HARMADIK RÉSZ

KERESÉS

A HK kontrollterme a kozmogóniai intézet épületében volt, annak ellenére, hogy rendeltetését illetően jóformán semmi köze nem volt ehhez az intézethez. De úgy adódott, hogy a H-problémával kapcsolatos kérdések egész komplexuma több mint száz éve már a kozmosszal foglalkozó emberek hatáskörébe tartozott. Az a tény, hogy a földön kívüli civilizációkkal való kapcsolat kérdése a kozmonautáknál az első helyen állt, bizonyos mértékben igazolta ezt a „társbérletet”.

Kim reggel hétkor jelent meg az intézetben.

Nagy türelem kellett ahhoz, hogy megláthassa a HK-8-asok munkáját. A kibernetek rendszerint sötétben dolgoztak, az érzékeny műszereknek nem volt szükségük arra, hogy a kutatás helye ki legyen világítva.

A fény csak ritkán gyulladt ki, amikor a HK-8-asok útjába akadályok kerültek, és kénytelenek voltak „szemükkel” is látni az akadályt, hogy aztán „intézkedhessenek” leküzdésükre vonatkozólag. Senki sem tudta előre megmondani, mikor következik ez be, és mikor jelenik meg a képernyőn kép.

Kimet figyelmeztették, hogy több napot is elücsöröghet, és semmit sem fog látni.

– Mindennap eljövök – felelte Kim.

Kim kitartó és makacs természetű volt. Beült a fotelbe a képernyő elé, szinte meg sem moccant, délig ott ült.

– Ki kell bírnom – mondta Kim. – Ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor holnapután. Látnom kell a HK-8-asokat működés közben.

– Cselekvésük egyforma – jegyezte meg Erik. – Jól ismered konstrukciójukat. Külsőleg nem is tapasztalsz semmit, egyszerűen csak mozognak.

Eriknek igaza volt, és Kim ezt tudta.

– Akkor gyújtják meg a fényt, amikor nehézség elé kerülnek. Ilyen helyzetben kell látnom őket.

– Hát akkor üldögélj csak! – mondta Erik, és távozott.

Kimnek valóban látnia kellett. Kibernetikus mérnök volt.

A HK-8 a Föld életében természetesen egészen jelentéktelen problémának számított, de valakinek csak kell foglalkozni az apró kérdésekkel is, különösen ha azzal a veszéllyel járnak, hogy a végtelenségig elhúzódnak. Márpedig a H-problémával pontosan ez történt. Megoldását meg kellett gyorsítani. Nemcsak Kim vélekedett így, s nemhiába jelent meg egymás után nyolc HK-konstrukció.

Kim kidolgozta a kilencediket is. A HK-9 már kész volt, de a tervező tétovázott – milyen haladási módszert válasszon. Több variáció is volt. Melyiket válassza?

Rendelkezésére állt a HK-8 mintapéldány, amely pontosan olyan volt, mint azok, amelyek most a kutatás színhelyén kóboroltak a sötétben. Kiereszthetné a föld felszínén levő nehezen járható vidékekre, s nappali világosságban figyelhetné meg viselkedését a valósághoz közeli körülmények között. A HK-8-asok számára ennek nem volt jelentősége, egyformán viselkednek szárazföldön és vízben. De Kim nem utánzatra volt kíváncsi, hanem eredetire. Előfordulhat nyomáskülönbség meg még ki tudja, mi minden.

A képernyő hatalmas négyszöge egyszer csak megélénkült. Fény lobbant, és az üresség eltűnt. Kim előtt megjelent a mohás sziklák és kövek kusza halmaza.

Észrevett néhány mélytengeri halat, mielőtt azok a fénytől megijedve elrejtőztek volna. Az volt az érzése, mintha egyesek a feje fölött siklottak volna el.

Úgy tűnt neki, hogy a keretben vízfal magasodik, amelybe belenyúlhat, és beleáztathatja a kezét.

A HK-8-asok párosával járkáltak, mindig készen álltak egymás segítségére sietni, és most, amikor mind a ketten bekapcsolták a világítást, jól látszott mindegyik, mert a másik megvilágította.

Kim nyomban rájött, mi késztette a HK-8-asokat a tengerfenék megvilágítására. A sziklák között elég széles és láthatóan mély hasadék kígyózott. Világos, hogy a kibernetek útja a hasadékon keresztül vezet, és most azon „töprengenek”, hogyan jussanak át rajta.

A kibernetek a régi katonai harckocsikra hasonlítottak, és lánctalpakon közlekedtek. Ám a hasadék szélessége meghaladta a lánctalpak hosszúságát. Vajon mit határoztak? Át tudnak-e kelni a túloldalra? A válasz nem késett.

– Semmire sem alkalmasak! – mondta Kim hangosan, amikor a HK-8-asok megfordultak, és elindultak az egyik irányba azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megkerüljék a hasadékot.

Kis ideig még látszott a távolodó fény. Aztán kihunyt. A kibernetek nyilván rájöttek, hogy a sötétben is megkerülhetik az akadályt.

– Semmire sem alkalmasak! – ismételte meg Kim.

– Micsodák? – szólalt meg a háta mögött valaki.

Kim hátrafordult.

Egy lány állt a fotelje mellett. Még nagyon fiatal volt, nem lehetett több tizenöt évesnél. Alacsony, karcsú és nagyon csinos. Egyszerű szabású fehér ruhája kihangsúlyozta hajlékony alakját. Arcvonásait Kim ismerősnek találta.

– Szervusz! – mondta. – Ki vagy? Hogy hívnak?

– Miért nem látni már semmit? – kérdezte a lány válasz helyett.

– Eloltották a fényt. Szerencsés vagy, ha láthattad őket. Én jó pár órát vártam erre a pillanatra.

– Kihez beszéltél az előbb?

– Senkihez. Magamban beszéltem.

– Azt hittem, hozzám – mondta a lány szemrehányóan. – Nem jó dolog magunkban beszélgetni.

– Miért?

– Szokássá válhat.

– Te orvos vagy?

– Annak készülök. Még tanulok – felelte a lány mintegy mentegetőzve.

Kim a mellette levő fotelre mutatott.

– Ülj le.

– Ellának hívnak. Erik a bátyám… Azt mondtad, hogy semmire sem alkalmasak!

– Ez arra vonatkozott, amit láttál. Akciót vártam, de a HK-8-asok semmit sem tettek annak érdekében, hogy átjussanak a repedésen. Megint várhatok, ki tudja, mennyi ideig.

– Várjunk együtt – javasolta Ella. – Csak magyarázd meg nekem a dolgot, különben nem fogom tudni, mire várok.

Kim megdörzsölte az állat.

– Hm! Egész előadás kerekedhet ki belőle – mondta. – Mondd, Ella, legalább van halvány fogalmad a H-problémáról?

– Csak hozzávetőleges. Tudom, mit jelent a H. Hengert. Mégpedig azt, amelyik a kozmogóniai intézet volgográdi fiókintézetében van. De mi az a HK?

– Ragályos anakronizmus – mondta Kim váratlanul. – Értem rajta az ostoba szórövidítési mániát, amelyet őseinktől örököltünk. Miért H, és miért nem egyszerűen henger? Miért HK, és miért nem hengerkereső?

– Szóval ezek kutatók? Mi után kutatnak? A hengert nem kell keresni, ott áll a Jövevények Városában.

– Amint tudod, a hengert a volgográdi területen százharminc évvel ezelőtt találta Karelin akadémikus régészeti expedíciója. Az archívumokban fennmaradt dokumentumokból megállapították, hogy ez a henger ugyanaz, amely sok ezer évvel ezelőtt Atlantiszon volt. Ismeretlen konstrukciójú időgép, és egy úgyszintén előttünk ismeretlen, másik bolygóról származó emberiség tulajdona. A hengerben négy bolygólakó és egy földi-atlantiszi ember tartózkodik.

Ella bólintott.

– Erről tudok. – Majd ábrándos hangon folytatta: – Szeretném, ha én is ott volnék, amikor előjönnek.

– Nincs kizárva, hogy megtörténik. Hallgasd tovább. Abban az időben az emberek kevesebbet tudtak, mint most. Az időgép rejtélyes dolog volt számukra. Ma már bizton állíthatjuk, hogy a henger időbeli működési elvét ismerjük. De a kérdés az, hogy melyiket. Ezekből a működési elvekből több is van. Ami pedig a henger térbeli részlegét illeti, arról nem tudunk semmit, és változatlanul nem tudjuk megérteni, mi és hogyan hozta át ezt a hengert Atlantiszról Oroszország területére. Hosszú éveken keresztül próbálták megoldani ezt a kérdést, de hasztalan. Végül is kiderült, hogy az egyetlen logikus magyarázat, amelyet adhatunk, hogy két henger van. Az egyik Atlantiszon volt, a másik Volgográdban. Kezdettől fogva így volt. Ma ez általánosan elfogadott feltevés. Ebből adódik a feladat: megtalálni a második hengert!

– Mit adhat a második henger?

– Nagyon sokat, Ella. Ugyanis a hengerek nemcsak időgépek, hanem térgépek is. Bennük jutottak el a másik bolygó lakói a Földre. Az első gép megsérült, és az automaták átvitték az embereket a tartalék gépbe. Pontosan nem tudjuk, hogy történt ez, de el tudjuk képzelni.

– Én nem! – jegyezte meg Ella.

– Nem csoda – mondta Kim. – A nulla méretek fizikája és matematikája annyira ellentmond megszokott elképzeléseinknek, hogy valóban nagyon nehéz megérteni. Mégis léteznek. Csakis spekulatív módon érthetjük meg őket. Volt idő, amikor az emberek ugyanilyen spekulatív módon értették meg az atomot. De ez nem akadályozta őket abban, hogy felhasználják ennek az atomnak az energiáját. Nem egészen jó példa, de azt hiszem, helyes. Eltértünk a tárgytól. A jövevényekbeli hengert nem lehet kinyitni. Emberek vannak benne. De az, amelyik az Atlanti-óceán mélyén van, más kérdés. Azt felnyitják, s az, ami még rejtély, megoldódik. A H-probléma nemcsak azt jelenti, hogy megismerjük az idő-tér gép konstrukcióját…

– Hát még mit?

– Hallottál a fekete gömbről? – kérdezte Kim.

– Természetesen!

– Hatvanöt évvel ezelőtt, a múlt század derekán érdekes eset történt ezzel a gömbbel. Két ember, maga Karelin és egy másik, a nevére már nem emlékszem, a gömb közelében tartózkodtak, véletlenül arról kezdtek beszélni, hogy a gömb alighanem televízióberendezés, és a jövevények a gömb segítségével „beszélni tudtak” szülőbolygójukkal. Természetes, hogy Karelin és beszélgető társa agyában megfelelő bioáramok keletkeztek. És a gömb felfogta azokat. Felkészült a vételre. Ez akkor derült ki, amikor megjelent a zöld sugár, és a padló, közvetlenül a gömb alatt, sajátos képernyővé változott. Helyesebben csak néhány év múlva derült ki ez. Abban a pillanatban senki sem tudta, mit jelent a zöld sugár. Ma már nem titok: az effajta sugarakat a legkülönfélébb felületek fényezésére használják gyárainkban.

– Tudom – mondta Ella. – Nagyon szeretem a sugárral fényezett bútorokat. A fa csillog, és feneketlen mélynek tűnik.

– Pontosan olyan lett a kőpadló is a gömb alatt. Úgy látszik, a jövevények nem voltak biztosak abban, hogy a Földön kellő képernyők működnek, és zöld sugárral töltötték meg a gömböt. De a közvetítés elmaradt. Mai napig sem indult meg.

De bármikor megkezdődhet. Azt várják. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy ha a jövevények tizenkétezer évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, akkor az ő bolygójukon is eltelt ugyanannyi idő. Aligha képzelhető el, hogy a közvetítő berendezés mellett valaki több ezer év óta szolgálatot tartson. Lehet, hogy a négy jövevényről már rég azt hiszik, hogy meghalt. Sőt, egész biztosan így van. Tehát nekünk magunknak kell kapcsolatba lépni azzal a bolygóval.

– De hiszen senki sem tudja, merre van.

– Nem fontos. Nem is kell tudnunk. Ott, náluk természetesen vannak ilyen gömbök vagy másfélék, sokkal tökéletesebb berendezések. Az összeköttetés csatornáját „lefektették”, és az sehováse tűnhetett el. Csupán arról van szó, hogy megismerjük működési elvét, és le tudjuk adni nekik a hívójeleket. Száz vagy ezer jelt, amíg csak nem válaszolnak. És akkor a két világ érintkezése a nulla térségen keresztül kész ténnyé válik. Ezt a feladatot nevezzük hát H-problémának.

– Nagyon érdekes – jegyezte meg Ella. – Köszönöm! Apropó, téged hogy hívnak?

– Kimnek. Mérnök vagyok.

– Ezt tudom. Erik elmondta, hogy mérnök vagy, de a nevedet nem említette. Alighanem megfeledkezett róla, nekem meg nem jutott eszembe megkérdezni tőle. Még sokáig fogsz várni?

– Ó, nem. Mára már elég volt. Majd holnap!

A MÁSODIK HENGER

Kim az intézet kapujában találkozott a kislánnyal.

– Na nézzük csak! – kiáltott fel a férfi. – Nem késtél. Azt tanácsolom neked, hogy mindig ilyen pontosan jelenj meg majd a randevúkon is.

Ella szemrehányó pillantást vetett rá.

– Miért nevetsz ki?

– Dehogy nevetlek. Belőlem a tapasztalat beszél.

Beléptek az előcsarnokba. Nyomban megérezték, hogy valami szokatlan dolog történt. A tudomány templomaira jellemző csendet és némaságot ma izgatott hangoskodás váltotta fel. Az intézet munkatársai ide-oda futkostak, de főleg egy irányba, és Kim nyomban rájött, hogy a HK kontroll termébe. Feltűnt Erik alakja.

– Siessetek! – kiáltott feléjük menet közben minden köszönés nélkül, és eltűnt.

Kim leverten fújt egyet.

– Tudtam – mondta csüggedten. – Mindig így szokott lenni. Sosincs szerencsém.

– Miről van szó?

– Alighanem arról, hogy a HK-8-asok végre meglelték a hengert. Ez pedig azt jelenti, hogy az én munkám elvesztette értelmét. A HK-9-esekre többé senkinek sem lesz szüksége.

– Hát nem lehet őket valami más célra felhasználni?

– Lehetni lehet, de alaposan át kell dolgozni őket, kicserélni a programjukat és sok más ehhez hasonlót. Bosszantó!

Beszélgetés közben végigsiettek a hosszú folyosón, amely a terembe vezetett, így is néhányan megelőzték őket.

– Biztos, hogy így van – mondta Kim. – Semmi más nem csődítette volna ide az egész intézetet.

A kontrollteremben egy tűt nem lehetett volna leejteni. Kim és Ella belátta, hogy kár tovább furakodniuk, úgysem jutnak el a képernyőhöz. Legalább kétszáz ember tolongott a teremben, nyilván valamennyien az intézet dolgozói.

Kim azt tanácsolta, hogy menjenek fel a teremben körbefutó galériára, ahol senki sem tartózkodott.

– Onnan nagyszerűen látunk és hallunk mindent – tette hozzá.

– Siess, Ella! Nekünk ugyan nincs itt semmi keresnivalónk. De azért reméljük, hogy ott fent nem vesznek észre minket.

Mint a bújócskát játszó gyerekek, siklottak felfelé a csigalépcsőn, és a cikornyás mellvéd mögé húzódtak.

Homokos tengerfenéket láttak a képernyőn: sima volt, mint az asztallap. Egyetlen sziklát vagy követ sem lehetett látni sehol. Egyetlen növényt sem. A táj egyáltalán nem hasonlított a tegnapira. Olyan, mint egy kis darab sivatag valahol a föld felszínén. Csupán a kékeszöld vízfal, amely a képernyő üvegét helyettesítette, emlékeztetett arra, hogy a táj mégiscsak az óceán fenekén van, méghozzá valószínűleg nagyon mélyen a víz alatt.

Két HK-8-as állt egymástól nem messzire, és erős fénnyel világították meg a köztük levő térséget. Sokkal erősebben, mint tegnap.

– Hatodik szélességi kör – jegyezte meg valaki odalent.

– Pontosabban: északi szélesség hat fok, tizenhét perc és két másodperc.

– Pontosan nyugati hosszúság harmincnyolc fok – tette hozzá Erik, akit Kim és Ella nyomban felismert a hangjáról. – Pontosan itt húzódott valaha Atlantisz egyik déli szigete, amelyet, ha jól emlékszem, Daisiának neveztek.

– Azt tartották, hogy Voana város a Poszeidón szigeten terült el.

– Kiderült, hogy tévedtek.

– Miért nem jelzik a henger jelenlétét?

– Valószínűleg nem egészen biztosak a dolgukban.

– De hisz már leadták a jelzést.

– Mindjárt kiderül minden.

Ella Kim füléhez hajolt.

– Magyarázd meg! – suttogta türelmetlenül. – Semmit nem értek. Miről beszélnek?

– A HK-8-asok felfedeztek valami tárgyat, amelynek alakja, mérete megfelel a Jövevények Városában álló hengerének – felelte Kim ugyancsak halkan. – Leadták a jelzést: „Figyelem!”, de egyelőre még nem állítják biztosan, hogy rábukkantak arra, amit meg kell találniuk.

– Miért?

– Mert a Jövevények Városában levő henger ismeretlen anyagból készült, a másik hengernek pedig ugyancsak abból az anyagból kell lennie.

– Miért nem látni?

– Mert a talajban van.

– És akkor hogyan végzik el az elemzést?

– Távolból. Az analizátoroknak ez nem jelent semmit, ha ez a távolság nem haladja meg a tizenöt métert. Az én konstrukciómban – tette hozzá Kim –, már huszonöt méterre növeltem az analizátorok hatósugarát.

A beálló csendben jól hallatszott egy gépies hang:

– Mélység kilenc méter és nyolc és fél centiméter az egyenesen álló henger felső széléig. Háromméternyi mélységben a talaj sziklás. A henger ismeretlen anyagból készült. Az analizátorok a hengernek megfelelő mutatókat jeleznek. A keresett tárgyat megtaláltuk. Jelt adunk. Hozzáfogunk a kiásásához.

A hang elhallgatott. Vibráló vonítás csendült fel. Ezután a HK-8-asok egyszerre több négyjegyű számot soroltak fel sietve.

– A többi HK-val beszélnek – magyarázta Kim megszokott módon. A lenti moraj elnyomta hangját. – A hely koordinátáit közölték, és rövidesen megérkezik oda a többi nyolc. Bizony! – tette hozzá. – A henger megvan, és az én HK-9-esemre hiába pocsékoltam az időmet.

– Az nem létezik! – heveskedett Ella. – Ne beszélj butaságokat. A munka soha nem vész kárba.

Kim bosszúsan elmosolyodott.

– Ne sértődj meg – mondta Ella. – Inkább magyarázd meg, milyen messze van innen a többi HK.

– Nincsenek nagyon messze – felelte Kim. – A kutatás négyszögekben folyik. A jelzést, hogy a hengert megtalálták, a legközelebbi HK-párnak adták le. Azok pedig továbbadták, és körülbelül két, két és fél óra múlva mind a tíz HK egy helyen jön össze. És akkor…

Nem tudta befejezni a mondatot.

Egyszer csak villámfényszerű lobbanás világította meg a termet. Majd hatalmas mennydörgés követte.

– Mi volt ez?! – kiáltott fel Ella ijedten.

Újabb lobbanás, újabb mennydörgés. A képernyő most olyan vakítóan csillogott, hogy az előtte álló emberek sietve elfordultak, vagy eltakarták szemüket.

Mindkét HK-8-as, be sem várva a többieket, hozzáfogott megdolgozni az óceán fenekét: az ásásra kijelölt szakaszt sugárcsapásokkal szabdalták fel.

– Miért csinálják ezt?

– Hogy könnyebb legyen az ásás. Hiszen hallottad, hogy a henger kilenc méter mélyen fekszik. A talaj sziklás. Alighanem Daisia sziget évezredek alatt megkövesedett törmeléke. A sugárcsapásokkal felaprítják a kőzetet, aztán már csak az marad hátra, hogy félrehányják, és máris elérték a hengert.

A földszinten Erikbe ütköztek.

– Láttátok? – kérdezte izgatottan.

– Láttuk – felelt Ella. – Onnan fentről – mutatott fel a galériára. – Ott rejtőzködtünk. Féltünk, hogy kizavarnak bennünket.

– Senki sem zavart volna ki benneteket. Most nincs idejük veletek törődni. Siker! VÉGRE!

– Valakinek siker, valakinek meg a fordítottja. – Kim ezt olyan csüggedten mondta, hogy Erik és a húga felnevetett.

– Számodra is siker – mondta Erik. – A célt elértük, öt év munkája nem veszett kárba.

– Mi lesz a következő lépés? – kérdezte Kim.

– Amint kiemelik, elindulunk a hengerért.

– Erik, vigyél magaddal!

– Lehetetlen, Ellácska!

– Hová viszik a hengert? – kérdezte Kim.

– Ide.

– És miért nem a Jövevények Városába?

– Itt már rég elő van készítve a helyiség, amely megbízható védelmet nyújt a sugárzás ellen. Kockázatos kísérletezni a hengerrel, ha pedig a fekete gömb van benne, azzal is veszélyes próbálkozni a másik henger és gömb közvetlen közelében. Nem tudjuk, milyen kapcsolatban vannak egymással. Akaratlanul is kárt okozhatunk.

– Bizony, ez igaz.

– Jöjjetek vissza néhány nap múlva – mondta Erik. – Meglátjátok a hengert. Azt, amely Atlantiszon volt!

 

Kim nem sokáig kesergett a HK-9-es kudarca miatt. Társai egy másik felhasználási módot tanácsoltak neki, és Kim hozzáfogott a konstrukció átdolgozásához. A megoldás egyszerű: a hengerkeresőt ásványkeresővé kell átalakítani, és az óceánfenéken kutat majd hasznos ásványok után. Ennyi az egész. A korlátozott feladat alaposan kibővült.

Kim azzal a lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, amely a Föld nagyszabású átalakításának korszakában minden ember jellemző tulajdonsága volt. Még az atlantiszi hengerről is megfeledkezett, és egyetlenegyszer sem járt a kozmogóniai intézetben, ahová a hengert beszállították.

Akaratán kívül jutott eszébe ismét.

Egyszer, amint Kim hazajött a munkából, megjelent nála Erik.

– Mitől vagy ilyen vidám? – kérdezte Kim.

– Sikerült kinyitni a hengert. Az ajtó oldalán levő kiszögellés mégiscsak a zárszerkezet gombja volt. Háromszor kell lenyomni, mégpedig így – Erik háromszor rányomta ujját az asztalra.

– Hogyan jöttetek rá?

– Rájöttünk, hogy ki kellene próbálni az elektronikus gépet. Az három éjjel, három nap kereste a titkot, és megtalálta. Az ajtó kimondottan mechanikailag nyílik ki. Bioáramok nélkül.

– De ez azt jelenti, hogy ki lehet nyitni a Jövevényekben levő henger ajtaját is.

– Igen, mi is így vélekedünk. Hiszen ha nincsenek bioáramok, nem tehetünk kárt a benne tartózkodó emberekben sem. Megpróbáltuk kinyitni. Nem sikerült. A jövevények! henger ajtaja nem nyílt ki.

– Furcsa! – jegyezte meg Kim. – Csak nem látták el minden hengerüket autonóm rendszerrel? Nem látok ebben logikát.

– Mi sem. De akkor is a tény tény marad. Mi több, a gép egy hétig próbálta megoldani a feladatot, s végül közölte, hogy nem tudja kinyitni az ajtót.

– Furcsa! – ismételte meg Kim. – Milyen gépet alkalmaztatok?

Erik megnevezte az univerzális elektronikus gép márkáját.

– Ismerem. – Kim elgondolkodott. – Egy hét. Nagy idő egy ilyen gép számára. A zárszerkezetet megvizsgálta?

– Hogyne. Itt a műszaki rajza.

– Melyik hengerre vonatkozik?

– Mind a kettőre. Szerkezetük teljesen azonos.

– Akkor nincs több kérdésem. Működésbe lépett a kikapcsolómű. – Kim figyelmesen nézegette az elektronikus gép által készített rajzot. – Fekete gömb van benne?

– Az atlantiszi hengerben? Van. Pontosan olyan, mint a jövevényeki. Éppen ebben az ügyben jöttem hozzád.

– Milyen ügyben?

– Egy tapasztalt kibernetikusra van szükségünk. Azt javasoltam, hívjanak meg téged.

– Nagyon hálás vagyok, de csak néhány napot szakíthatok a számotokra.

– Azt hiszem, kevés lesz néhány nap – felelte Erik. – De hát mindegy, gyere el holnap reggel. Érdekes feladat, nem fogod sajnálni.

– Azt tudom, hogy érdekes – sóhajtotta Kim. – Mégis mit akartok rám bízni?

– Fejtsd meg a gömb kibernetikáját. Egyelőre ezt. De lehet, hogy később foglalkoznod kell majd a hengerrel is.

– Fel van nyitva?

– A gömb? Egyelőre nincs. Elmondod a véleményedet, s akkor majd eldöntjük, mit tegyünk.

– Rendben van, elmegyek.

Kimet nagyon furdalta a kíváncsiság. Érthető! Egy idegen bolygó kibernetikájáról van szó! Effajta objektumok még sohasem kerültek földi mérnökök kezébe, és bármely szakember érdeklődését felkeltették volna.

Kim viszont nemcsak mérnök volt, hanem vérbeli kibernetikus is. Nagyapja, apja, anyja – mind ebben a szakmában dolgozott. A kibernetikai berendezések program-összeállítása kedvenc időtöltése volt már azokban az években is, amikor a gyerekek rendszerint még játékokkal szórakoznak.

A MEGOLDÁS KÜSZÖBÉN

Szveta, Kim felesége véletlenül összefutott Erikkel. Késő este volt, és Erik hazafelé tartott az intézetből.

– Mit csináltatok a férjemmel? – kérdezte az asszony. – Napokig nem jön haza. Meddig tart még ez a butaság?

Erik elmosolyodott.

– Drága Szvetám! – felelte a férfi. – Ebbe mi nem tudunk beleszólni. Nem ismered még Kim természetét? Addig nem nyugszik, amíg célhoz nem ér. Emlékszel, azt mondtam neki, hogy a feladat nagyon érdekes. Nos, hát kiderült, hogy túlontúl érdekes. Kimet senki sem kényszeríti, hogy éjjel-nappal dolgozzon. Ellenkezőleg, mondogatjuk neki, hogy ne tegye, de ő hallani sem akar róla.

– Hol van most?

– hengernél.

Szveta felsóhajtott.

Mindössze másfél éve voltak házasok, és még nem tudta megszokni Kim makacsságát és szívósságát. Azonkívül hozzá volt szokva, hogy férje mindig minden kívánságát teljesíti. A H-probléma volt az első olyan munkája, ami miatt ő, Szveta háttérbe szorult, és Kim mintha nemcsak az ő létezéséről feledkezett volna meg, hanem mindenről a világon. És bár Szveta minden tekintetben modern asszony volt, akit lekötött saját elfoglaltsága, Kim magatartása mégiscsak bántotta.

– Mi lenne, ha bemennék érte? – kérdezte Szveta tétován.

– Nem tanácsolom – felelte Erik. – A megoldás küszöbén van, és Kimet nem szabad most zavarni. Nem tanácsolom – ismételte meg határozottan. – Kim meg sem hallgatja, amit mondasz neki.

Szveta ismét sóhajtott, és Erikhez csatlakozott.

Kim ezekben a napokban valóban megfeledkezett arról, hogy otthona, felesége van, akit őszintén szeret. Mindenről megfeledkezett.

Váratlanul kiderült, hogy a feladat nem egészen olyan, amilyennek eleinte elképzelte.

Amikor az Erikkel történt beszélgetést követő reggelen megjelent a Kozmogóniai Intézetben, egy nagyméretű, kerek terembe vezették, amelynek kellős közepén az Atlanti-óceán mélyéről kiemelt henger állt.

Kim már tudta, hogy ez a helyiség, a falai, a padlózata és mennyezete különleges, úgynevezett tehetetlen anyagokból készült, amelyek egyáltalán nem eresztenek át semmiféle kisugárzást vagy energiakvantumot, sem kívülről, sem belülről. A termet teljesen elszigetelték a külvilágtól, és bármilyen kísérlet végezhető benne, nem kell félni attól, hogy véletlen, külső okok befolyásolják eredményeit.

A henger olyan volt, mintha csak tegnap készült volna, nem pedig egy ismeretlen távolságra levő másik bolygóról került volna a Földre, s nem állt volna, nem tudni, hány évszázadon át az Atlantisz talajában és évezredeken át az óceán feneke alatt.

Az ovális ajtó nyitva volt. Odabent négy tégla alakú ágy állt minden ágynemű nélkül. Ugyanabból az anyagból készültek, mint a henger. Majdnem az ajtónál, közte és a legközelebbi fekhely között Kim megpillantotta a nevezetes fekete gömböt.

Eszébe jutott a Jövevények Városában őrzött gömb, és magában megállapította, hogy mind a kettő tökéletesen egyforma.

Szemben az ajtóval, nem messzire a padlótól két sorban helyezkedtek el a műszerek, amelyeknek rendeltetése egyelőre még ismeretlen volt, de alig különböztek a megszokott földi laboratóriumi műszerektől, hacsak nem ellipszis alakjuk miatt.

– Itt senki nem nyúlt semmihez – mondta Kimnek a kutató csoport vezetője. Ebbe a csoportba tartozott még kívüle három másik ember, köztük Erik is. – Azt akartuk, hogy elsőnek vizsgálhasd meg abban a helyzetben, amilyenben idekerültek. A gömbhöz egyetlen kéz sem ért hozzá.

– Azt hiszed, minden a gömbön múlik?

– Az az érzésünk, hogy a legjobban hozzáférhető tárgy ebben a hengerben.

– Hát akkor kezdjük vele – vont vállat Kim.

A gömb szinte a padlón hevert. De már régóta tudták, hogy a jövevények gömbjei el vannak látva antigravitációs berendezéssel, és nincs szükségük támasztékra. Azt természetesen nem sejtették, hogy korábban hol tartózkodhatott. Bárhol lehetett.

Azon csak csodálkozhattak, hogy a gömb és maga a henger hogyan tudott épségben kikerülni abból a hatalmas kataklizmából, amely Atlantiszt megsemmisítette.

Kim felemelte a gömböt, s az a levegőben maradt. A működésbe lépő antigravitáció mindenesetre sértetlen állapotban volt.

De vajon milyen állapotban lehet a többi része?

A csoport négy mérnöke tevékenyen segített Kimnek. A gömböt kihozták a hengerből.

A fekete gömbök antigravitációján kívül még két tulajdonságukat ismerték: a fényt és a zöld sugarat. Természetes, hogy elsősorban ezeknek a szerkezeteknek az állapotát akarták megvizsgálni. Ekkor érte a csoportot az első kudarc.

Sehogyan és semmivel sem sikerült felgyújtani a gömböt. Külön-külön és mindnyájan a fényre gondoltak, őszintén és nagyon akarták, hogy a fény fellobbanjon. Különböző cselfogásokhoz folyamodtak, hogy megfeszítsék akaratukat, hogy a bioáramukat sokkal erősebbre fokozzák, de semmi sem segített. A gömb „nem akart” felgyulladni.

Erik és Kim ellenőrzés céljából Jövevényekbe repültek. Ott minden a lehető legegyszerűbben sikerült. Csak rá kellett gondolni a fényre, és a gömb felgyulladt. Tehát „akaratuk” jó volt, agyuk bioáramai úgy hatottak a gömbre, ahogy hatniuk kellett.

Nem maradt más, mint azt gondolni, hogy a Kozmogóniai Intézetben levő gömb szerkezete megsérült. A csoport négy mérnöke ezt a magyarázatot nyilvánvalónak tartotta. Nem úgy az ötödik: Kim.

– Másutt van a kutya eltemetve – mondta.

– De hol? – kérdezték a többiek.

– Egyelőre nem tudom – felelte Kim. – De amint kiismerjük magunkat ebben a technikában, minden kiderül.

A zöld sugárral ugyanez történt.

Igaz, Jövevényekben sem lehetett a fekete gömböt arra ösztönözni, hogy még egyszer megmutassa zöld sugarát. De ott hatvanöt esztendővel ezelőtt mégiscsak megjelent. Itt viszont úgy látszott, hogy egyáltalán nincs zöld sugár.

– Megint csak helytelen következtetés – jegyezte meg Kim. – Igenis van ebben is zöld sugár.

– Végleg nem értünk téged – mondta Erik. – Miért nem akarod elfogadni az egyszerű és természetes magyarázatot?

– Mert a hengerek és a gömbök egy másik bolygóról kerültek a Földre.

– No és aztán?! Csak nem ettől olyan sebezhetetlenek, hogy még az atlantiszi katasztrófa sem tehetett bennük kárt?

– De igen! Egyáltalán nem szabad feltételezni, hogy semmiféle intézkedést nem tettek a gépi meghibásodások megelőzésére. Azokról beszélek, akik a hengereket és a gömböket tervezték és alkották. Hasonló űrvállalkozások nem valósíthatók meg alapos, minden részletre kiterjedő megfontolás nélkül. Ha engem bíznának meg hasonló célú készülékek elkészítésével, minden különösebb nehézség nélkül tudnám sebezhetetlenné tenni őket. Miért kellene hát feltételeznünk, hogy annak a bolygónak a technikája alacsonyabb színvonalú? Bizonyítéka ennek a gravitációs szerkezet hibátlan működése.

– Akkor hát hol lehet a hiba?

– Ugyanezt a kérdést feltehetném neked is – felelte Kim kissé bosszúsan. – Honnan tudhatnám? Dolgozni kell rajta… és törni a fejünket.

– Felnyitjuk a gömböt?

– Ti négyen vagytok, én csak egyedül – vonogatta vállát Kim.

– Kezdjük a gömbbel.

Kim maga sem tudta, miért akarja annyira a hengerkamra műszerein kezdeni a tanulmányozást. Tudta, hogy négy társának igaza van: a fekete gömb – az első számú objektum; nyilván benne rejlenek a kibernetikai szerkezetek. Ezenkívül kettő volt belőle, a műszerekből pedig csak egy példány, és könnyen lehetséges, hogy azonosak a földiekkel. De Kimet féktelenül vonzották ezek a műszerek. Lehet, hogy öntudatlan előérzet volt, hogy itt, csakis itt rejtőzik a titok szenzációs nyitja? Az embernek szokott lenni ilyen előérzete, amikor ösztönösen vonzódik a legeslegfontosabbhoz, jóllehet ésszel nem képes felfogni, miért.

De Kimnek nem volt szokása a többség döntése ellen apellálni.

– A gömböt én egyedül nyitom fel – mondta.

– Tartasz valamitől?

– Sok mindentől. Például az antianyagoktól.

– Kizárt dolog.

– A gömb mérete zavar benneteket? De hiszen egyáltalán nem szükséges mágnescsapdának lenni benne, lehet az egy neutrinkamra is. Pontosan azért, mert az ilyen kamra vagy tok hihetetlenül nehéz, látták el a gömböt antigravitációs automatával. De mágnescsapda is lehet benne. Nálunk ezek nehézkesek, náluk lehetnek hordozhatók.

– Szerinted az antigravitációt azért szerelték bele, hogy közömbösítse a neutrinkamra súlyát, maga a kamra pedig azért van a gömbbe helyezve, hogy bele lehessen tenni az antianyagot, amely minden valószínűség szerint az antigravitáció alapját képezi.

– Látszólagos ellentmondás – felelte Kim némi töprengés után – Először is nem tudjuk, mi képezi az antigravitáció alapját; az antianyag más célokat is szolgálhat. Másodszor, s ez a legfontosabb, nem tudjuk, hogy a gömbben egyáltalán miért van gravitációs berendezés. Nem csak egyszerűen a hatás kedvéért? Óvatosnak kell lennünk. Ezért tanácsolom nektek, hogy mind a négyen távozzatok innen. Mit gondoltok, ez a terem kibír egy robbanást?

A mérnökök összenéztek.

Világos, hogy Kim belebolondult ebbe a munkába. Nem bírja már türelemmel, és bele akar látni a gömbbe, mi van a belsejében, a türelmetlenségtől pedig elvesztette józan ítélőképességét.

– Nem volna jobb, ha egy robotra bíznánk a gömb felnyitását? – kérdezte Erik tapintatosan.

– Robotra? Miért?

– A robbanás miatt. Te magad állítod, hogy robbanás következhet be. Vagy talán te sebezhetetlen vagy?

– Én?! – Kim mintha most ocsúdott volna fel. – Az ám! – folytatta váratlanul. – Megfeledkeztem erről. De míg elkészül a robot, nagyon sok idő telik el.

– Egyetlen óra sem. A robot már kész.

– Valóban? Nagyszerű veletek dolgozni! Mutassátok csak a programját!

Kim jóváhagyta a műveletet, és úgy határoztak, hogy egy másik, tartalék teremben végzik el, hogy megóvják a hengert, ha mégis bekövetkezik a robbanás.

Beköszöntött a nevezetes nap, amely meghozta a második, még súlyosabb kudarcot. Később azzal vigasztalták magukat, hogy a gömböt úgysem tudták volna felnyitni, tehát néni ismerkedhettek volna meg a tartalmával. Gyenge vigasz, de ez volt az igazság. S ott volt még a második gömb Jövevényekben.

Hogy mi történt a tartalék teremben, Kim és négy társa a kontrollképernyőn láthatta saját szemével. Szerencsére elővigyázatosságból korlátozták a kép fényerejét, olyannyira, hogy az nem tehetett kárt a szemükben.

Röviden szólva, a Kim által megjósolt robbanás valóban megtörtént.

Eleinte minden tervszerűen ment. Látták, amint a robot, amely külsőleg egy régi légszivattyúra emlékeztetett, négy hajlékony „pótkezével” óvatosan megfogta a gömböt, és befogta egy különleges satuba. A sugár nem látszott, de a kontrollműszerek jelezték az öt mérnöknek, hogy működésbe lépett. A gömb burka, akárcsak a hengeré, ismeretlen anyagból készült, de abból, hogy mennyi időt vett igénybe a nyílás kifúrása, rájöttek, hogy az anyag csupán egy első osztályú acélfajta szilárdságával egyenlő. Ezután a robot kissé elfordította a gömböt. Ez azt jelezte, hogy a nyílás elkészült, és sor került a másodikra.

Semmi nem történt, és a csoport tagjai megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

Ugyanígy minden baj nélkül készült el a második nyílás, majd pedig az összes többi is. A lyukak száma összesen tizenkettő volt. Minden simán ment, a gömb nem reagált az erőszakra. A burok elég vékonynak bizonyult, alig volt valamivel vastagabb másfél milliméternél.

A robot hozzáfogott a program második pontjának teljesítéséhez: a négyszögletes nyílás elkészítéséhez.

Ekkor történt a katasztrófa.

Lángcsóva csapott a magasba. A gömb és a robot nyomtalanul eltűnt a tartalék termet betöltő füstfelhőben.

– Neked volt igazad – mondta Erik.

– Mondtam én nektek – jegyezte meg Kim furcsa, közömbös hangon. – A műszerekkel kellett volna kezdeni.

– Mindegy, egyszer úgyis sor került volna a gömbre.

– Ki tudja! A gömb titka feltárulhatott volna a műszerek titkának megfejtésekor. Azokban bizonyára semmiféle antianyag nincs.

– A tartalék termet – jegyezte meg a csoportvezető – ki kell majd tisztítanunk. Közömbösíteni kell. Erősen sugárveszélyes lehet.

– Kizárt dolog!

Kim ezt olyan magabiztosan mondta, mintha már nagyon jól ismerné a fekete gömbök berendezésének minden sajátosságát.

Most már az összes további művelet irányítása teljesen Kim kezében összpontosult. Kérdés, hogy nem későn-e?

– Most aztán mit csinálunk? – kérdezte Erik.

– Ti egyelőre semmit. A műszereket veszem kezelésbe – felelte Kim.

– Talán segíthetnénk…

– Nincs szükségem rá! Egyelőre – tette hozzá Kim.

Majdnem egy hónap telt el.

Kim a nappalokat és az éjszakákat a teremben töltötte. A hatalmas asztal tele volt zsúfolva műszaki rajzokkal és vázlatokkal, feljegyzésekkel és számításokkal. Legalább ennyi hevert a padlón összetépve és összegyűrve, de Kim nem engedte kidobni őket.

Annyira ingerült volt, hogy nem mert senki közel menni hozzá. Az óvatosan feltett kérdésekre nem felelt. Csak azért hagyta el a termet, hogy az étkezdébe menjen, néha pedig hazalátogatott. De ahogy telt-múlt az idő, Szveta is egyre ritkábban látta.

Az egész Föld lélegzetvisszafojtva leste a munkáját.

Egy hónap elegendő volt számára. És éppen akkor, amikor szilárdan elhatározták, hogy segítőtársakat küldenek hozzá, Kim bejelentette, hogy a munkát befejezte. A csoport négy „munkanélküli” tagja örömmel sietett Kim hívására a terembe.

Vidám hangulatban találták. Nyoma sem maradt korábbi ingerültségének, rossz hangulatának. De lesoványodott arca, karikás szeme mindennél ékesszólóbban beszélt arról, milyen drága áron jutott a győzelemhez.

– Minden rendben! A henger és a fekete gömb titka nincs többé!

– A gyakorlati következtetés? – kérdezte az egyik mérnök.

– Nagyon egyszerű. Van egy fekete gömbünk Jövevényekben. Azzal érintkezésbe lépünk a jövevények bolygójával.

– Mely időpontra vannak beállítva az időgép készülékei?

Ez a kérdés érdekelte a legjobban az egész Földet.

– Ezt is tudom már – felelte Kim diadalittasan. – A jövevények 9600 óra múlva jönnek ki a hengerből.

Ez a pontosság rendkívül meglepte Kim négy kollégáját.

– De hiszen a jövevények műszerei az ő időszámításuk szerint vannak beállítva és működnek – jegyezte meg Erik. – Hogyan tudtad mégis megállapítani a kijövetel időpontját, amikor nem ismered a bolygójukon érvényes időegységet? Az ő másodpercük különbözhet a mienkétől, s bizonyára különbözik is.

– A műszerek válaszoltak nekem erre a kérdésre – felelte Kim. – Helyesebben én kényszerítettem rá őket, hogy választ adjanak erre. Foglaljatok helyet! – javasolta, de elfelejtette, hogy az egy, saját foteljén kívül nincs több ülőalkalmatosság.

– Ó, nincs mire? Hát akkor üljetek ide az asztalra. – Kim hanyag mozdulattal lesepert az asztalról mindent, egy kisebb tekercs műszaki rajzon kívül, amelyet gondosan félretolt. Úgy látszik, azokban rejtőzött egyhónapi munkájának gyümölcse. – No, most pedig figyeljetek!

Szokatlan műszaki előadás volt. Kim hallgatói olyan emberek voltak, akik előtt nem volt titok a földi elektronika és kibernetika. Mégis gyakran kellett félbeszakítaniuk Kimet, hogy magyarázatot kérjenek. Egy másik bolygó technikájáról volt szó!

A FELFEDEZÉS

Sok idejébe és nagy szellemi erőkifejtésébe került a csoport mérnökeinek, hogy megértsék, mivel vannak a műszerek a kamra falához erősítve. Erőszakot nem volt szabad alkalmazni, a műszereket a legcsekélyebb sérülés nélkül kellett a falról leválasztani.

Kim már jóval korábban kidolgozta magának a keresés programját. Ennek a logikán és a földi technikával való hasonlóságon kellett alapulnia, mivel a kapott értesülések szerint az ismeretlen bolygó lakóinak értelme hasonló a földiekéhez.

A központi archívum olvasótermében kikérte a Kotov által átdolgozott mongol mondát és a nevezetes Dair-elbeszélést Szafjanov fordításában. Mind a kettőt átmásolta füzetébe, s ezáltal olyan dokumentumokhoz jutott, amelyekben legalább szórványos részleteket találhatott.

Már a legelején mindenki tudta, hogy a jövevények műszerei az elektronikán és kibernetikán alapulnak, mert semmiféle vezeték nem egyesítette egymással vagy például a hengerajtóval őket.

Kim tudta, hogy a másik hengerben működésbe lépett a kikapcsoló szerkezet. A zár rajzán ezt a szerkezetet nem találta meg, tehát az egyik műszer hozta működésbe, márpedig mindkét hengerben egyforma műszernek kell lennie.

Ha megtalálják a kikapcsoló szerkezetet, megkapják a műszerrajzok megértéséhez a kulcsot. És Kim elhatározta, hogy ezzel kezdi.

Nagyon óvatosan vizsgálgatott minden műszert, és egy nagy lapra lerajzolt minden részletet. Szerencsére a műszerekben voltak vezetékek, s ez lehetővé tette, hogy megértse, milyen kapcsolatban vannak egymással az egyes, teljesen érthetetlen részegységek. Azonkívül megerősítette azt a kezdeti véleményét, hogy a műszerek hasonlítanak a földiekre, csupán rendeltetésüket kell megérteni, és akkor a többi jóformán már csak gyerekjáték.

Kim rajzában minden alkatrészt egy köröcske jelzett, középen kérdőjellel. S amikor befejezte az előzetes vizsgálatot, rájött, hogy több mint nyolcezer kérdőjel értelmét kell megfejtenie.

Erre a munkára egy esztendő is kevés volna, de Kim annyira tisztában volt a földi technika csínjával-bínjával, hogy szinte azon nyomban meg tudta állapítani rengeteg alkatrészről a hasonlóságot, és a 8000 mindjárt 400-ra apadt, ami mégiscsak elfogadható szám. Ezzel már egyetlen ember is aránylag rövid idő alatt megbirkózik.

Bárcsak ismerné a műszerek rendeltetését!… Kim sejtette, mennyire szüksége van egy „kampóra”, amelybe belekapaszkodhatna. S ez csakis a kikapcsoló szerkezet sémája lehet, mert csak az „ismerhette” előre a célt. Két hétig kereste. Kétheti nehéz munkájába került, s ezalatt rettenetesen meg kellett erőltetnie képzelőerejét. Valóban csak a szívósságának köszönhette, hogy nem hagyta félbe a keresést. S megtalálta a szerkezetet.

Feltárult és kiderült a séma titka, vagyis az egyik műszerséma részletének a titka, szemmel láthatóvá vált e műszer kibernetikai alapja és az, hogyan hat a séma az ajtózárra. Vitathatatlan és meggyőző diadal volt ez!

Senki sem látta Kim viharos örömmámorát.

Az első „szót” megtalálta, és a „titkosírás” megfejtése most már gyors tempóban haladt. A kérdőjeleket egymás után váltották fel a földi jelképek, amikor pedig olyan részegységre vagy alkatrészre bukkant, amelyet a Földön nem használnak, Kim nyomban új nevet adott neki.

Kim, amikor már azt hitte, hogy teljesen tisztában van minden műszer rendeltetésével, aránylag hamar rájött, hogy hasonló műszert földi séma alapján megalkotni semmiképp nem lehet. Valami hiányzott. Az emberi logika elvei szerint összeállított programok sehogy sem akartak megfelelni a jövevények bolygóján betáplált programoknak.

Látta azt, hogy ez a különbség nem nagy, nem lehet nagy, de mert nem tudta, mi ez a különbség, akadályozta a teljes győzelem elérésében. Ekkor más módszerhez folyamodott.

Beleképzelte magát a jövevények helyzetébe, és megpróbálta kitalálni felhasználási céljukat. Azokat, amelyekkel ő maga ruházta fel a műszereket.

Így okoskodott: „A hengereket jóval azelőtt szállították le a Földre, mielőtt megkezdték volna segítségükkel az utazást a Földre. Tehát a tervezőknek figyelembe kellett venniük, hogy a henger esetleg mélyen belesüllyed a talajba. A hengerbe zárt embereknek, leérve a Földre, látniuk kellett a műszerekről, mi történik odakint, milyen helyzetben van a henger. Enélkül lehetetlen kinyitni az ajtót, amelyen például víz is betörhetett volna a hengerbe.”

Kim összeállította egy ilyen műszer sémáját, és összehasonlította a jövevények félig megfejtett sémáival. Maga sem gondolta, hogy ilyen hamar sikert arat. A sémák annyira megegyeztek, amennyire általában megegyezhettek. Nyomban lecsökkent a rejtélyes részegységek és alkatrészek száma.

Sok minden érthetőbbé vált az összes többi sémában. Kim rátapintott a jövevények észjárására. A módszeres észjárás nyomban azt a gondolatot sugallta neki, hogy ha a hengerben egy ilyen műszer létezik, a jövevények előre látták kamrájuk földbe süllyedését, s ebből adódott, hogy gondolniuk kellett arra, hogyan jussanak ki a föld felszínére.

Vajon mi szolgálhatta ezt a célt? Kim nyomban megnézte azt a tárgyat, amelyet mind az öten ugyancsak a műszerek közé soroltak, jóllehet azzal különbözött a többiektől, hogy nem volt a falhoz ragasztva, hanem egyszerűen ráfüggesztve.

Kim megsejtette, hogy ez a készülék biztosítja a kijárást a föld felszínére, s ezután már könnyen megállapította, hogy valóban az.

„Egyszerű sugárvibrátor! – futott át agyán, amint befejezte a vizsgálatot. – Ez a készülék lazítja fel a talajt, még a gránitsziklát is. De vajon hogyan és mivel távolították el a szétporhanyított kőzetet? Kézzel aligha! Úgy látszik, a titok azokban az alkatrészekben rejtőzik, amelyeknek funkcióját még mindig nem értem.”

Efféle alkatrészt látott jóformán minden műszerben, s Kim a megfejtésüket elhalasztotta, míg minden egyebet tökéletesen nem ért.

Lassacskán eljutott ahhoz a következtetéshez, hogy a jövevények csakis azért kötöttek ki a Földön, mert az mindenben hasonlít szülőbolygójukra. De volt ebben egy furcsaság, ami zavarta Kimet. Hogy mi volt az? Hát az, hogy Kim egyre inkább meggyőződött: a jövevények műszerei egyáltalán nem tökéletesebbek, mint a földiek.

A következő műszer választ adott arra a kérdésre, hogy a jövevények mikor jönnek elő a hengerből.

Kellett lenni benne valami óraféle szerkezetnek. Kim átnézte az elektronikus, radiációs és atomórák általa ismert sémáit. Kiderült, hogy a jövevények az utóbbit használták. De vajon melyik elemet választhatták? Az elemek periodikus rendszere, amelyet a Földön Mengyelejev fedezett fel, egységes az egész galaktikában. De a Földön is, Mengyelejev után még számos új, úgynevezett szuperurán-elemet fedeztek fel. Nagyon is lehetséges, hogy egy másik bolygó tudósai ismertek egy olyan elemet, amely a Földön még ismeretlen. Ha ez igaz lenne, nem ismernék a félighasadás idejét, s nem lehetne meghatározni az időt, amelyre az óra „be van állítva”.

Kim erősen izgult, míg az általa kihívott vegyész az óra „töltetét” próbálta megállapítani. De minden jól sikerült: a „töltet” meg volt fejtve, és Kim könnyen megtalálta a számot, amely annyira meglepte társait…

Beköszöntött a nap, amikor Kim megkönnyebbült sóhajjal félretette az utolsó műszaki rajzot is. Minden tőle telhetőt megtett, megállapította jóformán minden műszer rendeltetését, mindegyiknek elkészítette „helyettesítő” sémáját, s ennek alapján földi anyagokból könnyen elkészíthető a másolat.

Ez azt jelentette, hogy a Földön felépíthető az azonos berendezéssel felszerelt, szinte pontosan ugyanolyan kamra.

A munka befejeződött, és Kim elkönyvelhette magának, hogy legyőzte az ismeretlen bolygó technikáját. El is könyvelte, de… itt volt még a fekete gömb!

Az Atlanti-óceán mélyéből felhozott gömb megsemmisült, a Jövevények Városában található példány hozzáférhetetlen volt, senki sem engedné, hogy Kim még hozzá is nyúljon. Csupán egy maradt hátra, és Kim elhatározta, hogy megkísérli.

Ez a feladat már nehezebb volt, mint az összes előző. A gömb nem volt a szeme előtt, nem volt meg még a megfejtetlen sémája sem. Nem volt semmi, csak egy tiszta papírlap és… a fantáziája!

Most már ismerte a jövevények műszaki gondolkodását, ismerte a fogásokat és módszereket, amelyekkel a jövevények a műszaki feladatokat megoldották, ismerte technikájuk színvonalát.

A gondolat, amely végül is fészket vert fejében, nagyon egyszerű volt.

„A jövevények – gondolta Kim – a Föld jövőjébe távoztak. Tizenkétezer vagy még annál is több évre állították be az órát. Ennek ellenére itt hagyták az embereknek a fekete gömböt, más szóval azt a berendezést, amely bolygójukkal tartja az érintkezést. Ha azt akarták volna, hogy a földi emberek érintkezésbe lépjenek az ő bolygójukkal, fel kellett volna szerelniük a gömböt ugyanolyan, érintkezést kiváltó berendezéssel, amilyen a zöld sugár megjelenését váltja ki, vagyis mind a kettőnek engedelmeskednie kellene a bioáramoknak. De ilyesmiről szó sincs. Tehát nem akarták, hogy nélkülük jöjjön létre a kapcsolat. A gömb jól be van zárva. A híradástechnikai gépezetet csakis hullámimpulzussal lehet működésbe hozni, aminek semmi köze nincs a bioáramokhoz. A műszerekben semmi olyasmi nincs, ami ezt a célt szolgálhatná. Nem marad más hátra, mint a távirányítás egy szokásos gomb lenyomásával. Kapcsológombos impulzusgenerátor! A hengerben nincs ilyen. Tehát könnyen elkészíthető, vagy a jövevényeknek csak egy volt belőle, és magukkal vitték.’”

A KÍSÉRLET

Kim több mint két óráig beszélt a négy mérnökkel. Részletesen beszámolt nekik, hogyan és milyen módon tárta fel minden műszer titkát, megismertette hallgatóit működési elvükkel, rendeltetésükkel és berendezésükkel. Kérdéseikre válaszolva ő maga is jobban megértette a részegységek egymás közti kapcsolatát és az alkatrészek rendeltetését.

Beszédét ekképpen fejezte be:

– Amint eszembe jutott a gömb, vagyis helyesebben az energiaimpulzus gömbbe küldésének kulcsa, nyomban rájöttem, hogy csakis ez lehet a nyitja. Nem tudhatjuk pontosan, milyen impulzust kell küldeni, nem ismerjük frekvenciáját és kapacitását, de erre nincs is szükségünk. Elegendő, ha egy automatát állítunk a gömb elé, amely a legkülönbözőbb frekvenciájú jelzéseket küldözgeti belé. Kapacitása pedig nem lehet nagy. Nagyon könnyű megtervezni egy kibernetet ehhez a vesződséges, de rövid ideig tartó munkához. Ezért mondtam hát nektek, hogy hamarosan érintkezésbe lépünk a jövevények bolygójával. Egészen biztos, hogy amikor Karelin kiváltotta a zöld sugár megjelenését, a jövevények bolygóján tudomást szereztek róla. De a gömb nem vette az adást, mert nem kapott impulzust.

– De hiszen ez nagyon rég volt.

– Nem számít. Biztos, hogy várták a jelzést. Meggyőződésem, hogy adásukat azóta is rendszeresen közvetítik a Földre. Lehetséges, hogy egy automata berendezéssel. Másképp nem is lehet.

– De mi nem tudjuk még egyszer kiváltani a zöld sugár megjelenését.

– Nem is kell. Már egyszer kiváltották. Épp az, hogy a zöld sugár egyszer már megjelent, bizonyítja: adás lesz.

– Lám, ez igaz – felelte Erik. – Lehet, hogy azért nem jelenik meg, mert nincs rá szükség.

Kim úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna.

– Végre! – kiáltott fel. – Remek fickó vagy, Erik! Én meg sehogy sem tudtam megérteni, miért nem volt zöld sugár a mi gömbünkben. Most már tudom: azért, mert itt nincs rá szükség!

– Nem egészen világos – jegyezte meg az egyik mérnök. – Miért nincs szükség rá? A henger és minden műszere teljesen hibátlan.

– De a jövevények nincsenek benne, erről van szó. Valamiért nem akarták, hogy bolygójuk nélkülük vegye fel az érintkezést a Földdel. Ezért nincs fény. Amikor átmentek a másik kamrába, az automaták egy részét kikapcsolták.

– Van egy újabb gondolatom – szólalt meg Erik. – A zöld sugár: kibernetikai szerkezet. Hátha Jövevényekben azért nem jelent meg többé, mert ott a képernyő már kész? Mi lenne, ha a gömböt átvinnénk egy másik helyre?

– Zseni vagy, Erik! Persze hogy így van. No, most már biztosított a kapcsolat!

– Tehát indulunk Jövevényekbe?

– Természetesen! Az nem vitás!… Azonnal! – hallatszottak a türelmetlen felkiáltások.

Kim késett a válasszal.

– Barátaim! – mondta végül. – Figyeljetek rám még egyszer. Korai még a Jövevények Városába utazni a fekete gömbhöz. Előbb meg kell győződnünk, hogy helyesek-e a következtetéseink és véleményeink. A fekete gömb utánozhatatlan tárgy. Ha helyesen fejtettük meg a henger titkait, csakis akkor lehetünk bizonyosak afelől, hogy a gömb titkait is helyesen fejtettük meg. E meggyőződés nélkül semmiféle kísérletet nem engedélyeznek nekünk elvégezni a gömbbel.

– Hát akkor hogyan győződhetünk meg róla? – kérdezte Erik.

– Nagyon egyszerűen: működésbe hozzuk az időgépet. De nem ezt a hengert, hanem egy másikat, amelyet ennek alapján készítünk el. Ugyanis nem egészen világos a gép „tér”-részlege. Még mindig nem egészen értem a nulla térségbe való behatolás elvét, ugyanakkor a nulla idő elve teljesen világos előttem. Készítünk egy másikat, pontosan olyant, mint ez, felszereljük olyan műszerekkel, amelyeknek titkát teljesen megfejtettük.

– És kivel végeztessük el a kísérletet?

– Természetesen velem – felelte Kim egyszerűen.

Ezt a választ várták, és nem csodálkoztak. A négy mérnök csak elmosolyodott.

– Az első kísérletet állattal végezzük – mondta az, aki eredetileg a csoport vezetője volt. – Aztán megismételjük. Csak ezután engedhetünk be a gépbe… téged vagy valaki mást.

– Csakis engem.

Ez egyszer nem vitatkoztak vele.

Eltelt egy hónap, és a tartalék teremben, amelyet rég rendbe hoztak a robbanás óta, már egy ugyanolyan henger állt, amilyent az Atlanti-óceán mélyéből emeltek ki, s ugyanolyan, mint a jövevényeki. Ugyanolyan műszerek és automaták voltak benne, s ugyanolyan sorrendben és ugyanolyan módszerrel voltak a falra erősítve. De minden földi anyagból készült. Az, hogy némely műszer hiányzott, azok. amelyeknek titkát nem tudták megfejteni, Kim szerint nem fog meglátszani az időgép munkáján.

Egy hónap nagy idő, és Kim úgy döntött, hogy nem alakít át már meglevő robotot, hanem teljesen újat szerkeszt, kimondottan a kísérlethez.

Most tehát minden kész. Az állatkertből hoztak egy fiatal orangutánt, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy első földi lény lehetett, „aki” az időben utazhatott. Saját lábán lépett be a terembe a robot, amelyet a korábbi munkák emlékére Hákának neveztek el. Összegyűltek a kísérlet résztvevői és néhány újságíró. A videotudósítók természetesen szintén jelen voltak.

És még valaki – egy állatorvos.

Első ilyesfajta kísérlet volt, és senki nem szerette volna, ha csak részleges eredménnyel járna. Úgy döntöttek, hogy a lehetőséghez képest ellenőrzik az időgépelmélet minden következtetését.

Kim röviden ismertette a feladatot.

– Meg kell győződnünk a következőkről – mondta a jelenlevőknek. – Mivel egyenlő a gép működési együtthatója? Számításom szerint minden időn kívül töltött perc egyenlő 92 ezer 160 rendes földi perccel. Második: milyen hatással van az élő szervezetre a nulla méretben való tartózkodás? Elméletileg a testnek önmagához viszonyítva negatívvá kell válnia. Harmadik: szüksége van-e a szervezetnek táplálkozásra és folyadékra? Elméletileg nincs.

– Mennyi ideig tart a kísérlet? – kérdezte az egyik tudósító.

– Azt hiszi, hogy még ma mindent látni fog? – mosolyodott el Kim. – Nem, ma csak a kezdet lesz. A vége pedig két hónap múlva. Az időt egy percben állapítottuk meg.

– Akkor hát mit mutatunk be? – kérdezte elégedetlenül a videotudósító.

– A kísérlet kezdetét. Gondolja, hogy ez senkit sem érdekel?

Az illető nem válaszolt.

– Kezdjük! – jelentette be Kim.

Az orvos még egyszer utoljára megvizsgálta az orangutánt. A robot ott állt mellette, két kis „szeme” csillogott. Hogy meg ne rémítse az állatot, a Hákát úgy készítették el, hogy külsőleg a majomra hasonlítson.

– Minden rendben! – mondta az orvos.

Kim kinyitotta a henger ajtaját. Ugyanúgy tett mindent, mint ahogy az atlanti hengerrel tettek, lenyomta a gombot, különböző időközönként háromszor. A két henger a legapróbb részletekig azonos volt.

A henger belsejében sötét volt, de a robotnak nem volt szüksége világításra. Fel volt szerelve a legmodernebb lokátorszemmel, és szuroksötétben is jól látott mindent.

Az orangután megijedt, és kétségbeesett ellenállást fejtett ki. Be kellett kötni a szemét, aztán a Háká karjaiba kapta, és becipelte a hengerbe.

Az ajtó önműködően becsukódott.

Kim az ellenőrző műszertáblához lépett. Két perc múlva diadalmasan jelentette:

– A kísérlet megkezdődött!

Az orangután és gépútitársa számára megállt az idő.

– Ezután mi a teendőnk? – kérdezte valaki.

– Semmi! Hazamegyünk. – Kim a videotudósítók csalódott arcára nézett és felnevetett: – Ez minden!

A terem ajtaját nemcsak becsukták, hanem le is pecsételték. Otthagytak egy másik robotot, „aki” majd figyeli a műszertáblát. Jelzést ad le, ha valami olyasmi történik, amire nem számítottak.

 

 

Kim komolyan végigizgulta a hatvannégy napot. Minden tudását, tehetségét beleadta az elvégzett munkába. Az egész most állja ki a döntő próbát. Ha a kísérletet siker koronázza, ez megnyitja Kim és munkatársai előtt Jövevényekbe, a földi emberek rendelkezésére álló, egyetlen fekete gömbhöz vezető utat.

Végre beköszöntött az általa kitűzött nap. Újfent összegyűltek valamennyien a tartalék teremben, mindazok, akik jelen voltak itt két hónappal ezelőtt.

Az ajtót a Hákának kellett belülről kinyitni. Ezt egyszerű óvatosság diktálta. Kim órával a kezében ott állt a műszertábla előtt.

Minden akaraterejét összeszedte, s így még csak össze sem rezzent, amikor a kamra ajtaja a kitűzött időben, fémesen csengve, másodpercnyi pontossággal kinyílott. Csupán hirtelen elsápadása árulta el, mit érzett az óriási diadal pillanatában.

A kamra küszöbén megjelent a Háká. A gépember közömbösséggel cipelte ki az orangutánt, és „nyugodtan” félreállt.

A majom szeme még mindig be volt kötve. Kezei nem voltak összekötve, és a kötést csak azért nem tudta letépni, mert nem volt rá ideje.

Itt a kamra közelében végezték el az első, előzetes vizsgálatot.

Bármit is mondtak a fizikusok és matematikusok, egyikük sem volt biztos a dolgában. Túlságosan valószínűtleneknek látszottak az elméleti következtetések.

És a valószínűtlen bekövetkezett!

Az orangután mintha teljesen ki lenne fordítva, minden szerve az ellenkező oldalra került!

Mi több! Ugyanez történt a Háká robottal is. Igaz, ez csak valamivel később derült ki, az első percekben senki nem törődött vele.

A kísérleti bizonyítás megtörtént! A kísérlet pedig minden elmélet próbaköve!

ÚJ KORSZAK HAJNALA

Az időgép, amely oly sok századon át csupán a fantasztikus regények témája volt, valóság lett.

Az, hogy ez az időgép csak másolata volt egy idegen bolygó gépének, nem változtatott a lényegen. A földi konstrukciókon már dolgoztak, és így vagy úgy, de rövid időn belül megjelentek volna. Véletlen volt, hogy az „idegen” gépre került először sor. Mindenki tudta, mi váltotta ezt ki, és miért volt erre szükség.

Többé senkinek nem jutott eszébe, hogy megakadályozza Kimet és munkatársait az újabb kísérlet elvégzésében a Jövevények Városában.

A fekete gömb ugyanott állt, ahová hatvanöt esztendővel ezelőtt helyezték. A mintegy három méter átmérőjű kör közepe fölött függött. Az alacsony ráccsal körülkerített körön belül a padló zöld sugárral volt fényezve, s még közelről is olyannak tűnt, mintha sötét víz felszíne lenne.

Kim maga fogta meg a gömböt. A mostani kor embereinek gondolata sokkal fegyelmezettebb volt, mint száz évvel ezelőtt, s jóllehet mindenki ismerte a gömb kigyulladó tulajdonságát, senki nem gondolt a fényre, amikor a gömböt öt méterrel odébb tették.

– Nem hagy nyugton a gondolat, hogy még mindig nem tudjuk, mivel és hogyan történik a gömbben az antigravitáció szabályozása – mondta Kim, amikor a kezéből kieresztett gömb új helyén függve maradt a levegőben.

– Csupán azt állíthatjuk biztosan, hogy ez az antianyag segítségével történik.

– Nem egészen biztos, inkább valószínű.

Eriknek volt igaza. A zöld sugár engedelmesen megjelent, amint a csoport tagjai szándékosan fesztelenül beszélgetni kezdtek a tv-kapcsolatról.

A csoport öt mérnöke és az intézet néhány munkatársa feszülten figyelte, hogyan alakul át a padló egy része képernyővé.

Kim feljegyezte a zöld sugár megjelenésének időpontját, és stopperórával a kezében figyelte a folyamatot. A sugár spirálisan haladt a központtól a széléig és vissza. Tizenkét fordulatot tett, azután kialudt.

A terem padlóján megjelent egy második kör, amely pontosan, olyan méretű és külsejű volt, mint az első.

– Ez az! – mondta Kim. – Három perc, negyed másodperc. A gömb konstrukciója kezd érthetőbbé válni.

Később mindnyájan bevallották egymásnak, hogy csalódást okozott nekik az idegen bolygó technikája. Azt várták, hogy tökéletesebb lesz, mint a földi. A jövevények zöld sugara pedig, ha különbözött is tőle, akkor is hátrányosan. A földi sugár feleannyi idő alatt végezte volna el ezt a munkát.

De olyan jelenségek álltak a földi tudomány előtt, amelyeket az még nem ismert. A nulla térségen keresztül kellett kapcsolatot teremteni a jövevények bolygójával!

Hogyan zajlik majd le, milyen törvények képezik e jelenségek alapját, ezt még Kim sem tudta. Még senki sem tudhatta a Földön.

A képernyő készen állt. Ha a jövevények szülőbolygóján figyelemmel kísérték a gömb viselkedését, észre kellett venniük, hogy a gömb „felkészült” a vételre. Az adás bármely pillanatban megkezdődhet.

Nem szabad tovább egy percig sem tétovázni! A robotautomata már itt állt, mintha azt várná, mikor léphet akcióba. Kim a gépember hátán elfordított egy kis fogantyút.

A jövevények minden műszere és konstrukciója, műszaki gondolkodásuk stílusa rendkívüli egyszerűségről tanúskodott. Kim tehát joggal tételezte fel, hogy a gömbbe küldött impulzusnak is egyszerűnek kell lenni. Nem volt semmi értelme hullámimpulzusokat alkalmazni, nem is beszélve arról, hogy egy ilyen „gomb” indokolatlanul bonyolult berendezés lenne, hiszen minden jel szerint a gomb csak átvitt, értelemben volt gomb. Szerepet játszott itt az aránylag tökéletlen zöldsugárberendezés is. Kim olyan egyszerűbb villamos impulzust javasolt, amely két különböző töltésű kristály érintkezéséből keletkezik.

– Nem lesz túlságosan kis erejű? – kérdezték egyesek kétkedve.

– Azt hiszem, hogy nem. Hiszen a zöld sugarat az agy bioáramai váltják ki, márpedig azok még kisebb erejűek. Azonkívül a robotban van egy erősítő.

Alig félóra telt el azóta, hogy a robot az első impulzust küldte a gömbbe. Nemcsak első volt, hanem az egyetlen is.

A gömb magától kigyulladt, anélkül hogy a körülötte álló emberek rágondoltak volna. Senki nem gondolt a fényre. Teljesen megfeledkeztek róla a feszült várakozásban.

A következtetés csupán egy lehet: a gömb jelzést kapott a cselekvésre!

– Egyszerűbb, mint hittem volna – jegyezte meg Kim.

Azt, hogy ez valóban így van, igazolta a robot viselkedése is – nyomban beszüntette az impulzusküldést. A műszerek, amelyek sokkal, de sokkal érzékenyebbek voltak, mint az emberi agy, „megérezték” a változást a gömb szerkezetében. A robot megállt és várt.

Mindnyájan hallgattak. Magukban elképzelték, amint a galaktika ismeretlen térségeiben ismeretlen lények lázas sietséggel próbálják működésbe hozni az adóberendezést.

Hiszen számukra sokkal többet jelentett a gömb hatvanöt év utáni újbóli működése, mint a földi embereknek. A tizenkétezer évvel ezelőtt a Földre küldött honfitársaik csak nemrégiben (mit jelent hatvanöt év a tizenkétezer évhez képest!) adtak hírt magukról… És… újfent eltűntek. Senki nem tudta, mi történt velük, miért nem létesült kapcsolat. Elképzelhetetlen, hogy az idegen bolygón ne tudnának arról, hogy a kapcsolat nem történt meg.

A teremben levők közül mindenki világosan elképzelte, milyen izgalom fogná el a Föld egész lakosságát ilyen körülmények között. Érezték ismeretlen észtestvéreik izgalmát, és maguk is izgultak, mert tudták, hogy nem küldhetnek választ, ha az adás valóban megindul.

– Biztos vagy abban, hogy a gömbben nincs adóberendezés? – kérdezte Erik halkan Kimtől.

– Csak feltételezem – felelte Kim. – Tudni nem tudhatom.

Mindenesetre csak egyféleképpen válaszolhatunk: gondolati képekkel. De ehhez még nem értünk.

– Előfordulhat, hogy semmit sem értünk meg az adásukból – jegyezte meg valaki.

– Nagyon is lehetséges – felelte Kim. – Hacsak nem jönnek rá, hogy a gömböt nem a négy jövevény hozta működésbe, hanem a Föld gazdái.

Újabb néma hallgatás.

Mindnyájan mozdulatlanul nézték a képernyőt, akárcsak a négy filmfelvevő automata, amelyet már korábban elhelyeztek a gömb körül. Amint az adás megindul, elejétől végig filmre veszik.

Az automatákból hiányzik az ideg, s így az izgalom nem zavarhatja munkájukat.

Eltelt egy fél óra.

A gömb fénye hirtelen elhomályosult. Mintha vakítóan fénylő nedvesség siklana le felületéről egy bizonyos pont felé, amelyben az összes fény összpontosul, aztán átalakult keskeny sugárrá, és a körképernyő közepére hullott.

A sugár ezután szélesedni kezdett, s kúp alakúvá változott. Alapsíkja egyre nagyobbodott, míg csak be nem töltötte az egész képernyőt.

Mintha a csillogó máz mélyéből merültek volna fel gyors tempóban, úgy jelentek meg és merevedtek mozdulatlanná az érthetetlen feliratsorok, helyesebben betűsorok, amelyek kétségtelenül a jelen nem levő négy jövevényeknek szóltak. Márpedig nélkülük senki sem tudja elolvasni az üzenetet!

A jelek betűk voltak, és némileg emlékeztettek az ógörög betűkre, de e véletlen hasonlóságon kívül semmi sem segíthetett a földi embernek a sorok megfejtésében. Míg a jövevények ki nem lépnek a hengerből, amely itt áll a közelben, az üzenet értelme titok marad.

Jóllehet mindnyájan jól tudták ezt is, mégis diadalittasan, nagy-nagy örömmel nézték az írást. Nem baj, ha egyelőre érthetetlen is, de a két bolygóbeli ész kapcsolatának kezdetét jelenti!

Az írás pontosan annyi ideig maradt a képernyőn, amennyi ahhoz kellett, hogy háromszor egymás után elolvashassák, ha érthető lenne. A betűket ezután rajz váltotta fel, és Kim nyomban megsokszorozta figyelmét.

A rajz – a technika nyelve, és megfejthető, különösen most, amikor Kim mögött volt már a hengerműszerek megfejtésének munkája.

Sőt az volt az érzése, hogy a rajz ismerős neki! Volt valami benne, amit már korábban is látott. Hol? Természetesen az egyik sémában. Ezeket ő állította össze, amikor a műszerek és automaták berendezéseit másolta.

Valami kezdett megvilágosodni Kim agyában, s ettől összerezzent. A jövevények bolygójának mai lakói miért közvetítenek olyan sémát, amelyet őseik feltétlenül jól ismernek?

S a következő pillanatban eszébe jutott… Ez ugyanaz a térgép-részegységre vonatkozó séma volt, amelyet nem volt képes végérvényesen megfejteni, mert valami akadályozta, valami hiányzott.

Ám ekkor… Kim ebben a pillanatban rájött, mit jelent a lélegzetelállító „halálos” izgalom, amely a szívét veszettül megdobogtatja.

Persze hogy így van! Ezt a sémát azért közvetítik, mert a négy jövevényé pontatlan, vagy – nyilván véletlenül – elromlott. Ez útmutatás arra vonatkozóan, hol a hiba, hogy kell kijavítani!

Kim most már mindent értett. A jövevények azért távoztak a jövőbe itt a Földön, mert nem tudtak hazatérni. S ezt tudták a jövevények szülőbolygóján!

Ez pedig azt jelenti, hogy Kim és társai hozzájutottak a nulla térségbe vezető ajtó kulcsához! Az utazáshoz pedig készen áll a gépük. Hogy hová utaznának? Természetesen a jövevények bolygójára, hiszen a nulla térség csatornája oda vezet!

Oly nagy izgalom vett Kimen erőt, hogy a jelenlevők csodálkozására hátat fordított a képernyőnek, és sietve, csaknem futólépésben elhagyta a termet.

A friss szél magához térítette. Lassan kitisztult az agya. Most munkára fel, és dolgozni kell egészen addig, amíg érthetővé nem válik minden, amíg lehetővé nem válik a számára – csakis az ő számára –, hogy belépjen a hengerbe, majd pedig a másik bolygón kilépjen belőle!

Azok az emberek, akik ebben a pillanatban az intézet kapuja előtt mentek el, valószínűleg azt hitték, hogy Kim megzavarodott. Nevetett, hadonászott, hangosan beszélgetett önmagával olyan nyelven, amelyet a kibernetikus szakembereken kívül senki nem érthetett meg…

A teremben pedig tovább folyt a tv-közvetítés, amelynek minden részlete még aznap tudomására jutott az egész világnak. Az emberek egy idegen bolygó tájait pillantották meg, láttak városokat, vagy legalábbis olyasmiket, amiket városoknak véltek, pedig városokra egyáltalán nem hasonlítottak.

De egyetlen bolygólakót, egyetlen élőlényt sem láttak sehol! Miért? Senki még csak nem is sejtette okát.

Mint egy régi mozivásznon, úgy mutatta be a fekete-fehér filmszalag, milyenné váltak az életkörülmények a tizenkétezer évvel ezelőtt elhagyott bolygón, hiszen a közvetítés nem a földi embernek szólt, hanem azoknak, akik emlékeztek még, milyen volt a bolygó tizenkétezer évvel ezelőtt…

A közvetítés körülbelül négy órát tartott. Aztán a gömb kihunyt.

De másnap, amikor a robot ismét beküldte ugyanazt az impulzust, minden elölről kezdődött, ugyanabban a sorrendben. S ez így ment nap nap után. A közvetítést automata vezette!

A KAPCSOLAT

Kim ez alkalommal Szveta legnagyobb örömére otthon maradt, és bezárkózott a szobájába. Igaz, a fiatalasszony nemigen örülhetett a munka céljának, amelyet már ismert. Siker esetén (márpedig Szveta hitt Kimben, és nem kételkedett a sikerben) rendkívül kockázatos kísérletre kerül sor. Most már az egész emberiség tudott Kim elhatározásáról, hogy egyedül próbálja ki a térgépet, más szóval, hogy a Föld első követeként elindul a másik bolygóra.

Ezt a jogát senki nem vitatta, s Kim teljes mértékben megfelelt erre a feladatra. Szveta ezt jól tudta. A gyötrő aggodalom és a férje iránt érzett büszkeség jól megfért a szívében.

A műszaki rajz nagyalakú fotómásolata Kim szobájának asztalán feküdt. Külsőleg egy megszokott műszaki rajzra hasonlított, de vonalainak és gócainak értelme, az idegen emberiség műszaki gondolkodásának lényege továbbra is rejtély és érthetetlen volt.

No nem egészen. Kim egy és mást megértett belőle. Az egyhónapos munka, amelyet a hengerműszerek sémáival végzett, nem veszett kárba. A baj az volt, hogy nem ismerte alapgondolatukat. Néhány hét telt el, nappalok és éjszakák, amelyek telítve voltak töprengésekkel, amelyek alatt végsőkig megfeszítette akaraterejét.

S eljött a nap, amikor Kim kénytelen volt bevallani saját magának, hogy a feladat meghaladja az erejét. A henger térberendezésének sémáját nem sikerül reprodukálnia. Márpedig enélkül nem hasonlíthat össze semmit a műszaki rajzzal.

Kim az egész világ előtt őszintén beismerte vereségét. A földi emberiség keserűen felsóhajtott, és – segítségére küldött Kimnek négy munkatársat, akiknek segítő szándékát – most már tudta – a kezdet kezdetén el kellett volna fogadnia. De régóta ismeretes, hogy jobb későn, mint soha. A munkát elölről kezdték, most már ötösben.

Újfent eltelt néhány hét. S az öt férfi becsületesen kijelentette: „Nem megy!”

Ez már a végső vélemény volt. Kit küldhetnének még segítségére, ha már az öt legismertebb szakember is csődöt mondott?

S ekkor a segítség váratlanul egészen máshonnan érkezett! Véletlen? Nem!

Pontosan az történt, amit a földi emberiség el akart érni. Az észkapcsolat!

Bekövetkezett az, amit vártak, de amiben már mégsem reménykedtek. A jövevények bolygóján „másik filmet fűztek” a gépbe. S az új műsort is ugyanúgy mindennap leadták, mint az elsőt.

Újfent írással kezdődött, de ez alkalommal sokkal hosszabbal. Az írásos üzenetet nem egy, hanem három rajz követte. Mind a három eleinte különbözőnek tűnt az embereknek.

Kim és társai az új filmről vetítésének első napján szereztek tudomást, és nyomban a Jövevények Városába repültek.

Csak egy pillantást kellett vetniük az első megjelent műszaki rajzra, a közvetítés igazi célja máris megvilágosodott mind az ötük előtt. Túlságosan sokat kínlódtak a jövevények rajzával, túlságosan jól emlékeztek rá ahhoz, hogy ne jöjjenek rá nyomban: ez nem egy új, nem egy másik, hanem ugyanaz, de nagyon leegyszerűsített rajz. Az utána következő két másik pedig az egyenes, alighanem legfontosabb séma részegységeket ábrázolta.

Az egyetlen adás után, amikor még kezükben sem volt a fotókópia, rájöttek, mi hiányzott a munkájukhoz, mi volt a döntő láncszem, amelyet addig sehogyan sem tudtak megfejteni.

A földi embereknek, akik eddig nem ismerték a nulla térség gépeit, sem a hengerben levő – akár hibás vagy sérült – berendezést, ez a leegyszerűsített útmutatás fénysugarat jelentett, amely megvilágítja a legfontosabbat: a gép alapgondolatát.

A többi pedig már csak idő kérdése, méghozzá nem is oly hosszú időé.

Amikor pedig a munka végre befejeződött, és a célt elérték, kiderült, hogy nem érdemes az Atlanti-óceánból kiemelt hengerhez nyúlni, megkeresni és újjáépíteni berendezését a nulla térség legyőzéséhez, hogy sokkal egyszerűbb és megbízhatóbb, ha az első rajznak megfelelően újat készítenek, beszerelik a saját hengerükbe – és útnak indulnak!

– Én megyek! – mondta Kim.

Vannak körülmények, amikor a szerető szívnek is meg kell hajolnia a kötelesség és az ész szava előtt.

A Kim szívéhez legközelebb álló ember, Szveta megértette és teljesítette az emberiséggel szembeni kötelességét. Csupán egyetlen szót mondott:

– Menj!

 

*

 

Egy másik bolygóra repülni! Az emberek régi álma volt. Amikor elérték szomszédaikat, a naprendszer bolygóit, gondolataik a naprendszer határain túlra szálltak.

A Föld szomszédain nem éltek észlények. Az észtestvérek valahol a világegyetem térségeiben rejtőzködtek, s úgy tűnt, hogy nagyon nehéz és sok időbe telik megtalálni őket.

S egyszer csak az emberek a legváratlanabbul az ábrándhoz vezető ajtó küszöbén találták magukat. Lehetővé vált a találkozás egy másik bolygó emberiségével. Lehetővé vált a közvetlen kapcsolatfelvétel, mégpedig az űrhajók, a gyötrően hosszú űrutazások nélkül.

A jövevények hengere csupán egyetlen lakott bolygó meglátogatására volt alkalmas. Csupán arra, másra nem!

Híd volt, amelyen könnyen átjuthattak a túlsó partra, de csakis egyetlen helyen. Ahhoz, hogy egy másik helyen kelhessenek át a „folyón”, egy másik hidat kellett építeni. A „hídverést” minden egyes alkalommal megelőzte az ismert térben megtett út. A henger semmin nem változtatott, csupán meggyorsította az első kapcsolatfelvételt.

Felmerült a kérdés: honnan induljanak útnak?

A térgép alapgondolata világos volt, a henger szerkezetének titkát teljesen megfejtették, de a nulla térség törvényei még mindig csak elméletek voltak, és senki sem állíthatta, hogy ismeri azokat.

A jövevények két helyen állították fel hengereiket a Föld felszínén. A harmadik henger szülőbolygójukon volt. Útjuk e háromszög két oldalán vezetett. Kimnek a harmadik oldalon kellett elindulnia, azon, amelyen a jövevények még nem mentek végig.

Véletlenül választották ki hengereik helyét a Földön? Találomra helyezték oda, vagy bizonyos számítás alapján? E kérdésre adandó választól függött Kim élete.

Egy dolog biztos volt: egy-két méternyi távolság semmiképp sem játszhatott szerepet. S ekkor elhatározták, hogy a Földön készült hengert közvetlenül a Jövevények Városában levő henger mellé állítják.

– Akár ennek a helyére is állíthatjuk – jegyezte meg Kim. – Az öt jövevény csak egy esztendő múlva lép ki belőle.

– Nem tudjuk, elegendő-e ez az idő arra, hogy megjárd az egész utat.

Ez az érv arra késztette Kimet, hogy nyilvánosság előtt magyarázza meg véleményét. A televízióban tartott előadást.

– Sokakat zavarba hoz és tévútra vezet az – mondta –, hogy a nulla időben való egy percnyi tartózkodás egyenlő hatvannégy nappal. Kiderül, hogy a jövevények, akik az ő időszámításuk szerint immár tizenkétezer éve tartózkodnak a hengerben, negyven napot töltöttek benne. Az idő együtthatója mintha kilencvenkétezerrel volna egyenlő. Meggyőzően hangzik, de mégis hibás számítás. Ez az együttható fiktív szám. Csupán a mi számunkra létezik. A nulla térségben és időben minden másképpen van.

Az időgépben eltűnik az idő, a nullával válik egyenlővé. Amikor a robot és az orangután a mi időszámításunk szerint két hónapot töltött a gépben, mi – hangsúlyozom, csakis mi – joggal állíthattuk, hogy mind a kettő egy percet töltött a gépben. Mi, nem pedig ők! Számukra csupán az az idő létezett, amely a gép működésbe lépéséig és megállás után az ajtó kinyílásáig tartott.

Csak ennyi időt töltöttek a hengerben. Az összes többi idő számukra még csak nem is egy pillanatot jelentett, hanem semmit, nullát! Két dologról nem szabad megfeledkeznünk: a relativitás törvényeiről és e törvények bonyolultságáról. E törvények a mi tudatunk számára bonyolultak, amikor érintkezésbe kerülünk a nulla méretekkel. Ez a kérdés egyik oldala. A másik pedig az, hogy a nulla időben és nulla térben való utazás két teljesen különböző dolog. A jövevények Atlantiszról a Föld jövőjébe távoztak, amelytől a gépbe lépésük pillanatában tizenkétezer év választotta el őket. S ők valóban úton töltötték ezt az időt, jóllehet számukra ez a2 idő nem létezett. De amikor a bolygójukról a Föld felé utaztak, függetlenül ennek az utazásnak rendes számítás szerinti időtartamától, semmiféle utat nem tettek meg. Egyszerűen csak beléptek a kamrába a saját bolygójukon, és kiléptek belőle itt a Földön. Az idő nem működött közre ebben. Mi beszállunk a hengerbe, és nyomban, jól értsétek meg, azon nyomban kiszállunk belőle a jövevények bolygóján, ott, ahol a nulla csatorna másik vége van. Érzem, hogy sokan még mindig nem egészen világosan értik, amit mondok. Megpróbálom konkrét példával megmagyarázni. Tegyük fel, hogy amint kilépünk a gépből a jövevények bolygóján, nyomban visszamegyünk a kamrába, és elindulunk a Földre. Mennyi ideig leszünk távol? Hát pontosan annyi ideig, amennyi ahhoz szükséges, hogy belépjünk a gépbe, működésbe hozzuk, kilépjünk belőle, aztán visszaszálljunk, újra működésbe hozzuk a kamrát, és megint kilépjünk belőle. Ez legfeljebb öt perc. Elhatároztuk, hogy néhány, mondjuk, három napot töltünk azon a bolygón. Az önök számára is három napot maradunk távol. Egy perccel sem tovább. Ezért javasoltam oda állítani a gépet arra a helyre, ahol most a jövevények hengere áll. Három nap múlva ismét visszatesszük a helyére. Befejezésül szeretném biztosítani önöket, hogy minden jól fog végződni, s visszatérésünk után beszámolunk önöknek mindenről, amit az idegen bolygón láttunk. Viszontlátásra, barátaim!

E tv-előadás után pontosan egy nappal Kim és útitársa beszálltak a gépbe.

Kim többes számban beszélt. Három nappal ezelőtt még egyes számban beszélt volna.

A naprendszer bolygóit meglátogató űrhajók legénysége soha nem állt egyetlen emberből. Azonkívül, hogy ez teljesen lehetetlen volt, senkit sem csábított a lehetőség, hogy egyedül tartózkodjon a világűrben. Jelen esetben ilyen egyedüllét nem fenyegetett: az utazás ideje egyenlő volt a nullával. A gépet nem kellett irányítani. S amikor Kim saját maga akarta megtenni a nulla térségbe az első utat, javaslatát gondolkodás nélkül elfogadták. Kim, mint ember és mint tudós, teljes mértékben alkalmas volt erre a küldetésre. De hát ésszerű-e egyetlen embert bemutatni a „szomszédoknak”? Nem volna jobb bemutatni nekik a földi emberiséget mindkét nem képviselőjének a személyében, más szóval egy férfit és egy nőt küldeni el hozzájuk?

És három nappal az indulás előtt megszületett a végső döntés: Kim útitársnőt kap. Vajon kicsodát?

Azt a véleményt, hogy űrutazáson csakis fizikailag alkalmas emberek vehetnek részt, el kellett vetni, mivel a térgépben bárki utazhatott. A jelöltnő foglalkozása és tudományos fokozata semmiféle szerepet nem játszott, a látogatás nagyon rövid idejű lesz. Egy átlagtípusú, hétköznapi nő kellett, akiből sok van a Földön.

Rengeteg nő jelentkezett. A döntést Kimre bízták.

A nő ellen, akit megnevezett, senki sem emelt kifogást. Kim döntésén senki sem lepődött meg.

 

Vagy negyvenen kísérték ki őket. A Föld legnevesebb és legtekintélyesebb tudósai voltak. Valamennyi kontinens képviselve volt. Rajtuk kívül jelen volt természetesen Kim négy munkatársa és néhány tv-operatőr is.

Pontosan déli egy óra volt, amikor a henger ajtaja becsukódott. Egy perc múlva az ellenőrző műszer azt jelezte, hogy a térgép működésbe lépett.

A Föld követei elhagyták szülőbolygójukat!

Vajon hol lehetnek most? Minden rendelkezésre álló adat szerint a jövevények bolygóján, valahol a galaktika ismeretlen pontján, talán több tucat fényévnyire a Földtől.

Az a tudat, hogy két ember ebben a pillanatban kilép a gépből, és szemtől szemben látja az idegen bolygó lakóit, valósággal megbénította a jelenlevőket.

Mozdulatlanul és némán álltak.

A szomszéd terem nyitott ablakán behallatszott a tömeg zajongása. A tv-operatőrök gépiesen folytatták a közvetítést, jóllehet a henger zárt ajtaján kívül már semmi sem látszott a képernyőn.

A percmutató közömbösen haladt a terem falán függő hatalmas óra számlapján.

Egy perc, kettő, három…

Erik levette szemét a műszerekről, és halkan így szólt:

– A térgép megállt!

Az emberek csak most értették meg, hogy ebben a pillanatban ért véget az utazás.

NEGYEDIK RÉSZ

A JÖVEVÉNYEK BOLYGÓJÁN

Kim, amint belépett a kamrába, nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is teljesen nyugodt volt. Emelkedett hangulatának semmi köze nem volt a félelemhez, nyugtalansághoz, bizonytalansághoz vagy ahhoz, amit izgalomnak szokás nevezni. Állapotát leginkább a kíváncsiság szóval lehetne jellemezni: „Mi vár ránk?” Kim végtelenül hitt számításainak helyességében, szilárdan meg volt győződve, hogy néhány pillanat múlva a jövevények bolygóján lesznek. Vajon mit látnak majd ott? Hogyan fogadják őket?

Mindazt, amit Kim az ismeretlen bolygó embereiről tudott, a Dair-féle kéziratból merítette. Más forrása nem volt, a mongol legenda éppen csak említést tett a jövevényekről.

Vajon mit tudhatott meg a kéziratból? Csupán azt, hogy a jövevények alighanem nagy műveltségű, humánus és nagy tudású emberek. Még külsejükről sem lehetett teljes képet nyerni. Nagyon világos bőr, szemük nem egészen olyan, mint a földi embereké, és… több semmi.

A tér-idő gépek arról tanúskodtak, hogy a jövevények szülőbolygója abban az időben, amikor elhagyták azt, a fejlődésnek azon a színvonalán állt, mint amilyenen ma áll a fejlődés a Földön. De azóta eltelt tizenkétezer év!

Százhúsz földi évszázad!

Ilyen hosszú idő alatt mindennek gyökeresen meg kellett változnia. Ha az emberi életkor azon a bolygón akkora, mint itt a Földön, ebben az esetben körülbelül ötszáz nemzedék váltotta fel egymást. Nemcsak a tudomány és a technika, az emberek is mások lettek.

Vajon milyenek?…

Akadtak kétkedők, akik figyelmeztették Kimet. Véleményük szerint a jövevények bolygóján nem barátokat, hanem ellenségeket talál. A civilizáció haladását hanyatlás válthatta fel. Nem mérhető földi mértékkel a másik emberiség.

Kim nem hitte el ezeket a jövendöléseket. Teljesen meg volt győződve az ellenkezőjéről. Véleményét osztották mindazok, akiktől függött a tervbe vett expedíció elindulása.

– Tegyük fel, hogy a kétkedőknek igazuk van – mondogatta Kim. – Tegyük fel, hogy odaát ellenségesen fogadnak bennünket. Abban az esetben visszatérünk, és kész.

Vita nem kerekedett belőle.

Szveta pedig végtelenül hitt Kimben, olyannyira, hogy akárcsak férje, ő sem félt, de még csak nem is nyugtalankodott egy cseppet sem.

Amikor három nappal ezelőtt megszületett a végső döntés, mely szerint Kim útitársnőt kap, Szveta így szólt:

– Indulásra készen állok!

Ezt úgy mondta, hogy Kim, aki nem is gondolt erre a lehetőségre, s eszébe sem jutott, hogy útitársa saját felesége is lehet, mielőtt válaszolt volna, elgondolkodott.

– Csak nem jelentkeztél? – kérdezte aztán.

– De igen!

A henger, a tér-idő gép (mert óvatosságból térberendezést is szereltek bele) teljes egészében földi anyagból készült. Minden műszere és automata gépezete földi eredetű volt, ám a jövevények műszaki rajzai alapján szerelték össze őket, mely rajzokat Kim fejtett meg. Pontos mása volt azoknak a hengereknek, amelyek különböző helyen álltak a Földön.

A harmadik hengerről nem tudták, hol lehet, és éppen ebben fogja találni magát Kim és Szveta az út végén. Tudták, hogy ez az átmenet észrevétlenül történik majd, és meg sem fogják érezni.

Azt is tudták, hogy amint keresztülhaladnak a nulla térségen, testük teljesen „ki lesz fordítva”, összes szervük tükörhelyzetbe kerül, s az, ami a bal oldalon volt, jobb oldalra kerül, és megfordítva.

Ám ez az állapot, amelyet ember még nem próbált ki, nem aggasztotta Kimet. Elég sok idő telt el, és már határozottan megállapították: az orangután – a Föld egyetlen „tükrös” típusú lénye – teljesen normálisan érzi magát. A tudomány arra a következtetésre jutott, hogy a nulla méretbe való behatolás nem tesz kárt az élő szervezetekben.

Az ajtó becsukódott…

A műszerek mutatói kísérteties kék fénnyel világítottak. Fényük elegendő volt ahhoz, hogy az ember meglássa őket a falon, de nem világították be a kamrát. Kim nem hozott magával zseblámpát, mert nem akart még egy gyenge, idegen fényforrást sem alkalmazni.

Kitapogatta a gombot, amely működésbe hozza a térgépet, s pillanatnyi tétovázás nélkül megnyomta. A következő pillanatban lefeküdt a fekhelyre, amelynek szomszédságában Szveta feküdt.

Tudta, hogy a gép pár pillanat múlva működni kezd, de ezt az időt is nagyon hosszúnak tartotta.

Mit várt? Egy olyan érzést talán, amely azt bizonyította volna, hogy testük elhagyta a megszokott világot, s olyan időn és téren kívüli állapotba kerül, amelyet sohasem ismert, és amelyet ésszel nem képes felfogni?

Kim semmit sem várt!

Miután eldöntötte, hogy kísérleti alany lesz, kikapcsolt tudatából a következményekkel foglalkozó minden gondolatot. Behunyt szemmel feküdt, mint aki semmit sem vár, mint aki kész mindennel szembenézni.

Kim nem féltette sem a saját, sem a Szveta idegrendszerét. Elég erősnek tartotta, amely bármilyen megpróbáltatást kibír. És ezért nyugodt volt.

Sokkal nyugodtabb, mint azok, akik kívül rekedtek a henger ajtaján, és ebben a pillanatban feszülten várakoztak, és szemüket le nem vették az ellenőrző műszerekről.

Senki, sem Kim, sem négy munkatársa, akik a henger szerkezetén dolgoztak vele, sem a jelenlevő tudósok még csak nem is sejtették, hogy végzetes hiba történt, hogy Kim és Szveta, akiknek meg vannak számlálva a másodpercei ezen a világon, elháríthatatlan, szörnyű veszélybe kerültek, hogy lényegében máris halottnak tekintendők.

Az ember nem tudhat mindent!

Az egyetlen dolog, ami megmenthette volna Kimet és Szvetát. az egyetlen dolog, ami biztosította volna a kísérlet sikerét, az ajtón kívül maradt. Ez az egyetlen dolog pedig itt volt a kíséret szeme előtt, de ők nem ismerték a csodálatos készülék valamennyi rendeltetését.

A fekete gömb ott volt a közelükben. Semmi sem lett volna egyszerűbb, mint bevinni a hengerbe.

Senkinek nem jutott eszébe…

 

Futottak, és átkozták a körülmények találkozását. Ugyanis ebben a kivénült épületben nem volt egyetlen lift sem.

Az épület nagyon öreg volt. Azért hagyták meg, mert föld alatti alagsorában állt az ősök tér-idő gépe. Annak idején nem tartották szükségesnek az emeletek közti gépi összeköttetést, az utánuk következő nemzedékek pedig egyszerűen nem törődtek vele: az épületben soha senki sem lakott.

Szokatlan és kényelmetlen volt számukra a csigalépcső, amelynek fokait szemmel alig lehetett látni. Bárhogy is siettek, amint ráléptek erre a lépcsőre, lelassították lépteiket.

A rég várt jelzés nemrég hangzott fel. És csak azért tudtak ilyen gyorsan itt teremni, mert mindazok, akiket már korábban kijelöltek a távoli ősök fogadására, e ház szomszédságában laktak.

Az erős izgalom, amely hatalmukba kerítette, sietősre késztette őket.

A négy tudós az oly távoli múltban távozott el az idegen bolygóra. Számtalan nemzedék hitte azt, hogy elpusztultak. De az ősök éltek, felhasználták a rendelkezésükre álló időgépet, amely nem romlott el, mint a térgép. És most hírt adtak magukról, teljesen váratlanul. Létrejött a kapcsolat, amely az egész bolygó legnagyobb elkeseredésére csak egyoldalú. A négy ősnek üzenetet küldtek. Amint megkapták, vissza kell indulniuk szülőbolygójukra.

De nem tértek vissza!

Telt-múlt az idő, és újfent elhangzott a kapcsolatfelvételre hívó jelzés. Vajon mi történhetett ott?

A legvalószínűbbnek azt tartották, hogy a kapcsolat nem jött létre, hogy az üzenetet nem vették. Hiszen az ősrégi berendezés nem tudta megállapítani: megérkezett-e az üzenet vagy sem.

Az üzenetet megismételték. Újabb izgatott várakozás, és a négy ős megint csak nem tért haza.

Az a gyanújuk támadt, hogy a most készült térgép sémát nem értik azok, akik akkor éltek. Más magyarázata nem lehetett. Az írásos üzenetet az ősi nyelven adták le, azt meg kellett hogy értsék.

Nagy munkába került, hogy gondolatban visszamenjenek a múltba, és összeállítsanak egy másik sémát, amelyet megértenek azok, akik a távoli múltban éltek, és akkori fogalmakban gondolkodtak.

És most sikerült!

A figyelő automata jelezte, hogy a térgép működésbe lépett, márpedig ez csak egyet jelenthetett: a négy ős hazatért!

A bolygó lakossága még nem értesült a nagy eseményről, csak azok tudtak róla, akik kimondottan várták ezt a pillanatot. Siettek is a történelmi épület föld alatti termébe, hogy fogadják azokat az embereket, akik oly régen éltek, hogy semmi sem maradt abból az időből, még a nyelvük sem.

A fogadásra kijelölt embereket felkészítették erre a találkozásra. Nagy részük főleg orvos volt. A hazatérteket azonnal meg kellett tisztítani az idegen bolygó baktériumaitól és mikrobáitól Azonkívül csak azok tudtak gondolati képekkel beszélgetni, akik az emberi agy lehetőségeinek tanulmányozása során érintkezésbe kerültek ezzel a kérdéssel, vagyis megint csak az orvosok és biológusok.

Siettek, ahogy csak tudtak, nem is gyanítva, hogy nem őseik hozták működésbe a térgépet, hogy egy idegen világ embereivel fognak találkozni, akik sokkal inkább szorulnak segítségre, mint azok, akiket vártak.

A mai kor emberei többször találkoztak más bolygók lakóival, számukra semmi újat nem jelentett egy ilyen találkozás, de ha tudnák, hogy kik tartózkodnak a kamrában, és mi történt velük, még jobban megszaporáznák lépteiket.

Hajszálon függött a vendégek élete, a vendégeké, akiket a bolygó urai még nem ismertek. De a kamra ajtajához éppen azok siettek, akikre a legnagyobb szükség volt, akik mindennel fel voltak szerelve ahhoz, hogy gyors és hathatós segítséget nyújtsanak bármely esetben…

Az az ember, aki az első jelzés vétele után magára vállalta a négy őssel való kapcsolatfelvétel műveletének irányítását, a kerek fémteremben várta a többieket, amelyben a gép állt.

– Valami miatt nem nyitják ki az ajtót – mondta üdvözlés helyett. – Ez nagyon aggaszt engem.

– Miért nem nyitottad ki magad?

– Nem vagyok orvos. Titeket vártalak. Valami nincs rendben odabent!

Nyomban elfordult, és háromszor megnyomta a gombot.

Az ajtó kinyílt, de a kamrában sötét volt, és az emberek nem látták, mi történik odabent.

A kerek termet elöntötte a fény, de a világosság kevés volt ahhoz, hogy beláthassanak a kamra belsejébe. Odabent saját világításnak kellene lenni.

De világosság nem volt!

A vezető felkapta a fejét. Ebben a pillanatban a világítás erősebb lett.

Hárman lépték át a küszöböt…

Két lény feküdt előttük, akik hasonlítottak rájuk, csak barnásrózsaszínű volt az arcuk és kezük bőre. Ismeretlen szabású, sötét ruhát viseltek mind a ketten. A baloldalt fekvőnek a fején rövid fekete haj nőtt, a másik haja hosszú és arányló sárga volt.

A három tudós összenézett.

Most már tudták, hogy ezek az emberek arról a bolygóról származnak, amelyet négy ősük látogatott meg. Egyetlen más bolygó emberei sem léphettek be ebbe a kamrába.

Vajon mi történt azokkal, akiknek hazatérését várták? Miért nem érkeztek meg ők maguk? Milyen hírt hozott ez a kettő?

A vezető a rövid fekete hajú ember fölé hajolt.

Miért eszméletlenek még mindig a vendégek, hiszen a gép már régóta áll?

A vezető felemelte a fejét, és a fekete gömbre pillantott. A gömb most sem világított.

Bizony, így van! Minden világos! Ott, ahonnan ez a két ember érkezett, abban a kamrában nem volt fekete gömb!

– Minél előbb – mondta izgatottan – mentsétek meg vendégeinket! Idegbénulás okozta gyors halál fenyegeti őket! – S hogy ne akadályozza az orvosokat, kiment a teremből.

Mindnyájan hallották, amit a vezetőjük mondott. Két másik ember sietett be a kamrába. Senki nem várt magyarázatot. A legszörnyűbb, legfélelmetesebb szavak hangzottak el a bolygón: Halál fenyegeti az embert!

A ZSVAN

Lassan, fokozatosan tértek eszméletre. Mindkettőjüknek úgy tűnt, hogy még nem hagyták el a Földet, a tér-idő gépben való utazásuk még el sem kezdődött. Nem emlékeztek rá, hogyan léptek be a hengerbe, és hogy mi történt odabent velük.

De még akkor is, amikor teljesen visszanyerték eszméletüket, amikor eszükbe jutott minden, ami megelőzte a nagy ismeretlenbe való elindulásukat, s rájöttek, hogy nem a Földön vannak, hanem a jövevények bolygóján, még akkor is a hengerben tartózkodásuk „fehér folt” maradt emlékezetükben.

S amint utóbb kiderült, örökre az is maradt! Szveta tért először teljesen magához. – Hol vagyok? – kérdezte hangosan.

A takarón nyugvó keze rendkívül puha anyagot érzett, amely mintha a legfinomabb prémből készült volna. Soha még nem találkozott ilyen anyaggal. Ujjait összezárta, és ekkor… világosan érezte, hogy meztelen lábához ért. Bőr érintkezett a bőrrel, semmi kétség.

A csodálkozástól fel akarta emelni a fejét, de nem sikerült. Ekkor megismételte az iménti mozdulatot, és újfent érezte, hogy hozzáért a testéhez, ami a paplan alatt volt.

Nem, ez nem a Föld! Itt van a jövevények bolygóján! Kimmel elérték céljukat! De hol a henger, amelyben ideérkeztek? Mikor és hogyan jöttek ki belőle? Miért csöppent erre a teljesen ismeretlen és semmihez sem hasonlító helyre? Miért fekszik? Hol van Kim?

Szveta nagyon gyengének érezte magát. A két szó, amelyet az imént mondott ki, oly halkan hangzott, hogy már maga is kételkedett abban, hogy valóban kimondta őket. Vagy csak keresztülfutott az agyán?

Mi történt hát vele? Miért fekszik egyedül? A körülötte levő kék térségben semmin nem tudott megpihenni a tekintete. Szveta behunyta a szemét. Szilárdan elhatározta, hogy türelmesen várja a további eseményeket…

Nagyon halk, puha, de mégis jól hallatszó léptek ütötték meg a fülét. Valaki jön!

Szveta nagy nehezen megfordította a fejét. Az első, akit megpillantott, Kim volt. Ott feküdt mellette valamin, aminek alakját nem lehetett kivenni. Mindenesetre nem olyasmi volt, amit a Földön ágynak, heverőnek vagy egyáltalán fekhelynek szoktak nevezni. Kim feje párnán feküdt, s ez eszébe juttatta Szvetának szülőbolygóját, a Földet: a párna teljesen földi formájú volt. Kim arca nyugodt volt, mint az alvó emberé, de Szveta nagyon sápadtnak találta. Tömörnek látszó paplannal volt betakarva, amely valószínűleg ugyanolyan volt, mint az, amely őt borította. Külsőleg semmi sem árulta el, hogy ez a takaró áteresztő képességgel rendelkezik. Amott távolabb, Kim mögött Szveta megpillantott egy közeledő alakot, amely emberre emlékeztetett, de teljesen fehér volt, mintha kísértet lenne, amelyet a beteg lát lázálmában.

Szveta érezte, hogy teljesen öntudatánál van, gondolatai világosak voltak. Tehát ez mégsem vízió, hanem valóságos hús-vér lény.

„Szóval hát ilyenek!” – gondolta az asszony, mert hirtelen eszébe jutott, milyennek írja le a jövevényeket a Dair-féle kézirat: „Fehérek voltak, mint a legtisztább felhő, ruhájuk pedig világoskék, mint az ég.”

Ám a feléje közeledő alak ruhája fehér volt, amely alig különbözött az ugyancsak fehér arctól. Szveta elfogta az illető nagyon világos szemének raja szegeződő tekintetét. Fehér arcához képest a szemek sötéteknek látszottak.

Nagyon széles homlok, nagyon hegyes áll, keskeny száj…

Szveta összerezzent.

Nem, ő egész idő alatt abban reménykedett, hogy a lények, akiket Kimmel együtt annyira szerettek volna már látni, nem lesznek ilyen rútak. S ez a hófehér, halottsápadt bőr!

„Egy idegen bolygó embere! – futott végig az agyán. – Bizonyára engem is olyan rútnak lát, mint amilyennek én látom őt.”

Rámosolygott a közeledőre, egyenesen a szeme közé nézett, amelyek váratlanul teljesen kerekre tágultak.

„Bagolyszem” – futott át az agyán.

Szveta aggodalommal vegyes csodálkozással állapította meg, hogy egyáltalán nem fél. Elvégre az, ami most történik, nem más, mint két bolygó nevezetes találkozása, az a bizonyos „első kapcsolat”, amelyre mindig izgalommal gondolt.

Az első kapcsolat! A két különböző bolygón született észlények első találkozása. Hány könyvet írtak róla! Mennyi ábránd és fantázia fűződik hozzá!

És most, ebben a pillanatban jön létre, méghozzá olyan helyzetben, amelyet nehéz volt előre látni!

A vendég alighanem betegen fekszik, a házigazda pedig orvosként közeledik hozzá. „Biztosan orvos is” – gondolta Szveta.

A fehér kísértet hozzá lépett. Szveta most már alaposan szemügyre vehette.

Az az első benyomása, hogy ijesztő rém áll előtte, nyomban szertefoszlott, lassacskán kezdett ráeszmélni, milyen meglepő összhangban van az arc az alakkal, milyen csodálatosan harmonikus minden mozdulata, milyen rugalmas és plasztikus az egész ember, milyen szép és lágy vonalú a hófehér keze. A rászegeződő szempár már nem tágult kerekre, elkeskenyedett, és gyengédség csillogott benne. Szvetának feltűnt ajkának rózsaszín árnyalata. Száján teljesen földi ízű mosoly játszott…

„Tévedtem, ez a nő egyáltalán nem rút, sőt inkább szép! Ez a szépség nem földi eredetű, utánozhatatlan, idegen és sajátos szépség!” – gondolta Szveta. Ez a nő…

Ha Szvetát most megkérdeznék, honnan vette, hogy az illető nő, nehezen tudna rá válaszolni. Külseje, mozdulatai, arcvonásai és alakja ösztönösen azt súgták neki, hogy nő, olyan észlény áll előtte, aki egy másik észlény anyjává tudna válni.

– Kicsoda ön? – kérdezte Szveta, s meg volt győződve, hogy az illető érti minden szavát. Elvégre a Dair-féle kézirat megemlíti, hogy a jövevények bárkivel folyékonyán beszélgettek annak anyanyelvén.

A fehér lény nem válaszolt semmit. Föléje hajolt, és lágy mozdulattal, óvatosan megfogta Szveta kezét, finom vonalú vékony ujjait összezárta, mint aki a pulzusát akarja kitapintani.

A váratlan és megszokott mozdulat itt, ebben az idegen és egyelőre érthetetlen környezetben, Szvetának hihetetlennek, fantasztikusnak tűnt!

Önkéntelenül elkapta a kezét. De a következő pillanatban ismét odanyújtotta. S már tudta, hogy nem az orvos, hanem a jó barát kezét fogta meg újból.

Aztán eszméletre tért Kim, megjelentek az újabb látogatók.

 

A Földön mindenki úgy tudta, hogy e bolygó lakói bioáramok segítségével beszélgetnek, hogy a négy jövevény Atlantiszon, majd pedig Óoroszhonban a számára megszokott módon beszélgetett a földiekkel. Kimmel és Szvetával csupán egy látogató tudott beszélgetni, a többiek pedig csak az ő „tolmácsolásával”. S az első orvosnő, akit Szveta pillantott meg, azért nem válaszolt, mert nem tudott válaszolni, hiszen nem értette a nyelvét.

Néhány nap múlva Kim, érdeklődésére a következő magyarázatot kapta:

Volt idő, amikor bolygónkon azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy a hangos beszédet gondolati impulzusokkal helyettesítik. Fokozatosan kifejlődött bennük az a képesség, hogy értsék egymás gondolatait. De ennek eredményeképpen megszaporodott az agy- és lelki megbetegedések száma. Intézkedések történtek, hogy visszatérjenek a gondolatkicserélés megszokott módszerére. Nem volt könnyű. Még olyasmit is megkíséreltek, hogy befolyást gyakoroljanak a születendő gyermekek agyára. Ma már nem tudjuk továbbítani és „meghallani” az idegen gondolatokat. Kivéve azokat, akiknek a foglalkozása teszi ezt szükségessé: főképpen orvosok és űrhajósok.

– Tehát ön orvos?

– Igen.

– És hallja minden gondolatomat?

– Nem, csak azokat, amelyeket hangosan akar kimondani. A ki nem mondott gondolatunk és a szavakban kifejezett gondolat között óriási a különbség a gondolat által kiváltott bioáramok értelmében. Az első rendkívül gyenge, és nem hat az idegen agyra.

Mindez néhány nappal később történt, de most, a találkozás első napján nehezen folyt a beszélgetés, és mind a két fél keveset értett meg belőle. A beszédtársak mintegy tapogatták egymás megértésének útjait. Kim és Szveta agyában a tolmács szavai elég világosan hangzottak, de a mondatok értelme gyakran elsikkadt.

Kim hamarosan rájött, mi váltja ezt ki. A különböző gondolkodásbeli színvonal, helyesebben az, hogy a bolygólakók nem egészen úgy értelmezték és fejezték ki szavakkal a környező világot, mint a földiek.

„Bizony – gondolta – a kötetlen beszélgetés velük a jövő kérdése. Idő kell hozzá, mégpedig nem is kevés.”

A Földről eltávozóban azt ígérték, hogy egy hét múlva térnek haza. Vajon elég lesz-e ennyi idő?

Rég észrevették, hogy teljesen meztelenül feküsznek a furcsa takaró alatt. Az orvosnő hozott nekik ruhát, fehérneműt és lábbelit. A holmiknak alig érezhető, idegen szaguk volt.

A tolmács szenvtelenül magyarázta (mindazt, amit „mondott”, agyukban monotonul hangzott, és ezért tűnt szenvtelennek):

– Önöket és ruhájukat meg kellett tisztítanunk bolygójuk mikroorganizmusaitól.

Kim vállat vont.

– Erre egyáltalán nem volt szükség – mondta aztán. – Csak nem képzelik, hogy megfeledkeztünk róla? A sterilizálást a mi bolygónkon végeztük el.

– Öltözzenek fel! – javasolta a tolmács, nem is reagálva Kim szavaira.

– Legalább kérd meg őket, hogy forduljanak el – szólalt meg Szveta.

– Ne bolondozz! – felelte Kim. – Ha egyszer nem távoznak el, azt jelenti, bolygójukon mások a fogalmak.

Határozott mozdulattal felhajtotta a takarót, és gyorsan öltözködni kezdett.

Szveta tétovázott. Tudta, hogy férje igazat mondott, de mégsem bírta legyűrni zavarát. Nem volt könnyű egyszerre lemondani a megszokott fogalmakról.

„Ostobaság!” – gondolta, és már minden tétovázás nélkül követte Kim példáját.

Mégis nagy megkönnyebbülést érzett, amikor észrevette, hogy a „jövevények” nem néznek rá. Halkan beszélgettek egymással, egyáltalán nem törődve sem vele, sem Kimmel.

Vajon ez az érdeklődés tényleges hiányát jelentette, vagy finom tapintat volt, véletlen, vagy pedig szavainak eredménye, amelyeket a tolmács megértett?

Felöltözve álltak és körülnéztek. Nyomban rájöttek, hogy hol tartózkodnak.

A végtelen kék térségről, amely annyira meglepte Szvetát, majd később Kimet is, kiderült, hogy égbolt. Jól látni az áttetsző falakon és mennyezeten át, amelyek olyannyira áttetszőek voltak, hogy jóformán nem is látszottak szabad szemmel. Messze odalent, körös-körül egészen a látóhatárig terjedt az óriási város, amelynek semmi köze nem volt a földi városokhoz. De Kimék nyomban rájöttek, hogy város, nem pedig valami más ismeretlen dolog. Jóllehet ebből a magasságból nem látszottak részletek, az utcák vonala és az utcákon közlekedő gépek apró pontjai jól látszottak. Az volt az általános benyomásuk, hogy a házak és az utcák üvegből vannak.

– Alighanem kórház ez az épület – mondta Kim a házra célozva, amelyben tartózkodtak.

– Igen – mondta a tolmács.

Megtudták, hogy a kórterem a rendkívül magas épület legfelső emeletén van. Ezért volt az, hogy amikor feküdtek, nem láttak semmit az égen kívül, amelynek színe pontosan olyan volt, mint a földié. De amint kijöttek a kórházból, ráeszméltek, hogy ez a benyomásuk is csalóka volt. A bolygó ege nem világoskék volt, hanem szinte mélykék, s rajta nem sápadt sárga, hanem narancsszínű nap világított. Úgy látszik, a kórterem áttetsző mennyezete és falai mintha tompították volna a külső színeket.

– Nem éhesek? – kérdezte tőlük a tolmács.

– Egyelőre nem! – felelte Kim, és aggodalommal vegyes kíváncsisággal gondolt arra, vajon mit kapnak enni ezen a bolygón.

– Az az érzésem, hogy az itteni élelem nem lesz ártalmas nekünk – mondta Szveta, mintha csak megértette volna férje gondolatát.

– Kétségkívül.

– Értettem beszédüket – szólalt meg a bolygólakó váratlanul.

– Aggodalmuk érthető. De nekünk már nagy tapasztalatunk van az érintkezésben más bolygók lakóival. El tudjuk látni élelemmel a más bolygóról érkezett vendégeinket – tette hozzá.

Kim és Szveta összenézett. A hosszú mondatot – először hallottak ilyet a bolygón – agyuk nehezen és nem teljes egészében fogta fel. De megértették lényegét. Ezután nyomban megértették e mondat óriási jelentőségét, számtalan következményével együtt.

Az első kapcsolat tehát a Föld részére több kapcsolatot jelent! Amikor elindultak kockázatos útjukra, mindkettőjüket nagy-nagy büszkeség töltötte el arra a gondolatra, hogy éppen őket választotta ki az emberiség erre a nagy misszióra: felvenni a kapcsolatot egy másik emberiséggel. Elsőként és egyetlennel – gondolták a Földön. És most kiderül, hogy nemcsak egy bolygóra nyitottak ajtót, hanem egy egész sor idegen bolygóra! Hiszen a „jövevény” azt mondta, hogy tapasztalatuk van az érintkezésben a bolygók lakóival! Tévedés kizárt, ez a szó többes számban hangzott el!

– Mi nyugtalanítja önöket? – kérdezte a figyelmes tolmács.

„Miért nyugtalanság?” – hallotta Kim és Szveta a kérdést.

Nagyfokú megfigyelőképességről tanúskodott a kérdés. Még Szveta, akinek idegrendszere sokkal érzékenyebb volt, mint Kimé, sem vett észre semmilyen izgalmat férje arcán.

Ez az izgalom pedig olyan nagyfokú volt, hogy Kim néhány másodpercig hallgatott, mert nem volt ereje felelni.

– Azért nyugtalankodunk – felelte Szveta –, mert a mi bolygónknak még nem volt a galaktika egyetlen bolygójával sem kapcsolata. Mi azt hittük, hogy az önök bolygója egyelőre az egyetlen ilyen bolygó.

Ez a válasz alighanem nagy hatással volt a bolygólakókra, mert amint végighallgatták a fordítást, élénken és nyilván izgatottan beszélgetni kezdtek egymással.

Kim és Szveta csodálkozva hallgatták ezt a beszélgetést. Meglepte őket, hogy a bolygó nyelvében egyáltalán nem volt magánhangzó, ugyanakkor pedig szavaik és mondataik rendkívül lágyan és folyékonyan hangzottak. Hangszálaik valószínűleg más felépítésűek, mint a földi embereké. Egyetlen földi ember sem tudná ezeket a hangokat kiejteni. Mind a ketten egyszerre gondoltak arra, hogy sem a bolygólakók, sem a földiek soha nem fogják tudni megtanulni egymás nyelvét, hogy az érintkezés egyetlen eszköze a gondolat-kisugárzás marad. Hacsak nem sikerül egy különleges beszédgépet szerkeszteni.

– Baj! – mondta Kim, és Szveta jól tudta, mire értette.

– Mi a neve az önök bolygójának? – kérdezte a tolmács.

– Föld – felelte Kim. – És az önökét hogy hívják?

A válasz (a tolmács természetesen nem gondolatban, hanem hangosan ejtette ki) úgy hangzott, mint egy csupa mássalhangzókból álló szó. „ZSVN” – hallotta Kim és Szveta a választ. A középső hang kissé el volt nyújtva.

– Zsvan – ismételte meg Kim.

– Így valahogy – mosolyodott el a tolmács.

 

– Amikor a négy jövevény – mondta Kim – megjelent Atlantiszon, majd pedig Óoroszhonban, sokkal jobban el tudtak beszélgetni az emberekkel, mint most, amikor kilépnek hengerükből a Földön.

– Miért? – csodálkozott Szveta.

– Több oknál fogva. Először: abban a korban az emberek primitíven gondolkodtak, s beszélgetni velük csakis a legegyszerűbb dolgokról lehetett. Másodszor, s ez a legfontosabb, rég ismeretes, hogy minél fejletlenebb az agy, annál könnyebb felfogni a gondolati impulzusokat, amelyeket a bioáramok közvetítenek. Mi jól tudjuk, hogy a zsvaniak szavai nem a fülünkben hangzanak, hanem közvetlenül az agyunkban. Akkoriban pedig az emberek azt hitték, hogy a jövevények az ő anyanyelvükön beszélnek hozzájuk. Nagy különbség. Magad is tapasztaltad, milyen nehezen zajlott le a mai beszélgetés. Mit tudtunk meg tőlük? – Kim vállat vont. – Semmit, ők sem értettek jóformán semmit. Baj, nagy baj!

– Ezek szerint azt hiszed, hogy nem sikerül teljesen megértenünk egymást?

– Ugyan már! Persze hogy sikerül. De idő kell hozzá, márpedig időnk nagyon kevés van. Nem maradhatunk itt a megengedettnél tovább, ez általános nyugtalanságot kelt a Földön. Meglehet, hogy valakinek eszébe jut, és elindul a segítségünkre.

– Mi van ebben rossz? Jöjjön csak nyugodtan!

Kim, aki nem tudni, hányszor rótta végig a szobát egyik sarkától a másikig, e szavak hallatára megállt.

– Szveta! – mondta aztán. – Én már elmagyaráztam neked a térgép működési elvét. Ennyire félreértettél volna?

– Éppúgy értettelek, mint a többiek!

– Tehát mindnyájan félreértettétek. Ha mi a kelleténél tovább maradunk itt, nem fogják tudni, mikor indulunk vissza, ott a Földön velünk egy időben bemehetnek a hengerbe.

– És akkor?

– Elpusztulunk mi is, ők is!

Kim újból járkálni kezdett.

– Nagyon nem szeretnék üres kézzel hazatérni – mondta aztán. – De attól tartok, mégis úgy lesz. Még jó, hogy innen a Földre és vissza az út nem tart semennyi ideig.

Szveta felnevetett.

– Miért nevetsz? – kérdezte Kim csodálkozva.

– Csak! Egy furcsa dolog jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy akár most is visszatérhetnénk a Földre, közölnénk, hogy még maradunk keveset, aztán még ma újra visszatérnénk ide. Mintha mi és a zsvaniak nem két különböző bolygón élnénk, hanem két szomszédos házban laknánk.

– Igen – mondta Kim szórakozottan.

Látszott rajta, hogy gondolatai nagyon messze kalandoznak ettől a témától.

Az ablakhoz lépett.

A valóságban semmiféle ablak nem volt a helyiségben. Kim csupán közel ment az egyik falhoz. Ellentétben a mennyezettel és a padlóval, a falak áttetszőek voltak, de Kim és Szveta már tudták, hogy ez csak belülről tűnik így. Kívülről senki nem láthat be a szobába. Ezenkívül azt is tudták, hogy a rendelkezésükre álló helyiség az épület központi részében van. A helyiséget minden oldalról szobák vették körül, ennek ellenére minden fal külső falnak hatott. Ezt nem az áttetszőség okozta, hanem alkalmasint valamilyen bonyolult optikai rendszer.

Este volt, az első este az idegen bolygón, s ezen az estén teljesen tudatuknál voltak. Már elmondták nekik, hogy immár negyedik napja tartózkodnak ezen a bolygón, amelynek neve nehezen ejthető ki, és földi fülnek furcsán hangzik. Három zsvani napig – hogy ez mennyi földi napnak felel meg, nem tudták – Kim és Szveta eszméletlenül feküdt a kórházban.

Kim nagyon szerette volna látni a csillagos eget. A csillagok elhelyezkedése, ahogy az várható volt, egyáltalán nem hasonlított a földi égboltéra. Csupán a Tejút volt ugyanaz. Ez azt bizonyította, hogy a zsvaniak bolygója, akárcsak a Föld is, valahol a galaktika peremövezeteiben lehet, és a világegyetem viszonylatában minden valószínűség szerint egészen közel a naprendszerhez. Hiszen a mai zsvaniak ősei tizenkétezer évvel ezelőtt, de lehet, hogy sokkal előbb rendes űrutazást tettek, hogy a Földre vigyék tér-idő hengereiket. Kizárt dolog, hogy ennek érdekében végigrepülték volna az egész galaktikát! De hol, melyik helyen lehet ez a bolygó? A Földnek vajon melyik csillagképében lehet a napja – a narancsszínű csillag? Mi a neve földi nyelven, a földi csillagászok csillagkatalógusában?

– Kétségtelen, hogy Földünk és ez a ZSVN, vagy mit tudom én, hogy hívják, mától fogva állandó kapcsolatban lesz egymással. A kölcsönös információcsere, segítségnyújtás mindennapos jelenséggé válik. Ugyanakkor pedig sem mi, sem ők nem fogják ismerni egymás „címét”! Addig a napig, amíg valamelyik egyszerű űrhajó véletlenül, érted, véletlenül nem fedezi fel az „ismeretlen” bolygót, amely vagy a Föld, vagy a Zsvan lesz. Micsoda hülyeség! – fejezte be Kim mérgesen.

Már a kórteremben közölték Kimmel és Szvetával, hogy a tudósok egy csoportja türelmetlenül várja, hogy találkozhasson velük, bármikor hajlandók találkozni, és csak a vendégektől függ a találkozás időpontja.

– Mi hajlandók vagyunk akár most is – felelte Kim. – Mi magunk is türelmetlenül várjuk ezt a találkozást.

Ekkor ismét felszólították őket, hogy egyenek, s amikor elhárították a kínálást, átvezették őket egy másik helyiségbe, amely ugyanebben az épületben volt, de több emelettel lejjebb, mint az előbbi.

Valami lifthez hasonló alkalmatosságon ereszkedtek le az alsó emeletekre. Oldalai áttetszőek voltak, s azokon keresztül látszott körös-körül a város. Olyan érzésük volt, hogy aerosztáton ereszkednek le, nem pedig csőben csúsznak lefelé az épületen belül.

Az épületek bizarr, a földire egyáltalán nem hasonlító architektúrája, az egymás fölött több rétegben futó utcák, amelyek nem tudni, hogyan és mire támaszkodtak, az óriási hidak, amelyeknek szerkezete teljesen érthetetlen volt számukra, s amelyek pókhálóként szőtték be az eget – mindez lenyűgöző hatással volt rájuk. Teljes mértékben érezték, hogy egy idegen bolygón tartózkodnak, amely minden valószínűség szerint messze túlszárnyalta a Földet műszaki fejlődésben.

Ezt a meggyőződésüket az váltotta ki, hogy ez a bolygó tizenkétezer évvel ezelőtt egy színvonalon állt a mai Földdel, s ennek a tudata nyomasztólag hatott rájuk. De zsvani tartózkodásuk vége felé Kim és Szveta rájöttek, hogy ez nem egészen így van!

Amint kiléptek a kórteremből, észre sem vették, hogy a falakon keresztül mentek ki. De amikor leszállásuk véget ért, és kísérőjük, a tolmács felszólította őket, hogy lépjenek ki a liftből, már feltűnt nekik, hogy nincs ajtó.

– Nem találom a kijáratot – szólalt meg Kim.

A tolmács fürkésző pillantást vetett rá.

– Önöknél nyílást vágnak a falba? – kérdezte.

– Vagy nyílást, vagy ajtót.

A zsvani férfi egyet lépett, és máris túljutott a lift falán. Hogy miként történt ez, azt nem sikerült ellesniük.

– Olyasmi ez, mint a takarójuk – mondta Szveta.

– Miféle takarójuk?

– Majd később mesélek róla, most kövessük őt!

Szveta bátran átlépte a lift küszöbét.

Kim, aki figyelte a feleségét, jól látta, hogy a fal anyaga mintha beszakadt volna, áteresztette Szvetát, s azon nyomban ugyanolyan volt, mint az előbb.

Megcsóválta a fejét, és követte az asszonyt.

Húsz lépés után újabb falhoz értek, amely mögött egy nagy szoba látszott s abban öt ember, akik egy hosszú, keskeny asztal körül ültek. Ez az asztal semmiben sem különbözött a földi asztaloktól.

– A tudósok, akik önökre várnak – magyarázta a tolmács.

Az öt zsvani tudós közül egyetlenegy sem állt fel megjelenésükkor, amit a földiek feltétlenül megtettek volna. A tudósok csupán fejüket hajtották meg üdvözlésképpen.

Senki sem kínálta hellyel őket. A fotelek alacsonyak voltak, puháknak, kényelmeseknek látszottak, támlájuk nagyon kurta volt. De mivel Szveta és Kim látta, hogy a tolmács minden invitálás nélkül leült, ők is követték példáját. Helyesen cselekedtek, elvégre a házigazdák aligha szándékoztak ülve beszélgetni álló vendégeikkel. Úgy látszik, a zsvaniak udvariassági szabályai merőben mások, mint a földiek. Csupán erről volt szó.

Az öt tudós előtt egy másik bolygó emberei ültek, de sem Kim, sem Szveta semmi olyasmit nem fedezett fel az arcukon, ami kíváncsiságról tanúskodott volna. Mintha ez a találkozás egyáltalán nem az első lenne, mintha a zsvaniak rég ismernék és rég megszokták volna a földiek látványát.

„Lehet, hogy már láttak bennünket – gondolta Kim. – Amikor eszméletlenül feküdtünk.”

Ez a gondolat kissé kellemetlenül érintette.

Szveta pedig megpróbálta kitalálni az előttük ülő tudósok életkorát, de semmi eredményre nem jutott. Zavarta a bőrük fehér színe, szokatlan arcvonásuk, tar koponyájuk. Mind az öt csaknem egyformának tűnt.

Az egyik most a tolmácshoz fordult, és mondott neki valamit. Mondata nagyon rövid volt, de a fordítás annál hosszabb. Az egész bolygó nevében kifejezett terjengős üdvözlet volt. Kim és Szveta csak egyes részeit értette meg.

Ezután gyakorlati kérdésekre került sor.

– Arra kérjük önöket – mondta a tolmács –, közöljék velünk, mi történt négy ősünkkel. Élnek-e, s miért nem térnek haza?

Kim már rég várta ezt az elkerülhetetlen kérdést. Csodálta a bolygólakók önuralmát: elvégre honfitársaik sorsa feltétlenül érdekelte őket, de ez az érdeklődés ez ideig semmiben sem nyilvánult meg.

Megpróbálta a lehető legvilágosabban és legegyszerűbben elmondani azt, amit a Földön tudtak a jövevényekről.

Úgy látszik, elég jól megértették szavait.

– Mikorra várják kijövetelüket a gépből? – kérdezte az egyik zsvani férfi.

Kim meg tudta volna mondani a pontos napot és órát, de hirtelen eszébe jutott, hogy bárhogy is fejezi ki magát, nem tudják megérteni. Mint ahogy ő sem ismerte az időegységet ezen a bolygón, úgy a zsvaniak sem ismerték a földit. A másodperc, óra, nap, év fogalmak nem lehettek azonosak.

„Képtelenek volnának elképzelni” – gondolta Kim.

– Hamarosan kijönnek – felelte. – Mi tudjuk az időpontját, de nem tudom megmondani önöknek. Úgysem értenék meg.

Elővette óráját, amelyet kimondottan e célból hozott magával, hogy hasonló cselekedetre ösztökélje a zsvaniakat. A másodpercmutatók haladási sebességének összehasonlításával megállapítható az időegységbeli különbség, és közös nevezőre juthatnak ebben a rendkívül fontos kérdésben. A földiek szerint minden észlények lakta bolygón, ahol elérték a civilizáció magas fokát, lenni kell valami időmérő műszernek.

De egyetlen zsvani sem követte Kim példáját. A tolmács előrenyújtotta kezét, és Kim átadta neki óráját. Mind a hatan sorjában, alaposan megvizsgálták a számukra alighanem ismeretlen tárgyat, majd visszaadták Kimnek. Szenvtelenül nyugodt arcukon semmi sem tükröződött.

„Meg sem értették, mi ez” – gondolta Kim.

– Mondja meg az időpontot galaktikai idő szerint – mondta az egyik zsvani.

A mondat jól hangzott: „Galaktikai idő!”

– Már mondtam, hogy a mi bolygónknak nincs kapcsolata más bolygókkal – felelte Szveta szárazon.

De szavainak hangnemét nem vették észre, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

– Rendben van – mondta a zsvani. – Ezt a kérdést majd később tisztázzuk. Akarnak kérdezni tőlünk valamit?

Ekkor adta fel Kim azt a kérdést, amelynek válasza annyira megdöbbentette Kimet és Szvetát, hogy az egész napjuk el volt rontva.

Körülbelül a következőket mondta:

Az embernek nem szabad tudatánál lenni, amikor átmegy a nulla térségbe, és visszajön onnan a rendes világba. Hatni kell az idegrendszerre, „lefékezni” az átmenet idejére. A jövevények tér-idő gépeinek kamráiban volt egy ilyen berendezés, amelyet a fekete gömbbe szereltek. Miután Kim és Szveta gömb nélkül indultak útnak, és semmiféle más óvintézkedést nem tettek, ezzel gyors halálra kárhoztatták magukat, mert az átmenet pillanatában öntudatuknál voltak, és erős megrázkódtatáson mentek keresztül, amely teljesen megbénította testüket. Csupán az mentette meg őket, hogy a megérkezésük helyén tapasztalt orvosok vártak rájuk, s a vendégek ájultságának okát nyomban megfejtették.

De ez még nem volt minden. Kiderült, hogy odaát a Földön, amikor az expedíciót felkészítették az útra, még egy második hibát is elkövettek…

BOLYGÓTESTVÉREK

A földiek a négy jövevény tapasztalatára támaszkodva úgy vélekedtek, hogy az idegen légkörben, idegen nap sugarai alatt tartózkodni adott esetben nem veszélyes, hiszen a jövevényeknek nem ártott a földi légkör, sem a földi nap. Űrsisak nélkül léptek a földre, s ezt a földiek úgy értelmezték, mint annak bizonyítékát, hogy a két bolygón azonos összetételű a légkör és a napkisugárzás. Az első igaznak bizonyult, a második nem. A zsvaniak már jóval a start előtt megtették az óvintézkedéseket. Kim és Szveta nem készültek fel kellőképpen. Ezt észrevették a kórház orvosai, s azt, amit a Földön kellett volna elvégezni, megtették itt.

– Most már nem fenyegeti önöket semmi – fejezte be a zsvani férfi.

A beszélgetés még vagy két óra hosszat tartott. De ahogy telt-múlt az idő, úgy vált egyre világosabbá haszontalansága. Eleinte még csak megértették egymást, de amikor a két bolygó élete, a tudomány, a technika került szóba, egyre inkább nyilvánvalóvá vált az előzetes edzés hiánya.

De már másnap, amikor folytatták a beszélgetést, ugyanazokkal a tudósokkal és ugyanabban a helyiségben, Kim és Szveta nyomban észrevette, hogy házigazdáik taktikát változtattak. Tegnap még a vendégeket elhalmozták kérdésekkel, amelyekre nehéz volt röviden válaszolni, és amelyeknek értelme gyakran elsikkadt, ma azonban a zsvaniakat a legegyszerűbb és leghétköznapibb életjelenségek érdekelték, amelyek hasonlítottak saját életükre. Válaszolni sokkal könnyebb volt rájuk.

Nagyon hamar kiderült, hogy a földieket és a zsvaniakat egy és ugyanaz érdekli: az emberiség története és a tudomány mai színvonala. S a beszélgető feleknek sikerült röviden és tömören, de alaposan tájékoztatni egymást.

Az eredmény meglepő volt!

Kim és Szveta hallgatta a tolmács monoton hangját, s eközben nem hittek a saját fülüknek. A zsvaniak történelme szó szerint másolta a földi emberiség történetét, azaz a Zsvanon minden korábban zajlott le, mint a Földön. Ugyanolyan sorrendben váltotta fel egyik társadalmi rendszert egy másik haladóbb. Néha úgy tűnt, hogy a zsvani férfi azt mondta: „feudalizmus”, „kapitalizmus”, „szocializmus”, jóllehet e szavak közül egyetlenegy sem hangzott el.

Kimék összerezzentek, amikor ugyanez a szenvtelen hang kimondta ezt a mondatot: „Pusztító atomháború fenyegette a bolygót.”

– Hihetetlen! – suttogta Szveta.

– Mindaz, ami később történt – fejezte be –, már a tudomány és technika történetéhez tartozik. Most társadalmi megrázkódtatások nélkül zajlik az életünk.

Azt már nem volt érdemes megkérdezni, milyen társadalmi rendszer uralkodik ma a bolygón, ez enélkül is világos volt.

– Most önökön a sor – mondta a zsvani ember.

– Mit mondjak? – Szveta csodálkozva pillantott a férjére.

Kim elmosolyodott.

– Ismételd meg azt, amit ő mondott, ennyi az egész.

Előre megállapodtak abban, hogy Szveta válaszol a történelmi és hétköznapi jellegű kérdésekre, a tudományosokra és műszakiakra pedig Kim.

– Bután fog hangzani – mondta Szveta. – Még azt gondolják, hogy kigúnyoljuk őket.

– Nem a mi hibánk! Más megoldás nincs.

De Szvetának nem kellett semmit mondani. A zsvaniak mindent megértettek a rövid beszélgetésből, amit társuk alighanem szó szerint lefordított.

– Történelmük hasonlít a miénkre? – kérdezte a zsvani.

– Nem hasonlít, hanem pontosan olyan, mint az – felelte Szveta.

– Akkor azt mondja el, hogyan élnek most.

– Válaszold: ugyanúgy, mint önök – tanácsolta Kim, s megfeledkezett róla, hogy ugyanezekkel a szavakkal válaszolt ő is.

– Ismeri az életünket talán? – kérdezte a zsvani.

– Teljesen világos előttünk.

Először történt, hogy az öt tudós szenvtelenül nyugodt arcán izgalom és kíváncsiság tükröződött. Élénk beszélgetésbe kezdtek egymással. A tolmács hallgatott, és a földi emberpárnak fogalma sem volt, miről társalognak.

– Nem valami udvarias viselkedés – jegyezte meg Szveta alig hallhatóan.

– Mások itt a fogalmak – felelte Kim szintén halkan.

A szünet elég sokáig tartott. A tolmács a vendégekhez fordult.

– Mélyen meg vagyunk hatva – mondta –, hogy az önök személyében egy olyan emberiség képviselőivel találkoztunk, amely minden tekintetben hasonlít fánk. Ez az első ilyen eset. És ha nem úgy viselkedünk, ahogy azt önök megszokták, ezért bocsássanak meg nekünk.

– Semmi kifogásunk az önök viselkedése ellen – felelte Kim.

Nem tudni, megértette-e a zsvani tudós a „kifogás” szót, de úgy látszott, hogy igen.

– Beszéljünk a mai életről – javasolta a zsvani férfi.

Kimen volt a sor, hogy válaszoljon, és kérdéseket tegyen fel.

Titokban nagyon tartott ettől a beszélgetéstől, mert jól emlékezett a tegnapi esetre. De kitérni előle már nem tudott.

És a két bolygó tudományos és műszaki színvonala, kérdésről kérdésre olykor nehezen, máskor könnyen, kezdett érthetővé válni. A beszélgető felek szembe találták magukat azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy mind a két bolygó az adott pillanatban a fejlődés egyazon színvonalán áll!

A zsvaniak sok mindenben megelőzték a földieket, de volt az ismereteknek legalább annyi területe, amelyekben a földi tudomány haladt az élen.

Tizenkétezer évvel ezelőtt a zsvaniak fejlődésükben oly messze voltak az atlantiszi kor embereitől, hogy szó sem lehetett semmiféle összehasonlításról. De most, tizenkétezer év múltán nemcsak hogy nem haladtak előre, hanem egyes esetekben le is maradtak a Földtől.

Miért történt így? Hogyan történhetett ez?

Kimnek két magyarázat jutott eszébe.

Azt tartották, hogy a tudomány és a technika szakadatlanul’ felfelé ívelő irányban fejlődik, s hogy egyre gyorsabb ez a haladás. Ha ez valóban így lenne, a mai zsvaniaktól ugyanolyan messze kellene állniuk a mai földi embereknek, mint tizenkétezer évvel ezelőtt, vagy még messzebb. De nem így volt. Tehát a fejlődési vonal nem egyenes, hanem mint sok-sok természeti jelenség, hullámzó. A fejlődés görbéje lépcsőzetes. A tizenkétezer éves időszak a Föld számára rohamos fejlődést jelentett, a zsvaniak viszont lassan fejlődtek, sőt olykor stagnáltak, majd ismét nekiiramodtak.

A második magyarázatot Kim sokkal valószerűbbnek tartotta, s az egyszerűbb is volt. A földi emberek és értelmük gyorsabban fejlődik, mint a zsvaniak és a zsvaniaké. Ennek okát a két bolygó számtalan természeti sajátosságában kell keresni, napkisugárzásukban és sok másban, amit a későbbiek folyamán tanulmányoznak majd.

A tény tény maradt. Két emberiség találkozott, amelyeknek társadalomtörténete, tudományának fejlődése és életformája egyforma volt. Bolygótestvérek!

 

A narancsszínű nap csak az imént kelt fel a város fölött, s lakosainak fogalmai szerint kora reggel volt. Alighanem valami nyomós oka lehetett ennek a korai látogatásnak.

De Kimék már rég felkeltek. Amikor felébredtek, még csillagok hunyorogtak az égen. Tegnapelőtt megnézték az órájukat, mikor nyugodott le a nap, s másnap este megállapították, hogy a bolygón egy nap harminc földi óráig tart.

A két földi embernek sok volt a tizenöt órai alvás, s amikor az éjszaka kellős közepén felébredtek, egyáltalán nem tudták, mit csináljanak reggelig. Ezért örültek meg annyira a zsvani tolmács korai látogatásának. A zsvani férfi, mint mindig, most is könnyed fejbiccentéssel üdvözölte őket, s elnézésüket kérte, amiért felébresztette a vendégeket.

– Mi már rég nem alszunk – felelte Kim.

– Mi a kívánságuk mára? – kérdezte a tolmács.

Kim azt felelte, hogy legalább a várost szeretnék megnézni, s elmagyarázta, hogy még ma kénytelenek elhagyni a bolygót.

– Engem azzal küldtek ide, hogy meghívjam önöket egy újabb találkozóra – mondta a tolmács. – Azért is jöttem ilyen korán. Az önök itt tartózkodásáról értesítettük a többi bolygót, és most megérkeztek hozzánk e bolygók képviselői. Látni akarják önöket. Több különböző oknál fogva nem maradhatnak itt sokáig. Ha önök is látni kívánják őket, akkor máris indulnunk kell.

Még hogy akarják-e látni őket?!

Kimnek és Szvetának eszébe sem jutott megkérdezni, milyen úton-módon érkeztek ide a többi bolygó lakói vagy valami más kérdést feltenni. Meghökkentette, meglepte őket és megörültek annak, hogy ilyen gyorsan és radikálisan teljesült a kívánságuk. Nem fényképen, hanem élő nagyságban fogják látni a következő percekben más bolygók lakóit! Vajon hányan lehetnek?

Kiderült, hogy „csupán” hárman vannak. Szveta kérdésére a tolmács azt felelte, hogy a többiek nem tudtak eljönni, jóllehet rendkívül felkeltette érdeklődésüket a kapcsolat kibővülése. Hogy miért nem tudtak eljönni, azt Szveta nem kérdezte meg, mert annyira izgult.

Ugyanebben a házban vártak rájuk, csak néhány emelettel feljebb. Az út odáig csupán néhány percig tartott.

Hogy milyen gondolatok cikáztak ezekben a percekben Kimék agyában, erre már később nem emlékeztek. Valószínűleg ez az egy gondolat járt mindkettőjük fejében: „Vajon kiket pillantunk meg?…”

A fantázia a legkülönfélébb külsőkkel ruházta fel a más bolygók lakóit – a földi ember pontos másától az értelmes penészgombáig és gondolkodó óceánig. De a hidegvérűen racionális tudomány, amely nem ismeri az emóciókat, az általános biológiai törvények alapján már rég megállapította, hogy az észlények; amelyeket a természet hoz létre nehéz folyamat során, nem ölthetnek penészgomba vagy óceán alakot (egyiknek sem lehet munkaeszköze, tehát nem is fejlődhet ki az értelme). Egyöntetű volt a vélemény: a földi ember testének alakja tipikus jelenség egész világegyetemünk észlényeinél, más világok lakói, ha értelmes lények, nem különbözhetnek túlságosan a földi embertől; de ez nem jelenti azt sem, hogy teljesen azonosak vele. De hát éppen ez ad óriási lehetőségeket a természet fantáziájának!

Vajon kiket pillant meg néhány másodperc múlva Kim és Szveta? Az „üvegfalhoz” értek. Még át sem léptek rajta, amikor a csodálkozástól földbe gyökerezett a lábuk. Nyomban megpillantották őket… A szobában tíz zsvani ember tartózkodott és… ez a három!

– Lépjenek be! – mondta a tolmács.

Az ő számára ebben nem volt semmi új és csodálatos. A vendégek külsejét már rég ismerte. A két földi ember inkább gépiesen, semmint tudatosan követte kísérőjét. Tudták, testük minden porcikájával érezték, hogy a három vendég fürkészve figyelte őket.

Csak néhány perc múlva, miután helyet foglaltak a fotelekben, és teljesen magukhoz tértek, tudtak nyugodtan körülnézni.

„Ritka szerencsés emberek vagyunk! – gondolta Kim. – A zsvaniak és bolygójuk a Földnek és a földi embernek a másai. Minden világos, minden érthető. De vajon mit éreztünk volna, ha mondjuk, annak a lénynek a szülőbolygójára csöppenünk, aki Szvetával szemben ül?”

Összerezzent erre a gondolatra. Olyan undor fogta el akarata és értelme ellenére, hogy nem tudta leküzdeni, bár tudta: előtte egy fejlett értelmű lény van, amely lehet, hogy sokkal értelmesebb, mint ő.

Szveta pedig ezt gondolta: „Puhány!” – ugyanazzal az undorral, mint férje. Elfordította tekintetét, mert nem bírta elviselni a merőn rászegeződő sötét, vízcsepp alakú, két irányba elnyúló és magasba ívelő, rendkívül nagy szemek merev tekintetét. Ezek a szemek valami olyasmiből néztek rá, amit semmiképp nem lehetett arcnak nevezni!

Arca nem volt!

Sem feje, sem nyaka. Csak teste, amely alaktalan masszaként töltötte meg az alacsony fotelt. A hat mozgékony nyúlványt, akárcsak egész testét, pikkely, illetve szaruhéjszerű apró, romboid alakú lemezek borították. A polip csápjaira hasonlítottak, de nem volt szívószájuk. Kettővel erősen belekapaszkodott a fotel könyöktámasztékába, négy csápja az asztalon hevert, mint az ülő ember két keze. Mind a hat csáp rendes emberi ízület nélküli, ötujjú kézfejben végződött, s ezeket nem szaruhéj borította, hanem világossárga bőr, ami szörnyen valószínűtlenül és rendkívül disszonánsán hatott. Három csáp mozdulatlanul feküdt az asztalon. A negyedik nyugodtan és ütemesen dobolt ujjaival az asztallapon. S ez a mozdulat a fürkésző tekintettel együtt fejlett értelemről tanúskodott, elfeledtette az emberrel a test alakját, az undorító polipcsápokat és a fej hiányát.

Ember volt, jóllehet egyáltalán nem hasonlított a földi emberekre vagy a zsvaniakra.

Mellette, természetellenes, feszült várakozással teli pózban (akaratlanul az volt az ember érzése, hogy a fotel szokatlan és kényelmetlen a számára) ült a másik vendég.

Hosszúkás, szögletes, alaktalan teste élénk kék színű, sűrű szövésű muszlincsíkokkal volt bepólyázva (másképp nem fejezhető ki!). Két csillogó, vállig meztelen karja négy, hihetetlenül hosszú ujjú kézben végződött. Egy ujján négy ízület volt. Ezek a kezek egy pillanatig sem maradtak nyugalmi állapotban. A zűrzavaros öltözékből nagyon hosszú nyakon apró, gömbölyű fej meredezett elő (megint csak másképpen nem fejezhető ki). Szeme, orra, szája mind normális volt, de olyannyira szögletes, hogy már torznak hatott. S ezen a földi szempontból szörnyen torz arcon valósággal ragyogtak az égszínkék, fürkésző, okos szemek.

 

 

Semmi kétség afelől, hogy ez is ember, a szónak a legteljesebb és legjobb értelmében.

A harmadik vendég semmire és senkire nem hasonlított.

Kimék magukban csak „valaminek” nevezték.

Ült-e vagy feküdt a fotelben, vagy csak hozzátámaszkodott, senki sem tudta volna megmondani. Valami világosszürke, teljesen kivehetetlen tárgy sűrű ködként mocorgott a szemük előtt. Nem látszott sem a teste, sem a feje, sem a szeme. Az egész egységes szürke tónusban olvadt össze, s az ember képtelen volt megállapítani, mi az öltözet rajta, s mi az észlény. A két földi embernek az volt az érzése, hogy ez a valami nem jár, hanem repül.

„Talán szándékosan hívták ide a zsvaniak ezt a három lényt – gondolta Kim –, hogy bemutassák nekünk, milyen sokféle észlény népesíti be galaktikánkat.”

AZ UTOLSÓ FELADAT

Kim néhány másodpercig hallgatott.

– Mit mondhatnék a két bolygó észlényeiről, akikkel még sokszor fogunk találkozni? – folytatta beszámolóját idelenn a Földön. – Kétségtelen, hogy igen fejlett értelmű lények. A nulla térségen keresztül érkeztek a Zsvanra, jóllehet a gépek, amelyeket használtak, mások, mint a mi hengereink. Azt még meg kell tudnunk, milyen elv szerint működnek ezek a gépek. A nulla konstrukciók terén a zsvaniak és ezek ketten megelőztek bennünket, igaz, nem mindenben. Legjobban hasonlított ránk és a legérthetőbb volt a kék ember. A különbség közte és köztünk nem nagyobb, mint a zsvaniak és a köztünk levő különbség. Nem látok rajta semmi szokatlant, bolygóján az élet nem sokban különbözhet a mienkétől. Más dolog a hatkezű lény. Nekem és Szvetának az a benyomásunk, hogy értelem tekintetében hármójuk közül ő a legfejlettebb. Ugyanazzal a módszerrel beszélgetett velünk, mint a zsvani tolmács. Minden előkészület nélkül, hirtelen szólalt meg. Gondolatkisugárzásai meglepően világosan és pontosan „hangzottak” agyunkban. Ez annál csodálatosabb, mert bolygóján az élet egyáltalán nem hasonlíthat a miénkre. Túl nagy a testalkati különbség köztünk. Nehéz, nagyon nehéz megszokni a külsejét. Körülbelül egy órát beszélgettünk. Mind a hármójuknak sietős volt az útja. S ez alatt az egy óra alatt sem én, sem Szveta nem tudtuk teljesen elnyomni undorunkat. Még ma látni fogják képernyőinken az összes felvételt, amelyet e hét alatt készítettünk, és meggyőződhetnek saját szemükkel arról, hogy igazat mondtam. Ami a harmadik lényt illeti, amely kocsonyás szürke ködtömegre hasonlított, vele kapcsolatban hasztalan találgatásokba bocsátkozni. Nem értjük, mi lehet! És amint kiderült, maguk a zsvaniak sem tudnak többet róluk, mint mi. A szürke lények bolygóján sohasem jártak. Nem tudni, hogy a szürke lények honnan csöppentek nem is olyan régen a bolygójukra. Senki nem tudja, hogyan és min érkeztek. A zsvaniak azt állítják, hogy a szürkék nem használják a nulla térség gépeit. Érkezésünkről a szürkéket senki nem értesítette, a zsvaniak nem érintkeznek velük. Mégis egyikük eljött megnézni bennünket, mintha tudomásuk lett volna mindenről. Kár találgatni, hogy honnan és hogyan szereztek tudomást róla. Már említettem, hogy a hatkezűt tartottuk Szvetával hármójuk közül a legfejlettebbnek. Helytelenül fejeztem ki magam. Nem hármójuk, hanem kettejük közül. A szürke nem beszélgetett velünk, mint ahogy nem beszélt egyikük sem egyetlen zsvanival sem soha. Csak megjelennek a bolygón, aztán eltűnnek. Némán nézett ránk, jóllehet semmi nem volt rajta, amivel nézni lehetett volna. Hogy hallotta-e beszédünket? Valószínűleg, de határozottan állítani ezt nem lehet. A szürkék – rejtély, amit nekünk kell megfejteni közösen a zsvaniakkal. Hozzátehetem, hogy helyesnek bizonyult az a feltételezésünk, hogy ez a lény nem jár, hanem repül. Amint véget ért a beszélgetés, a szürke a levegőbe emelkedett, és a fal felé úszott. Igen, úszott, minden látható mozdulat nélkül. Többé nem láttuk. Szveta szerint egy olyan emberiség képviselőjével találkoztunk, amely annyira megelőzött minket, a zsvaniakat, a hatkezűeket és a kék embereket, hogy azt fel sem érhetjük eszünkkel. Azt hiszem, a feleségemnek igaza van. Lehet, hogy a szürkék szabadon közlekednek a világegyetemben, s a természet olyan törvényeit használják fel ehhez, amelyeket mi még nem ismerünk. Lehet, hogy mi nem magát a lényt láttuk, hanem csak a vetületét, amelyet a Zsvan bolygóra vetítettek. Minden előfordulhat. Van egy olyan érzésem, hogy miután látott mind a kettőnket, a szürkék megjelennek majd a Földön is. Várni fogjuk őket, mert mi magunk soha nem találunk rá a bolygójukra. Ebben én százszázalékosan biztos vagyok. Befejezésül szeretném közölni önökkel gondolatomat, amely akkor jutott eszembe, amikor a hatkezűt néztem. Akkor arra gondoltam, hogy mi ugyanúgy a hatkezűek bolygójára is csöppenhettünk volna. Természetesen barátian fogadtak volna bennünket. De vajon mi történt volna, ha a zsvaniak helyett a hatkezűek jelennek meg az Atlantiszon? Hogyan fogadták volna őket a félvad emberek? Biztosan veszélyes állatoknak nézték volna őket, és megpróbálták volna megsemmisíteni a hatkezűeket. Engedjék meg, hogy ezzel befejezzem beszámolómat. Rövidesen megpillantják a zsvaniakat itt, nálunk a Földön. Megállapodtunk velük, hogy öt nap múlva várjuk őket, ami négy napnak felel meg az ő bolygójukon. Invitáltuk őket, hogy tartsanak velünk, de nem fogadták el a meghívásunkat. Valószínűleg négyen akarják meglátogatni Földünket, a hengerben pedig csak két szabad hely volt. Meglátjuk!

 

Kimet és Szvetát ugyanazok az emberek fogadták, akik hét nappal azelőtt elkísérték őket. Bár a Föld követei négyórás késéssel érkeztek vissza, nemcsak a tudósok, hanem az intézet épülete előtt összegyűlt tömegből egyetlen ember sem mozdult a helyéről, türelmesen várta a megjelenésüket.

Amint kinyílt a henger ajtaja, és kilépett belőle Kim és Szveta, nyomban feltették nekik a kérdést, amely mindenkit érdekelt:

– Hol jártak?

– Nem tudjuk! – felelte Kim. – S aligha tudjuk meg a közeljövőben.

– Miért?

– Mert maguk a zsvaniak sem tudják.

– Zsvaniak?

– Igen, mi adtuk nekik ezt a nevet. Sajnos, lehetetlen a nyelvük hangjait visszaadni. Bolygójuk nevét három mássalhangzóval ejtik ki. Valami, ami a ZSVN-re hasonlít. Mi Zsvannak ejtettük ki. Innen ered a zsvaniak elnevezés.

S ott, a henger közelében kellett Kimnek a világtelevízió előtt beszámolni útjukról.

Nem hallgatta el az elkövetett hibákat, őszintén beismerte saját tévedéseit; elmondta, hogy a zsvaniak siettek a segítségükre, hogy e segítség nélkül nem tértek volna vissza élve a Földre.

Mindenről beszámolt…

 

Rövid pihenő után Kim újabb feladat megoldásához fogott: a kétoldalú kapcsolatot biztosító készülék elkészítéséhez, amelyre nagyon nagy szükség volt. A fekete gömb csupán egyoldalú kapcsolat fenntartását biztosította. A zsvaniak bármit közvetíteni tudtak a Földre, de a földiek nem tudtak rá válaszolni.

A zsvaniak azt ajánlották Kimnek, hogy vigye magával a Földre a kétoldalú kapcsolatot biztosító készüléket, amely helyettesíthetné a fekete gömböt, de Kim elhárította az ajánlatot, részben hiúságból, de főképpen azért, mert teljesen biztos volt abban, hogy a földi technika sokkal tökéletesebb készüléket alkothat.

– A közeljövőben elkészítjük a sajátunkat – mondta a zsvaniaknak.

Udvarias választ kapott:

– Természetesen ez lesz a legjobb.

Most aztán a szavakról át kellett térni a tettekre. Kim csoportja teljes létszámban látott neki a munkának.

Problémák nem adódtak: már elég jól ismerték a nulla műszereket, és a készülék néhány nap alatt elkészült.

Elkészült, és ki is próbálták.

Az első kétoldalú kapcsolatfelvétel napjában Kim már korábban megállapodott a zsvaniakkal (olyannyira biztos volt a sikerben), s a kapcsolatfelvétel valóban azon a napon történt meg.

A két bolygó tájképeket közvetített. A beszélgetésnek más fajtája egyelőre nem létezett.

De meg kellett találni.

Az adó-vevő készüléket egy kibernet-tolmáccsal kiegészíteni már csak idő kérdése volt. A távoli jövőből előrevetette árnyékát az egyéni készülék. S akkor a gondolati beszédet felváltja a szokásos közvetlen beszélgetés…

 

Jövevények!

Ez a szó, amelyet a világűr romantikája övezett, amely számtalan nemzedék álma volt, s hosszú évszázadokon keresztül csak szó maradt, s nem volt gyakorlati jelentősége, reális valósággá vált.

A jövevények itt tartózkodtak a Földön, és mindenki tudta, hol tanyáznak. Csak türelemre volt szükség. Azt hitték, de másképp történt.

Egyszerűen és egészen hétköznapi módon megjelentek a Földön más jövevények, egy másik világ lakói. És a földi emberek a vártnál hamarabb szokták meg jelenlétüket.

A zsvaniak szót meglepően rövid idő alatt már úgy ejtették ki, mint az ausztráliaiakat vagy európaiakat.

Törvényszerűen csökkent az érdeklődés az első jövevényeknek a hengerből való közeli kijövetele iránt. Szertefoszlott az „első kapcsolat” nimbusza. Nem létezett többé az idegen értelemmel történt első találkozás kozmikus hatása. Semmi sem volt többé rejtély.

A Földön ismerték a négy tudós történetét, akik tizenkétezer évvel ezelőtt érkeztek Atlantiszra. Ezek mintegy régi ismerősökké váltak, és az időben tett útjuknak a vége már nem lesz olyan hatással, mint amilyen lehetett és feltétlenül lett volna, ha száz évvel ezelőtt lépnek ki a hengerből.

A fekete gömb, amelyet valaha Karelin hozott Jövevényekbe, mérhetetlenül nagyobb hatást tett az emberekre, mint gazdái tesznek majd.

Ám a hengerben minden valószínűség szerint nemcsak az ősi zsvaniak tartózkodtak, volt benne még egy ember, aki a Föld távoli múltjából származott. Egy nagyon rég eltűnt nép képviselője, egy élő Atlantisz-lakó!

A Föld csupán ezt az embert várta türelmetlenül.

A Földre leszállt négy zsvani lakó megvizsgálta a henger műszereit, és kijelentette, hogy Kim számításai hibátlanok.

Nemcsak a kijövetel napját állapították meg pontosan, hanem az óráját is.

Már nem kellett sokáig várni…

„MŰSZAKI KÉRDÉS”

Hirtelen és szinte észrevétlenül megváltozott minden. Senki nem javasolta Kimnek, hogy az előkészítő csoport élére álljon. De mindenki őt tartotta e csoport vezetőjének, amelynek tagjai orvosok, történészek, biológusok és nyelvészek – ősi nyelvek szakértői – voltak.

Kim sokáig nem vett tudomást az új helyzetről, s amikor végre rádöbbent, hogy az egész Föld őrá ruházta a felelősséget azért, hogy a végére járjon a H-problémának, visszautasítani már késő volt.

– Mit tehetek? – mondta a feleségének. – Ha egyszer az emberek szerint alkalmas vagyok erre a szerepre, ez azt jelenti, hogy így is van. Olyan munkát kell végeznem, amely nem szakmám. Ám őszintén szólva én nem látok semmilyen problémát.

Szveta tétován vállat vont.

– Már rég nincs semmilyen probléma olyan értelemben, ahogy te gondolod – mondta aztán. – Egészen másról van szó. Beléphet-e az Atlantisz-lakó az életünkbe? Megérti-e azt? Olyan korból érkezik hozzánk, amelytől tizenkétezer év választ el minket!

– Éppen erről beszélek – felelte Kim nyugodtan. – Én nem látok ebben a híres problémában semmilyen problémát. Az Atlantisz-lakó vadember, és az is marad. Primitív gondolkodású, durva ember. Teljesen idegennek érzi majd magát, és semmit sem fog megérteni. Helyzete semmiben sem különbözik majd az állatkertben őrzött vadállattól. Ennyi az egész!

– De hisz ez borzasztó! Pontosan ez okozza a problémát!

– Hogy lehet ezen segíteni? – kérdezte Kim. – Nem hívtuk ide.

De e ridegnél is ridegebb kijelentés ellenére Kimet a lelke mélyén mégis aggasztotta az Atlantisz-lakó problémája, jóllehet igyekezett eltitkolni a többiek elől pesszimizmusát…

Vagy egy hónappal a nevezetes nap előtt Kim váratlan vendéget kapott.

Amikor az illető bemutatkozott, Kim zavarában elvörösödött.

– Áthívhattál volna magadhoz – mondta –, nem kellett volna időt fecsérelned a repülőútra. Őszintén bevallom, ostoba helyzetbe kerültem.

– Ugyan már! – felelte a vendég. – A vezetőnk vagy, s azért repültem hozzád, hogy tanácsot kérjek tőled.

E szavak még nagyobb zavarba hozták Kimet.

A vendéget Tillaknak hívták. Világhírű tudós, neves fiziológus volt. Kim tudta, hogy Tillak az előkészítő csoport tagja, de még soha nem találkoztak személyesen.

Mivel az olyanok, mint Tillak, többségben voltak a csoportban, Kim szíve mélyén méltatlannak tartotta magát a csoportvezető tisztségére.

De nem tehetett mást, mint hogy szívélyesen fogadja vendégét. A körülmények ráerőszakolta, kiérdemelt vagy ki nem érdemelt szerepét végig kellett játszania.

– Hallgatlak – mondta.

Leültette vendégét, és maga is helyet foglalt vele szemben. Dolgozószobájának külső fala teljes szélességben félre volt húzva, és a parkból a hervadó lombok illata áramlott befelé. Halkan zizegtek a fák levelei. A város zaja nem hallatszott el idáig, s az embernek az volt az érzése, hogy egy falusi házban ül.

– Kellemes helyen laksz – szólalt meg Tillak.

Kiegyenesedve ült a fotelben. Magas, sovány férfi volt. Napbarnított arcát bronzszínűre festették a lombok közt betűző lenyugvó napsugarak.

Kim tudta, hogy Tillak már nagyon idős, de mert arca szép, sima, mozdulatai rugalmasak és könnyedek, sokkal fiatalabbnak látszott a koránál.

– Mindenekelőtt – folytatta – szeretném kollégáim nevében elnézésedet kérni, összejöttünk, és megtárgyaltuk az Atlantisz-lakó problémáját, anélkül, hogy téged értesítettünk volna. Csaknem véletlenül történt az egész a fiziológusok legutóbbi kongresszusán. Orvosi szempontból vizsgáltuk meg a kérdést. Te, ugye, nem vagy orvos – tette hozzá mintegy magyarázatképpen.

– Jól tettétek! – felelte Kim. – Nekem ott nem lett volna semmi keresnivalóm. Ez világos.

– Sajnos – sóhajtotta Tillak –, következtetéseink nem vigasztalóak.

– Gondoltam.

A tudós fürkésző pillantást vetett Kimre.

– Megkérdezhetem, mire gondoltál ezzel kapcsolatban?

Kim röviden vázolta saját elképzelését. Értelmetlen lett volna eltitkolni beszélgető partnere elől.

– Megállapításod részben helyes – mondta Tillak. – Mégis, mi a véleményed?

Kim zavarában ropogtatni kezdte ujjait.

– Ha kiderülne, hogy öreg…

– De valószínűleg fiatal, vagy szerinted…

– Nem, nem így képzelem.

Kim csak nehezen szánta rá magát erre a válaszra. Magában azonban pontosan erre gondolt.

Ám a kényszeredett hang nem siklott el az öreg tudós éles füle mellett.

– Igen, valószínűleg fiatal – mondta Tillak. – S ez bonyolulttá teszi a problémát. Az értekezleten, amelyről az imént beszéltem, egyesek hasonlóképpen nyilatkoztak, mint te. Igaz, megtaláltuk a kiutat, s ezzel kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni tőled. Bonyolult kérdés – tette hozzá.

– Mi a megoldás lényege?

– Nincs jogunk megfosztani őt emberi életétől – mondta Tillak válasz helyett.

– Hogy gondoltad? Erkölcsi vonatkozásban?

– Nem erkölcsi, hanem szellemi fejlődéséről van szó.

– Ez még rosszabb.

Két percig hallgattak.

– Nézd csak – folytatta Tillak –, arra a következtetésre jutottunk, hogy az atlantiszi és a mi korunk közt túl nagy az időbeli távolság. Agya sem lesz képes leküzdeni ezt a távolságot.

– Ezt már az elején is tudtuk – szaladt ki Kim száján.

– Nem egészen így van. Nem tudjuk, milyen volt az atlantisziak fejlődési színvonala. Az emberi agy minden általunk ismert korszakban azonos volt. Az időszámításunk előtti ötödik, hatodik évezredben élő ember el tudta volna sajátítani mai korunk minden ismeretét. Azt akarom ezzel mondani, hogy agya be tudta volna fogadni ezeket a tudományokat. De bonyolítja a dolgot, hogy agya nincs felkészülve erre, bonyolítja az, amit ma öröklődéstől függő „agyinerciának” nevezünk. Tizenkétezer év – túlságosan sok. Tudományunk, amely az ősemberek agyképességét tanulmányozza, a leszármazási analógia módszere alapján arra a következtetésre jutott, hogy az Atlantisz-lakók agyának minőségileg különböznie kellett még az időszámításunk előtti hatodik évezredben élt ember agyától. Még inkább a miénktől.

– Az az érzésem – szólt közbe Kim –, hogy kerülgeted a forró kását.

– Egész életemben az agyinercia kérdésein dolgoztam – mondta az öreg tudós. – Előfordul még ma is, hogy egy ember nem teljes értékű aggyal születik. Magyarán: vannak okosabb és kevésbé okos emberek. Még napjainkban is érződik ez a megoszlás. A jövőben pedig az atavizmus megnyilvánulásai már végképp elfogadhatatlanokká válnak. Ezért keresi a tudomány az eszközöket, amelyekkel hatni tudna az agyinerciára. Nekem sikerült megbízható eszközöket találni, de nincsenek még kipróbálva. Milyen eredménnyel jár majd alkalmazásuk, senki nem tudhatja.

– Más szavakkal, ti arra a következtetésre jutottatok, hogy hatni kell az Atlantisz-lakó agyára, hogy megszabaduljon az állatkerti vadállat sorsától. Nagyszerű megoldás! Mi az, ami kétséges?

– Az, amiről beszéltem. A módszer nincs kipróbálva. – Tillak előrehajolt. – Mi történik, ha lelkivilága nem változik meg? Elvégre nem ismerjük az illetőt.

– Nem történik semmi. Vadember volt, az is marad.

– Nagyon merev az álláspontod ebben a kérdésben – jegyezte meg Tillak.

– Én kibernetikus vagyok – felelte Kim. – S megszoktam, hogy úgy nézzem az embereket, mint biológiai, vagy ha akarod, fehérjerobotokat. Csak ennyi a különbség köztük és a gép- és elektronikus robotok közt, amelyeket mi szerkesztünk. Ha az általunk betáplált programmal nem vagyunk megelégedve, másikkal cseréljük ki. Számomra csupán az a kérdés, hogyan van „megkonstruálva” az Atlantisz-lakónak nevezett biológiai robot. Konstrukcióját nem ismerjük. Ha kicserélhető a program, amelyet a természet születésekor táplált beléje örökölhetőséggel, életkörülményekkel, akkor jó! Ha nem, az rossz! Ha a te módszereddel csupán egyetlenegy esély van ezer közül, hol lehet itt kétely?! Téged az ész és a lelkivilág közti különbség aggaszt, mert közben megfeledkezel arról, hogy nem mai emberről van szó…

– Várj csak! – szólt közbe Tillak. – Nem egészen értettél meg engem. Az észt és a lelkivilágot nem szabad különválasztani.

– Őrület nem fenyegeti. Nem mai ember – ismételte Kim. – No és ha mégis megbolondul, nem tartom olyan nagy bajnak. Bolond, vagy nem bolond, akkor is vadember marad.

– Csodálkozom rajtad – mondta Tillak.

– Hát rendben van! – gurult dühbe Kim. – Ha már előre lelkiismeret-furdalást érzel, egyet tanácsolhatok neked. Idő még van, tűzzétek a kérdést egy világvitafórum napirendjére. Akkor minden következményért az egész emberiség viseli a felelősséget.

– Köszönöm! – mondta Tillak, s eltávozott.

Kim pedig nem tudta, miért járt nála ez a tudós, és miért mondott neki köszönetet.

„Úgy néz ki a dolog – gondolta Kim, és magában mosolygott –, hogy Tillak, mint az agyinercia szakértője, nem veszi észre, hogy őt magát is megfertőzte már ez az inercia. Úgy beszél, mint az elmúlt századok embere.”

Kim, aki megszokta, hogy gyerekkora óta műszaki módon gondolkodik, nem volt képes megérteni Tillak kételyeit, és amikor valóban bejelentették, hogy megnyílik az általa javasolt vitafórum, nagyon elcsodálkozott.

– Furcsa! – mondta feleségének. – Miért kell egy ilyen egyszerű kérdésről vitázni? Kinek van erre szüksége?

– Meglátjuk! – felelte Szveta. De Kimnek lett igaza.

A vita nem tartott sokáig. A földi lakosság túlnyomó többségének a véleménye megegyezett Kim álláspontjával.

EPILÓGUS

Minél jobban közeledett a „fantasztikus” nap, amikor az öt idővándor kilép a hengerből, az a nap, amikor a mai emberek előtt meg kellett jelenniük a rég letűnt nemzedékek élő képviselőinek, akik tizenkétezer évvel ezelőtt születtek és nőttek fel – annál gyorsabban nőtt az izgalom a Földön.

Izgalomban voltak a zsvaniak is. Erről tanúskodott az is, hogy az általuk kitűzött időpontnál sokkal korábban jelentek meg a Földön. A Zsvan bolygó nyolc embert küldött az elődök fogadására. Két egymás utáni menetben tették meg az utat a Földre.

Az idővándorok fogadásának előkészületei egy héttel megjelenésük előtt befejeződtek.

A Kozmogóniai Intézet kör alakú terme, amelyben a henger állt, a külvilágtól elszigetelt laboratóriummá változott.

Az időgépből való kiszállást csupán azok láthatták, akiknek jelen kell lenniük a teremben, de ebbe bele kellett törődni. Szükségtelennek tartották ilyen rövid időre bekapcsolni az automatikus videoközvetítést, a teremben felesleges emberek jelenléte nem volt kívánatos.

A világ majd akkor találkozik az idővándorokkal, amikor az öt jövevény elhagyja az épületet. A hat zsvani lakó is csak ekkor találkozik velük. A szerencsések négyen voltak: két zsvani orvos, egy földi orvos és Kim, mint a fogadócsoport vezetője.

Olyannyira biztosak voltak abban, hogy a kilépés pillanatát pontosan kiszámították, hogy a négy férfi az idővándorok feltételezett kiszállása előtt fél órával lépett a terembe.

Óriási tömeg kísérte őket.

A terem ajtaja becsukódott…

Bármilyen furcsán hangzik is, de most, amikor ilyen közel volt a döntő óra, a régi kételyek ismét elfogták az embereket.

Hányan lépnek ki a gépből?

Négyen vagy öten?

Létezik-e a valóságban a legendás hírű Atlantisz-lakó? Hátha csak a mongol krónikás fantáziájának szülötte?

Az intézet épülete előtti téren szorongó emberek és a Föld valamennyi lakója izgatottan várta a választ erre a kérdésre.

Két óra múlva a jövevényeknek ki kell lépniük a térre, és meg kell jelenniük a világ valamennyi képernyőjén.

De nem jelentek meg…

Két nap múlva sem, jóllehet akkor már mindenki értesült Kim telefonüzenetéről, mely szerint a jövevények percnyi pontossággal léptek ki a hengerből, az előre kiszámított pillanatban!

Négyen jöttek ki!…

Csak a harmadik napon tudta meg a földi és a zsvani emberiség, mi történt, amikor a még mindig bezárt ajtajú „laboratóriumból” felhangzott Kim második telefonüzenete.

Ezt senki sem gondolta volna, sem a földiek, sem a zsvaniak. A távoli múltból érkezett vendégek a halál torkában voltak!

II. SPIRÁLMENETEK