbra is a vizet a főnemesek kertjében. Tudták, hogy semmi, még a földrengés sem szolgálhat mentségükül, ha abbahagyják a munkát. Félelmük uruk haragjától nagyobb volt, mint babonás rettegésük.

A csillag egész éjszaka egyenletes fénnyel világított.

De ha valaki bepillantott volna Moa házának kerítésén, láthatta volna, amint Moa és felesége folytatja az ágyások öntözését. A ravasz obsitos már régóta használta a kertje közelében húzódó csatorna vizét. A földbe ásott bambuszcső házának pincéjébe vezetett. Moa csak a látszat kedvéért hordta a vizet a szomszédok szeme előtt, hogy senki még csak ne is sejtse, hogy megszegi a törvényt.

A kockázatot nem tartotta nagynak. Nem hitt a hatalmas ember oltalmában, akit odaadóan szolgált.

A FŐPAP

A szoba olyan volt, mint egy lámpás. Mind a hét falán ablak. A vadbőrökkel teljesen elborított padló fölött nyílott a nyolcadik, amely akkora volt, mint a mennyezet. A nyolc ablakon belátszottak a csillagok.

A szoba közepén halványan csillogott az ötszögletes asztal lapja. Nem állt rajta semmi, és fénylő lapján visszatükröződtek a hunyorgó csillagok.

Az asztal fölött mozdulatlanul lebegett a fekete gömb, és keskeny, sápadt fénynyalábot lövellt magából. Matt felületén nem lehetett megállapítani, honnan, mely részéből sugárzik a fény.

A szobában sötétség honolt. Csak az asztalnak egy kis része és a mellette álló, zsámolyra hasonlító, alacsony, támlátlan szék volt megvilágítva. Ülőkéje erősen felpúposodott, és fehér állatbőr borította.

Az asztal a szoba háromnegyed részét elfoglalta. A négyszögletes ablakok majdnem egymásba értek. A helyiség alighanem magasan a város fölött lehetett, mert a csillagokon kívül semmi, még a fák csúcsai sem látszottak.

Az üresség hatását még az is fokozta, hogy az ablakokból hiányzott az üveg, vagy ha volt is bennük, teljesen átlátszó volt. De a szobába nem hatolt be kintről fuvallatnyi levegő sem.

Az asztalnál egy feketébe öltözött magas, öreg férfi állt. A gömb sápadt fénye hol csontos ujjú kezére hullott, hol pedig megvilágította simára borotvált fejét. Olyankor feltűntek homlokán és beesett arcán a mély barázdák.

Merőn nézte az asztal lapját, jobb keze pedig folyton mozgott, mintha nyomkodott volna valamit.

A fekete gömb mozdulatlanul függött, de a belőle áradó fénysugár időnként lassan változtatta a helyét. Amint megvilágította az asztal szélét, láthatóvá vált két lemez. Az öreg kéz gyakran és türelmetlenül nyomkodta az egyiket.

Nyomban rájött, hol a hiba. A lemez és az asztal alsó pereme között egy gyűrött rongydarab feküdt. Úgy látszik, valaki törölgette az asztalt, s ottfelejtette a rongyot. A gomb nem tudott teljesen lenyomódni, és hegyes csapja nem ért hozzá a másik lemezhez.

Az öreg már nyúlt volna a rongyért, aztán meggondolta magát. Kiegyenesedett, és fejét az egyik fal felé fordította. A fénysugár most megvilágította arcát, amely egy ragadozó madáréhoz hasonlított. Lapos homloka keskeny szemöldökének egyenes vonalánál végződött. Távolálló apró, sötét szeme fiatalosan csillogott. Szorosan összezárt kis szája és hegyes álla fölött csőrként görbült lefelé a vékony orr. Ráncos bőre vöröses bronzárnyalatú volt.

A fekete gömb váratlanul kigyulladt. Most szinte matt fehér volt, és úgy ragyogott, mint egy kis nap. A szobát élénk fény öntötte el.

Az öreg mellén vékony láncon kis aranysíp függött. Megfogta, és a szájához emelte.

Éles hang töltötte be a szobát. Nem remegett, nem rezgett, nem vibrált. Mintha váratlanul láthatatlan húrt pengettek volna meg, amely olyan hangot adott, amit emberi fül nem bír elviselni.

Vagy tíz perc telt el. Az öreg mozdulatlanul állt, akár egy szobor, csak a bal lába rángatózott ütemesen a türelmetlenségtől vagy növekvő haragjától.

A szoba sarkában hangtalanul felnyílt egy csapóajtó, s azon sietve jött fel egy fiatalember. Magas, nyúlánk, izmos fiú volt. Fekete haja, amelyet homloka közepén aranyabroncs fogott le, a vállát verte, öltözéke csupán egy fehér ágyékkötőből állott. Arcvonásai szabályosak, szeme nagy és kifejező. Szép és férfias jelenség volt. Megállt az öreg előtt. Úgy állt ott, mint egy vöröses színű bronzszobor.

Az öreg néhány másodpercig vérbe borult szemekkel nézett rá. A düh eltorzította arcvonásait. Fejével a gomb felé intett.

A fiú föléje hajolt, és nyomban megpillantotta a szerencsétlen rongyot, amelyet valószínűleg ő felejtett ott. Látszólag nyugodtan elvette onnan. Csak alig észrevehető remegése árulta el a benne tomboló izgalmat.

Az öreg parancsolóan intett.

A fiú nem tétovázott, és nem kért bocsánatot. Nyilván tisztában volt azzal, hogy úgyis hasztalan. Ugyanúgy, mint az imént, nyugodtan lehajolt, és az asztal alól kivette a hosszú, vékony korbácsot.

Az öreg kikapta a kezéből, és feléje sújtott.

A fiú legcsekélyebb kísérletet sem tett, hogy védje magát az ütés elől, még az arcát sem rejtette el. Elnézett az öreg feje fölött.

A korbács másodszor is a levegőbe emelkedett.

Ám ez alkalommal nem csapott le. Az öreg csontos kezét valaki elkapta a levegőben.

Az dühösen megfordult, rántott egyet magán, hogy kiszabadítsa karját, de az ujjak erősen szorították, és a korbács kihullott gyorsan gyengülő kezéből.

– Eressz el! – sziszegte.

Az ujjak acélszorítása megszűnt.

Az öreg előtt egy harminc év körüli fiatalember állt. Valamivel alacsonyabb volt nála, és ugyanúgy, mint ő, fekete öltözéket viselt.

A nagy korkülönbség ellenére meglepően hasonlítottak egymásra. Mind a kettőnek ugyanúgy simára volt borotválva a koponyája, homlokuk, szemöldökük és vékony sasorruk is hasonlított. De a fiatalabbik arcvonásai lágyak voltak, nem oly élesek. Az öreg szeme fekete és majdnem kerek, a fiatalé barna és keskeny.

– Ejnye, Den! – szólalt meg a fiatal. – Hiszen megígérted nekem.

Mély zengésű, kellemes volt a hangja.

Az öreg a fiúhoz fordult, aki még mindig ugyanott és ugyanolyan pózban állt, mint az előbb, s tekintetét valahová a messzeségbe fúrta. Úgy tűnt, mintha észre sem vette volna a harmadik szereplő megjelenését a színen és eljátszott szerepét.

– Takarodj! – szólt rá az öreg.

A fiú nyugodtan elindult a csapóajtó felé.

Amint az ajtó becsapódott a feje fölött, az öreg visszafordult.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte komoran.

– Most érkeztem vissza.

– És máris a testvéred segítségére siettél?

– Nem tudtam, mi történik idefent. Véletlenül csöppentem ide.

– Hol voltál?

– Sétáltam egyet alvás előtt.

– És persze a lányra gondoltál?

– Igen, őrá.

Az öreg elnevette magát.

– A te kedves Renid felbőszített engem – mondta aztán. – Miatta hiúsult meg a mai megfigyelés. De majd megtanítom!

– Hagyd békén, Den! Reni a tejtestvérem, és én szeretem őt.

– Tejtestvér… szeretem… – Den gúnyosan felnevetett. – Reni rabszolga, rabszolga volt, ma is az, és mindig is az lesz. Nem más.

– Mindegy. Az én testvérem, és nem engedem, hogy kínozd. Van elég rabszolgád.

Den hallgatott. Kis idő múlva gúnyos mosollyal kérdezte:

– Hát engem kinek tartasz, Gezza?

– Annak, aki vagy. Édesbátyám vagy, Reni pedig a tejtestvérem. De én mindkettőtökkel egyformán viselkedem.

– Ezt tudom.

Den ezt látszólag közömbösen mondta. Úgy tűnt, véget akar vetni ennek a beszélgetésnek, amely kellemetlen volt a számára. Félig részvéttel, félig gúnyosan pedig hozzátette:

– Ne felejtsd, hogy ha elmesélem ezt a mai jelenetet és beszélgetésünket, kedvencedet, Renit lefejezik. Nem tudnád megmenteni.

Beszéd közben nem nézett öccsére, hanem színlelt érdeklődéssel vizsgálgatta a gombokat.

– Ezt tudom – felelte Gezza. – De te ezt soha nem teszed meg. Már mondtam, hogy számomra mind a ketten egyformák vagytok.

Den összerezzent ettől a burkolt fenyegetéstől. Tudta, hogy Gezza szavai sohasem üres szavak.

A főpap hatalma szinte korlátlan volt, de Moor templomának első papja vitathatatlan előnyben volt: kezében volt a papi kaszt titkos megtorló eszköze. Den jól tudta, mit jelent ez, s bár Gezza édesöccse volt, haragjától tartania kell.

– Nyugodj meg! – mondta. – Én magam sem akarom elveszíteni Renit. Hasznos rabszolga.

Gezza e szavak hallatára összeráncolta homlokát.

– Ostobák hazánk törvényei – mondta, és mélyet sóhajtott.

– Te nagyon bízol az én testvéri szeretetemben – vihogott Den –, ha egyszer nem félsz ilyen dolgokat mondani nekem. Ha Roz hallana téged…

– Mondd meg neki – felelte Gezza közömbösen.

Den fürkésző pillantást vetett öccsére.

– Mi történt veled, Gezza? – kérdezte gyengéden. – Az utóbbi időben mintha nem érdekelne az élet.

– Számomra elvesztette értékét.

– Csak nem Lana miatt?

– Nem csak. Lana nem lesz az én feleségem, tudom…

– Nem tudsz te semmit – vágott közbe Den mérgesen. – Csak egy szót kell szólnom az atyjának…

– Tudod, hogy ezt nem akarom. Szeretem Lanát, de csak önként lépheti át házam küszöbét.

Néhány percig a két fivér hallgatott.

– Azt mondtad, hogy „nem csak”. Tehát van még egy oka. Mi az? – kérdezte Den.

– Te vagy az. Helyesebben nem te, hanem az, amit művelsz. Itt ebben az asztalban.

– Félsz?

– Este?

Den önkéntelenül körülnézett.

A gömbből áradó erős fehér fénytől az asztal sima lapja elvesztette „mélységét”, amely a félhomályban annyira szembetűnt, s most csillogása ellenére mattnak látszott.

– És te? – ismételte Gezza.

Választ nem kapott. Den továbbra is az asztalt nézte, és kerekre tágult szemében nőttön-nőtt a rettegés. Úgy tűnt, hogy a következő pillanatban a főpap felordít.

– Azt mondtad, hogy félek – szólalt meg Gezza. – Igen, Den, félek. És napról napra, óráról órára erősödik bennem ez a félelem. Az égvilágon soha semmitől nem féltem. Nevettem, amikor a parittyák kövei fütyültek a fülem mellett, s szemem előtt villogtak a kardok és lándzsák. Csata közben énekeltem, szívem nem ismerte a félelmet. Most megismertem. Ugyanúgy félek, mint te, mint ahogy a város lakói félnek, az egész ország retteg. Az imént voltam az utcán. Az egész város hordta a vizet. De amint felgyulladt a gömb, az utcák nyomban elnéptelenedtek. Az emberek még ránézni sem mernek a házunkból áradó fényre. Senki nem mer a közelünkbe jönni, szóba állni velünk.

– Nem mindenki olyan buta – dörmögte Den.

– Hát igen, vannak emberek, akik ha találkoznak velünk, nem futnak el előlünk. De kik ezek? Papok, akik az alárendeltjeink. Azok, akiknek szükségük van ránk. Roz és Bora félnek, hogy elvesztik hatalmukat, és sohasem mernek ujjat húzni a papokkal. De ugyanaz a Bora soha nem adja hozzám a lányát.

Gezza hangjában mérhetetlen bánat csengett, amely szinte már kétségbeesésnek hatott. Den megfordult.

– Buta vagy! – mondta. – Csak akarnod kell, és Lana a tiéd.

Gezza semmit nem válaszolt.

– Tőlünk félnek – folytatta Den. – A papoktól mindig féltek, mert félnek az istenségtől, amelyet szolgálunk, s amelynek akaratát az embereknek közvetítjük. Tőlem és tőled még jobban félnek. És ez a jó. Soha még nem volt ily nagy a papok hatalma…

– Várj csak, Den – szólt közbe Gezza. – Hagyd, hogy befejezzem. Túl hosszú ideig hordtam magamban a gondolataimat. Itt az ideje, hogy kimondjam őket. A papi kaszt mindig erős volt, tőlünk mindig féltek, igazad van. De miért? Mert a papok olyasmit tudtak, amit mások nem. A tudás gondosan őrzött titkai képezik erőnk alapját. De vajon te vagy én többet tudunk-e, mint az elődeink, mint atyánk? Nem, mi is csak annyit tudunk, mint ők, legfeljebb valamicskével többet. Mégis miért nagyobb a hatalmunk, mint az atyánké volt? Miért félnek tőlünk sokkal jobban? Csakis azért, mert a mi uralkodásunk alatt jelentek meg ők. – Gezza valahová a mélybe mutatott. – Mert mi mindenkinél gyakrabban érintkezünk velük. Tőlük féltek, s amikor ők eltávoztak, az emberek tőlünk kezdtek félni. Nem volna-e jobb, ha ugyanolyanok lennénk, mint voltunk?

– Ők nem istenek, hanem emberek voltak – felelte Den. – Nem egészen olyanok, mint mi, de emberek.

– Én nem vagyok olyan biztos ebben. És te sem vagy ebben biztos, bármit is mondj. Mivel magyarázod természetellenes öregségedet, ha nem az istenek haragjával? És az emberek is ezzel magyarázzák. Most félnek tőlünk. De elkövetkezhet az idő, amikor az emberek rájönnek, hogy az istenek elátkoztak bennünket. S akkor semmi nem ment meg minket.

– Hát ettől félsz!

– Tévedsz, Den! Már mondtam: az életnek nincs számomra értéke. Én nem a jövőtől félek, hanem a jelentől. Félek ettől a szobától, ettől az asztaltól, ettől a gömbtől. Azért félek, mert nem értem. Miért nem esik le ez a gömb? Hiszen nincs hozzá kötve semmihez. Honnan került belé a fény, amelyet nem kell meggyújtani? Magától gyullad meg, akkor, amikor szükség van rá. Mintha hallaná az ember gondolatait, és teljesíti kívánságát. Miféle képek ezek itt az asztal mélyén? Honnan kerültek ide? Hogyan jelennek meg? Ki, ha nem az istenek?…

– Emberek! Emberek, akik olyasmit tudtak, amit mi nem tudunk. – Den leeresztette a hangját. – Vannak erők, amelyeket korunk emberei nem ismernek, ők emberek voltak, csakis emberek. De bölcs emberek, akik többet tudtak, mint mi. Az istenek miért távoztak volna a föld alá? Az istenség felszállhat az égbe, vagy egyszerűen eltűnik.

– Ki, ha nem az istenség – folytatta Gezza, mintha nem is hallotta volna Den szavait –, büntetheti az embert korai öregséggel azért, mert nem teljesítette a parancsolatát? Azt mondták, dobjuk a tengerbe az asztalt és a gömböt. Te ezt nem tetted meg. Azt hiszem, ideje felidézni, mit mondtak ők. Hátha akkor visszatér a fiatalságod.

– Esztelen beszéd! – felelte Den dühösen. – Hallgass el, és figyelj rám! Ők örökre elmentek. Mesélek neked olyan dolgokról, amilyenekről soha senki nem hallott. Ezek a dolgok sokkal rejtélyesebbek, mint ez a gömb. Te sohasem gondolkodtál el azon, hogy ők mit csinálnak ott a föld alatt?

– De igen. Ott nyilván már csak a holttestük van. Az emberek, ha nem istenek, nem élhetnek levegő, élelem és ital nélkül.

– De hiszen ők a föld alól jöttek elő! Rejtekhelyük a földben volt. Élve jöttek elő onnan!

Gezza ijedt pillantást vetett Denre.

– Azt akarod mondani, hogy ők odalent élnek?

– Nincsenek ott – felelte Den.

DEN ELBESZÉLÉSE

E szavakat olyan hangsúllyal mondta, hogy az minden kétséget kizárt.

Gezza döbbenten nézett a bátyjára. Den hallgatott, várta a kérdéseket.

– Meg merted tenni? – szólalt meg végre suttogva Gezza. – Miért maradtál mégis életben?

– Nem tudom. Úgy látszik, a te „isteneid” hazudtak. De az istenek nem hazudhatnak. Ez tán nem bizonyítéka annak, hogy ők nem istenek voltak, hanem csak emberek?

– Kinyitottad az ajtót?

– Ki.

– Hogyan jutottál el oda? Hiszen a rejtekhely be van temetve.

– Ezt hiszi mindenki. Csak én tudom, hogy az ajtót meg lehet közelíteni. Mindenki, aki rajtam kívül tudott erről, mindenki, aki részt vett a rejtekhely betemetésében és a föld alatti járat kiépítésében, meghalt. Te vagy az első, aki megtudta titkomat.

Gezza nem tette fel a kínálkozó kérdést. A rejtekhelyet rabszolgák építették.

– Ki merted nyitni az ajtót? – kérdezte.

– Nehéz pillanatok voltak – felelte Den vontatottan és szomorkásan. – Elcsüggedtem, akaratom elernyedt, amikor rádöbbentem, hogy elkerülhetetlenül megöregszem. Kívántam a halált. Márpedig ők azt mondták, hogy mindenki, aki hozzányúl a rejtekhely ajtajához, meghal.

– Vajon elfelejtetted, hogy egy pap csak úgy végezhet önmagával, ha beugrik a szent tűzbe?

– Ismerem kasztunk törvényeit. Kíváncsiságom erősebb volt az értelmemnél. Szerettem volna látni, mi van ott bent, s életem utolsó pillanatában legalább ezt az egy titkot megtudni.

– No és mit láttál? – Gezza bátyjához hajolt.

– Szedd össze minden bátorságodat, Gezza. Elmesélek neked mindent. Soha senki nem hallott ennél furcsábbat. Hihetetlen dolgokról fogsz hallani, és rájössz, milyen titkok vannak a kezünkben. Figyelj! – Den elhallgatott, mintha erőt gyűjtött volna magában, illetve felidézte volna emlékezetében azokat a részleteket, amelyeket öccsével akart közölni. – Figyelj rám! Este volt, amikor a rettegéstől és a kétségbeeséstől agyongyötörten rászántam magam, hogy végrehajtom szándékomat. Persze te már nem emlékszel, milyen gyengéden búcsúztam el tőled aznap. Semmit sem sejtettél. Újhold második napja volt. Akarom mondani, az első holdé. Ne felejtsd el ezt az apróságot. Nagyon fontos. Kimentem a kertbe. A hold alacsonyan állt a láthatár fölött. Jól emlékezetembe véstem keskeny szélét, amelynek felét felhő borította. Azért véstem az eszembe, mert így gondolkodtam: „Ez az utolsó, amit életemben látok.” A lugasban van egy titkos ajtó, amely a rejtekhely ajtajához vezet. Odamentem az ajtóhoz. Emlékszel azokra a furcsa és érthetetlen reteszekre? Az ajtón belül vannak, de kívülről is kinyithatók, mégpedig egy apró gombbal, amelyet háromszor, különböző időközönként kell lenyomni. Én eszembe véstem a sorrendet, amikor ők a mi jelenlétünkben nyitották ki az ajtót. S akkor, ott az ajtó előtt állva, amikor az életemtől búcsúztam, arra gondoltam, hogy meg is halhatok még, mielőtt az ajtó kinyílik. Hiszen azt mondták:

„Mindenki, aki hozzányúl, nyomban meghal.” De nekem eszembe jutott, hogy azok, akik a rejtekhelyet betemették, hozzáértek az ajtóhoz, igaz, nem a kezükkel, hanem ásóikkal. Hiszen az én jelenlétemben történt mindez, egész idő alatt figyeltem a munkát. S ekkor elhatároztam, hogy túljárok az eszükön. Újfent kimentem a kertbe, kerestem egy rövid, de erős ágat. Azzal nyomtam meg a gombot. Háromszor. Az ajtó kinyílt, én pedig nem haltam meg.

– Tehát ők mégsem hazudtak – szólt közbe Gezza.

– Hallgass és figyelj! Még a tizedrészét sem hallottad. Figyelj, és ne szólj közbe.

– Bocsáss meg!

– Kinyílt az ajtó. Abban a pillanatban én is ugyanarra gondoltam, amit az imént mondtál. Megörültem, hogy megismerem a titkot, és a szent tűzben halhatok majd meg. A törvényt nem szegem meg. Benéztem az ajtón. Kerek, ablak nélküli szobát láttam. No meg aztán ablak nem is lehet a föld alatt. Négy nagyon keskeny fekvőhely állt benn, és nem voltak semmivel sem letakarva. Hogy láthattam mindent ilyen részletesen? Volt nálam fáklya, de már nem is volt szükségem rá. Amint kinyílott az ajtó, kigyulladt egy ittenihez hasonló gömb. Fénye elviselhetetlenül éles volt. Soha, a legderűsebb napon sem szokott ilyen élénk lenni a napfény. A szoba üres volt. A négy ember, akik a szemünk láttára léptek be oda, eltűnt. Arra gondoltam, hogy eltávoztak azon a kijáraton, amelyen én bementem. De hiszen ők meghagyták, hogy temessék be a rejtekhelyet, és nem tudhattak arról, hogy én föld alatti folyosót akarok vágni az ajtóig.

Aztán hova is rejtőztek volna el észrevétlenül? Bárki rögtön felismeri őket. Eltűntek! És arra gondoltam, hogy ha belépek a szobába, magam is eltűnök. Lehet, hogy éppen erre céloztak? Ha megtalálnak az ajtó előtt, megszegtem a törvényt. Ha eltűnök, senki nem fogja tudni, hová tűntem. Nem tétováztam tovább, és átléptem a küszöböt.

Den egy pillanatra elhallgatott. Gezza meg sem mert moccanni.

– Hogy kezdettől fogva úgy volt-e ~ folytatta Den –, vagy csak akkor vettem észre, amikor beléptem a rejtekhelyre, nem tudom. De a falak remegtek, mintha földrengés rázta volna. Hullámzottak, mint a tenger, olykor pedig köd borította el őket.

De lehet, hogy csak a szemem káprázott, nem tudom. Amint átléptem a küszöböt, olyan érzésem támadt, mintha feneketlen mélységbe zuhantam volna. Láttam, hogy a padlón állok, és nem zuhanok sehová, de azt éreztem, hogy gyorsan zuhanok lefelé.

Ijedtemben hátraugrottam. Mennyi időt töltöttem ott? Alig egy percet. De még annál is kevesebbet. Egy pillanatra sem vesztettem el az eszméletemet, ezt biztosan tudom. Egy percnél kevesebb idő telt el. A gömb hirtelen kialudt. A fáklyát már akkor eldobtam, mielőtt beléptem volna. Sűrű sötétség vett körül. Nem volt mivel tüzet csiholni. És éltem, a rejtekhely nem ölt meg. Ekkor jöttem rá, hogy az „istenek” becsaptak minket, tehát nem is voltak istenek. Hallottam, amint becsapódik az ajtó, magától, mert én nem nyúltam hozzá. Tapogatózva elértem a külső csapóajtót, és kiléptem a kertbe. Hidd el, Gezza, nem vesztettem el az eszemet. Odakint nappal volt! És a nap állásából ítélve délután. De hiszen én csak néhány perccel ezelőtt léptem be a föld alatti folyosóba, és akkor este volt!

– Hogyan történhetett ez?

– Nem tudom, semmit sem tudok. Nappal volt! Lassan haladtam a ház felé, és sokkal jobban meg voltam döbbenve, mint te most. Renivel találkoztam. Mint mindig, meghajolt előttem, és így szólt hozzám: „Végre, hogy visszatértél, uram!” Elhaladtam mellette, nem azért, mert nem akartam, hanem mert képtelen voltam bármit is válaszolni. Mit jelent ez? Miért mondta Reni: „végre”? Legfeljebb egy éjszaka telt el meg még egy fél nap. Akkor sem válthat ki ilyen mondatot Reniből. Aztán megpillantottalak téged. Te nagyon elcsodálkoztál, és megkérdezted, hol voltam „ilyen sokáig”.

– Emlékszem – szólalt meg Gezza. – Nem is kaptam választ tőled. Szóval hát akkor történt? Negyven napig nem voltál otthon, és mi hiába törtük a fejünket a rejtélyen. Még Roz és Bora is aggódott. A népnek azt mondtuk, hogy beteg vagy.

– Igen, még aznap megtudtam, hogy nem egy éjszaka telt el, hanem negyven. Hogy már a második hold közepén járunk. Hogyan történhetett ez? Az ember akkor nem érzékeli az időt, amikor elveszti eszméletét. De ha én történetesen el is vesztettem az eszméletemet, erősen le kellett volna fogynom. Hiszen negyven napig nem ettem, nem ittam, pedig úgy éreztem magam, mint azelőtt. De ez még nem minden, Gezza. Figyelj csak, mi történt ezután! Még most is elfog a remegés, ha eszembe jut… Mindaz, amit átéltem, megrendített, rosszul éreztem magam és lefeküdtem. Szívem hevesen vert. S egyszer csak… – Den megragadta Gezza kezét, és megszorította – egyszer csak észreveszem, hogy a szívem… a jobb oldalon dobog.

Gezza összerezzent. Átvillant a gondolat rajta, hogy Den megzavarodott. Ösztönösen kinyújtotta kezét bátyja melléhez. Den gyengéden eltolta magától.

– Ne hidd, nem vesztettem el az eszemet – mondta. – Szívem a jobb oldalamon dobogott. Pontosan úgy volt! Mi több! Amikor a mellemhez szorítottam a kezem, a bal kezemet tettem a jobb oldalamra. Gépiesen, gondolkodás nélkül cselekedtem. Kezeim is helyet cseréltek. Soha életemben nem voltam balog. Vannak ilyen emberek, tudsz róla. Természetesen az volt az érzésem, hogy alszom, és mindezt álmomban látom. Ekkor erősen megcsíptem magam. Újfent a bal kezemmel. A legcsodálatosabb – nem tűnt furcsának vagy szokatlannak. Testem mintha kifordult volna. Az, amit ezelőtt jobbnak tartottam, bal lett és megfordítva. Ijedtemben felugrottam, az asztalhoz rohantam, és leírtam néhány szót. Gezza! Én bal kézzel írtam, s nem balról jobbra, mint azelőtt, hanem jobbról balra. Az írás könnyedén, folyékonyán ment. Azelőtt pedig bal kézzel egyetlen szót sem tudtam leírni. Nem emlékszem, mennyi időt töltöttem el az asztalnál ülve. S ekkor furcsa gondolatom támadt. Ha a rejtekhelyre belépve minden kicserélődött bennem és rajtam, akkor, ha újfent bemegyek oda, ismét olyan leszek, amilyen voltam. Kifutottam a kertbe. Alkonyodott; úgy látszik, sokáig üldögéltem az asztalnál. Félhold csüngött az égen. Pedig hát jól emlékeztem, hogy csak tegnap láttam keskeny szélét. Akkor még nem tudtam, nem is tudhattam a negyven napról. Fáklyát nem vittem magammal. Tapogatózva eljutottam az ajtóig. A szuroksötétségben kitapogattam a kiszögellést, és háromszor lenyomtam. Nemcsak hozzáértem az ajtóhoz, hanem egész testemmel is nekitámaszkodtam. Megint életben maradtam. Ők tehát hazudtak! Az ajtó kinyílt, és én bezuhantam. A gömb nem gyulladt meg. Sötétség vett körül. Nem éreztem, hogy feneketlen mélységbe zuhanok. De ezúttal elvesztettem az eszméletemet. Mintha mély álomból ébredtem volna, amikor magamhoz tértem: össze voltam törve, egész testem fájt. A gömbből fény áradt. De nagyon gyenge fény volt, nem fehér, hanem sárga, sötétsárga, mint a füstölgő kanócé. Lábam kicsüngött a rejtekhelyből. Kimásztam hát onnan. A gömb nyomban kialudt. Azt hiszem, több mint egy órát feküdtem a nyirkos földön. Aztán felálltam, és kimentem a szabadba. Az égen még mindig ugyanaz a félhold függött. De valamicskét továbbhaladt égi útján. Tudtam, hogy ezúttal csak egy óra telhetett el, vagy annál alig valamivel több idő. A lugasból kiérve nekitámaszkodtam egy fának. A jobb kezemmel! A szívemhez kaptam, s megint csak a jobb kezemmel. Szívem, mint mindig, a bal oldalamon dobogott. Újra minden normális helyzetbe került.

– És most?… – kérdezte Gezza.

– Azóta is úgy van minden.

– Többé nem jártál ott?

– Nem, egyetlenegyszer sem. De többé nem gondoltam a halálra. Rájöttem, hogy nincs jogom sírba vinni a megfejtetlen titkot. Állandóan erre gondolok, meg akarom érteni, és… semmit nem értek. Néha úgy tűnik, hogy nem történt semmi. De az írás, amit megőriztem, tanúsítja, hogy mindez megtörtént. Majd megmutatom neked. Saját kezemmel írtam le három szót jobbról balra. Sokszor megpróbáltam megismételni a feljegyzést, de nem sikerült. Mint ahogy azelőtt, most sem tudok bal kézzel írni.

Den sokáig hallgatott. Aztán megrázta fejét, mintha el akarná hessegetni gondolatait.

– El kell mondanom neked mindent – folytatta furcsa, visszafojtott hangon.

– Hogyhogy, hát volt még valami más is?

– Igen, Gezza, volt. De nem akkor, hanem jóval később. Mintegy négy holddal ezelőtt kezdődött. Helyesebben négy holddal ezelőtt vettem észre.

– De mit? – kérdezte Gezza suttogva. A nagyfokú izgalomtól szinte elvesztette a hangját.

– Elhatároztam, hogy senkinek nem mondok semmit. Annyira szörnyű és megmagyarázhatatlan, sokkal rejtélyesebb, mint az, amit már hallottál.

Den hirtelen felugrott, és felkapta a padlóról a korbácsot. Aztán, Gezza legnagyobb megrökönyödésére, letépte magáról ruhája felső részét.

– Gezza – mondta aztán –, fogd ezt a korbácsot, és csapj vele a hátamra. Teljes erődből, ahogy csak bírod. Minél nagyobbat.

– Megbolondultál?

– Kérlek, üssél meg, hogy bebizonyíthassam neked az ellenkezőjét.

– De hiszen felhasítom a bőrödet! – Gezza félénk pillantást vetett izmos karjára.

Den felnevetett.

– Ütésed nem lesz nagyobb, mint az a hév, amellyel kést döftem magamba, amikor másodszor is elfogott a csüggedés. Ide, a szívembe döftem. Nézd! Látsz valami nyomot a mellemen? Márpedig a kés behatolt a szívembe tövig. Üss! Minél nagyobbat!

Gezza átvette a korbácsot. Érezte, hogy ha most rögtön nem igazolódnak be Den szavai, maga is megbolondul. Den nyugodtan hátat fordított neki.

– Minél nagyobbat – ismételte. – Nagyon kérlek.

Gezza hátralépett egyet, meglendítette a korbácsot, és teljes erőből lecsapott vele bátyjára. Akkora ütés volt, hogy Gezza azt hitte, kettészeli Dent.

– Mi ez?! – kiáltott Gezza.

Világosan látta, hogy a korbács keresztülhatolt Den testén, mint a levegőn!

– Tessék a bizonyíték – felelte Den nyugodt hangon. – Most már hinni fogsz nekem. Ha még kevés, ismételd meg. Én nem éreztem az ütést. Négy holddal ezelőtt vettem ezt észre, a nagy feláldozás napján – folytatta. – A templom szentélyében tartózkodtam, és a szent ruhát öltöttem magamra. Kívülem nem volt ott senki. Tudod, milyen súlyos az aranylánc, amelyet a főpap a szertartás alatt visel magán. A nyakamba akasztottam, és egyszer csak… a lánc kezdett belemélyedni a testembe, úgy, mint az a nehéz tárgy, amit a mocsár felszínére helyeznek. Észrevettem, hogy a ruhám anyaga is kezd a lánc után besüllyedni a vállárába. Fájdalmat nem éreztem, de annyira meg voltam döbbenve, hogy még csak meg sem rémültem. Az ijedtség később jött rám. A lánc a kulcscsontomig hatolt, és ott megállt. Nyilván azért, mert elakadt a ruhaanyagban. Felocsúdtam dermedtségemből, és megragadtam a láncot. Könnyen kijött a testemből. Félrelöktem, mintha áttüzesedett volna. A ruhaanyag pedig úgy maradt belemélyedve a vállamba. Meg voltam győződve, hogy mély horpadásokat pillantok meg magamon, de amint levetkőztem, semmit nem találtam testemen. Vállam ugyanolyan volt, mint azelőtt. A megdöbbenéstől, a megrendüléstől, az ijedtségtől majdnem rázuhantam a padra. Aztán bejöttél te, és csodálkoztál, miért váratok oly sokáig magamra. A templom tele volt néppel. Azt mondtam neked, hogy beteg vagyok, és nem tudom levezetni az istentiszteletet.

– Igen, emlékszem – szólalt meg Gezza. – Megkértél, hogy vegyem át szerepedet a szertartásban.

– Testem most mindent átereszt. Nem tudom megérteni, miért nem esik le rólam a ruha. Valamiképpen tartja magát rajtam. Csak a kezem és a lábam nem szenved ebben a betegségben. Ha azok is megbetegszenek, tehetetlenné válók, nem leszek képes semmiféle nehéz tárgyat tartani a kezemben, de az is lehet, hogy belesüppedek a földbe.

– Hagyd el ezt a termet! – kiáltott fel Gezza. – Ez az asztal és ez a gömb az oka mindennek!

– Nem igaz – rázta a fejét Den. – Sem az asztalnak, sem a gömbnek nincs ehhez semmi köze. Sokat töprengtem, s azt hiszem, rájöttem a nyitjára. Amikor beestem a rejtekhelyre, lábam és a kezem feje az ajtón kívül maradt. Ez hát az oka. Ha a gömb a bűnös, akkor sem ez, hanem az, amely a rejtekhelyen van. A betegség éppen a bordák alatt végződik. Attól lejjebb egészséges maradt mindenem. Ebben van az én utolsó reményem, így, ahogy most vagyok, tovább élhetek. De meghalni nem tudok úgy, ahogy akarnék.

– Miért? – kérdezte Gezza.

– Mert akkor titkom feltárulna mindenki előtt. Márpedig nekünk, papoknak nincs jogunk ahhoz, hogy ezt a szörnyű titkot kiadjuk a kezünkből. Rajtam kívül csak te ismered, s ha majd én meghalok, amikor eljön a te időd, feltárod utódod előtt. Nem tudom, hogyan, de ez a titok még hasznára lehet kasztunknak.

– De miért nem tudsz meghalni úgy, ahogy akarnál?

– Mert nemcsak a kés nem tesz kárt bennem, hanem a tűz sem. Beleraktam a kezemet a szent tűzbe, amikor senki nem láthatott. Persze nem a kezem fejét, hanem a könyökömet. És semmit, semmilyen fájdalmat nem éreztem. Sokáig, nagyon sokáig tartottam a karomat a tűzben. És nem történt vele semmi. Testem szabadon átereszti a tüzet is, amely egyáltalán nem égeti meg. Ha belevetem magam a szent tűzbe – márpedig az ősi szokás megköveteli, hogy jelen legyenek a legidősebb papok –, csak a lábam és a kezem feje ég el. Képzeld el, Gezza! Lehet, hogy éppen ez, a rejtekhelyen járt ember testének ez a tulajdonsága lesz majd az, ami új, félelmetes hatalmat ad a főpapok kezébe. Most pedig menjünk, Gezza! Pihenni szeretnék, de terád is rád fér.

Ezen az éjszakán Gezza sokáig nem tudott elaludni; nyitott szemmel feküdt a sötétben, és az elmúlt eseményekre gondolt.

MI TÖRTÉNT TIZENKÉT HOLDDAL EZELŐTT?

Dennek minden oka megvolt azt állítani, hogy a föld alól érkezett lények nem voltak istenek, hanem emberek. „Nem olyanok, mint mi, de emberek” – ismételgette gyakran. Den az ország főpapja volt, és a nép hitt a bölcsességében.

Az istenek, általában minden jó szellem lakhelye az ég. A föld alatt csak a rossz szellemek tanyáznak. A jövevények pedig jók voltak. Három holdat töltöttek a föld felszínén, de ezalatt senkihez sem voltak rosszindulatúak. A föld alatti birodalom urai így nem viselkedtek volna. De az ég lakói sem jöhettek elő a föld alól. Tehát a főpapnak igaza van!

Den valóban bölcs volt, ahogy az illett is a főpaphoz. Az egyszerű népnek évszázadokon keresztül azt sugalmazták, hogy azok, akik az országban a legfelső hatalmat testesítették meg, egyenlőek az istenekkel. Mit mondanának az emberek, ha a papok isteneknek nyilvánítanák a jövevényeket, vagyis Roz és Bora rokonaivá neveznék ki? Nyomban szembetűnne mindenkinek, külsőre mennyire nem hasonlítanak a jövevények az ország uraira. Ilyen nyilvánvaló valótlanság láttán megrendülne az emberek hite abban, amit a templomok szolgái mondanak.

Den később már a legőszintébben embereknek tartotta őket. Nagyon furcsa, titokzatos és érthetetlen hatalommal rendelkező lényeknek, de embereknek. Maguk a jövevények is mindig azt bizonygatták, hogy ők emberek. Miért tagadnák az istenek, hogy istenek? Márpedig a jövevények tagadták. Azt mondták…

Gezza mindig összerezzent, ha erre gondolt. Mondták! Nem, a jövevények soha nem beszéltek! Hallgattak, de az emberek hallották szavaikat!

Megmagyarázhatatlan és furcsa!…

A földi emberek testvéreinek nevezték magukat. Azt mondták, hogy a földiek is, ők is a Nap gyermekei.

A Földön él egy nép, amely a Napot istenként imádja. A jövevények azonban nem hasonlítottak rájuk.

Gezza, amikor először pillantotta meg a jövevényeket, ijedtében elszaladt. Azt hitte, hogy a föld alatti birodalom szellemei. Akkoriban még senki sem tudott a föld alatti rejtekhelyről…

Hűvös reggel volt. A nap alighogy feljött az égen. Gezza, aki akkor még csak a templom alpapja volt, korán kelt – át kellett vennie a szolgálatot a templomban, szítani a szent tüzet az istenszobrok előtt. Előbb azonban sétált egyet a kertben.

Egyszer csak, amint a lugashoz vezető ösvény kanyarulatához ért, közvetlenül előtte beomlott a föld. A következő pillanatban a sima úton egy gödör képződött.

Gezza egyáltalán nem ijedt meg, mert eszébe jutottak a föld alatti vizek, amelyek nemegyszer alámossák a talajt. Csak az zavarta, hogy a föld olyan furcsán omlott be, mintha egyáltalán be sem omlott volna, hanem egyszerűen eltűnt volna. De aztán arra gondolt, hogy valószínűleg csak képzelődött. Mégis várakozóan megállt.

Néhány perc telt el. Semmi sem történt, de Gezza mégis megijedt. Az volt az érzése, hogy hangokat hall a gödörből, de lehet, hogy valahonnan máshonnan. Aztán éles, fémszerű hang hallatszott. Ez már valóban a gödörből jött. De hiszen ott nem lehet senki!

Gezza közelebb ment, és bepillantott a gödörbe. Mély volt és sötét. „Furcsa!” – gondolta. Ekkor vette észre, hogy holmi világoskék foltok közelednek odalentről.

Már arra sem maradt ideje, hogy bármit is gondoljon felőlük, hogy megforduljon és elrohanjon… A gödörből négyen jöttek elő!

Gezza nyomban elszaladt. De még jól megnézte magának a föld alatti lakókat. Alakjuk a legapróbb részletekig bevésődött agyába. Hiszen arra gondolt, hogy az első ember volt a földön, aki megpillantotta a gonosz szellemeket.

Teljesen egyformának látszottak. Sokan még később sem tudták megkülönböztetni őket egymástól, amikor a jövevények három holdat töltöttek el velük, és az emberek már megszokták őket. A „gonosz szellemek” középtermetűek voltak, és szorosan testhez simuló, világoskék színű ruhát viseltek. Az emberek csak később győződtek meg róla, hogy ez ruha. Gezzának úgy tűnt, hogy a szellemek meztelenek, és égszínkék testük nagyon elüt arcuk és kezük színétől, amely teljesen fehér. A szellemeknek két kezük, két lábuk volt. Hegyes állú arcukon nagy helyet foglalt el a szem és a homlok. Szemük nagy, kerek és világos színű: hármuknak világoskék és egynek sápadtszürke. A nagyon keskeny és hosszú szemöldök fölött hatalmas homlok domborodott, és kitette az arc felét. Orruk és szájuk semmiben sem különbözött a földi emberétől.

A találkozás első pillanatában borzalmasan rútnak, halottsápadtnak tűntek Gezzának, olyanoknak, amilyeneknek a föld alatti birodalom szellemeinek lenniük kell. Később megszokta a jövevényeket, megváltoztatta véleményét, és ha nem is tartotta őket földi szempontból szépnek, de rútnak sem. A jövevények arcvonásai szokatlanok, a földi ember számára furcsák voltak, de kétségtelenül volt bennük harmónia. Az emberek között töltött utolsó napokban már egészen természetesnek hatottak.

De hát akkor Gezza még szörnyen megijedt. Teljes erejéből futni kezdett a ház felé, megfeledkezett papi méltóságáról s arról, hogy a templomok törvénye előírja minden rendű és rangú papnak a nyugodt viselkedést és a méltóságteljesen lassú mozdulatokat.

Berontott a házba, s berohant Den szobájába. Bátyja csodálkozó és dühös pillantással fogadta. Gezza egész külsejéről lerítt, hogy nem jött, hanem futott, ez pedig bűn egy paptól.

– Ott kint a kertben – lihegte Gezza –, a föld alól… előjött… négy… gonosz… szellem!

Den összeráncolta homlokát.

– Nézd meg magad!

Den vállat vont, és az ablak felé fordult.

Négy alak közeledett a házhoz. Den soha életében nem látott hozzájuk hasonlót. Az egyik valamit tartott a kezében, amely távolról kis fekete gömbnek látszott.

A főpap nem hitt semmiféle gonosz szellemekben. Egyáltalán nem ijedt meg. Az első gondolat, amely keresztülvillant agyán, az volt, hogy valaki tréfát űz velük. Félelem helyett, amely annyira hatalmába kerítette Gezzát, Dent mérhetetlen düh fogta el.

Gezza még jobban megrémült, amikor észrevette, hogy bátyja határozott léptekkel elindul a kert bejárata felé, nyilván a „szellemek” elé. Követni akarta, de meg sem tudott moccanni. Megbűvölten állt még mindig az előbbi helyén, s attól félt, hogy Dennel most valami borzalmas dolog fog történni.

Látta, amint a főpap határozott léptekkel közeledik a négy alakhoz, akik most megálltak, hogy bevárják Dent. Aztán Den hirtelen lelassította lépteit. Gezza megesküdött volna, hogy a félelmet nem ismerő Den olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarna fordulni. De nem fordult vissza. Gezza meghallotta hangját:

– Kik vagytok? Mit kerestek itt?

Ezt csak Den mondhatta. De Gezza nem ismert rá a bátyja hangjára. Valahogy olyan furcsán, kifejezéstelenül hangzott.

Ha valóban szellemek, meg kell érezniük, kivel állnak szemben! S ekkor Gezza meghallotta a választ. A négy kék és egy fekete alakból álló csoport elég messze volt tőle. Semmiképp nem hallhatta meg hangjukat ilyen messziről. De mégis meghallotta. Csak most kezdett el csodálkozni azon, hogy egyáltalán azt is hallotta, amit Den az imént mondott.

– Mi a ti testvéretek vagyunk – mondta a négy közül az egyik. – Messziről érkeztünk hozzátok, és reméljük, hogy rövid időre barátokra és vendégszeretetre lelünk nálatok.

A hang, amely beszélt, nagyon ismerősnek tűnt Gezza számára. De volt benne valami természetellenes, mintha nem Gezza fülében csengett volna, hanem éppenséggel a fejében.

Den megint mondott valamit, de Gezza ezúttal a hangját nem hallotta. A választ azonban újfent világosan és pontosan hallotta:

– Hazánkból jöttünk hozzátok. Hazánk nagyon-nagyon messze van. Fogadjatok bennünket barátokként, testvérekként, akik bajba jutottak. Mi semmi rosszat nem teszünk nektek.

Den nem hallható kérdése, és megint a válasz:

– A Nap minden gyermeke testvére egymásnak. Mi is, ti is a Nap gyermekei vagyunk!

Gezza később megtudta, hogy Den azt kérdezte a „szellemektől”, honnan ismerik a nyelvet, ha egyszer messziről jöttek.

– Mi nem ismerjük a nyelveteket – hangzott a furcsa válasz. – Mi a saját nyelvünkön beszélünk. De te is a saját nyelveden hallod a beszédünket. Ne csodálkozz! Később majd megérted, mi az oka ennek.

De a jövevények bölcsessége csalóka volt. Sem „később”, sem most az emberek nem értették ennek okát. A titok így hát titok maradt!

Gezza észrevette, hogy a közelben feltűnt három rabszolga, akik a házukhoz tartoztak. Döbbenten figyelték a furcsa csoportot. Aztán rémületükben a földre borultak.

Den is észrevette őket. Később bevallotta, hogy ha nem tűnnek fel a rabszolgák, nem bírta volna tovább, és ugyanúgy elfut, mint Gezza. A rabszolgák jelenléte visszatartotta. Előttük nem ejthetett csorbát a méltóságán. Hiszen őt nem Gezza megfutamodása dühítette fel, hanem az, hogy valaki megláthatta Gezza futását, ami méltatlan egy paphoz.

Den a jövevényeket a házba invitálta. Azok tétovázás nélkül követték.

Gezza látta, amint bejöttek. Csak akkor ocsúdott fel dermedtségéből.

Den elbeszélgetett a szellemekkel, és semmi baja nem történt!

A jövevények bejöttek a szobába, ahol rendszerint a látogatókat és vendégeket fogadták, és Gezza közelről láthatta őket Ugyanolyanok voltak, amilyenek emlékezetében éltek. Megfigyelte, hogy a szellemek szeme mintha kisebbedéit volna, de aztán rájött, hogy csak szemhéjukat csukták le. Most, hogy nem voltak annyira kerekdedek, jobban hasonlítottak az emberi szemhez.

 

 

Den hellyel kínálta a vendégeket az állatbőrökkel borított padokon. Nyugodtan leültek. Mintha egyáltalán nem csodálkoztak volna a helyzet szokatlanságán, mintha nem először találkoztak volna ilyesmivel. Egyikük el nem eresztette volna azt a tárgyat, amelyet Den már az ablakból észrevett. Valóban fekete gömb volt. Sem Den, sem Gezza nem sejtette, hogy a jövevények egyik legkülönösebb titkát látják maguk előtt, és egyáltalán nem törődtek a gömbbel.

– Ne féljetek tőlünk! – hallatszott az egyik szellem hangja.

A szavak jól hallatszottak, de Gezza megint észrevette, hogy nem a fülében hangzottak fel. Nem tudta, ki beszélt négyük közül. Egyiküknek sem mozgott a szája.

– Mi nem félünk tőletek – felelte Den büszkén. – Mi nem félünk senkitől és semmitől. Nem tudjátok, ki vagyok?

Gezza értelmetlennek tartotta a kérdést. Honnan ismerhették volna Dent azok, akik a föld alól jöttek elő? Ám az egyik jövevény buzgón válaszolt:

– De tudjuk, helyesebben, most tudtuk meg. Te és fivéred az istenség szolgái vagytok.

Szolgát mondott vagy papot, Gezza ezt már nem tudta volna megmondani. Mindkét szó egy időben hangzott el.

– Fivéred azt hiszi, hogy szellemek vagyunk – hallotta ismét Gezza agyában a furcsa, ismert hangot. Már rájött, hogy a jövevények egyetlen hangot sem ejtenek ki. Miért hallja mégis a beszédjüket? Előbbi félelme ismét erősödni kezdett. – De mi ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti, csak máshol születtünk. Te azt mondtad, hogy nem félsz tőlünk. De fivéred fél. – Annak szeme, aki a gömböt tartotta, Gezzára nézett. Rájött, hogy ez a jövevény beszél. – Mi nem vagyunk szellemek, és tőlünk nem kell félni. Mi most látunk benneteket először, és nem félünk.

Den hirtelen Gezzához fordult.

– Vár a templom – mondta.

Gezza észrevette, hogy Dent sértették a jövevény szavai, sértve érezte magát büszkeségében, mert gyávának nevezték öccsét, és ezért akarta eltávolítani Gezzát. Ő maga, úgy látszik, valóban nem félt.

– Megyek – felelte Gezza engedelmesen.

– Ne félj – szólt a jövevény gyengéd hangon –, nem megyünk el, és viszontlátsz bennünket, amikor hazajöttél.

Gezzának távoznia kellett.

– Senkinek egy szót se! – szólt utána Den keményen.

Gezza még hallotta, amint a jövevény ezt mondta:

– Helyes. Korai volna még beszélni rólunk. Nagyot tévedtünk.

Mit jelentettek ezek az utolsó szavak – senki nem tudta meg.

Gezza természetesen betartotta Den utasítását, s egyetlen szóval sem árulta el a jövevények megjelenését, de amint belépett a templomba, nyomban megkérdezték tőle: „Kik ezek az emberek?”

– Nem tudom – felelte Gezza.

Arról, hogy mi történt az ő távozása után, Gezza Dentől szerzett tudomást.

A jövevények szállást kértek, s Den, aki félt, hogy ismét gyávasággal vádolják meg őket, felajánlotta a saját házát. A jövevények elfogadták a meghívást.

– Szükségünk volna… – mondta az egyik jövevény, de hogy melyik volt, senki nem tudta.

Mire volt szükségük, Den nem értette. A mondat mintha befejezetlen maradt volna. A jövevény utolsó szava nem hangzott fel agyában, mint az első kettő…

Mind a négyen fürkésző pillantást vetettek Denre. Úgy látszik, megsejtették vagy kitalálták, mi megy végbe a főpap agyában. A jövevény megismételte a mondatot:

– Szükségünk volna egy helyiségre, ahol elhelyezhetnénk ezt a gömböt. Legyen benne asztal is. Másra nincs szükségünk.

– És ti? – kérdezte Den csodálkozva azon, hogy az idegenek a gömbről beszélnek, nem pedig saját magukról.

– Nekünk jó bárhol, akár a kertben is. Igyekszünk nem zavarni benneteket.

– Nem zavartok minket – felelte Den, s egyre jobban csodálkozott. Értelmetlenségnek tartotta e furcsa emberek beszédét.

– Házam nagy, sok szoba van benne. Bármelyiket választhatjátok.

– Engedd meg, hogy a gömböt a tetőn helyezhessük el, mert lapos.

– De hisz ott nincs semmilyen helyiség.

– Azt nem nehéz felépíteni.

– Rabszolgáim a rendelkezésetekre állnak – felelte Den.

Amint kimondta a mondatot, nyomban rájött, hogy amazok nem értették szavait. Fogalma sem volt, honnan támadt ez a meggyőződése.

– Szolgáim – ismételte – megtesznek mindent, amire rajtam keresztül utasítjátok őket.

Most már megértették a mondatot. Ezt bizonyította annak a jövevénynek a válasza, aki az előbb beszélhetett:

– Hálásan köszönjük. Szolgáid könnyen elkészítik azt, amire szükségünk van.

Mintha bocsánatot kértek volna, amiért Den rabszolgáit megdolgoztatják.

– Nem számít – felelte Den –, hogy könnyű vagy nehéz. Szolgáim mindent elvégeznek!

Visszafojtotta kíváncsiságát, pedig egész idő alatt nem hagyta nyugton a gondolat, hogy megkérdezi, honnan csöppentek ide ezek a lények. Gezza azt mondta, hogy a föld alól. Vajon igaz-e?

– Mi a neved? – kérdezték a vendégek.

– Dennek hívnak.

Várta, hogy azok is megmondják a nevüket. De hogyan tudnák ezt megtenni? Den már régen rájött, hogy nem a fülével hallja a jövevények szavát, mint ahogy a más emberekét szokta hallani, hanem valahogy másképpen. Hogyan? Ez rejtély volt, és örökre rejtély maradt.

Den nem értette és nem is érthette a jövevények beszélgetési módját. De a lényegre rájött. Agyában csupán az ismert szavak hangzottak fel. Amint a jövevények olyan szót használtak, amelyet Den nem ismert, nem „hangzott fel” semmi az agyában.

Hogyan hallhatna meg hát olyan neveket, amelyeket azelőtt természetesen soha nem hallott?

– Bocsáss meg nekünk – mondta a jövevény –, de nem tudjuk megmondani neked a nevünket. Nem hallod meg.

– Értem – felelte Den. – Ti nem úgy beszéltek, ahogy mi, hanem hang nélkül. S az előttem ismeretlen neveket én nem hallhatom meg.

– Helyesen mondod – így a jövevény. – És mi nagyon örülünk, hogy erre rájöttél.

A FEKETE GÖMB

Gezza jelen volt, amikor a rabszolgák elkészítették házuk tetején a jövevények furcsa szobáját. Miután véget ért egész napos szolgálata a templomban, három napig szabad volt, és ezt az időt a kék vendégek társaságában töltötte.

A jövevények szerényen viselkedtek, igyekeztek semmivel sem zavarni a háziakat, előzékenyen válaszoltak minden kérdésre. De gyakran előfordult, hogy a válasz hamarabb hangzott el, mint a kérdező első szava. Ezt mindenki észrevette, és még jobban fokozta a rabszolgák babonás félelmét, akik legszívesebben hanyatt-homlok elmenekültek volna, ha vissza nem tartja őket, hogy megszokták az engedelmességet. Mindnyájan, az egy Reni kivételével.

Gezza tejtestvére, gyerekkori pajtása és jó barátja mindenben utánozta az alpapot, és külsőleg nem mutatta ki félelmét. Lassacskán ő lett a közvetítő a jövevények és a többi rabszolga között, megkapta az utasítást, és továbbadta a többinek.

A rabszolgákat nem taníttatták. Analfabéták voltak és vadak. Reni együtt tanult Gezzával, persze csak titokban. Sem Den és Gezza atyja, sem Den az apa halála után soha nem engedte volna meg, hogy egy rabszolga bárminemű tudást szerezzen. De Gezza másképpen vélekedett, s átadta fivérének minden tudását. Lehet, hogy Reni ezért nem félt a jövevényektől?

Az idegenek híre gyorsan bejárta az egész országot. A félelem és a kíváncsiság mindenkit hatalmába kerített.

Még Roz és Bora, az ország büszke és dölyfös urai sem bírtak otthon maradni, és felkeresték Dent. Semmilyen ürügyön nem törték a fejüket, mint alattvalóik, hanem egyenesen megmondták, hogy látni akarják a jövevényeket.

Bora a lányával érkezett. Gezza ekkor látta először a lányt, aki később minden gondolatát betöltötte. Lana nagyon szép volt, és még büszkébben és dölyfösebben viselkedett, mint atyja. Gezzát meglepte, hogy a fiatal lány milyen közömbösen szemlélte a szokatlan lényeket, akiket akkor látott életében először. Megvető pillantással végigmérte őket, majd elfordult, és tüntetően ásított. Maga Bora meg volt döbbenve, sőt rémülve. Nem szólt egy szót sem a jövevényekhez, alig tíz percet töltött a házban, majd sietve távozott.

Roz viszont sokáig elidőzött. Ült, és fürkészve vizsgálgatta a jövevényeket, hallgatott, és egyre jobban ráncolta homlokát. Den bemutatta őt a jövevényeknek. De ez a bemutatás semmilyen hatással nem volt rájuk. Roznak ez nem tetszett. Hirtelen felugrott, kiment a szobából, és kihívta Dent.

Sokáig beszélgettek négyszemközt. Gezza később megtudta, hogy Roz ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal végezzék ki a jövevényeket, mert veszélyeseknek tartotta őket az ország nyugalma szempontjából.

– A jövevények olyasmit tudnak, amit mi nem tudunk – magyarázta Den az öccsének. – Új ismereteket szerzünk tőlük. Ezért vettem rá Rozt, hogy kímélje meg az életüket.

– Azt hiszed, hogy ki lehet végezni őket? – kérdezte Gezza. aki még mindig azt tartotta, hogy a jövevények, ha nem is gonosz, de mégis valamilyen szellemek, tehát halhatatlanok.

– Nem tudom – felelte Den, és aggodalom ült ki arcára.

– De ha nem sikerülne kivégezni őket, az ezerszerte rosszabb volna.

Akkor Gezza nem értette, mit akart Den mondani ezzel a rejtélyes mondattal.

Útmutatásuk alapján a rabszolgák elkészítették a hétszögletes szoba favázát, és felállították a tetőn, amelyen nyílást vágtak.

A jövevények bevitték fekete gömbjüket ebbe a szokatlan formájú szobába (amelyet aligha lehetett szobának nevezni), s amelynek minden oldalán befújt a szél. Egyikük elővett egy keskeny, ismeretlen világos színű fémből készült szalagot, és gondosan lemérte a távolságot az asztal lapjától a levegő egy pontjáig. Aztán odahelyezték… valóban odahelyezték erre a pontra a fekete gömböt, és… eleresztették.

Den és Gezza nem akart hinni a szemének. A gömb nem esett le!

Az egyik jövevény észrevette a rémülettől elsápadt arcukat, és elmosolyodott.

– Csodálkoztok? – kérdezte. – De ez nem… – És a szó ismét valahogy elmerült tudatukban. – Egyszerűen nem ismeritek ezt a jelenséget. Eljön majd az idő, s megértitek az okát. Én itt az emberekre gondolok.

Denék az izgalomtól válaszolni sem tudtak.

A jövevények néhány lépést hátráltak az asztaltól. A gömb mozdulatlanul függött. S ekkor… kigyulladt élénk fehér fénye.

A fáklyák és lámpások fénye elfakul a napvilágnál. Most nappal volt. De a gömb olyan erősen világította meg az asztalt és a körülötte állókat, hogy jól látszott az árnyékuk.

A fény ezután halványulni kezdett. Egyre jobban gyengült, keskeny sugárrá zsugorodott, fehérből zöld színűre váltott, és hirtelen forogni kezdett az asztal fölött, koncentrikus körökkel világítva meg lapját.

Ez már több volt a soknál. Aligha akadna ember a földön, aki ezt el bírná viselni. A két fivér sem bírta sokáig. Elrohantak, mint akik attól félnek, hogy eszüket vesztik, s eközben megfeledkeztek büszkeségükről és papi méltóságukról.

Elég sokára csillapodtak le. Gezza szólalt meg először.

– Mi ez? – kérdezte. – Mi volt ez? Den, üss meg! Meg kell győződjek arról, hogy nem alszom.

Den hosszan hallgatott.

– Ez tudás! – mondta végül. – Ez bölcsesség! Hallod-e, Gezza, senkinek egy szót sem! Ezeknek az embereknek a titka csakis a miénk lehet.

– Emberek?! Te embereknek tartod őket?

– Természetesen. Nem olyanok, mint mi, de emberek.

Így született meg az a mondat, amelyet Den később számtalanszor megismételt.

A JÖVEVÉNYEK

Gezza legjobban a jövevényeknek a házukban eltöltött első napjaira emlékezett. A későbbiek összefolytak az emlékezetében, s nem tudta volna megmondani, mikor történt egyik vagy másik esemény.

Szinte mindennap megmutatkozott valamiben, kis vagy nagy dologban a kék vendégek földi emberek számára érthetetlen hatalma.

„A tudás erőt ad nekik!” – mondogatta Den.

A jövevények elfogadták Den meghívását, hogy vegyenek részt egy nagyszabású templomi szertartáson. Korán érkeztek, amikor még üres volt a templom. Éppen abban a pillanatban toppantak be, amikor egy elmezavarodottat akartak a szent tűzbe vetni.

Az alpapok már megfogták a nőt, aki esztelenül nevetett, és egy mély benyílóhoz vitték, ahol a szent tűz lobogott. Ekkor lépett a templomba a négy jövevény.

Mint mindig, most is rögtön tudták, mi történik itt. Már semmi kétség nem fért ahhoz, hogy az ő gondolati parancsukra eresztették el váratlanul az alpapok a nőt, kétlépésnyire a benyílótól.

Az egyik jövevény ismét Denhez fordult azzal a kéréssel, engedje meg, hogy meggyógyítsa az elmebajos nőt. Den örömmel beleegyezett. Semmi oka nem volt rá, hogy a halálát kívánja a városi nőnek, aki nem volt rabszolga. Annál jobb, ha kigyógyítják, és normális ember lesz belőle.

A nő abbahagyta nevetését, amikor a jövevény kezét a fejére helyezte. A szemébe nézett, amelyet életében először látott, s tekintetében nem volt sem csodálkozás, sem félelem. A gyógyítás nagyon sokáig tartott. De amint a jövevény levette kezét a nő fejéről, az ismét nevetni kezdett.

Den várt. A templom néhány papja állt mellette a rémülettől megdermedve.

A jövevény lehorgasztotta fejét, lerítt róla a kétségbeesés. Den tudta, hogy a gyógyítás nem sikerült, s örült neki. Bármit mondott is az embereknek, de hogy a jövevények nem istenek, ebben maga sem volt teljesen biztos. Most aztán bebizonyosodott. Az istenek mindenhatók, különben nem istenek. A jövevények nem tudták meggyógyítani a nőt, tehát nem mindenhatóak.

– Nem lehet meggyógyítani? – kérdezte.

– Sajnos, nem. De kegyelmezz meg neki! Ne ítéld erre a kínhalálra!

– Nem én végzem ki – felelte Den –, hanem a törvény. A szent tűzhalál nem büntetés, hanem jótétemény, így halnak meg az istenség szolgái, ha idő előtt akarnak meghalni.

Intett a papoknak.

Ám a nő hirtelen összeesett. Den föléje hajolt, és látta, hogy halott. Akaratlanul a jövevényre pillantott. Az nyugodtan válaszolta:

– Én öltem meg. A tűzhalál fájdalmas. Nem akartam, hogy kínok közt haljon meg.

Dennek csupán másodpercek álltak a rendelkezésére. Tudta, hogy a jövevény szavait nemcsak ő hallotta. Mindenki hallotta, aki itt volt a templomban. Ez nyílt lázadás volt az ország törvényei, a papok akarata ellen. Dennek most azonnal hóhér kezébe kell adnia azt, aki e szavakat kiejtette a száján. Ha nem teszi meg, megfosztja magát a főpap tisztségétől.

Ám Den tudta, hogy semmi pénzért nem ejti ki azokat a szavakat, amelyeket most várnak tőle, nem ad parancsot a jövevény lefogására. Túlságosan kockázatos lenne kivégeztetni ezt a titokzatos lényt. Den nem volt biztos e határozott kísérlet sikerében.

Még mindig a nő holtteste fölé hajló előbbi pózban volt, közben feszülten kereste a kiutat.

És megtalálta. Den felegyenesedett.

– Ha te tetted volna – fordult rideg hangon a jövevényhez –, már halott vagy. De szerencsére tévedtél. A nő nem halt meg, csak eszméletét vesztette. Ez a te bűnöd, mert nem sikerült őt kigyógyítanod. Szavaid bűnös szavak, de te idegen vagy, és nem ismered törvényeinket. Megbocsátok neked. Vessétek a nőt a tűzbe! – adta ki a parancsot.

A holttest eltűnt a lobogó lángokban.

– Okos emberek – mondta Den az öccsének, amikor aznap este elmesélte neki a történteket. – Nem ismételte meg szavait. Tudta, miről van szó. De a nő valóban halott volt.

– Vajon hogyan ölte meg? – kérdezte Gezza.

– Nem tudom. Fogalmam sincs. Úgy tudnak ölni, hogy hozzá sem nyúlnak az emberhez, s fegyvert sem használnak.

– Ha akarnák, megsemmisíthetnének mindenkit.

– Ezt soha nem teszik meg – felelte Den határozottan.

A következő esetre Gezza különösen jól emlékezett.

Napról napra nőtt a rettegés a jövevények érthetetlen hatalmától. Az emberek féltek még csak a közelébe is menni Den házának. Nem kellett nekik ehhez Roz parancsa. A félelem nagyobb volt a legnagyobb kíváncsiságnál is. Amint a jövevények megjelentek az utcán, a járókelők nyomban elrejtőztek, ahová csak tudtak. Ritkán sikerült a jövevényeknek elbeszélgetni az emberekkel, pedig nyilván nagyon szerettek volna. Mindenki elkerülte őket, Denen és Gezzán kívül. Ha valakinek nem sikerült elrejtőznie előlük, és a jövevények megszólították, az illető se élő, se holt nem volt, s alig tudta kinyögni válaszát.

A rabszolgákat Den házánál még nagyobb rémület kerítette hatalmába. Kénytelenek voltak a jövevények közelében tartózkodni, és sehová nem tudtak elmenekülni előlük. Leggyakrabban ők voltak a szemtanúi annak, amikor ezek az erők működésbe léptek.

Den, aki korának legképzettebb embere volt, tudta, hogy a jövevények minden titka nagyfokú tudásukkal magyarázható, de a teljesen analfabéta rabszolgák ezt nem tudhatták. Egyedül Reni állt szóba a jövevényekkel, ha biztos volt benne, hogy Den nem látja.

Egyszer az egyik rabszolga már nem bírta tovább. Megzavarodott az állandó rettegéstől, amelyben élt. Ez a rabszolga rávetette magát az egyik jövevényre, és rácsapott a buzogányával.

Gezza az ajtóból látta a jelenetet. A rabszolgák közül csupán Reni volt jelen.

A nagy erejű ütés a jövevény fején csattant. Gezza önkéntelenül behunyta szemét, mert meg volt győződve, hogy széthasított koponyájú holttestet fog látni maga előtt.

De amikor végre ki merte nyitni a szemét, egészen mást látott. A jövevény nemcsak hogy életben maradt, hanem kiderült: semmilyen ütés nem érte. Az előtt a rabszolga előtt állt, aki megütötte, s látszott, hogy mond neki valamit. A buzogány a földön hevert.

Gezza kiment a kertbe. A rabszolga bűntettet követett el, mert meg akarta ölni a vendéget. Gezza felfogása szerint csak a legszigorúbb büntetés mentette volna fel a házigazdákat.

A jövevény mosolyogva fogadta.

– Még jó, hogy ez a gazember nem talált el – szólalt meg Gezza. – No de szigorúan megbüntetjük ezért.

– De eltalált – hallotta Gezza a váratlan választ. – Nagy erejű ütést mért rám. Látod, fegyvere kihullott a kezéből, de… de én megkérlek, tekintsd úgy, mintha nem ütött volna meg.

– Lehetetlen! – felelte Gezza. – Ha teljesíteném kérésedet, rossz következménye lenne. Az ilyesmit nem lehet büntetlenül hagyni.

– Én megértelek – szólt a jövevény. – De ezt kívüled és fogadott testvéreden kívül senki nem látta. Ő pedig hallgatni fog. Senki nem tudja meg a dolgot.

– Ő tud róla – mutatott Gezza a rabszolgára, aki még mindig mozdulatlanul állt előbbi helyén. – És elmondja a többieknek.

– Nem mond el semmit. Mégpedig azért nem, mert nem emlékszik már semmire.

– Hallotta beszélgetésünket.

– Nem hallotta. Most pedig többet ne beszéljünk erről. Most már hall mindent. Kérdezd meg tőle, mit keres itt.

Gezza egy percig sem kételkedett abban, hogy a jövevény igazat beszél, bármilyen furcsák és érthetetlenek legyenek is szavai.

– Mit keresel itt? – kérdezte a rabszolgától.

– Az úr hívott ide – felelte a rabszolga. – Idejöttem, hogy teljesítsem kívánságát. Várom, hogy az úr közölje, mit akar.

Semmi kétség: a rabszolga semmire nem emlékezett.

– Távozz! – parancsolta Gezza. – Az úrnak nincs szüksége rád.

A rabszolga eltávozott.

– Nem szólsz erről senkinek? – kérdezte a jövevény.

– Senkinek – felelte gépiesen Gezza. – De magyarázd meg, hogyan csináljátok ezt.

– Nem fogod megérteni.

– Valóban nem érezted ezt az erős ütést? Téged nem lehet megölni?

– Halandó vagyok – felelte a jövevény. – De itt csak természetes halállal halhatok meg. Az erőszakos halál ellen jól fel vagyunk vértezve. Enélkül nem indulhatnánk el ilyen útra, mint ez.

Gezza semmit sem értett ebből, de több kérdést nem tett fel. Este Den jelenlétében megkérdezte a jövevényektől:

– Nálatok vannak rabszolgák?

– Nincsenek, és nem is lehetnek – hangzott a válasz. – Az ember nem lehet rabszolga. Ez természetellenes.

– Én nem ismerek olyan országot, ahol ne lennének rabszolgák.

– Ilyen országok vannak, csak nem itt.

– Mit csináltok a foglyokkal? Megölitek őket?

– Nálunk nincsenek és nem is lehetnek foglyok. Mi nem háborúskodunk. Soha!

– Mégis kimondtad ezt a szót – szólalt meg Den. – Tehát tudod, mi az.

A jövevény arca elkomorult.

– Háborúk voltak nálunk is – mondta aztán. – De nagyon régen. Csak annyit tudunk róluk, mint amennyit általában hazánk történelméről tudunk.

– Ha nincsenek rabszolgák – mondta Gezza, és csodálkozva vonogatta a vállát –, akkor nincs, aki dolgozzon.

– Mi mindent magunk csinálunk.

– Azok is, akik uralkodnak?

– Nálunk nincsenek a ti fogalmaitok szerinti uralkodók. Minden ember egyforma nálunk.

– Az olyan ország nem tud létezni. – Gezza Denhez fordult.

Az elmosolyodott.

– Miért ne lehetnének a rabszolgák emberek? – folytatta a jövevény. – Ugyanolyan testük, agyuk van, mint nekünk. Teljesen olyanok, mint mi vagyunk.

– Nem így van – felelte Den. – Tévedsz. A rabszolgáknak fejletlen az agyuk. Olyan ostobák, mint az állatok.

– Az emberi agy fejlődése a tudástól függ. Ti nem tanítjátok semmire a rabszolgákat, s ezért tűnnek butábbaknak, mint ti vagytok. De például te… – fordult a jövevény Gezzához. – Te is alacsonyabb rendű lényeknek tartod a rabszolgákat? Hogyan nevezheted akkor testvérednek az egyik rabszolgát?

Den gúnyos pillantást vetett Gezzára.

– Téged Reni anyja táplált, és te őt a testvérednek tartod – tette hozzá a jövevény. – Tökéletesen igazad van. De miért engeditek, hogy gyerekeiteket rabszolgaasszonyok táplálják? Hiszen ők szerintetek állatok.

– Gyermekeinket mindig is rabszolganők táplálták – felelte Den, s visszafojtotta dühét, amelyet a jövevény „ostoba” szavai váltottak ki belőle. – Négylábú állatok tejét isszuk, miért ne ihatnánk akkor kétlábú állatokét is?

– Négylábú állatok húsát eszitek – folytatta a replikát a jövevény. – Ebben az esetben nyugodtan ehetitek a kétlábúak húsát is. Rendben van, hagyjuk abba ezt a témát, amely kellemetlen a számodra. Bocsáss meg.

– Nem haragszom rád. – Den felállt. – Te idegen vagy, és nálatok mások a fogalmak. Te se haragudj, ha azt mondom neked, hogy nézeteidet furcsának tartom.

A beszélgetés ezzel véget ért.

Hazafelé menet Gezza elgondolkodott az imént hallottakon. Bizonyos igazságot érzett a jövevény szavaiban. S ekkor eszébe jutott Reni.

Den nem tudta, hogy Reni tanult ember. A tejtestvérek gondosan rejtegették mindenki elől ezt a kis titkukat. Ha feltárják, Reni élete veszélybe kerül. Hiszen még a hadifoglyokat is megsemmisítették, s nem tették rabszolgákká, ha kiderült róluk, hogy írni-olvasni tudnak.

Reni ugyanolyan tudással rendelkezett, mint Den. Ebben a tekintetben egyenlőek voltak. Azelőtt Gezza soha nem gondolkodott el ezen a kérdésen. Gyerekkorában egyszerűen pajkosságból tanította Renit, később pedig már Reni kérésére. Gezza őszintén szerette gyermekkori játszótársát.

Most azonban a jövevény meglepő és először hallott szavai azt a kérdést vetették fel Gezzában: vajon Reni butább-e, mint Den vagy akár ő? Ha a rabszolgák az állatokkal azonosak, ahogy azt tartották, akkor semmiféle tanulástól nem lesznek okosabbak. Ebben az esetben Reni mindazt, amire Gezza tanította, gépiesen, nem értelemszerűen tanulta meg. Ha pedig nem…

Egymás után jutottak eszébe Gezzának Reni tettei és szavai, s megpróbálta felidézni emlékezetében beszélgetéseiket. S minél több jutott eszébe, annál világosabban rajzolódott ki előtte, hogy Reni semmiben sem marad el Dentől. Mi több, Reni olyan gondolatokat vetett fel, amelyeket most, a jövevény szavai után, Gezza sokkal érettebbnek tartott, mint Dennek ugyanebben a kérdésben kinyilvánított véleményét.

„Nem haragszom Renire – gondolta, amikor hajnal felé aludni tért. – Ő semmiben nem bűnös, s ugyanúgy szeretem, mint eddig. Törni pedig a fejem ezen többé nem fogom.”

De másnap, harmadnap is eszébe jutott, s azóta is állandóan csak erre gondolt. Az egyszerű gondolatot sokkal bonyolultabbak követték, s Gezza észre sem vette, de már más szemmel nézett mindenre, mint azelőtt. A mag, amelyet a jövevények vetettek el gondolataiban, kisarjadt.

RENI

Telt-múlt az idő, és Den Gezzával együtt egyre jobban kezdte megszokni, hogy házukban állandóan ott tartózkodnak a kék vendégek, akiket már nem is tartottak sem furcsáknak, sem szokatlanoknak. A jövevények beszédjét is annyira megszokták, hogy a két fivér már észre sem vette beszélgető partnereik hallgatását. Az sem tűnt fel nekik, hogy egyre gyakrabban gondolatban tették fel kérdéseiket, illetve hangtalanul válaszoltak. És eközben semmiféle félelmet nem éreztek. Az ember mindent megszokhat.

Den örült, hogy a jövevényeknek nem sikerült felvenni az érintkezést a többi emberrel, és hogy kénytelenek megelégedni az ő és Gezza társaságával. Ez megfelelt annak a titkos szándékának, hogy kihasználja a jövevények itt-tartózkodását egyrészt a papi kaszt hatalmának megerősítésére, másrészt pedig különösen a főpap hatalmának növelésére.

Nagyon elcsodálkozott és dühbe gurult volna, ha tudja, hogy nemcsak ő vagy Gezza beszélget a jövevényekkel, hogy van egy ember, aki hosszasan és komolyan eltársalog a vendégekkel, és hogy maguk a jövevények szívesebben beszélgetnek el ezzel az emberrel, mint vele vagy Gezzával.

Ez az ember Reni volt.

A fiatal rabszolga jogfosztott és lealázó helyzete mély együttérzést váltott ki a jövevényekből, annál is inkább, mert nagyon hamar rájöttek: azok között, akikkel csak találkoztak ebben a korai században, amelyben tévedésből „jelentek meg”, Reninek volt a legfejlettebb agya. Értelme e fiatal korszak primitív fogalmainak és kezdetleges kultúrájának súlya alatt szunnyadt, s öntudatlanul igyekezett megérteni a környező világ lényegét, akár a száraz szivacs, mindig szomjasán itta be a tudás nedvét.

A jövevények szívesen válaszoltak Reni kíváncsi kérdéseire. A fiatal rabszolga csak tudni akart, minden önző érdek nélkül, nem úgy, mint Den. A jövevények könnyen rájöttek a főpap szándékára, amellyel semmiképp nem rokonszenvezhettek.

Reni agya tiszta lap volt, amire bármit fel lehet jegyezni. A jövevények jól tudták: azzal, hogy tanítják, a rabszolgát halálos veszedelemnek teszik ki. S ezért nagyon óvatosak voltak. Földi tartózkodásuk utolsó napjáig senkinek még csak sejtelme sem volt ezekről a „lázító” beszélgetésekről. Ebben maga Reni nyújtott nekik nagy segítséget, aki hamarabb rájött, mint két ura, hogy a jövevényekkel becsukott szájjal is lehet beszélni.

A jövevények három holdat töltöttek a Földön, más szóval mindössze nyolcvan napot. Reni számára ez a rövid időszak annyit jelentett, mintha másodszor született volna meg. A jövevények, amikor eltávoztak a Földről, egy egészen más embert hagytak itt.

Valahányszor a fiatal rabszolga kifejezte háláját, mindig ugyanazt a rejtélyes választ kapta: „Ez a mi érdekünkben történt.” Mit jelentettek ezek a szavak, Reni nem tudta…

Den és Gezza kelletlenül és csodálkozva vette tudomásul a jövevényeknek azt a bejelentését, hogy indulniuk kell.

– Hová mentek? – kérdezte Den. – Csak nem érzitek rosszul magatokat a házamban?

– Örökre megőrzünk jó emlékezetünkben benneteket – felelte az egyik jövevény, aki közölte velük a hírt. – De nem maradhatunk itt örökre.

– Igen, ezt mondtatok – szólt Den elgondolkozva. – De én nehezen tudom elképzelni, hogy a föld alatt legyen az otthonotok.

A jövevény fürkésző pillantást vetett Denre, és felsóhajtott.

– Bárhol legyen is – szólalt meg –, vissza akarunk oda térni.

– Hajóra nincs szükségetek?

– Nincs, mi oda megyünk, ahonnan jöttünk.

– A föld alá? De hiszen te magad mondtad, hogy a földi emberek segítsége nélkül nem tudtok hazatérni.

– Eljövünk majd újra. De már más emberek közé.

– Bocsáss meg, de én semmit nem értek. Szavaidnak nincs értelme.

– Csak a te számodra nincs. – A jövevény témát változtatott. – Még nem döntöttünk – folytatta –, mit csináljunk a gömbbel. Hárman közülünk azt mondják, hogy itt kell hagyni nektek. Azt hiszik, hogy hasznotokra lesz, hogy tudástokat előbbre viszi, segít a jövő nemzedéknek megérteni, hogy a világon sok minden van, amit még nem ismernek. Én nem értek velük egyet, ám egyedül vagyok, és nem szállhatok szembe hármójuk akaratával. A gömb valószínűleg itt marad. De tanácsot jogom van adni: semmisítsétek meg a gömböt és az asztalt, dobjátok őket a tengerbe. Tegyétek ezt meg, mert ezzel jót fogtok cselekedni.

Még azon a napon a jövevények elmentek. Den és Gezza elkísérték őket, és látták, amint a négy vendég eltűnik a föld alatti rejtekhelyen. A gödröt, amely valamikor Gezza szeme láttára képződött, nyomban betemették. A jövevények kérték meg erre őket. Csak később született meg Denben a gondolat, hogy a föld alatt járatot vágasson az ajtóhoz.

Nem teljesítette a jövevény tanácsát. Eleinte arra gondolt, hogy majd később megteszi: nagyon érdekelték őt a képek, amelyeket már ő is meg tudott jelentetni az asztallapon, mert a jövevények megtanították rá. Aztán megszokta, hogy mindennap meglátogassa a hétszögletű szobát, és már nem tudott volna megválni a csodálatos készülékektől.

A képek sohasem ismétlődtek meg pontosan. Mindig mások voltak, mintha élőképek lennének. Ha pedig megjelent egy város vagy egy táj, amelyet Den már látott, akkor sem volt ugyanaz.

Hogy miért volt ez így, ezt Den képtelen volt megérteni. Nem hitt a jövevényeknek, hogy a képeket nem a gömb „rajzolja” az asztal lapjára, hanem azok a gömb révén a jövevények hazájából érkeznek, s azért közvetítik, hogy a gömb bemutathassa őket. Ez már meghaladta Den tudását.

Dent a képeknél jobban érdekelték a betűk. Órákon át nézte őket, próbálta kihámozni a jelek értelmét, amelyeket betűknek tartott. De ugyanolyan érthetetlenek maradtak a számára, mint az első napokban voltak.

A jövevények elmentek. Betemettették magukat a földbe. És eltűntek. De hát hová tűnhettek el? Azt mondták, hogy ismét előjönnek, de más emberek közé. Vajon mit jelenthettek ezek a szavak?

Den gondolatai kavarogtak, s nem találtak választ a kérdésekre.

Gezza ijedten és sajnálkozva figyelte bátyját. Den rohamosan és érthetetlenül öregedett. Már semmiben sem emlékeztetett a régi Denre. Most egy fiatalos szemű, ingerlékeny, rosszindulatú, ragadozó természetű, megrokkant öregember volt.

A rabszolgák élete pokollá vált. Mintha csak bosszút akarna állni kudarcaiért, a legcsekélyebb vétségért ridegen és kegyetlenül büntette őket, nem kegyelmezett sem fiatalnak, sem öregnek, de még a gyerekeknek sem. Gyűlölték, és féltek tőle, mint a rossz szellemtől.

Den tudta, hogy halála után minden a régi lesz megint. A főpap kísérteties hatalma szertefoszlik, mint a füst. Tehát át kell adnia ezt a hatalmat egy olyan embernek, akitől ugyanígy fognak félni. Ez az ember csakis Gezza lehet, és Den megtette öccsét Moor templomának első papjául, jóllehet Gezzának fiatal kora miatt nem volt joga ilyen magas tisztségre.

Tizenkét hold alatt a két fivér csaknem teljesen elidegenedett egymástól. Gezza, aki lágy természetű és viszonylag jóindulatú volt, egyre kevésbé szerette bátyját, aki csak ritkán engedte meg, hogy jelen legyen a képek megjelenésénél. Pedig Dennek át kell adnia Gezzának mindent, amit sikerült megtudnia a jövevényektől, és amit mások előtt titokban kell tartani. Bármilyen kevés is volt a vendégektől szerzett tudás, így is sokszorosan felülmúlta a kor tudományát, s az ezzel a tudással rendelkező ember mindig uralkodni fog.

Reni, Gezza legnagyobb meglepetésére, ezt mondta:

– Már régen észrevettem. Néha Den (ha Gezzával négyszemközt volt, mindig nevén említette Dent) megparancsolta, hogy segítsek ráadni a díszruhát. Felfigyeltem, hogy ujjaim besüppednek a testébe, és Den ezt észre sem veszi.

– És nem rémültél meg?

– Kissé megijedtem, amikor először történt – felelte Reni. – De inkább kíváncsi lettem. Sok minden olyasmi van, amit mi nem tudunk. A jövevények emberek voltak, de ők tudták ennek okát. És nem féltek. Miért kell hát nekünk félni? Inkább igyekezzünk megérteni á titkot.

– Miért gondolod, hogy a jövevények ismerték ezt a jelenséget? – kérdezte Gezza.

– Mert ők maguk is olyanok voltak.

– Ők?

– Igen. Emlékszel, amikor Lezi (így nevezték azt a rabszolgát, aki buzogánnyal támadt az egyik jövevényre) nekitámadt egyiküknek? Én láttam. A csapást a fejére mérte, de a buzogány keresztülhatolt rajta.

– Rémületemben lehunytam a szemem, és nem láttam semmit.

– Én viszont jól láttam mindent.

– Miért nem szóltál?

– Azt hittem, hogy te is láttad.

– S miért hallgattál Denről?

– Azt hittem, te is tudsz róla. Hallgattál. Úgy gondoltam, nekem is hallgatnom kell. Feltárni egy ilyen tudás titkát – veszélyes.

Ezek a szavak eszébe juttatták Gezzának a tegnapi korbácsütést, amelyet Den mért Renire. Megnézte tejtestvére meztelen hátát, és nem látta rajta a vöröseskék csíkot, amelyet oly jól ismert.

Reni elkapta tekintetét.

– Den ütése erős volt – mondta, és szép szeme elkomorult. – Nagyon erős. Nyoma sokáig ott kellett volna hogy maradjon. De én bekentem a vállam azzal a kenőccsel, amelynek készítésére a jövevények tanítottak meg. És amint látod, egy nap alatt minden eltűnt.

– A jövevények tanítottak meg?

– Miért csodálkozol?

– Miféle kenőcs az? – kérdezte Gezza válasz helyett.

– Majd megmutatom neked.

– Másokat is megtanítottál rá?

– Nem, de felhasználtam néhányszor, amikor másokon segítettem, akiket Den parancsára még kegyetlenebbül megvertek. A kenőcs mindig segített.

Gezza elmosolyodott.

– A rabszolgák bizonyára varázslónak tartanak. Nem félnek tőled és Dentől? – kérdezte.

– Nem. De ha félnek is, csak kicsit, s egyáltalán nem úgy, mint tőled és Dentől. Engem szeretnek.

– Én soha nem büntetem úgy a rabszolgákat, mint Den.

– Te úr vagy, és tőled mint úrtól félnek. De én ugyanolyan rabszolga vagyok, mint ők.

– Ha tőlem függne, Reni, te már rég nem lennél rabszolga.

– Ezt tudom.

Gezza gyengéden átölelte Renit.

– Már nem is fáj a vállad?

– Amint bekentem a kenőccsel, a fájdalom nyomban megszűnt.

– Mondd csak, mikor és miért tanítottak meg a jövevények erre?

– Nem emlékszem. Ők ajánlották fel, hogy megtanítanak rá. Nagyon jóindulatúak voltak velünk.

– Szerintem Den nem tud erről a kenőcsről.

– A jövevény azt mondta nekem: „Ha valaki tudomást szerez róla, elveszik tőled a kenőcsöt, és megtiltják a készítését. Őrizd a titkot, és csak megbízható társadat avasd be a titokba.” Minket emberszámba vettek – tette hozzá Reni keserűen.

MÁSODIK RÉSZ

KÉT BESZÉLGETÉS

Gezza könnyen meglelte a kerti lugasban a titkos ajtót, amelyről Den beszélt neki.

Az ajtó egyébként olyan jól volt álcázva, hogy aki nem tudott létezéséről, aligha vette volna észre.

Gezza lement a föld alatti folyosóba, és megpillantotta a rejtélyes ajtót. Semmi nem változott rajta azóta, hogy a jövevényeket kísérve Dennel együtt itt jártak. Akkor másfelől jöttek, azon a járaton, amely Gezza szeme láttára képződött. Most ez a járat be volt temetve, és semmi nyoma nem maradt.

Den részletesen elmagyarázta, hogyan kell lenyomni az ajtótól oldalvást levő gombot, de Gezza nem merte megtenni.

Látta a Den által elhajított fáklyát, látta a rövid faágat mellette heverni, amellyel Den lenyomta a kiszögellést, hogy ne kelljen a kezével hozzáérni.

Minden megegyezett az elbeszéléssel. Gezza mélyen gondolataiba merülve tért vissza a lugasba.

Az a gondolat, hogy végérvényesen meggyőződjön mindenről, s belépjen a rejtekhelyre, kipróbálja magán mindazt, amit Den átélt, nem hagyta nyugton Gezzát. Nehezen tartotta vissza magát – nem félelemből, hanem csak azért, mert Reni kérte, hogy ne tegye ezt.

A lugas kedvenc pihenőhelye lett Gezzának. A föld alatti lejárat állandóan vonzotta. Tudta, hogy előbb-utóbb nem fogja bírni tovább, és kinyitja a titokzatos ajtót, bármit mondana is neki Reni.

Egyszer, amint Gezza a lugasban ült, észrevette, hogy kertjük kerítéséhez egy hordszék közeledik. Nyomban felismerte.

Mindig a legmagasabb termetű rabszolgákat választották hordszékvivőknek. Az egész országban csupán egy ember használt erre a célra apró termetű rabszolgákat: a legutóbbi háború hadifoglyait. Ez az ember Bora szépséges leánya, Lana volt. Csak az ő hordszéke volt ezüsttel kiverve, azzal a drágafémmel, amely sokkal értékesebb az aranynál. Még Bora sem engedte meg magának ezt a fényűzést.

Gezza látta, amint a hordszéket letették a földre, s egy rabszolga eléje feküdt, hogy teste lépcsőül szolgáljon. Látta, hogy Lana kilép a hordszékből, és még mindig nem akarta elhinni, hogy ő az, hogy Lana érkezett hozzájuk. A lány azonban bejött a kertbe, és feléje közeledett.

Törvény tiltotta, hogy az első pap az ország urain kívül bárkinek is elé menjen. Lana csupán az uralkodó lánya volt, s ő nem részesülhetett ebben a megtiszteltetésben. Gezza felállt, s az üdvözlés és tisztelet jeléül kissé meghajtotta a fejét.

A fiatal lány hosszú, csillogó ruhát viselt. Anyaga egy távoli országban készült, ahol ferde szemű, sárga emberek éltek. Világos gesztenyebarna haját, ami ritkaságszámba ment Moorországban, magas, fura kontyban viselte, s az egészet ezüstszálak fonták keresztül-kasul.

Gezza némán várta a váratlan vendéget. Nem mozdult a helyéről. Amikor a lány belépett a lugasba, hellyel kínálta. Jövetele célja iránt – pap létére – nem érdeklődhetett. Ez már a kíváncsiság megnyilvánulása lett volna.

– Üdvöz légy, Gezza! – szólt Lana.

– Üdvöz légy! – felelte a férfi.

– Hozzád jöttem, nem Denhez. örülök, hogy egyedül találtalak.

– Ritkán szoktam Dennel együtt lenni.

– Örülsz, hogy látsz?

– Nem vártam jöveteledet.

– Te miért nem jössz el hozzám?

– Mert az én látogatásom nem szerez neked örömet.

– Úgy hiszed?

– Ebben biztos vagyok.

– Szeretnék beszélgetni veled – mondta rövid hallgatás után a lány. – Nélküled unalmas az életem. Azóta, hogy megkérted a kezemet, állandóan csak rád gondolok, és… és sajnálom, hogy visszautasítottalak.

– Megismételhetem a kérést – mondta Gezza rekedt hangon.

Nem akarta elhinni, hogy a lány valóban kimondta ezt a mondatot. Az izgalomtól alig kapott levegőt.

– Szeretsz még engem, Gezza? – kérdezte Lana.

Hiúsága azt súgta neki, hogy tagadó választ adjon, de csak az imént mondta: kész megismételni a leánykérést.

– Igen, szeretlek, és mindig szeretni foglak – felelte Gezza, és a megalázkodástól, amelyet a lány váltott ki belőle, szinte elsápadt.

Lana felállt.

– Akkor menj az atyámhoz.

Ellentétben Gezzával, az ő arca lángolt. Csak egy szerelmes fiatalember nem vette észre a sértett büszkeség és düh kifejezését hosszúkás szemében.

– Bora már visszautasított egyszer – felelte tétován.

Lana legyűrte izgalmát, és újra leült.

– Te bizonyára nagyon csodálkozol szavaimon? – kérdezte.

– Hát bizony, Lana, nagyon.

– Nem voltam tisztában az érzéseimmel. Ha veletek, papokkal beszélünk, mindig nekünk kell az első szót kimondani, jóllehet ez lealázó egy nő számára. Vagy pedig búcsút mondhatunk álmainknak.

– Én megértelek – felelte Gezza –, és hálás vagyok neked. De miért gondolod, hogy most…

– Azért – szakította félbe Lana –, mert hallottam, amikor atyám azt mondta bátyjának, Roznak, hogy ha Den nem lenne ilyen öreg, feleségül vehetne engem.

– Den, az Den, én meg én vagyok.

– Atyám azt szeretné, ha én a főpap felesége lennék… – felelte Lana türelmetlenül.

Az effajta beszélgetésben nem volt könnyű betartani a törvényszabta követelményeket. Gezza valószínűleg megszegte volna a törvényt, ha nem támad hirtelen gyanúja. Mégiscsak furcsa! Roz és Bora gyűlölik Dent, várják a halálát. Ugyanúgy gyűlölniük kell őt is. Csak nem az jár a fejükben, hogy kibékülnek a leendő főpappal, a maguk pártjára állítják, és bátyja ellenségévé változtatják?

Bántotta a gondolat, hogy Lanát szándékosan küldték hozzá, ugyanakkor pedig saját érzései semmilyen szerepet nem játszanak ebben.

– Te nem magadtól jöttél hozzám – jelentette ki nyíltan. – Atyád küldött.

Lana csodálkozó pillantást vetett a férfira.

– Miért gondolod ezt, Gezza? Atyám nem tud jövetelemről. Soha nem engedett volna el hozzád.

Szemében könnyek csillogtak. Gezza zavarban volt. Gyengéden megfogta a lány kezét, de Lana visszarántotta.

– Ne haragudj rám – mondta Gezza. – Tudnod kell, mi váltotta ki szavaimat. Ha tévedtem, és te szeretsz engem…

– Hát kételkedhetsz ebben, amikor itt látsz? – felelte Lana büszkén.

Nem csodálkozott Gezza látszólagos hűvös magatartásán. Tudta, hogy ez bármely rendű és rangú pap számára kötelező.

– Akkor hát megpróbálkozom másodszor is – szólalt meg Gezza. – Bármivel is végződjék.

Lana felkelt.

– Várni foglak. Ég veled!

– Ég veled, Lana!

Nem merte megölelni a lányt, jóllehet a szokás így kívánta volna. Hiszen az, ami itt történt, szerelmi vallomás volt. Gezza látta, hogy a lánynak fájnak az ő iménti szavai, és már bánta, hogy kimondta őket.

Lana elment. Egyszer sem fordult vissza. Gezza tekintetével kísérte a hordszéket, míg csak el nem tűnt a kanyarban.

Ennek a beszélgetésnek volt valami zavaros, kellemetlen íze.

Gezza azonban annál sokkal jobban szerette a lányt, hogy elemezze szavait és tetteit. Végül úgy könyvelte el a dolgot: csak rémlett neki, hogy Lana szávai hamisan csengtek.

Den többször ajánlotta Gezzának, beszéljen Borával, de ő mindig megtagadta. Nem akarta, hogy szerelme kényszerből jöjjön hozzá. Most Lana maga jelentette ki, hogy szeretne férjhez menni hozzá.

Annak ellenére, hogy Gezzát kétségek mardosták, boldog volt…

DOB TERVE

Gezza már másnap elindult Borához. Boldogságát egy órával sem akarta elodázni.

Bora szívélyesen fogadta, már amennyire vele született durvasága engedte. Rajta kívül még három főnemes volt a szobában: két tartományfőnök és egy hadvezér. Ezek felálltak, amint belépett Moor templomának első papja, és tiszteletteljesen üdvözölték. Gezza azt várta, hogy elmennek, de azok – nyilván tiszteletből – mind a hárman maradtak.

Bora udvariatlanul – Gezza már ismerte erről az oldaláról – megkérdezte, minek köszönheti a magas vendég látogatását.

Gezzának mások előtt kellett beszélnie.

Bora végighallgatta a kérést, aztán ügyetlenül úgy tett, mintha elgondolkozna.

– Nagy megtiszteltetésben részesítesz engem – szólalt meg végül. – Ezt nem vártam. Szóval feleségül kéred Lanát?

– Igen, ez a kívánságom – felelte Gezza, mert csodálkozott az ostoba kérdésen.

– Nagy megtiszteltetés – ismételte meg Bora. – Igaz, én azt szerettem volna, ha Lana a főpap felesége lesz, de már most is majdnem az vagy. Den után te leszel a főpap.

– Ez nem következik be egyhamar. – Gezza kötelességének tartotta kimondani ezt a mondatot.

– Den öreg, nagyon öreg. – Bora, úgy látszik, nem tudta, mit mondjon még, és Gezza szívét összeszorította a félelem. Hátha másodszor is kosarat kap, méghozzá tanúk előtt? Akkor Lana örökre elveszett a számára. – Igazad van – folytatta Bora –, Den még sokáig élhet.

„Ostobaságot követtem el – gondolta Gezza. – Meg kellett volna fogadnom Den tanácsát.”

– Hát akkor neked adom Lanát – mondta Bora váratlanul.

Nem volt képes betartani Roz tanácsát: elhúzni a beszélgetést, és nem mondani mindjárt igent. – Lana a tiéd, és légy vele boldog, mint amilyen boldog én voltam az anyjával, Vadával.

Bora nehézkesen felkelt, és egy lépést tett Gezza felé. Ha nincsenek jelen idegenek, Gezza bizonyára talált volna ürügyet, hogy kitérjen a hagyományos ölelés elől, de tanúk jelenlétében ezzel halálosan megsértette volna Borát. Gezza megfeszítette izmait, és hagyta, hogy jövendő apósa megölelje. Csontjai valósággal ropogtak, de Gezza vissza tudta fojtani fájdalmát, sőt még mosolygott is. – Köszönöm neked, leendő atyám! – mondta kissé lihegve.

Azt, hogy Lana beleegyezett-e, senki egy szóval sem említette. A lányoktól általában nem szokták kikérni véleményüket, de Lanának, mivel atyja magas állású személy volt, jogában állt férjet választani. Borának említést kellett volna tennie Lana beleegyezéséről. De vágyálmának valóraválása annyira megrészegítette Gezzát, hogy észre sem vette ezt a furcsaságot.

A jelenlevők gratuláltak a vőlegénynek.

Aztán átkísérték Rozhoz, a menyasszony nagybácsijához, és Gezzának egy újabb rokoni ölelést kellett elviselnie.

A boldogságtól majdnem megzavarodva tért haza. Nyomban parancsot adott, hogy keressék meg Renit. Amikor a fiú megjelent, beszámolt neki sikeréről.

Reni arca elkomorult.

– Nekem ez nem tetszik – mondta. – Az effajta fordulat ok nélkül nem történik.

Gezza csodálkozva nézett rá. Reni elmosolyodott, amikor észrevette ijedt arcát.

– Örülök, hogy sikerrel jártál – mondta. – Majd holnap beszélgetünk.

– Miről?

– Elmondom neked néhány gondolatomat.

– Nem értek semmit.

– Majd holnap megérted.

Csakhogy másnap sem értette meg, helyesebben nem akarta megérteni, amit Reni mondott neki.

– Egészen egyszerű dolog – ellenkezett. – Lana szeret engem, s meggyőzte atyját, hogy nincs értelme Denhez mennie, aki úgyis hamarosan meghal. Bora azt szeretné, ha leánya a főpap felesége lenne. Az is lesz. Ennyi az egész.

– Meséld el még egyszer – kérte Reni –, minél részletesebben, egyetlen szót se hagyjál ki, egyetlen kis apróságot sem, amit Lana mondott neked. Mit mondott neked Bora, és milyen hangnemben? Mit mondott Roz?

– Ma olyan furcsa vagy, Reni. Miért kell tudnod mindezt? Valami összeesküvést sejtesz benne? Ki ellen? Ellenem? Ostobaság, elvégre Lanát hozzám akarják adni nőül! Den ellen? Nincs értelme, hogy összeesküdjenek ellene, hiszen meggyőződésük, hogy Den úgyis rövidesen meghal. Bora beleegyezését az váltotta ki, hogy nagyon szeretné, ha rokonságba kerülne a főpappal. Ennek van értelme. De nekem mi közöm hozzá! Szeretem Lanát, s ő az enyém lesz. Más nekem nem is kell. Azt pedig már rég elhatároztam, hogy Roznak és Borának visszaadom a teljhatalmat, és meg is teszem ezt, amint főpap leszek. Nem tetszik nekem az a mesterkélt helyzet, amelyet Den teremtett. Te ezt jól tudod, Reni.

Reni felsóhajtott. Kár beszélnie Gezzával! Megrészegült a boldogságtól, és nem képes megérteni nyilvánvaló dolgokat.

– Ahogy akarod – mondta. – örömömben nem kételkedhetsz. Boldog vagyok, mert boldog vagy. De engedd meg, hogy vigyázzak rád.

– Vigyázni rám? – Gezza jót_ nevetett. – Azt kell hinnem, hogy halálos veszedelemben forgók. Nem vagy észnél, Reni. De tégy úgy, ahogy jólesik neked.

– Valami veszélyt érzek – mondta Reni mély meggyőződéssel a hangjában. – De ez az érzés homályos, bizonytalan. Gyanús nekem ez az egész história. Lana váratlan megjelenése, Bora gyors beleegyezése – mindez nagyon furcsa.

Gezzának eszébe jutott, hogy amikor Lanával beszélgetett a lugasban, neki is halvány gyanúja támadt, s ezért most úgy érezte, hogy Reni szavaiban van valami igazság. De szeretett volna hinni felhőtlen boldogságában, s nyomban elhessegette magától a kellemetlen emléket. Eltávozott, magára hagyta Renit.

A fiatal rabszolga sokáig ült a lugasban, s megpróbálta elemezni gyanúját. Gezza utolsó szavai új gondolatokat sugalmaztak neki. Bizony, Gezzának tökéletesen igaza van! Egy pap felesége sohasem lehet bárki másnak a felesége, még egy másik papnak sem. De Lana még nem Gezza felesége. Hátha itt rejlik a veszély? Den megölése Roznak előnyös. De Bora kikosarazta Gezzát, és Roznak arra kell gondolnia, hogy az új főpap ellenségesen fog viselkedni velük. Másrészt, ha Gezza szintén meghal, ez felkelti a papok gyanúját. A papok soha senkinek nem bocsátanak meg semmit. Hány embert találtak halva saját házában, akik ilyen vagy olyan mértékben megsértették e mindenható kaszt érdekeit, és senki nem tudta megmagyarázni hirtelen halálukat. A papoknak sok megbízható, kipróbált eszközük van, amelyeket senki sem ismer. De ha Gezza úgy hal meg, mint Lana vőlegénye?…

Reninek váratlanul eszébe jutott egy apróság, amelyet Gezza alighanem véletlenül említett. Tanúk jelenlétében beszélgetett Borával!

Reni felugrott izgalmában. Hát persze! Pontosan ez a körülmény leplezi le Roz tervét. Az egész ország tudomást szerez arról, hogy Bora odaígérte lányát Gezzának. Ki gyanakodna arra, hogy Roz ölette meg Gezzát, aki Roz unokahúgának a vőlegénye? Gezza nem a házasságkötés után, hanem előtte forog veszélyben!

Reninek az volt az érzése, hogy most már mindent ért. Gezzára mindennap, minden pillanatban vigyázni kell egészen addig, amíg Lana nem lesz a felesége.

Az eszébe se jutott, hogy Dent is veszély fenyegeti. Ha Den meghal, mindenki szabadon fellélegzik.

Elhatározta hát, hogy árnyékként kíséri mindenhová Gezzát. Gyakran aludt vele egy szobában, most majd mindennap együtt alszik vele. Vigyázni fog, hogyan készítik el Gezza számára az ételeket. Hiszen Roz csakis méreggel teheti el láb alól. Azt nem kockáztatja meg, hogy bérgyilkost küldjön a főpap házába. Noha ez sincs kizárva.

Roz nem vesztegette az időt. Amint megoldódott Lana házasságának kérdése, és elegendő nap telt el ahhoz, hogy az eseményről tudomást szerezzen az egész ország, akcióba lépett.

Bizalmi embere a feketék országából való rabszolga volt, akit Dobnak hívtak. Behívta a hálószobájába. Hűségében Roz soha nem kételkedett. Dob inkább feldaraboltatja, elevenen elégetteti magát, semmint elárulná ura szándékait.

Az uralkodónak tudnia kell mindent alattvalóiról, különösen azokról, akik közel állnak az uralkodó körökhöz. Dob kötelessége volt kémkedni a magas rangú tisztviselők házában. Erre a célra felhasználta a rabszolgákat, mivel maga is rabszolga volt, és nem ébresztett bennük gyűlöletet, amit az elnyomottak mindig éreznek elnyomóik iránt. Jóllehet a besúgók jól ismerték Dob kiváltságos helyzetét, ezt nem a hátrányára írták, hanem ellenkezőleg, előnyére, mert Dob szépen megjutalmazhatta őket szolgálataikért.

Miután végighallgatta urát, Dob elgondolkodott.

– Akaratodhoz végrehajtót, uram, nem nehéz találni – mondta aztán. – A főpapról van szó. Ha az én emberemet elfogják és leleplezik, szörnyű büntetés vár rá.

– Gondolkozz rajta – így Roz. – Az illetőt nem szabad elfogni. Akkor a papok mindenről tudomást szereznének.

– Nem szabad eltitkolni. Sőt, Dent úgy kell megmérgezni, hogy arról mindenki, az egész nép, az egész ország tudomást szerezzen.

– Mondom, hogy megzavarodtál, szegény Dob!

– Egyáltalán nem, uram.

– A méregkeverőt nyomban nyakon csípik.

– Feltétlenül, és ez a jó.

– Nem értelek.

– Minden olyan egyszerű, uram. Den rabszolgái gyűlölik urukat. Azt mindenki elhiszi, hogy egyikük megölte urát. Gezzának van egy Reni nevű rabszolgája. Gezza a testvérének tartja, Den viszont nem tekinti annak. Nemrég megkorbácsolta Renit. Reninek több oka van gyűlölni Dent, mint a többinek. Tudod-e, uram, hogy ennek a Reninek ugyanolyan képzettsége van, mint Gezzának?

– Micsoda?! Hogy merte megszegni a törvényt?!

– Gezza megtanította mindarra, amit ő tudott.

– Ez a Reni holnap meghal.

– Várj még a kivégzésével, szükségem van rá.

– Csak nem őrá akarod bízni a dolgot?

– Nem, uram. Reni nem egyezne bele, és elmondaná Gezzának. Ő arra kell nekem, hogy felelősségre lehessen vonni Den haláláért. Renit a papok fogják kivégezni. Gezzát sem lehet majd semmiért felelősségre vonni. Lana férjére nem szabad foltnak esni, hogy főpap lehessen.

– Nagyon okos vagy, Dob – mondta Roz.

– Igyekszem a hasznodra lenni, uram – felelte Dob szerényen. – Alkalomadtán megemlíted Gezzának, hogy tudsz a bűnéről, s ő örökre hálás lesz neked, amiért nem árultad el. Hiszen ha tudomást szereznek tettéről, biztosan megfosztják a főpapi tisztségétől.

– Valóságos kincsesbánya vagy, Dob! De ki hajtja végre a tervedet? – Roz örömmámorban úszott.

– Van egy alkalmas emberem. A neve: Moa, aki már régóta szolgál engem, jóllehet nem is rabszolga. Kezemben tartom, mert ismerem bűnös titkát.

– Miféle titkot?

– Lopkodja a te kertedbe torkolló csatorna vizét, uram – felelte Dob lehalkítva a hangját.

– Régóta tudsz erről, és mégis hallgattál? – kérdezte Roz mérgesen. – Látom, Dob, te nem mindent közölsz velem. Te elhallgattad Renit… most meg ezt a Moát…

– Azt, hogy Reninek képzettsége van, csak tegnap tudtam meg – magyarázta Dob nyugodt hangon –, amikor elmondták nekem Reni és Gezza kihallgatott beszélgetését, uram. Moára pedig szükségem volt. Tehát neked is szükséged volt rá. Most is szükség van rá. A vízlopás nem olyan nagy bűn – fejezte be Dob, és vállat vont.

– Tudod mit, Dob! – szólt Roz felháborodottan. – Ha nem te volnál… Ezekért a szemtelen szavakért bármely rabszolgának a fejét vétetném. Érted-e?

Dob elmosolyodott.

– Engem is kivégeztethetsz, amikor csak akarod, uram – mondta végül.

Roz hallgatott. A rettegett uralkodó megszokta rabszolgája fegyelmezetlenségeit, és megbocsátott neki mindent. Dobra szüksége volt.

– Rendben van – mondta. – Beszámoltál nekem két bűnösről. Mind a kettőre szükséged van. De én mind a kettőt kivégeztetem.

– Den halála után, uram.

Roz újfent hallgatott. Észre sem vette, de már régóta alávetette magát Dob szellemi fölényének, mindig és mindenben egyetértett vele. Dob ezt tudta, és az egyetlen ember volt az országban, aki egyáltalán nem félt Roz haragjától.

– De ez a Moa ismer téged – szólalt meg Roz. – Hogyhogy nem félsz feltárni neki ilyen titkot?

– Moa hallgatni fog, uram – felelte Dob.

AZ ÜNNEP ELŐESTÉJÉN

Végre elérkezett az ünnep napja, amikor Gezzának az ősi szokás szerint meg kell ünnepelnie azt, hogy Bora feleségül adja hozzá a lányát.

Den örült az alkalomnak, amikor kimutathatja vendégszeretetét, és ugyanakkor felújíthatja az elmúlt időben megszakadt kapcsolatokat a befolyásos emberekkel, lerombolhatja a meg nem értés és félelem falát, amely közte és mindenki között húzódott attól a naptól kezdve, hogy házában megjelentek a jövevények.

– Végre – sóhajtott fel Reni is megkönnyebbülten, amikor Gezza közölte vele, hogy az ünnepséget másnap tartják. – Szóval már csak holnap estig kell vigyázzak rád. Már kezdtem azt hinni, hogy ez a nap sohasem jön el.

– Elfáradtál, szegény Renim! De most már látod, hogy aggodalmad felesleges volt.

– Azt gondolod? – kérdezte Reni jelentőségteljesen. – Márpedig én ezen az utolsó napon még éberebb leszek, egészen addig, amíg Bora ki nem jelenti mindenki előtt, hogy Lana a tiéd, míg ki nem üríti poharát lánya vőlegényének az egészségére. Nagyon megkérlek: a lakoma elején semmit ne egyél és ne igyál. Kár, hogy nem állhatok a hátad mögött, és nem szolgálhatlak ki.

– Mellettem fogsz állni – felelte Gezza. – Den megengedte, hogy Bora háta mögé állítsalak. De nem tehetem meg, hogy ne igyam a vendégek egészségére.

– Én már előre megtöltöm a kupádat. Ezt senki sem veszi majd észre.

Gezza felnevetett.

– Ám legyen – mondta aztán –, ha ez örömödre szolgál.

A rabszolgák a házban már alig álltak a lábukon. Az egész házat a padlótól a mennyezetig virágokkal és levélfüzérekkel díszítették fel. Sok száz fáklyát és olajmécsest rejtettek el ügyesen a kertben. Adott pillanatban egyszerre kellett valamennyinek meggyulladnia. A lakomaterem üvegházhoz hasonlított. Den parancsára az ország minden temploma elküldte pincéjéből a legritkább ételeket és italokat.

Den le akarta nyűgözni vendégeit ezzel a pompával. Tudta, hogy valami szokatlant várnak tőle, hogy mindenki biztosra veszi: a jövevények eddig ismeretlen erőkkel ruházták őt fel. Gyötörte az a tudat, hogy tehetetlen. Vajon pótolja-e a lakoma pompája a csodákat? Nem csökkenti-e a titokzatosság nimbuszát, amely övezte, és amely oly sok előnnyel járt? Hiszen a pompa nemcsak az ő kiváltsága, hanem sok emberé is.

Ebből a nehéz helyzetből öccse segítette ki Dent. Gezza, miután végighallgatta bátyja kételyeit, megígérte, hogy gondolkodik a dolgon, és másnap reggel valóban olyasmit javasolt, amire Den soha nem jött volna rá.

– Vajon lehet-e? – kérdezte Den, s hangjából kételkedés és reménykedés is kicsendült.

– Miért ne? – Gezza egyetlen szóval sem árulta el, hogy a meglepetés eszköze Reni ötlete volt. – A jövevény azt tanácsolta, dobjuk a gömböt a tengerbe. Tehát kézbe vehető, és átvihető egy másik helyre.

– Félek hozzányúlni – felelte Den őszintén.

– Én is, de rábízzuk Renire.

Ezt a javaslatot Den nagyon is természetesnek tartotta. Ha fennáll a legcsekélyebb veszély, tegye ki magát neki a rabszolga. Den nem tudhatta, hogy Gezza, amikor ezt mondta, csak Reni kérését teljesíti.

– És ha a gömb itt nem gyullad ki?

– Ezt jó volna ellenőrizni – ismételte meg Gezza újfent Reni szavait. – De én nem hiszem, hogy a gömb csak az asztal fölött világít. A rejtekhelyen sincs asztal, márpedig te magad mondtad, hogy ott egy ugyanilyen gömb világít.

– Mikor csináljuk meg?

– Közvetlenül az ünnepség előtt. Még jobbat lehetne csinálni: behozni a gömböt a többiek jelenlétében. De nagy kudarc lenne, ha nem gyulladna meg.

– Kipróbálhatjuk előtte – mondta Den, akit fellelkesített Gezza ötlete.

Ha az ötletet siker koronázza, az egész ország elámul, s hulláma soha nem ül el! Az ilyesmit nem szokták elfelejteni.

– Hívd be Renit!

Reni nyomban megjelent. Mélyen meghajolt. Jóllehet tudta, miért hívatták, arcáról nem lehetett leolvasni semmit.

Den már jóval előtte eltávolított minden rabszolgát. A teremben nem tartózkodott senki.

– Reni – szólalt meg Gezza –, menj fel a hétszögletű szobába, és hozd le a gömböt.

A feszült várakozás percei következtek.

Gezza valószínűleg sokkal jobban izgult, mint Den. Bármit is mondjanak, a jövevények titokzatos gömbje akaratlanul félelmet váltott ki nemcsak a népből, hanem belőle is.

Elég sokáig kellett várniuk. Reni, nem tudni, miért, késett. Gezza már komolyan kezdett nyugtalankodni.

Végre felhangzottak léptei, és a küszöbön feltűnt a fiatal rabszolga bronzvörös alakja. Kezében tartotta a fekete gömböt.

Gezza megkönnyebbülten felsóhajtott.

Reni kemény léptekkel, látszólag teljesen nyugodtan, elindult a szoba közepe felé, fellépett a padra, onnan az asztalra, majd kinyújtotta karját, és feje fölé emelte a gömböt.

– Parancsolj, uram – mondta Reni.

Gezza rájött: az óvatos Reni azt akarja, hogy a felelősség Dent terhelje azért, ami most bekövetkezhet. Ki tudja, a gömb egyszer csak nem marad függve a levegőben, hanem leesik és összetörik. Ebben az esetben Den féktelen dühe Renire zúdulhat.

A főpap hallgatott, valószínűleg nem merte kiejteni azokat a szavakat, amelyeket Reni várt tőle.

– Véghez kell vinni a dolgot – szólalt meg Gezza.

– Ereszd el a gömböt! – parancsolta Den.

Reni eleresztette, és gyorsan leugrott a padlóra.

A gömb nem esett le! Az asztal fölött függött, titokzatosan, érthetetlenül. Semmi nem tartotta, és pusztán természetellenes helyzete is félelmet váltott ki a jelenlevőkből.

Mind a hárman ijedten nézték, még Den is, aki mindennap látta. Reni maga sem hitte, hogy kézbe merte venni ezt a gömböt, és idehozta. Csodálkozott a saját bátorságán.

– Vendégeink szétszaladnak – jelentette ki Gezza.

– Ezt soha nem merik megtenni – felelte Den. – De a gömb nem világít.

Teljesen megfeledkezett arról, hogy százszor belépett a hétszögletű szobába, s mindannyiszor nem világított a gömb. Mindig megérkezése után gyulladt ki.

Valóban, alig mondta ki e szavakat, a gömb kigyulladt.

Az asztal fölött egy kis napocska világított. Olyan éles fénnyel ragyogta be a hatalmas termet, amelyben két oszlopsor tartotta a mennyezetet, amilyen világos felépítése óta nem volt. A legtávolibb sarkait is vakító fény ragyogta be.

– Ilyet nem látott soha senki! – suttogta Den. – Köszönöm neked, Gezza!

Hosszan és alaposan megvitatták a gömb megjelenésének ceremóniáját. Gezza fogja behozni. Mindenkinek azt kell majd hinni, hogy csakis pap nyúlhat hozzá a gömbhöz.

Ugyanezen a napon este, amikor Den szokásához híven felment a hétszögletű szobába, váratlan és súlyos csapás érte. A képek az asztalból eltűntek.

Bárhogy is nyomkodta Den a két kiszögellést, semmi nem jelent meg az asztal titokzatos mélyén. A gömb továbbra is egyenletesen fehér fénnyel világított, a keskeny sugár nem akart feltűnni, és csak a fény vált egyenetlenné, vibrálóvá abban a pillanatban, amikor Den keze hozzáért a rejtélyes gombokhoz.

Eddig még soha ilyesmi nem fordult elő.

Den kétségbeesésében parancsot adott, hogy hívják oda Gezzát, s amikor megjelent, a szitkok özönét zúdította rá.

– De hát mit követtem én el? – mentegetőzött Gezza. – Te magad egyeztél bele, hogy Reni hozza le a gömböt.

– A szent tűzbe vetem én a te Renidet! – dühöngött Den. – Átkozott légy, és átkozott legyen az ostoba ötleted!

– Ma délután megköszönted nekem ezt az „ostoba ötletet” – felelte Gezza, és vállat vont. – Ki tudhatta, hogy ez történik? Én sem értem, mi a Reni bűne, s miért kellene őt elégetni? A mi parancsunkat teljesítette.

– Hát akkor most mit tegyünk? – kérdezte Den, hirtelen lecsillapodva.

– Nem tudom.

Sem Den, sem Gezza, de még Reni sem tudott volna soha rájönni, hogy egyszerű, jóllehet valószínűtlen összetalálkozás történt. A gömb hibátlan volt. Sok évszázaddal később az emberek hasonló esetben ezt mondták: „Véget ért a közvetítés.” De ebben a korban senkinek nem juthatott eszébe ilyen gondolat, annak ellenére, hogy a jövevények többször elmondták, hogy a képeket nem a gömb készíti, hanem a gömb közvetítésével érkeznek szülőbolygójukról.

Körülbelül ebben az időben pedig Dob ott állt Roz előtt, és jelentette neki, hogy minden készen áll, és az ítélet Den fölött végrehajtható.

– Mindent számításba vettél? – kérdezte Roz.

– Mindent, uram!

– Emberedben sem csalatkozunk?

– Soha, uram! Készen áll, hogy parancsomat végrehajtsa.

– Biztos vagy benne, hogy hallgatni fog?

– Majd Gezza készteti hallgatásra.

– Magyarázd meg, Dob!

– Mindent saját szemeddel látsz majd, uram.

– Hogyhogy?

Roz jelenléte Den halálánál fontos része volt Dob tervének. És nem tévedett, mert alaposan kiismerte az uralkodó természetét.

Roz nem bírja majd magában tartani, és közli Gezzával, hogy tudomása van róla: a pap megszegte a törvényt, amikor egy rabszolgát tanított. A többit Gezza fantáziájára kell bízni.

Dob a saját biztonságára gondolt. Jól tudta, hogy bármilyen közel álljon is az uralkodóhoz, ez őt nem menti meg, ha a papok tudomására jut, hogy részt vett a főpap meggyilkolásában.

Minden úgy történik majd, ahogy kitervelte. Moa már Roz házában tartózkodik: Dob úgy mutatta be, mint új rabszolgát. Bora hajlandó volt magával vinni őt Denékhez. A szokásoknak megfelelően Moa és Bora egy másik rabszolgája szolgálja majd ki a lakomán Dent és Gezzát. így egy csapásra három legyet üt: teljesül Roz akarata, aki halálra ítélte Dent és Renit, meghal akaratának végrehajtója, és biztonságban lesz Dob élete.

Ezen az éjszakán nyugodtan aludt.

Ugyanilyen nyugodtan aludt Gezza szobájában Reni is. Vigyázott testvérére és barátjára, s közben sejtelme sem volt róla. hogy ő forog halálos veszedelemben, nem pedig Gezza.

DEN HALÁLA

Den száznál több vendéget hívott meg az ünnepi lakomára: mindenkit, aki többé-kevésbé jelentős állást töltött be. Senki nem hárította el a meghívást. Azonkívül, hogy ez veszélyes lett volna, mindenkit vonzott e ház titokzatossága, amelytől oly régóta félt a város és az egész ország.

Ahogy nőtt a vendégek száma, úgy változott át a vendégek halk zsongása zajongássá. Nesztelen árnyékként suhantak a ház rabszolgái, és hűsítő italokkal kínálták a vendégsereget. Forró este volt.

Borának utoljára kell érkeznie. Ez volt a szokás. E szokás értelmében a menyasszony, vagyis Lana nem vehetett részt az ünnepségen.

Már minden meghívott vendég itt volt, az idő telt-múlt, de Bora még mindig sehol. Den elkomorult. Ekkor váratlanul bejelentették, hogy megérkezett Roz.

Ez nagy megtiszteltetés volt még a főpap számára is. Roz és Bora még soha senkit nem látogattak meg együtt, mert azt tartották, hogy közülük egy is teljesen elegendő ahhoz, hogy boldoggá tegyék az alattvalót.

Gezza ment ki fogadni az uralkodót. Reni kísérte fáklyával a kezében. Mind a ketten meghajoltak – Gezza kissé megbiccentette a fejét.

Reni térdelt, és a feje fölé tartotta a fáklyát. Roz nyomban rájött, ki ez a rabszolga. A pillanat alkalmasnak tűnt számára.

Nem sietett be a házba. A vendégek csak hadd várjanak rá minél többet.

– Ki ez a rabszolga? – kérdezte Roz.

– Reninek hívják – felelte Gezza, aki csodálkozott, miért érdeklődik az uralkodó a rabszolga iránt.

– Ő a te tejtestvéred?

Gezzának nem tetszett Roz tájékozottsága, de nem volt értelme, hogy letagadja.

– Igen, ő.

– És te szereted őt?

Roz nem vette észre, amikor Reni szemével figyelmeztette urát.

– Nem jobban, mint a többi rabszolgát – felelte Gezza a lehető legközömbösebb hangon.

– Én mást hallottam.

Gezza összerezzent. Roz észrevette és elmosolyodott.

– Kelj föl! – parancsolt rá Renire. S amint a rabszolga sietve felállt, Roz fürkésző pillantást vetett az arcára.

– Mondd csak, hány vendéget hívott meg a gazdád?

– Nem tudom, uram – felelte Reni. – Sokat.

– Hát nem számoltad meg?

– Nem tudok számolni, uram.

– Nem tudsz? Rendben van, távozz!

Reni mélyen meghajolt és elódalgott.

– Te Gezza, Moor templomának első papja vagy – szólalt meg Roz. – Elsőként vagy köteles betartani a törvényeket.

– Soha nem szegtem meg őket.

Roz félelmet érzett kicsendülni Gezza hangjából. Okos fickó ez a Dob! Hát ebből egyelőre elég.

– Annál jobb, ha ez így van. – Gezza rideg gúnyt olvasott ki Roz tekintetéből. – A törvény még az írni-olvasni tudást is megtiltja a rabszolgáknak.

Gezza annyira meg volt zavarodva, hogy azt sem tudta, mit válaszoljon.

Gezza érezte, hogy Roz játszik vele, de nem tudott rájönni, hogy mit forgat a fejében.

Den nem ment Roz elé, de felállt, és mély tisztelettel meghajolt előtte.

Szinte ugyanebben a pillanatban jelentették, hogy megérkezett Bora. Bora egyszerűen arra várt, hogy fivére korábban érkezzen.

Alig lépett be a terembe, máris hangosan Gezzához fordult:

– Sötétben akarod megünnepelni beleegyezésemet? Ha szegény vagy, és nincs elég fáklyád, küldhetek neked.

A vendégek jót nevettek a társuralkodó tréfáján.

– Szó sincs róla! – felelte Gezza. – A te megérkezésedet vártuk, hogy kivilágítsuk a termet.

Bora a figyelmesség jelének tartotta, és elégedett volt a válasszal.

Borával két rabszolga érkezett, akik drága aranyozott tunikát viseltek. Felmentek az emelvényre, és Den meg Gezza háta mögé álltak. A következő pillanatban Den intésére Reni és egy másik rabszolga, mindketten hófehér öltözékben, Roz és Bora háta mögé álltak.

A Den mögött álló rabszolga arca ismerősnek tűnt Gezzának.

– Valahol már láttam – fordult oda Borához.

– Moának hívják. Az én házamban láthattad.

Den felállt. A terem elcsendesedett, és a főpap ünnepélyes hangon szólt:

– Gezza! Frigyed az ország nagy uralkodójának lányával megtisztelő nemzetségünk számára. Ez a mai ünnep emlékezetes kell hogy maradjon mindenkinek. Add meg a tiszteletet vendégeinknek, világítsd ki a termet!

Gezza kiment.

Den szavai és Gezza távozása meglepett mindenkit. Ahhoz nem kell eltávoznia, hogy kiadja a parancsot: hozzák be a fáklyákat és a mécseket.

Feszült csend volt a teremben.

Négy rabszolga fekete bőrrel leterített zsámolyt hozott be, és az asztal közepe táján állították le. A közelben ülők ijedten húzódtak félre.

Megjelent Gezza. Lassú léptekkel közeledett, előrenyújtott kezében a fekete gömböt tartotta.

Mindenki felállt. A papok, akik az ország minden templomát képviselték, mélyen meghajoltak Gezza előtt.

Gezza még mindig lassú léptekkel az asztal közepéhez ért, felállt az emelvényre, s mint a templomok fekete szobra, mozdulatlanná merevedett: a feje fölé tartva a gömböt.

Den mámoros tekintettel követte öccse minden mozdulatát. Gezza nagyszerűen játszotta végig a jelenetet, amely a saját ötlete volt.

És ekkor Gezza leeresztette a karját. Üvöltés tört fel az emberekből. A vendégsereg szinte megkövülten bámult, és nem akart hinni a saját szemének.

 

 

A gömb a levegőben lebegett!

Valóban, az embereket csak az tartotta vissza a pánikszerű meneküléstől, hogy eszükbe jutott: a főpapnál vannak vendégségben !

Den felállt, és kezét a gömb felé nyújtotta.

Roz felugrott. Nem tudni, mit akart mondani vagy tenni, ez az ő számára is mindörökre titok maradt, de a következő pillanatban visszahanyatlott a padra.

A gömb kigyulladt!

Vakító fénye elárasztotta a termet.

Nagyon valószínű, hogy most már semmi sem tudta volna visszatartani Den vendégeit, de mégsem mozdult senki. Az emberek moccanni is képtelenek voltak.

Den leült. Gezza szenvtelen arccal lejött az emelvényről, és elindult a helyére. Szomszédja, Bora önkéntelenül elhúzódott tőle.

– Kezdjünk hozzá a lakomához! – ismételte el Gezza hangosan a házigazda hagyományos szavait. – Rabszolgák, öntsétek tele a kupákat!

De nem volt senki, aki teljesítette volna a parancsát. Rabszolgák és vendégek arcra borulva feküdtek a padlón. Egyedül Reni maradt állva Bora háta mögött, aki halálra váltan ült a helyén.

Den ismét felállt.

– Figyeljetek rám! Keljetek fel, és ne féljetek semmitől! Az istenek ereje, amely ebben a gömbben nyilvánult meg, engem szolgál. Nyugodtan lakomázzatok! Rabszolgák, teljesítsétek kötelességteket!

– Mit jelent ez? – kérdezte Roz, és hangja remegett az izgalomtól. – A jövevények tehát istenek voltak?

– Semmiképp nem lehettek azok – felelte Den hangosan, hogy mindenki meghallja. – Hát hasonlítottak rád és a fivéredre?

A megrázkódtatáson túlesett rabszolgák a vendégekhez léptek, és megtöltötték az ónkupákat. Reni megtöltötte Bora kupáját, s mintegy véletlenül ugyanezt tette Gezza kupájával is, megelőzve a háta mögött álló rabszolgát. Senki nem vette észre.

Bora felemelkedett.

– Beleegyeztem, hogy Lana lányom feleségül menjen Moor templomának első papjához, Gezzához – ismételte el az ősi formulát, de egészen más hangon, mint abban az esetben tenné, ha nincs az iménti jelenet a gömbbel. Most már örült, hogy ilyen hatalmas ember lesz a veje.

Elsőnek ürítette ki kupáját. Utána Gezza. Den és Roz a vendégekkel egy időben emelték szájukhoz a kupát.

Csupán egy ember tudta a teremben, mi fog történni most. Moa, aki Den mögött állt.

Den kiitta italát. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült kupával az ajkán, aztán összerándult, s fejjel az asztalra zuhant.

Mindenki felugrott a helyéről. Mindenki, csak Roz nem.

Gezza felemelte bátyját. Den halott volt. Elkékült ajkát zöldes hab verte ki.

A teremben kitört a pánik. A papok Denhez és Gezzához rohantak. A vendégek pedig a kijárat felé tódultak, meg voltak győződve, hogy a főpapot az istenek haragja sújtotta halálra. De hátha haragjuk mindazokra is lesújt, akik látták a titokzatos gömböt?

Egy pap Den holtteste fölé hajolt.

– Látod – szólt Gezzához – ezt a zöld habot bátyád ajakán? A főpapot megmérgezték!

Alig hangzottak el ezek a furcsa szavak, a terem szinte pillanatok alatt kiürült. A papok is elmenekültek. Csak a rabszolgák maradtak ott meg három magas rangú pap, két hadvezér és Roz meg Bora.

– Biztos vagy abban, amit mondtál? – kérdezte Roz.

– Biztos, uram! Ezt a mérget ismerem.

– Ki tette? Ki tehette?

Roz hangjában olyan féktelen harag csendült, hogy őszinteségében kételkedni nem lehetett.

– Ezt én nem tudhatom, uram – dadogta a halálra rémült pap.

Moa térdre esett Gezza előtt.

– Engedd, hogy beszéljek, uram!

– Beszélj – felelte Gezza szinte gépiesen. Még mindig képtelen volt felfogni a történteket.

– Én láttam, uram. Láttam, amikor bátyád kupájába beleszórtak valamit.

Roz előtt nyomban világos volt minden.

– Miért nem szóltál semmit, te nyomorult? – kérdezte mérgesen.

– Nem gyanúsíthattam meg azt az embert, akit az úr az uralkodó kiszolgálásával bízott meg.

– Ki az? – kérdezte Gezza fenyegető hangon.

– Az ott! – Moa Renire mutatott.

Gezza hátratántorodott.

Reni hihetetlen akaraterővel erőszakolt nyugalmat magára, majd így szólt:

– Ez az ember hazudik.

Roz jól tudta, hogy Dob mindent számításba vett. A bizonyítéknak, hogy Reni bűnös, meg kell lenni!

– Motozzátok meg a csirkefogót! – adta ki a parancsot.

Három pap rontott Renire, mint éhes farkasok. Egy perc sem telt el, amint egyikük diadalordítás kíséretében egy kis csomagot húzott elő a rabszolga övéből.

Egy szemcsényi zöld színű anyag volt benne.

– Méreg! – mondta a pap.

– Még kit akartál megmérgezni? – kérdezte Roz fojtott hangon.

Reni hátrahőkölt.

– Megkötözni! – parancsolta Roz.

Összekötözték a kezét. Két rabszolga állt mellé.

– Halljuk a parancsodat! – fordult Roz Gezzához. – Most már te vagy a főpap.

E szavak magához térítették Gezzát, mert attól a pillanattól fogva, hogy Reninél megtalálták a mérget, szinte megkövült.

A főpap! Igen, Roz igazat mondott, ő, Gezza a főpap! És neki kell meghozni az ítéletet, amely kegyetlen büntetéssel sújtja Renit. Nincs lehetőség a megmentésére.

Ez a bizonyíték vitathatatlan mindenki szemében.

Gezza egy pillanatig sem hitt Reni bűnösségében. A halálos mérget tartalmazó kis csomagot valaki bedugta az övébe. Kicsoda? Természetesen Moa. Elárulta magát, amikor azt mondta, hogy látta, amint Reni egy ilyen szemcsét beletett Den kupájába. Reni ezt nem tehette, tehát maga Moa a tettes.

Ebben a szörnyű pillanatban Gezza végleg meggyőződött arról, milyen igaza volt Reninek, amikor összeesküvésre gyanakodott.

Most már egészen tisztán látta Roz tervét.

Mindez egy másodperc alatt futott keresztül Gezza agyán. A következő pillanatban veszett düh kerítette hatalmába. Reni meghal, de a gyilkost ez nem menti meg. Ő, Gezza, most egy ügyesen felállított csapdába esett. Roz a maga idejében majd felelni fog ezért.

Gezza körülhordozta vérbe borult szemét a jelenlevőkön. Olyan félelmetes volt, hogy Rozon és Borán kívül mindenki önkéntelenül hátrahőkölt.

Tekintete most megpihent azon a rövid bronzkardon, amely az egyik hadvezér övén függött. Még mielőtt bárki is felocsúdott volna, mit is akar tenni, Gezza kikapta a kardot a hüvelyéből, és Moa feje lerepült a nyakáról.

Dob jól számított.

Mintha mi sem történt volna, Roz szenvtelen hangon megismételte:

– Halljuk a parancsodat! – Majd hozzátette olyan halkan, hogy csak Gezza hallhatta meg: – Térj magadhoz! Mindenki téged figyel.

Nem is annyira a szavak, mint inkább Reni szemrehányó tekintete térítette magához Gezzát. Hirtelen rádöbbent, hogy bősz haragjával csak Roznak tett jót. Moától most már senki nem tud meg semmit!

– Megöltem a rabszolgádat – fordult Borához. – Bocsáss meg.

– Semmi – felelte amaz. – Neked ajándékozom.

– Örülök, hogy tévedtem, és nagy elkeseredésemben nem ezt fejeztem le – mutatott Gezza Renire. – Túlságosan könnyű halál lett volna a számára. Vezessétek el! – parancsolt rá a papokra.

– Vessétek a templom föld alatti börtönébe!

Renit elvezették.

Gezza tudta, hogy szerencsétlen testvérének több napot kell eltölteni borzalmas körülmények között, étlen-szomjan.

De mit tehetett mást?

Roz megnyugodott, amikor látta, milyen kegyetlenül bánik Gezza az állítólagos bűnössel. Valószínűleg csak rémlett neki, hogy az új főpap nem hitte el a vádat.

HOGYAN LEHETNE MEGMENTENI RENIT?

A teremből a vendégekkel együtt elmenekült papok magukhoz tértek első ijedtségükből, és visszaszállingóztak.

Gezzának minden lelkierejét meg kellett feszítenie ahhoz, hogy Roz és az idős papok ne sejtsék meg, mi játszódik le benne.

Egyetlenegy reménye maradt arra, hogy a későbbiek során Reni segítségére lehessen: mindnyájuknak el kell hinni, hogy Reni bűnösségéről ő teljes mértékben meg van győződve.

Amikor az állítólagos bűnöst elvezették, Gezza hozzáfogott a szertartáshoz: Den holttestének átviteléhez Moor templomába.

Ez a ceremónia káprázatos és hosszadalmas volt.

Gezza számára bátyja halála csupán annyit jelentett, hogy meghalt egy gonosz, kegyetlen öregember, akit mindenki gyűlölt, ha közelebbről megismerte. De halála egy másik ember halálát követelte, azét az egyetlen emberét, akit Gezza őszintén szeretett.

Jól emlékezett még Reni tekintetére a végzetes teremben. Ez a tekintet oly ékesszólóan beszélt, hogy Gezzának semmi kétsége nem lehetett: Reni az ő segítségében reménykedik, hisz abban, hogy testvére és pajtása megtalálja a módját, hogy megmentse őt a kegyetlen haláltól.

Ám lehet, hogy Reninek is eszébe jutott valami.

De vajon mi is juthat eszébe Reninek ebben a mostani kilátástalan helyzetében?

Minél többet töprengett Gezza, annál nyilvánvalóbbnak tűnt előtte, hogy Reninek eszébe jutott valami gondolat. De vajon mi? Hogyan tudhatná meg?

A főpap számára teljesen lehetetlen, hogy négyszemközt – tanúk nélkül – találkozzék a bűnössel. Semmiféle ürügyet nem lehet találni erre. Renit először és utoljára már csak az ítélet és a kivégzés napján láthatja.

Mit tegyen?

Reggel alig nyitotta ki szemét, első gondolata máris az volt, amin egész éjjel hiába törte a fejét.

Az egyszerű és világos megoldás aztán hirtelen magától eszébe jutott.

Gezza vidáman felnevetett. Milyen egyszerű!

Annyira megnyugodott, hogy jó étvággyal kebelezte be a reggelijét.

Csodálkozva állapította meg, milyen szilárdan hisz Reni eszében és találékonyságában. Csak rá kellett jönni, hogyan szerezzen tudomást gondolatairól, és máris megnyugodott.

Reninek ki kellett valamit találnia!…

A rendelkezésre álló időt Gezza arra szentelte, hogy alaposan meghányja-vesse magában a cselekvés tervét.

Az ország nem maradhat egyetlen napra sem főpap nélkül. Az emberek véleménye szerint az ilyesmi bajt, szerencsétlenséget vonhat maga után. Moor nem tűri, hogy ne legyen földi helytartója. Ezért a Den halála után hatalomra jutó újdonsült főpap nevét rég kihirdették, és mindenki ismerte. Az aranyláncot – a legfőbb papi hatalom jelképét – minél előbb Gezza nyakába kell akasztani.

Gezza tudta, milyen hosszadalmas és nehéz az előtte álló szertartás. Abban reménykedett, hogy nagy fájdalmára hivatkozva, amelyet mindenki lát rajta, lecsökkentheti idejét.

Magához hívatta az egyik alpapot, s elküldte Rozhoz: közölje vele, hogy a templomban várja őt. Aztán rögtön ő is elindult a templomba. Házuk a templom szomszédságában állt, s mind a két épületet egyazon kert vette körül. Gezzának csak végig kellett mennie egy fasoron.

Papok tömege várt rá, akik egész éjjel a pap holtteste fölött virrasztottak.

Roz azonnal megjelent, de nem tudni, miért, Bora nélkül.

– Fivérem beteg – magyarázta a csodálkozó papoknak. – A főpap házában tegnap este történt tragédia ágynak döntötte.

Gezza őszintén elmosolyodott. Csak nem hisz ebben az ostobaságban?! Bora és az érző szív! Egyszerűen arról van szó, hogy nem akarja a láncot leendő vejének a nyakába akasztani.

– A te jelenléted nekünk teljesen elegendő – felelte Roznak lehető legnyájasabban.

A szertartás nem tartott sokáig. A tegnapi balul sikerült ünnepség következtében az ország templomának valamennyi első papja még a városban tartózkodott. Gyászára hivatkozva Gezza lemondta a díszes körmenetet és a főméltóságok szokásos részvétlátogatásának hosszadalmas procedúráját. Ezt mindenki az őszinte bánkódás jelének vette.

Roz mélyen meghajolt az újdonsült főpap előtt, és diadalmas képpel visszavonult. Terve megvalósult, s a legfelső hatalom az országban újfent teljes egészében az ő kezében van. Gezza viselkedése a lánc nyakba tételekor azt mutatta, hogy eszébe sincs folytatni elhunyt bátyja politikáját. Gezza a legnagyobb tisztelettel bánt Rozzal. Az uralkodó meg volt győződve, hogy ennek oka: hivatalosan kihirdették Gezza és Lana kézfogóját.

Valójában Gezza nem gondolt semmire Renin és saját tervén kívül. Az utóbbinak a megvalósításához már hozzá is fogott, amint Roz eltávozott. Csupán a papok maradtak körülötte, márpedig ő most az új főnökük.

– Úgy határoztam, hogy elhalasztóm az ítéletet – mondta. – Bátyámat, Dent, a főpapot eltemetjük a legnagyobb pompával, amit megérdemel. Az előkészületekre idő szükséges. A bűnös rabszolgát a temetés után végezzük ki, nehogy elszomorítsuk Den lelkét útban az istenekhez.

Ezt a bejelentést a papok úgy magyarázták, hogy az öcs mennyire törődik bátyjával, és senkinek nem volt kifogása ellene. Természetes, hogy Gezzának kell törődni Den lelkével.

– Tennünk kell valamit – folytatta Gezza –, nehogy a bűnös rabszolga meghaljon a kivégzése előtt. Den lelke nem bocsátana meg nekem, ha gyilkosa ilyen könnyű halállal halna meg.

Bizony ez is érthető. A papok örültek uruk kegyetlen szándékának. A népnek tudnia kell, hogy a pap elleni merényletet nem ússza meg senki szárazon, s hogy a bűnösre szörnyű büntetés vár.

– Oldozzátok fel kötelékeit, nehogy meghaljon – mondta Gezza. – Adjatok neki tiszta vizet és lepényt, nehogy éhen és szomjan haljon. Vessetek alája almot és pokrócot, nehogy megfagyjon vagy meghűljön. Vigyázzatok rá, mint a szemetek fényére, nehogy öngyilkosságot kövessen el. Feleltek az életéért. A bűnösnek, aki kezet emelt az ország főpapjára, egészségesen kell ítélőszékem elé állni, hogy teljes nagyságában átérezze halálát.

– Végrehajtjuk, uram! – felelték a templom papjai.

Gezza fenséges pózban távozott. Senki sem sejtette, hogy a főpap feje csupa káosz és félelem.

„Mit tettem? – töprengett Gezza. – Megszabadítottam Renit a kínoktól, vagy még tovább fokoztam azokat? Ha tévedtem, és Reni semmit sem ötlött ki, törődésem a visszájára fordul. Hamarosan megtudom, mit agyalt ki. A papok nem sejtik, hogy Reni írni-olvasni tud.”

Gezza gondolatai visszatértek Rozhoz.

„Átkozott gyilkos! Azt hiszed, nem tudom, ki ölte meg Dent, s ki akarja eltenni láb alól Renit? Azt hiszed, elhittem, hogy bűnös? Megállj csak, mindenért lakolsz!”

A halálos méreg egyetlen szemcséje, amelytől Den pillanatok alatt meghalt, Gezzánál maradt. Kibontotta a csomagocskát, és hosszasan elgondolkozva nézte a zöld színű kristályt. Átadni Reninek úgy, hogy azt senki ne vegye észre, nehéz, de a kivégzés napján lehetséges. Reni pedig beveszi testvére borzalmas ajándékát, és megszabadul a kínoktól. Ez abban az esetben jön számításba, ha Gezza tévedett, és Reninek nincs semmilyen mentő ötlete. Az ítélet elhalasztásának következtében pedig nem fog egész idő alatt testileg szenvedni. És erkölcsileg?

Teltek-múltak a napok. Den holttestének bebalzsamozását a legkiválóbb szakemberre bízták, aki abból a távoli keleti országból, Ta-Kemből származott, amely már sok évszázada Moorország uralma alatt állott. Tőle vették át több más szokással együtt a holttestek balzsamozását is. Ezt a férfiút Dairnak hívták, és szakmájának kimagasló mestere volt.

A sok évszázados szoros kapcsolat ellenére mindkét országban más-más vallásnak hódoltak az emberek, különböző isteneket imádtak, és különbözött a temetési szertartásuk is. De a balzsamozás módszere mindkét helyen egyforma volt.

Den sírhelyét Gezza a templomkertben, a lugas mellett jelölte ki, amelyet az elhunyt annyira szeretett.

A temetéskor az egész ország búcsút vesz Den holttestétől. Előtte való napon Gezza végre pár szavas üzenetet kapott Renitől.

Gezza tudta, hogy Reni kiben bízott meg a legjobban a rabszolgák közül. Ennek a rabszolgának parancsolta meg, hogy helyettesítse társát, szedje össze a rabszolgák ételének a maradékát, és vigye át a templomba.

– Menj le oda, ahol Reni raboskodik – mondta a rabszolgának –, és nézd meg. Tudni akarom, milyen állapotban van, aztán számolj be nekem. Ezentúl rád bízom ezt a dolgot. Mindennap lemégy majd Renihez.

A rabszolga földig hajolt. Megértette Gezza szavait, mint ahogy a papok is megértették, akiknek átadta Gezza üzenetét, mégpedig azt, hogy Gezzát nyugtalanítja, vajon elég egészséges-e Reni ahhoz, hogy „átérezze” halálát, ahogy azt Gezza mondta nekik.

Reni olyan egészséges volt, amilyen csak egy olyan ember lehet, aki egy sötét, nyirkos pincében tartózkodik, elzárva a friss levegőtől, s nyirkos földön alszik.

Megörült az ismerős rabszolgának, s rájött, hogy csakis Gezza küldhette. Még jobban megörült annak a hírnek, hogy ezentúl ez a rabszolga fog bejárni hozzá mindennap az úr parancsára.

Az ötlet hirtelen született meg agyában.

– Nincs semmire szükségem uradtól – vakkantotta mérgesen Reni, és félrelökte az ételt.

A rabszolgát kísérő pap gunyorosan elmosolyodott. Mulatságosnak tartotta a gyilkosnak a főpappal szembeni tehetetlen dühét. Intett a rabszolgának, hogy fogja a kosarat, és távozzék.

A súlyos ajtó bezárult.

Reni nagy izgalmában felugrott helyéről. Most az a fontos, hogy Gezza megértse üzenetét! Akkor Reni megmenekült.

A szuroksötétségben, amelyet nagy néha az őr fáklyája világított meg, Reni levetette felsőruháját. A ruhaanyag vastag és erős volt: a rabszolgák ruházata gazdájuk gazdagságáról tanúskodott. Fogaival feltépte egyik ujján a bőrt, és a visszájára kifordított tunikájára vérével felírta üzenetét. Aztán újra felöltötte a ruhát, és várt.

Reményei beváltak: a rabszolga a legcsekélyebb apróságot sem merte eltitkolni Gezza előtt. Rettegve bár, de csak közölte urával a fogoly pimasz szavait.

Gezza jól ismerte Renit, nyomban rájött, hogy a megjátszott dühkitörésnek biztosan volt valami oka. De sehogy sem tudta kitalálni, mi lehet az. Csak másnap tudta meg.

– Ma meg letépte magáról a ruhát, uram – magyarázta a rabszolga halottsápadtan, mert félt, hogy Reni viselkedése felbőszíti Gezzát. – Aztán belehajította a kosaramba, és azt kiabálta, hogy nincs szüksége még arra a ruhára sem, amely a tiéd. A pap nevetett, és azt parancsolta, hozzam el neked a ruhát, uram. Én csak a pap parancsát teljesítem, uram – fejezte be a rabszolga könyörgő hangon.

A kosár ott hevert mellette. Gezza megpillantotta Reni fehér tunikáját. Minden világos! Gezza tudta, hogy a rab miért küldte fel a tunikát. A fogoly kihívó viselkedése csak arra lehet jó, hogy feldühösítse a bírót, és megszigorítsa a büntetést.

– Fuss! – kiáltott a rabszolgára. – Azonnal hívd ide a három legidősebb papot. Gyorsan! – Egy lépést tett a rabszolga felé, hogy az fel ne kaphassa a kosarat.

A halálra rémült rabszolga hanyatt-homlok futott teljesíteni a parancsot.

Gezza kikapta a tunikát a kosárból. Visszáján egyenetlen, szétfolyó betűk piroslottak. Inkább véres foltokra hasonlítottak, és még Gezza sem jött volna rá soha, hogy az üzenet, ha csak véletlenül látja meg a ruhát. Nagy munkájába került, míg megfejtette Reni üzenetét.

Gezza füttyentett. Egy rabszolga máris ott termett.

– Vidd innen! – parancsolt rá Gezza. – Vesd a tűzbe!

A rabszolga elvitte a kosarat. Gezza tudta, hogy parancsát pontosan teljesíti. Nemcsak a tunika, de a kosár is elhamvadt a tűzben.

Gezza várta a három idős papot, s közben le-fel járkált a szobában. Hadd lássák a papok, milyen harag tombol benne.

Ám Gezza nem mímelte az idegességet. Valóban tele volt aggodalommal. Reni terve nagyon kockázatos! Viszont igaza van, mert semmi más okosabbat nem lehet kitalálni. Az ötlet nagy érdeme az, hogy Gezza a terv megvalósításakor hallatlan kegyetlenségről tehet tanúságot, ítéletére örökké emlékezni fognak! Micsoda koponya ez a Reni!

A papok mélyen meghajoltak. Látták Gezza dühös arcát és villámló tekintetét, s ebből nem volt nehéz megállapítaniuk, hogy haragszik valamiért.

– Attól tartok – mondta Gezza –, hogy bátyám gyilkosa megbolondult. Márpedig egy bolond nem képes érzékelni a kivégzését.

– Lehet, hogy csak mímeli a bolondot, uram – próbálta megnyugtatni Gezzát az egyik pap.

Gezza hirtelen megállt.

– És ha nem?

A papok hallgattak.

– Elhatároztam, hogy előbbre hozom a kivégzés napját. Már holnap megtartjuk.

– Holnap Dent temetjük – emlékeztette Gezzát az egyik pap.

– Tudom. Hallgassátok meg, milyen ítéletet fogok hozni.

Gezza lassan beszélt.

A papok csodálkozva hallgatták. Sokféle módszerét ismerték annak, hogyan lehet egy embert kínhalállal sújtani, de ilyesmi egyiküknek sem jutott volna eszébe.

– Bátyád lelke örülni fog – mondták, amikor Gezza elhallgatott.

– Ügyeljetek, hogy minden a parancsom szerint történjen – tette hozzá Gezza. – A legfontosabb, hogy a sír be ne omoljon.

– Reggelre minden készen lesz, uram.

– Gyertek, megmutatom a helyet.

GEZZA ÍTÉLETE

„Bosszúszomj” hajtotta a főpapot. Az éj folyamán többször is felkereste a sírásókat. Ellenőrizte a munkájukat. A rabszolgákra felügyelő papok tekintete össze-összevillant, tetszett nekik Gezza hajthatatlansága.

A sírhely kissé távolabb volt attól a helytől, amit Gezza korábban kijelölt.

A templom hírnökei reggel elindultak a városba, és mindenütt kihirdették, hogy a bűnöst ma fogják elítélni, majd közvetlenül utána megkezdődik a meggyilkolt főpap temetési szertartása.

Csoportosan érkeztek az emberek. A templomhoz csatlakozó kert hamarosan zsúfolásig megtelt.

Pontosan délben megérkezett Roz és Bora. Lana is velük jött: fiatalságával, szépségével tündökölt.

Az uralkodókat a legidősebb papok fogadták, és tiszteletteljesen a templom lépcsőjén számukra fenntartott padhoz kísérték.

Mindenki tudta, hogy a szertartás sokáig tart. A papok a szertartásokat mindig nyomasztóan lassú tempóban végezték. De senki nem mutatta ki türelmetlenségét – ritkán lehettek szemtanúi ilyen látványnak a város polgárai.

A széles lépcső legfelső fokán aranyozott pad állt, amit fekete állatbőrrel borítottak le. Két oldalán alpapok álltak mozdulatlanul. Ez volt a bíró helye.

Végre feltűnt a bűnöst kísérő őrség. A menet élén négy pap haladt égő fáklyával a kezében, jóllehet ragyogóan tűzött a nap. Mögöttük lépkedett Reni. A menetet húsz katona zárta be.

Reni csupán egy ágyékkötőt viselt. Meztelen teste és kócos haja, amelyet életében először nem szorított le a rabszolgaabroncs, földes volt. A bíró padja elé állították, néhány lépcsőfokkal lejjebb, majd térdre kényszerítették.

A tömeg kíváncsian méregette a gyilkost. Az emberek csodálkoztak, milyen nyugodt férfiasán szép arca.

– Csinos férfi – jegyezte meg Lana. – Sajnálnám, ha nem volna rabszolga.

– Gezza nem fogja sajnálni – felelte atyja kajánul.

– Sokáig várat magára – szólalt meg Roz.

E pillanatban azonban megjelent a templomajtóban a főpap teljes díszben, aranylánccal a nyakán. Idős papok csoportja kísérte.

A tömeg elcsendesedett.

Gezza méltóságteljes lassúsággal közeledett helyéhez, majd leült a padra. A papok három oldalról körülállták.

Reni mélyen lehajtotta a fejét. Egész lényéről alázat sugárzott.

Az egyik pap, kinek fekete ruháját vékony aranylánc díszítette, előrelépett.

– Hatalmas bíró! – kiáltotta hangosan, hogy mindenki hallja. – Előtted áll a rabszolga, kinek neve Reni, s kire rábizonyult, hogy megölte Dent, az ország főpapját. Igazságos ítéletet hozzál. Úgy legyen!

Gezza mozdulatlanul ült, akár egy szobor, és egyenesen maga elé nézett.

Feszült, várakozásteli csend támadt.

Aztán megszólalt. Minden szó után hosszú szünetet tartott. Négy pap négy irányba fordult, s vontatottan, hangosan megismételték szavait.

– Én most elfelejtem – mondta Gezza –, hogy a meggyilkolt a bátyám volt. Csupán arra emlékszem, hogy elöljáróm volt, főpap, az első ember az országban Roz és Bora után…

A két fivér tekintete összevillant, nagyon elégedettek voltak. Ennyi megalázkodásra nem is voltak felkészülve.

– … Most csak arra emlékszem, hogy Den még sokáig élhetett volna. Egy megvetett, alacsonyrendű rabszolga okozta korai halálát. Den lelke azt követeli tőlem, hogy szigorúan büntessem meg gyilkosát. Úgy döntöttem…

Gezza hosszú szünetet tartott, nem annyira azért, mert így kívánták a szokások, hanem mert az izgalom a torkát fojtogatta.

– Úgy döntöttem – ismételte meg –, hogy a gyilkost előbb temetjük el, mint Dent. Elevenen temetjük el, ellátjuk vízzel, élelemmel. Hogy idő előtt meg ne fulladjon, levegőt eresztünk a sírjába. Föléje helyezzük Den holttestét. Sötét és hideg sírjában sokáig várja majd halálát. Lesz ideje elgondolkodni tettén és megbánni bűnét. Úgy legyen!

Az ítélet megrázó hatással volt mindenkire. Ilyen rafinált kínhalálra még soha nem ítéltek senkit. Egy élve eltemetett ember elélhet egy egész holdat.

A papok és katonák Renihez léptek. De ő egyedül felállt. Úgy tűnt, hogy a kegyetlen ítélet egyáltalán nem zökkentette ki nyugalmából.

– Köszönöm neked! – mondta Gezzához fordulva.

Az elítélt pimaszsága fenyegető zúgolódást váltott ki a papok köréből.

Reni büszkén felvetette fejét. Tudta jól, hogy senki nem nyúl hozzá egy ujjal sem. Mit is tehetnének egy olyan emberrel, akit ilyen kínhalálra ítéltek? Reni életében először volt teljesen szabad, nemhiába vették le homlokáról a rabszolgák abroncsát.

– A nevedet áldva halok meg – folytatta gúnyos hangon. – Te bölcs vagy és igazságos. Lelkem fel fog keresni, amint elhagyja testemet.

– Engedd meg, hogy befogjam a száját – súgta Gezza fülébe az egyik pap.

– Ne nyúlj hozzá! – sziszegte Gezza a fogai közt.

– Elégedett vagyok az ítéleteddel – folytatta Reni –, hatalmas bíró! Teljesítetted titkos óhajomat. Jó helyem lesz bátyád holtteste alatt. Megvéd engem a rossz szellemektől. De ne hidd, hogy hosszú szenvedés vár rám. Három nap után nem lélegzek be több levegőt, amellyel te oly nagylelkűen ellátsz engem. És örömmel halok meg, tudván, hogy nem elégítettem ki várakozásodat.

– Vezessétek el! – mondta Gezza, mintha már megelégelte volna az elítélt beszédét.

Reni elmondott mindent, amit Gezza tudni akart.

Roz csodálkozott, hogy Reni egyetlenegyszer sem hangoztatta ártatlanságát. Valami halvány gyanúja támadt.

– Nézz utána – susogta oda Dobnak –, nincs-e a sírnak titkos kijárata.

– Kizárt dolog, uram. Három pap felügyelt a sírásókra. Nyíltan csináltak mindent.

– Teljesítsd a parancsomat – mordult rá mérgesen Roz.

Gezza meghallotta a beszélgetést, és mindent tudott. Elmosolyodott. Roz hadd ellenőriztessen csak mindent. Küldönce semmit se fog látni, ami leleplezhetné Reni ötletét.

Ezalatt a papok megtisztították a sírhoz vezető széles utat. A nép egymást tiporva engedett utat nekik. Aztán elindult a menet a vesztőhelyre. Elöl katonák vezették Renit. Mögöttük lassú léptekkel haladt Gezza. Majd Roz, Bora és Lana következett. Papok tömege zárta be a sort.

Az emberek figyelmét most az ország urai kötötték le, akiket ritkán láthattak ilyen közelről.

A sorok között keresztülpréselte magát Dob, és halkan így szólt Rozhoz:

– Minden rendben van, uram. A sír kövekkel bélelt. Kígyó sem csúszhat ki onnan.

Roz elégedetten bólintott.

A sír nagyon mély volt. Legalján valóban kövekkel volt kibélelve, nehogy a lehulló föld betemesse. A vastag deszkákból ácsolt súlyos tető ott hevert a közelben.

Gezza fürkésző pillantást vetett rá. Vajon kibírja-e?

Hasonló pillantást vetett a tetőre Reni is. Alighanem erősnek tartotta, mert senkihez sem intézve szavait, hangosan így szólt:

– Hát nincs reményem a gyors halálra!

Az elítélt higgadtsága tetszett a közönségnek.

Gezza tudta, hogy e szavak neki szólnak, és a hála meleg érzése járta át lelkét. Reni ebben a szörnyű helyzetében is pajtása nyugalmával törődik.

A katonák egy hosszú létrát eresztettek le a sírgödörbe.

– Megvizsgáltad előzetesen a csövet? – kérdezte Gezza halkan attól a paptól, aki a sírásásnál felügyelt. – Nem szeretném, ha a bűnös megfulladna.

– Nincs semmi baja, uram – felelte a pap.

– Hová vezet?

– Ahogy megparancsoltad, a lugasba, hogy véletlenül se tömődjön el.

Gezza bólintott. Ki is sejthette volna aggodalmának valódi okát!

– Ügyelj arra, hogy a tetőt jól rögzítsék.

Reni megállt a létra legfelső fokán. Mintha búcsúzott volna a földtől és égtől, mert tekintetét lassan körülhordozta a városon. Igyekezett minél tökéletesebben eljátszani a szerepét, hogy a legcsekélyebb gyanúja se támadjon senkinek.

– Indulj! – Gezza csak nagy erőfeszítéssel tudta kipréselni magából a szót.

Reni felvetette fejét, majd sietve leereszkedett a létrán, amelyet nyomban felhúztak.

Kőfekhelye elég nagy volt ahhoz, hogy fekvő állapotban szabadon mozoghasson rajta. Két edényben víz és élelem volt odakészítve.

Reni megpróbálta emlékezetébe vésni a kövek elhelyezkedését. Nem tévedett-e Gezza? Jól választotta-e ki a sírhelyet?…

A szellőzőcsőből friss levegő áramlott.

Reni lefeküdt, és fejét a megfelelő irányba fordította. A föld alatti járatnak, amelynek létezéséről csak ő meg Gezza tudott, a közelben kell húzódnia, de mégis elég távol ahhoz, hogy a sírásó rabszolgák fel ne fedezhessék.

És ha Gezza tévedett?!

Reni először érzett félelmet. Eddig semmiben sem kételkedett, tervének részletei nem foglalkoztatták.

A tető lassan ereszkedni kezdett lefelé… Reni behunyta szemét, hogy ne lássa.

Fekete sötétség nyelte el előle az egész világot.

Amint a zárótető leért, a létrát ismét lebocsátották, s ezen leereszkedett az egyik pap, hogy megvizsgálja, jól fekszik-e a helyén. Majd földet szórtak rá. Hozzá lehetett fogni Den temetési szertartásához.

Amikor végre befejeződött a szertartás, mindnyájan szétszéledtek, és Gezza egyedül maradt, sokáig ült feldúltan, a ránehezedő szerencsétlenség súlyától megtörten. Végrehajtotta Reni kívánságát, s most tudatára ébredt annak, hogy örökre elvesztette pajtását, testvérét. Reni életben marad – de el kell menekülnie az országból, és ide soha vissza nem térhet. Töprengéséből egy rabszolga közeledése zökkentette ki.

– Mit akarsz? – kérdezte Gezza.

– Egy ember szeretne beszélni veled, uram.

– Kicsoda?

– Dairnak nevezi magát.

– Rendben van, vezesd ide.

Dair belépett, öregember volt, aki sok évvel ezelőtt telepedett le Moorországban. Senki nem ismerte okát, amely szülőhazája elhagyására késztette. Magányosan élt, és gazdag embernek számított. Ő vezette Den bebalzsamozását.

– A jutalmadért jöttél? – kérdezte Gezza.

– Már megkaptam, uram. Más ügyben jöttem hozzád. Légy szíves, küldd el a rabszolgádat.

Gezza intett.

– Négyszemközt vagyunk – mondta aztán. – Beszélj!

– Bocsáss meg nekem, uram. De amit mondani akarok, fontos a számodra.

– Hallgatlak.

– Bátyád holtteste – szólalt meg Dair lehalkított hangon –, nincs bebalzsamozva. Én csupán olyan külsőt adtam neki, amilyennek a holttestnek ilyen művelet után lennie kell. Ezt is nagy munkával.

Gezza annyira meglepődött, hogy elfelejtette mímelni a haragot.

– Nem sikerült?

– Bátyád holttestét, uram, nem lehetett bebalzsamozni.

Gezza most értett meg mindent. Hogy feledkezhetett meg erről ő, bolond! Den nagy titkát most már ez az öreg is ismeri. A titok, amelyről egy harmadik ember is tud, már nem titok.

– Nagy bánatomban megfeledkeztem róla – szólalt meg Gezza. – Igazad van, öreg. Köszönet érte, hogy nem kürtölted világgá az istenek kegyelmének nagy titkát, amelyben bátyám részesült.

Dair ajkán alig észrevehető mosoly futott át. Gezza észrevette,

– Nem mondtam senkinek semmit. – Dair meghajolt. – És senki nem tudja meg, ha te, uram, bőkezű leszel a rabszolgádhoz.

– El akarod nekem adni a hallgatásodat?

– Hajóra van szükségem, hogy hazatérhessek. Szülőhazámban szeretnék meghalni. Túlságosan hosszú ideig éltem itt.

– Nincs rá pénzed?

– Sajnos, nincs, uram.

– Rendben van – mondta Gezza –, kapsz egy hajót. De ha kedves az életed, akkor hallgatsz!

– Néma leszek, mint a sír, uram.

– Jöjj vissza hozzám három nap múlva.

– Rabszolgád számára parancs a szavad.

Dair meghajolt és távozott.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Gezza felugrott a helyéről. Itt az ideje, hogy kihasználja a kezében levő hatalmat. Milyen jó, hogy még nem volt ideje kinevezni utódát Moor templomának első papi tisztségére. Most már elérheti célját anélkül, hogy bárkit beavatna a szörnyű titokba.

A belépő rabszolgának kiadta a parancsot, hívjon be egy papot, és megmondta a nevét.

– Sürgősen!

A rabszolga kirohant a szobából.

A pap azonnal megjelent. A templom titkos ítélőszékének tagja volt. A szenvtelen arcú, mindenre kapható emberről lerítt a kegyetlenség. Mélyen meghajolt Gezza előtt.

– Ismersz egy Dair nevű embert? – kérdezte Gezza.

– Ismerek, uram. A balzsamozómester.

– Dair megtudta templomunk egyik titkát.

E szavak önmagukért beszéltek.

– Várom a parancsodat, uram.

– Dairnak legkésőbb reggelig meg kell halnia.

– Két óra múlva meghal, uram.

A pap egyáltalán nem csodálkozott a bíróság nélkül hozott ítéleten, így volt ez mindig. Moor templomának első bírája tudja, kinek mikor kell meghalnia.

A pap meghajolt és távozott, hogy gondolkodás nélkül végrehajtsa urának akaratát.

Egy rejtélyes halállal több lesz a városban, ennyi az egész!

A BÚCSÚ

Az idő gyötrő lassúsággal telt. Gezza Reni szavaiból értesült, hogy három nap múlva viszontlátja. Úgy látszik, Reni szükségesnek tartotta ezt az időt ahhoz, hogy utat vágjon a sírból a föld alatti alagútba, amely a jövevények rejtekhelyéhez vezetett.

Az aggodalom és a türelmetlenség a lugas felé űzte Gezzát. Minden szabad idejét ott töltötte. Den sírja ott volt a közelben, s mindenki úgy vette ezt, mint az öcs bánkódását bátyja után.

Ám Gezza tekintete nem a síron pihent, hanem az alig észrevehető szellőzőnyíláson, amely majdnem az álcázott bejárat mellé került.

Gezza nem tartozott volna az uralkodó kaszthoz, ha nem tudta volna, hogy Roz szemét semmi sem kerüli el, ami a nagy méltóságok házában történik. Tudott Dobról s arról, hogy ő az uralkodó főkéme. Tudta, hogy házában vannak olyan rabszolgák, akik Dob utasításait hajtják végre. Amint feltűnik a házban a „feltámadt” Reni, a következő pillanatban Roz már tudomást szerez róla.

Másnap, amint a lugasban üldögélt, hirtelen eszébe jutott, hogy a sírba vezető csövet nemcsak szellőztetésre lehet használni: meghallhatja rajta, hogy mi történik odalent a föld alatt. Ha pedig ez így van, akkor Renivel beszélgetni is lehet.

Gezza figyelmesen körülnézett. Senkit nem látni! De ennek ellenére nem merte nappal kipróbálni ötletét. Valaki titokban kilesheti a főpap tetteit, s ez a valaki Dob kéme is lehet.

Éjszaka ismét megjelent a lugasban. Az eszébe sem jutott, hogy Reni esetleg aludhat. Hiszen odalent a sírban nincs se éjjel, se nappal.

Koromsötét volt, az eget sűrű fellegek takarták, és Gezza nem félt, hogy meglátja valaki. A lugas sarkába osont, és fülét a nyílásra tapasztotta.

Csend!

Gezza odatapasztotta száját a nyílásra.

– Reni! – suttogta.

Néma csend!

– Reni, hallasz engem?

Semmi válasz. A halál hűvössége áradt a csőből.

Gezza megtörölte nedves homlokát. Reni éles hallása nem mondhatott csődöt. Reninek meg kellett hallani a hangját. Mitévő legyen? Túrja fel a sírt? Nem szabad!

Nem is gondolt arra, mit cselekszik, csak egy gondolat motoszkált agyában: megmenteni Renit, ha él még. Kitapogatta és felemelte a föld alatti bejárat fedelét.

Leereszkedett az alagútba. Nyirkosság áradt a közeli falakból. Keze göröngyökön csusszant végig. Óvatosan haladt előre. Nem tudta, hol, melyik helyen csatlakozik az alagút a sírhoz. A hely csak megközelítően volt megadva, burkolt jelekkel megjelölve.

Gezza hirtelen megbotlott valamiben. Lehajolt, és egy mezítelen emberi vállat tapogatott ki. A test hideg volt.

A földön fekvő ember megmozdult. A következő pillanatban pedig felhangzott Reni hangja:

– Ki van itt?

Gezza az örömtől alig kapott levegőt. A torka elszorult, s nem tudott mindjárt válaszolni.

– Reni! – tört fel belőle a kiáltás. – Drága Renim! Én vagyok az!

Két tenyér ért az arcához. A következő pillanatban pajtása ölelő karjai közt volt. Megborzadt, amikor megérezte, milyen gyengék Reni karjai. Hová tűnt testvérének hatalmas ereje?

– Drága Renim! Kiástad magad! Élsz!

– Még tegnap – felelte Reni –, de lehet, hogy ma. Ebben a sötétségben összezavarodik előttem az idő. Mi van most, nappal vagy éjszaka?

– Éjszaka.

– Miért jöttél le ide?

– A csövön keresztül akartam veled beszélni. De nem válaszoltál, és én megijedtem.

– Gezza!

Újfent összeölelkeztek.

– Vissza kell menned. Valaki kereshet a templomból.

– Senki. Nagyon szenvedtél?

– Nagyon legyengültem – felelte Reni megszokott hangján.

– Drága Renim!

– Gezza testvérem, nagyszerűen viselkedtél az ítélethirdetés és a kivégzés alatt. Elégedett vagyok veled, testvérem!

Először történt, hogy Reni testvérének nevezte Gezzát. Azelőtt mindig csak a nevén nevezte. Gezza tudta, minek köszönheti ezt. Reni többé nem rabszolga. Szabad ember, amilyen szabad egy meghalt ember csak lehet.

– Igen – mondta Gezza –, én a testvéred vagyok, Reni. És a testvéred mindent megtesz, amit parancsolsz neki.

– Te mit akartál tenni?

– Nem tudom, Reni. Nem juthatott semmi se az eszembe. Vártam a holnapi napot, helyesebben az éjszakát, hogy együtt határozzunk.

– Én már határoztam – felelte Reni.

– Mit határoztál?

Reni másról kezdett beszélni:

– Jól számítottad ki, Gezza. A sír a föld alatti alagút közvetlen közelébe került. Könnyen kijutottam ide. Úgy rémlett nekem, hogy itt melegebb van, mint ott. De most…

Gezzának eszébe jutott, milyen hideg volt Reni válla. Hiszen ő jóformán teljesen meztelen, csak egy ágyékkötő van rajta. Levetette köpenyét, és ráadta Renire.

– Hová rejtselek el?

– Oda.

Gezza nem látta, hová mutat Reni, de könnyen rájött.

– A rejtekhelyen?!

– Nincs más hely. El kell rejtőznöm, nem menekülhetek sehová. Odafent nem mutatkozhatom, míg nem felejtkeznek meg rólam teljesen.

– Nem tölthetsz ott éveket.

– Szerinted hány év szükséges ahhoz, hogy teljesen elfelejtsenek engem?

– Sok, Reni.

– Mégis mennyi?

– Nem tudom. A rabszolgák sokáig nem felejtenek el.

– Még mindig nem érted a tervemet, Gezza – mondta Reni váratlanul.

Behatolt az alagútba, és kinyitotta a rejtekhely ajtaját.

– Emlékezned kell, hogy Den, miután egy percet töltött a rejtekhelyen, valójában negyven nap múlva jött ki onnan. Viszont ha Den egy egész napot töltött volna ott?

Gezza összerezzent. Most értette meg Reni szörnyű tervét.

– Nem engedlek oda!

– Tehát azt akarod, hogy másodszor is kivégezzenek, téged pedig kiűzzenek a templomból?

– Meghalsz ott.

– És odafent mi vár rám? Én hiszek, Gezza, de hiszen nem is lehet kételkedni benne. Mind a ketten láttuk Dent, miután kijött a rejtekhelyről. Mi tudjuk, hogy másfél holdat töltött ott. Én hiszek a jövevényeknek.

– Azok eltűntek onnan.

– Másfél órát töltök ott. Mit gondolsz, megismer valaki, ha százhúsz hold múlva megjelenek, s ugyanolyan leszek, mint most vagyok?

– Bolond vagy, Reni!

– Egyszerűen hiszek abban, hogy sok minden van, amit mi nem értünk.

Reni hangja határozottan csengett. Gezza tudta, hogy ha törik-szakad, megvalósítja elképzelését. Ezenkívül jóformán semmi reménye nincs, hogy elmeneküljön, ha feljön a napvilágra.

– Másfél órát várok rád.

Reni felnevetett.

– Elfelejtetted, hogy a valóságban nem másfél óra, hanem százhúsz hold telik el! De ne vesztegessük tovább az időt. Taníts meg, hogyan kell lenyomni a gombot, hogy az ajtó kinyíljon. Teljesen kiment a fejemből, hogy nélküled semmire sem jutottam volna.

– Majd én kinyitom – mondta Gezza.

– Nem, te elmégy. Ki tudja, lehet, hogy amint kinyitod az ajtót, csak hosszú idő múlva jutsz ki innen.

– Igazad van, Reni, mint mindig. Menj! Várni foglak. És amennyire tehetem, meggyorsítom visszatérésedet.

– Én másfél órát várok rád.

– De hogyan állapítod meg az időt?

– Számolni fogok. Mit tehetek még mást ott?

Naiv gyerekek! Biztosak voltak a dolgukban, amikor ismeretlen erőket akartak működésbe hozni. A kisgyermek nem fél a tűztől, míg meg nem égeti ujját. A tudatlanság egyenlő a gyermeki meggondolatlansággal!

– Ég veled, Gezza!

– Te másfél órára búcsúzol el tőlem, de én…

– Gondolj rám, és hajtsd végre a tervedet. Állj bosszút Rozon mind a kettőnkért. Ne felejtsd el befalazni a nyílást a síron – szólt vissza Reni.

Éles fémszerű hang hallatszott, mintha vasbuzogányok csaptak volna össze.

Az alagút végében éles fény lobbant. A szuroksötétségben vakítónak tűnt.

Gezza látta, amint Reni alakjának sötét körvonala eltűnik a titokzatos rejtekhely ajtaja mögött. Aztán ismét a síri sötétség vette körül.

A HENGERKAMRÁBAN

Reni fiatal és erős volt. De mivel sokáig tartózkodott a templom borzalmas pincebörtönében, két napot töltött a szuroksötét és nyirkos sírban, megsínylette az egészsége, s amikor lenyomta a hengerkamra ovális ajtajától oldalvást levő gombot, egész testét a hideg rázta, s ettől még természetes félelmet sem érzett.

A fellobbanó gömb vakító fénye fájdalmasan a szemébe vágott, amely már elszokott a fénytől. Reni a kamra padlózatára zuhant.

Éles csattanással becsapódott mögötte az ajtó. Az volt az érzése, hogy valami feneketlen mélységbe zuhan lefelé. A végtelen zuhanástól émelyegni kezdett a gyomra. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, s maga alatt megpillantotta a kamra mozdulatlan és kemény padlózatát. Sehová nem zuhant, de a zuhanás érzése nem múlott el.

Reni összeszedte minden erejét, és felkelt. A falak óriási sebességgel keringtek szeme előtt. Keringő ködnek tűntek, és nem tudta megállapítani, hol lehetnek: itt a közelben avagy végtelen messzeségben. Az előtte heverő négy fekhely pedig mozdulatlan maradt.

Ez nyomban feltűnt neki, és rájött, hogy a falak valóban forognak, vagy legalábbis ezt a benyomást keltik. Ha most szédülne, akkor a szarkofágokra emlékeztető négy fekhely szintén keringene.

Kimerült, elgyötört agyában nem születtek kérdések. Reni tompa közönnyel szemlélte a körülötte levő tárgyakat. Már régen tudta, hogy itt, a jövevényeknek ebben a helyiségében olyasmi vár rá, amit nem képes felfogni ésszel.

Gépies mozdulattal leereszkedett a legközelebbi fekhelyre, és végigfeküdt rajta, hogy behunyja szemét, s ne lássa a falak forgását.

De még mielőtt behunyta volna szemét, a gömb kialudt, és a rátörő vaksötétségben elvesztette eszméletét…

Amikor magához tért, érezte, hogy újra képes gondolkozni.

Eszméletlen volt-e, vagy aludt? Ha aludt, vajon mennyi ideig alhatott?

A kamrában világosság volt. A gömb a feje fölött függött, és sápadt sárga fénnyel világított. A falak mozdulatlanoknak látszottak, időnként mintha ködhullámok takarták volna el, s olyankor nem lehetett tudni, közel vannak-e vagy távol.

Reni teljesen egészségesnek érezte magát. Nem rázta már a hideg, gyengeséget sem érzett, amitől nem is olyan rég, amikor belépett ebbe a kamrába, meg-megroggyant a lába. Agya világos volt, s a gondolatai is tiszták.

Éles hallása volt, és nagyon halk, de mégis kivehető neszezést hallott, ami olyan volt, mint a száraz avar zörgése vagy a messziről hallatszó emberi beszéd. Egyszer egészen tisztán hallotta, amint nagy messze, a hanghatár szélén egy becsukódó ajtó fémszerűen csikordul.

Az emberiség még nem találta fel a „hallucináció” szót, és Reninek eszébe se juthatott, de a gondolat, amely agyában megszületett, megközelítette ezt a fogalmat.

Ismét behunyta szemét, a gondolataiba merült, és megpróbált nem törődni a hangokkal, amelyekről meg volt győződve, hogy csak úgy tűnik neki, hogy hallja őket. De az is lehet, hogy ezek a hangok a gömbből erednek, ami nagyon is valószínű.

Vajon letelt-e már az az idő, amelyet kitűztek? Vajon lejárt-e már a kitűzött másfél óra, és nem kellene-e már kinyitni az ajtót és kimenni a napvilágra?

Éhséget nem érzett. Tehát semmiképp nem telhetett el sok idő. Gezza sem jött még le, ahogy azt megígérte, hogy kiengedje innen. Renit bosszantotta, hogy elvesztette időérzékét, így aztán előfordulhat, hogy nem százhúsz hold múlva jut ki innen, hanem kétszáz vagy még annál is több hold múlva.

S ekkor… Renibe belehasított a rémület: Gezza segítsége nélkül egyáltalán nem juthat ki innen.

Az ajtó jól látszott, de semmiféle gomb vagy retesz nem volt rajta. Fogantyúja sem volt, s befelé nyílott a kamrába. Körmével még csak bele sem kapaszkodhat semmibe, mert az ajtó és a fal találkozását csak egy vékonyka vonal jelezte.

„Ha Gezzával valami történt – gondolta Reni –, végem van. Itt fulladok meg.”

A levegő tiszta volt, de Reni tudta, hogy ez nagyon kevés, és nem tarthat sokáig.

Megpróbált felugrani, de nem tudott. Láthatatlan erő tartotta fogva a fekhelyen. Még a kezét sem tudta felemelni. Moccanni sem tudott.

Nem volt lekötözve. Teljesen szabadon feküdt, izmai erősek voltak, mint mindig. Mégsem tudott felkelni. Semmi nem préselte, nem vonzotta a fekhelyhez, szabadon lélegzett, de az volt az érzése, hogy a kamra levegője nagyon megsűrűsödött, és izmainak ereje gyengének bizonyul ahhoz, hogy leküzdje ezt a tömörséget.

Amit most érzett, az nem félelem volt. Hanem a tehetetlenség és magárahagyatottság nyomasztó érzése.

Nem tudta, mi történt a jövevényekkel, de szilárdan meg volt győződve, hogy a négy fehér arcú idegen nem ment a biztos halálba, amikor belépett ebbe a kamrába. Azt mondták, hogy más emberekhez mennek.

Ezek a szavak érthetetlenek voltak, de nagyon meggyőzően hangzottak. A jövevények tudták, mit beszélnek.

Csak Gezza mentheti őt meg. Reni megpróbálta elképzelni, mi történhet odafent a feje fölött, a föld felszínén.

Alkalmasint sok hold telt már el. Mi történt az alatt az idő alatt, mit csinál Gezza? Sikerült-e bosszút állnia Den haláláért. Rozon?

Reni abban biztos volt, hogy minden, kamrában eltöltött perc egyenlő negyven földi nappal. Hitt Den elbeszélésének, saját szemével látta negyvennapi távollét után. Ha Den hazudott volna, ezt az időt semmivel nem lehetett volna megmagyarázni.

Nem tudott rájönni, mi lehet a nyitja, de reálisan gondolkodó és józan agya azt súgta neki, hogy semmi természetfeletti nincs és nem is lehet benne.

Nyugodtan feküdt, mint aki beletörődött a sorsába. Nem is akadályozta azokat az erőket, amelyeknek a hatalmában volt.

Ezek az erők pedig szigorú pontossággal működtek, s a mozdulatlan emberi testet az emberek érzékelte időn keresztül egyik korszakból a másikba vitték át.

Már rég eltűnt a föld színéről Gezza és mindazok az emberek, akiket Reni ismert. Eltűnt, elnyelte az óceán magát Moorországot is, ahol született és nevelkedett. Feje fölött, a reális élet világában, amelyből csak egyet ismertek az emberek, és amelyen kívül tartózkodott most Reni, nemzedékek váltották fel egymást.

Évszázadok suhantak el a henger kamra fölött. Reni nem érzett semmit. Idő nem létezett a számára, de azt hitte, hogy a percek a szokásos módon telnek.

Még mindig reménykedett valamiben. Gezzában?… Reni már elfelejtette tejtestvérét. Most a jövevényekre gondolt. Hiszen ezek a furcsa és hatalmas erejű lények itt voltak, ebben a kamrában. Eltűntek innen, de még visszatérhetnek. S akkor ő megmenekül.

A neszező zörejek hangosabbá, kivehetőbbé váltak, Reni még mindig semmi értelmet nem talált bennük.

S ekkor a gömb ismét kialudt. A vaksötétség megint rátört Renire, s többé nem érzett semmit.

Az átmenet a nulla térségbe és a visszaérkezés a rendes világba káros az ember lelkivilágára, s a kamra gondos és pontos gépezetei az ilyen átmenetek idejére kikapcsolták az emberi tudatot.

De Reni ezt nem tudta. S amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta maga mellett a négy jövevényt, megkönnyebbülten felsóhajtott, s ez futott át az agyán: „Nemhiába reménykedtem. Visszatértek!”

 

A gömb éles fénye, amely a sápadt sárga sugárzást felváltotta, azt jelezte a négy jövevénynek, hogy korábban ébredtek fel, hogy meghibásodás miatt „állt meg” a gép.

A műszerek válaszoltak erre a kérdésre. A kitűzött idő kilenctized része telt el. Miért állt meg a gép?

A külső közeg mutatói közölték, hogy a kamra körül minden rendben van, hogy semmi veszély nem fenyeget az elemi erők részéről.

Egyetlen és valószínűleg helyes magyarázata lehetett: valaki bejött a kamrába! És nemcsak bejött (az automaták nem törődtek volna vele), hanem a kamrában is maradt, s elindult ugyanazon az úton, amelyen ők négyen haladtak.

Nem láthatták az illetőt, mint ahogy az illető sem láthatta őket, mert az idő választotta el őket egymástól, de az, hogy a kamrában most öten, sőt lehet, hogy többen is tartózkodnak, kétségtelen.

Ha a gép tovább működne, akkor az idegen, miután utolérte elődeit, velük együtt jutna el ugyanabba az időszakba. Ebben az esetben elkerülhetetlen a tragédia.

Az újonnan érkezett embernek vagy embereknek le kellett feküdniük a fekhelyekre. Testük ugyanazt a helyet foglalhatta volna el a térben, amint azoknak a teste, akik őelőttük feküdtek le a fekhelyre. S ha az ő idejük és a kamra gazdáinak az ideje egy pontban érintkezésbe jut egymással, a testek molekulárisán egyesülnek, és tüstént beáll a halál.

A négy fiatal tudós akaratlanul felugrott a helyéről. Mozdulatuk ösztönös volt, de nem szükségszerű. A gép állt. A rendes idő jogaiba lépett, de nemcsak az ő számukra, hanem azok számára is, akik a sarkukban voltak. Mind a két fél ugyanazon az útszakaszon marad, ahol most van, mégpedig addig, amíg a gép ismét működni nem kezd. Közöttük egy-két hetes állandó intervallum képződött. Ha nagyobb a távolság, a gép nem érzi meg az idegenek jelenlétét.

A megálló azt jelentette, hogy ki kell jönniük a kamrából, ismét eltölteni bizonyos időt a föld felszínén, hogy szervezetük kellő mértékben kipihenje magát.

A jövevényeket bosszantotta, miért is nem kapcsolták ki mindjárt az ajtó gépezetét. De eszükbe sem jutott, hogy valaki bejöhet a kamrába.

Egyikük sem gondolt arra, hogy több választásuk van. Észlényt megölni elképzelhetetlen volt a számukra. Ezt még abban az esetben sem követték volna el, ha e lények bejövetele halálos veszedelmet jelentett volna rájuk nézve.

Csak arra gondoltak és csak arról beszélgettek, hogyan viselkedjenek az ismeretlen emberekkel. Pihenésre szükségük van, de a hosszú idejű állás halálos veszedelmet jelent ezeknek az embereknek: nem tudják, hogyan kell kinyitni belülről a kamra ajtaját, hogyan lehet kijutni belőle, ha az emberek vagy az idő lezárta a kijáratot. Elkerülhetetlenül megfulladnak.

A következtetés annyira világos és nyilvánvaló volt, hogy megvitatása nem tartott sokáig. A tudósok akcióba léptek.

Először nekik kellett kijönni a kamrából. Az idegenek lehet, hogy nem is feküdtek az ágyakra. Ám a készülék nem volt távirányításra beállítva.

A kijövetelt meg kellett kockáztatni.

Azt hitték, ismét alagutat kell ásniuk, hogy kijussanak a föld felszínére, de amint az ajtó kinyílott, megpillantották az eget. Kiderült, hogy a kamrának csupán egyharmad része süpped a talajba. Körös-körül sűrű erdő húzódott. Kiszállni nem volt nehéz, a föld felszíne alig egy méternyire volt a kamra padlózatától, de annak, aki működésbe hozza az időgépet, minél előbb el kell hagynia a kamrát, s ezért megtisztították a kijáratot, és enyhén ereszkedő lejtőt vágtak hozzá. Egy kis készülék segítségével pillanatok alatt eltüntették a felesleges földet, amely mintha eggyé vált volna a levegővel.

Nem vesztegették az időt a környék átvizsgálására, ráérnek még arra. Minden gondolatuk azok körül forgott, akik hamarosan csatlakoznak hozzájuk, útitársukká válnak a Föld jövőjébe vezető úton.

A veszélyt az jelentette, hogy a négy tudós nem tudta pontosan, hogy ezek az emberek hol, az idő mely szakaszában tartózkodnak. Csupán annyit tudtak, hogy az intervallum nem több, mint két hét. Leendő útitársaik lehettek a múlt hétben, a tegnapban, csak az imént eltelt percekben, sőt másodpercekben is. Minden lehetséges.

Ám aggodalmuk túlzottnak bizonyult. Fél óra választotta el őket „üldözőiktől”.

Amint letelt ez az idő, és a gép ismét megállt, sietve kinyitották az ajtót, és beléptek, hogy… megdermedjenek a megdöbbenéstől.

Előttük behunyt szemmel egy ember feküdt. És ez az ember Reni volt, akit nagyon jól ismertek!