GEORGIJ MARTINOV

 

AZ IDŐSPIRÁL

I. AZ IDŐGÉP

ELSŐ RÉSZ

A „FANTASZTA”

– Nem tudom megérteni – mondta az asszony –, miért izgulsz annyira. Az ember azt hihetne, hogy még soha nem tartottál előadást.

A férfi nem felelt. Felállt, akkurátusán visszatolta a széket, pontosan arra a helyre, ahol az imént állt, megfordult, és az ablakhoz lépett.

Napfényes hideg idő volt.

A férfi mereven nézett ki a messzeségbe, ahol a látóhatár szélén a Péter-Pál-erőd tűhegytornyát lehetett sejteni.

Másfél óra múlva a Néva kerületben kell lennie, a jól ismert rakparti házban, amely pontosan szembenéz az ősi erőddel.

Vajon mi vár ott rá?

Az volt az érzése, hogy a munkája, amelynek oly sok évet szentelt életéből, nem képezheti semmiféle vita tárgyát. Az eredmény meggyőző. A következtetés csupán egy lehet, s az is vitathatatlan.

Bízott a munkájában, de tudta, hogy nagyon sok függ a mai vita eredményétől. Talán még soha nem volt oly fontos számára ez az eredmény, mint most.

Fontos azért, mert ő maga túlságosan is bízik benne.

„Hát valóban nem érti ezt meg?” – gondolta a feleségéről.

– Nem az előadásról van itt szó – szólalt meg, miután eszébe jutott, hogy még nem is válaszolt a feleségének. – A tudomány türelmes, befogad minden hipotézist, ha az nem túl fantasztikus. A következtetés a lényeg. Te jól tudod, mire gondolok. Előfordulhat, hogy nem értenek velem egyet.

Az asszony felállt, és szintén az ablakhoz ment.

– Annyi baj legyen – mondta. – Nem lehet, hogy ne értékeljék a munkádat. Márpedig ez a legfontosabb.

A férfi felsóhajtott.

– Nem akarsz megérteni – bosszankodott. – A munkát természetesen értékelik majd, én itt a matematikai részére gondolok, még akkor is, ha a későbbiek folyamán tévesnek is bizonyul. Éppen elég téves elméletet és hipotézist ismer a tudomány. Ilyenek is kellenek. Hasznosak is. Egy szemernyi igazság mindig van bennük. Nem erről van szó!

Az asszony tudta, hogy a férje nem hozzá beszél, hanem a képzeletbeli opponensekhez. Egyáltalán nem csodálkozott furcsa szavain. Ezért is tartotta férjét gyakran megszállottnak. Lám, gondolatban máris átéli a kudarcot, és szenved a balsikertől, jóllehet az előadást még meg sem tartotta, s egyáltalán nem lehetett tudni, elvetik-e vagy sem, egyetértenek-e vele, vagy pedig visszautasítják eszméjét.

– Akkor sincs semmi okod az izgalomra. Ha ma nem értenek vele egyet, holnap majd elfogadják. A tudóstanács nem a legfelső fórum.

– Ebben igazad lehet – felelte a férfi. – Nos, ideje indulnom.

– Ráérsz! Ülj le és egyél! Az éhség rossz tanácsadó! Erőre van szükséged.

A férfi maga is tudta, hogy erőre van szüksége. A beszámolója hosszú lesz, a vita pedig annál is hosszabb.

– Velem jössz? – kérdezte bátortalanul.

Az asszony vidáman felnevetett. Férje minden alkalommal feltette neki ezt a kérdést, s mindannyiszor ugyanazt a választ kapta. Tudta, hogy férje sokkal nyugodtabb, ha a teremben legalább egyetlen vele együttérző valaki tartózkodik.

– Legyen meg az akaratod, ez egyszer elmegyek.

Nyikolaj Tyihonovics Karelin ahhoz a tudósfajtához tartozott, aki számára a tudomány első és legfontosabb érdeme, hogy új utakat lehet taposni benne. Nem tudta beérni azzal, mint sokan mások, hogy már felfedezett és elismerést szerzett dolgokat tanulmányozzon és boncolgasson. Az ismeretlen vonzotta.

Karelin szájából a matematika soha nem hangzott szárazon, szinte már úgy beszélt róla, mint egy költeményről.

Költő is volt, a számok és számítások költője. S mint minden költő, ő is érzékeny lélek volt. Lámpalázas minden beszámoló előtt…

A kívülálló mindig jobban lát mindent – tartja a közmondás. A tapasztalt szakember éles tekintete felfedezhette az alig észrevehető pontatlanságot, s akkor a következtetések hibátlan láncolata megszakad. Karelin nagyon is jól tudta, hogy bárkivel megtörténhetik az ilyesmi. Egyszer ő maga is pozdorjává zúzta egyik kollégájának terjedelmes munkáját, miközben sajnálta is az illetőt, és diadalt is érzett.

Matematikai szempontból hipotézise megtámadhatatlan. De a fizika és különösen a filozófia részéről fenyegette veszély. Támadás érhette bármelyikük irányából.

Ha műve csak matematikai, fizikai és filozófiai munka lenne, Karelin teljesen nyugodt volna. Mert minden oly egyszerű és megszokott. Felvet egy új hipotézist, azt megtárgyalják, ellenőrzik, s még egyszer ellenőrzik, aztán vagy elfogadják, vagy nem. Így volt ez mindig.

Ám a következtetések és képletek logikájába beleavatkozott az előre nem látott dolog, aminek semmi köze sincs a matematikához, fizikához és filozófiához. Beleavatkozott, és parancsolóan vonta magára a figyelmet.

Ebben rejlett a negyedik veszély. S Karelin szemében ez a veszély volt a legszörnyűbb. Az első három velejárója volt az ő tudományának, éppúgy fenyegette őt, mint az összes többit, akik ugyanezen az úton haladtak. Senki sem ítéli el, ha hipotézise kudarcot vall.

De ennek az „előre nem látott dolognak” semmi köze nem volt a szigorúan vett tudományhoz. Véletlenül jött rá, s ez okot adhatott a gúnyolódásra.

Karelin félt, hogy következtetéseivel nem értenek egyet, hogy ötletét nem fogják támogatni. De az is megtörténhet, hogy egy szó ellenvetés sem fog elhangzani, csak… nevetés.

Nevetés, és más semmi!

Akkor vége az álmainak.

Annak, akit „fantaszta tudósnak” neveznek, ha csak tréfából is, nagyon óvatosnak kell lennie, s nem szabad okot adnia arra, hogy valóban a fantaszták közé sorolják.

A negyedik veszély azzal fenyegette, hogy oda lesz a tekintélye.

Ennek ellenére Karelin még csak gondolni sem akart arra, hogy elválassza az „előre nem látottat” az előadástól, s biztosítsa magát a negyedik veszély ellen. Az előre nem látott dologban hipotézisének bizonyságát látta, s szilárdan elhatározta, hogy beleveszi végkövetkeztetésébe.

Lesz, ami lesz! A visszavonulás nem tartozott a természetéhez.

– Lehet, hogy eleinte nevetni fognak rajta – mondta.

– Úgy, ahogy mondod! – helyeselt az asszony, aki számára férje gondolatmenete nem volt titok. – Aztán meg gondolnak egyet, és helyeslik. – Az asszony ismerte férje szándékát. Bátornak kell lenni. Annál is inkább, mert meg van győződve az igazáról.

Karelin az órájára pillantott.

– Nos, azt hiszem, itt az ideje – mondta.

– Helyes. Induljunk.

Egymásra néztek, s mind a ketten elmosolyodtak: a férfi erőltetetten, az asszony őszintén s vidáman.

A LELET

A megfeszített szellemi munkát végző emberek közt ritka az olyan, aki minden idejét főfoglalkozásának szenteli. Szinte valamennyinek van valami szenvedélye, aminek semmi köze nincs a szakmájához. Az agynak szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, tevékenységi változásra.

Nyikolaj Karelin feleségének, az érdemes sportmesternek legnagyobb elkeseredésére, semmiféle hajlamot nem érzett a sportok iránt. Kikapcsolódását – egy másik tudományág biztosította.

Karelinnak a régészet volt a szenvedélye.

Dolgozószobájában egész szekrény volt telezsúfolva mindenféle koponyákkal, csontdarabokkal, kő- és vasszilánkokkal, amelyek ásatásoknál kerültek elő.

Vera Pavlovna, a felesége helyeselte az effajta kiruccanásokat. Férje nem kíván sportolni, akkor hát hadd ásogasson olykor.

Csakhogy elég ritkán vett részt archeológiai ásatásokban. Legutoljára két évvel ezelőtt.

Karelin akkoriban nagyon ki volt merülve, miután befejezett egy bonyolult matematikai vizsgálatot. Gyermekkori barátja, Vaszilij Kicsov, az ismert régész meghívta, hogy tartson vele Egyiptomba.

Karelin az első pillanatban nevetett a dolgon. Nevetségesnek tartotta, hogy őt, az egyszerű amatőr régészt meghívják egy ilyen komoly expedíciós útra. Milyen hasznára lehetne az expedíciónak? Aztán elgondolkodott a meghíváson, s másnap azt válaszolta, hogy elfogadja.

A repülőgép leszállás nélkül tette meg az utat az expedíció tagjaival az aránylag nemrég épült wadi-halfai repülőtérig, amely csaknem ötszáz kilométernyire délre feküdt az Asszuáni gáttól.

A legendákkal övezett, a „történelem aromájával” átitatott hatalmas folyam költői hangulatba ringatta Karelint. A motoros hajókat és a vízibuszokat a fáraók dereglyéinek vagy a fellahok rozoga ladikjainak látta. Pedig hát a fáraók rég eltűntek, s a fellahok, jóllehet még léteztek, már korszerű motorcsónakokon jártak.

Itt voltak még a partok tollas lakói, de ezek is csalódást okoztak Karelinnak. Túlnyomó többségük az általa oly jól ismert libák és kacsák voltak, amelyek idejöttek áttelelni. Az őslakókból – a pelikánokból és flamingókból –, nem tudni, miért, nagyon kevés volt. Krokodilt még egyetlenegyszer sem látott Karelin.

Bár a „Nílus urait” sehol sem látta, Karelin mégsem mert megfürödni.

Kicsov sietett a munkával. A tavaszi esőzések ideje már nem volt messze. S a harmadik nap reggelén az expedíció két helikopteren elindult munkahelyére: az ősi Halfag-oázisba.

A szovjet egyiptológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a tizenkettedik dinasztia, főképpen Első Amenemhet fáraó idején, a Halfag-oázis, helyesebben a település már létezett, és Kicsov feladata az volt, hogy ellenőrizze ezt a feltevést.

A régészek akarva, nem akarva kénytelenek meglenni a korszerű technika nélkül. A földásó gépek, a hatalmas erejű exkavátorok semmire sem használhatók az ásatásoknál. Vak, ormótlan erejük kárt tehet a páratlanul értékes leletekben, amelyek az ősi egyiptomi föld minden méterén rejtőzködnek. Ebben az esetben az egyszerű ásó az egyetlen és megbízható szerszám.

Kicsov olyan helyet választott ki, ahol még soha semmi után nem kutattak. Tapasztalt szeme megállapította, hogy ha a település valóban létezett a tudósokat érdeklő korban, akkor pontosan melyik helyen kell lennie az abidosznak vagy nekropolisznak, temetőnek, valamint a haohiták szállásainak, amelyek nélkül nem lehetett meg egyetlen ősi egyiptomi település sem.

Megkezdődött a nehéz, vesződséges és hálátlan munka.

Reggeltől estig ástak, egyre mélyebben hatoltak be a homokba, amely méterről méterre keményebb lett.

Egyidejűleg három helyen folytak az ásatások.

Az egyik csoportot maga Kicsov irányította, s ebben dolgozott laboránsként Karelin.

Ennek a csoportnak nem volt szerencséje. A többiek időnként kisebb-nagyobb tárgyakat találtak, amelyek különböző korokból származtak, Kicsov és Karelin azonban nem lelt semmit, csak homokot.

Kiderült, hogy meddő szakaszt fogtak ki.

De minden jó, ha a vége jó. Éppen Kicsov csoportja olyasvalamire bukkant, ami, ha nem is volt a keresett tárgy, mégis óriási érdeklődést keltett.

Valószínűleg ősrégi szarkofág maradványait találták.

Csak egy nagyon tapasztalt régész tudta megállapítani, hogy szarkofágra bukkantak, oly kevés maradt meg belőle. Néhány kőtörmelék, amelyekben csak nehezen lehetett felismerni az edénycserepeket, egy kis méretű, alaposan megrepedezett márványlap és valami olyasmi, ami szövet-vagy pergamenmaradványra emlékeztetett. Semmi sem volt, ami múmiára hasonlított volna, de Kicsov tétovázás nélkül kijelentette:

– A boncnokok hanyagul dolgoztak, s a múmiából semmi sem maradt. A harmadik, márványkoporsó hiányzott, s alighanem a második, ciprusfa koporsó is.

– Első Amenemhet? – kérdezte Karelin.

– Nem – felelte Kicsov. – Ez az ember sokkal korábban élt és halt meg. Csak a laboratóriumi vizsgálat után lehet majd pontosan megállapítani. Gondosan össze kell szedni mindent. Nagyon óvatosan bánjunk mindennel!

Úgy látszik, Kicsov nagy jelentőségűnek tartotta a leletet, mert utasította a másik laboránst, hogy segítsen Karelinnak.

– Elvihetek emlékül egy apró törmeléket? – kérdezte Karelin, amikor befejezték a hosszadalmas és vesződséges munkát, és minden leletet gondosan elpakoltak.

– Sajnos nem – felelte Kicsov. – Nagyon kevés van belőlük.

Karelin nagyon szerette volna feltölteni a gyűjteményét. Kicsov és két másik régész már most, a laboratóriumi vizsgálatok előtt rájött arra, hogy a szarkofág legalább az időszámításunk előtti ötödik-hatodik évezredből származik. Karelinnak ilyen régi lelete még nem volt.

– Például ezt a követ nem vihetnem el? – kérdezte.

– Na jó, vidd! – felelte Kicsov közömbösen. – Ennek semmi köze a szarkofághoz. Nagyon valószínű – mosolyodott el –, hogy ez a kő még azelőtt került a földbe, hogy kiásták ezt a sírgödröt. Régibb annál. Meg lehetsz elégedve. Igaz, ez már nem a régészethez, hanem a geológiához tartozik.

– Nem számít – vont vállat Karelin. – Ha egyszer mást nem kaphatok…

A kő mészkőszármazék volt. Elég nagy, hosszúkás alakú és nagyon kemény, Karelinnak nem sikerült darabokra törnie, s az egészet kellett magával vinnie.

– Cédulát ragasztok rá, amelyre ráírom, hogy szarkofág-maradvány – jegyezte meg. – Hiszen sírban találtuk.

– A te gyűjteményed nem hivatalos kollekció, abban elmegy! – nevetett fel Kicsov.

Ezen a helyen semmi többet nem találtak.

Gyakran előfordul, hogy egy felfedezés a véletlen műve. És az ősi kő titka is egészen véletlenül tárult fel.

Karelinék egy másik lakásba költöztek át. A férfi személyesen csomagolta be egy kosárba régészeti leleteit. Attól félt, hogy a súlyos kő kárt tehet a törékeny cserepekben, s a legaljára tette.

Amikor a nehéz kosarat felfelé cipelték a hetedik emeletre, a rongyba csavart kő átszakította a kosár fenekét, és a lépcsőre zuhant. Gurulni kezdett, majd lezuhant a hetedik emeletről.

– Hogy lehet valaki ilyen vigyázatlan! – korholta a felesége.

– Hát tudhattam én előre? – mordult fel a férj. – A kosár erősnek látszott.

Még csak nem is sejtette, milyen meglepetés vár rá.

A húszméteres zuhanás elvégezte azt, amit nem sikerült Karelinnak Egyiptomban a régészkalapáccsal elérni – a kő széjjeltört.

Helyesebben lepattogtak, leváltak róla azok a felső rétegek, amelyeket az évezredek raktak rá. Karelin, amikor kicsomagolta, hogy betegye a szekrénybe, egy szabályos tégla formájú tárgyat pillantott meg.

Nyomban látta rajta, hogy ez az ősrégi szarkofágban talált kő az emberi megmunkálás nyomait viseli magán, tehát nem véletlenül került a többi temetkezési tárgy mellé, ahogy ezt Kicsov hitte.

Belátta, hogy nincs joga magánál tartani egy ilyen leletet, s nyomban táviratozott Kicsovnak. A régész megérkezéséig a kő az íróasztalon feküdt, és Karelin félt még hozzá is érni.

Kicsov nem hitte el mindjárt Karelin szavait, és csak videotelefonon hívta fel. Miután Karelin részletesen beszámolt mindenről, majd pedig felmutatta neki a követ, hogy lássa, mivé változott, Kicsov Leningrádba rohant.

– Ki hitte volna! – mondta izgatottan, amint a tégla alakú követ nézegette. Olyan óvatosan tartotta, mintha üvegből lett volna. – Micsoda szerencsés véletlen!

– Oda a leletem! – jegyezte meg tréfásan Karelin.

– Úgy ám! Ennek helye a múzeumban van, nem pedig a te magángyűjteményedben.

– Vajon mi lehet?

– Nehéz megmondani. Eddig még soha nem találtak az egyiptomi szarkofágokban ilyen tárgyakat. Rendkívül érdekes!

A kő tömörnek látszott. Sem Kicsovnak, sem Karelinnak nem jutott eszébe, hogy a kőben lehet valami.

Arról, hogy mi történt ezután, Karelin két hét múlva szerzett tudomást, amikor Kicsovval Moszkvában találkozott.

– Először – mesélte Kicsov – felfedezték az eresztéket. A tégla alakú kő két darabból volt összeragasztva. Hogy mivel, ezt nem sikerült megtudni. Egyelőre nem sikerült – javította ki magát. – Foglalkoznak a kérdéssel. Belsejében egy szorosan összecsavart kéziratot találtak, amelyet olyan ősrégi nyelven írtak, hogy csak nagy nehezen sikerült megfejteni. Elvégre a kézirat tizenkétezer éves! Szerintünk maga Egyiptom sem létezett még akkor!

– Lefordították?

– Természetesen! Mese egy atlantiszi látogatásról. Nem tudni, miért rejtették el ilyen gondosan, és helyezték a múmia mellé. A későbbi korokban a múmia mellére rendszerint a Halottak könyvéből vett bölcs mondásokat helyeztek.

– Ez a kézirat nem bizonyíthatja Atlantisz létezését?

Kicsov elnevette magát.

– Csak mint bármely mese – felelte. – A kézirat tartalma nem is érdekes. De vajon milyen anyagra írták? Nem papirusz, és persze nem is pergamen.

– Hát akkor mi?

– Még nem derült ki.

– Érdekes – mondta Karelin –, vajon tizenkétezer évvel ezelőtt hogyan vetődhetett fel Atlantisz gondolata?

– Ez egy nagyon régi legenda. Erről jut eszembe, a kézirat szerzője tulajdonképpen nem beszél Atlantiszról. A „Moor országának” nevezi.

– Mit jelent az, hogy Moor?

– Ilyen szó nincs. Alighanem a szerző költötte.

– Akkor hát miért mondtad az imént, hogy Atlantiszról szól?

– Olvasd el és rájössz.

– Van egy másolatod? – vidámul t fel Karelin.

– Hoztam magammal egyet. Tudtam, hogy téged érdekelni fog.

Karelin elolvasta a fordítást. Gépies fordítás volt, és irodalmi szempontból még nyersfordításnak sem lehetett nevezni. Nem volt több, mint egy tartalmi kivonat. Úgy látszik, az, akire rábízták a munkát, nem vette komolyan, és érdektelennek tartotta az ősi „mesét”.

Karelin iskolatársa, Szafjanov, a neves egyiptológus, aki jól ismerte az óegyiptomi nyelvjárásokat, hajlandó volt új fordítást készíteni a kéziratról.

– Nagyon örülök – mondta –, ilyen ősi írások igen ritkán bukkannak elő.

AZ IDŐSPIRÁL

– Igazad volt – mondta Szafjanov, amikor átnyújtotta Karelinnak a fordítást. – Az első fordításból valóban kimaradt sok olyan részlet, amely szerintem nagyon lényeges. Én pontos fordítást végeztem. Nem csak szó szerintit. A szerző nyelvezetét nem sikerült megőriznem. De ez aligha szükséges. Óegyiptomban úgy beszéltek és írtak, hogy azt ma már senki sem értené meg. Minden szóhoz magyarázatot kellene fűzni. Túlságosan nagy az időbeli különbség. Akkoriban minden más volt: a nyelv a fogalmak, a hit. Még az istenek nevét is olyanokkal kellett helyettesítenem, amelyeket az egyiptomi történelem későbbi időszakából ismerünk. De minden mondat értelmének pontosságáért kezeskedem.

– Nagyon helyes – felelte Karelin. – Hálás köszönet.

– Nincs miért, örömmel végeztem ezt a munkát. A kézirat megvilágítja a „történelem előtti” Egyiptom történelmének egyes részleteit és kapcsolatait Atlantisszal. Ahhoz, hogy Atlantiszról van szó, nem fér kétség. Ami az elbeszélés tartalmát illeti, nagyon érdekes, jóllehet valószínűtlenül hangzik. Mi a célod ezzel a mesével?

– Még magam sem tudom – felelte Karelin, noha tudta, mire kell neki ez az óegyiptomi „mese”, de nem tartotta fontosnak, hogy idő előtt beszéljen róla.

A kézirat tartalma csodálatos módon megegyezett annak a hipotézisnek a következtetéseivel, amelyen dolgozott. Ez volt az az „előre nem látott” dolog, ami beleszólt az ő tisztán matematikai munkájába, és váratlanul történésszé avatta Karelint.

 

A fehér műanyag borítású teremben a tudósok tanácsa ülésezett. A termen nem voltak ablakok, és lágy kékes színű fény világította meg, amelyet a magas mennyezet párkányzata mögé rejtett fénycsövek árasztottak.

A kondicionált levegőben enyhe fenyőillat érződött. A közönség nagy része fiatalokból állt. A matematika szakos egyetemi hallgatók és a fiatal tudósok zsúfolásig megtöltötték az amfiteátrumszerű termet, mint mindig, ha Karelin tartott előadást.

A katedrán a tudóstanács tagjai ültek: kilenc neves fizikus és matematikus. Nyugodtnak és szenvtelennek látszottak, jóllehet mindegyiket legalább annyira érdekelte a hipotézis, mint bármelyik hallgatót. Karelin mindig valami szokatlant és képtelent tartogatott a számukra.

Senki még csak nem is sejtette, hogy a mai előadás sokkalta fantasztikusabb lesz az összes eddigieknél.

A hallgatóság csak akkor értette meg, mit jelent az előadás meglepő címe: Az időspirál, mikor az előadó krétával felírta a táblára a jelenlevők által jól ismert számsorokat és jelképeket.

– Tehát mindnyájan láthatták – folytatta Karelin nyugodt hangon – hogyan sikerült megkapnom a spirál egyenletét. Figyelemmel kísérhették következtetéseimet, és ellenőrizhették számításaimat, amelyeket felírtam a táblára. Azokat, akik nem ezt tették, biztosíthatom, hogy számításaimban nincs egyetlen matematikai tévedés sem. Ha az előfeltétel helyes, okvetlenül eljutunk ehhez az egyenlethez. De amint azt önök természetesen már rég észrevették, a kapott egyenletben van egy felesleges tag, s ez különbözteti meg a rendes spirálegyenlettől. Ez pedig a végén álló c szorzó. Vajon mit mond nekünk ez a c szorzó? Azt, hogy matematikai értelemben az idő nem egyenes vonalban halad, hanem spirálisan: a materiálisán nem létező spirál végtelen meneteivel szinte a jövőbe csavarodik. A táguló, illetve lüktető világegyetemről szóló ismert hipotézisek révén megértik elgondolásomat. Az idő spirálja – a tér és anyag elválaszthatatlan része. Ha beszélek róla, akkor csakis olyan értelemben teszem ezt, mint amilyen értelemben az időről általában szoktunk beszélni.

Karelin elhallgatott, majd mint aki elszánta magát, más hangnemben folytatta:

– Most pedig áttérek előadásomnak számomra legnehezebb részére. Az, amit eddig hallottak, a szokásos matematika, amelyet egy szokatlan hipotézishez alkalmaztam. Mindazt, ami ezután következik, spekulatív módon kell értelmezni. Az ember az időben él. Tudatunk az időt egyenes vonalúnak tartja. Tegnap – ma – holnap! Egyenes vonal. Látom, egyesek nem értenek velem egyet. Helyes, a „tegnap–ma–holnap” vonal lehet görbe is, többek között a spirál menete is. De mi most egy ember életének idejét és az egész emberiségét egyenes vonalúként fogjuk vizsgálni. Hangsúlyozom, ugyanolyan értelemben, amilyenben az imént az időről általában beszéltem. Ez a feltevés érdekes következtetésekhez vezet. Az egyenes vonal metszi a spirál meneteit.

A terem felmorajlott, Karelin félbeszakította beszédét. Természetesen a főiskolások zajongtak. De nemcsak ők. Még a tudóstanács tagjai is összesúgtak. Hogy miről beszélgettek, Karelin nem hallotta a zaj miatt.

A moraj lassacskán elcsendesült.

– Nagyon örülök – folytatta Karelin –, hogy az általam felvetett gondolatot önök már azelőtt megértették, hogy befejeztem volna. Olykor fantasztának tartanak. Több mint egy óráig a szigorúan vett tudománnyal foglalkoztunk. Nem lesz abban semmi rossz, ha most pihenés céljából egy keveset elfantáziálgatunk. Annál is inkább, mivel az előadás végén meg akarom mutatni önöknek azt a dokumentumot, amely azt sugallja, hogy egyáltalán nem fantázia, hanem általunk még nem ismert valóság, amiről szó esik, Igen, jól értették. Az idő egyenes vonala, amely ugyanennek az időnek spirálmeneteit metszi, arra enged következtetni, hogy igenis van időgép! (Kis időre ismét felmorajlott a terem, majd lecsendesült.) Hiszen a spirálmenetek közti távolságot olyasminek is tekinthetjük, ahol egyáltalán nem létezik idő. Az én értelmezésem szerinti idő és a tér közti kapcsolat nyilvánvaló, de én most nem erről fogok beszélni. Csupán annyit mondok, hogy ha a mai tudomány elismeri a nulla tér akár csak spekulatív létezését is, el kell ismernie az időnek is ezt a tulajdonságát. A következtetés csak egy lehet. Amikor az emberiség megtalálja a nulla térben való közlekedés módját, feltétlenül létrejön ez a nulla időben is. Más szóval: eltűnik nemcsak a tér, amelyet le kell küzdeni, hanem az idő is, amelyet, mondjuk, a szomszédos galaktikába vezető útra kell fordítani. Az ember nem töri a fejét többé űrhajókon, fénysebességen és hasonló dolgokon. Az ember elérheti a világegyetem bármely pontját anélkül, hogy a maga életéből időt pazarolna rá. Várjanak, még nem fejeztem be. Megvan minden alap annak feltételezéséhez, hogy egy ilyen, számunkra tisztán elméleti „tér–idő” gép valahol már elkészült, s arra használják, hogy ide utazzanak hozzánk a Földre arról az ismeretlen pontról. Hát ez volna az, amivel meg akartam önöket ismertetni. Ha megengedik…

Karelin elővett a táskájából néhány papírlapot, és kérdő pillantást vetett a tanács tagjaira. A közönség beleegyezésében nem kételkedett, olyan ékesszólóan beszélt a fiatalok feszülten, izgatottan figyelő arca.

A tanács elnöke udvariasan felelt:

– Ha szükségesnek tartja, nem emelhetünk kifogást ellene. Az ön hipotézise – itt csupán az időspirálról beszélek –, ha vitatható is, de érdekes dolog. Köszönjük az előadást, és várjuk a folytatást.

A főiskolások lelkes tapssal fogadták a bejelentést.

– Köszönöm – mondta Karelin. – Igen, én szükségesnek, sőt nagyon is szükségesnek tartom. De mielőtt belekezdenék az ősi kézirat fordításának olvasásába – fordult ismét a közönség felé –, el kell mondanom önöknek ennek a dokumentumnak a történetét. Két évvel ezelőtt találtuk… – Karelin röviden beszámolt Kicsov egyiptomi expedíciójáról és a kőtokról, amelyet ott találtak. – Az az ember, akinek maradványait megtaláltuk, nagyon fontosnak tartotta ezt a kéziratot, és meghagyta, hogy vele együtt temessék el. Ki tudja, lehet, hogy mindezt azért csinálta, hogy mi, a kései utódok megismerkedhessünk vele. A fordítást a neves egyiptológus, Szafjanov készítette az én kérésemre. Hogy jobban megérthessék, az ősi egyiptomi neveket és nyelvi fordulatokat olyan nyelvre ültette át, amely időben közelebb van hozzánk. A lényeg nem a forma, hanem a tartalom. Felhívom a figyelmüket arra, hogy a kézirat jelentős része hiányzik; annak ellenére, hogy hermetikusan volt elzárva, az idő nagyon sok mondatot megsemmisített. Ennek következtében a kézirat második fele teljesen értelmetlenné vált. No de felolvasom önöknek az egészet.

DAIR KÉZIRATA

„Eljött az időm!

Minden ember számára eljön a végső óra, kinek hamarabb, kinek később. Most hát nekem is eljött.

Nekem, Dairnak, Ramszun haohit fiának, ki Honszu hű szolgája volt, s ki az én távollétemben eltávozott Ozirisz mezejére, eljött az időm, hogy kövessem atyámat.

Készen állok rá! Szívem aláveti magát az álom akaratának, s fáradt testem pihenésre szomjúhozik a nyugodalmas sírban. Szemem sokat látott, és én sokat tapasztaltam a hosszú évek során.

Ozirisz irgalmassága kétszer mentette meg csodával határos módon az életemet. Légy áldott, nagy Ozirisz és napsugaras Re, ki megmutattad nekem a hazafelé vezető utat életem alkonyán! A távoli idegen országban számtalan sokszor láttam, hogyan kel fel a világ fölött a fényárasztó isten, s ráeszméltem, hogy megjelenésével azt súgja Ramszun fiának: »Térj vissza őseid földjére! Ta-Kem országába!«

Én ostoba! Hosszú éveken keresztül nem hallgattam isten szavára, és kis híján elpusztultam. A halhatatlan Ka majdnem táplálék nélkül maradt Ozirisz mezején!

De nem így történt. Ramszun atyám alighanem könyörgött Honszunak, akit egész életében hűségesen szolgált, és Honszu Ozirisznek ajánlotta, és Ozirisz megmentette Ramszun fiát ettől a sorstól.

Most hát eljött az én időm!

Moor országában, a vörös bőrű emberek között rokonaim és barátaim bolondos öregnek tartottak, és nem akartak meghallgatni.

Márpedig én nagy és csodálatos dolgot láttam, olyat, amire az emberi nyelvben szó sincs.

Mindent le kell írnom, hogy Ramszun, az én atyám tudomást szerezhessen arról, amit fia látott.

Ramszun tudja, hogy fia, Dair miért hagyta el Ta-Kem országát. Azt is tudja, mi késztette Dairt arra, hogy oly hosszú időt töltsön Moor országában, míg el nem mosódott az emberek emlékezetében a múlt, és el nem felejtették a történteket. De hát ebből elég ennyi!

 

Arcuk olyan fehér volt, hogy a legtisztább felhőre hasonlítottak. Ruházatuk pedig oly kék, mint az ég.

Az egész város, Voana, az egész Moorország félt tőlük. Nem voltak emberek, és gyakran sugárzott belőlük a csodálatos isteni erő. Minden emberrel tudtak az anyanyelvén beszélni, mintha a föld minden nyelvét beszélték volna.

Velem is beszélt egyikük a Ta-Kem ország nyelvén.

Moorország főpapjának kertjében jelentek meg először. A föld alól jöttek elő, ahogy azt később megtudtam, egy föld alatti rejtekhelyről, amelyről soha senki sem hallott semmit, amelyről senki nem tudott semmit, sem most, sem Moorország távoli múltjában.

S oda távoztak el, amikor eljött az idejük. És parancsukra a rejtekhely újfent a föld alá rejtőzött.

A hírek úgy szivárognak, akár a víz, s a nép Voana városban rövidesen arról kezdett beszélni, hogy a jövevények nem azért távoztak el, hogy a föld alatt haljanak meg, hanem azért, hogy más helyütt, más emberek között éljenek tovább.

Ezt ők maguk mondták. Istenek voltak!

Furcsa volt az arcuk, és furcsa volt az öltözetük. A földön senki sem hasonlított rájuk. Meg tudtak ölni egy embert anélkül, hogy fegyvert használtak volna, vagy a közelébe kerültek volna, így ölték meg azt a nőt is, akit a papok el akartak égetni a szent tűzben, mert megőrült!

Ezt egy pap mesélte, tehát valóban igaz lehetett. Saját szemével látta az esetet.

A jövevények egy ijesztő fekete gömböt hoztak magukkal. Ez a gömb fel-felgyulladt a főpap házának tetején, és úgy világított, mint a nap.

Amikor pedig a jövevények eltávoztak, a gömböt itt hagyták. Azt aztán bedobták a Moorország partjait nyaldosó hatalmas tengerbe. Ma is ott fekszik…

 

A fehér isten megpillantott engem, és megállított.

– Ki vagy? – kérdezte Ta-Kem nyelven. – Arcod nem hasonlít Moorország lakóinak arcára. Bőröd sem vörös, mint amazoké.

– Uram! – feleltem, mert Moorországban így szólították a magasabb rangú embereket. – Én valóban egy másik országba való vagyok.

– Hazád messze van? – kérdezte az isten.

– Soknapi hajóútra, uram.

– Ne szólíts engem uradnak – mondta az isten. – Én ugyanolyan ember vagyok, mint te. Minden ember egyforma. Mindnyájan testvérek, mert valamennyien egy apának, a Napnak a gyermekei.

Nem mertem ellenkezni az istennel.

– Örülök – feleltem –, hogy a Nap fiának nevezed magad. Moorországban Rét nem tartják istennek.

– Félreértettél engem – mondta. – A Nap nem isten. De az emberek, bárhol is éljenek a Földön, a Napnak köszönhetik az életüket, s ezért ők a Nap gyermekei.

Furcsa volt a szemük. Ha lehunyták, az emberek szemére hasonlított, néha azonban roppantul megnőttek, és kerekre tágultak. Olyankor már nem hasonlítottak az emberek szemére.

– Menj! – mondta az isten. – Vésd emlékezetedbe mindazt, amit tőlem hallottál, s közöld a többiekkel. Ha te nem is, a gyermekeid és unokáid megértik majd a szavaimat.

Örültem, hogy távozhattam. Nem beszélhet sokáig az ember istennel anélkül, hogy rögtön meg ne haljon. De ő olyan isten volt, aki Re fia, és meghagyta az életemet.

Amikor már messze jártam tőle, így szóltam magamhoz: »Vajon miért beszélt velem Ta-Kem nyelven, mikor még nem is tudta, hogy én Ta-Kemből érkeztem?«

 

Hadd oldja meg ezt a rejtélyt az, aki bölcsebb, mint én vagyok.

 

A jövevények eltávoztak, és én azt hittem, már sohasem fogok látni ilyen csodát! De tévedtem! Olyasmit láttam, ami olykor nekem magamnak is álomnak tűnik, álomnak, amely éjszaka lepi meg az embert.

Mások, még azok is, akiknek homlokát a bölcsesség ráncai barázdálják, értelmetlennek tartják elbeszélésemet. Azt mondják, eszemet vesztettem.

 

Senki sem akart hinni nekem.

Barátaim és rokonaim őrültnek tartottak. Elbeszélésem hadd jöjjön velem Ozirisz mezejére, hadd olvassa el atyám és őseim…

Az emberek elvetették az igazságot, de az igazság igazság maradt. Én láttam az isteneket, és láttam, mi történt azzal az emberrel, aki egy házban lakott az istenekkel, és sokat beszélgetett velük…

 

A főpap házában laktak.

Moorországban az időt holdakban számítják. A jövevények három holdat töltöttek ott. Aztán eltávoztak. A föld alá. Ezért aztán sokan a gonoszság isteneinek tartották őket. A gonoszság istenei a föld alatt laknak, ezt mindenki tudja.

Nem sokáig beszélgettem az istennel, és csak nagylelkűségének köszönhetem, hogy életben maradtam. A főpap gyakran és sokat beszélgetett a négy istennel…

Csodálatos és megmagyarázhatatlan!

Nem lehet sokat beszélgetni az istenekkel, és nem lehet egy házban lakni velük!

Én, Dair, egy haohit fia voltam, és a balzsamozás minden titkát ismertem. Ennek a tudásnak köszönhetem, hogy el tudtam tartani magam Moorországban, ahol hosszú éveket töltöttem akaratom ellenére. Voana város legjobb szakembere voltam.

 

Őrült voltam és beleegyeztem. Hát tudhattam én?…

 

Mindenki tudja, hogy Moorország és a többi ország, amelyekben ugyanazok a vörös emberek laknak, uralkodik az egész világ fölött. De nem mindenki tudja, hogy a vörös emberek szokásai és istenei mások, mint a föld többi népeinek a szokásai és istenei. Márpedig ez így van!

Moorországban nem tisztelik a Ta-Kem országbeli isteneket, és nem bálványozzák őket. Náluk is ugyanúgy bebalzsamozzák a halottakat, mint nálunk. De nem ismerik a mi szertartásainkat.

Nem lehet őrült az az ember, aki átélte mindazt, amit én, és ugyanakkor megőrizte ép eszét.

Pedig így történt! Késem éles volt, karom erős!…

Ha azon a napon épeszű maradtam, hogyan veszthettem volna el később az eszem?

 

Rég elhatároztam, hogy visszatérek hazámba. Azt már rég elfelejtették az emberek, miért kellett elmenekülnöm Ta-Kem országából, és a száműzetés szégyene már nem fenyegetett – ezt mondta nekem Nefresz vitorlamester, aki Moorországba érkezett, és akivel az utcán találkoztam. Ismertem atyját, és tudtam, hogy atyja barátja volt az én atyámnak.

Ekkor határoztam el, hogy itt az ideje indulnom.

Túl sokat láttam Moorországban. S mindarról, amit láttam, csak Moor templomaitól távol lehetett beszélni.

Szet megzavarta eszemet. A vágy, hogy elmondjam a főpapnak, hogy ismerem testvére titkát, erősebbnek bizonyult…

Futva tettem meg az utat Nefresz hajójáig. Tudtam, hogy a halál a nyomomban lohol.

 

Nem emlékszem, mit mondtam Nefrésznek. De elrejtett, s addig nem jöttem elő, amíg Moorország partjai el nem tűntek a szemünk elől…

Íme, ez történt velem, Dairral, Ramszun fiával. Az embereknek tudomást kell szerezniük erről, így gondoltam én. Hosszú az út kelet felé! Míg nem jutottunk túl a tengerhez vezető keskeny kapun Ta-Kem partjai előtt, hittem.

De Ta-Kem lakosai kételkedve fogadták szavaimat. Őrültnek tartottak.

Az igazságot továbbadom!”

 

Nyikolaj Karelin akkurátusán összehajtogatta a lapokat, és titkolt aggodalommal nézett végig a hallgatóságon.

Senki sem mosolygott. Úgy látszik, az elbeszélés kellő hatással volt mindenkire.

– A kézirat fotókópiája az aktatáskámban van – mondta Karelin. – Bárkinek a kívánságára felmutatom, de csak azután, hogy befejeztem az előadásomat. Figyeljünk csak fel azokra a szembeötlő részletekre, amelyekről Dair ír. Eközben ne feledkezzünk meg arról, hogy a kézirat tizenkétezer évvel ezelőtt készült.

Kérdem önöktől, kigondolhatta-e Dair az „isten” szavait, melyek szerint az emberek a Napnak, vagyis az adott bolygórendszer központi világítótestének köszönhetik életüket? Sőt, még ezer esztendővel ezelőtt sem juthatott eszébe senkinek hasonló gondolat. Ez már a tudás igen magas foka.

A második részlet. Az „istenek” megöltek egy nőt, akit a papok elevenen akartak megégetni. Úgy ölték meg, hogy közel se mentek hozzá, és semmiféle fegyvert nem használtak. Miről tanúskodik ez a tény? Először is arról, hogy az istenekben rendkívül ki volt fejlődve az emberszeretet és a humanizmus. Másodszor: ismerték a bioáramok erejét, és olyannyira jól tudták alkalmazni, hogy meg tudták bénítani az életközpontokat, s ezzel előidézni a halált.

A harmadik részlet szorosan kapcsolódik a másodikhoz – ez az isteneknek az a képessége, hogy minden emberrel az anyanyelvén tudtak beszélni. Teljesen világos, hogy itt a következőkről van szó: a gondolati képeket és fogalmakat közvetlenül a beszélgető partner agyába továbbítják. Ezzel magyarázható az, hogy az isten állítólag jóval azelőtt kezdett beszélni Dairral annak anyanyelvén, mielőtt még megtudta, hogy Dair egyiptomi. Az isten számára teljesen közömbös volt, hogy milyen nyelven beszél ez vagy az az ember, bárki megértené őt, bárki „meghallaná”, mit mond neki az isten az ő anyanyelvén. Ez telepátia, távolsági gondolatátvitel! Képes volt-e Dair bármi ehhez hasonlót kitalálni? Persze hogy nem!

A következtetés világos. Dair olyan dolgokról ír, amilyenekről sem ő, sem kortársai nem tudhattak. Ez pedig azt jelenti, hogy igazat ír!

No mármost, ha a kéziratot hitelesnek fogadjuk el, elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutunk, amely egyedül lehetséges. Atlantisz földjén tizenkétezer évvel ezelőtt a földi emberek egy másik világ lakóival találkoztak!

A lelkes taps azt bizonyította, hogy Karelin következtetéseit mindenki elfogadja. Még a tanács öt tagja is csatlakozott a közönséghez.

– Örülök, hogy egységes véleményen vagyunk – folytatta Karelin. – Most pedig nézzük meg, mit jelent számunkra a jövevények feltűnésének helye. Dair nem tesz említést űrhajóról. Azt írja, hogy a jövevények a föld alól tűntek elő, egy föld alatti rejtekhelyről jöttek ki, más szóval egy kamrából, amelyről Moorországban senkinek sem volt sejtelme. Ez vajon nem a tér-idő gépet juttatja eszünkbe? Igazolja ezt az a tény is, hogy a jövevények, miután három holdat töltöttek a föld felszínén, újra a föld alá távoztak azért, hogy „egy másik helyen, más emberek közt éljenek”. Kiadták a parancsot, hogy ássák el a gépet, ezzel mintegy élve eltemetve magukat. A valóságban pedig egyszerűen visszafordultak, mert meggyőződtek, hogy a földi emberek még nem képesek kapcsolatot teremteni két világ között.

Felmerül a kérdés – miért hagyták hátra a jövevények a „fekete gömböt”, amely úgy világított, mint egy villanylámpa? Azért, hogy az embereknek emlékük legyen az ő látogatásukról! A fekete gömb bizonyára nemcsak lámpa, hanem még valami más is. Ha fennmaradtak volna anyagok Atlantiszról, biztosan találnánk bennük említést a jövevényekről. Ám Atlantisz elpusztult, s vele együtt valamennyi archívuma. Maradt a fekete gömb!

Nem, ez nem nyelvbotlás! A fekete gömb ma is létezik. Semmi sem tudta megsemmisíteni, még Atlantisz katasztrófája sem. A fekete gömb – híradás, de nem Atlantisz lakói számára, hanem a kései nemzedékeknek, amelyek fel tudnák fogni, mi is tulajdonképpen, s ezért kellett sértetlenül kijutnia az elemi erők harcából. Ez a híradás nekünk szól.

Újabb taps és helyeslő moraj a teremben.

MEGLEPETÉS

Karelinék gyalog mentek haza. Olyan szép volt az este, hogy nem volt kedvük földalattin utazni. Csípett a fagy, de szellő sem rezdült.

Sokat kellett gyalogolniuk, de az asszony nem ijedt meg a távolságtól.

Karelint gyötörte a kudarc. Gépiesen ment, és észre sem vette, hogy már rég elhagytak több metróállomást.

Nem, senki sem nevette őt ki. Ám Karéi innák a fekete gömb megkereséséről szőtt vágyálma végleg kútba esett. A tudóstanács és a közönség véleménye olyannyira egyöntetű volt a tekintetben, hogy merőben reménytelen dolog a gömböt megtalálni, Karelin kénytelen volt egyetérteni velük.

Most már tudta, hogy az „ítélet” végleges, és ahogy régen a jogászok mondták: megfellebbezhetetlen. Aligha akadnának amatőrök, akik a tizenkétezer évvel ezelőtt ismeretlen helyen tengerbe dobott apró gömb felkutatására vállalkoznának.

Most már az kínozta Kar elint, hogy olyan komolyan terjesztette elő a javaslatát.

Felesége hallgatott. Tudta, hogy férje mire gondol, és mi kínozza, de jobbnak tartotta, ha hallgat.

– Általában véve minden rendben van! – mondta végül, amikor három óra múlva végre hazaértek.

Karelin nem válaszolt.

 

Alighogy beléptek a lakásba, megszólalt a videotelefon. Akaratlanul is arra gondoltak, hogy már nem először szól, és hogy valaki nagyon szeretne velük beszélni.

Karelin gépiesen nyomta le a gombot.

Egy ismeretlen férfit pillantott meg, akinek a feje olyan kopasz volt, mint a biliárdgolyó. Vastag ajkú, apró, szinte hunyorgó szeme volt, amitől arca jóságos, kissé gúnyos kifejezést öltött. Az embernek az volt az érzése, hogy az ilyen arcú férfinak magas tenor hangja kell hogy legyen. De az idegen mély basszus hangon szólalt meg:

– Végre! Már negyedszer hívom önt.

– Tudom – felelte Karelin gondolkodás nélkül.

Az ismeretlen férfi még jobban hunyorgott.

– Szóval nem óhajtott velem beszélni? – kérdezte ravaszkásan. – Akkor ne feszélyezze magát, holnap is felhívhatom.

– Nem, nem arról van szó – felelte Karelin. – Csak az imént érkeztem haza. De a telefon abban a pillanatban megszólalt, és én önkéntelenül arra gondoltam, hogy nem először hívhatnak.

– Intuíció! – mondta az ismeretlen. – Különben látom, hogy igazat mond. Tudja mit, vetkőzzön le! Miért állna a telefon mellett bundában és sapkában? Az, amit mondani akarok, önt nagyon, de nagyon fogja érdekelni. Higgye el nekem. Üdvözlöm, Vera Pavlovna!

Ez utóbbi szavakat Karelinnéhoz intézte, aki már levetette kabátját, és a telefonhoz jött.

– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte mosolyogva.

– Régi szurkoló vagyok. Ki ne ismerné a leningrádi kosarasok legszebbikét és büszkeségét? Még öt évvel ezelőtt is elgyönyörködtem a játékában.

– Ismerkedjünk meg egymással – mondta később a férfi. – Én már ismerem önöket, de önök engem nem. Nevem: Kotov. Konsztantyin Kotov. Két k. Közeli barátaim így is hívnak, hogy „Kétká”. Olykor meg „Kétke”. Irodalomtörténész. A különböző népek népköltészetét tanulmányozom. Ebben nagy szakértő vagyok!

Elnevette magát, és a telefon membránja mély hangon zúgott. Karelin felélénkült.

– És vajon mit akar tőlünk a nagy kutató? – kérdezte.

– Először is – felelte Kotov – azt szeretné megmondani, hogy ott volt az ön mai előadásán. És bár egyáltalán nem jártas a matematikában, a befejezéskor tapsolt. Másodszor azt szeretné mondani, hogy valami olyasmit közölhet önökkel, ami szoros kapcsolatban van a befejezéssel.

Karelin arra gondolt, hogy olyan emberrel áll szemben, aki sürgősen meg akarja mondani a véleményét az ősi legendáról. Semmi kedve nem volt vitázni otthoni környezetében. Arca elkomorult, és már kinyitotta a száját, hogy megmondja a hívatlan prókátornak, hogy fáradt, és pihenni szeretne.

– Kérem, ne ráncolja a homlokát – mondta Kotov. – Nem kívánom bírálni a következtetéseit. Tudom, hogy kimerült, de meggyőződésem, hogy ön csak hálás lesz nekem, ha végighallgat.

Ez zavarba hozta Karelint.

– Hallgatom.

– Akkor hát elkezdem. Néhány évvel ezelőtt ősi kéziratokon dolgoztam a szamarkandi városi könyvtár archívumaiban. Meg kell önnek mondanom, hogy Szamarkand ma csak megyeszékhely Üzbegisztánban, de a régmúltban Szogdiána fővárosa volt, és Markandnak hívták. Az időszámításunk előtti IV. században Nagy Sándor elfoglalta, a VII. században az arabok hódították meg, a X. században a szamanidák államának egyik legnagyobb városa volt. A XIII. században Dzsingisz kán lerombolta, a XlV-ben Timur fővárosa volt. Oroszországhoz 1868-ban csatolták.

Elnézését kérem ezért a történelmi felvilágosításért, de fel akartam frissíteni emlékezetében Szamarkand történetét, hogy jobban megértse, miért érdekeltek engem olyan nagyon a város archívumai.

– Ezekről a részletekről nem tudtunk – mondta Karelinné.

– A könyvtár kincsesházában sok olyan anyagra bukkantam, amelyek különböző helyekről származtak: a Sir-Dor medresz pincéiből, Ulugbek obszervatóriumának romjai alól, sőt egyeseket Afrosziab romjai alatt találtak. Afrosziabot egyébként szintén Dzsingisz kán romboltatta le. Mondom, sok érdekes anyagot találtam. Engem természetesen elsősorban a mondák, legendák, mesék érdekeltek. Nem akarom fárasztani a részletekkel, amelyek csak az irodalomtörténészeket érdeklik. Teleírtam számos füzetet, és most, immár több éve, az akkor leírtakat tanulmányozom. Higgye el, nagyon nehéz rövidre fognom mondanivalómat, hiszen kedvenc témámról beszélek.

– Csak ne feszélyezze magát – szólt közbe Karelin. – Szívesen hallgatjuk.

– Rövid leszek. Amikor ön felolvasta annak az óegyiptomi férfinak az elbeszélését, valami homályos kép bukkant fel az emlékezetemben. Úgy tűnt, hogy ismerem az elbeszélést, helyesebben hallottam valami hasonlóról. Ez a gondolat nem hagyott nyugton, s amint hazamentem, törni kezdtem a fejem. A népmesegyűjtőnek fontos, hogy jó emlékezőtehetsége legyen. És ekkor eszembe jutott. S amikor megtaláltam az egyik füzetemet, amely éppen szamarkandi gyűjtéseket tartalmazott, s felfedeztem benne egy nagyon ősi legendát, azt hittem, szívbénulást kapok…

– A legenda kapcsolatban áll Atlantisszal? – kérdezte Karelin izgatottan.

– Semmiféle, helyesebben szinte semmiféle kapcsolatban nincs vele. Tudom, mire gondolt. Nem, ez egészen más. Ez a legenda az időszámításunk utáni XIII. századból való.

Karelin csalódottan hümmögött.

– Várjon csak azzal a hümmögéssel! – szólalt meg Kotov mérgesen. – A dolog sokkal érdekesebb. Az ön kézirata, amelyet felolvasott, említést tesz négy furcsa emberről, akik tizenkétezer évvel ezelőtt tűntek fel Atlantiszon. Ez a Dair (azt hiszem, így hívták) azt írja, hogy rendkívüli hatalommal rendelkeztek, és bőrük szinte fehér volt, mint a „felhő”, így van?

– Pontosan. Csak nem az ön legendájában is…

– De igen. Az én legendám négy „dzsinnt” említ. Tudja ön, mik azok a dzsinnek?

– Tudom.

– Hát szóval ez a legenda, amely nem is annyira legenda, mint inkább monda, négy dzsinnről tesz említést. Testük színe világoskék, mint az ég, arcuk, kezük pedig fehér, mint a szamarkandi papír. Alkalmasint kék ruházatról van itt szó, amely szorosan tapadt testükre.

– Mely korból származik a legenda?

– Dzsingisz kán uralkodásának utolsó idejéből, vagyis a XIII. század elejéről. De ez még nem minden…

– Véletlen egybeesés! – vágott közbe Karelin.

– Kár volt önt fantasztának nevezni – felelte még dühösebben Kotov. – Nincs önnek egy csepp fantáziája sem. Miért oly türelmetlen? Hallgasson végig!

– Bocsásson meg!

– Hiszen ön említette a tér-idő gépet! S a hangsúly most az idő szón van! Csak nem felejtette már el? Miért nem tudja feltételezni, hogy a négy jövevény, amikor elhagyta Atlantiszt, nem tért vissza szülőbolygójára, hanem a Föld jövőjébe rándult ki? Ön szerint ez lehetetlen?

Karelin nem felelt. Kissé kellemetlen helyzetben volt. Valóban mindaz, amiről Kotov beszélt, logikus következménye volt az ő hipotézisének.

– Bocsásson meg! – ismételte. – Többé nem szólok közbe.

– A monda megemlíti – folytatta Kotov, ezúttal már el sem mosolyodva –, hogy a dzsinnek bárkivel tudtak beszélni annak anyanyelvén…

– Óriási! – kiáltott fel Karelin.

– Márpedig ez egyezik az egyiptomi kézirattal. De a legcsodálatosabb másvalami. A négy dzsinnel volt egy ötödik is. Róla szól ez a monda, amelyet egy bizonyos Tohucsar Rasid nevű uléma szavai alapján jegyeztek fel. Az ötödik dzsinn nem fehér volt, hanem vörös, és a monda szerzője azt állítja, hogy az illető… atlantiszi volt!

– Tudja mit? – szólt határozottan Karelin. – Adja meg a címét. Azonnal felkeresem. Ezt a beszélgetést nem folytathatjuk telefonon.

– Későre jár már!

– Ennek csak ön az oka! Miért nem hívott fel holnap? Nem bírok reggelig várni.

– Akkor már inkább én keresem fel önt – felelte Kotov.

AZ ÖTLET

Hajnali háromig beszélgettek. Mindkettőjüket magával ragadta a váratlanul felmerült ötlet. Még Karelinné sem feküdt le, annyira érdekes volt mindaz, amit Kotov mesélt.

– Ebben a mondában, vagy nevezze legendának, ahogy óhajtja, figyelemre méltó a részletek hitelessége – mesélte Kotov. – A dzsinnek a keleti mesék tipikus szereplői. Ámde szó sincs itt dzsinnekről. Öt rendkívüli emberről van szó, akikkel Dzsingisz kán harcosai a későbbi Oroszország területén találkoztak.

– Látja, ez hoz zavarba engem a legjobban – jegyezte meg Karelin.

– Micsoda?

– A hely. Ha feltételezzük, hogy a négy fehér arcú „dzsinn” ugyanaz a jövevény, akiket Dair említ, hogyan kerülhettek Oroszországba? Amint látja, én elfogadom az ön hipotézisét, mely szerint a másik világból érkezett jövevények nem a hazájukba távoztak, hanem a Föld jövőjébe. A tér-idő gép, amellyel Atlantiszra érkeztek, Atlantiszon volt. Hogyan kerülhetett át Európába?

– Lehet, hogy egy másik gép – szólt közbe Karelinné. – Visszatérhettek hazájukba, és tizenegyezer év múlva újra meglátogathatták a Földet, így kerültek Oroszországba.

– Magyarázatod elfogadható volna, ha nem lenne egy körülmény. Újfent négyen vannak, ugyanúgy öltözve, és velük van az atlantiszi ember, így volt? – kérdezte Karelin.

– Így – bólintott Kotov.

– Persze mi nem mondhatunk véleményt olyan technikáról, amelyet nem ismerünk – folytatta Karelin. – De bizonyosan tudjuk, hogy a jövevények Atlantiszon való megjelenése és másodszori oroszországi feltűnésük közt tizenegyezer év telt el. Tegyük fel, hogy a ruházat a jövevények bolygóján ezalatt nem változott; tegyük fel, hogy külsőleg ők sem változtak. Tegyük fel végül, hogy távozóban a Földről a négy jövevény magával vitt egy földi embert. De hiszen ez a földi ember semmiképpen sem kerülhetett volna vissza a Földre az első jövevények utódaival több ezer év múlva.

– Különben is – tette hozzá Karelinné – Dair világosan megmondja a kéziratában, hogy a jövevények ugyanolyan létszámban távoztak, tehát négyen.

– Ez az! – szólalt meg Karelin meggyőződéssel. – Ha hinni akarunk Dair kéziratának és a mongol mondának, nem marad más hátra számunkra, mint elfogadni a Kotov-féle hipotézist. A négy „isten” nem egyedül távozott, hanem magukkal vitték az atlantiszi embert, aki alighanem moorországbeli tudós lehetett, és felajánlotta, hogy elkíséri őket. Nem a hazájukba távoztak, hanem a Föld jövőjébe. Csak így történhetett!

– Semmiképpen nem tételezhetjük fel – jegyezte meg Kotov –, hogy Dairnak és a monda szerzőjének ugyanaz a gondolata támadt volna a fehér arcú, kék öltözetű emberekről. Az ilyen egybeesés valószínűtlen.

– De viszont Dair mégiscsak azt írja – szólalt meg Karelinné –, hogy az istenek négyesben távoztak.

– Nem ismerhette a részleteket. Sőt biztos, hogy nem ismerte. Mindez a főpap házában történt, a papok pedig a cselekedeteiket mindig elködösítették. Az olyan idegent, mint amilyen Dair volt Moorországban, nem avathatták be az egyházi titkokba. Ez biztos! Tehát folytassuk! Képtelen vagyok rájönni, miért került az időgép Európába, amikor Atlantiszon volt. A dolog lényege az, hogy az időgépet – Kotov a nagyobb hatás kedvéért másodpercnyi szünetet tartott – meg lehet találni.

Ez váratlanul hangzott.

– Hogyan gondolja megtalálni?

– Nagyon egyszerűen. A mondában, ahogy azt már mondtam önnek, sok az apró részlet. Világos utalás van arra, hogy hol látták a négy fehér dzsinnt és az egy vöröst. A hely megtalálható a térképen.

– Pontosan?

– Nem egészen, de szerintem elég pontosan. Mindenesetre könnyebb megtalálni, mint az ön fekete gömbjét, amelyet az Atlanti-óceánba dobtak.

– Fejtse ki részletesebben!

– Én egész idő alatt erre törekszem, de ön akadályoz ebben. A monda megemlít egy mongol osztagot, amelyet Dzsingisz kán felderítés céljából küldött előre. Még a neve is megvan az osztag vezetőjének. A vezetőt Szubudaj-nojonnak hívták. A nojon szó herceget jelent. Szubudaj herceg – így hangzanék ez oroszul.

Az osztag kurenyt vert a Volga-parton, negyvennapi járóföldre Horezmtől. Kurenynek nevezték a mongol seregek tanyáját. Volt egy Horezm nevű város is, és egy Horezm nevű ország is – magyarázta Kotov. – Körülbelül egy esztendőt töltöttek ott, közben felderítő portyákat végeztek. Nos, egy ilyen portya során pillantották meg a dzsinneket. Van utalás arra, hogy mindez egy erdőben történt, négy napi lovas járóföldre a kurenytől nyugatra. Útközben az osztag egy „ezerkönyöknyi” széles folyón kelt át. Amint látja, a hely elég pontosan fel van tüntetve, sőt említés történik arról is, hogy ez a folyó egynapi járóföldre van a kurenytől. A dzsinnekkel „lakóhelyük” előtt találkoztak, amely egy óriási tuskóra hasonlított. Ezt a tuskót rég ismerték azok, akik az erdő környékén laktak. Ahogy a mondából kitűnik, bálványfélének tartották. Később az olvasható, hogy a harcosok a tuskót a vörös dzsinnel együtt eltemették, kurgánt emeltek föléje. Érthetetlen, hogy ezt miért csinálták. Az sem derül ki, hogy voltak-e ott fehér dzsinnek. Róluk a monda csak futólag emlékezik meg, az egész legenda a vörös dzsinnről szól.

A fehér dzsinnek sorsáról egyetlen szó sincs benne. Érdekes, hogy a vörös embert dzsinnek tartották, viszont amikor eltemették, azt hitték, hogy meghal a sírban. Ez megtörténhet az életben, de nem a mesében, ahol a dzsinnek mindig halhatatlanok. Erre az ellentmondásra én már Szamarkandban felfigyeltem. Sok mese szól a dzsinnekről, és mindegyikben halhatatlanok. Csupán ebben a mondában áll másképpen. Furcsa, igaz-e? De ha ez igaz, minden a maga helyére kerül. Abban az időben rosszul ismerték a logikát. Az egyik helyen az áll: „a dzsinnt nem lehetett megölni”, a másikon pedig: „eltemették, hogy meghaljon”.

– Érdekes! – jegyezte meg Karelinné.

– Nos, én azt javasolnám önnek, fogjon hozzá ennek a „tuskónak” a kereséséhez – fejezte be Kotov az elbeszélését.

– Ugyan! – sóhajtott fel Karelin. – Jóllehet az ötlete nagyon csábító, de megvalósíthatatlan. Megtalálhatjuk a helyet és a kurgánt. De magát a gépet nem. Mert láthatatlan és kitapinthatatlan, ugyanis együtt halad az időben a benne tartózkodó emberekkel.

– Értem már, hova akar kilyukadni, de megcáfolom önt. A monda szerint a „vastuskót” jó pár éve ismerték a helység lakói. Úgy tisztelték, mint egy bálványt. Ez még jóval azelőtt történt, hogy megjelentek volna a jövevények. Úgy látszik, hogy ők még nem „érkeztek meg”, de gépüket már látták, és teljes mértékben kitapintható volt. Az kizárt dolog, hogy a jövevények benn ültek a gépben, és hosszú évekig nem jöttek ki belőle. Dair meséli, hogy a négy fehér isten azt kérte, temessék be a gépüket. Ha igaza volna önnek, ennek a kérésnek nem volna semmi értelme.

– Tehát ön feltételezi…

– Én semmit sem feltételezek. Ez az a terület, ahol ön tételezhet fel, nem pedig én.

– Lehet, hogy igaza van – mondta Karelin elgondolkozva. – Számunkra az időgép – elmélet. Ostobaság volna bármit is feltételezni konstrukcióját illetően.

– Egyáltalán semmit sem tételezhetünk fel. A kérdés az, létezik-e a „vastuskó”?

– Aligha akad valaki, aki a keresésére vállalkozna.

– Majd vállalkozunk mi magunk. Én és önök ketten.

– Micsoda erő! – nevetett fel Karelin.

– Bizony az! – felelte Kotov komolyan. – Három meggyőződéses ember, az bizony erő! Nem hiszem, hogy ne akadna más vállalkozó is. Vegyük csak például az ön mai, helyesebben tegnapi hallgatóit. Hamarosan itt a nyár. Öt-hat főiskolás bizonyára szívesen velünk jönne.

– Számolj be erről Kicsovnak – javasolta a felesége. – Ő szívesen veletek tart.

– Ki az a Kicsov?

– Férjem barátja. Történész és régész.

– Aligha! – Karelin kétkedve ingatta a fejét. – Vaszilij túlságosan gyakorlati és józan észjárású ember. Nem vonzza a fantázia.

– Elcsábíthatja azzal, hogy ásatásokat végezhet egy ősi kurgánon…

– Látja, ez jó – vágott közbe Karelin. – Ügyes gondolat. Elmesélem neki a legendát, de nem említem meg a vastuskót. Hadd higgye, hogy csupán egy vörös bőrű ember van ott eltemetve. Ez felkelti az érdeklődését. A kurgánokban gyakran végeznek ásatásokat.

– Lám, milyen szerencsésen áll össze minden – mondta Kotov. – Ha az ön barátja elfogadja a meghívást, mi ketten egy közönséges régészeti expedíció tagjai leszünk. Arról pedig csak mi fogunk tudni, hogy mit kell ott találnunk. A többiek számára meglepetés lesz.

– Máris felhívom – állt fel Karelin.

Felesége felnevetett.

– Így szokott ez történni mindig – fordult az asszony Kotovhoz. – Annyira belemelegszik a beszélgetésbe, hogy mindenről megfeledkezik. Hova akarsz éjnek idején telefonálni?

– Igazad van, teljesen megfeledkeztem róla. Majd reggel felhívom.

– Várjon még vele – mondta Kotov. – Előbb előkészítem a talajt. Úgy kell elmondani a mondát a barátjának, hogy higgye el: a kurgánban valami értékes lelet rejlik. Hiszen ezt a kurgánt sokáig és szívósan kell keresnünk. A vastuskót okvetlenül meg kell említeni. Elvégre megtörténhet, hogy több kurgánt találunk. Az kell, hogy a barátja épp a vastuskót keresse.

 

Karelin türelmetlenül várta Kotovot, aki pontosan két nap múlva állított be hozzájuk.

– Nos, minden kész! – mondta. – Most pedig felhívhatja a barátját.

– Máris hívom – mondta Karelin.

De alig lépett a telefonhoz, amikor az megszólalt.

– Ez aztán a meglepetés! – kiáltott fel Karelin, amikor kigyulladt a kis képernyő. – Éppen most akartalak felhívni moszkvai lakásodon. Azonnal keress föl! Van számodra egy kellemes meglepetésem. Várlak! – Kikapcsolta a készüléket. – Mindjárt itt lesz. Leningrádban van éppen.

– Ez lett volna Kicsov? – kérdezte Kotov. – Valóban nagyon komoly férfiúnak látszik.

Egy órát várhattak.

Kicsov szokásához híven sietve érkezett. A magas, sovány férfi ellentéte volt Kotovnak, aki alig ért a válláig.

Megölelték egymást Karelinnal, majd Karelinnével. A vendég elsőnek nyújtotta kezét Kotovnak, és kurtán odavetette.

– Kicsov!

– Már ismerem önt – felelte a köpcös fesztelenül. – Én pedig Konsztantyin Kotov vagyok.

– Bocsánat! Vaszilij Kicsov.

– A teljes nevét is ismerem. Azért jöttem, hogy beszéljek önnel. Először azt gondoltuk, hogy telefonon fogunk beszélgetni. De személyesen még jobb!

– Ez volna a te meglepetésed? – fordult Karelinhoz a régész.

– Pontosan. Kotov elvtárs egy érdekes dokumentumot mutatott nekem. Meggyőződésem, hogy felkelti az érdeklődésedet.

A „VASTUSKÓ”

Kotov ugyanúgy kezdett neki az elbeszélésnek, mint két nappal ezelőtt Karelinéknál. Aztán felolvasta a fordítást.

Kicsov nagyon figyelmesen hallgatta. Arca komoly és szenvtelen volt, de Karelin, aki jól ismerte barátját, észrevette hogy szemében néhányszor gúnyos szikra villant.

– Nagyon érdekes ez az egyezés – szólalt meg elgondolkozva – Éppen a kurgánok ügyében érkeztem Leningrádba Elhatároztam, hogy hozzáfogok a régi mongol kurgánok feltárásahoz. És mi történik? Felhívjátok a figyelmemet éppen arra kurgánra, amelyre szükségem van. Nagyon érdekes! A ti kurgánotok alighanem valahol a Volga alsó folyásánál lehet minden valószínűség szerint a volgográdi területen. De ezt könnyen tisztázhatjuk.

– Szóval hajlandó vagy megkeresni? – kérdezte Karelin örömmel.

Kicsov bólintott.

– Meg kell keresni – mondta azután. – Ön mit tart a vastuskóról? – fordult Kotovhoz. – Ön szerint mi lehet az?

– Minden bizonnyal egy fémhenger – felelte Kotov tétován.

– Értem! De honnan kerülhetett oda az a fémhenger?

– Ez az, amit én sem tudok.

– Hát te, Kolja? – fordult Karelinhoz.

– Én még kevésbé.

– Igen?

Volt valami a régész hangjában, ami Karelint óvatosságra intette.

– Honnan is tudhatnám?

Ez az, honnan is? – Kicsov elhallgatott. Közben ujjaival a szék karfáján dobolt. – Tudni és feltételezni, természetesen két különböző dolog. Tudni nem tudhatod, mint ahogy nem tudhatja Kotov kolléga sem, vagy bárki más. De feltételezni már tudsz. Szóval – mondta váratlanul – felhagytál azzal a gondolattal hogy megkeresd a gömböt az Atlanti-óceán mélyén és áttértél a vashenger keresésére?

Ez alkalommal már nyílt gúny csengett a régész hangjában.

– Vajon miért érdekel annyira egy matematikust és egy irodalomtörténészt a kurgánok feltárása? Miért akartak együtt, hangsúlyozom, együtt felhívni engem Moszkvában? Mondja csak meg őszintén, kedves Kotov kolléga, ott volt-e ön Karelinnak az időspirálról tartott előadásán vagy nem? Nem az ő javaslatára készítette el ön a mongol monda eme variánsát, és hagyta ki belőle a dzsinnekről szóló részeket? Karelinné felkacagott.

– Elég a bújócskából – mondta.

Kicsov is elnevette magát.

– Nem szégyelled magad – fordult Karelinhoz –, amiért szobatudósnak állítasz be mások előtt? Miért gondoltad, hogy engem kevésbé érdekel a dolog, mint téged? Úgy látszik, rosszul ismersz!

– Leterítettél! – mondta Karelin vidáman. – Egy lövéssel mind a kettőnket!

– Nos, annál jobb! – Kotov nem mosolyodott el. – Akkor hát egyenesen felteszem a kérdést: tud-e és akar-e segíteni nekünk megtalálni az időgépet?

– Önöknek segíteni? Nem volna helyénvalóbb azt mondani, hogy önök segítenek nekem megtalálni a titokzatos hengert? Nem az időgépet, hanem a hengert. Az időgépről beszélni azoknak, akiktől a régészeti (kihangsúlyozta ezt a szót) expedíció megszervezése függ, semmiképpen nem szabad.

Most már nemcsak Karelinék nevettek, hanem Kotov is.

 

Felzúgott a hívójel. Karelin épp az imént helyezkedett el az első, útba eső magányos fa alatt, hogy pihenjen. Segédje, Anver, a volgográdi egyetem fiatal hallgatója, aki három másik kollégájával együtt csatlakozott a Kicsov-féle expedícióhoz, a reggelit készítette: kiszedte a kocsiból az élelmiszerzsákot.

– Rádióhívás! – mondta.

Karelin kelletlenül állt fel. Immár harmadik napja tartózkodtak a szabad ég alatt Anverral a kijelölt szektorban, Mihajlovkától északra. Sík vidék volt, csak itt-ott akadt rajta egy-egy domb.

Kotové volt a keleti szektor, a délit és a nyugatit Kicsov magának és Nyikityinnek tartotta fenn.

A „kereső” már kétszer tévútra vezette Karelint. Először egy acélrúddarabot fedezett fel, amely nem tudni, mikor és hogyan került a földbe, másodszor pedig egy löveg maradványait tárták fel, amelyek alighanem a háború óta hevertek ott. Karelin óvatos ember volt, és mind a két esetben nem jelentett semmit, mert előbb meg akart győződni a saját szemével a leletről. Úgy látszik, ugyanígy cselekedtek a többiek is, mert egyetlenegyszer sem riasztották feleslegesen az expedíciót. Pedig hát Kicsov, Nyikityin és Kotov is talált nagy fémtárgyakat. Ezekről a „leletekről” csak esetenként számoltak be egymásnak, amikor összejöttek bázisukon: a városi szállodában.

Mind a négy kutatócsoport fel volt szerelve adóvevővel. Elég gyakran folytattak beszélgetéseket, így hát a hívás már megszokottá vált.

– Nyikolaj?

– Ki más lenne?!

– Azonnal hozzám! A többiek már útban vannak.

– Csak nem találtad meg?

Karelin kérdésébe akarata ellenére mély csalódottság vegyült. Nagyon szerette volna, ha ő találja meg a vastuskót. Nyikityin elnevette magát.

– Úgy néz ki a dolog – mondta. – Fogj egy térképet!

– Itt van.

– Koordinátáim…

– Elég messze vagy – felelte Karelin, amint bejelölte a helyet a térképen, ahol Nyikityin kutatott. – Körülbelül két óra múlva leszünk ott.

– Siess, ne késlekedj!

– Lám csak, milyen szerencsés – mondta Karelin a háta mögött ácsorgó Anvernak.

– Tehát mégiscsak?…

Anver és társai semmiképpen nem akarták elhinni, hogy létezik a vastuskó.

– Bizony, mégis létezik! – mondta Karelin. – Ülj be és indíts!

A kétéltűt Anver vezette. Különben a kocsit alig kellett irányítani. Mint minden modern gép, a kétéltű is automata sofőrrel volt felszerelve.

– Mi lesz a reggelinkkel? – kérdezte Anver. – Már elkészítettem.

– Majd az úton elfogyasztjuk.

Csaknem száz kilométeres út volt előttük, mivel ezen a napon szektoruk északi részében dolgoztak, Nyikityin pedig a saját szektorának a déli csücskében kutatott. A térképen ezen a helyen erdő volt föltüntetve.

– No látod – mutatott Karelin a térképre Anverhoz fordulva.

– A monda igaznak bizonyult. A hengert erdőben találták meg.

– Ez az erdő fiatal – felelte Anver. – A háború után ültették.

Pontosan két óráig tartott az út.

Az erdő valóban fiatalnak látszott, de elég sűrű volt, és Nyikityint csak úgy találták meg, hogy közben állandóan egymásnak dudáltak.

Kicsov és Kotov a segédeikkel már ott voltak.

– Végre rábukkantunk! – szólalt meg Nyikityin, és egy kis magaslatra mutatott, amelyen fiatal nyírfák nőttek.

A domb olyan volt, mint minden domb, amilyennel gyakran találkozhatunk az erdőkben. Semmi nem vallott arra, hogy ősi kurgán. Karelin arra gondolt, hogy sem neki, sem Kotovnak soha nem tűnt volna fel ez a halom, és szó nélkül elmentek volna mellette. Csak egy tapasztalt régész sejthette meg ebben a dombban a kurgánt.

– Itt valamikor nagyon öreg erdő húzódott – mesélte Kicsov. – Többször is leégett. A legutóbbi tűzvész a XIX. század végén és a sztálingrádi csata idején pusztított errefelé. Az az érzésem, hogy Nyikityin kollégának sikerült megtalálnia a keresett tárgyat.

– Nekem is úgy tűnik – szólalt meg Nyikityin szerényen, de szeme örömtől csillogott. Látszott rajta, hogy biztos a sikerben.

– Íme, nézzék!

A frissen ásott gödörbe mutatott. Mélyén valami sima és csillogó tárgy látszott.

– A kereső megérezte a fémet, de nem tudta pontosan meghatározni. Ez késztetett arra, hogy idecsődítsek mindenkit, még mielőtt teljesen kiássuk a gödröt. Ez az ismeretlen fém nem lehet más, mint a jövevények hengere.

– Így van – mondta Kicsov, és mindig nyugodt, fesztelen hangja megremegett az izgalomtól. Hiszen a legújabb keresők pontosan meghatároznak bármilyen, a mai tudomány által ismert fémet.

MIT TEGYÜNK?

Türelmetlen kíváncsiságukban senkit sem hívtak segítségül, hanem egyedül fogtak munkához. A terepjárók segítségével eltávolították a fákat, és felásták az egész kurgánt. Ügy dolgoztak, mint a megszállottak.

Amikor végre letették az ásókat, lapátokat, csodálkozva összenéztek: hogyan is sikerült ilyen hamar nyolcuknak ezt a nehéz munkát elvégezni?!

A fák lombjain keresztül tűző, búcsúzó napsugarak rózsaszínűre festették az időgépet, amely itt állt előttük némán, titokzatosan és rejtélyesen.

Vajon mi lehet a belsejében? Karelin egyszer csak felnevetett.

– Mint a gyerekek – vonogatta a vállát. – Mintha nem tudtuk volna holnap elvégezni ezt a munkát, méghozzá minden sietség nélkül.

– A megjegyzés helyes, de kissé elkésett – szólalt meg Kicsov, aki lihegve leheveredett a fűbe. – Ki hajlandó most bemenni a városba?

– Én – jelentkezett Kotov. – Ezek szerint ma nem térünk vissza valamennyien a városba?

– Ha tőlem kérdi – felelte Kicsov –, én itt óhajtok maradni. – Kis szünet után hozzátette: – Ki tudja…

Bár a mondat befejezetlen maradt, nyomban megértették mindnyájan, mit akart mondani.

– Én is – csatlakozott hozzájuk Karelin.

– Ebben az esetben én máris indulok, és sietek vissza – tette hozzá Kotov.

 

 

– Nem! – Kicsov elővette noteszát és a tollat. – Felad néhány táviratot, és reggel a repülőtéren fogadja azokat, akiket meghívok. Megmutatja nekik az utat.

– Ezek szerint Volgográdba kell utaznom?

– Természetesen!

Kotov és segédje elindultak.

– Nagyszerűen kipihenjük magunkat a kocsikban – folytatta Kicsov. – De csak felváltva alhatunk. Hatan vagyunk.

– Mégis olyan hihetetlen – jegyezte meg Karelin.

– Magától értődik. De én soha nem bocsátanám meg magamnak, ha aludnánk, amikor kijönnek a hengerből. Ez bármely pillanatban bekövetkezhet. Senki sem bocsátana meg ezt nekünk. Mától kezdve a hengert mindig figyelni fogja valaki.

– Évekig? – kérdezte Anver.

– Évekig, évtizedekig, évszázadokig. Addig, ameddig szükség lesz rá.

– Hát akkor vacsorázzunk meg – mondta vidáman Nyikityin.

– Nem tudom, ki hogyan, de én éhes vagyok.

– Mulatságos volna – mondta Karelin, amikor a henger közelében fellobogott a pásztortűz, és mind a hatan körülülték –, ha a jövevények éppen most lépnének ki a hengerből. Úgy ülünk itt a tűz körül, mint a történelem előtti emberek. Az első pillanatban azt hihetnék, hogy vadak közé csöppentek. – Senki nem csatlakozott tréfás megjegyzéséhez. – Csak azt nem értem – folytatta Karelin –, hogyan csöppent ez a gép Oroszországba.

– A rejtélyt meg kell fejteni, mégpedig épp a te hipotézisedből kiindulva – válaszolta Kicsov. – Ez a henger nemcsak idő-, hanem térgép is.

– Az én hipotézisem egyelőre nem adhat erre magyarázatot.

– Nyikolaj Tyihonovics – fordult Anver Karelinhoz –, meséljen nekünk a hipotéziséről. Mi a kollégáimmal hallottunk róla, de egyelőre nem sokat értünk belőle.

– Úgy van, mesélje el! – mondta Nyikityin. – Engem is érdekel.

Karelin nem kérette magát. Amikor befejezte, Anver elgondolkozva jegyezte meg:

– Ha ez az a henger, amely Atlantiszon volt, és azért került ide, mert Atlantisz elpusztult, akkor feltehető, hogy ez a hely sem végleges. A jövevények vagy a hengert irányító automaták átvihetik még valahová. Mi történik, ha ebben a pillanatban működésbe lép a térgép?

– Miránk nézve mit jelent? – kérdezte Karelin. – Semmit azonkívül, hogy a henger hirtelen eltűnik. Ha még azt is feltesszük, hogy a henger az időben haladva látható, akkor mihelyt átmegy a nulla térbe, pillanat alatt láthatatlanná válik.

– Úgy, úgy – mondta Nyikityin. – Megjönnek holnap az általunk meghívott tudósok, a henger pedig sehol sem lesz. Szép kis slamasztikába kerülünk!

Mindnyájan nevettek.

– Kár, hogy nem hoztuk a fényképezőgépeket magunkkal – folytatta most már komoly hangon Nyikityin. – Hátha valóban eltűnik. Nem tudjuk, milyen műszerek és automaták védik a gépet. Lehet, hogy amikor kiástuk a hengert a földből, működésbe hoztuk a műszereket. Lehet, hogy a jövevények csak akkor tudnak kijönni belőle, ha körös-körül nincs senki.

– Reméljük, hogy ez nem történik meg.

– Elszaladhatnék a fényképezőgépért – ajánlkozott Anver.

– Már késő – felelte Kicsov. – Lesz, ami lesz. Ki tart elsőnek ügyeletet?

– Majd mi – mondta Anver két kollégája nevében. – Önök pedig aludjanak reggelig. És ne vitatkozzanak, Kicsov elvtárs. Holnapra tiszta fejre lesz szükségük.

 

A lelet óriási érdeklődést váltott ki a történészek körében, és igazi szenzációnak számított. Az ismeretlen fémből készült henger, amelyet a kurgán belsejében találtak, mindenkinek felkeltette az érdeklődését. Amikor pedig közzétették Dair kéziratát, a mongol mondát és Karelin hipotézisét, lázba jött az egész világ. A földi emberek első ízben találták magukat szembe olyasmivel, amit joggal tarthattak bizonyítékául annak, hogy egy másik világ lakói meglátogatták a Földet. Az időgép hirtelen valósággá vált. Persze sokan kételkedtek. Túlságosan élénken élt még emlékezetükben az a vélemény, hogy az ilyen gép láthatatlan és kitapinthatatlan, amikor mozgásban van. Ezt a véleményt még Wells fantáziája alapozta meg. De még a nulla méretek elméletével foglalkozó tudósok sem tudták elképzelni, hogy egy és ugyanaz a konstrukció mozdulatlan legyen kívülről, belül pedig az időben haladjon.

De abban, hogy a henger nem földi származású, senki nem kételkedett. Ez nem lehetett kétséges. Ilyen fém jelenleg nem volt a Földön, és természetesen a múltban sem lehetett.

Kudarccal végződött az a kísérlet, hogy egy morzsányit lekaparjanak a fémből, hogy laboratóriumi vizsgálatoknak vethessék alá. A helyszíni elemzés sem hozott semmilyen eredményt. Csupán az derült ki, hogy semmiféle anyag nem hat a titokzatos fémre, és nem lép vele vegyi reakcióba. A legerősebb savak sem hagytak nyomot sima felületén.

Az ajtó alig észrevehető ovális körvonalát mindjárt az elején felfedezték, ugyanúgy, mint a kis kiszögellést is, amely az általános vélemény szerint nyomógomb lehetett, és amelynek segítségével az ajtót ki lehet nyitni. Kinyissák vagy nem?…

Elképzelték-e a nulla méretek teoretikusai az egyidejű mozgás és mozdulatlanság lehetőségét vagy sem, hittek-e abban, hogy a henger belsejében emberek vannak vagy sem, ez most másodrendű kérdéssé vált a legfontosabb probléma mellett: milyen hatást vált ki a jövevényekből az ajtónyitás, ha mégis a hengerben tartózkodnak.

 

A jövevények, egy másik világ lakói, a Föld vendégei bent lehettek a hengerben. Ha pedig bent vannak, azért nem láthatók, mert az időben haladva az emberek által érzékelt téren és időn kívül vannak megint. Nagyon sokan osztották ezt a véleményt.

– Álljunk meg! – tiltakoztak mások. – Ordító ellentmondás van ebben. Hát feltételezhető az, hogy a gép alkotói nem vették figyelembe, hogy az ajtó kívülről nyitható? Hiszen felhasználhatták volna a bioáramok technikáját. Az ajtó minden gombnyomás nélkül is kinyílhatna. Hát nincs elég módja annak, hogy elrejtsék az idegen tekintet elől a zár szerkezetét? A jól látható gomb – egyenes utalás arra, hogy az ajtót igenis ki lehet nyitni, és talán ki is kell nyitni.

Ennek a véleménynek is komoly alapja volt. Végül is elhatározták, hogy kinyitják az ajtót, de nem lépnek be a hengerbe, hanem csak az ajtóból vizsgálják meg a belső berendezést.

Rövid idő alatt a felismerhetetlenségig megváltozott a hely, ahol a henger állt. Százméteres körzetben minden fát eltávolítottak, az így nyert szabad térséget elegyengették, és kőlapokkal borították be.

Heves vita után rászánták magukat, és hozzányúltak a hengerhez. Egy alacsony emelvényre állították a tér közepén. Olyan volt, mint valami emlékmű.

Eljött a nap, amikorra az ajtó kinyitását kitűzték. Az eseményt nem jelentették be előre, hogy elkerüljék a sok kíváncsi ember ideözönlését, s az „ünnepi eseményen” csupán néhány tudós és egy tudósító vett részt.

A várva várt nap beköszöntött és – az ajtó nem nyílt ki.

Óriási volt a csalódás.

– Ez várható volt – mondta Karelin nyugodtan néhány sikertelen kísérlet után.

– Lehet, hogy a gombot nem egyszer kell megnyomni – mondta valaki –, hanem bizonyos sorrendben többször egymás után.

– Nagyon valószínű, de hasztalan. Megpróbálni sem érdemes. A végtelenségig lehet az ilyesmit variálni.

Mindenki tudta, mit jelent a kudarc. Dair kézirata igaz, a mongol monda is, és előttük az időgép áll, amelyből – amint beköszönt az általuk kitűzött nap – kilépnek „Atlantisz istenei”, a mongolok „dzsinnjei”, a mai emberek fogalma szerint egy másik világ lakói.

Mikor következik ez be? Választ nem kaptak rá, és nem is kaphattak. Csupán abban reménykedhettek, hogy ez hamarosan bekövetkezik. „Szeretném látni őket saját szememmel” – mondhatná bármely ember a Földön.

De mindenki nem láthatja meg őket, hacsak a jövevények nem ma vagy holnap lépnek ki a hengerből.

Karelin számára nagyon sokat jelentett az, hogy nem sikerült kinyitnia az ajtót. Gyötrő kételyei most már szertefoszlottak. Az időgép itt volt előtte, és azt kellett most megérteni, hogyan lehet megkonstruálva, más szóval megszüntetni az ellentmondást, amely abból adódott, hogy a gép látható. Ezt az egyszerű gondolatot Kotov sugalmazta neki.

– A gép az időben halad – mondta. – Tehát haladása közben elkerülhetetlenül keresztülhalad a mi időnkön is.

– Tudom, mit akar mondani – felelte Karelin –, de arról van szó, hogy ebben az esetben a gépnek velünk egyforma sebességgel kell haladnia. Más szóval az idő azok számára, akik odabent tartózkodnak, ugyanúgy telik, mint nekünk.

– Odabent nincs idő. Emlékszem, ön az előadásában arról beszélt, hogy az emberek a jövőben úgy végezhetik az űrrepüléseket, hogy arra semmiféle időt nem fordítanak. Az olyan űrhajó semmiben sem különbözik a jövevények hengerétől.

Karelin fürkésző pillantást vetett Kotovra.

– Lehetséges – mondta tétován –, hogy igaza van. És a rejtély nyitját ebben az irányban kell keresni.

– No, jól van! – mondta aznap a feleségének. – Megtaláltuk az időgépet. Itt áll előttünk. Most aztán mit tegyünk?

MÁSODIK RÉSZ

A 16. SZÁMÚ TELEP

A szalon közepén egy csaknem terem hosszúságú, ovális asztal állt. Bolyhos térítővel volt leborítva, mely tapintásra és külsőre bársonynak tűnt. Az asztal körül kényelmes, puha fotelekben ültek. A gép hosszában sorakozó hosszúkás ablakok alatt hasonló fotelek álltak, továbbá kerevetek, sakkasztalkák és büféautomaták. Mindezek a bútorok aszimmetrikusan voltak elhelyezve, és kellemes látványt nyújtottak.

Az asztal tele volt lapokkal. Az egyik ablaknál ketten sakkoztak. A fiatalember magas, széles vállú, kisportolt alakú, a nő egy fejjel alacsonyabb nála, vékony, szinte törékeny teremtés. Mind a ketten egyformán öltözöttek: testhez tapadó fehér ruhát viselnek. Lábukon zsinóros, nagyon vastag talpú cipő. A nő gesztenyebarna, hullámos haja rövidre nyírott, a férfi feje kopaszra borotvált. Egyikük sem volt több huszonkét-huszonhárom évesnél.

A pilótafülkéből kilépett a navigátor.

– Gorelik és Kozlova – mondta –, készüljenek fel a kiszálláshoz!

A két fiatalember felkelt a fotelből.

– Figyelmeztette őket? – kérdezte Gorelik.

A navigátor elmosolyodott. (Mintha a gép személyzete megfeledkezhetne a kötelességéről!)

– Értesítettük őket, és választ is kaptunk. Három perc múlva a telep felküldi a VL-t.

Ezzel visszament a fülkébe.

A két fiatal a szalon végébe ment, kivették a hálóból a két egyforma útitáskát, amely ugyanolyan színű volt, mint a ruhájuk: fehér. A táskákon piros betűkkel ez állt: VEMA.

Kozlova kinézett az ablakon.

A repülőgép lefelé ereszkedett, és közeledett a víz felszínéhez. Az Atlanti-óceán végtelen vízfelületén széles hullámok csillogtak a magasan álló nap fényében. Egyetlen felhő sem látszott a mélykék trópusi égen.

A navigátor újból megjelent.

– Indulhatnak! – mondta röviden.

Sokáig kellett menniük. A repülőgép óriási méretű volt. A szalonból egy hosszú ajtósorú folyosóra jutottak, majd innen egy másik szalonba, aztán újfent folyosó következett. Végül elértek a függőleges kijárati kamrába. Ezen nem volt ablak, de feltehető volt, hogy a repülőgép már Közvetlenül az óceán felszíne fölött van.

Kigyulladt a jelzőlámpa: a pilótafülkéből jeleztek.

Sziszegés hallatszott, és a padlón kerek nyílás képződött. A repülőgép mozdulatlanul lebegett hatméternyire a víz felszínétől. Közvetlenül a fiatalok alatt egy kisebbfajta lapos korong ringott a hullámokon. Ez volt a VL, más szóval a víz alatti lift, amelyen le kellett ereszkedniük a mélybe.

– Szerencsés utat! – mondta a navigátor.

A fémlétra már leereszkedett a korongra. Nagyon vékonynak tűnt, és furcsa érzése támadt az embernek, vajon félgömbölyű fokai kibírják-e a két ember súlyát.

– Eredj, Sura! – mondta Gorelik. – Követlek.

A lány biccentett a navigátor felé, és gyorsan lesietett a létrán. Magabiztossága és ügyessége azt bizonyította, hogy az effajta kiszállás a repülőhajóból nem újdonság a számára. Gorelik követte a lányt, de ő már kevésbé magabiztosan. Kozlova megállt a lábán, amint a korongra lépett, Gorelik azonban megcsúszott, és kis híján beleesett a vízbe. Persze ez csak kívülről látszott így. A valóságban nem eshetett le a korongról.

A létrát felhúzták, a nyílás bezárult, és az óriási repülőhajó hirtelen felemelkedve húzott el a fejük felől. A korong megremegett a reaktív légsugarak rázúduló nyomásától, de az utasok semmit sem éreztek.

Egy hang szólalt meg, nem tudni, honnan:

– Kiszálltak?

Gorelik csodálkozva körülnézett, mert nem értette, ki beszél velük és honnan.

Alekszandra Kozlova nyugodtan felelte:

– Kiszálltunk. Leereszthetik a liftet.

Amikor beszélt, nem változtatott helyzetén, nem fordította semerre a fejét. A korong hirtelen mozdulatlanná merevedett, aztán gyorsan merülni kezdett.

Igor Gorelik akaratlanul is felkiáltott. A lapos korongot, amelyen álltak, úgy tűnt, semmi sem védi oldalról és felülről. A víznek pillanatokon belül el kell öntenie, de nem történt semmi ilyesmi. Csak amikor víz vette őket körül, látszott az, amit az erős nappali világosságban nem láthattak: az áttetsző szférikus kupola.

– Miért ordítasz? – kérdezte Kozlova gúnyosan.

– Még ne is ordítsak? – felelte Igor mosolyogva. – Azt hittem, elönt a víz bennünket.

– Hiszen vízben vagyunk.

– A VL, de nem mi. Erről nem tudtam – mutatott a kupolára.

A lány vállat vont.

– Nem lett volna nehéz rájönni. Elvégre nem akarnak vízbe fullasztani bennünket.

A víz alatti lift nagy sebességgel haladt lefelé. A nappali világosság erősen szürkült.

– Hogyan szálltunk le a korongra ezen a kupolán keresztül? – kérdezte Igor.

– Nagyon egyszerűen. Akkor még nem volt a helyén.

– Honnan került ide?

Igor a lába alá nézett, hogy megvizsgálja a korong padlóját, de ebből semmi sem lett, mert már nagyon besötétedett.

– Honnan került ide? – ismételte meg a kérdést Igor.

– Ha ennyire érdekel, kérdezd meg valaki mástól. Nekem nincs türelmem magyarázgatni.

– Te mindig ilyen vagy! – felelte a férfi bosszúsan.

A derült nap utolsó fényei is eltűntek. Teljes sötétségben voltak, és még egymás körvonalait sem tudták kivenni. A lift továbbra is gyorsan süllyedt lefelé.

– Mély itt a víz? – kérdezte Igor.

– Valamivel több mint két kilométer. Nézd csak – tette hozzá Kozlova –, ez a mi telepünk.

Gorelik nem láthatta, hová mutat Sura, de így is észrevette a telepet. Lent a mélyben, közvetlenül alattuk „tengernyi” fény terült el az óceán fenekén.

Néhány másodperc múlva már jól kivehettek, hogy a fényt az a sok fényszóró árasztja, amelyek magas rácsos oszlopokon nyugodtak. Legalább húsz fényszóró volt odalent.

– De hol vannak a telep épületei? – kérdezte Gorelik, mert semmi olyasmit nem látott, ami épületre emlékeztetett volna.

– Épületek egyáltalán nincsenek itt – felelte Kozlova. – Csak egy pavilon van. Egyetlenegy. De nagyon alacsony, fentről alig lehet észrevenni. Közvetlenül alattunk húzódik. Mi a tetőzetére ereszkedünk le.

A tengerfenék már nagyon közel volt, amikor a VL erősen megnövelte sebességét. Ezt jól lehetett látni azon, hogy a fényszórótartó oszlopok „rohanni” kezdtek feléjük. Úgy tűnt, hogy az a láthatatlan valaki, aki a liftet irányítja, azt akarja, hogy a VL pozdorjává zúzódjon a tengerfenéken.

És ekkor… a lift hirtelen megállt. Gorelik észre sem vette, hogyan történt ez. Csupán erős nyomást érzett a talpa alatt. Rájött, hogy a sebesség lefékezése igen kis távon történt.

„Vajon mire való ez?” – futott át agyán.

Zárt helyiségbe kerültek. Kékeszöld falak vették körül őket, amelyek üvegszerűeknek tűntek, de az is lehet, hogy áttetsző műanyagból készültek. Ebből volt a padlózat és a mennyezet is. Ez utóbbi tömörnek látszott, és mivel Gorelik elszalasztotta a pillanatot, amikor a lift keresztüljött a mennyezeten, már nem tudta megérteni, hogyan történt a dolog.

– Miféle tető ez? – kérdezte, amint lelépett Kozlova nyomában a korongról. A kupola eltűnt, s mint ahogy az imént odakint, az óceán felszínén sem lehetett megérteni, honnan került a korongra, úgy most is érthetetlen volt, hová tűnt.

– Fölöttünk nem ég, hanem víz van – felelte Kozlova. – Ebből adódik az épület sajátossága. Ez mégis tető.

Egy kisebb ajtóhoz mentek, amelyen túl ismét egy liftet pillantottak meg, de az már közönséges lakóházbeli lift volt.

– Ilyen nagy volna ez a ház? – csodálkozott Gorelik.

– Nem ház, hanem pavilon. Szokd meg a nyelvünket. Bizony ez ötemeletes. Három van a tengerfenék alatt.

Leereszkedtek az első emeletre, amely tizenkét méternyire volt az Atlanti-óceán feneke alatt.

Gorelik, amint kilépett a liftből, megpillantott egy folyosót, amely semmiben nem különbözött bármely lakóház folyosójától. A padló is olyan volt, az ajtók is és a világítás is. Semmi sem vallott a ház szokatlan helyzetére.

Kozlova kinyitotta az egyik ajtót.

Az íróasztal mellől egy harminc év körüli férfi jött eléjük. Alacsony, sovány ember volt, és hasonló fehér ruhát viselt, mint ők. Arca ismerősnek tűnt Igor Goreliknek. Vlagyimir Szuhanov! A VEMA őslakója, aki a vállalkozás első napjától kezdve dolgozott itt; oceanográfus mérnök, és három évvel ezelőtt meglátogatta az egyetem hallgatóit. Amikor ezzel a férfival találkoztak, és végighallgatták beszámolóját, akkor született meg Gorelikben a vágy, hogy részt vegyen a víz alatti expedíció munkájában. Alighanem ő a 16. számú telep főnöke.

– Szervusz, Surocska! – mondta Szuhanov. – Kit hoztál hozzánk? Jól pihentél? Hogy utaztatok? Férjed megtagadta az engedelmességet, semmit nem akar dolgozni. Hiányzik a felesége. Örülök, hogy megjöttél.

Szünetet sem tartva, egy szuszra hadarta el a mondókáját, majd visszaült a helyére, és lerítt róla, hogy várja a válaszokat.

– Rendesen utaztunk – felelte Kozlova. – Jól pihentem, időm sem volt arra, hogy a férjemre gondoljak. Új munkatársat hoztam magammal, Igor Gorelik régészt.

Véletlenül-e vagy szándékosan (Igor szerint szándékosan), de Sura a válaszát ugyanolyan tempóban és modorban hadarta el, mint Szuhanov a kérdéseit.

A főnök ravaszkás pillantást vetett Kozlovára, majd Igorhoz fordult.

– Így van ez mindig – mondta. – Vedd figyelembe, hogy Kozlova mérnöknő szeret csipkelődni. Nem tanácsolom neked, hogy a nyelvére vegyen.

– Már jól ismerem erről az oldaláról – mosolyodott el Gorelik.

Szuhanov felnevetett.

– No, csak nem? – Kezét nyújtotta. – Bocsáss meg, elfelejtettem bemutatkozni. Vlagyimir Szuhanov telepvezető.

– Ismerem önt. Három évvel ezelőtt találkoztunk.

– És nem felejtettél el? Különben nálunk nem szokás magázódni. Mindnyájan egy család tagjai vagyunk. Kozlov keze alá kerülsz. Sura férje. Hosszú időre jöttél hozzánk? – kérdezte Szuhanov váratlanul.

Igor elcsodálkozott:

– Hogyhogy hosszú időre? Végleg itt maradok!

– Mindenki ezt mondja. De sokan nem bírják tovább, és lelépnek. Az itteni munka nehéz, vedd figyelembe. És legalább tíz évig eltart még.

– Nem, én nem lépek le – felelte Igor keményen.

A VEMA

A Vlagyimir Dmitrevszkij oceanográfus mérnök által javasolt tervezet megvalósítását hosszadalmas vita előzte meg.

Mint ahogy az minden új és szokatlan dologgal történni szokott, a tervet először megsemmisítő bírálat érte, aztán elismerték, hogy figyelemre méltó, nemsokára utána pedig a „jövő nemzedékek” feladatává változott.

Azért a jövő nemzedékeké, mert óriási kiadással járt. A Föld gazdasági tanácsa szerint most nem áll az emberiség rendelkezésére a szükséges pénzösszeg. Ez volt az első vélemény.

A jövő nemzedékek nem nyugtatták meg Dmitrevszkijt. Maga akarta megvalósítani ötletét, saját kezűleg akarta végrehajtani tervét.

Addig harcolt és érvelt, amíg a jövő nemzedékek feladata átváltozott a „közeljövő feladatává”. Ez volt a második vélemény, amely egy évvel az első után hangzott el.

De ez a fogalmazás sem elégítette ki Dmitrevszkijt.

– Nem a közeljövőben, hanem most! – mondta.

Ezek a szavak saját jelszavává váltak a kételkedők, a túlságosan takarékoskodók és rendkívül óvatosak elleni harcban. Dmitrevszkij szeretett és tudott is harcolni.

A Föld lakosainak túlnyomó többsége, az ifjúság pedig kivétel nélkül az ő pártján állt – annyira csábítónak látszott a terv.

Minden más mellett az ifjúságot még az is vonzotta, hogy a Dmitrevszkij-féle terv megvalósítását a nehézségek, sőt a veszélyek romantikája övezte, márpedig ez mindig vonzza az ifjú szíveket.

Senki nem kételkedett a Dmitrevszkij-terv hasznosságában, egyesek csupán megvalósíthatóságát vonták kétségbe. De ezek nagyon kevesen voltak. Minden az energiaforráson múlott, mert az anyagi forrásokat megtalálták volna, a végrehajtókat még inkább. Az utóbbiakból bizonyára a kelleténél sokkal több akad.

Energia! Egyre több kellett belőle. Mindenütt, valamennyi kontinensen, óriási munkálatok folytak, és az energetikai világhálózat már nehezen tudta ellátni az építők egyre gyorsabban és feltartóztathatatlanul növekvő szükségleteit. Még a rég elavult és kis kapacitású energiaforrásokat – a kisebb vízierőműveket és árapály-erőműveket – is bekapcsolták a hálózatba, és azok teljes gőzzel dolgoztak, erejükhöz mérten segítettek a hatalmas atom- és naperőműveknek.

Kevés volt az energia. Ez volt a kor legsürgetőbb, legégetőbb kérdése.

A Dmitrevszkij-tervnek pedig óriási mennyiségre volt szüksége az értékes energiatartalékokból. Nem csoda hát, hogy a gazdasági tanács tétovázott, annak ellenére, hogy óriási eredménnyel kecsegtetett a terv megvalósítása.

Egy megoldás kínálkozott: új erőműveket építeni és valamennyit Dmitrevszkij rendelkezésére bocsátani.

Bűvös kör. Egészen másképp festene a helyzet, ha egy új, hatalmas energiaforrás állna rendelkezésre. A Föld energetikai mérlege nyomban a kétszeresére vagy legalábbis a másfélszeresére ugrana!

– Ez minden reményük – mondta egy ízben tréfásan Dmitrevszkijnek Anver Kerimbekov, a gazdasági tanács egyik szakértője.

Ám a szerencse mindig az erősek segítője. A Hold jött Dmitrevszkij segítségére!

A Holdon felállított óriási napelemek, amelyek energiát szolgáltattak az épülő „levegőgyárak” számára (mert már rég elhatározták, hogy légkörrel veszik körül a Holdat, és lakhatóvá teszik), úgy tűnt, teljesen alkalmatlanok földi felhasználás céljára.

De hát ami ma lehetetlennek tűnik, holnapra lehetővé válik. És ez a holnap, amely a győzelem örömét jelentette Vlagyimir Dmitrevszkij számára, beköszöntött, és mint ahogy az mindig lenni szokott, váratlanul.

A Holdon termelt napenergia most bármely pillanatban hatalmas áradatban zúdulhatott a Földre. A kérdést megoldották!

A gazdasági tanács jóváhagyta a tervet, és megszületett a VEMA. Dmitrevszkij hozzálátott vágyálmának a megvalósításához. Amint az várható volt, özönlöttek hozzá az emberek, és neki már csak az maradt hátra, hogy kiválogassa a legalkalmasabbakat. A Föld legjobb mérnökei képezték a „Víz alatti Expedíciós Munkálatok az Atlanti-óceánban” nevű terv magvát.

Arról volt szó, hogy gyökeresen megváltoztatják Észak-Amerika és Európa éghajlatát, s ennek feltétlenül kihatással kellett lennie az összes többi kontinensre, az egész Föld éghajlatára.

Az ötlet lényege egyszerű volt, és négy szóval ki lehetett fejezni: emelni az antillai áramlat hőmérsékletét.

Csupán ennyi az egész!

Az ötlet persze nem volt új. Már a XX. században gondoltak erre. Dmitrevszkij érdeme, hogy egyesíteni tudta a régi elgondolást az Atlanti-óceán mélyének legújabb kutatásaival.

Nem csekély dolog!

Mi volt a Dmitrevszkij-terv lényege, és mit ígért a földi emberiségnek? Ha növelik az antillai áramlat hőmérsékletét, ezzel emelik a Golf-áramét is. Dmitrevszkij számítása szerint hőmérséklete New York magasságában 35-40 fokra emelhető fel. Nem nehéz elképzelni, mit jelentett volna ez. Európa egész északi partvidéke szubtrópusi tájjá változik.

Az Atlanti-óceán mélyén már sok éve folyó geológiai kutatómunkák során megállapították, hogy pontosan az antillai áramlat mentén, az óceán felszínétől mindössze 15 kilométernyi mélységben az izzó magma egyik hatalmas ága húzódik. Az Atlanti-óceán feneke alatt hét kilométernyire a Föld méhe már 200 fok meleg és minden méterrel rohamosan növekszik a hőmérséklet.

Mit jelentett a terv műszaki megoldása? Azt, hogy a magma melegét mélyen lefektetett csöveken keresztül az antillai áramlat alsó rétegeibe vezessék, és ily módon folyamatosan melegítsék.

Rendkívül egyszerű gondolat, s ha mindez a föld felszínén történne, megvalósítása is egyszerű lenne. De az óceán mélyén, több kilométeres vízréteg nyomása alatt kellett dolgozni!

A tudomány és a technika azt válaszolta: mindez lehetséges, és mindent, ami kellett, a VEMA rendelkezésére bocsátottak.

Mire nem képes az egyesült emberiség!

A VEMA néhány évvel történetünk ideje előtt fogott hozzá a munkához. Eleinte csak geológusok, oceanográfusok és természetesen mérnökök tartoztak állományába. Gépparkja lehetővé tette, hogy nélkülözzék a segédmunkaerőt, jóformán minden munkát automatizáltak. Dmitrevszkij szerint 15 év múlva befejezhetik a csövek lefektetését. Ha figyelembe vesszük a VEMA munkájában részt venni kívánók nagy számát, hamarabb is elkészülhettek volna, de a gazdasági tanács adott esetben a sietséget nemcsak szükségtelennek, hanem károsnak is tartotta. Veszélyes volna hirtelen felemelni az antillai áramlat hőmérsékletét: káoszt okozna a meteorológiában, légköri kataklizmákhoz vezethetne. Elhatározták, hogy egyszerre csupán száz csövet fektetnek le, hogy a Golf-áram hőmérséklete fokozatosan és egyenletesen emelkedjen.

Több mint háromezer ember tartózkodott egyidejűleg az Atlanti-óceán mélyén. Senki se tételezte fel, hogy a VEMA munkáiban történészek és régészek is részt vehetnek, akiknek, úgymond, nincs ott mit keresniük. Másképpen történt.

A 12. számú telep dolgozói bukkantak rá először Atlantisz nyomaira. Szenzációt okozott, amikor a telep munkatársai épületrom maradványaira bukkantak. Később egyre gyakrabban találtak a többi telep dolgozói is hasonló rommaradványokat. Ezek az afrikai és amerikai partoktól távol dolgoztak. Kiderült, hogy pontosan ott feküdtek valamikor a legendás hírű Atlantisz szigetek.

S ekkor tűntek fel a telepeken a régészek, így aztán kétféle expedíció dolgozott a tenger alatt. Az egyik a csöveket fektette, a másik kutatott. De a „Víz alatti Expedíciós Munkálatok az Atlanti-óceánban” elnevezés megfelelt mindkét csoport céljainak, és változatlan maradt.

A Föld múzeumai új leletekkel gazdagodtak, s ezek fényt derítettek Atlantisz történetére, amellyel behatóan kezdtek foglalkozni a történészek. Közülük számosan lassacskán ugyancsak leszálltak a víz alá, hogy a helyszínen folytassák a kutatást. A történész-régész csoport létszáma hovatovább csaknem elérte az építők létszámát.

A két csoport összedolgozott. Egységes kollektívának tartották magukat, amelynek egy a célja: hőt és ismereteket szerezni az Atlanti-óceán mélyéből.

CSŐFEKTETÉS

– Ide figyelj, Igor – mondta Sura Kozlova. – Immár harmadik napja vagy a telepen. Nem vagy kíváncsi a VEMA munkájára?

– Több mint kíváncsi – felelte Gorelik. – De itt mindenki annyira el van foglalva…

Valóban éjjel-nappal folyt a megfeszített munka az óceán fenekén. Igaz, itt nem volt sem éjjel, sem nappal, az emberek huszonnégy órát dolgoztak, három műszakban. Ez a módszer odafent a szárazföldön már rég feledésbe merült.

Gorelik már megtekinthetett volna mindent, ami érdekelte, amikor egyedül ment a munkahelyére, de neki feltétlenül kellett egy kísérő, akitől kérdezősködhet, és aki magyarázattal szolgálhat. A VEMA műszaki részlegével való megismerkedést megfelelőbb alkalomra halasztotta.

Ez az alkalom váratlanul jött el számára ezen a napon.

– Ismét ünnepélyes pillanathoz érkeztünk el – mondta Kozlova. – Újabb csöveket fektetünk le. Ha látni akarod, gyere velem.

– Hogy akarom-e?…

Kozlova a kijárati kamrához vezette. Már vagy tízen álltak ott, és várták, hogy kiléphessenek a vízbe. Igor felöltötte a búvárruhát. A víz mélységéhez mérten túl vékonynak találta, de jól tudta, hogy a mai búvárruhák semmiben sem emlékeztetnek a régiekre. Az áttetsző, kemény gömbsisakon kívül az öltözék többi része hajlékony volt, és egyáltalán nem akadályozta a mozgást. Sűrített oxigénnel telített palackok nem voltak hozzá, a készülék pedig, amely közvetlenül a vízből termelte a levegőt, oly kicsinek tűnt, hogy Gorelik eleinte sehol sem találta búváröltözékén. Aztán rájött, hogy a „kopoltyúnak” nevezett készülék abban az övén függő tasakban van, amelyben az adó-vevő és a sisaklámpa áramforrása is.

Alighogy beöltözött, nyomban úgy érezte, hogy nem tud egyetlen lépést sem tenni benne. Mintha lába a padlózathoz ragadt volna, sehogyan sem tudta letépni róla. Ekkor értette meg a számára nagyon furcsának tűnő fémgyűrűk rendeltetését, amelyekbe mindenki belelépett, mielőtt felöltötte a búvárruhát. A gyűrűk a véletlen eleséstől védték az embert. Ha olyankor esik el valaki, amikor lábai a padlóhoz vannak „forrasztva”, biztos, hogy kitöri a bokáját.

– Mindenki kész? – kérdezte valaki.

– Én már kész vagyok – felelte elsőnek Igor.

Egymás után válaszoltak a többiek is. Hangjuk halk volt, de Igor tudta, hogy a búvárruha adó-vevőjének hatósugara háromszáz méter.

– Indulás!

A kamra megtelt vízzel. Aztán megnyílt a kijárat, és a legközelebb álló fényszóró vakító fénye az emberek szemébe vágott.

A tengerfenék nagyon egyenletes és vigasztalanul egyhangú volt. Sehol egy szál növény. Halakat sem látni: az óceán mélyének lakói féltek a fénytől. Gorelik olvasta egyszer, hogy a VEMA, ahol elhalad, mindenütt elegyengeti a tengerfenéket, és kiirtja a víz alatti bozótokat.

Egyik fényszórótól a másikig mentek, megtettek már egypár kilométert, és Gorelik akaratlanul arra gondolt, miért nem szálltak fel valamelyik terepjáróba vagy tengeralattjáróba, amelyekből volt elég a telepen.

Egy fekete, vékony és egyenes tárgy tűnt fel előttük, Igor nyomban rájött, hogy ez csakis egy elkészült cső lehet. A tengerfenékből állt ki, és oszlopként tört a magasba, felső végét alulról alig lehetett látni.

Közelebb érve kiderült, hogy nem is annyira vékony, mint amilyennek távolról tűnt. Átmérője legalább hat méter. Igor semmiféle tartókötelet vagy támasztékot nem látott.

– Nem zuhan el ez a cső? – kérdezte. – El is törhet.

– A kérdést úgy kell értelmeznem, hogy hol vannak a dúcok? – felelte Kozlova. – A szokásos dúcok nincsenek, mert nincs rájuk szükség. Négy-négy csövet odafent kollektor lemez egyesít. A lemez a melegítő felület. A csövek háromszáz méternyire állnak egymástól, és négyszöget alkotnak. Az egész szerkezet rendkívül tartós.

– A lemez területe tehát kilencvenezer négyzetméter – jegyezte meg Igor. – Nehezen tudom elképzelni, hogyan bírják el a csövek a súlyát.

Kozlova nem válaszolt. Gorelik megesküdött volna, hogy Sura vállat vont, jóllehet nem láthatott semmit a sötétben.

– Majd ha egyedül közlekedsz – mondta kis idő múlva –, ne próbálj hozzáérni a csövekhez.

– Milyen melegek?

– Majdnem háromezer fokosak.

– Miféle fémből készültek?

– Könyörgöm, kímélj meg hasonló kérdésektől – felelte Kozlova szokatlanul kedvesen. – Vedd ki a telep könyvtárából az erről szóló könyvet, és olvasd el.

Elhagyták a következő csövet. Gorelik a kollektorra gondolt. Fölötte semmiképpen nem lehet víz – csak sűrített gőz, amely szuperszáraz. Nyilván hasonló gőz veszi körül az egész csövet elejétől végig. Valószínűleg ezért kerülték meg a többiek is tisztes távolban a csöveket. De hát gőznek nyoma sem látszott.

Megkérdezte Kozlovát.

– Ha eloltják a fényszórókat, jól látszik – felelte Sura. – Nagyon szép látvány! A cső meggypiros színben tündököl, és színe mintha tejüvegen keresztül áradna.

– Magma folyik a csőben?

– Miféle magma? Melegét egyetlen fém sem bírná ki. A csövekben víz folyik, helyesebben szupermeleg gőz. Nos, meg is érkeztünk – tette hozzá Sura. – Ó! – kiáltott fel váratlanul. – Dmitrevszkij már itt van! Lekéstük az elejét.

Gorelik nagy tömeget pillantott meg, vagy kétszáz embert, de lehet, hogy többen is voltak. Valami nagy és sötét tárgyat vettek körül. Ez a valami hosszúkás tengeralattjárónak tűnt, amely függőlegesen lebegett a tengerfenék fölött. Kissé távolabb hevert a VEMA törzskarának hatalmas tengeralattjárója. Külsejét jól ismerte szinte valamennyi ember a földön, a lapokban megjelent számtalan fényképről.

A kis csoport elvegyült a tömegben, és Gorelik egy pillanatra elvesztette szeme elől Kozlovát. Megállt egy nála alacsonyabb férfi mellett, akit Szuhanovnak nézett, mert az illető parancsoló hangon osztogatta utasításait. De amint jobban megnézte, rájött, hogy tévedett. Az illető nem Szuhanov volt.

Csak nem?… De bizony, semmi kétség. Ezeket az arcvonásokat Igor jól ismerte. A VEMA főnöke állt előtte.

– Lejjebb! – parancsolta Dmitrevszkij valakinek.

Gorelik látta, hogy az, amit ő függőlegesen lebegő tengeralattjárónak vélt, lejjebb ereszkedik, és orr-része belefúródik a talajba.

– Még lejjebb!

A „tengeralattjáró” enyhén megremegett, és továbbfúródott a talajba. Érthetetlen, hogyan és mivel győzte le a tengerfenék ellenállását.

– Rendben! Egyenesítsék ki!

Senki nem közelítette meg a tengeralattjárót, egyáltalán senki nem volt a közelében. Kinek osztogatta hát a főnök a parancsait? Gorelik körülnézett, de sehol sem látta útikalauzát. Kozlova eltűnt.

Kiáltson utána? Kellemetlen dolog, mindenki meghallja. Dmitrevszkij is, aki itt áll mellette. Különben ha messze állna is, meghallaná.

– Elvesztett valamit, fiatalember? – hallotta a váratlan kérdést, amelyet nyilván hozzá intéztek, mert egyedül csak ő nem állt mozdulatlanul, hanem a fejét forgatta, mint aki keres valamit.

Igor nem tudta megállapítani, ki tette fel a kérdést, és hogy a hang mely irányból jött, mert a rádiójából hallatszott. Ekkor észrevette, hogy Dmitrevszkij egyenesen őrá néz, és már sejtette, hogy csak a VEMA-főnök tehette fel neki a kérdést.

Válaszolnia kell!

– Elvesztettem a kísérőmet – felelte Igor. – Újonc vagyok, csak három napja érkeztem. A hölgy megígérte, hogy megmagyaráz mindent, de váratlanul eltűnt mellőlem.

– Mi érdekelné elsősorban?

– Azt szeretném tudni, mi történik itt most – felelte. – Mi ez a tárgy? – mutatott a furcsa tengeralattjáróra. – Ki irányítja és hogyan?

– Újabb csövet fektetünk le. – Igor látta Dmitrevszkij mozgó száját, és most már biztos volt abban, hogy valóban a világhírű férfiúval beszélget. – A „tárgy” ahogy nevezte, a VV, más szóval a víz alatti vakond, amely az aknát ássa, és tíz kilométer mélységbe maga után húzza a csövet. Háromszáz méternyire párhuzamosan velünk munkába lép a második vakond. Ebben a pillanatban még emberek irányítják, de aztán önállóan folytatja a munkáját. Kielégítő a magyarázat?

– Teljes mértékben. Köszönöm.

– Kár – hallotta Igor a váratlan választ. – Bizonyára érdekelné még sok más is. Például hogyan fordul meg a föld alatt a vakond? Hogyan hajlítja meg a csövet?

– Félek, hogy elrabolom drága idejét.

– Hogy hívják önt?

Gorelik megmondta, s hozzátette, hogy régész.

– Erre magam is rájöttem – felelte Dmitrevszkij. – Mérnökök nem tesznek fel ilyen kérdéseket.

A fülhallgatóban ismét fölnevetett valaki. Igor ráismert: Kozlova volt.

Eközben a víz alatti vakond megtette útjának több mint a felét. Igor még tudni szerette volna, honnan kapja a vakond hajtóműve az energiát, de ezt már nem merte megkérdezni a VEMA főnökétől.

Észrevette, hogy a vakond testén kinyílt egy ajtó, és három férfi lépett ki belőle. Nyilván ők irányították eddig a gépet, amely ezután már önállóan folytatja a munkáját.

A VV szemlátomást fúródott a mélybe.

A nézők feje fölött elúszott egy óriási cső, amelynek hossza legalább kétszáz méter lehetett. Fölötte jól látszott egy tengeralattjáró körvonala, amely drótkötélen vontatta. Egy hatalmas, ormótlannak látszó gépezet közeledett. Akkora, mint egy kis ház. Négy gépkar nyúlt ki belőle, és megragadta a cső végét. A cső most lassan függőleges helyzetbe lendült, és nyílásával pontosan rásimult a W kiálló végére.

Gorelik lélegzetvisszafojtva figyelte a műveletet. Bár a gépkarok könnyedén mozogtak, óriási erő lakozott bennük. Vajon emberek irányítják a gépkarokat vagy automata?

Újabb négy, de más formájú kar bújt elő. Szinte átölelték a cső végét. Gorelik sejtette, hogy most a csövet ráhegesztik a VV végére, vagy pedig valami más módszerrel erősítik hozzá. A VV pedig húzni kezdi maga után a csövet a mélybe, utána pedig a többi csövet is, amelyeket egymás után egyesítenek az elsővel Minden magyarázat nélkül kitalálható, hogy a csövek súlya is segíti a VV-t lefelé haladásában. De vajon hogyan jön majd vissza?

Ezalatt a „hegesztés” befejeződött. A VV ismét elindult. A cső meg utána. A haladás nagyon lassú, alig észrevehető volt. Cső nélkül a vakond sokkal gyorsabban haladt.

Valaki megfogta Igor könyökét. Megfordult, és Kozlovát pillantotta meg.

– A VV meg szokott állni?

– Hogyne, minden kétszáz méter után. Az utolsó csöveket nagyon nehéz összeilleszteni. Előzőleg fel kell hevíteni nyílásukat. Veszélyes munka. De ebben van minden szépsége.

– Szépsége?

– A földön már alig akad olyan munka, amelyhez bátorság kell.

– Hát nincs minden automatizálva?

– De, majdnem minden. Én most visszatérek a telepre – tette hozzá Sura. – Velem tartasz?

– Veled. Gyerünk!

Búcsúpillantást vetett a csőre, és követte Kozlovát. Útközben találkoztak néhány ormótlan géppel, amelyek lassan kúsztak a tengerfenéken.

– Ezek mozgó laboratóriumok – magyarázta Sura. – Új munkahelyükre tartanak.

– A munkahely állandóan távolodik a teleptől?

– Igen, mindkét irányban. Később magát a telepet is átviszik egy másik helyre.

FOGSÁGBAN

Az idő egyhangúan telt, de nem unalmasan. Az érdekes munka teljesen magával ragadta Igor Goreliket.

A nap szigorúan be volt osztva. Munka, alvás, szórakozás, mindennek megvolt a maga, egyszer s mindenkorra megállapított ideje. S ez úgyszintén segített észre nem venni az új élmények hiányát.

A víz alatti pavilonban volt tornaterem és úszómedence is. A legfelső emeleti télikertben ajánlatos volt naponta legalább egy órát tölteni. Erre szigorúan ügyelt a telep orvosa. Az emberek egészségesek voltak, nem volt hajlamuk a betegségekre, és az orvosnak jóformán semmi dolga nem akadt. Alekszandr Pugacsov az orvosi teendők ellátása mellett még az ichtiológus munkáját is végezte. Szuhanov ritkán engedte kijönni a pavilonból, és az anyagot a kutatócsoportok szállították a munkájához. A telep laboratóriumai nagyszerűen voltak berendezve.

Egy este Dmitrij Kozlov odament Igorhoz, aki Surával sakkozott, és így szólt hozzá:

– Holnap Anatolij Kupcov csoportja hosszabb kutatóútra indul. Velük mégy.

– Végre! – sóhajtott fel Gorelik megkönnyebbülten.

Kupcovot jól ismerte. Csak egy évvel volt idősebb őnála, és gyakran találkoztak az egyetemen. Annak idején Igor nagyon irigyelte Anatolijt, amikor tudomást szerzett, hogy felvették a VEMA-hoz.

– Ne sértődj meg – mondta Kozlov. – Nálunk ez a szokás.

Minden új munkatársunkat türelemvizsgának vetjük alá. Gyakran megesik, hogy céltalanul kell ücsörögniük ebben a „börtönben”. Három hónap alatt kiderül, alkalmas-e az illető a VEMA-munkára vagy sem.

– Tehát én alkalmas vagyok?

– Bizonyára.

– Csak bizonyára?

– Majd a tengerfenéken kiderül – felelte Kozlov tétován.

 

A sisaklámpa keskeny nyílást világított meg a sziklák között. Gorelik tétován megállt. Egyedül volt, az utasítás pedig úgy szólt, hogy tilos egyedül behatolni a repedésekbe és egyáltalán minden kétes helyre.

– Anatolij! – hívta barátját.

– Hallom – felelte Kupcov hangja. Miután meghallgatta Igort, nyomban határozott: – Várj meg! Odamegyek hozzád. Nem vagyok messze tőled, látom a lámpád fényét.

– Rendben van, várlak!

Nyolcadik napja folyt a kutatás. Az öt főből álló csoport átkutatott legalább tíz négyzetkilométernyi területet, de nem talált semmit. Az volt az érzésük, hogy az első csoport, amely itt járt előttük, tévedett, és Atlantisznak semmi nyoma nincs itt. De Dmitrij Kozlov megtiltotta Kupcovnak a kutatás félbeszakítását.

– Kutassátok fel legalább azt az oszlopcsarnokot, amelyről Dolin beszélt. Világosan látták. Tudjátok, milyen. Ha megtaláljátok, és meggyőződtök róla, hogy csak egy furcsa szikla, akkor térjetek vissza.

De az „oszlopcsarnok” sehogyan sem akart előkerülni.

A Dolin-csoport csak a tengeralattjáró ablakából látta. Kiszállni nem tudtak a polipok miatt. A csoport nem volt felszerelve semmivel, amivel szét tudta volna kergetni a veszélyes puhányokat. Csupán azt tehették, hogy megvilágították fényszóróval, és az ablakon keresztül lefényképezték a terepet.

A Kupcov-csoport természetesen felszerelte magát mindennel. Gorelik övén kisebb fekete cső függött. Tartalma elegendő volt ahhoz, hogy akár száz polipot is szétkergessenek, és egy részüket megsemmisítsék. A többiek is fel voltak szerelve ilyen csövekkel.

Igor állt, és türelmesen várta Anatolijt, aki csak nem akart felbukkanni. A sisaklámpa fényében látta, hogy a rés elég széles ahhoz, hogy a tengeralattjáró keresztülhatoljon rajta. Lehet, hogy odaát a mélyben látta Dolin azt az oszlopcsarnokot? Semmiképpen sem szabad úgy elmenni, hogy ne vizsgálják át a rést.

Időnként eloltotta a lámpását, és szemét a sötétségbe fúrta, nem tűnik-e fel a közeledő Kupcov sisaklámpájának fénye. De körös-körül sötétség honolt. Elég messze voltak a legközelebbi VEMA-sávtól, a nagy fényszórók sugarai nem értek el idáig.

Hová tűnt ez az Anatolij? Körös-körül sziklák tornyosultak nagy összevisszaságban. Igornak úgy tűnt, hogy úgy feküsznek, mintha felülről zuhantak volna egymásra.

– Valóban – mondta hangosan. – Olyan az egész.

– Milyen? – hallatszott Kupcov hangja.

– A sziklák úgy feküsznek, mintha valahonnan legördültek volna. Mintha katasztrófa történt volna – felelte Igor.

– Mindjárt megnézem!

– Hol vagy?

– A közelben.

– Miért nem látni a sisaklámpád fényét?

– Eloltottam – felelte higgadtan Kupcov. – Különben hogyan látnám a te sisakod fényét?

– Vigyázz, nehogy bezuhanj valahová.

– Egyenletes terep – mondta Kupcov, és újból felgyújtotta a lámpáját.

A következő pillanatban valami erősen Gorelik hátának csapódott. Felbukfencezett. Sisaklámpája kialudt.

Az üveg erős volt, nem törhetett össze. Miért aludt el a lámpa? Igornak már arra sem maradt ideje, hogy ezt végiggondolja, mert valami megragadta és felemelte.

A búvárruha fémszövetén keresztül érezte, helyesebben úgy tűnt neki, hogy érzi: hajlékony csápok nyalábolják át a testét.

Kezét, lábát nem tudta megmozdítani. Polip?… Mi volna más, persze hogy polip!

– Egy polip ragadott meg – mondta.

– Sietek! – felelte Anatolij röviden.

Nyomban felgyulladt a sisaklámpája, most már egészen a közelben.

Igor elrablója a háta mögött tartózkodott. Gorelik a fejét ugyanúgy nem tudta félrefordítani, mint ahogy kezét sem tudta használni.

Egyáltalán nem félt. Mindjárt utoléri Anatolij, és kiszabadítja. A polip, ha mégoly nagy is, nem tud benne kárt tenni.

Arra gondolt, milyen okosán állították össze a víz alatti kutatómunka szabályzatát. Szépen nézne most ki, ha egyedül lép be a résen. Hiszen onnan ugrott ki az ellenfele.

„Meg kell majd mondani Dmitrijnek, hogy a tengerfenéken sem szabad egyedül közlekedni” – gondolta.

A sisaklámpa fénye gyorsan közeledett. Még néhány másodperc! Gorelik érezte, hogy támadója magával húzza. Lassan úsztak el a sziklák mellett.

– A résen keresztül visz – mondta Igor.

 

 

Kupcov nem felelt, de sisaklámpája még gyorsabban közeledett.

Igor még két-három másodpercig látta a barátja sisaklámpájának fényét. Aztán eltűnt szeme elől, nyilván egy szikla takarta el. Teljesen sötét lett. A láthatatlan ellenség folytatta visszavonulását.

Igor megfeszítette izmait, és rántott egyet magán. Csak legalább egy pillanatra kiszabadíthatná a karját. Mielőtt ellenfele újból megragadná, meggyújthatná a sisaklámpáját. Alighanem azért aludt el, mert a polip csápja véletlenül lenyomta a gombot az övön függő tokon. Ám kísérlete nem sikerült. Ellenfele erősen tartotta.

Kisebbfajta nyugtalanság fogta el. Kupcov sisaklámpájának fénye csak nem akart feltűnni.

– Merre vagy? – hangzott fel Anatolij kérdése.

– Ha én azt tudnám – felelte Igor. – A polip magával cipel a résen túl. A lámpádat nem látom. A magamét nem tudom meggyújtani, mert a karom le van fogva.

– Megkereslek. Már Kolja is fut felénk. Idehívtam. Ne ijedj meg!

– Eszem ágában sincs. Honnan vetted?

„Furcsa – gondolta Igor –, miért nem hallottam, amikor Kolját szólította?”

A búvárruha rugalmas és puha anyaga annyira erős volt, hogy Igor még azt sem tudta megállapítani, elrablója megállt-e, vagy még mindig magával cipeli. A víz nyomását egyáltalán nem érezte.

– Itt rengeteg rés van – hallotta Anatolij hangját. – Vajon melyiken cipelték be?

Igor ebből rájött, hogy Nyikolaj Kuzminih már csatlakozott Kupcovhoz, és most kettesben folytatják a keresést. De a sisaklámpák élénk fénye sehol sem látszott.

– Ha meg tudná gyújtani a lámpáját… – mondta Nyikolaj.

Hát persze, a sisaklámpa fénye nyomban megmutatná az irányt. Mindenesetre nagyon megkönnyítené a keresést.

Gorelik minden erejét összeszedve dobálni kezdte magát. Hasztalan! Ellenfele, úgy látszik, rendkívül erős. Legalább láthatná, kivel van dolga!

– Lám, búvárruháink hiányossága – mondta Kupcov. – A hang alapján lehetetlen megállapítani forrásának irányát. – Hogy vagy, Igor? – kérdezte.

– Változatlanul.

– Milyen helyzetben vagy?

– Egyenesen tart – felelte Gorelik, aki rájött, mire célzott a barátja –, vagy kissé megdöntve. De bármely pillanatban fejjel lefelé fordíthat. Teljesen tehetetlen vagyok. Képtelen vagyok a legcsekélyebb mozgásra.

– Egyáltalán ne mozogj. Ne ingereld. Ülj nyugodtan!

Gorelik felnevetett az ülj szó hallatán.

– Min nevetsz? – kérdezte Kupcov. – Jókor jut eszedbe!

– Úgy mondtad, mint a gyerekeknek szokás mondani: ülj nyugodtan!

– Ja? Egy ideig gyermekvárosban dolgoztam. Látod a lámpáinkat?

– Semmit sem látok. Nem mentetek más irányba?

– Most tértünk vissza a nyíláshoz. Elölről kezdjük a keresést.

– Mindjárt itt lesz Kosztya is – tette hozzá Kuzminih.

– Tehát teljes a létszám.

Igor tudta, hogy a csoport öt tagjából egynek feltétlenül a tengeralattjáróban kell maradnia.

– Tudod mit? – mondta Kupcov. – Inkább ne beszélj. Lehet, hogy hallja a hangodat, és ez is ingerli.

– Sőt biztos, hogy így van. Nem állíthatom, de az az érzésem, hogy erősebben szorít, amikor beszélek, vagy ha ti beszéltek hozzám. De aligha tehet bennem kárt, a búvárruha megbízható.

– Lehet, de inkább hallgass.

– Hallgatok!

Az idő percről percre lassabban telt. Igornak úgy rémlett, hogy már több órája van a láthatatlan fenevad fogságában…

Konsztantyin Baszkov csak nehezen akadt rá társaira. Ezen a helyen valóban az egymásra zuhant sziklatörmelékek hihetetlen káosza uralkodott.

Már nem kételkedtek abban, hogy Gorelik feltevése igaz. Nem sziklák ezek, hanem csak sziklatörmelékek. Vajon mi zúzhatta össze a sziklákat? Csakis egy katasztrófa. A sziklák valaha az egyik szigeten magasodtak, aztán vele együtt süllyedtek le az óceán fenekére.

Anatolij Kupcov mindent közölt a tengeralattjáróval. A hajón tartózkodó Valerij Szofronov leadta a riasztójelzést a telepre, ahonnan minden pillanatban megérkezhet a segítségül küldött másik tengeralattjáró.

De vajon mikorára ér ide? Akaratuk ellenére mind a hármukat elfogta a nyugtalanság. Jól tudták, milyen megbízható anyagból vannak a búvárruhák, s mégis… Még soha senki nem került olyan helyzetbe, amilyenbe Gorelik, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy a VEMA dolgozóját megtámadta volna valamelyik víziszörny.

A csoport tagjai hallgattak, titkolták egymás elől aggodalmukat, és látszólag nyugodtan folytatták a keresést: úgy tettek, mintha nem volna sietős a dolguk. Ebben a labirintusban nagyon könnyen elszalaszthatnak egy kisebb barlangot vagy odút. A polip bevehette magát zsákmányával bármely repedésbe.

Szofronov közölte, hogy a második tengeralattjáró elindult, és negyven perc múlva itt lesz. Negyven perc! Nagyon-nagyon hosszú idő! Kupcov végül is nem bírta tovább elviselni egyre fokozódó nyugtalanságát, és amilyen halkan csak tudta, megkérdezte:

– Hogy vagy, Igor?

– Változatlanul – hallatszott az ugyancsak nagyon halk válasz. – Nem értem, miért nem próbálja széttörni a búvárruhát. Azért csak siessetek.

– Mi az, mi történt?

– Semmi, csak hát nagyon kellemetlen ez a tehetetlen állapot.

– Légy türelemmel még egy kicsit.

Tíz perc telhetett el.

Most már a három barát nem rejthette véka alá nyugtalanságát, gyakran megfeledkeztek az óvatosságról, és beszélgettek. Igaz, igyekeztek minél halkabban társalogni. Hiszen minden szavukat hallja Gorelik is, és nem tudhatták, hogyan reagál a hangokra elrablója. Nem tudni, mennyire kifinomult a fenevad hallása.

Kupcov azt akarta tanácsolni Igornak, hogy kapcsolja ki a rádióját, de eszébe jutott, hogy Gorelik meg sem tud moccanni. Ha tudna is, a tanácsot nehéz lenne teljesíteni. A barátok hangja – a fogoly egyetlen támasza.

– A segítség már a közeletekben van – jelentette Szofronov.

– Teljes gőzzel haladnak.

Egyszer csak felhangzott Igor izgatott kiáltása:

– Fiúk, siessetek! Hajlítgatni kezd. Az az érzésem, hogy a fém ropog!

Ebben a pillanatban mind a hárman véletlenül egy helyen találkoztak össze. Tehetetlenségükben aggodalmas pillantásokat váltottak. Mit tegyenek? Úgy tűnt, hogy a kőlabirintus minden talpalatnyi helyét átkutatták.

„Ha Gorelik legalább meg tudná valahogy gyújtani sisaklámpását” – jutott eszükbe mind a hármuknak szinte egy időben.

És… ekkor váratlanul éles fény lobbant fel valahol a közelben, s úgy tűnt – egyszerre sok helyen. Nem, ez nem Gorelik lámpája! A sziklák közti repedésen hatoltak keresztül a furcsa fehér fény sugarai. Megvilágítottak minden zugot, minden követ, minden kanyarodót.

Ebben a pillanatban észrevették eltűnt barátjuk búvárruhájának csillogását. Egészen a közelben.

A sziklatörmelékekkel jól álcázott keskeny hasadék valamiféle barlangba vezetett. Néhányszor elmentek mellette, mégsem vették észre. Szóval itt van! Benyomultak a hasadékba.

A sisaklámpákra nem volt szükség ebben a vakító világosságban. Kupcovék megpillantották Igort, akit egy kígyóra emlékeztető, hosszúkás hüllő nyalábolt át. Nem polip volt! Ilyen tengerlakóról egyikük sem hallott soha.

Kupcov felemelte a csövet, és lenyomta a gombot. A következő pillanatban a hüllő szorításából kiszabadult Gorelik a tengerfenékre omlott. A „kígyó” több helyen kettévágott teste vörös vérködöt kavarva, lassan melléje ereszkedett. Ebben a pillanatban egy láthatatlan valaki elfordított egy kapcsolót, a fény, amely nem tudni, honnan eredt, kialudt…

A RÉGI REJTÉLY

Rendkívüli esemény! Ezt a kifejezést száz évvel ezelőtt használták a földön, és a mai napig fennmaradt. Most azonban nyugtalanítóbb és izgatóbb lett a jelentése, mint a múltban volt, mert manapság ritkaságszámba mentek a „rendkívüli események”.

Először Vlagyimir Dmitrevszkijjel közölték a hírt. A főnök röviden válaszolt:

– Megérkezésemig leállítani minden intézkedést!

Szuhanov emberei, akik már indulásra készen álltak, hogy a titokzatos világítótestet felkutassák, a telepen maradtak, és várták a VEMA főnökét.

A törzskar tengeralattjárója a 16. számú telep felé tartott. Dmitrevszkij rendkívül képzett ember volt. Munkatársai tudták róla, hogy nemcsak a VEMA műszaki munkálatai érdeklik, hanem a régészet tevékenysége is. Bár feje búbjáig belemerült saját víz alatti tervének megvalósításába, talált időt arra, hogy közvetett módon részt vegyen olyan munkálatokban, amelyek profiljukat illetően igen távol álltak eredeti szakmájától.

Senki sem csodálkozott hát, hogy a Kupcov-féle kutatócsoport furcsa kalandja felkeltette az érdeklődését. De csak az első pillanatban. Mert másnap már nemcsak csodálkozásra, hanem találgatásra is volt okuk.

A VEMA dolgozóinak élete általában elég egyhangú, bár nagyon nehéz volt. Mindaz, ami eltért a megszokottól, nyomban felkeltette az érdeklődést.

A törzsben dolgozó mérnökök észrevették, hogy Dmitrevszkij szokatlanul hosszan beszélget valakivel rádiótelefonon. A VEMA-főnök beszélgető partnerének neve semmit sem mondott. Igaz, a vezetéknevét nem hallották, vagy egyáltalán nem merült fel a beszélgetés során, amely csupán arra szorítkozott, amiről mostanában mindenki beszélt: a 16. számú telepen történtekről.

Dmitrevszkij a saját fülkéjében beszélt, és a többiekhez csak egyes mondatfoszlányok jutottak el, amelyeket a főnök elég hangosan ejtett ki. A következő szavakat hallották:

– Mindez rendkívül gyanús, és arra enged következtetni, hogy önnek igaza volt.

A mérnökök egymásra néztek. Természetesen nem hallgatóztak, hanem – ebédidő lévén – főnökük fülkéjének a szomszédságában, az étteremben tartózkodtak.

– „Önnek igaza volt!” Ez azt jelentheti, hogy valaki szinte előre látta a történteket – mondta halkan az egyik törzsbeli mérnök, – Kíváncsi volnék, vajon mit: a kígyót vagy a titokzatos fényt? Ezután még furcsább dolgok történtek…

Másnap reggel, amikor már a cél közelében voltak, Dmitrevszkij megparancsolta, hogy a cirkáló álljon le, és emelkedjen az óceán felszínére. Vajon miért? Dmitrevszkij szokása ellenére senkivel sem közölte az okát. Pedig szabálynak tartotta, hogy a törzset mindenről tájékoztassa.

A törzskar dolgozói már rég nem látták a napot, és örömmel teljesítették a parancsot. Az óceán vize erősen hullámzott, az ég azonban felhőtlen volt, és a nap, amely után olyannyira vágytak, élénken tűzött majdnem a zeniten. Mindenki felment a fedélzetre.

Dmitrevszkij a kapitányi hídon állt, és távcsővel kémlelte az északkeleti láthatárt. Sokáig várakoztak, és senki nem tudta, kit vagy mit várnak. A főnök máskor közvetlen volt és közlékeny. De ma mintha teljesen kicserélték volna. Makacsul hallgatott, és arca oly komor és gondterhelt volt, hogy senki sem mert kérdezni tőle semmit.

Végre feltűnt egy gyors járatú, kis méretű repülő. Gyorsan közeledett, leereszkedett, és most a cirkáló fölött lebegett. Az oldalán látszó ismertetőjel szerint Leningrádból érkezett.

A fedélzetre lebocsátott létrán egy ősz, öreg férfi jött le a cirkálóra. Közönséges városi ruhát viselt, amely furcsának tűnt a VEMA-uniformishoz szokott emberek szemében.

Dmitrevszkij saját kajütjébe vezette vendégét, be sem mutatta senkinek a törzs dolgozói közül. Négyszemközt beszélgettek, míg csak a cirkáló be nem futott a telepre. Beszélgetésük annyira érdekes vagy fontos lehetett, hogy egyikük sem jött ki egyetlenegyszer sem a kajütből.

Az újonnan érkezett férfit Karelinnak hívták…

Már nagyon öreg volt. Nemrég töltötte be a kilencvenhetedik évét. De még egészséges volt, és ugyanolyan munkabíró, mint annak idején, amikor megtalálták a „vastuskót”, a jövevények titokzatos időgépét.

Sok víz folyt le azóta, de a henger titka továbbra is titok maradt. Még csak a közelébe se tudtak férkőzni a titoknak. Karelin kedvenc időspirál-elmélete, amelyet végérvényesen kidolgozott, de még mindig nem ismerték el általánosan, képtelen volt megmagyarázni a henger megjelenését Oroszországban, vagy legalábbis megindokolni érthetetlen elkerülését az Atlantiszról. Sem Karelinnak nem sikerült ez, sem számtalan követőjének.

Karelin már megbékélt a gondolattal, hogy nem éri meg azt az időt, amikor a titok megoldódik.

Ezek alatt az évek alatt a tudósok számtalanszor megkísérelték, hogy betekintsenek a henger még mindig rejtélyes fémburkolatán keresztül. Hallatlanul nagyot fejlődött a technika, olyan készülékek és műszerek álltak az emberek rendelkezésére, amilyenekről korábban nem is álmodhattak. A tudós vagy mérnök tekintete keresztül tudott hatolni fél méter vastag ólomlemezen. De minden próbálkozásuk, hogy bepillantsanak a hengerbe, változatlanul kudarcba fulladt. A furcsa fém nem bocsátott át semmiféle sugarat. Magát a fém szót, ha a hengerrel kapcsolatban emlegették, idézőjelbe tették, mert sokan kételkedtek abban, hogy ez az anyag egyáltalán a fémek csoportjába sorolható.

Többször nem kísérelték meg kinyitni az ovális ajtót. Ha egyszer az ismeretlen konstruktőrök szükségesnek tartották titkossá tenni a zár szerkezetét, az ajtót nem szabad kinyitni. A földi emberek féltek, hogy kárt tesznek ismeretlen testvéreikben.

Az általános vélemény ez volt: „Azok a lények, akik ekkorát tévedtek a Föld nevű bolygó fejlődését illetően, aligha adhatnak az emberiségnek valami különösen értékeset. Mindennél valószínűbb, hogy alacsonyabb fejlődési fokon állnak, kevésbé járatosak a tudományban tér-idő gépük ellenére, mint a Föld emberei.”

Kijövetelüket a hengerből várták, de ez már inkább kíváncsiság volt, semmint ismeretlen természeti titkok megismerésének várása.

 

A Dair-féle elbeszélés és a mongol monda igaz voltában jóformán senki sem kételkedett. Óriási érdeklődést keltett az a tény, hogy a jövevényekkel együtt a legendás hírű Atlantisz lakója érkezik az emberekhez.

Vajon ki lehet? Minden valószínűség szerint egy pap, mert abban a régmúlt korban, még több ezer évvel az atlantisziak után is, csak az istenek szolgái voltak tudósok…

S a VEMA üzenete eleinte egyáltalán nem keltette fel Karelin érdeklődését. Csak miután Dmitrevszkijjel beszélt, jött rá, hogy nincs kizárva: végre megtalálhatják a nevezetes „fekete gömböt”, amelynek felkutatására több mint fél évszázaddal azelőtt ő maga szólította fel az embereket.

Eszébe jutott a Tudósok Házában lezajlott vita, felrémlett emlékezetében, milyen udvariasan adták tudtára: a kis gömböt lehetetlen megtalálni az Atlanti-óceán vizében.

Dair kézirata szerint a gömböt az óceánba dobták. Abban az időben, amikor Karelin először olvasta a kéziratot, Atlantiszt még nem találták meg, és sokféle vélemény volt helyét illetően. Most már pontosan megállapították, hogy Atlantisz egy szigetcsoport volt. De ha a gömböt a legnagyobb szigeten, az úgynevezett Poszeidónon dobták is a tengerbe, csak a Kanári-, majd pedig az északi egyenlítői áramlat sodorhatta a VEMA 16. számú telepének közelébe.

A régi rejtély új erővel támadt fel újra. Karelin sietett Dmitrevszkij hívására…

Karelint örömmel fogadták, örültek, hogy telepükön fogadhatják azt a férfiút, kinek nevét iskoláskortól kezdve mindenki ismerte a földön. A Kupcov-csoport négy tagját nyomban berendelték Szuhanov dolgozószobájába. A telepvezetőn kívül Karelin és Dmitrevszkij is ott tartózkodott.

Az öreg tudós kérdését eleinte mind a négyen nagyon furcsának tartották, és olyannak, aminek semmi köze sincs a gömb megkereséséhez.

– Jusson eszükbe – mondta –, mire gondoltak az utolsó pillanatban, mielőtt a kőlabirintusban meggyulladt volna a fény.

– Gondolkozzanak rajta – tette hozzá Dmitrevszkij.

Anatolij Kupcov elsőnek válaszolt:

– Én arra gondoltam, hogy most, amikor a kígyó elkezdte hajlítgatni társunk búvárruháját, nagyon fontos volna, ha Goreliknek sikerülne meggyújtania lámpását.

Két társa ugyanezt felelte.

– Nem – szólalt meg Karelin váratlanul. – Egyáltalán nem erre várok. No, és ön mire gondolt? – fordult Igorhoz.

– Őszintén szólva én semmire sem gondoltam – felelte Gorelik. – Amikor a kígyó elkezdett hajlítgatni, megijedtem, mert ha a búvárruha még jobban meggörbül, esetleg nem bírja ki a gerincem.

– Tehát mégiscsak gondolt valamire – mosolygott Karelin. – Próbáljon visszaemlékezni: nem volt-e valami kívánsága?

– Csak az, hogy a kígyó hagyja abba a hajlítgatást.

– Lehetetlen. Gondolnia kellett a társaira, akik keresik. Hiszen várta őket!

– Hát persze!

– Erőltesse meg az emlékezőtehetségét.

Igor elgondolkodott.

– Nem jut eszembe – mondta végül. – Szerintem nem gondoltam semmire. Az igaz, vártam a segítséget. Ez nem gondolat volt, hanem inkább tudat alatti kívánság.

– De hiszen tudnia kellett, hogy ha feltűnne a fény, hamarabb találnának önre.

– Igaza van. Nagyon szerettem volna, ha a kígyó véletlenül lenyomná sisaklámpásom gombját.

– Vagy ha társai lámpásai önre világítanának?

– Igen.

– Nem gondolt-e általában a fényre, nem a társai vagy az ön lámpásaira, hanem általában a fényre?

– Úgy van! – kiáltott fel Igor. – Teljesen igaza van! Amint felismertem a veszélyt, az a kívánságom támadt, hogy fény lobbanjon, bármi áron, mindegy, hogy honnan és milyen módon!

– Megvan! – mondta Karelin elégedetten. – Erősen kívánta, hogy kigyulladjon a fény. ön a fényre gondolt, nem pedig a lámpásokra.

– Igen! Igen! Pontosan így van! De hogyan jött rá?

– Mert ön gyújtotta meg a fényt – felelte Karelin.

VÉGRE!

Dmitrevszkijt nagyon nyugtalanította Karelinnak az a kívánsága, hogy személyesen szálljon le a tengerfenékre, és közvetlenül vegyen részt a gömb keresésében. Nem egészen veszélytelen az ilyesmi egy kilencvenhét éves ember számára. De Karelin hallani sem akart arról, hogy a cirkáló vezérlőhelyiségéből irányítsa a kutatást.

Az emberek készen álltak a kiszálláshoz.

– Keressék a fekete gömböt – mondta nekik Karelin. – Valószínűleg kis méretű. Aki megpillantja, azonnal jelentse, és várjon azon a helyen, ahol áll, és ne nyúljon hozzá. Hangsúlyozom, semmi esetre se nyúljanak hozzá! Ha újfent kigyullad a fény, abbahagyni a keresést, és bevárni engem. Jobb volna, ha nem gyulladna ki. Próbáljanak nem gondolni a fényre. A gömb a bioáramoknak engedelmeskedik, és a kívánság, hogy legyen fény, kigyulladásra késztetheti a gömböt.

– Megpróbáljuk – felelték kórusban a csoport tagjai.

– Kár volt ezt megemlítenie – mondta Dmitrevszkij, s félrevonta az öreget. – Lehet, hogy nem is jutott volna eszükbe a fényre gondolni, de ezek után biztosan rágondolnak majd. Bizonyára tudja, hogy ha megtiltanak gondolni valamire, pontosan ezzel késztetik, hogy arra gondoljon.

– Igaza van – felelte Karelin. – De most már késő.

Dmitrevszkijnek igaza lett. Amint a keresőcsoport kiszállt a cirkálóból a tengerfenékre, a gömb kigyulladt. A fénysugár keresztülvilágított a hasadékon, és oly élénk volt, hogy nyomban észrevették, jóllehet a fényszórók még nála is erősebben fénylettek.

Karelin megkérte a cirkálón maradt Dmitrevszkijt, oltassa el a hajó fényszóróit.

Valahonnan a sziklarengeteg mélyéből, számtalan repedésen és nyíláson törtek keresztül a fehér fénysugarak. Még a harminc-negyven méternyire horgonyzó cirkáló is teljesen meg volt világítva.

Valószínűleg mind a tizennyolcan egy időben gondoltak arra, amire tilos volt. Még Karelin is kénytelen volt bevallani önmagának, hogy neki is ugyanaz a gondolata támadt. Amikor rájött erre, nem szólt semmit, jóllehet a csoport többi tagja szigorú megrovást várt.

„Ha már így történt – gondolta az öreg tudós –, hadd világítson ez a fény. De vajon meg lehet-e közelíteni? Hátha veszélyes?”

Tizenhat férfi zárt rendben nyomult előre. Nem kellett széjjelszóródniuk – az irányt pontosan mutatta az egyre erősödő fény.

Lényegében keresésről szó sem volt. Egyenesen a kellő helyre tartottak. A gömb irányította lépteiket. A kis „nap” a rendetlen rakásban egymás hegyen-hátán tornyosuló kövek közt lebegett a vízben. Félméternyire a tengerfenéktől, mozdulatlanul. Miért nem szállt le a fenékre? Senki sem értette.

A csoport megállt.

– Semmi kétség, ez az! – mondta Karelin.

– Micsoda?

– A fekete gömb, amelyről szó van az egyiptomi kéziratban.

– Nemigen látszik feketének – jegyezte meg valaki.

Lehetetlen volt a gömbre nézni, a fénye vakított. Karelinnak akaratlanul eszébe jutott, hogy hatvanöt esztendővel ezelőtt „villanylámpának” nevezte a gömböt. Inkább egy kisebb fényszóró, semmint lámpa.

Felhangzott Dmitrevszkij hangja:

– Ha ez az a bizonyos gömb, mennyi ideje fekhet itt a tengerfenéken?

– Hát igen! – Karelin csak ennyit tudott mondani.

Az atlantisziak legalább tizenkétezer évvel ezelőtt dobták a tengerbe a jövevények ajándékát. A gömb szerkezete, a fény forrása még mindig jó állapotban van!

„Bármit is mondjanak a jövevényekről – gondolta az öreg tudós –, de a technikájuk egy és más dologra megtaníthat bennünket.”

– Semmi más nem lehet, csakis az – felelte Dmitrevszkijnek.

– Mit tegyünk? – kérdezte Kupcov.

– Őszintén szólva, magam sem tudom. Ettől az erős fénytől a gömb felületének izzó állapotban kell lennie.

– Legfőbb ideje volna, hogy elaludjon – jegyezte meg Kupcov.

Karelin is erre gondolt.

És… a gömb nyomban kialudt.

Karelin összerezzent a váratlan eseménytől, amelyen nem kellett volna éppenséggel csodálkoznia. Az eset csak végérvényesen igazolta ama feltevésének helyességét, hogy a gömböt bioáramok irányítják.

Most, a vaksötétség után, a lámpák fénye elegendő volt ahhoz, hogy jól megnézzék a leletet. A gömb valóban fekete volt, matt fekete, sima felületén nem csillogott a három irányból rászegzett lámpák fénye.

– Szinte teljesen fekete – mondta a telep egyik technikusa.

– Miért csak szinte?

– Azért, mert ha abszolút fekete lenne, most nem láthatnánk.

Karelin odalépett a gömbhöz. Teljesen érthetetlennek tűnt, hogy a víz nyomása miért nem dobta fel az óceán felszínére. Úgy látszik, nem üres, és nagyon nehéz. De akkor meg miért lebeg a tengerfenék fölött, és nem hever rajta? Mi tartja ebben a helyzetben?

– Furcsa! – szólalt meg valaki Karelin közelében.

Megfordult, és megismerte Dmitrevszkijt. A VEMA főnöke nem bírta tovább a várakozást, és kiszállt a cirkálóból.

– Bizony, valóban nagyon furcsa.

– Meg kell állapítani, hogy forró-e vagy hideg.

– De hogyan? A fémkesztyűn keresztül semmit sem érez az ember.

– Egyszerűen – felelte Dmitrevszkij.

Kis műszert tartott a kezében. Vékony, hajlékony cső vezetett ki belőle. A végén kis golyócska volt.

– Mindjárt megtudjuk – mondta, és a golyócskát a gömb felületéhez érintette. – Tessék! A gömb hőmérséklete pontosan olyan, mint a vízé.

– Furcsa, hogy olyan gyorsan kihűlt – mondta Karelin.

– Miért hűlt volna ki? Nagyon valószínű, hogy nem is melegedett át. A fény hideg is lehetett.

Alig mondta ki, a gömb újból kigyulladt.

Dmitrevszkij és Karelin hátratántorodtak. Az erős fény úgy hatott rájuk, mintha váratlan ütés érte volna őket. Karelin dühbe gurult.

– Hát még sincs elég akaraterőnk?! – kiáltotta. – Ki gyújtotta fel a fényt?

– Azt hiszem, én – felelte Gorelik zavartan.

– Gondoljon valami másra.

– A legjobb lesz – szólalt meg Dmitrevszkij –, ha mindenki visszatér a cirkálóra. Csupán ketten vagy hárman maradjanak itt, hogy elszállíthassák a gömböt.

– Igaza van. Én itt maradok.

– Megígérem, hogy semmire sem gondolok – mondta Kupcov –, csak arra, hogy megvédjem valamilyen „kígyó” támadásától. Hadd maradjak itt mint az ön őrzője.

– A harmadik meg én leszek – határozott Dmitrevszkij. – A többiek térjenek vissza a cirkálóra!

A parancsot teljesítették.

– Jó lenne, ha kialudna – mondta Karelin, amikor hármasban maradtak.

Alighogy kimondta, a gömb kialudt.

Minden baj nélkül léptek be a cirkáló ki járati kamrájába. Dmitrevszkij, mielőtt kiadta volna a parancsot a víz kiszivattyúzására, megkérdezte Karelintól:

– Nem okoz kárt a gömbben a nyomás megváltozása?

– Biztos, hogy nem – felelte az öreg tudós. – Volt már a föld felszínén, és egyszer már átélt nyomásváltozást. Semmi sem történt vele.

A víz eltűnt, a kamrát levegő töltötte meg, de Dmitrevszkij nem érzett semmiféle súlyváltozást a gömbnél – most is súlytalan volt.

– Ezt aztán végképp nem értem – mondta Karelin, amikor Dmitrevszkij közölte vele a dolgot. – Próbálja elereszteni a gömböt.

Dmitrevszkij eleresztette. A gömb meg se moccant. Nem esett le, nem emelkedett fel, hanem továbbra is a ki járati kamra levegőjében lebegett, ugyanúgy, mint ahogy nemrég az Atlanti-óceán vizében.

– Végre! – sóhajtott megkönnyebbülten az öreg tudós. – Végre a kezünkben van ez a gömb, és megismerhetjük egy másik világ benne rejtőző titkait!

A HARMADIK REJTÉLY

A Jövevények Városa, azt lehet mondani, Nyikolaj Karelin szeme előtt keletkezett, és terebélyesedett naggyá. A hatvanöt esztendő alatt évente legalább kétszer eljött a városba. És a szeme előtt változott meg a hely, ahol a henger állt. Eleinte csak egyszerű tér volt, aztán megépült a pavilon. Néhány év múlva a pavilont felváltotta egy kisebb ház, amelyben a hengert figyelő emberek laktak. Most pedig a Kozmogóniai Intézet fiókintézete működött itt – egy eredeti kozmikus építészeti stílusú hatalmas épület, amely külsőleg óriási emlékműre hasonlított.

Az épület közepén kupola ült. Alatta húzódott a kerek alakú terem, közepén pedig, azon a helyen, ahol egykoron a hengert találták, a régi márványlapon állt a rejtélyes tér-idő gép. Külsőleg semmit sem változott a hatvanöt év alatt.

Az első években emberek tartották állandó megfigyelés alatt a hengert. Később elektronikus gép. Azt is többször cserélték, ahogy az elektronika tökéletesedett, és a kibernetika fejlődött. Jelenleg egy modern kibernet kerek üvegszeme kísérte figyelemmel a henger állapotának legcsekélyebb változásait, ajtaját. Nemcsak azonnal közli, amit észrevesz – át is adja a hengerből kilépőknek gondolatimpulzusaival a Föld üdvözletét.

A jövevények feltétlenül ebbe a korszakba akartak eljutni, máskülönben értelmetlen lett volna itt maradásuk a Földön. Ez világos, de ugyanakkor egy újabb rejtélyt jelentett.

Az Atlantisz korából a jövőbe távozni, a fejlődésben elmaradt földi emberek társadalmába tévesen belecsöppent, magasan fejlett lények természetes törekvése volt. De az, hogy időben előreugrottak tizenkétezer esztendőt, nemcsak azt jelentette, hogy „elengedik” maguk mellett a Föld történetének tizenkétezer éves időszakát, hanem szülőbolygójuk történetének is hasonló periódusát!

Mi késztette őket arra, hogy örökre búcsút mondjanak szülőbolygójuk életének, hogy elveszítsék összes hozzátartozójukat, hogy soha többé ne láthassák viszont gyermekkoruk megszokott környezetét?

Aztán ez a hosszú idő is csak abban az esetben tizenkétezer év, ha most lépnének ki. Nem tudja senki, mely időpontra vannak beállítva az időgép automatái. Lehet, hogy a jövevények ezer vagy kétezer év múlva jönnek csak ki belőle.

S ha valóban benne tartózkodik a hengerben az atlantiszi ember! Egy rég eltűnt nép képviselője, élő szemtanúja egy olyan ország életének, amelyről egy-két tudóson kívül csak a fantaszták, a legendák és mondák gyűjtői írtak. Ez az ember beszámolhatna Atlantiszról, arról, mi történt ott valójában, és ezzel feltárulna az évezredes rejtély.

Mivel az időgép bármely napon megállhatott, a benne tartózkodó emberek pedig bármely pillanatban kijöhetnek, az atlantiszi ember méltó fogadásához az előkészületeket rég megtették, és azok még mindig tartottak. A nyelvtudományi intézet külön erre a célra kijelölt munkatársai állandóan készenlétben álltak.

Miért éppen a nyelvészek? Mert az atlantiszi ember nyilván nem rendelkezhet a jövevényeknek azzal a képességével, hogy bárki agyimpulzusait közvetlenül felfogja, nem tud beszélni a mai emberekkel, akik ugyancsak nem képesek egymás gondolatait venni és továbbítani. Ahhoz, hogy elbeszélgethessenek az atlantiszi emberrel, tanulmányozni kell a nyelvét, vagy megtanítani őt magát egy mai nyelvre.

Teljesen valószínűnek tartották, hogy az atlantisziak nyelve Atlantisz pusztulása után, ha nem is teljesen, de részben fennmaradt valamelyik ókori nyelvben. Ez megkönnyíthetné a feladatot, és ezért a leendő „tanítókat” olyan tudósok közül válogatták össze, akik jól ismerték az ókori (például az inka vagy maja) nyelveket, amelyeket ebből a szempontból a legvalószínűbbnek tartottak és eddigre már jól áttanulmányoztak.

Egy külön repülőgép most elhozta nekik az Atlanti-óceán mélyén talált fekete gömböt.

Ez már az ismeretlen bolygóról származó második olyan tárgy volt, amely a földi emberek kezébe került. A lelet óriási érdeklődést, sőt ujjongást váltott ki nemcsak a tudósok körében, hanem az egész világon. Ennek az ujjongásnak megvolt az alapos oka.

A gömbben nem voltak emberek, holt gépezet volt. Működése világításból állt. Egyelőre. De a jövevények nemcsak világítás céljából hagyták itt. A gömb még valami mást is rejtegethet magában. Fel kell nyitni, megtudni, mi van benne, behatolni az idegen világ technikájának rejtelmeibe, megismerkedni tudományos gondolkodásával.

 

Karelin személyesen szállította a Jövevények Városába a fekete gömböt. Úgy döntöttek, hogy ideiglenesen a henger közelében helyezik el.

Karelinnak egyszerre csak az a vágya támadt, hogy meglepje a fiókintézet munkatársait és a számtalan vendéget, akik a teremben összegyűltek.

Fölemelte a gömböt a magasba, és eleresztette, mintha le akarná ejteni. Ijedt felkiáltások hangzottak el, amelyeket nyomban döbbent csend váltott fel.

A hatás a vártnál sokkal nagyobb volt. De Karelinnak eszébe se jutott, hogy fel is gyújtsa a gömböt.

A gömb nem gyulladt ki, de már az az egy dolog is, hogy nem esett le, erős hatással volt a jelenlevőkre.

– Teátrális! – jegyezte meg valaki. – De mi történne, ha leesne?

– A gömb mindig ugyanott függött a levegőben – magyarázta Karelin –, ahová tettük. Könnyen átvihető egyik helyről a másikra, de mindig egyazon helyzetben marad, függetlenül a környezetétől. A víz-, illetve levegőnyomás egyáltalán nem hat rá. A tréfámért pedig ezennel elnézést kérek a jelenlevőktől.

– Ugyan már! – mondta a fiókintézet vezetője, Sumilov, a neves matematikus. – Újabb rejtély előtt állunk, helyesebben nem is rejtély, hanem műszaki feladat előtt. Az automatikusan szabályozott antigravitációs berendezés nagyon ormótlan szerkezet. Hogyan sikerült beszerelniük ebbe a kis gömbbe, ezen kellene elgondolkodni.

– Úgy látszik, teljesen ismeretlen elvről van szó.

– Bizony ismeretlen. A gömbben most már két berendezés van. Gravitációs automata és fényforrás, amelyet bioáramok működtetnek. Kétségtelen, hogy még valami más is van benne.

– Lehet, hogy csak ez a kettő.

– Aligha – rázta a fejét tagadóan Sumilov.

Kiderült, hogy neki volt igaza. A fekete gömb bemutatta harmadik tulajdonságát, éspedig még aznap este. Az esetnek Karelin és Sumilov voltak a szemtanúi.

Sumilov a fiókintézet épületében lakott, és a két régi barát többször is bement a kerek terembe, hogy egy pillantást vessenek a gömbre, amely mozdulatlanul függött másfél méternyire a padlótól, ahol hagyták.

A világítást sohasem tompították a teremben. A rejtett világítótestek nappali fényt árasztottak. A sima és díszítés nélküli fehér falak fent a magasban áttetsző kupolában végződtek.

A padló matt, sápadt csontszínűre volt festve. A henger ajtajával szemben állványon pihent a figyelő kibernet, amelynek egyetlen szeme hidegen csillogott.

Karelin és Sumilov később visszaemlékezve a történtekre, arra a következtetésre jutottak, hogy a gömb nem magától lépett munkába, hanem ők hozták működésbe. Mégpedig beszélgetésükkel. Most is a bioáramok működtek közre.

Karelin és Sumilov tehát beléptek a terembe, s jó négyméternyire megálltak a gömbtől.

– Akkor sem érthetek veled egyet abban – folytatta Karelin a megkezdett beszélgetést –, hogy a gömbben agyimpulzusok feljegyzése van. A jövevények nem számíthattak arra, hogy a földi tudomány, technika és emberek fejlődése párhuzamosan halad bolygójuk fejlődésével. Előfordulhat, hogy mi, emberek sohasem leszünk képesek közvetlenül felfogni, tehát valaha meghallani azt, amit a gömb mond nekünk. Ha az a rendeltetése, hogy valamit közöljön, valamit elmondjon nekünk, akkor ez más módszerrel kell hogy történjen.

– Mégpedig? – kérdezte Sumilov.

– Mondjuk, akár látható képek közvetlen továbbításával.

– A világűrön keresztül?

– A nulla méret térségen keresztül. Abban nincs távolság. Az én időspirál-képletemből eredő következtetések megengedik ennek lehetőségét, márpedig azok a nulla térségre is vonatkoznak.

– Rádiókapcsolat?

– Nem. Inkább televíziókapcsolat. Ha sikerült találniuk az impulzusok továbbításához valami olyasmit, ami különbözik az elektromágneses hullámoktól, valami olyasmit, ami keresztül tud hatolni a nulla térségen.

– Tehát szerinted ez a gömb még televízió is?…

Ebben a pillanatban kigyulladt a gömb. Sem Karelin, sem Sumilov nem gondolt fényre. Ez egészen biztos. A gömb magától gyulladt ki. Aztán fénye letompult, keskeny sugárrá szűkült, amely fehér színűből zöld színűvé változott… megpörgött, s maga alatt a padlót koncentrikus körökkel világította meg.

ÉLNEK!

Hatalmas terem volt. Olyannyira nagy, hogy az alacsony, keskeny asztal, amely a közepén állt, egészen kicsinek tűnt, jóllehet a valóságban az asztal körül kényelmesen elfért volna legalább száz ember.

Az első benyomás az volt, hogy a teremnek nincs mennyezete, sem fala, csupán padlózata, amely sima, csillogó, mintha egyetlen darab ezüstös fémből öntötték volna. De mennyezete és falai is voltak, ám annyira áttetszőek, hogy szinte láthatatlanok.

Egyetlen ajtó sem látszott sehol.

Körös-körül terült el az óriási város.

A napsugarak keresztülhatoltak az épületeken és utcákon. A házak üvegszerűeknek tűntek, de a benne levők kívülről láthatatlanok maradtak. Ez a terem is, amely nyitottnak tűnt, a valóságban „el volt zárva” az idegen tekintetek elől.

Az egész lakónegyedeket átívelő, hatalmas, áttetsző és súlytalan hidakat alig lehetett észrevenni. A járművek és az emberek rajtuk mintha a levegőben közlekedtek volna. Az egymást keresztező főútvonalak több rétegben egymás fölött húzódtak.

Érthetetlen, hogy mi tartotta fenn ezt az egészet.

A város kísérteties voltát csupán a nagyon is reális emberi alakok és a számtalan különböző formájú és méretű, mindenféle színben pompázó földi és légi jármű bontotta meg. Az emberek ruházatán két szín: a fehér és a világoskék dominált.

Az élénk forgalom egyidejűleg több síkban zajlott. Az emberek fent és lent, egymás fölött és egymás alatt lépkedtek, utaztak vagy repültek. A város felső és alsó határát nem lehetett megkülönböztetni. A csaknem mélykék égen sárgás narancsszínű nap világított.

A keskeny asztalú terem valahol a középső síkban lehetett. A város alul és felül is látszott belőle. Közvetlenül az emberek feje fölött ívelt az egyik híd, de oly magasan, hogy a rajtuk haladó emberek törpéknek tűntek.

Az asztal végében, alacsony fotelekben nyolc ember ült.

Tagbaszakadt, magas emberek voltak. Mind a nyolc nagyon fiatalnak tűnt. Izmos alakjukat kihangsúlyozta a testhez tapadó öltözék.

Hófehér bőrük, a szájuk, a szemük körül és a vékony, hosszú ujjaik körme alatt alig észrevehető rózsaszín árnyalatú volt. Hegyes állú, hosszúkás arcuk és nagyon nagy, kerek szemük volt. A nagyon hosszú és keskeny szemöldök fölött hatalmas homlok domborodott, amely arcuknak csaknem a felét elfoglalta. Szemöldökükön kívül semmiféle szőrzet nem borította sem arcukat, sem fejüket.

Mind a nyolcan meglepően hasonlítottak egymásra, de az élesebb és figyelmesebb szem könnyen felfedezhette rajtuk az egyéni vonásokat. A hasonlóságot az okozta, hogy fejformájuk, homlok- és állvonaluk egyforma volt.

Valójában pedig semmiféle rokoni kapcsolat nem fűzte őket egymáshoz, és koruk is igencsak különböző volt. Halk, enyhén éneklő hangon beszélgettek.

A nyolc neves tudós véleményét a bolygó lakosainak túlnyomó többsége mindig helyeselte. Váratlanul jöttek össze, mert a távoli múltból üzenetet kaptak, amelyet azonnal meg kellett vitatni és sürgősen intézkedni.

– Meséld el még egyszer, hogyan történt – mondta egyikük egy másikhoz intézve szavait.

Nyelvük furcsának tűnt: mintha teljesen hiányoztak volna belőlük a magánhangzók. Érthetetlen, hogyan tudják kiejteni a szavakat mégis olyan lágyan, mintha éppen fordítva: csupa magánhangzókból állnának.

Az, akihez a kérdést intézték, hátradőlt a fotelben, és félig lehunyta szemét.

– Tévedés történt – mondta. – Szerencsére őseink mégsem merték felszámolni a véleményük szerint szükségtelen összeköttetési vonalat. Bölcs előrelátás. Kezdem az elején. – Aztán úgy folytatta, mintha mesét mesélne. – Réges-régen, azokban a sötét időkben, amikor bolygónk életét első ízben alakították át, a kapcsolatfelvétel első kezdeményezői – én a „türelmetlenek” csoportjának nevezném őket – elindultak, hogy egy másik bolygón elhelyezzék a nulla kamrákat. Hogy melyik bolygón? Ki tudja ezt ma már megmondani? Zavaros időkben fogtak hozzá munkájukhoz. Útjuk sokáig tartott. De ők azt hitték, hogy nincs és nem is lesz más útjuk. Elítélhetők-e ezért? A jövő távlatait mi ismerjük, de ők nem ismerték. Abban az időben nem tudták és nem is tudhatták előre látni a fejlődést. Felállították a kamrákat, és egyesítették a miénkkel, helyesebben azzal, amelyet a mi bolygónkon állítottak fel. Megvolt a kapcsolat, s vették az üzenetüket. Hogy honnan érkezett az üzenet, senki sem tudta. Nekik kellett volna megmondaniuk, amikor visszatérnek. De nem tértek vissza. Ott pusztultak-e el, vagy hazafelé az úton, nem tudjuk. A kamrák pedig ott maradtak. Az összeköttetés is fennmaradt közöttük. Hozzá kell tennem, hogy egyoldalú volt a kapcsolat. Eltelt sok idő. Őseink ismét fellelkesedtek. Érthető. Régi álom: az észkapcsolat. Számunkra! Négyen, akiknek nevére még ma is jól emlékeznek az emberek, útra keltek. Ennek az útnak nem volt sem terjedelme, sem ideje. Számtalan nemzedék hitte, hogy elpusztultak. Senki nem tudja, hová mentek, hol, a világegyetem mely pontján állnak a kamrák. Mi sem tudjuk…

A tudós elhallgatott. Éles redő húzódott magas homlokán. Állát kezére támasztotta, s úgy tűnt, mélyen elgondolkodott valamin. Néhány perc múlva ismét megszólalt:

– Ebben az épületben, ahol most tartózkodunk, áll a régi kamra. Ugyanazon a helyen, ahonnan őseink elindultak. Épek még a régi műszerek és automaták is. Primitív technika, de akkor sem lesz könnyű működésbe hozni. Más választásunk pedig nincs, jóllehet már elszoktunk az effajta készülékektől, és bármilyen furcsán hangzik is, ez a muzeális technika túlságosan bonyolult a mi számunkra. Csodálatos, hogy őseink odáig eljutottak, hogy elindíthatták embereiket a nulla úton, de nem tudták biztosítani a kétoldalú összeköttetést. A készülék működésbe lépése viszont azt jelenti, hogy a négy férfi, akiket holtaknak hittek, él. Élnek! – A tudós kiegyenesedett, és kerekre tágult világosszürke szemében diadal és öröm csillogott. – Élnek!

– Tehát a nulla időautomatát használták – jegyezte meg valaki a nyolc tudós közül. – De miért távoztak egy idegen bolygó jövőjébe?

– Csak egy lehet a magyarázata. Nem volt lehetőségük a visszatérésre. A közelmúltban magam vizsgáltam meg a kamra régi műszaki rajzait. Sok hiányossága van. Az egyik éppen az, hogy a nulla csatorna önkényesen bezárulhat. Alighanem így is történt.

– Sietnünk kell.

– Mindössze néhány óra telt el. Nem sok időt vett el az üzenetvétel és a mentők kiválasztása. Ezek ti voltatok. Egynémely intézkedést én is tettem, amint tudomást szereztem a dologról.

– Most mit tegyünk?

– Veszélyben is lehetnek!

– Egy percig sem tétovázhatunk!

Hangjukban izgalom, aggodalom csengett.

Négy ember segítséget kér! A négy ős, akik az ősvilágban vannak „eltemetve”, él, és összeköttetést keres szülőbolygójával!

Az, aki a múltról mesélt, aki a jelek szerint magára vállalta az irányítást, megőrizte zavartalan nyugalmát.

– Sietni, de nem elsietni – mondta. – Sietni szükséges, de elsietni nem szabad a dolgot. Aligha fenyegeti őket veszedelem. Befejezték jövőbe tartó útjukat, s most ott vannak, ahol lenni akartak. Mi csak akkor léphetünk akcióba, amikor megérkeznek a kamra gépezetéhez szükséges energiaforrások. Gyors tempóban készítik őket, a régi minták alapján. Hamarosan itt lesznek. Egyelőre pedig gondoljuk meg és határozzuk el, hogy mit és hogyan üzenünk. Ez korántsem egyszerű. Túlságosan messze vagyunk az ő tudományuktól és koruktól. Lelkiismeretes pontosság az ő koruk tudományos színvonalán – erre van szükségünk. Különben nem értenek meg bennünket.

– Mi sehogyan sem tudnánk eljutni hozzájuk?

– A bolygó galaktikai koordinátáit kellene ismernünk ahhoz, hogy használhassuk őket. Márpedig nem ismerjük. Nem tudjuk, merre lehet az a bolygó! Csupán egyvalamit állíthatunk bizton: a bolygó a mi galaktikánkban van. Lehet, hogy a szélén. De ez édeskevés!

A nyolc tudós elgondolkodott. Feladatuk világos, de ettől még nem lett könnyebb. Nem oly egyszerű dolog beszélni a távoli ősökkel a műszaki rajzok nyelvén! A vezető hirtelen felkapta fejét. Aztán így szólt:

– Az energiakészülékek megérkeztek. Menjünk le.

A nyolc tudós felállt.

– Még semmit sem határoztunk – mondta egyikük.

– Majd a helyszínen!

Az élen haladó megállt egy ajtó előtt; első volt, amellyel szembetalálkoztak útjukon. Az ajtó magától kinyílott, mintha a falba süllyedt volna. Keskeny folyosóra kerültek, falai, padlója és mennyezete sötét és átlátszatlan volt. A város, amely az előbb minden helyiségből látszott, eltűnt a szemük elől.

A folyosó végében ismét ajtó állta el útjukat, amely ugyanúgy nyílt ki, mint az első. Egy kerek, tíz méter átmérőjű terembe kerültek; ez teljesen fémből készült, ablakai nem voltak, és üres volt, ha nem számítjuk a hengert, amely a szoba közepén állt, és a helyiség tartozékának látszott. A henger ovális ajtaja zárva volt.

Szemben a bejárattal, a falon két sorban helyezkedett el a számtalan műszer és valamiféle ormótlan automaták. Néhány ember sürgölődött a műszerek mellett. Amint a nyolc tudós belépett, egyikük megfordult.

– Az energiaforrások – mondta – a szomszédos helyiségben vannak. Azt sem tudom, hogyan nevezzem ezeket a gépeket.

A főnök némán bólintott. A hengerhez lépett, és lenyomta az ovális ajtó melletti kis gombot. Különböző időközönként háromszor. Az ajtó kinyílott.

A többi hét tudós kíváncsian nézett be a henger belsejébe. Alighanem először jártak itt, ebben a helyiségben, amely a régmúltból maradt fenn.

Csupán az ajtón beszüremlő külső fény világította meg a henger belsejét. Négy keskeny ágy állt ott, minden ágynemű nélkül. Fent a magasban, nem tudni, min, függött a fekete gömb. A főnök a gömbre mutatott.

– Ez volna – mondta – az a híradástechnikai készülék. Pontos mása ott van, ahol őseink tartózkodnak e pillanatban. Ez az egyetlen híradástechnikai eszköz, amellett egyoldalú, ahogy azt már említettem. Irányítása a szomszédos helyiségből történik.

– Ki vezeti az adást?

– Én – felelte a főnök –, de hogy mit és hogyan közöljünk, hogy megértsenek bennünket, ezt itt kell eldöntenünk.

– Hátha tévedtünk? – kérdezte váratlanul valaki a nyolc tudós közül.

Mindnyájan feléje fordultak.

– Hol a garancia, hogy a gömb a négy ős akaratából adta le a jelzést? Lehet, hogy az idegen bolygó lakosainak a műve. A kezükbe kerülhetett a gömb.

– Egyáltalán nem. A gömb a kamrában van, s abba senki nem hatolhat be a négy ős tudta nélkül.

– Csak egy gömbjük van?

– Erről nincs tudomásunk. Alighanem csak egy.

– De ha mégis?…

– Abban az esetben – felelte a főnök – próbálkozásunk kudarcra van ítélve. A gömb nem veszi üzenetünket. Itt megint csak arról van szó, hogy a technika elemei különböznek egymástól, ami furcsa a számunkra. A gömböt mechanikai, kézi alkalmatosság révén lehet állítani vételre, s azt a négy ősön kívül senki sem ismerheti.