XXII. FEJEZET: MR. CROOKE GYÓGYSZERÉSZETE

 

MIKOR A FELMAGASZTALT Hibbs ismét felkereste a másodállásban misztikus és kriminológus Crooke üzletét, úgy találta, az üzlet- helyiséget látványosan, sőt döbbenetesen megnagyobbították keleti stílusú faldíszítésekkel. Tulajdonképpen még azt sem lett volna túlzás állítani, hogy Mr. Crooke boltja elfoglalta a West End egyik puccos utcájának egész oldalát: a másikon középületek dísztelen homlokzatai váltották egymást. Nem lenne elhamarkodott kijelenteni, hogy közel s távol Mr. Crooke volt az egyetlen boltos. Viszont továbbra is kiszolgált, és udvariasan sietett vásárlójához a megszokott gyógyszerrel. Sajnálatos módon ilyen vagy amolyan okból a történelem túlságosan is mohón várta már, hogy ezzel a bolttal kapcsolatban megismételhesse önmagát. Miután váltott néhány, de annál nyugtatóbb hatású szót a gyógyszerésszel (a vitriolról és az emberi kedélyre gyakorolt hatásáról), Mr. Hibbs megtapasztalhatta a heves bosszúság élményét, ahogy legkedvesebb barátja, Mr. Joseph Leveson is belépett a felkapott áruházba. Csakhogy Leveson bosszúsága olyan heves volt, hogy Hibbset a legkisebb mértékben sem vette észre miatta.

- Hát - mondta, ahogy megtorpant a bolt közepén - ez aztán átkozott egy eset!

A diplomata egyik sorscsapása, hogy soha nem engedheti meg magának sem azt, hogy tudjon, sem azt, hogy ne tudjon. Ezért aztán Hibbs komor bölcsességgel nézett maga elé, és ajkát összeszorítva azt mondta:

- Általában gondolod?

- Erre a cégérekkel kapcsolatos, véget érni nem akaró esetre gondolok - közölte türelmetlenül Leveson. - Lord Ivywood külön emiatt jött fel a rossz lábával, hogy egy aprócska, ellenszavazat nélkül átmenő törvénnyel intézze el a házban, ami kimondja, hogy a cégér magában nem elég, ha az ital nincs már három napja az adott helyen.

- Ó, de hát az efféle dolgokat meg lehet oldani - halkította le a hangját Hibbs ünnepélyesen, mint aki a beavatottak közé tartozik. - Nem tudtad?

- Persze, hogy meg lehet - mondta a másik ugyanazzal a kissé epés hangsúllyal. - Meg is tették. De az láthatóan eszedbe sem jutott, ahogy őlordságának sem, hogy van egy gyenge pontja annak, ha csöndben fogadnak el törvényeket, mielőtt még népszerűtlenek lesznek. Megfordult már a fejedben, hogy ha egy törvényről túlságosan is hallgatnak, nehogy ellenszavazattal éljen ellene bárki is, akkor ahhoz is túlságosan hallgattak róla, hogy bárki betartsa? Nem olyan egyszerű eltitkolni a nagy formátumú politikusok elől úgy, hogy ne álljon fel annak a kockázata, az egyszerű rendőr se hallott még róla.

- De hát ilyesmi a dolgok természetéből eredően csak nem fordul elő!?

- Az Isten szerelmére, dehogynem! - fohászkodott J. Leveson egy kevésbé panteisztikus hatalomhoz.

Elővett a zsebéből egy kis paksamétát - jobbára olcsó, helyi újságok lapjait, bár akadt közöttük levél és távirat is - , és kihajtogatta.

- Ezt hallgasd meg! „Különös eset történt tegnap reggel Surreyben, Poltwell falujában. Mr. Whiteman pékségét egyszerre körülvette a helyi lakosság kétes hírű elemekből álló része, és egyértelműen azt követelték, hogy kenyér helyett sörrel szolgálják ki őket. Igényüket a bolt előtt felállított, díszítő jellegű tárgyra alapozták, amelyről azt állították, hogy a törvény hatálya alá eső cégér." Tessék, látja, még csak nem is hallottak az új törvényről! És mit szól ehhez, a Clapton Conservatorból? „Tegnap világosan megmutatkozott, a szocialisták micsoda megvetéssel viseltetnek a törvények iránt, amikor tömeg verődött össze valamilyen deszkából készült és Mr. Dugdale méteráruboltja előtt felállított jelvény körül, majd nem volt hajlandó feloszlani, noha tájékoztatták, hogy ez a cselekedete törvényellenes. Az elégedetlenkedők végül csatlakoztak a deszkajelvényt követő felvonuláshoz." És ezzel mit kezd? „Stop Press News. Egy pimlicói gyógyszerészt nagy tömeg rohant meg sört követelve és azt állítva, hogy kötelessége ezt biztosítani. A gyógyszerész természetesen tisztában volt a sérthetetlenségével ebben az ügyben, különösen az új törvény szerint, ám a cégér jelentőségének ódon elképzelése láthatóan még mindig él a népesség körében, és bizonyos mértékig a rendőrséget is tétlenségre kárhoztatja." Na ehhez mit szólsz? Hát nem olyan világos, mint a nap, hogy ez a vándorló kocsma egy nappal előttünk jár, ahogy az efféle hazugságoknál szokás?

Diplomatikus csönd fogadta kifakadását.

- Szóval - kérdezte a még mindig haragos Leveson a még mindig habozó Hibbstől. - Mit szólsz ehhez az egészhez?

Aki nem ismeri túlságosan a modern elmék számára létfontosságú relativitást, talán azt képzelhetné, hogy Mr. Hibbs nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Bárhogy is legyen, a magyarázatát, esetleg képtelenségét a magyarázatadásra hamarosan viszonylag egyszerű próbatétel elé állították, mivel történetesen Lord Ivywood lépett be Mr. Crooke boltjába.

- Jó napot kívánok, uraim! - nézett rájuk olyan arckifejezéssel, amelyet mind a ketten zavarba ejtőnek, sőt egy kissé nyugtalanítónak találtak. - Jó napot kívánok, Mr. Crooke! Híres látogatót hoztam magához. - És bemutatta a mosolygó Misziszrát. A próféta viszonylag egyszerű ruhát öltött ma reggel: csupán némi bíbor, narancssárga és hasonló volt benne; azonban ráncos arcán állandósult az ünnepélyes kifejezés.

- Az Üdi halad - szólalt meg. - Az Üdi mindenhol halad előre. Maguk is hallották őlordsága szeepseeges beszeedeet?

- Számos beszédet hallottam már, amelyikre illik ez a jelző - mondta választékosan Hibbs.

- A próféta arra gondolt, amelyiket a szavazócédula- változtatási törvénynél mondtam el - szólalt meg szórakozottan Ivywood. - Az állam irányításának egyszeregyeként látom annak a felismerését, hogy a nagy keleti brit birodalom egyetlen szervezetet alkosson a nyugatival. Nézzék csak meg az egyetemeinket a mohamedán diákjaikkal! Hamarosan ők alkotják a többséget. Felmerül most a kérdés - folytatta még halkabban - y vajon képviseleti kormányzással kellene vezetni ezt az országot? Mint azt maguk is tudják, nem teszek úgy, mintha hinnék a demokráciában, de kifejezetten és erőteljesen nyugtalanítónak és kiszámíthatatlannak tartom a képviseleti kormányzás felszámolását. Ha a muszlim Nagy- Britanniának is képviseleti kormányzást kívánunk adni, nem szabad elkövetnünk azt a hibát, amit a hinduk és a katonaság esetében... ami a lázadáshoz vezetett. Nem szabad azt várnunk tőlük, hogy keresztet írjanak a szavazócédulára, mert bár ez kis dolognak tűnik, mégis sértő lehet a számukra. Ezért indítványoztam ezt a kis törvényt, hogy választhassanak a régimódi kereszt és a félholdnak megfelelő, felfelé ívelt jel között... és mivel ezt valamivel egyszerűbb leírni, ezért meggyőződésem, hogy hamarosan széles körben használják majd.

- Ídi váltja fel a kicsi, könnű, edszerű, göndör jel a neheez, eeles, keetszerre elkeeszülő, minden iránba szúró jelet - közölte sugározva az öreg török. - Sokkal higieenikusabb. Mert azt tudniuk kell, ees a mi jó ees, bölcs dódszereeszünk el is mondja, hodi a szaraceen, az arab ees a török orvosok voltak a legelsők, ees ők tanítottak meg minden gyógyászatot a frank területek barbárainak. Vadis a legmodernebb, legdivatosabb orvoslások közül sok keletről ered.

- Ez tényleg igaz - közölte Crooke meglehetősen rejtélyes és közönyös hangon. - Ott van az areninnak nevezett por, amelyet nemrégiben olyan népszerűvé tett Mr. Boze vagy újabban Lord Helvellyn, aki először madarakon próbálta ki: egyszerű sivatagi homokból áll. Arecep- teken olvasható Cannabis indiensis nem más, mint amit jókedvű ázsiai szomszédaink jóval lendületesebb módon „bang"- nak neveznek.

- Ídi... udanekkeeppen - mondta Misziszra, és hipnotizőr módjára integetett csillapítólag barna kezével - , udanezen a módon a kereszt leírása is hi... gieenikus. A kereszt leírása nem hi... gieenikus. A feelhold kis hullám, akár edi leveel, akár edi kicsi, felkunkorodó leveel. - Keze igazi művészi lelkesedéssel lendült az új török falfestés ugrándozó ívei irányába. Ivywood hozta ezt divatba a felkapott üzletekben. - De amikor az ember keresztet keeszít, akkor először kell edi vonalat írnia ídi - és barna kezével vízszintesen végigsöpört a levegőben - , aztán vissza kell mennie, ees húznia edi másik vonalat is, ídi - és felfelé intett, úgy, mintha egy fenyőfát lenne kénytelen felemelni. - Aztán pedig igen nádon rosszul lesz.

- Ami azt illeti, Mr. Crooke - kezdte a maga udvarias módján Ivywood - , azért hoztam el a prófétát, hogy a legfőbb tekintéllyel beszéljen, méghozzá épp abban a témában, amiről az előbb ejtett szót: a hasis, vagyis az indiai kender használatáról. Nem hagy nyugodni a kérdés, vajon ezekre a keleti eredetű serkentőkre és nyugtatókra is érvényes legyen- e az általános tilalom, amelyet a közönséges bódítószerekre próbálunk meg kimondani. Na persze mindenki hallott a szörnyű és érzéki látomásokról meg arról az őrületről, amit az asszaszinoknak meg a Hegyi Öregnek tulajdonítanak. Azonban nyilvánvalóan erősen számításba kell vennünk a határtalan kereszténységpárti elfogultságot, amivel ezeknek a keleti törzseknek a történetét szokás kezelni ebben az országban. Maga is azt mondaná, hogy a hasisnak különösen rossz a hatása? - fordult először a prófétához. - Először mecseteket látni - kezdte teljesen nyíltan a látnók soksok mecsetet... meeg több mecsetet... edre magasabb és magasabb mecseteket, amíg veegül feleernek egeeszen a holdig, ees a nádon magasan leevő mecsetben rettenetes hangot hallani, amint müezzinkeent kiált. Azt hiszi az ember, hodi az Allah. Aztán feleseegeket látni... sok- sok feleseeget... sokkal többet, mint amenni van az embernek. Aztán újra meg újra alábukik valami nadi rósaszín ees bíbor tengerbe... ami meeg mindig feleseegekből áll. Aztán elalszik. Een csak edszer használtam - fejezte be visszafogottan.

- Maga mit gondol a hasisról, Mr. Crooke? - érdeklődött elgondolkodva Ivywood.

- Szerintem mind a két vége kender - felelte a gyógyszerész.

- Attól tartok, nem egészen értem, mit szeretne mondani.

- Kenderből készült ital, gyilkosság, és kenderből készült kötél. Ezt tapasztaltam Indiában - mondta Mr. Crooke.

- Igaz, ami igaz - mondta még jobban eltűnődve Ivywood - , hogy eredetét tekintve semmilyen szempontból sem számít muszlimnak. Ez mindig felvetül az asszaszinokkal szemben. Na és persze - tette hozzá olyan keresetlenséggel, amiben volt valami nemes - a kapcsolatuk Szent Lajossal meglehetősen hiteltelenné teszi őket.

Némi szünet után Crooke- ra pillantott.

- Ezek szerint alapvetően nem ilyesmit árul?

- Nem, őlordsága, alapvetően nem ilyesmit árulok - felelte a gyógyszerész. Továbbá állhatatosan is nézett, és fiatalon öreg arcán hieroglifák voltak a ráncok.

- Az Üdi halad! Az Üdi mindenhol halad! - kiáltotta Misziszra, és széttárta karját, ezzel enyhített a pillanatnyi feszültségen, holott egyáltalán nem volt tudatában a meglétének. - A feelhold higieenikus sarlója hamarosan átveszi a maguk plusz jeleenek a helyeet. A rövid szótagjaik jelöleeseere már most is használják a maguk daktikusában, ami keetseegkívül keleti eredetű. Látták az új játeekot?

Annyira váratlanul mondta ezt, hogy mindenki felé fordult, és látta, amint bíbor ruhájából az egyik nagy játékboltból származó, élénk színű, csillogó szerkezetet vesz elő. Ahogy szemügyre vették, kiderült vörös és sárga keretben lévő kék palatábla: számos mezőt jelöltek ki rajta, körülbelül tizenhét különböző palavesszővel és nagy adag nyomtatott szabállyal, amelyen az állt, hogy nemrégiben hozták be a távoli keletről, a neve pedig karika és félhold.

Különös módon Lord Ivywood a maga minden lelkesedésével szinte már bosszúsnak tűnt ennek az ázsiai felfedezésnek a felbukkanása miatt, leginkább azért, mert tényleg szeretett volna olyan szigorú pillantást vetni Mr. Crooke- ra, amilyennel az nézett rá.

Hibbs megfontoltan köhintett, és így szólt:

- Természetesen az összes dolgunk keletről származik és... - itt elhallgatott, mivel egyszerre nem jutott eszébe semmi más, csak a curry, amihez nagyon is helyesen igencsak ragaszkodott. Aztán felmerült benne a kereszténység, és azt is megemlítette. - Minden, ami keletről érkezik, jó, természetesen - zárta le könnyed mindentudással.

 

 

Mindazok, akik későbbi korokban, más divathullámokban élve nem értették, Misziszrának hogyan sikerült egyáltalán bármilyen befolyást szereznie olyan emberek fölött, mint Lord Ivywood, kihagyták a számításból két alkotóelemét, amelyek kifejezetten vonzóak, mindenekelőtt más emberek szemében. Az egyik, hogy egyszerűen nem létezett semmilyen téma sem, amivel kapcsolatban a kis török ne tudott volna azonnal előállni valamilyen elmélettel. A másik, hogy hiába érték egymást az elméletek, mindenkor következetesek voltak. Soha nem fordult elő, hogy akár egyetlen logikátlan dicséretet is elfogadjon.

- Maga teeved - közölte komolyan Hibbsszel mert azt mondja, minden, ami keletről eerkezik, jó. Ott van a keleti szeel. Nem kedvelem. Nem jó. Nádon is úgy gondolom, hodi mindazt a melegseeget, mindazt a gazdagságot, a színeket, a verseket ees a vallásosságot, amit a Kelet- nek kellett volna adnia maguknak, teljesen veeletlenül, de annál alaposabban megmeergezte ez a keleti szeel. Amikor a prófeeta zöld zászlaját látják, nem a nári zöld mező jut az eszükbe, hanem a tengerük teeli hulláma, mert az jár a fejükben, hodi a keleti szeel fújja. Amikor holdarcú hurikról olvasnak, nem a mi narancsholdunkra gondolnak, hanem a maguk hógolyóholdjára...

Itt új hang kapcsolódott be a beszélgetésbe. Habár nem lehetett tökéletesen érteni, amit mond, valami ilyesmivel járulhatott hozzá:

- Némám! Mért kék várnom egy kis zsidóra háziköntösbe'? A kis háziköntösös zsidóknak megvan a maguk itala, ahogy nekünk is megvan a mienké. Keserűt, 'sasszony!

A beszélő - vakolással foglalkozó, jó erőben lévő férfi - körülnézett, úgy kereste az ilyen udvariasan megszólított hajadon nőszemélyt, és őszintén meghökkenni látszott, hogy sehol sem látja.

Ivywood azzal a kővé vált arckifejezéssel nézett rá, amelyre testalkata folytán annyira hatékonyan volt képes. De J. Leveson titkár semmilyen efféle kővé változási képességgel nem rendelkezett. Lelkében felmerült az a kegyetlen este és a vörös mészárlás, amikor először szálltak szembe egymással a hajó és ő: amikor felfedezte, hogy a szegények emberi lények, éppen ezért viszonylag rövid időközön belül udvariasak és durvák. Látta, hogy két másik áll a vakoló mögött, és az egyikük épp visszafogottságra intette, ami baljóslatú jel. Aztán felemelte tekintetét, és meglátott valamit, ami rosszabb volt minden előjelnél.

Az üzlet üvegkirakata előtt arcok felhője gyülekezett. Mivel az utcára lassanként éjszaka telepedett, és a kivilágított üzletből a folyadékkal teli, nagy gömböket rubin meg ametiszt tűzzel felruházó, szemkápráztató fény miatt nem lehetett egyértelműen kivenni őket. Az első sorban lévők nekinyomták elfehéredett orrukat az üvegnek, a legtávolabbiak pedig közelebb voltak annál, ahogy Mr. Leveson szerette volna látni őket. Továbbá megpillantott még valamit magasodni a bolt előtt: felállított pózna és négyszögletes deszkatábla alakját. Nem tudta megállapítani, mi van a táblán. Nem is volt szüksége rá.

Aki látta már Lord Ivywoodot ilyen pillanatokban, megértette, fagyott arca és különös tantételei ellenére miért emelkedett ki olyan magasra korának történelméből. Nelsonnal és a nagy hősök többségével ellentétben nem ismerte a félelmet. Ennek következtében a félelem soha nem vehetett erőt rajta: hűvösen, összeszedetten viselkedett olyankor, amikor mások - még ha a lelki nyugalmukat nem is - elvesztették a fejüket.

- Nem kívánom elleplezni maguk elől, uraim - szólalt meg hogy számítottam erre. Azt sem kívánom eltitkolni, hogy egészen addig raboltam Mr. Crooke idejét, amíg ez be nem következett. Távolról sem szeretném, ha kizárnánk a tömeget: inkább azt tanácsolom, hogy remek lenne, ha Mr. Crooke fogadná őket az üzletében. Szeretném a lehető leghamarabb, a lehető legnagyobb hallgatóság előtt elmondani, hogy a törvény megváltozott, és ez a vándorló kocsmával kapcsolatos oktalanság véget ért. Jöjjenek csak be mindnyájan! Jöjjenek és figyeljenek!

- Köszönnyük - mondta egy férfi, aki valamilyen kapcsolatban állt az autóbuszokkal, és a vakoló mögött érkezett.

- Köszönjük, 'ram - szólalt meg a közvetlenül a nyomában betoppanó, gyors eszű kis órás Croydonból.

- Kösz - így a meglehetősen zilált felvonulás következő tagja, egy meglehetősen zilált irodista Camberwellből.

- Köszönöm - mondta Mr. Dorian Wimpole, kezében egy nagy, kerek sajttal.

- Köszönjük - zengte Dalroy kapitány, kezében egy nagy hordó rummal.

- Nagyon szépen köszönjük - szólt Mr. Humphrey Pump, kezében a Vén hajó cégérével.

Attól tartok, a tárgyi hűség kedvéért el kell mondani, hogy az utánuk érkezők tömege semmilyen módon nem adott hangot hálájának. Ám mialatt annyira megtöltötték az üzletet, hogy talpalatnyi hely sem maradt, Leveson felemelte borús tekintetét, és csak nézte a baljós előjelet. Mert bár rengeteg ember gyűlt össze a boltban, úgy tűnt, semmivel sem csökkent az ablakon át beleskelődők száma.

- Uraim - kezdte Ivywood - , egyszer minden tréfának vége. Ez pedig már olyan sokáig elhúzódott, hogy komolynak is tekinthetnénk, s talán már lehetetlenség lenne helyreigazítani a közvéleményt, elmagyarázni a törvénytisztelő állampolgároknak a rendelkezések valódi értelmét, ha nem sikerült volna találkoznom egy ilyen központi helyen egy ilyen minden szempontból mindent képviselő gyülekezettel. Beszédem céljához nem illeszkedne, ha jelezném, mi a véleményem Dalroy kapitánynak és barátainak az elmúlt néhány hétben űzött tréfájáról. Azonban úgy vélem, maga a kapitány is elismeri, hogy nem tréfálok.

- Szívvel- lélekkel - közölte Patrick szokatlanul komoly, sőt szomorú hangon. Majd egy sóhaj kíséretében hozzátette:- Ahogy maga is mondta, a tréfám itt befejeződik.

- Az a deszkacégér - mutatott Ivywood a furcsa, kék hajóra - felhasogatható tűzifának. Többé nem hívja ördögi táncba a jóravaló polgárokat. Egyszer s mindenkorra legyen ez világos, mielőtt még egy rendőrtől, esetleg a foglároktól kénytelenek megtanulni. Új törvény van érvényben. A cégér semmit nem jelöl. Pontosan ugyanannyira lehet alkoholt venni és eladni ott, ahol ez áll az épület előtt, mint ott, ahol egy kandeláber.

- Asztat akarja monnani, kormányzó úr - szólalt meg a vakoló, és a széles arcán felderengő értelmet fájdalmas volt látni - , hogy nem kaphatok egy pohárka gyomorkeserűt?

- Nem kér inkább egy pohár rumot? - kérdezte Patrick.

- Dalroy kapitány - szólalt meg Lord Ivywood ha csak egyelten cseppnyit is ad abból a hordóból ennek az embernek, megszegi a törvényt, és a börtönben fog éjszakázni.

- Egészen biztos ebben? - kérdezte Dalroy, hangjában különös sóvárgással. - El is szökhetek.

- Egészen biztos vagyok benne. A cél eléréséhez szükséges minden eszközzel felhatalmaztam a rendőrséget, ahogy hamarosan maga is megtapasztalhatja. Komolyan gondolom, hogy ez az ügy ma este itt véget ér.

- Ha megtalálom azt a rendőrt, aki aszongya, hogy mostan ihatok egyet, nyakkendőt csinálok a sapkájából, úgy éljek - közölte a vakoló.

- Mé' nem ismerheti az ember a törvényt?

- Nincs joguk csak úgy, a sötétben megváltoztatni - mondta az órás.

- Tetves egy új törvény!

- Mi az új törvény? - kérdezte az irodista.

- A nemrégiben meghozott rendeletbe beszúrt szöveg szerint - kezdte Lord Ivywood a hódítók hűvös nyugalmával - alkoholt még törvényben engedélyezett cégér mellett sem lehet árusítani, kivéve akkor, ha legalább három napja tárolnak alkoholtartalmú italt az üzlethelyiségben. Dalroy kapitány, azt hiszem, a maga hordóját nem tárolták három napon át ebben az üzlethelyiségben. Utasítom, hogy zárja le és vigye el.

- Hogyne - mondta ártatlanul Patrick - , a legjobb megoldás az lenne, ha megvárnánk, amíg eltöltene három napot ebben az üzlethelyiségben. Addig is jobban megismerhetnénk egymást. - Azzal jóindulatúan körbepillantott az egyre gyarapodó sokaságon.

- Semmi ilyesmit nem fog tenni - jelentette ki váratlanul keményen őlordsága.

- Hát - felelte Patrick fáradtan - , most, hogy jobban meggondolom, inkább mégsem. Iszom egy pohárral, aztán jófiú módjára elmegyek aludni.

- A csendőrök pedig letartóztatják! - mennydörögte Ivywood.

- Ej, hát magának semmi sem felel meg - mondta meglepett arccal Dalroy. - Azonban nagyon köszönöm, hogy ilyen világosan elmagyarázta az új törvényt... „kivéve akkor, ha legalább három napja tárolnak alkoholtartalmú italt az üzlethelyiségben"... Mostantól nem felejtem el. Maga mindig olyan világosan tudja elmagyarázni az efféle dolgokat. Csupán egyetlen jogi banánhéjat hagyott maga után. A csendőrök nem fognak letartóztatni.

- Ugyan miért nem? - kérdezte a szenvedélytől falfehér nemes.

- Mert - rikkantotta Dalroy, és hangja a roham előtti magányos trombitaszóként zendült - , mert nem szegem meg a törvényt. Merthogy bizony tároltak alkoholtartalmú italt három napja ebben az üzlethelyiségben. Megvan az már három hónap is. Mivel ez nem egyéb, mint egy egyszerű csapszék, Philip Ivywood. Mert az a férfi, ott a pult mögött, abból él, hogy töményt árusít az összes gyáva, képmutató alaknak, aki elég gazdag ahhoz, hogy lefizessen egy rossz orvost.

Azzal váratlanul a Hibbs és Leveson mellett a pulton álló gyógyszeres üvegcsére mutatott.

- Mit iszik az az ember? - kérdezte.

Hibbs sietve kapott az üvege után, ám a felháborodott órás hamarabb markolta fel, és egy hajtásra kiitta a tartalmát.

- Skotchot - felelte, és apró darabokra törte az üveget a padlón.

- De hogy igazad van! - bömbölte a vakoló, és egy- egy nagy gyógyszeres palackot kapott a kezébe. - Hát akkor most csapunk egy kis murit. Mi van ott fenn, abba' a nagy vörös tálba? Lefogadom, hogy portói. Kapd le, Bill!

Ivywood Crooke- hoz fordult, és márványajkát alig mozdítva azt mondta:

- Ez hazugság.

- Ez az igazság - felelte Crooke ugyanolyan állhatatosan viszonozva a tekintetét. - Maga szerint talán maga alkotta a világot, hogy ilyen könnyedén átformálhassa?

- A világot rosszul alkották meg - közölte Philip rettentő hangon. - Én pedig igenis teljesen átformázom majd.

Alig fejezte be, és az üzlet kirakatüvege bedőlt, majd darabokra törött. A holdat idéző, színes tálak között nagy pusztulás zajlott le, akárha a mennyei kristály szférái is meghasadtak volna istenkáromlása hallatán. A betört kirakaton át behallatszott az elemeknél is borzalmasabb, zavaros nyelv üvöltése, az ordítás, amelyet végül a süket királyok is meghallottak: az emberiség rettenetes hangja. A Crooke kirakatüvegével szegélyezett, hosszú, felkapott utcán végig csörömpölést lehetett hallani a tömeg kiáltozása közepette. Arany és bíbor szőlőnedű folyói áradtak ki a kövezetre.

- Kifelé! - kiáltotta Dalroy, és kezében a cégérrel, nyomában a vadul ugató Tutujkával szaladt is az üzletből, míg Dorian a sajttal és Humphrey a hordócskával úgy igyekeztek utána, ahogy csak tellett tőlük.

- Jó éjszakát, őlordsága!

 

Gyűlésünknek újabb otthont

A tamworthi várad adjon.

 

Jöjjenek csak, barátaim, csak szépen, sorban! Ne pazarolják az idejüket azzal, hogy más ingatlanát rombolják! Most mindnyájan felkerekedünk.

- Hová megyünk? - kérdezte a vakoló.

- Mind elmegyünk a parlamentbe - felelte a kapitány, ahogy a tömeg élére állt.

A felvonulók megtettek két- három saroknyit, és a következő hosszú utca végén a sokaság végében lépdelő Dorian Wimpole ismét megpillantotta a Szent István szürke küklopsztornyát egyetlen, arany szemével, épp úgy, ahogy aznap éjjel látta az egyszerre nyugodt és vulkánként fortyogó, fakó alkonyatban, amikor az alvás és egy barátja is csúfot űzött belőle. Majdnem ugyanolyan messze, a vonulók élén, ott láthatta a cégért a hajóval meg a kereszttel, amint transzparens módjára halad előttük, miközben valaki erős hangon azt énekli:

 

S férfi a férfi: haza ki megy?

Vész harangja szól! Haza ki megy?

Búcsút kiált... Kié a győzelem?

Kié a Szabadság? Haza ki megy?

 

XXIII. FEJEZET: AZ IVYWOOD- ELLENES MENET

 

VIHAROS LÉLEK, a szabadság sasmadara, amely a tömegben váratlanul feltámadó heve néhány évszázados külhoni utazás után, amikor gyakorta telepedett meg más fővárosokon, most alászállt Londonra. Soha nem lehetséges megállapítani a pontos pillanatot, a hangulatváltozást, amivel igazán elválik egymástól az, amikor rosszabb a veszély, mint a tűrés, és az, amikor rosszabb a tűrés, mint a veszély. A tényleges kirobbanásnak általában van valamilyen jelképes, művészi, vagy - néhány ember megfogalmazásában - valószínűtlen oka. Valaki elsüt egy pisztolyt, esetleg népszerűtlen egyenruhában jelenik meg, vagy nagy hangon olyan botrányról beszél, amiről egyetlen szó sem esik a sajtóban. Valaki leveszi a kalapját, vagy éppen nem veszi le a kalapját, és még nincs éjfél, mire teljesen kifosztották a várost. Amikor a felkelés egyre gyarapodó létszámú serege bezúzott egy egész utcára valót Mr. Crooke, a gyógyszerész üzleteinek kirakatából, majd elindult a parlament, a londoni Tower és a tengerhez vezető út felé, akkor a szenespincéjükben bujkáló szociológusok - abban a mindent sokkal világosabbá tevő sötétségben - számos anyagi és szellemi okokat felsoroló magyarázatot tudnak adni az emberi lelkekben dúló efféle viharokra, ám nem akad ezek között egy sem, amelyik elég jó lenne. Nyilvánvalóan jó adag puszta részegség volt mindebben, amikor Aszklépiosz vedreit és kelyheit maguknak követelték, mint amik Dionüszosz tulajdonát képezik, és sokan, akik üvöltve vonultak végig az említett úton, egyszerűen tele voltak testes borokkal és likőrökkel, amelyeket jóval kényelmesebben és halkabban szokás elfogyasztani egy citybeli fogadáson vagy a West End valamelyik éttermében. Csakhogy nem egy közülük hússzor is merev részegre itta már magát, anélkül hogy a lázadás legkisebb gondolata is felmerült volna a fejében - nem lehet a materiális magyarázatot még annyira se kitágítani, hogy akár csak egyetlen sarkát is lefedje az

esetnek. Sokkal általánosabb volt a Crooke gazdag ügyfeleinek aljasságára vonatkozó érzés, akik nyitva hagyták maguknak az ajtót, amit előre megfontolt szándékkal zártak be a kevésbé boldog emberek előtt. Azonban semmilyen magyarázat nem tudja megvilágítani, és senki nem tudja megmondani, mikor következik be.

Dorian Wimpole a pillanatról pillanatra növekvő felvonuló tömeg végén jött. Egy időre még az a balszerencse is érte, hogy - tekintettel a gömbölyű sajt meglepő tevékenységére, ahogy a kezéből megszökve leereszkedett egy meglehetősen meredek úton a folyóhoz - teljesen szem elől tévesztette. Azonban az elmúlt néhány napban igen nagy örömét lelte a második gyermekkorának számító gyakorlatias eseményekben. Sikerült kerítenie egy kósza taxit, és nem jelentett gondot a számára a rendkívüli kíséret nyomára bukkanni. Az alsóház előtt álló, karikás szemű rendőrhöz intézett kérdésekből megfelelő tájékoztatást szerzett a felkelők visszavonulásáról vagy előrenyomulásáról, vagy bármi is volt ez - hamarosan ismét megpillantotta a semmi mással össze nem téveszthető hadat. Azért nem lehetett mással összetéveszteni, mert egy vörös fejű óriás lépdelt az élén, aki láthatóan valamilyen fából készült épület egy darabját hordozta magával, és még azért is, mert Angliában már jó ideje nem követett ekkora tömeg senki emberfiát. Mindettől eltekintve a semmi mással össze nem téveszthető tömeget könnyedén össze lehetett volna téveszteni egy másikkal. Legalább annyira megváltozott a jellege, mintha szarvakat vagy agyarakat növesztett volna, mivel a társaságban sokan igen furcsa fegyvereket lóbáltak: vaslapokat vagy kürtöket, késeket és taglókat, különös formájú heggyel ellátott lándzsákat. Ami még furcsább volt, egymást érték a karabélyos, sőt némi fegyelemmel is vonuló sorok, míg mások láthatóan a háztartásban található szerszámokat, a műhelyben fellelhető eszközöket, a húsvágó bárdokat és a csákányokat, a kalapácsot, sőt a vésőket kapták fel. Az ilyesmi nem számít kevésbé halálosnak csak azért, mert a ház körül használták őket. Magánjellegű gyilkosságok millióiban szerepeltek, mielőtt megjelentek volna bármelyik nyilvános háborúban.

Dorian annyira szerencsés volt, hogy majdnem szemtől szembe találkozhatott a lánghajú kapitánnyal, így aztán könnyedén felvette léptei sebességét, és csatlakozott hozzá a menet elején. A másik oldalon Humphrey Pump gyalogolt, nyakában leginkább szíjhoz hasonló megoldással lógott a nevezetes rumoshordó, mintha dob lenne. Mr. Wimpole maga is kihasználta kurta szakításukat, hogy valamivel egyszerűbben hordozhassa a sajtot, a vállán lévő roppant méretű vízálló hátizsákban. Ez mind a két esetben azt eredményezte, hogy a két ember - akik egyébként kivételesen jó felépítésűek voltak - mintha borzasztó testi fogyatékossággal rendelkezett volna. A féktelen, kitörően jó hangulatban lévő kapitány igen nagy örömét lelte ebben. De Doriannek is volt miért mulatnia.

- Mit műveltek magukkal, miután elvesztették az én megfontolt iránymutatásomat? - kérdezte kacagva. - És miért van, hogy egy részük unalmas szemlére, a másik pedig álarcosbálra való? Mit terveztek?

- Bevásároltunk - közölte némi büszkeséggel Mr. Patrick Dalroy. - Vidéki rokonok vagyunk. Mindent tudok a bevásárlásról, amit csak érdemes. Lássuk csak, mit is kell elmondani ezzel kapcsolatban! Nézze csak meg azokat a karabélyokat! Potom áron szereztük őket. Megkerestük a legjobb londoni fegyverárusokat, és nem fizettünk érte sokat. Ami azt illeti, nem fizettünk érte semmit se. Ezt igazán lehet potom árnak nevezni, nem? Még szép, hogy azokban a dolgokban, amiket úrinőknek szoktak küldeni, megláttam valamennyit abból, hogy „elajándékozzák" őket. Aztán elmentünk egy maradékvásárra. Legalábbis amikor elmentünk, akkor az volt. Megvettük azt is, amit a cégér köré tekertünk. Ez az, amit az úrinők sifonnak neveznek?

Dorian felemelte tekintetét, és láthatta, hogy feltehetően valamelyik szemetesládából kerítettek egy kifejezetten durva szövésű, vörös rongyot, és a forradalom vörös zászlaja gyanánt felkötötték a cégér köré.

- Nem ezt nevezik az úrinők sifonnak? - érdeklődött a kapitány aggódva. - Hát, a sifonérok annak nevezik. De mivel terveim szerint hamarosan látogatást teszek egy úrinőnél, ezért igyekszem észben tartani a különbséget.

- Megkérdezhetem, befejezték- e a bevásárló körutat? - nézett rá Mr. Wimpole.

- Már csak egyetlen dolog hiányzik - jött a válasz. - Találnom kell valahol egy zeneműboltot... érti, mire gondolok. Olyan helyet, ahol zongorát meg hasonlókat árusítanak.

- Nézze, ez a sajt már így is épp elég nehéz. Most akkor egy zongorát is cipelnem kell?

- Maga félreért - mondta nyugodtan a kapitány, és mivel egészen addig nem is jutott eszébe a zeneműbolt, amíg meg nem akadt egyen a pillantása: berohant az ajtaján. Szinte azonnal vissza is tért, hóna alatt egy nagy köteg valamivel, és már folytatta is a beszélgetést.

- Elmentek máshová is a boltokon kívül? - kérdezte Dorian.

- Máshová is! - háborodott fel Patrick. - Magának talán nincsenek vidéki rokonai? Persze hogy elmentünk az összes szükséges helyre. Elmentünk a parlament mind a két házába. Csakhogy a parlament nem ülésezik, vagyis nincsenek olyan tojások, amelyek megfelelnének a választásra. Elmentünk a londoni Towerhoz... a hozzánk hasonló vidéki rokonokat nem olyan egyszerű ám kifárasztani. Elvettünk néhány acélból és vasból készült tárgyat, emlékbe. Elvettük az alabárdokat a beefeaterektől. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy marhahúsevéshez, ami az egyetlen nyilvánosan elismert feladatuk, a kés és a villa mindig is jóval hatékonyabbnak bizonyult. Az igazat megvallva egészen megkönnyebbültnek tűntek attól, hogy könnyítettünk rajtuk, és elvettük.

- Megkérdezhetem - kezdte beszélgetőtársa mosolyogva - , most merre tartanak?

- Egy újabb csodálatos helyre! - kurjantotta a kapitány. - A vidéki rokon nem fárad el soha! Megmutatom ifjú barátaimnak Anglia talán legszebb régi stílusú vidéki kúriáját. Elmegyünk Ivywoodba, ami nincs messze a Pebbleswicknek nevezett nagy fürdőhelytől.

- Értem. - Ez volt az első alkalom, hogy Dorian arcán aggodalommal nézett hátra a mögötte masírozókra.

- Dalroy kapitány - mondta aztán kissé más hangnemben, mint eddig - , van itt valami, amit nem értek. Ivywood arról beszélt, hogy értesítette a rendőrséget, kapjon el minket, és bár ez elég nagy tömeg, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az a rendőrség, amelyikre fiatalkoromból emlékszem, ne tudná elkapni. De hol vannak a rendőrök? Maguk láthatóan keresztülvonultak fél Londonon, és (ha megbocsát ezért) láthatóan gyilkos fegyverekkel vannak felszerelkezve. Lord Ivywood azzal fenyegetőzött, hogy a rendőrség megállít minket. Hát akkor miért nem állítottak meg?

- A maga témája háromfelé oszlik - mondta jókedvűen Patrick.

- Csak nem - válaszolta Dorian.

- Ahogy mondom, három oka van, hogy a rendőrség miért nem játszik főszerepet ebben az ügyben. Mert a legnagyobb ellenségük se mondhatja, hogy azt tették.

Felemelte három vaskos ujját, és láthatóan komolyan gondolta a dolgot.

- Először is, maga hosszú ideje nem járt már a városban. Valószínűleg nem ismerne fel egy rendőrt. Nem sisakokat viselnek, ahogy a katonai ezredeink tették a poroszok győzelmét követően. Hanem fezt, mert a törökök nyertek. Nincs sok kétségem afelől, hogy hamarosan varkocsuk is lesz, mert a kínaiak nyertek. Az erkölcstudomány nagyon érdekes szakágáról van itt szó. Úgy hívják, hogy hatékonyság.

Másodszor - magyarázta tovább a kapitány - , meglehet, elkerülte a figyelmét, hogy az efféle fezt viselők jelentős számban jönnek itt, mögöttünk. Úgy bizony. Nem emlékszik rá, hogy az egész francia forradalom igazán azért vette kezdetét, mert a városi őrség nem volt hajlandó a saját szüleiből, feleségeiből álló tömegre tüzelni, sőt némi hajlandóságot mutattak arra, hogy inkább a másik oldalra lőjenek? Rengeteget láthat belőlük ott, hátul: onnan lehet megmondani, kik azok, hogy revolver van az övükön, és szépen menetelnek egyszerre. De ne nézzen vissza rájuk sokat! Idegesek lesznek tőle.

- És mi a harmadik ok?

- A valódi ok miatt - válaszolta Patrick. - Nem reménytelen a harc, amit vívok. Aki valódi harcokban vesz részt, az általában nem olyat vív. Viszont felfigyeltem valami egészen sajátosra, mégpedig épp a most szóba került téma kapcsán. Miért nincs több rendőr? Miért nincs több katona? Elmondom, miért. A helyzet az, hogy nagyon kevés rendőr vagy katona maradt Angliában.

- Ez aztán szokatlan egy panasz - mondta Wimpole.

- De nagyon is egyértelmű mindazoknak, akik láttak már életükben tengerészeket vagy katonákat - közölte komoran a kapitány. - Elmondom az igazat. Vezetőink megszokták, hogy úgy számítsanak az angolok tömegének puszta gyávaságára, ahogy a pásztorkutya számít a birkanyájéra. Ide hallgasson, Mr. Wimpole! Nem bölcs dolog- e a pásztortól, ha korlátozza a kutyái számát, amennyiben ezzel a jószágait gyarapíthatja? A végén egyetlen kutya is irányíthatja birkák millióit. De csak azért, mert birkák. Tegyük fel, hogy valami csoda folytán farkasokká változnának. Nagyon kevés olyan kutya lenne, amelyiket ne tépnék darabokra. A mondandóm lényege az persze, hogy nagyon kevés a széttépni való kutya.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy gyakorlatilag feloszlatták az angol hadsereget? - kérdezte Dorian.

- Ott vannak az őrszemek a Whitehallnál - felelte halkan Patrick. - Bár zavarba ejtő ez a kérdés. Nem, a hadsereget természetesen nem oszlatták fel. De az angol hadsereg... Hallott már valaha a birodalom dicső végzetéről, Wimpole?

- Azt hiszem, volt már szerencsém ehhez a kifejezéshez - válaszolta a másik.

- Négy felvonása van. Győzelem a barbárok felett. Alkalmazni a barbárokat. Szövetséget kötni a barbárokkal. A barbárok meghódítják a birodalmat. Ez a dicső végzete.

- Már sejtem, mire gondol. Természetesen Ivywood és a hatóságok valóban erősen támaszkodni látszanak a szipoj egységekre.

- És másfélékre is. Szerintem meglepőnek találja majd, ha találkozik velük.

Egy ideig csendben tette egymás után a lábait, majd némileg váratlanul, ám jól érzékelhetően nem azzal a szándékkal, hogy témát váltson, ismét megszólalt:

- Tudja, ki lakik most az Ivywood melletti birtokon?

- Nem - felelte Dorian. - Úgy értesültem, igencsak magának való.

- Meg a birtokának - mondta meglehetősen zordan Patrick. - Ha felkapaszkodna a kerítésére, Wimpole, azt hiszem, számos kérdésére választ kaphatna. Úgy bizony, a tiszteletreméltó úriemberek mindent megtesznek a közbiztonság és a nemzet védelme érdekében... bizonyos szempontból.

Ezek után már- már dacos csöndbe burkolózott, és számos falut elhagytak, mire megint beszélni kezdett.

Egész éjjel dübörögtek, és a pirkadat valahol az erdősebb, vadabbul burjánzó vidéken érte őket, ahol emelkedni, kanyarogni kezdenek az utak. Dalroy örömében felkiáltott, előremutatott, amivel felhívta Dorian figyelmét az egyik távoli pontra. A napkelte ezüst és karmazsin csíkjainak előterében sötétbíbor kupola látszott, tetején sötétzöld levelekkel: a hely, amelyet Kerülőnek neveztek el.

Dalroy kedélye mintha új erőre kapott volna a láttán, s ez a már megszokott éneklési fenyegetéssel járt együtt.

- Írt verset mostanság? - kérdezte Wimpole- t.

- Semmi érdemlegeset - válaszolta a költő.

- Hát akkor - mondta a kapitány, és vészjóslóan megköszörülte a torkát - , meghallgatja az én egyik költeményemet, akár akarja, akár nem... Sőt minél kevésbé szeretné, annál hosszabb lesz. Kezem érteni, miért akarnak a katonák menetelés közben énekelni, és azt is, miért ragaszkodnak olyan borzasztó dalokhoz.

 

A druidák arany kést fentek,

Táncoltak tölgy alatt

Emberáldozat éjjelén;

S ezt a tréfát nem értem én,

Legyek bár jól művelt legény,

Székem iskolapad.

Bár az embert lenyakazták,

Nem bántották a fát,

És embervér öntözte meg

A jövő vadonát.

De Ivywood, a romlott úr,

Repkényként a talajba túr,

Fát rohaszt és koronát dúl,

Így öli a szent fát.

 

Károly király menekülvén

Tölgyfába rejtezett;

Nem tagadhatjuk, hogy Károly

Nem volt mentes a hibáktól,

Nem volt mindig nemes, bátor,

Bár dicsérték módfelett.

A szent vadon nem vesztette

El tőle varázslatát,

És bár megtermett fickó volt,

Nem törte le áfát.

De Ivywood, a romlott úr,

Repkényként a kéregbe fúr,

Gyökerével élőbe szúr,

Amerre csak fát lát

 

Collingwood a ligetben járt,

S szétszórta a makkot,

A tölgyek mind ott vannak még,

Szilárdan, akár fent az ég;

Őt a matrózok tisztelték,

S vízen kapott mattot.

Bár miatta dőlt az erdő,

Hogy hajóvá legyen,

A fűrészport is áldotta

Az ácsa szüntelen.

De Ivywood, a romlott úr,

Fa iránt gyűlöletre gyúl,

Repkényként csak rohaszt és fúr,

S el nem ereszt sohasem.

 

Lejtős úton kapaszkodtak fel éppen; kétfelől komoly fák szegélyezték: valamitől olyan ébernek tűntek, akár a nyitott szemű baglyok. Noha a reggel lobogóval, bíbor és arany szalagokkal és a diadal trombitaszavát idéző széllel vonult át felettük, a sötét erdőség hűvös, fekete pince módjára leplezte titkukat. Nem lehetett látni benne az erős napfényt sem, eltekintve egy- két hasított smaragdnak tetsző, csillogó forradástól.

- Nem lepne meg, ha kiderülne a repkény számára, hogy a fa is tud egy- két dolgot - szólalt meg Dorian.

- A fa tud - bólintott a kapitány. - A gond csak az, hogy nem sokkal ezelőttig a fa nem sejtette, mit is tud.

Csend támadt; ahogy haladtak tovább, egyre meredekebb lett a lejtő, a fák mintha egyre inkább óvtak volna valamit a fürkész pillantások elől, akárha óriások szürke pajzsai lennének.

- Emlékszel erre az útra, Hupák? - kérdezte a kocsmárost Dalroy.

- Igen - válaszolta Humphrey Pump, és nem mondott többet, azonban kevesen akadtak, akik ennyi lelket hallhattak egy egyszerű megerősítésben.

Némán mentek tovább, és úgy két órával később, tizenegy tájban Dalroy megálljt intett az erdőben, majd közölte, mindenkire ráférne, ha aludna néhány órányit. A rengeteg áthatolhatatlan volta, valamint a lehullott bükkmakkok szőnyegének viszonylagos puhasága nyomán legalább annyira volt alkalmas ez a hely a megnevezett célra, amennyire alkalmatlan a választott időpont. S ha valaki úgy véli, tekintettel a lelkiállapotukra, az utcán találomra összegyűjtött átlagemberek nem tudnak véletlenszerűen kiválasztott vezetőt követni egy ilyen úton, sem elaludni a parancsára egy ilyen helyen, akkor az a valaki nem ismeri a történelmet.

- Attól tartok - mondta Dalroy reggelire mindenkinek magának kell vacsorát szereznie. Ismerek egy remek helyet erre a célra, csakhogy túlságosan is szabad levegőn van ahhoz, hogy ott pihenjünk. Márpedig mindenkinek pihenni kell, úgyhogy egyelőre nem vesszük elő a készleteket. Leheveredünk, akár a gyermekek az erdőben, és bármelyik buzgó hajlamú madártól szívesen veszem, ha nekiáll levelekkel betakarni. Őszintén mondom, olyan dolgok következnek most, hogy mindenkinek jobb, ha előtte alszik egy keveset.

Mire folytatták az útjukat, jócskán benne jártak már a délutánban, az ételt pedig, amelyet illetően Dalroy annyira hevesen ragaszkodott ahhoz, hogy nevezzék reggelinek, abban a rejtélyekkel teli órában fogyasztották el, amikor az úrnők meghalnak, ha nem juthatnak teához. A meredek út egyre meredekebb és meredekebb lett, és Dalroy végül a következővel fordult Dorian Wimpole- hoz:

- Most aztán ne ejtse el többször a sajtot, különben egyenesen az erdőbe gurul be! Tudom, hogy így lesz. Nem kell semmiféle fokokat meg szögeket számolni hozzá: saját szememmel láttam, amint ez történik vele. Ami azt illeti, utána is szaladtam.

Wimpole ráébredt, hogy egy hegygerinc éles peremére kapaszkodnak fel éppen, és néhány másodperc múlva a fák furcsa formájából arra is rájött, mit is rejteget az erdő.

Eddig a tenger mellett haladó és egyre szélesebbé váló erdei ösvényt követtek. A tengerpart fölé nyúló fennsíkok egyikén néhány korcs és satnya almafa álldogált: élő ember nem ette volna meg a termésüket, annyira savanyúnak és sósnak kellett lennie. A fennsík egyébként kopár és teljesen jellegtelen volt, azonban Dalroy úgy nézte végig minden egyes négyzethüvelykjét, mintha valamilyen lakott területhez lenne szerencséje.

- Itt fogyasztjuk el a reggelit - mutatott a fűvel benőtt pusztaságra. - Ez Anglia legjobb fogadója. - Majd, mint aki bemutatja Humphreyt, így folytatta: - A Pump- plébánia.

Hallgatóságában néhányan felnevettek, de aztán abbahagyták, mintha elvágták volna a hangot, ahogy Dalroy előrelépett, és leszúrta a Vén hajó cégérét a kies tengerpartra.

- Most pedig, Hupák, te rendelkezel a magunkkal hozott készletekkel. Piknikezünk. Ahogy a dal is mondja, amit egyszer elénekeltem:

 

A Szaracén Feje arabs kocsma,

A lángkarú Richárd király hozta,

Hol katonák ettek, lándzsát döfött,

S életre hívta a Szaracénfőt.

 

Alkonyatra járt az idő, mire - az Ivywood birtokon élő számos elégedetlennel igencsak feldúsulva - a tömeg odaért az Ivywood- lak kapujához. Stratégiai szempontból, na és az éjszakai meglepetésre gondolva ez még akár a kapitány hadászati gondolkodásának is dicséretére vállhatott volna. Ám azt, amire végül felhasználta, néhányan bizarrnak mondanák. Miután az első néhány percben gyors utasításokkal csöndre utasította erőit, és ezzel gondoskodott róluk, Pumphoz fordult, s így szólt:

- Most pedig, mielőtt még bárminek is nekilátunk, csapok némi zajt.

Azzal valamilyen hangszernek látszó tárgyat húzott elő a barna papírból.

- Felszólítás tárgyalásra - érdeklődött Dorian - , kihívó kürtszó vagy valami ehhez hasonló?

- Nem - mondta Patrick. - Szerenád.

XXIV. FEJEZET: LADY JOAN TALÁNYAI

 

GY ESTE, AMIKOR az ég tiszta volt, és csupán a szegélyét díszítette a naplemente bíbor arabeszk hímzése, Joan Brett az Ivywood- lak teraszos kertjének felső pázsitján sétált, ahol pávák vonultak fel és alá. Szépségében, s egyesek talán azt mondták volna, hiábavalóságában is hasonlatos lehetett ezekhez a madarakhoz: megvolt a büszkén felszegett fej és a földet söprő uszály, ráadásul manapság róla sem lehetett kijelenteni, nem érez késztetést arra, hogy időnként felsikoltson. Mert egy ideje már ott bujkált benne a gondolat, létezése érthetetlen békességgel zárul össze körülötte, és ez jobban próbára teszi a türelmet az érthetetlen hangoknál. Valahányszor a kert öreg tiszafákból álló sövényére pillantott, magasabbnak látszottak, mint az előző alkalommal: mintha az élősövény fala egyre csak nőne, hogy bezárja ide. Valahányszor kinézett a fiatorony ablakából a tengerre, egyre távolibbnak tűnt. Tulajdonképpen az egész új, keleti stílusú lambériás szárny bezárása mintha az ő formázatlan érzéseinek jelképe lett volna. Gyermekkorában leromlott ajtóban és használaton kívüli lépcsősorban végződött ez az épületrész. A lépcső elvadult pagonyhoz és egy elhanyagolt vasúti alagúthoz vezetett, ahová sem ő, sem más nem akart soha menni. Ezzel együtt legalább tudta, hol lyukad ki. Most úgy tűnt, mintha eladták és hozzákapcsolták volna ezt a földdarabot a szomszédos birtokhoz, amit illetően senki nem tudott semmi pontosat. Felerősödött az érzése, hogy minden összezárul körülötte, és különféle ostoba apróságok csak tovább fokozták ezt. Semmit nem sikerült kiderítenie a szomszédos birtokosról, mivel - úgy tűnt - a lehető legnagyobb visszavonultságban élő idős úrról van szó. Lord Ivywood titkárnője, Miss Browning sem tudott neki bővebb felvilágosítást adni annál, hogy a Földközi- tenger partjáról érkezett úriember lakik itt: a sajátos fogalmazást egyértelműen úgy adták a szájába. Tekintettel arra, hogy a Földközi- tenger parijáról érkezett úr a Velencében lakó amerikai férfiútól az Atlasz peremén élő fekete afrikaiig bármit jelenthetett, ez a leírás nem segített sokat, és minden bizonnyal pontosan ilyennek is szánták. Hébe- hóba látott libériás szolgákat is: öltözékük egyáltalán nem hasonlított az angol egyenruhára. A maga túlérzékeny lelkiállapotában az a tény is bosszantotta, hogy a régi pebbleswicki polgárőrség egyenruháját a nemrégiben lezajlott háború török sikereinek hatására megváltoztatták. Most ugyanolyan fezt viseltek, mint a francia zuávok - tény, ami tény, sokkal gyakorlatiasabb viselet volt ez a korábbi nehéz sisakoknál. Apróság csupán, mégis dühítette Lady Joant, aki - sok más okos nőhöz hasonlóan - egyszerre volt kifinomult és hagyománytisztelő. Úgy érezte magát tőle, mintha odakinn az egész világ átalakult volna, neki pedig nem lenne szabad tudomást szereznie erről.

Azonban akadtak mélyebb, lelki jellegű gondjai is, mialatt az idős Lady Ivywood és a saját beteg édesanyja szívszaggató kérlelése nyomán egyik hetet töltötte a másik után az Ivywood- lakban. Ha szabad cinikusan nyilatkozni a dologról (ahogy ő maga is szokta), azzal a teljes mértékben női foglalatossággal töltötte az idejét, hogy igyekezzen meg- kedvelni egy férfit. Bár az efféle cinizmus - mint a cinizmus általában - hamis eredményre vezetne, mivel a szóban forgó időszak kulcsfontosságú napjaiban valóban kedvelte őt.

Kedvelte, amikor behozták, a lábában Pump golyójával, és még ekkor is ő számított a leghiggadtabb és legerősebb embernek a helyiségben. Kedvelte, amikor a fájdalom veszedelmes fordulatot vett, és amikor bámulatra méltó módon viselte. Kedvelte, amikor semmiféle rosszindulatot nem mutatott a haragos Doriannel szemben. Egészen lelkesedett érte aznap este, amikor mereven kezdetleges mankójára támaszkodva feltápászkodott, és minden tiltakozást félresöpörve hirtelen és sebesen Londonba sietett. Ám a furcsa összezárulásos érzés ellenére, amelyről már szót ejtettünk, soha nem kedvelte annyira, mint aznap este, amikor sok vesződség árán mankójával kiment a régi kert teraszára, és beszédbe elegyedett vele, ahogy ott állt a pávák között. Még azzal is próbálkozott, hogy megpaskolja az egyik pávát, mintha valamiféle kutya lenne. Elmondta Joannak, hogy ezeket a szépséges madarakat természetesen keletről hozták... a félig- meddig keletinek számító országból, Macedóniából. Ezzel együtt az ifjú hölgynek volt valamilyen homályos emléke arról, hogy soha nem látott ennyi pávát az Ivywood- laknál. Őlordsága legnagyobb hibája mentális és erkölcsi erejének makulátlansága miatt érzett büszkesége - de ha tudta volna, hogy az öntudatlan oldalában volt valami enyhén komikus elem, ami sokkal inkább előnyére vált a nő szemében, mint az összes többi együttvéve.

- Azt mondták róluk, Júnó madarai - mondta akkor - , de szinte semmilyen kételyem nincs afelől, hogy a homéroszi mitológia számos másik eleméhez hasonlóan ő is ázsiai eredetű istennő.

- Mindig is az volt a benyomásom - szólalt meg Joan hogy Júnó túlságosan méltóságteljes a szerájhoz.

- Ezt magának kell tudnia - válaszolt udvarias mozdulat kíséretében Ivywood merthogy soha nem láttam még olyant, aki ennyire hasonlított volna az istennőre. De kétségtelen tény, hogy rengeteg félreértés övezi az arab vagy indiai vélekedést a nőkről. Valamiképpen túlságosan egyszerű és tömör ahhoz, hogy a mi paradoxonokkal teli keresztény világunk felfoghassa. Még abban a törökökkel szembeni közönséges tréfában is benne van valamiféle torz árnyéka annak, amit mondani akarok, miszerint a kövér nőket kedvelik. Nem annyira az egyént, mint inkább a nőt és a természet erejét tartják szem előtt.

- Néha úgy érzem, hogy ezek a tetszetős elméletek kissé erőltetettek - jegyezte meg Joan. - A barátja, Misziszra nemrégiben azt mondta, Törökországban teljes szabadságot élvezhetnek a nők, hiszen szabad nadrágot is viselniük.

Ivywood megvillantotta ritkaságnak számító, fanyar mosolyainak egyikét.

- A próféta mondott egyszer valamit a zsenialitással együtt járó egyszerűségről - válaszolta. - Nem tagadom, alkalmazott néhány olyan érvet, amelyet kezdetlegesnek, sőt légből kapottnak tartok. De alapjában igaza van. A szabadság egyik fajtája az, ha soha nem lázadunk a természet ellen, és meggyőződésem, hogy ezt keleten jobban értik, mint nyugaton. Tudja, Joan, semmi gond sincs azzal, ha a magunk szűken vett, személyes, romantikus módján beszélünk a szerelemről, de van valami magasabb rendű egy szerelmes szerelménél vagy akár a szerelem szerelménél is.

- És mi az? - kérdezte szemét lesütve az ifjú hölgy.

- A végzet szerelme - mondta Lord Ivywood, és tekintetében spirituális szenvedély lobbant. Nem mondja azt valahol Nietzsche, hogy a végzetben lelt öröm a hős jellegzetessége? Tévedünk, ha azt hisszük, az iszlám szentjei és hősei lehajtott fejjel, szomorúan mondják, hogy kiszmet. Örömmel kiáltják, hogy kiszmet. Az, ami megfelel... erre gondolnak. Az óriás lelkek, a dzsinnek érik el: ez természetük lényege és célja. Az önző, szentimentális európai regényekben a föld legbájosabb hercegnője is elszökhetett a középkorú rajztanárával. Mindennek nincs helye az úton. A török kilovagol feleségül venni a föld legszebb királynőjét: birodalmakat foglal el ezért, és nem szégyelli babérkoszorúját.

Lady Joan egyre inkább az Ivywood- lak lezárt folyosójának ezüst függönyét szegélyező, ragyogó, lila színű hímzésnek látta az ezüst este peremén lévő ráncos, ibolyaszín felhőket. A pávák még soha nem tűntek ennyire csillogónak és szépségesnek, s most először érezte valóban úgy, hogy az Ezeregyéjszaka világából érkeztek.

- Joan - suttogta Philip Ivywood a félhomályban - én sem szégyellem a babérkoszorúmat. Semmi értelmét nem látom annak, amit ezek a keresztények alázatosságnak neveznek. Ha tehetem, én leszek a világon a legnagyobb, és szerintem képes vagyok rá. Éppen ezért valami magánál a szerelemnél is nagyobb, a sors, és ami megfelel, jogosít fel, hogy feleségül vegyem a világon a legszebb asszonyt. Aki itt áll, a pávák között, és sokkal szebb, sokkal büszkébb ezeknél a madaraknál.

Joan izgága tekintete az ibolyaszínű látóhatárt fürkészte, nyugtalan ajka nem tudott mást mondani azonkívül, hogy:

- Ne.

- Joan - szólalt meg ismét Philip - , bevallottam magának, hogy maga az a nő, akire egy igazán nagy hős vágyhat. Most engedje meg, hogy elmondjak valamit, amit nem mondhatnék el senkinek, akivel nem beszéltem így szerelemről és jegyességről. Húszéves koromban egy németországi városban, ahol tanultam éppen, azt tettem, amit nyugaton szerelembe esésnek szokás nevezni. A parton élő halászcsalád lányáról van szó; a város a tenger közelében fekszik. Itt akár véget is érhetett volna a történet. Ilyen feleséggel soha nem kezdhettem volna diplomáciai pályafutásba, bár akkor nem bántam volna ezt. Azonban nem sokkal később eljutottam Flandria határára, és végül ott álltam a Rajna egyik utolsó nagy síksága fölött. Mindaz, ami akkor és ott az eszembe jutott, akadályozott meg abban, hogy mind a mai napig büdös halak fölött kiáltozzak. Az jutott eszembe, mégis hány bájos zugot hagyott már maga mögött ez a folyó. Valahol Svájcban tölthette volna zsenge ifjúságát magas bércen átszökkenő kitörésben, vagy éppen valahol a Rajna- vidéken, beleveszve a virágokkal borított mocsarak egyikébe. Mégis továbbment a tökéletes tengerig, ami a folyó kiteljesedése.

Joan most sem tudott megszólalni, és ismét Philip volt az, aki folytatta.

- Még valami, amit nem lehet elmondani addig, amíg nem ajánlották fel a herceg kezét a hercegnőnek. Meglehet, hogy keleten túlságosan is komolyan veszik a gyermekkorban kötött házasság témáját. De nézze csak meg mindazokat az őrült, fiatalkori házasságokat, amelyek aztán mindenütt darabokra esnek, és tegye fel a kérdést magának, vajon örült volna annak, ha ezek gyermekkorban kötött házasságok lettek volna?! Sokat beszélnek a sajtóban a királyi házasságok lelketlenségéről. Azonban egyikünk sem hisz az újságoknak. Tudjuk, hogy Angliának nincs királya, és nem is volt, amióta a Whitehall előtt legurult a feje. Maga is tudja, hogy maga meg én és a családok, mi vagyunk Anglia királyai, és a házasságunk királyi házasság. Nevezzék csak lelketlennek a külvárosokban! Mondjuk, hogy szükségük van az arisztokrácia egyedüli kitüntetését jelentő bátor szívre! Joan - mondta egészen kedvesen - , meglehet, járt egy svájci bérc vagy egy virágokkal borított láp közelében. Meglehet, hogy ismert... egy halászlányt. De van valami, ami nagyszerűbb és egyszerűbb mindennél, valami, amit a kelet nagy ívű eposzaiban lelhet meg: a szépséges nő, a nagy férfi és a végzet.

- Őlordsága - kezdte Joan, aki valamilyen kifürkészhetetlen sugallattól hajtva a hivatalos megszólítást használta - , megengedi, hogy legyen még némi időm elgondolkodni mindezen? És függetlenül attól, miként döntök, ne vetülhessen rá az illojalitás árnya?

- Természetesen - görnyedt mankójára Ivywood, és a pávákat kerülgetve elbicegett.

Joan utána napokig igyekezett kialakítani evilági sorsának alapjait. Továbbra is igen fiatalnak számított, mégis úgy érezte, sok ezer éve él már, és rágódik ugyanazon a kérdésen. Újra meg újra és őszintén azt mondta magának, számos nála jobb lány és nő választotta a másodosztályút, ami nem volt annyira első osztályú, mint a második legjobb. De akadt valami egészen bonyolult magában a légkörben. Örömmel hallgatta Philip Ivywoodot a legjobb formájában, ahogy bárki örömmel hallgat olyan embert, aki igazán ügyesen játszik a hegedűn. Ám a nagy gondot mindig is az jelenti, hogy néhány borzasztó pillanatban lehetetlen eldönteni, a hegedű vagy az ember miatt van így.

Ráadásul különös hangulat és lelkület uralkodott az Ivywood- lakban, főleg a lord sebesülését és lábadozását követően, amiről csak annyit lehet mondani, hogy valamiért bosszantotta Joant. Volt benne valami felséges... és valami bágyadt is. Az értelmes és társaságkedvelő emberek körében egyáltalán nem szokatlan sugallat hatására szükségét érezte, hogy szót váltson valamilyen középosztálybeli vagy még alacsonyabb származású, józan nővel, és kis híján Miss Browning karjaiba vetette magát, úgy kereste nála a megértést.

Azonban Miss Browning a maga vörös és göndör hajával, fehér, értelmet sugárzó arcával ugyanazt a kifejezhetetlen hangnemet ütötte meg. Lord Ivywood volt az elsődleges alapelv: mintha maga Idő Atya, esetleg az Időjárási Hivatalnok lenne. Nem is a nevén hivatkozott rá, csak úgy beszélt róla: Ő. Amikor ötödször mondta, hogy „ő", Joan nem értette, miért tűnik úgy, mintha virágok illatát szívná magába a melegházban.

- Tudja, nem szabad akadályoznunk a karrierjében - mondta Miss Browning. - Ez a legfontosabb. Igazán úgy vélem, annál jobb, minél csendesebben tudjuk intézni a dolgokat. Egészen biztos vagyok benne, hogy nagy terveket dédelget magában. Hallotta, mit mondott múltkor a próféta?

- A próféta nekem utoljára arról beszélt - felelte komoran a barnábbik bőrű hölgy -, hogy amikor mi, angolok meglátunk egy angol gyermeket, így kiáltunk fel: „Hogy kikerekedett!De amikor meglátunk egy idős angolt, azt kiáltjuk: „Milyen mogorva!".

Egy ennyire értelmes arcú hölgy nem tehetett mást ennek hallatán, mint hogy halkan felnevetett; ám aztán folytatta a meghatározott témát.

- Tudja, a próféta azt mondta, minden igazi szerelemben benne van a végzet. Egészen biztos vagyok benne, ő is így véli. Az emberek úgy gyülekeznek a középpont köré, akár a kis csillagok egy csillag köré. Mert a csillag olyan, akár a mágnes. Az ember soha nem tévedhet, amikor a végzet nagy szél módjára fój a háta mögül, és azt hiszem, számos dolgot ítéltek meg igazságtalanul ilyen módon. Teljesen helyénvaló beszélni az Indiában szokásos, gyermekkorban kötött házasságokról...

- Miss Browning - szólalt meg Joan - , maga érdeklődik az Indiában szokásos, gyermekkori házasságok iránt?

- Hát... - kezdte Miss Browning.

- Talán a nővére érdeklődik iránta? Megyek is, és megkérdezem - mondta Joan, és átvágott a helyiségen oda, ahol Mrs. Macintosh ült egy asztalnál, és titkársági jegyzeteket irkált.

- Ami azt illeti - emelte fel dús hajú, eltökélt tartású fejét Mrs, Macintosh, aki szebb volt a húgánál - , azt hiszem, az indiai módszer a legjobb. Amikor az embert kora gyerekségében magára hagyják, bármivel összeházasodhat. Lehet az egy nigger vagy egy halászlány vagy... egy bűnöző.

- Ugyan már, Mrs. Macintosh - mondta felhős homlokú komolysággal Joan - , maga is tudja, hogy soha nem házasodott volna össze egy halászlánnyal. Hol van Enid? - vetett véget egyszerre a beszélgetésnek.

- Lady Enid a zeneszobában van, azt hiszem - válaszolta Miss Browning.

Joan végigsietett számos hosszú szalonon, és valóban a zongoránál lelt rá szőke hajú, sápadt rokonára.

- Enid - kiáltotta - , tudod jól, hogy mindig is szerettelek. Az isten szerelmére, mondd el, mi a baj ezzel a házzal! Ugyanúgy csodálattal tekintek Philipre, ahogy mindenki más is. De mégis, mi a baj ezzel a hellyel? Miért tűnik úgy, mintha az összes szoba meg kert egyre beljebb és beljebb zárna? Miért néz ki mindenki egyre inkább ugyanúgy? Miért mondja mindenki ugyanazt? Jaj, nem szoktam metafizikai témákat felhozni, de ebben van valami célzatosság. Ez az egyetlen magyarázat: célzatosság van mögötte. És nem tudom, mi az.

Lady Enid Wimpole leütött egy- két taktust a zongorán, majd azt mondta:

- Én sem, Joan. Nem bizony. Pontosan tudom, miről beszélsz. De éppen azért hiszek és bízom benne, mert van valamilyen célzatosság. - Halkan játszani kezdte a Rajna- vidék egyik balladai dallamát, és talán a zene sugallta következő megjegyzését. - Tegyük fel, hogy épp a Rajna egyik utolsó síkságát nézed, ahol beleömlik...

- Enid! - kiáltotta Joan. - Ha azt mondod, „az Északi- tengerbe", sikoltani kezdek. Sikoltani, hallod, hangosabban az összes pávánál együttvéve.

- Hát - nézett fel meglehetősen indulatosan tiltakozva Lady Enid - , a Rajna valóban az Északi- tengerbe folyik, nem?

- Kétségkívül - mondta oda se figyelve Joan. ^ De a Rajna folyhatott volna a Round Pondba is, annyira foglalkoztatott eddig ez, mígnem aztán...

- Mígnem aztán - kérdezte Enid, és egyszerre elhallgatott a zene.

- Mígnem aztán történt valami, amit képtelen vagyok felfogni - mondta elvonultában Joan.

- Te magad vagy az, amit képtelen vagyok felfogni - felelte Enid Wimpole. - De ha ez bosszant, akkor játszom valami mást. - Azzal újból zenélni kezdett, ügyelve arra, mit választ.

Joan visszasétált a zeneszobához vezető folyosón, és elfoglalta helyét a két titkárnő között.

- No, sikerült kiderítenie valamit? - érdeklődött a vörös hajú és víg kedélyű Mrs. Macintosh, anélkül hogy felnézett volna a körmölésből.

Joan néhány másodpercig még a szokottnál is komorabb hangulatot sugárzott magából - majd ráncos, sötét homlokával némiképpen ellentétet alkotó, nyílt és barátságos modorban így szólt:

- Nem, az igazat megvallva nem. Legalábbis azt hiszem, hogy csupán két dolgot derítettem ki, azok is rólam szólnak. Felfedeztem, hogy kedvelem a hősiességet, viszont nem kedvelem a hősök imádatát.

- Természetesen - mondta Miss Browning a girtoni módon - az egyik mindig következik a másikból.

- Remélem, hogy nem - felelte Joan.

- Ugyan mi mást lehetne kezdeni egy hőssel - kérdezte Mrs. Macintosh, aki továbbra sem nézett föl a papírjából - , mint imádni?

- Például keresztre is lehet feszíteni - közölte Joan, ahogy egyszerre visszatért heves nyughatatlansága, és felkelt a székéből. - Akkor mintha történne egy- két dolog.

- Nem fáradt? - kérdezte a hajadon és értelmes arcú Browning.

- De - bólintott Joan. - Méghozzá a legrosszabb féle fáradtság van rajtam, amikor még azt sem lehet tudni, pontosan miben fáradt el az ember. Az igazat megvallva azt hiszem, ebbe a házba fáradtam bele.

- Tény, hogy nagyon régi, és egyes részei még mindig lehangoló állapotban vannak - mondta Miss Browning. - De Ő hatalmas javításokat vitt végbe rajta. A díszítés a holddal meg a csillagokkal a fiatornyos szárnyban igazán...

Arrébb, a messzi zeneszobában, miután megtalálta a kedvére való zenét, Lady Enid épp a bevezetését játszotta a zongorán. Az első néhány hang hallatán Joan Brett nősténytigris módjára pattant fel.

- Köszönöm! - kezdte rekedten suttogva. - Ennyi és nem több! Pontosan ezek vagyunk mi mind! Most megtalálta a megfelelő dallamot.

- Miféle dallam ez? - érdeklődött a titkárnő.

- Hárfa, altharsona, pszaltérium, cimbalom és mindenféle hangszer dallama - közölte halkan, de annál ádázabbul Joan - , amikor meghajlunk és imádjuk az aranybálványt, amit Nebukadnezár király állított. Leányok! Asszonyok! Tudjátok, miféle hely ez? Tudjátok, miért csupa ajtón belüli ajtó és rácson belüli rács? Miért van minden lefüggönyözve, kipárnázva, miért van, hogy az annyira illatozó virágok nem a mi dombjainkról származó fajták?

A távoli és lassan sötétbe boruló zeneszobából cincogón, de annál tisztábban hallatszott Enid Wimpole dala.

 

Pornál kevesebb kocsid kereke alatt,

Kevesebb, mint kardod élén a rőt rozsda...

 

- Tudjátok, mi vagyunk? - kérdezte ismét Joan Brett. - Egy hárem.

- Ugyan már, mire gondol?! - kiáltotta hevesen a fiatalabbik lány. - Hiszen Lord Ivywood soha...

- Tudom, hogy ő soha. Nem vagyok biztos abban, hogy ő egyáltalán bármikor is - mondta Joan. - Soha nem fogom megérteni, ahogy senki más sem. De azt elmondhatom, hogy szellemiségében erről szól ez a hely. Ezek vagyunk mi, és ez a szoba legalább annyira bűzlik a poligámiától, amennyire a liliomoktól.

- Na de Joan - kiáltotta a jól nevelt kísértetként épp ekkor belépő Lady Enid - , mégis mi lelt? Falfehér vagy.

Joan rá se hederített, csak mondta tovább konokul érvelését.

- Ráadásul, ha van valami, amit tudunk róla, hát azt, hogy elvből hisz abban, mindent lassan kell tenni. Evolúciónak, relativitásnak nevezi, arról beszél, hogy az egyik eszme kibővül nagyobb eszmékké. Honnan tudjuk, hogy nem ezt teszi lassan? Hozzászoktat minket ahhoz, hogy így éljünk, mert ezzel kisebb lesz a megrázkódtatás, amikor továbbmegy... átitat minket a hangulattal, mielőtt ténylegesen bevezetné - és itt megborzongott - az intézményt. Talán szenvtelenebbül gyalázatosabb terv, mint Ivywood többi elképzelése? Mint a szipoj főparancsnok, vagy Misziszra előadása a Westminster apátságban, vagy Anglia összes kocsmájának felszámolása? Nem várok és bővülök tovább. Nem fogok fejlődni. Nem változom át valamivé, ami már nem is én vagyok. Ezeken a falakon kívül töltöm majd az időmet, ha utána bármikor is errefelé vezet még az utam, vagy különben olyan sikoltozásba kezdek, mintha csapdába estem volna a dokkok valamelyik barlangjában.

Egyszerre szenvedéllyel vágyott arra, hogy egyedül legyen, és végigsietett a helyiségeken a fiatorony felé, ám Enid látta, hogy amint elhaladt a régi szárny végét lezáró csillagászati témájú fafaragás mellett, nagyot csapott rá ökölbe szorított kezével.

A toronyban aztán különös élményben volt része. A későbbiekben kihasználta a hely elszigeteltségét, hogy megbirkózzon a problémával, és kigondolja, miként lehetne londoni látogatása után tisztázni ezt Philippel. Hiszen az idős Lady Ivywooddal csak annyira lett volna kedves és annyira lett volna értelme elmondani neki mindazt, ami foglalkoztatta Joant, mint részletesen beszámolni egy csecsemőnek a kínaiak kínzási módszereiről. Egészen békés, fakószürke volt az este, és az Ivywood- laknak mindig is ez a része számított a legnyugodtabbnak. Éppen ezért egészen meglepődött, amikor álmodozása közepette a bokrok szürkésbíbor alkonyában motozásra, sutyorgása és sok- sok toporgás zajára lett figyelmes. Aztán ismét csend telepedett a tájra - majd minden átmenet nélkül a sötét messzeségből érkező, erőteljes énekszó törte meg. Halk hangok kísérték, amelyek talán valamilyen lant vagy viola pengetéséből származtak.

 

Úrnőm, a fény halódik az égen,

A becsület oda; halj meg vélem,

Kesztyűd hullt (hívja szívem még)

Ifjúkorukban rég,

Ivywoodban csoda honolt, de nem csak béke volt,

Lakozott más szépség is még, ijjúkorunkban rég.

 

Úrnőm, elsápadtak a csillagok,

Veled nem csak egy élet adatott,

Ki a csillagokat felejti: holt,

Hisz rég a föld is ifjú volt.

Szív kincse gyűrűbe befér, aranynál többet ér.

S áfák közt szerelem honolt, mikor a föld ifjú volt.

Az éneklés véget ért, a bozótból hallatszó nyüzsgést pedig aligha lehetett suttogásnál többnek nevezni. Azonban hasonló és némileg hangosabb zajok lengedezték körbe a házat, s az egész éjszaka mintha megtelt volna valamivel, ami élt, és több volt egyetlen embernél.

Joan kiáltást hallott a háta mögül, majd a liliomokat idézően sápadt arccal berontott Enid.

- Micsoda borzasztó dolog történik? - kiáltotta. - Az udvar tele van kiáltozó emberekkel, fáklyák égnek mindenütt, és...

Joan fülét menetelő léptek zaja ütötte meg, s a távolból egy másik, jóval gúnyosabb hangvételű dal szüremlett el hozzá:

 

De Ivywood, a romlott úr,

Repkényként a talajba túr,

 

- Azt hiszem - szólalt meg tűnődve eljött a világvége.

- De hol a rendőrség? - jajveszékelte unokatestvére. - Amióta fezt viselnek, mintha sehol nem lehetne látni őket. Mindjárt megölnek minket, esetleg...

Három kimért, mennydörgő csapás rázta meg a szárny végének díszlambériáját, akárha egy óriás bunkósbotjával kérne valaki bebocsátást. Enidnek eszébe jutott, hogy korábban hevesnek tartotta az erőtlen ütést, melyet Joan mért a fára, és megborzongott. A két leány a szentséges falat ékesítő csillagokra, holdakra és napokra meredt, ahogy pattogtak- rázkódtak az újra meg újra lesújtó végzet erejétől.

Aztán lehullott a nap a mennyekről, a hold és a csillagok lezuhantak és szétszóródtak a perzsaszőnyegen, s a világ végét megnyitván belépett Patrick Dalroy, kezében mandolinnal.

 

XXV. FEJEZET: A FELSŐBBRENDŰ EMBER

 

OZTAM EGY KISKUTYÁT - mondta a zabolátlanul szaladgáló Tutujka bemutatásaként. - Egy robbanószer feliratú nagy ládában jött velem idáig: úgy tűnik, igen találó a megnevezés.

Beléptekor meghajolt Lady Enid előtt, és megfogta Joan kezét éppen csak jelezve, hogy nem pusztán ennyit szeretne tenni vele. Azonban eltökélten folytatta a kutyákról szóló csevegést.

- Aki kutyát hoz vissza, arra mindig valamiféle gyanú árnyéka vetül. Előfordul, hogy förtelmes módon olyasféle célzások látnak napvilágot, miszerint a jó polgár, aki visszahozza az ebet, azonos azzal, aki magával vitte. Az én esetemben természetesen fel sem merülhet efféle viselkedés. Továbbá a kutyák becsületes megtalálóit, ezt a sikeres és egyre gyarapodó társadalmi réteget azzal is megvádolják - fejtegette, és kék szeme a legkisebb érzelmet sem közvetítette, ahogy egyenesen Joant nézte hogy jutalomért jönnek. Ebben már több az igazság.

Majd viselkedése egészen rendkívüli, egyetlen fordulathoz, még a jelenleg a házon kívül tomboló forradalomhoz se fogható változáson ment át: ismét megfogta az ifjú hölgy kezét, és meg is csókolta, miközben zavarba ejtő komolysággal annyit mondott:

- Biztos vagyok benne, hogy legalább imádkozol a lelkemért.

- Neked kellene az enyémért, már ha van - válaszolta Joan. - De miért most?

- Mert odakintről olyasmit hallasz és talán látsz is majd a fiatoronyból, ami azóta nem fordult elő Angliában, hogy feloszlott szegény Monmouth serege. Sem szellemében, sem ténylegesen nem történt ilyesmi azóta, hogy összecsapott egymással Szaladin és az Oroszlánszívű. Csak egyetlen dologgal szeretném kiegészíteni mindezt, azt pedig már jól tudod. Egész életemben szerettelek, és úgy halok meg, hogy szeretni foglak. Ez a világegyetem egyetlen olyan dimenziója, amelyben nem kóboroltam és nem tévedtem le az útról. Itt hagyom a kutyát, hogy vigyázzon rád. - Azzal lement a régi, romos lépcsősoron.

Lady Enidet egészen megdöbbentette, hogy ezt a lépcsőt senki nem rohanta meg, senki nem támadta innen a házat. De Lady Joan okosabb volt. A legfontosabbnak tartott javaslatot követve bement a fiatorony szobájába, és kinézett a számos ablak egyikén az elhanyagolt csalitosra és az alagútra, amelyet most magas fal - a titokzatos szomszéd birtok határvonala - kerített el. A túloldalán nem is lehetett látni az alagutat, csak a bejáratot rejtő legnagyobb fák tetejét.

Aztán olyan látvány következett, ami nem is élménynek, inkább visszataszító látomásnak számított. Később egyszer sem sikerült rendesen beszámolnia róla, ahogy senkinek sem, akinek része volt ennyire heves és rejtélyes fordulatban. Kicsapó hullám óriási falát látta, amint végigsöpör a pebbleswicki promenádon, és arra gondolt, hogyan jöhet létre pusztán a vízből egy ekkora pöröly. Soha fel sem merült benne, milyen is, ha emberek alkotják.

Joan régóta úgy tekintett a falra, amelyet az új tulaj húzott az alagút melletti régi, gubancos talaj elé, mint a szalon egyik falához hasonlóan változatlan és hétköznapi dologra. Most meghajolt, meghasadt és ezer darabra hullott szét a haragtól majd szétrobbanó emberi testek egyetlen rohamától, és a hatalmas hullám olyan könnyedén csapott át az akadályon, ahogy azt még egyetlen nagy hullámtól sem látta a promenádon. Csakhogy a kerítés áttörésével olyasmit pillantott meg mögötte, amitől egyszeriben úgy érezte, elveszítette józan eszét, és most úgy tűnik, számára egyszerre él az összes korban és minden földön. A későbbiekben soha nem tudta pontosan elmondani, amit ekkor látott, de kitartóan tagadta, hogy álom lett volna. Azt állította, rosszabb volt annál: olyasmi, ami valóságosabb a valóságnál. Igazi katonák sora állt ott, ami mindig pompás látvány. De Joan szempontjából lehettek volna Hannibál vagy Attila harcosai, előáshatták volna őket Szidón és Babilon temetőiből is. Mert az angol gyepen, előtte galagonyabokorral, mögötte három bükkfával olyasmi táborozott, amely soha nem jutott közelebb néhány mérföldre Párizstól azóta, hogy a Pörölynek nevezett Károly visszaverte Tours- nál.

Ott lengedezett annak a nagy hitnek és erős civilizációnak a zöld lobogója, amelyet oly sokszor választott el oly kevés attól, hogy bevonuljon a nyugati világ nagyvárosaiba; amely sokáig zárta körül Bécset, és amelyet éppen csak sikerült Párizson kívül tartani, de eddig egyszer sem látták Anglia földjén. A sor egyik végén Philip Ivywood állt a saját maga tervezte a szipojok és a törökök viselete közötti átmenetet mutató egyenruhában. Joan elméjére egyre erősebb hatást gyakorolt ez az átmenet. Ha maradt valamilyen benyomása belőle, annyi, hogy Anglia meghódította Indiát, Törökország pedig Angliát. Aztán észrevette, hogy egyenruhája ellenére nem Ivywood a felsorakozott haderő parancsnoka: egy idős férfi, arcán - ezen az egyáltalán nem európai arcon - nagy sebhellyel állt ki a csatasor elé, akárha a régi eposzok összecsapásáról lenne szó, ott akasztott pengét Patrick Dalroyjal. Sikerült viszonoznia a homlokán díszelgő heget, méghozzá nem is egy, hanem számos sebbel, ám végül mégis ő volt az, aki lehanyatlott a kard csapása nyomán. Arcra bukott, Dalroy pedig tekintetében valami szánalomnál sokkal többel nézett rá. Csuklójából, homlokából csorgott a vér, ám így is tisztelgett előtte a kardjával. Mialatt ezt tette, a holttest - mert annak tűnt - nagy erőfeszítéssel felemelte fejét és remegő szemhéját. S mintha ösztönösen megértette volna az égtájak rendjét, Omán pasa úgy egylábnyival balra vonszolta magát, és arccal Mekka felé összeesett.

Ezután csak forgott, egyre csak forgott a fiatorony Joan körül, és többé nem tudta, történelmet vagy próféciát lát- e. Volt valami abban, ahogy az angol gyepen titokban magukat elsáncoló, barna és sárga bőrű emberek fegyverei vágtak rendet közöttük, amitől az angolok olyanok lettek, mint már évszázadok óta nem. A galagonya ágai letörtek, akárcsak az ashdowni csatában, amikor Alfréd az első rohamot vezette a dánok ellen. A bükkfákat egészen legalsó ágaikig beborította a rájuk fröccsenő, bátor pogány és bátor keresztény vér. Az ifjú hölgy nem is tudott annál többet, hogy amikor Hajóscégéres Humphrey vezetésével keresztény lázadók hadoszlopa tört át az eltorlaszolódott és elfeledett alagúton, és hátba támadta a török hadtestet, az volt az egész vége.

Ez a vad, forgó látomás átlépte az emberi hang, az emberi fül képességeit. A törökök utolsó nagyszerű rohama mellett még a lövéseket és a kiáltozást sem hallotta. Éppen ezért természetesen azt sem, amit Lord Ivywood mondott szomszédjának, egy török tisztnek, még inkább önmagának. Ez a következő volt:

- Eljutottam oda, ahová Isten sem merészelt elmenni. Annyival állok az ostoba felsőbbrendű emberek fölött, amennyivel ők állnak az egyszerű emberek fölött. Soha senki nem járt még a mennyekben ott, ahol én járok, és egyedül vagyok a kertben. Úgy suhan el mindez mellettem, akár a kerti virágok magányos szedegetése. Leszedem ezt... leszedem azt...

A mondat olyan hirtelen ért véget, hogy a tiszt felnézett rá, mint aki arra vár, mond még valamit. De nem szólt semmit.

 

 

Azonban Patrick és Joan együtt sétáltak az ismét meleggé és üdítővé tett világban - keveseknek adatik meg ez egy olyan földön, ami a bátorságot őrültségnek, a szerelmet babonaságnak nevezi - , és úgy érezték, minden egyes ágakat nyújtó fa karját táró barát, minden egyes tágas lanka asszony mögött érkező nagy uszály, ahogy egy nap felkapaszkodtak a felsőbbrendű ember otthonát jelentő kis fehér kunyhóhoz.

Sápadt, nyugodt arccal ült, és játszadozott a faasztalra elé helyezett gallyakkal, gazokkal. Nem tűnt fel neki, hogy itt vannak, ahogy nem figyelt semmire sem, ami a környezetében volt, még Enid Wimpole- ra sem, aki gondoskodott minden szükségletéről.

- Tökéletesen boldog - mondta halkan.

Joan - napbarnított arca ragyog képtelen volt megállni, hogy ne válaszoljon.

- És mind annyira örülünk ennek.

- Igen - felelte Enid. - De az ő boldogsága tartós. - Azzal sírva fakadt.

- Megértem. - Joan megcsókolta unokatestvérét. Az ő szeme sem maradt száraz. Csakhogy a szánalom könnyei gyűltek meg benne, ami épp a félelem ellentéte.

 

JEGYZETEK

I. FEJEZET

Szublapszarianizmus - Más néven infralapszarianizmus, a református teológia predesztinációhoz kapcsolódó alaptétele arról, hogy Isten pontosan milyen sorrendben rendeli el az ember bukását és megváltását.

 

Bika és bülbül - Szójáték. A bika angolul bull, a bülbül pedig bulbul.

 

Allsop's beer - Allsop- féle sör. Az egyik legnagyobb angol sörgyár neve.

 

Ally Sloper - Sikátori Csellengő. 1867 óta létezett karikatúrafigura, az egyik első képregény főhőse.

 

Pulyka - Szójáték. A pulyka angolul turkey, amely azonos alakú szó a Törökországot jelentő Turkeyvél.

 

Cross és crescent - Szójáték. A cross nemcsak keresztet, útkereszteződést is jelent, míg a crescent a félhold mellett kb. „dűlő" értelemben is használatos.

 

Egyetértő dragomán - Szójáték. A „zöld sárkány" jelentésű angol green dragon összetétel alakilag hasonlít az agreeing dragomanra.

 

Benbow admirális - John Benbow (1653- 1702) angol hajóskapitány és admirális. Tettei nyomán számos fogadó vette fel a nevét, és Stevenson A kincses szigetében is egy Benbow admirálishoz címzett fogadóból indul útjára a történet.

 

II. FEJEZET

Feniánus Szövetség - Az 1798- as elbukott ír felkelést követően az Egyesült Államokban létrejött szervezet, amely Írország függetlenségét tűzte zászlajára.

 

Lord Ivywood - Ivywood alakja Chesterton önéletrajza szerint párhuzamba állítható George Bemard Shaw- éval, ahogy Ivywood és Dalroy viaskodása is Shaw és Chesterton intellektuális vitáit idézi.

 

„...egy államférfi, akinek a politikáját..." - Benjámin Disraelire utal, aki az 1878- as berlini kongresszus után nyilatkozott a „peace with honour"- ról és a korabeli sajtó efféle szalagcímekkel látott napvilágot: „peace with honour - and Cyprus" [ti. tisztességes - és Ciprussal járó - béke].

 

„hit hitnek mond beszédet, egyház egyháznak ad ismeretet" - Utalás Zsolt 19:3: „Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést." (Károli Gáspár fordítása)

 

„Hajóink párába vesznek..." - idézet Rudyard Kipling verséből, az 1897- ben, Viktória királynő uralkodásának 50. évfordulójára született „Recessionar- ból.

 

III. FEJEZET

Humphrey Pump - Kb. Pumpa Hümér.

 

Briareusz - A görög mondák három százkezű óriásának egyike.

 

Masterman Ready - Frederick Manyat kapitány (1792- 1848) 1841- es regénye, a Masterman Ready, or the Wreck in the Pacific című robinzonád. A szerző Mark Twain, Joseph Conrad és Ernest Hemingway számára is fontos előkép.

 

IV. FEJEZET

Erkölcsös társaság - Félix Adler alapította, szekuláris humanizmust hirdető közösség.

 

Palmerston - Lod Palmerston, akinek miniszterelnöksége alatt zajlott a krími háború (1853- 1855)

 

Colin Campbell - A krími háborúban majd a szipojlázadás alatt Indiában szolgált angol katonatiszt.

 

V. FEJEZET

Volume of „Pickwick" - Charles Dickens Pickwick Klub című többkötetes munkája. A XIX. század elejének Angliáját bemutató regényben pontos leírások olvashatók a korabeli fogadókról.

 

VI. FEJEZET

Dick Turpin - (1705- 1739) angol útonálló. Híres története szerint egyetlen éjjel ellovagolt Londonból Yorkba.

 

Strand - London egyik főutcája.

 

Boney - „Csontos". Bonaparte Napóleon csúfheve, „Boney" Parte elhallás után.

 

Militavi non sine - „nem katonáskodtam... nélkül" (lat, eredetileg: militavi non sine gloria - „Harcoltam, és épp nem diadaltalan!"; Horatius: Ódák III/26, Kőrizs Imre fordítása).

 

Básán bikája - Utalás a Zsolt 22:i3- ra „Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái" (Károli Gáspár fordítása).

 

Sarolta királyné - III. György (1760- 1820) felesége.

 

VII. FEJEZET

Felérjen a házba - ti. a Lordok Házába, az angliai parlament felsőházába.

 

VIII. FEJEZET

Voxpopuli vox dei - „A nép szava isten szava" (lat.).

 

Vanitas vanitatem - (lat.) Hibás idézet a Prédikátor könyvéből (1:2): „Vanitas vanitatum. Omnia vanitas" (ti. „Felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!" [Károli Gáspár]).

 

IX. FEJEZET

Szent Bertalan éjszakája - 1572. augusztus 23- án a Párizsba gyűlt hugenottákat lemészárolták a katolikusok IX. Károly (1560- 1574) beleegyezésével. .

 

Szeptemberi mészárlások - 1792 szeptemberében a Párizsban fogságban, börtönben lévő foglyok tömeges kivégzése.

„Olvasta Miltont, vagy legalábbis a Beliál gyermekeiről szóló részt" - John Milton (1608- 1674) Elveszett paradicsom című költeményének első énekéből: „[...]s éjente elsötétült utcákon feltűnnek Béliálnak bor- s förtelemtől ittas fiai" (Jánosi Gusztáv fordítása).

 

Dr. Clifford - John Clifford (1836- 1923) a nem anglikán vallású angol egyházak egyenjogúságáért küzdő lelkipásztor. Az ilyen egyházak fenntartásában álló iskolák adózása elleni 1903- as passzív ellenállási mozgalom főalakja.

 

Kiv 4:3 - „Vesd azt - úgymond - a földre. És veté azt a földre és lőn kígyóvá; és Mózes elfutamodék előle." (Károli Gáspár fordítása)

 

Emberek halászai - „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!" (Mt 4:19, a Szent István Társulat fordítása)

 

„A gonosz házasságtörő..." - Mt 16:4, a Szent István Társulat fordítása.

 

X. FEJEZET

Abdul- Hamid - II. Abd al- Hamid, oszmán szultán (1876- 1909).

 

Teozófia - A reneszánsztól kezdve fokozatosan a gnosztikus, újplato- nista tanok megnevezésére használt görög eredetű szó. A XIX. században okkultista szervezetek, mindenekelőtt a Blavatsky- féle Teozófiai Társaság tanainak összefoglaló megnevezéseként használják, és ebben az értelemben kerül a köztudatba.

 

Pycnonotus haemorrhus - A bülbülfélék családjába tartozó madár. Abülbülfélék erős, kellemetlen hangú énekesmadarak. Talán a berber- bülbül (Pycnonotus barbatus), esetleg az egyik leginvazívabb fajnak tartott kafferbülbül (Pycnonotus cafer).

 

Daulias golzii - Feltehetően a közönséges fülemüle (Luscninia megarhynchos), vagy másik nevén a csalogány egyik közép- ázsiai változatáról van szó. A fülemüle az ókor óta ismert és használt irodalmi jelkép, a keleti kultúrákban a költő, a szerelmes, az Istent kereső ember szimbóluma. A romantikát követően a költő énjét jeleníti meg az adott műben.

 

„S mélyvizek..." - Részlet John Keats verséből („Óda egy csalogányhoz") „S mély vizek nyílt falán, / az örvénylő óceán- üvegen / talán e hang tár tűnt tündéri tájt!" (Tóth Árpád fordítása)

 

XI. FEJEZET

Aubrey Beardsley - Aubrey Vincent Beardsley (1872- 1898) angol grafikus, komoly szerepet játszott az art noveau stílus formálódásában, a szecessziós grafikában.

 

„csodaszép spanyol..." - Szójáték angol idiómával. A build castles in Spain jelentése „légvárat építeni".

 

Digi, dagi, sódar és spenót - „rowley, powley gammon and spinach". Az „Udvarolni megy a béka, hejhó" („A Frog He Would A- wooing Go") kezdetű gyermekdal refrénjének részlete. Másodlagos jelentése „szófia beszéd, mesebeszéd".

 

Shan Van Voght - Az 1798- as ír felkelésre született ír dal. Címének jelentése „szegény öregasszony" a dal főszereplője után. Az 1798- as ír felkelés nyomán 1800- ban elfogadott egyesülési törvény mondta ki a korábbi perszonálunió helyett Anglia, Skócia és Írország egységét.

 

III. Richárd - Anglia királya (1483- 1485), jelképe a fehér vadkan. A Rózsák Háborújának utolsó nagy összecsapásában a Lancaster- erőket vezető Richmond grófja, Tudor Henrik elleni bosworthi csatában lelte halálát.

 

Lord Bacon - Francis Bacon (1561- 1626), angol filozófus és állam- férfi. Két címet viselt: Verulam bárója és St. Albans vikomtja volt. 1618- ban lordkancellár lett, ám korrupció miatt 1621- ben le kellett mondania. A bacon magyarul „szalonná"- t jelent.

Hogg - A hog magyarul „sertés"- t jelent. Shelley barátja Thomas Jefferson Hogg (1792- 1862), akivel 1811- ben közösen írt pamflet miatt mindkettejüket kicsapták Oxfordból. Hogg Shelley két szerelme, Harriet Westbrook és Mary Shelley iránt is gyengéd érzelmeket táplált. A szöveg arra utalhat, hogy megpróbált közeledni Harriet- hez, ami évekre lehűtötte a kapcsolatát Percy Shelleyvel.

 

Ettricki pásztor - Az említett másik Hogg: James Hogg (1770- 1835), skót költő és író. Ettricki pásztor néven jelentetett meg verseskötetet, és ezen a néven vonult be az angolszász irodalmi köztudatba. A szöveg „határ menti népek" kifejezése Hogg skót voltára utal.

 

Öntecsek és nyersólom - angolul „pig- iron" és „pig- lead". Az előadót a szóösszetételben szereplő „pig" vagyis „disznó" vezeti félre. Mintha magyarul a „medvé"- nek nevezett, kohóban maradt megdermedt vas kapcsán az emlősfajról beszélnénk.

 

Pitt és Gladstone - Ifjabb William Pitt és William Ewart Gladstone. Az előbbi toiy (1783- 1801,1804- 1806), az utóbbi whig (1868- 1874, 1880- 1885, 1886, 1892- 1894) miniszterelnök az Egyesült Királyságban.

 

Cawnpore - Kanpur városa. A szipojlázadás (1857- 1859) során megostromolták a szipojok. A foglyul ejtett angolok közül a férfiakat kivégezték, a nőket és a gyerekeket pedig lemészárolták, majd a maradványaikat egy kútba rejtették az erősítésül érkező angol erők elől.

 

Henri Quatre - Negyedik Henrik (fr.). Navarrai Henrik, francia uralkodó (1589- 1610), akit protestánsnak (hugenottának) neveltek, majd katolizált. Neki tulajdonított mondás: a célja, hogy királysága idején minden vasárnap jusson minden francia fazekába egy tyúk.

 

Disznók a tóba rohannak - Mt 8:30- 33, Mk 5:1- 20, Lk 8:30- 35.

 

Tékozló fiú - vö. Lk 15:1- 32

 

Wesleyánus konferencia - Wesley János (1703- 1791), a metodista mozgalom megalapítója. Feltehetően valamilyen metodista lelkészi gyűlésről van szó.

 

Ritualista barátok - Az anglikán egyházban vita zajlott a XIX. század második felében a liturgia és a szertartások szerepéről, közvetetten a közeledésről a római katolikus egyházhoz. Ennek képviselőit nevezték ritualistáknak.

 

XII. FEJEZET

Gilbert White - Angol természettudós (1720- 1793), környezetének megfigyelését tartalmazó összegyűjtött levelei Természettörténet és Selborne régiségei (Natural History and Antiquities of Selborne) címen jelentek meg. A könyv a Biblia valamint Shakespeare művei után az angolszász irodalom legnépszerűbb kiadványának számít.

 

Izaak Walton - Angol író (1593- 1683), leghíresebb munkája a prózai és verses részekből álló Horgász kézikönyve (Compleat Angler).

 

Foulon - Joseph Francois Foullon de Doué (1715- 1789), XVI. Lajos fő- pénztárosa. Állítólag azt tanácsolta, hogy ha a parasztoknak nincs kenyere, egyenek szénát. A francia forradalom kezdetekor meglincselték, és szénát tömtek a szájába, úgy hordozták körbe levágott fejét.

 

Naptól keletre, a Holdtól nyugatra lévő kastély - Norvégiai népmesei helyszín. 1889- ben jelent meg Andrew Lang Kék tündérmesekönyvében, amely igen népszerű lett aztán.

 

XIII. FEJEZET

Bow Street - utalás a londoni Covent Gardenban található rendőrkapitányságra.

 

XV. FEJEZET

Wilson Noctes Ambrosianae- ja - 1822 és 1835 között megjelent, összesen 71 dialógus jobbára a skót ügyvéd, író és irodalomkritikus, John Wilson munkája. A képzelt dialógusok helyszíne az edinburgh- i Ambrose kocsmája, szereplői többek között Christopher North (John Wilson), a scots nyelven megszólaló Ettricki pásztor (James Hogg alakja) és az angol ópiumevő (Thomas de Quincey).

 

Wolfe Tone - (1763- 1798) ír politikus és szabadságharcos, az ír köztársasági gondolat atyja. Az 1798- as ír felkelésben való részvételéért halálra ítélték.

 

Charles Stewart Parnell - (1846- 1891) protestáns ír nemes, a home rule (ír függetlenség) gondolat vezéralakja, a XX. századi ír politika irányultságának meghatározó személye.

 

Condorcet - Nicholas Condorcet márki (1743- 1794), francia filozófus és matematikus, a forradalom idején girondista politikus, a nemzetgyűlés előtt bemutatott girondista alkotmánytervezet szerzője.

 

Sieyés - Emmanuel Sieyés abbé (1748- 1836), francia filozófus. A harmadik rendről szóló munkája a forradalom kiáltványává vált, 1799- ben hozzásegítette Napóleont a hatalomátvételhez. Részt vett a girondista alkotmány kidolgozásában, később alkotmánytervezete lett a konzulátust bevezető nyolcadik évi alkotmány alapja.

 

XVI. FEJEZET

„Akinek van füle, hallja meg!" - Mt 11:15; Mk 4:9 (a Szent István Társulat fordítása)

 

Villanella - eredetileg francia versforma: öt három- és egy négysoros strófából áll. Az első strófa első és harmadik sora váltakozó refrén a többi strófa végén, az utolsó strófa utolsó két sorában újból megismétlődnek. Az egyes strófák első sorai rímelnek a két refrénre.

 

Fitzgerald - feltehetően Edward Fitzgerald (1809- 1883), angol költőre utal, aki lefordította Omar Khajjám (megh. 1131 k.), perzsa költő négysorosait (rubáiját) angol nyelvre. A fordítás az angol nyelvű irodalmi közélet részévé vált.

 

Maeterlinck - Maurice Maeterlinck (1862- 1949) francia nyelvű költő, drámaíró. 1911- ben megkapta az irodalmi Nobel- díjat.

 

Whitman - Walt Whitman (1819- 1892), amerikai költő. A szabadvers atyjának is nevezik. Verseskötete (Fűszálak) nagy port kavart a költemények erős érzelmi, szerelmi töltete miatt.

 

Stevenson - Róbert Louis Stevenson (1850- 1894), skót író, A kincses sziget, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete és a Fekete nyíl szerzője.

 

Robert Clive - (1725- 1774), angol katonatiszt, a Kelet- indiai Társaság dél- indiai politikai- katonai uralmának megteremtője, tory parlamenti képviselő. A monda szerint fiatalkorában Draytonban felmászott a templomtoronyra, és az egyik vízköpőn ülve igazgatta a piacot.

 

XVII. FEJEZET

Turner - J. M. W. Tumer (1775- 1851), angol festő, az egyik utolsó romantikus. Aszóban forgó kép a Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén.

 

Henry Newbolt - Sir Henry Newbolt (1862- 1938), angol költő. A szóban forgó vers a „Fighting Téméraire".

 

Regillius- tó - Macaulay (1800- 1859), angol költő verseskötete, a klasszikus témát feldolgozó Lays of Ancient Rome egyik műve a Battle of Lake Regillus, amelyben az utolsó római király csapatait legyőzik a köztársaságiak.

 

Vers libre - szabadvers (francia)

 

Strafford - Thomas Wentworth, Strafford grófja (1593- 1641). A Petition of Rights támogatója, I. Károly (1625- 1649) ellenzékének vezetője. 1628 után a király hívéül szegődik, Írország kormányzója lesz, majd az 1640- es Hosszú Parlament nyomására elítélték és kivégezték.

Chartreuse - Francia konyakmárka. Az ital előállításához gyógynövényeket is használnak.

 

Jogar és vacak - Utalás Olivér Cromwellre, aki 1653- ban a Csonka Parlament feloszlatásakor mondott beszédében „csillogó vacak"- nak nevezte a házelnök jogarát.

 

XVIII. FEJEZET

Elbűvölő Fledgeby - Dickens utolsó elkészült regénye, az Our Mutual Friend egyik szereplője.

 

Macgregorok gyülekezője - Sir Walter Scott verse a Rob Royból. A Macgregor- klánt 1605- ben feloszlatták, nevük többek között az egyik jellegzetes, ugyanezen a néven ismert skótduda- dalban maradt fenn.

 

Salisbury- síkság - A dél- angliai terület hagyományosan a katonaság gyakorlatainak színtere volt.

 

XIX. FEJEZET

Bradlaugh - Charles Bradlaugh (1833- 1891) vállaltan ateista angol politikus. 1880- ban bekerült a parlamentbe, amivel hat évig tartó vita kezdődött a képviselők eskütételéről. Bradlaugh esete végül a bíróságok gyakorlatában is elfogadottá tette az eskü helyetti megerősítést.

 

„fölemelte arcát... - Utalás Ovidius Átváltozások című munkájára (Metamorphoses 1.111- 114.): „Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre, embernek fölemelt orcát és adta parancsát, hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen." (Devecseri Gábor fordítása)

 

„Ha az Úr..." - Zsolt 127.1 (Károli Gáspár fordítása)

 

Elohista - A bibliakritika szerint a jahvista forrás mellett az Ószövetség egyik elbeszélői forrása.

 

XX. FEJEZET

Whistler - J. A. McNeill Whistler (1834- 1903), Angliában élő festő.

 

XXI. FEJEZET

Mr. Yeats - William Butler Yeats (1865- 1939) Nobel- díjas ír költő. A szóban forgó verssor a „Rose of Battle" („Harcok rózsája") első sorát idézi: „Rose of roses, rose of all the world (Rózsák rózsája világszép virág - Szűr- Szabó Katalin és Neset Adrienn fordítása).

 

Dunsmore Heath- i sárga tehén - Mondabeli tehén. Az óriási megvadult állatot Guy of Warwick győzi le végül lovagi próbatételei során. Warwick várában a mai napig kiállításon látható a tehén egyik szarva.

 

Puck - Angol folklór- alak, csínytevő tündér. Shakespeare Szentivánéji álmának egyik főszereplője.

 

„Élt egyszer egy paraszt..." - Utalás a közismert mesére: a paraszt három fia folyton veszekszik egymással. Apjuk azt állítja a halálos ágyán, a földjébe kincset rejtett el. A fiúk keresik a kincset, közben felássák a földet, ami gazdag termést ad.

 

XXII. FEJEZET

„...a lázadáshoz vezetett" - A szipojlázadás (1857- 1859) az indiai helyiekből álló brit haderő felkelése. Közvetlen kiváltó oka: az újonnan rendszeresített karabélyokhoz a töltés tartóját (marhából, disznóból nyert) faggyúval zsírozták, és a használathoz le kellett harapni, ami sértette a hindukat és a muszlimokat. A lázadás nyomán megszűnt a Kelet- indiai Társaság.

 

Asszaszinok - Kr. u. XI- XIII. században a mai Irán és Szíria területén létezett síita közösség. Ez utóbbi vezetőjét nevezték Hegyi Öregnek. A keresztes hadjáratok során találkoztak velük az európaiak, és átvették a helyi „fekete legendá"- t, amely szerint vezetőik elbódították a híveket, hogy bármit megtegyenek nekik, majd elküldték őket, hogy végezzenek különféle befolyásos személyekkel. Arab gúnynevük (hasísijjúna - ti. „hasisevők") számos európai nyelvbe „orgyilkos, merénylő" értelemben került át. IX (Szent) Lajos, francia király adót fizetett nekik keresztes hadjárata során.

 

Karika és félhold - szójáték a magyarul amőbának nevezett játék nevével. Angol nyelvterületen tic- tac- toe- nak, esetleg naughts and crossesnak (karika és kereszt) nevezik. Ez utóbbival játszik Chesterton.

 

„Gyűlésünknek újabb otthont..." - Kissé átfogalmazott idézet sir Walter Scott Marmion című elbeszélő költeményéből (V. ének 17. rész).

 

XXIII. FEJEZET

Beefeater - „Marhahúsevő". A Tower őreinek közkeletű megnevezése. Az 1485 óta létező őrség tagjai állítólag onnan kapták a nevüket, hogy annyi húst ehettek a király asztaláról, amennyit csak szerettek volna.

 

Whitehall - A Whitehall palota helyén található utca, az angol közigazgatás központja. Itt található a hadügyminisztérium és az admiralitás. A palota előtt végezték ki 1649- ben I. Károlyt.

 

„Ivywood, a romlott úr..." - Szójáték. Ivy magyarul „repkény", ebből ivywood, „repkényes erdő".

 

Collingwood - Cuthbert Collingwood (1748- 1810) a királyi flotta admirálisa, Nelson helyettese többek között Trafalgarnál is. Az egyik beszámoló szerint otthoni sétái során mindig vitt magával tölgymakkokat, amiket aztán elültetett megfelelőnek tűnő helyekre, hogy később ezekből lehessen hajót építeni az angol flottának.

 

Gyermekek az erdőben - Angol idióma (babe in the woods), jelentése: ártatlanul belelépni valamilyen veszélyes helyzetbe. Alapja az egyik hagyományos angol mese, amelyben két árvát magára hagynak az erdőben. Az árvák meghalnak, testüket madarak takarják be levelekkel.

 

XXIV, FEJEZET

Zuáv - Eredetileg zouave (angol, eredetileg francia). 1831 és 1962 (Algéria függetlensége) között létezett francia gyalogsági elitegység. Névét arról a záva berber törzsről kapta, amelynek tagjai alkották az eredeti egységet. A zouave később más önkéntes egységek megnevezése is lett, többek között az amerikai polgárháborúban.

 

Kiszmet - (török, eredetileg arab) A megváltoztathatatlan osztályrész, a végzet, amit Allah szabott ki az emberre.

 

„hogy kikerekedett... milyen mogorva" - Szójáték. Az eredetiben a gyereknek azt mondják: „he is crescent!" A crescent főnévként félholdat, melléknévként „növekvő"- t jelent. A másik mondat - „he is cross” - szintén kettős értelmű: a cross főnévként keresztet jelent, melléknévként többek között „ingerült, rosszkedvű" jelentésben használatos.

 

Round Pond - A londoni Kensington- parkban található mesterséges tó. II. György építtette 1730- ban.

 

Girtoni módon - Girton Cambridge egyik kollégiuma. 1869- ben alapították, és ez volt Anglia első bentlakásos leánykollégiuma, amely egyúttal biztosította a nők részvételi jogát a felsőoktatásban.

 

Dokkok valamelyik barlangjában - A londoni East Enden található dokkok környékén a XIX. századra nagy létszámú kínai kolónia jött létre. A XIX. század végére a környék hírhedt lett ópiumbarlangjairól.

 

„Pornál kevesebb kocsid..." - A Laurence Hope álnéven publikáló angol költőnő, Adele Florence Nicolson (1865- 1904) „Less Than Dust" („Pornál kevesebb") című versének első két sora.

XXV. FEJEZET

Monmouth serege - II. Jakab (1685- 1688) trónra léptekor a király bátyja, az elhunyt II. Károly ([1649] 1660- 1685) természetes gyermeke, James Scott, Monmouth hercege és az állandó hadserég vezére rövid életű felkelést vezetett nagybátyja ellen. A felkelést Sedgemoor- nál, az Anglia földjén vívott utolsó csatának tartott összetűzésben verték le.

 

Ashdowni csata - 871- ben, Wessexben vívott győztes csatát Nagy Alfréd (871- 899) a vikingek ellen.

SZERZŐNKRŐL

Gilbert Keith Chesterton

Angol író, 1874- ben született, és 1936- ban hunyt el. Eleinte illusztrátornak készült, de mellette irodalmat is hallgatott. 1896- ban egy könyvkiadónál helyezkedett el, de mű- és irodalomkritikusként újságok számára is írogatott. Keze alól a cikkeken kívül egyaránt kerültek ki versek és elbeszélések, később regények és színdarabok. Társada- lombírálatát gyakran a szatíra leple alatt tálalta, és szinte mindenről megvolt a véleménye, az Edward- kori londoni értelmiség oszlopos tagjaként.

Elbeszéléseinek jó része a jámbor Brown atyáról szól, aki a maga visszafogott, keresztény érvelésével a legravaszabb bűntényeket is felgöngyölíti. Ezek a vérbeli detektívtörténetek ma már a zsáner klasszikusai közé tartoznak.

Első regénye, a The Napoleon of Notting Hill (1904) az 1984- es év Londonjában játszódik, egy olyan Angliában, ahol a királyokat immár sorsolással választják. Egy lelkes fiatalember azonban lázadást szít a fennálló bornírt rendszer ellen. Négy évvel később jelent meg Az ember, aki Csütörtök volt, melyben titkosrendőr épül be az anarchisták európai hálózatába, hogy aztán rádöbbenjen, környezetében szinte mindenki detektív. A The Ball and the Cross (1909) ismét a közeli jövőbe helyezi cselekményét, az egyetemes béke világába, ahol egy katolikus és egy ateista küzd meg, hogy kiderítse, melyikük eszméi a felsőbbrendűek.

Utópiáinak sorát az 1914- es A vándorló kocsmával zárta le, de a jövő társadalmi változásainak témája tovább foglalkoztatta tanulmányaiban is. Életműve java része hazánkban még felfedezésre vár, noha világszerte olyan hírességek számára szolgált inspirációul, mint Michael Collins, Mahatma Gandhi, Marshall McLuhan vagy John F. Kennedy, az irodalom terén pedig C. S. Lewis, Jorge Luis Borges vagy Neil Gaiman. Öröksége immár nem is csak a Földön él tovább, 2012- ben a Merkúr bolygó egyik kráterét nevezték el róla.

 

Impresszum

 

 

A fordítás alapját képező kiadás:

Gilbert Keith Chesterton

The Flying Inn

Dover Publications, 2001

 

Sorozatszerkesztő:

Burger István

 

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

 

Fordította és jegyzetekkel ellátta:

Tamás Gábor

 

A verseket magyarra ültette:

Kleinheincz Csilla

 

Szerkesztette:

Vas Annamária

 

Korrektor:

Athén Melitta

 

Borító:

Sallai Péter

 

Kultúra

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. E kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásáért.

 

ISBN 978 615 5158 23 0

ISSN 0238-3063

 

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

 

© Hungarian translation 2013, Tamás Gábor

© Hungárián edition 2013, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

 

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: A-Színvonal 2000 Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Ardai Zsolt ügyvezető