XV. FEJEZET: AZ AUTÓKLUB DALAI

 

IALATT A KOCSI fenyőkből álló erdőségek ezüstös tündérhonán repült át, Dalroy számos alkalommal dugta ki fejét az oldalsó ablakon, és tiltakozott a sofőrnél, de hiába. Végül nem volt más választása, mint megkérdezni, hová megy.

- Hazafele - közölte kifürkészhetetlen hangsúllyal a vezető. - Haza, anyámhoz.

- És ő hol él? - érdeklődött Dalroy életében eddig soha nem mutatott bátortalansággal.

- Velszbe' - mondta a férfi - , de a születésem óta nem láttam. Azé' jó lesz.

- Nyilvánvalóan tudja - kezdte kissé nehézkesen Dalroy - , hogy letartóztathatják... hiszen ez nem a saját autója. A gazdáját pedig otthagyta, hogy úgy mondjam, étlen- szomjan.

- Van neki egy szamárja - morogta a férfi. - Egye csak meg a tetűláda a szamarát, bogáncsmártássa'. Meg is tenné, ha annyira üres lenne, mint én.

Humphrey Pump kinyitotta az ablakot, amely elválasztotta az autó hátsó részétől, és mégfordult, hogy széles válla fölött beszélhessen barátjával.

- Attól tartok, egyelőre semmi és senki kedvéért nem állna meg. Úgy megkergült, akárcsak Moody nénikéje, ahogy mondani szokás.

- Ezt szokás mondani? - kérdezte valamiféle aggodalommal a hangjában a kapitány. - Ithakában soha nem hallottam.

- Őszintén szólva jobb lenne, ha most békén hagynád - válaszolta Pump bölcs arccal. - Belevezetne minket a skóciai expresszbe, ahogy Dandy Mutton tette, amikor azt mondták, hogy gondatlanul hajt. Később valahogy visszaküldhetjük még a kocsit Ivywoodba. És az igazat megvallva nem hiszem, hogy bármi baja lenne az úriembernek attól, ha egy éjszakát egy szamárral tölt. Komolyan mondom, még tanulhat is valamit tőle.

- Tény, hogy tagadta a magántulajdon elvét - töprengett hangosan Dalroy. - De azt hiszem, a földhöz rögzített, egyszerű ház járt az eszében. Egy ehhez hasonló, kerekeken gurulóról talán úgy vélné, tartósabb tulajdonnak számít. Soha nem tudhatom meg. - Azzal újból kimerülten végighúzta tenyerét a homlokán.

- Észrevetted már, Hupák, mi az, ami igazán különös ezekben az emberekben?

A kocsi robogott tovább Pump kényelmes csöndjében, majd ismét megszólalt az ír:

- A cicaruhás költő egyáltalán nem rossz ember. Lord Ivywood nem kegyetlen, csak nem olyan, mint egy ember. De a költő nem olyan. Inkább tudatlan: akárcsak a művelt fők többsége. A furcsa bennük az, hogy megpróbálnak egyszerűek lenni, és soha nem sikerül egyetlen dolgot se tisztázniuk. Ha választaniuk kell a marhahús és az uborka között, a marhahúst törlik el. Ha a mező és a motor között, a mezőt tiltják be. Eláruljak egy titkot? Ezek az emberek csak olyan dolgokról mondanak le, amelyek más emberekhez kötik őket. Menj csak, és vacsorázz együtt egy antialkoholista milliomossal, és nem azt fogod tapasztalni, hogy betiltotta az előételt, esetleg az öt fogást, vagy akár a kávét. Nem tiltott be mást, mint a portóit meg a sherryt, mert azt a szegények épp úgy szeretik, ahogy a gazdagok is. Lépjünk egyet előre, és nem azt látjuk, hogy a remek ezüst- villákat és - kanalakat tiltja be, hanem a húst: mert a szegények szeretik a húst... már amikor hozzájutnak. Még egy lépés, és nem azt találjuk, hogy kertek, pazar helyiségek nélkül létezik, amit a szegényeknek egyáltalán nem áll módjukban élvezni. Hanem azzal fog kérkedni, hogy korán kel: mert az alvás olyasmi, amit a szegének még mindig élvezhetnek. Nagyjából az egyetlen, ami megmaradt nekik. Soha senki nem hallott még olyan modern emberbarátról, aki lemond a benzinről, a gépírásról, esetleg a szolgák hadáról. Nem, nem! Csakis valamilyen egyszerű és általános dologról mondhat le. Ilyen a marhahús, a sör vagy az alvás... mert ezek az örömök arra emlékeztetik, hogy végső soron ő is csak ember.

Humphrey Pump bólintott, de még mindig nem felelt, a hasán fekvő Dalroy hangja pedig felfelé ívelt azzal a fajta magasba szárnyaló hetykeséggel, amely általában valamilyen korábban költött dal felidézésében öltött testet.

- Ugyanez volt a helyzet a megboldogult Mr. Mandragonnal, aki az angol arisztokrata körökben régóta a Nyugat nyers és keresetlen demokratájaként volt népszerű, míg balszerencséjére homokzsákkal leütötte hat ember, akinek korábban magándetektívekkel lelövette a feleségét, amikor meggondolatlanul partra lépett az amerikai földön.

 

A milliomos Mandragon bort nem ivott, ágyában nem járt nő,

Az egyszerűség volt mindene, a káoszt nem szenvedhette ő;

Asztalára sztentori hangon, szócsövön rendelt vacsorát,

És minden géppel választókat fogott húsz telefonon át;

Volt még egy helyre kis szerkezet,

Ravasz és takaros módfelett,

Száz csiga és csörlő nyekereg,

És tiszta acélrugó remeg,

Mikor mindennap gazdáját kelteni gurul elő,

Egy gépezetben borbély és fodrász és öltöztető.

 

Mandragon úr kifinomult ízlésén nincs egy makula,

Állítják a jenki lapok, hisz mind a modor doktora;

Haj és kalap takaros, és szerényen suhog a kabát,

Mindkét lábára nadrág jut, csizma csillantja viaszát,

És nem különc, mint mások várják,

Tigrisbőr nem borítja hátát,

A kalapja sem mímel pávát,

Nem futja virág be kábátját,

Noha számosan megcsodálnák,

És boldoggá tenne gyengébb férfit, kinek vágya bor és nő,

De szesz és hírnév neki semmi, egyszerűbb élet híve ő.

 

A milliomos Mandragon, boldogan hirdetem: már halott,

És csendes hamvasztás után még szerényebb temetést kapott,

Kifinomultan, finomra szitálva, hamuként fekszik ott,

Bár virággá rohadhatott volna, ahogy én is elrohadok.

Vagy felfalhatták volna medvék,

Vagy máglya hegyibe vihetnék,

Hogy pogány tűzbe belevessék,

Vagy csak asztalunkhoz ültessék,

Hogy bicskáról harapjon sajtot, vedelje a filléres bort,

De mindez neki idegen: egyszerű élet rabja volt.

 

 

Pump számos kísérletet tett arra, hogy feltartóztassa a dal haladását, de épp oly hiábavalóan, amilyenek a kocsi megállítására tett pró- bálkozások voltak. A haragos sofőrt mintha csak még jobban sarkallták volna a háta mögül felhangzó erőszakos, énekszerű zajok, ezért Pump úgy találta, az lesz a legjobb, ha folytatja a beszélgetést.

- Hát, kapitány - kezdte barátian - , a legtöbb dologban nem tudok egyetérteni veled. Persze lehet, hogy valaki túlságosan is megbízik idegenekben, ahogy szegény Thompson tette, viszont olyan is lehet, hogy a másik irányba megy túlságosan is messzire. Sarah néni ezer fontot veszített így. Újra meg újra szóltam neki, hogy nem néger, de nem hitte el nekem. És persze épp ezzel lehetett megsérteni egy nagykövetet, ha az osztrák. Úgy látom, kapitány, nem bánsz igazságosan ezekkel a külföldiekkel. Itt vannak például ezek az amerikaiak. Feltételezhetjük, hogy számos amerikai jött el Pebbleswickbe. De abból a sokból nem akadt egy sem, amelyik rossz lett volna: se egy alávaló amerikai, se egy hülye amerikai... ami azt illeti, nem is akadt olyan amerikai, akit ne kedveltem volna.

- Tudom - mondta Dalroy. - Azt akarod mondani ezzel, hogy nem volt még olyan amerikai, akinek ne tetszett volna a Vén hajó.

- Azt hiszem, ezt akartam mondani vele - válaszolta a kocsmáros.

- És valamitől úgy érzem, a Vén hajónak is tetszene egy amerikai.

- Ti angolok rendkívüli egy társaság vagytok - közölte váratlan és borongós higgadtsággal az ír. - Néha úgy érzem, végül mégis átvergődtök valahogy ezeken a bajokon.

Újabb csend következett, majd így szólt:

- Neked mindig igazad van, Hupák: nem szabad így gondolkodni a jenkikről. A gazdagok minden országban a legalját jelentik. A valódi amerikaiak tetemes része a világon a legudvariasabb, legértelmesebb, legönérzetesebb emberek közé tartozik. Akad, aki annak tulajdonítja ezt, hogy a valódi amerikaiak tetemes része ír.

Pump még mindig nem szólalt meg, a kapitány pedig egy másodperccel később folytatta:

- Ezzel együtt igen nehéz megérteni, főleg egy olyan kis országból érkezett embernek, amilyen én vagyok, milyen érzés is az, ha valaki amerikai. Mindenekelőtt a nemzetiség terén. Nem örülnék neki, ha nekem kellene megírnom az amerikai himnuszt, bár szerencsére nem nagy az esélye annak, hogy én kapjam ezt a megbízást. A szégyenletes titkom, miszerint képtelen lennék hazafias amerikai dalt írni, velem együtt száll majd a sírba.

- Na és mi a helyzet egy angollal? - kérdezte merészen Pump. - Egészen megjárná, kapitány.

- Te nyomorult, zsarnok angol! - fakadt ki felháborodottan Patrick.

- Csak annyira lennék képes elképzelni egy angol dalát, amennyire te egy olyat, amit az a kutya énekel.

Mr. Humphrey Pump megfontolt mozdulatokkal kivette zsebéből a papírt, amire korábban a fűszeresek bűnéről és pusztulásáról írt, majd számtalan zsebében kezdett turkálni ceruzát keresve.

- Hé! - rikkantotta Dalroy. - Csak nem próbálkozol meg Tutujka balladájával?

Nevének hallatán a kutya megbillentette fülét. Mr. Pump halvány, szégyenlős mosollyal felelt. Titokban büszke volt arra, hogy Dalroy tetszéssel fogadta előző irodalmi próbálkozását, egyúttal - mint minden játékhoz - természetes érzéke volt a játéknak tekintett verseléshez is, és bár csak azt olvasta, ami a kezébe került, ez nemcsak fércműveket, népi munkákat jelentett.

- Azzal a feltétellel - közölte rosszallóan ha te írsz egy dalt az angoloknak.

- Rendben van - közölte óriási sóhaj kíséretében Patrick, ami épp a vonakodás szöges ellentétét volt hivatott jelezni. - Gondolom, csinálnunk kell valamit addig is, amíg megáll ez az izé, és ez egészen ártalmatlan társasjátéknak tűnik. Az autóklub dalai. Igazán arisztokratikusan hangzik.

Azzal nekilátott ceruzával irkálni a zsebében lévő kis könyv - Wilson Noctes Ambrosianaeja - előzéklapjára. Azonban időről időre felnézett, és késlekedett saját költeménye készítésével, mert Pumpot és a kutyát figyelte inkább, mivel igen szórakoztatta kettejük munkálkodása. A Vén hajó tulaja a ceruzáját rágcsálta, és mérhetetlen érdeklődéssel figyelte Tutujka urat. Alkalmanként kissé megvakarta barna haját írószerszámával, majd papírra vetett egy szót. Az eb pedig - a kutyaféléknek azzal a különös képességével, hogy megértik, de legalábbis igen szemtelenül úgy tesznek, mintha értenék, ami zajlik - egyenes háttal, fejét felfelé tartva csücsült előtte, akárha modellt ülne a saját arcképéhez.

Éppen ezért úgy esett, hogy bár Pump verse kissé hosszúra sikerült, mint ahogy ez gyakorta megesik a tapasztalatlan költőknél, Dalroyé pedig igencsak rövid lett (mivel a vége felé meglehetősen sietősre fogta), a hosszú költemény valamivel a rövid előtt készült el.

Így aztán először itt hangzott fel a világban a közismert nevén „Orr híján", pontosabban fogalmazva „Tutujka dala"- ként ismert poéma, amely részben a következőképpen hangzott:

 

Éva bukott gyermeke

Jó orrot nem kapott,

Még a rózsa tengere

Is több, friss lehelete

Ezer szaggal van tele,

Milyet nem álmodott.

 

Orr híján mit se tudnak,

Mikor száll le a sötét,

Mikor nyílik az ablak,

A zsidók mint haladnák

A parkban, hol a szagnak

Mózes sem szabja körét.

 

A víz páratlan szaga,

A szikla merész bűze,

A mennydörgés illata,

A vén csontszag alatta,

Az orrukat megcsalja

Nem érzett sűrűje.

 

Illatos szelét érzem

Télerdőnek, csokornak,

Mit ara fátyla lehel,

Vagy figyelmeztető jel,

Vagy vasárnapi reggel,

S ajándék az orrnak.

 

Tutujka most elárulja

A Tutujka- titkokat,

Az embernek nincs orra,

Szegénynek nincs orra,

És épp elég a gondja,

Hogy nem érez szagokat.

 

A lezárásánál ennél a költeménynél is a sietség jelei fedezhetőek fel; jelen kötet szerkesztője (akinek nincs más célja, mint az igazság bemutatása) kénytelen megvallani, egyes részeinek igen jót tett a kapitány kritikája, és tovább dúsította (később és kedélyesebb körülmények között) maga a madarak költője. Egyelőre ennek a kutyákról szóló, valósághű dalnak a legfontosabb vonása a dübörgő „beű- vaú- vaú" kórus volt, amelyet Mr. Patrick Dalroy kezdett, de haladéktalanul (és sokkal sikeresebben) utánozta őt Tutujka úr. Ezzel szemben Dalroy némi valóságos nehézségbe botlott, amikor az alku ráeső részét kellett teljesítenie, és felolvasni jóval rövidebb versét arról, ami képzeletében élt egy angol érzéseiről. Ami azt illeti, még a hangjában is volt valami rekedtes bizonytalanság előadás közben, mintha nem lelte volna meg a probléma megoldását. Jelen kötet összeállítója (akinek nincs más célja, mint az igazság bemutatása) meg kell hogy vallja, a vers a következőképpen szólt:

 

 

Szent György angol hazafi volt,

S a sárkánygyőzés előtt

Egy pintnyi angol sört ivott,

És angolul böfögött.

Mert bár jámbor szőrcsuhában

S vértben járt, sok napja böjt,

Szájában nem olvadt ostya,

Míg rá nem hörpintett sört.

 

Szent György angol hazafi volt,

És tudta jól, mi dukál,

Ha sárkányétkül kikötözött

Csinos kisasszonyt talál.

Angolként azt is tudta jól,

Hogy mi az angol jussa,

Így babot ne is adj neki,

Ha nincs mellette sonka.

 

Szent György angol hazafi volt,

Ki büszkén hordja pajzsát,

Ha mind páncélba öltözünk,

Hogy megvívjuk a csatát.

De bármily vidám társaság,

Bár látott már pokolt,

Elé ne vessél mogyorót,

ha nem kínálsz mellé bort.

 

- Igazán filozofikus egy dal - ingatta ünnepélyesen a fejét Dalroy. - Tele van mély gondolatokkal. Azt hiszem, tényleg sikerült megfogni a dolog lényegét az angolok kapcsán. Az ellenségeitek azt állítják rólatok, hogy hülyék vagytok, ti pedig azzal kérkedtek, hogy illogikusak... tulajdonképpen ez az egyetlen olyan dolog, amiben tényleg hülyék vagytok. Mintha létezett volna bármikor is olyasvalaki, aki képes létrehozni egy birodalmat vagy bármi mást azzal, hogy kijelenti, kettő meg kettő az öt! Vagy mintha lett volna bármikor is olyan, hogy az ember erősebb lett, mert nem értett meg valamit... mintha csak pilinckázás vagy vegyészet lett volna. Ez viszont valóban igaz rátok, Hupák. Ti, angolok kivételesen művészi egy népség vagytok, éppen ezért asszociációk alapján működtök, ahogy az a dalomban is áll. Az. nem lehet, hogy csak az egyik valami legyen a másik, velejáró pedig nem. Mivel pedig nem tudtok elképzelni egy falut bíró és lelkész nélkül, sem főiskolát portói és régi tölgyfa nélkül, ezért hagyománytisztelő nép hírében álltok. Csakhogy nem azért nem váltok meg ezektől a dolgoktól, kedves Hupák, mert hülyék vagytok, hanem azért, mert érzékenyek. Hazugság, ahogy mondom, hazugság és hízelgés, amikor azt állítják, Hupák, hogy imádjátok a megalkuvást. Komolyan mondom, Hupák, az összes valódi forradalom megalkuvás. Mit gondolsz, Wolfe Tone vagy Charles Stewart Parnell soha nem alkudott meg? De nálatok azért nem lesz forradalom, mert féltek a megalkuvástól. Ha igazán alaposan átvizsgálnád a Vén hajót, vagy éppenséggel Oxfordot, dönteni kellene, mit őrizz meg és mit dobjál el. Abba pedig beleszakadna a szíved, Humphrey Pump.

Vöröslő arccal, merengve nézett maga elé, majd valamivel komorabban hozzátette:

- Ennek a ti esztétikátoknak két kicsiny hátránya van, Hupák, és most elmagyarázom ezek mibenlétét. Az első épp az, ami miatt most ezen a masinérián menekülünk. Amikor az általatok létrehozott szépséges, sima és harmonikus rendszert új fajta működteti új szellemben, akkor, komolyan mondom, ezerszer is jobban járnátok, ha Condorcet és Sieyés ezeroldalas alkotmánya alatt élnétek. Amikor az angol oligarchiát olyan angol vezeti, akinek nem angol a gondolkodása... akkor jön Lord Ivywood és ez az egész rémálom, amelyet végső soron csak Isten lát át.

A kocsi már mostanáig is egész szobányi porfellegeket vert fel maga mögött, a kapitány pedig még sötétebben zárta le beszédét.

A másik hátrány, kedves esztétám, a következő. Ha a bolygón bolyongva bármikor is belebotlotok egy szigetbe az Atlanti- óceánon... nevezzük Atlantisznak... ami nem fogadja el az egész kedves képet... aminek nem adhattok át mindent... akkor feltehetően úgy döntőtök, hogy nem adtok neki semmit. Azt mondjátok majd a szívetekben: „remélhetőleg hamarosan éhen halnak", és annak a szigetnek ti lesztek a földön élő összes herceg közül a legsüketebb és a leggonoszabb.

Pirkadt már, és Pump, aki szinte ösztönösen ismerte az angol határokat, még a félhomályban is képes volt megmondani, hogy az épp maguk mögött hagyott kisváros vége újfajta volt, az a fajta, amit a nyugati határnál lehet látni. A sofőr anyjáról szóló mondat lehetett akár kabarétréfa is, de tény, hogy elszántan vezetett abba az irányba a sötétségen át.

A fehér, reggeli fény kiloccsant tejként rajzolt foltokat a szürke, köves utcákra. Néhány proletár koránkelő - hajnalban fáradtabbnak tűntek, mint az emberek többsége este - látszólag egyszerűen azon a véleményen volt, semmi értelme búslakodni emiatt. A két- három utolsó ház, amelyek mintha túlságosan is kimerültek lettek volna ahhoz, hogy egyenesen álljanak, láthatóan újabb álmos fejtegetésre indították a kapitányt.

- Mint az köztudott, vagy ahogy azt gondolni szokás, kétféle idealista van. Azok, akik a valódit eszményítik, és azok (vajmi kevesen), akik megvalósítják az eszményit. Az angolokhoz hasonló művészi, költői népek általában a valódit eszményítik. Ezt ki is fejtettem egy dalban, amely...

Jaj, ugyan - tiltakozott a kocsmáros - , ugyan már, kapitány...

- Ezt ki is fejtettem egy dalban - ismételte meg hajthatatlanul Dalroy - , amelyet most el is énekelek teljesen kényelmesen, hangosan és minden más...

Csak azért hagyta abban, mert a tovarepülő világegyetem is láthatóan abbahagyta. A rohamozó sövények megálltak, mintha valamiféle kürtszó kihívására felelnének így. A száguldó erdő megdermedt. Az utolsó néhány tántorgó egyszerre vigyázzba merevedett. A magából a kocsiból felcsattanó, pisztolylövésszerű hang nyomán úgy torpant meg ez az egész vágta, ahogy egy pisztolylövéstől egyébként elindulni szokott.

A vezető nagyon lassan lekecmergett, és csak állt itt is, ott is a jármű körül különféle drámai testtartásokban. Senki nem gondolta volna, hogy annyi ablak és ajtó van ebben a szerkentyűben, amennyit kinyitott, hogy megtapogasson, megcsavarjon, megpiszkáljon dolgokat.

- A lehető leghamarébb vissza kék mennem abba a garázsba, uram

- mondta korábban még nem hallott, mély, fátyolos hangon.

Majd pillantása körbevándorolt a hosszú fákon és az utolsó házakon; úgy tűnt, az ajkát rágcsálja, mint valami nagy hadvezér, aki hibát követett el. Homloka épp olyan felhős volt, mint eddig, ám amikor ismét megszólalt, hangja fokokkal közelebb állt már tompa, megszokott árnyalatához.

- Tuggyák, ez itt némi gond - mondta. - Még a legjobb helyeken is csúf egy meló, már ha egyáltalán sikerű' visszajutni.

- Visszajutni - ismételte Dalroy, ahogy kinyitotta kék bikaszemét.

- Hová?

Hát ugye - magyarázta a sofőr - , marhára meg akartam neki mu- tatni, hogy nem ő, hanem én vezetem ezt a kocsit. Némi balszerencsével sikerü't e'rontanom a kocsiját. Hát... ha maguk benn maradnának a kocsijába'...

Patrick Dalroy kapitány olyan gyorsan pattant ki az autóból, hogy kis híján elcsúszott az úton. A kutya vad ugatás közepette utánavetette magát.

- Hupák - kezdte halkan Patrick - , kiderítettem rólatok mindent. Tudom, mi az, ami mindig is bosszantott az angolokban.

Majd másodpercnyi szünetet követően azt mondta:

- Igaza volt annak a franciának, aki azt mondta (már nem emlékszem, pontosan milyen szavakkal), ti azért mentek a Trafalgar térre, hogy megszabaduljatok a haragotoktól, nem pedig azért, hogy megszabaduljatok a zsarnokotoktól. A mi barátunk készen állt fellázadni, amikor elszaladt. Egy helyben ülve lázadni, az túl sok volt neki. Olvasol Punchot? Biztos vagyok benne, hogy igen. Pump és a Punch, szinte csak ez a kettő maradt a viktoriánus korból. Emlékszem egy kitűnő képben megfogalmazott, régi viccre: két rongyos ír látható rajta, puskával, amint egy kőfal mögött várakoznak, hogy lelőjék a földesurat. Az egyikük azt mondja, a földesúr késik, mire a másik: „Remélem, semmi baja nemi esett szegénynek." Hát ez az egész fején találja a szöget: jól ismertem azt az írt, de elmondok neked egy titkot róla. Valójában angol.

A sofőr lélegzetét visszafojtva figyelt, úgy tolatott a garázs bejáratáig: a tejesember szomszédságában volt, legfeljebb sötétbe boruló, szűk sikátor választotta el tőle, ami ránézésre nem volt szélesebb egy résnyire nyitott ajtó szóban forgó nyílásánál. Viszont egészen biztosan nagyobbnak kellett lennie a valóságban annál, amilyennek látszott, mert Dalroy kapitány teljesen eltűnt benne.

Valószínűleg maga után intette a vezetőt - annyi bizonyos, hogy az haladéktalanul követte. Szinte már úgy sietett ki, mint akinek valami van a füle mögött, miközben megbillentette a sapkáját, és szétcsúszó papírdarabokat tömködött a zsebébe. Majd visszatért megint a garázsból, hóna alatt nagyobb és rakoncátlanabb dolgokkal.

Mr. Humphrey Pump nem éppen érdeklődés nélkül nézte végig mindezt. Bármennyire félreeső egy zug is volt ez, nyilvánvalóan a gépkocsizók találkozóhelyének számított. Máskülönben aligha léphetett volna oda hozzá egy igen magas, a tekintet számára teljesen áthatolhatatlan sállal és szemüveggel felszerelkezett autós, hogy néhány szót váltson vele. Még kevésbé fordulhatott volna elő, hogy sálból és szemvédőből álló, hasonlóan iszonytató álruhát nyújtson át neki, amikor felemelte a karjára akasztott batyut. Azt pedig a legkevésbé sem lehetetne másként elképzelni, hogy legyen bármennyire magas is, az autós azt mondja neki sapkája és szemüvege alól:

- Vedd fel, Hupák, aztán bemegyünk a tejeshez! A kocsit várom. Ugyan melyiket, igazságot kereső barátom? Természetesen azt, amelyiket megveszem, hogy majd te vezethesd.

A bűntudatos sofőr számos kalandot követően végül visszatalált a kicsiny, holdvilágos erdőhöz, ahol gazdáját és a szamarat hagyta. Ám az , úr és a jószág addigra már nem volt ott.

 

XVI. FEJEZET: DORIAN HÉT KEDÉLYE

 

HOLDKÓROSOK KORTALAN időmérője, amely aznap éjjel oly fényesen ragyogott, talán valóban rendelkezett valamilyen tündérektől való szerencsével, akárcsak egy ezüstpenny. Nemcsak Mr. Hibbset avatta be Dionüszosz, Mr. Bullrose- t pedig ősei fákon folytatott életmódjának szokásaiba, hanem egyetlen éjjele elegendő volt, hogy jelentős és igen értékes átalakulásban részesítse Mr. Dorian Wimpole- t, a madarak költőjét. Legfeljebb csak annyira lehetett bolondnak vagy gonosznak nevezni, amennyire Shelleyt is - sokkal inkább olyasvalaki volt, aki a közvetettség és őszintétlenség világában, inkább szavak mint dolgok között élve szellem nélküli emberré változott. A leghalványabb mértékben sem állt szándékában éheztetni a sofőrjét: eszébe sem jutott, hogy igazi lelki gyilkosságot követ el, amikor pusztán megfeledkezik róla. Ám amint teltek- múltak az órák, ő pedig ott volt, egyedül, a szamár és a hold társaságában, olyasféle hangulatok tomboltak és váltakoztak benne, amelyeket művelt barátai kedélyállapotoknak neveztek volna.

Sajnálattal kell elmondanom, hogy az első kedélyállapota a komor és fogcsikorgató gyűlölet volt. Fogalma sem lehetett a sofőr sérelméről, és csakis arra tudott gondolni, hogy megvesztegették, esetleg megfélemlítették a démoni szamárkínzók. Azonban abban a pillanatban Mr. Wimpole sokkal inkább képes lett volna meggyötörni a sofőrt, mint amennyire Mr. Pump bármikor is hajlandóságot mutatott volna megkínozni egy szamarat, hiszen egyetlen épelméjű ember sem tud gyűlölni egy állatot. A köveket rugdosta az úton, hogy nagy ívben repültek be az erdőbe, és közben minden egyes esetben azt képzelte maga elé, a kő válójában a sofőrje. Gyökerestől szaggatta ki a földből az út menti sasharasztot, mint ami a vezető haját jelképezi, holott semmiféle hasonlóságot nem mutatott vele. Olyan fákat püfölt ököllel, amelyek (feltételezem) alakra és arcra leginkább emlékeztették alkalmazottjára. Ám aztán felhagyott vele, mivel úgy találta, hogy ebből a láthatóan egyoldalú küzdelemből a fa került ki győztesen. Csakhogy az egész erdőség és az egész világ valamiféle mindenütt jelen lévő, panteisztikus sofőrré változott, ő pedig ott ütötte- verte, ahol érte.

A figyelmes olvasó felismerheti, hogy Mr. Wimpole addigra már jelentékeny felfelé vezető utat tett meg azon, amit ő maga kozmikus léptéknek nevezett volna. A másik teremtmény valódi szeretete után a következő legjobb dolog az, ha igazán gyűlölik őt, különösen akkor, ha szegényebb, és a puszta társadalmi merevség választ el minket tőle. Legyilkolásának vágya legalább annak az elismerése, hogy tényleg él. Számos ember köszönheti a demokrácia hajnalának első fehérlő villanásait lelkében annak a vágynak, hogy kerítsen egy botot, és szétverje a komornyik hátán. Továbbá Mr. Humphrey Pump megcáfolhatatlan helyi tekintélyére alapozva kijelenthetjük, hogy Merriman bíró három falun át üldözte egy nyeregpisztollyal a könyvtárosát, utána pedig élete végéig radikális volt.

Haragja abból a szempontból is hasznosnak bizonyult, hogy megnyugvást hozott neki, és hamarosan átlépett a második és jóval pozitívabb, elmélkedő kedélyállapotba.

- Azok a gyalázatos majmok egyre csak ezt művelik - dünnyögte - , és még ők nevezik a szamarat az alsóbbrendű állatok egyikének. Még hogy felülne egy szamárra? Megnézném, mit szólna ahhoz, ha a szamár ülne rá egy kicsit! Szegény szerencsétlen!

A türelmes szamár szelíd tekintettel nézett rá, amikor megpaskolta a hátát, Dorian Wimpole pedig némi öntudatlan meglepettséggel vette észre, hogy tényleg kedveli a jószágot. Továbbá tudatalattijának még mélyebben húzódó rétegében biztos volt abban, hogy eddig még soha nem kedvelt egyetlen állatot sem. A fantasztikus teremtményekről szóló versei egészen őszinték voltak... és egészen ridegek is. Amikor azt állította, szereti a cápát, arra gondolt, semmi okát nem látja, miért kellene gyűlölni azt, ami így önmagában meg is állja a helyét. Semmi okunk nincs gyűlölni a cápát, hiába van esetleg számos okunk elkerülni. Semmi ártalmas nincs egy óriáspolipban, ha tartályban tartják... vagy ha egy szonettben szerepel.

Azonban felismerte azt is, hogy a teremtmények iránti szeretete egészen megfordult, és épp az ellentétes vége felől közelítette meg. A szamár társ, és nem egy szörnyeteg. Azért kedves, mert itt van mellette, nem azért, mert messze van. Az osztriga azért vonzotta, mert annyira különbözött egy embertől, már ha nem számítjuk leheletnyi férfiúi hiúságnak a szakállnövesztést. Ez az agyszülemény csak annyira hiábavaló, mint az, amit ő maga mondott, amikor a gyöngy örökkévalóságában valamiféle női hiúságra célozgatott. Ám ez alatt a titokzatos fenyvesben töltött, őrjítő virrasztás alatt úgy találta, mind jobban és jobban vonzódik a szamárhoz, mert semmi nem hasonlított körülötte annyira egy emberre, mint ez az állat. Hiszen van szeme, amivel láthat, füle, amivel hallhat... ez utóbbi aránytalanul fejlett is.

- Akinek van füle, hallja meg! - mondta, és kedvesen megvakarta a szürke szőrös légycsapókat. - Hát nem emelted füledet a mennyek felé? Te leszel az első, aki meghallja az utolsó trombitaszót?

A szamár egészen emberinek tűnő gyengédséggel bökdöste meg orrával. Dorian pedig azon kapta magát, hogy eltöpreng, ugyan miféle módon fejezhetné ki egy osztriga a gyengédséget. Körülötte minden egyéb olyan szép, de annyira embertelen volt. Csakis a harag első indulatában fedezhette fel egyik- másik magas fenyőfában az egykori kenningtoni taxis vonásait. A fáknak és a páfrányoknak nincs füle, amit meglibegtethetnének, sem szelíd tekintetű szemük, amit mozgathatnának. Újra megpaskolta a szamarat.

Ám a jószág összebékítette a tájjal, és harmadik kedélyében lassanként felismerte, mennyire szép is. Jobban szemügyre véve, már korántsem volt annyira biztos abban, hogy annyira embertelen. Inkább úgy érezte, a szépsége legalább félig- meddig emberi: a fákon túl lefelé ereszkedő hold fénykoszorúja főként azért bájos, mert épp olyan, akár valamelyik korai szent lágy színű fényudvara, és hogy a fiatal fák végső soron nemesek, mert szüzek módjára emelik fel a fejüket. Homályosan olyan eszmék ködlöttek fel az elméjében, amelyek nem voltak teljes mértékben ismerősek a számára, különösen az, amelyiket úgy hallotta emlegetni: „isten képmása". Egyre inkább úgy tűnt számára, hogy a szamártól egészen az út mellett növő páfrányokig és sóskákig éppen azért és annyiban megszentelt és méltóságteljes minden dolog, hogy részlegesen hasonlít valami másra. Mintha gyerekrajzok, a természet kőből való első vázlattömbjeibe készített vad, kezdetleges vázlatok lennének.

Fenyőtűk halmára vetette magát élvezni az erdőben egyre mélyülő sötétséget, ahogy a hold lesüllyedt mögötte. Nincs is mélyebb és csodálatosabb egy igazán áthatolhatatlan fenyvesnél, ahol a közelebbi fák kirajzolódnak az egészen az árnyékba vesző törzsek előtt: szürke alapon ezüst, fekete alapon szürke erezet.

Addigra a puszta öröm és tétlenség volt az, ami arra késztette, hogy felvegye az egyik fenyőtűt, és elbölcselkedjen felette.

- Milyen érdekes tűkön ülni! - mondta. - Mégis úgy vélem, ezt a fajta tűt használhatta Éva az Édenben az ősi legendában. Úgy bizony, és mennyire igaza volt annak az ősi legendának! Milyen lehet ülni azon a sok tűn Londonban? Milyen lehet azon a sok tűn ülni Sheffieldben? Milyen lehet bármiféle tűkön ülni, eltekintve a Paradicsom tűitől? Ó, igen, az ősi legenda nagyon is jól mondja: Isten tűi is puhábbak az emberek szőnyegeinél.

Nagy örömmel figyelte, ahogy a különös kis erdei állatok előmásznak az erdő zöld függönye alól. Emlékeztette magát, hogy az ősi legendában épp oly szelídek - és épp oly mókásak - voltak, akár a szamár. Eszébe' jutott Ádám, ahogy nevet ad az állatoknak, és így szólt a bogárhoz:

- Téged Mocorkának kellene neveznem.

A csigák remek szórakozást kínáltak számára, ahogy a giliszták is. Új és valóságos érdeklődést fedezett fel irántuk, olyat, amilyet eddig soha nem tapasztalt: ilyen érdeklődéssel fordul az ember az egér irányába a tömlöcben, ilyen érdeklődése van bárkinek, akinek összekötötték a lábát, és kénytelen felismerni az apróságokban lévő izgalmakat. A gilisztaszerű lények különösen szerettek igen lassan és nagy időközönkénti előmászni - Dorian mégis képes volt órákon át türelmesen várni, hogy megismerkedhessen velük. Az egyikük különösképpen magára vonzottá figyelmét, mivel valamivel hosszabb volt a többi gilisztánál, és mintha a szamár bal mellső lába felé fordította volna a fejét. Ráadásul volt még feje is, ami a többi féregről egyáltalán nem volt elmondható.

Dorian Wimpole nem tudott sokat az egzakt természettörténetből, eltekintve attól, amit egyszer igen alaposan elsajátított egy enciklopédiából, amikor együtt érző villanellát készített. Azonban mivel ezek az információk kizárólag a hiéna nevetésének feltételezhető okaival foglalkoztak, ebben az esetben aligha látta közvetlen hasznukat. Azonban, noha nem szerzett jártasságot a természettörténetben, nem volt ismeretek híján. Épp eleget tudott, hogy tisztában legyen azzal, egy gilisztának nem kellene hogy legyen feje, főleg nem ilyesféle négyszögletes és lapos fej, ami leginkább egy vésőre vagy egy ásóra emlékeztet. Eleget tudott ahhoz, hogy egy ilyen jellegű fejjel rendelkező csúszómászó életben marad az angol vidéken, habár nem számít gyakorinak. Egyszóval tudott annyit, hogy átmenjen az úton, és hevesen, élesen ráhelyezze cipője sarkát a lény nyakára és gerincére, ezzel három fekete részre szakítva, amelyek még egyszer megrándultak, mielőtt teljesen megmerevedtek.

Majd nagy sóhaj szakadt ki belőle. A szamár, amelynek lába ilyen nagy veszélyben forgott, tekintetéből kiolvasható ábrándozó szelídségét egyetlen pillanat erejéig sem adta fel, ahogy a döglött viperára nézett. Még maga Dorian is sokáig bámulta, olyan érzések közepette, amelyeket sem megragadni, sem megérteni nem tudott, s csak utána jutott eszébe, hogy a kicsiny erdőt a Paradicsomhoz hasonlította.

- És még az Édenben is - mondta végül, majd Fitzgerald szavai cserbenhagyták az ajkát.

S mialatt efféle szavakkal és gondolatokkal viaskodott, történt körülötte és mögötte valami, valami, amit legalább százszor leírt már, és ezerszer is olvasott róla - valami, amit még soha életében nem látott. Erőtlenül hajított át a lombozaton bágyadt és gyöngyházszínű, az elveszett holdsugárnál sokkal titokzatosabb fényt. Úgy tűnt, mintha az erdő összes ablakán- ajtaján behatolna sápadtan és némán, de magabiztosan, akár a találkára érkezők. Fehér köpenyében hamarosan arany és bíbor szálak jelentek meg, s úgy hívták: reggel.

Addigra már egy ideje hangosan és mindhiába énekelt az összes tollasjószág a madarak költőjének. Ám amikor az énekmondó ténylegesen megpillantotta a fák és az út fölött megjelenő, szerteáradó napfényt, egészen különös hatást gyakorolt rá. Tátott szájú ámulatban állt és nézte, míg el nem érte ragyogó sorsának teljességét, és a fenyőtobozok, a göndör páfrányok, az élő szamár és a halott vipera mind oly tisztán elváltak egymástól, akárha délidőben, esetleg egy preraffaelita festményen lennének. Akkor az égből érkező villámcsapásként érte utol negyedik kedélye, mire nagy léptekkel odament a szamárhoz, és megragadta a kantáiját, mint aki vezetni szeretné valahová.

- Átok az egészre! - kiáltotta olyan derűs hangon, ami a távoli faluból nemrégiben felharsant kakaskukorékolás volt. - Nem mindenki ölt már kígyót! - Majd merengve hozzátette: - Lefogadom, dr. Gluck még soha nem tett ilyet. Gyere, szamár, induljunk kalandra!

A határozott gonoszság meglelése és az ellene vívott harc minden mulatság - és minden bohóság - kezdete. Az egész vadon vidám helynek tűnt most, hogy végzett a kígyóval. Irodalmi közegének egyik téveszméje az volt, hogy irodalmi névvel illettek minden egyes természetes érzelmet, de talán nem lenne igaztalan azt állítani, hogy Maeterlinck kedélyállapotából Whitman kedélyállapotába lépett, majd Whitman kedélyállapotából Stevensonéba. Nem volt képmutató akkor, amikor Ázsia aranyos madaraira, a déli tengerek bíbor polipjaira vágyott, ahogy most sem, amikor egyszerű komikus kalandokra vágyott egy átlagos angol úton. Balszerencséjére és nem saját hibájából történt, hogy első kalandja egyúttal az utolsó is volt, és túlságosan is komikus ahhoz, hogy igazán nevetni lehessen rajta.

Az ólomszínű reggel addigra fakókékre melegedett, és olyan dundi kis rózsaszín felhők pöttyözték őket, amelyek egészen biztosan a repülő disznókról szóló történet alapját adták. A fűben lakó bogarak olyan boldogan csacsogtak, hogy úgy tűnt, mintha minden egyes zöld nyelv beszélne. Bármerre nézett, a láthatárt az efféle krakélerkedő komédiákat buzdító tárgyak törték csak meg. Volt ott egy szélmalom, amelyet Chaucer molnára is lakhatott, esetleg Cervantes bajnoka rohamozhatott volna. Feltűnt egy régi, óntetős templomtorony, amelyet akár Róbert Clive is megmászhatott volna. Pebbleswick és a tenger irányában két facsonk látszott, amelyről Humphrey Pump mind a mai napig azt állítja, egy nem sikerült gyermekhinta lábának maradványa, ám a turisták mindenkor elhiszik, hogy egy ősrégi vesztőhely. Efféle vidám környezetben aligha meglepő, ha Dorian és a szamár szapora léptekkel indultak el az úton. A szamárról Sancho Panza jutott az eszébe.

Egészen addig nem tért magához ebből a fehér útról és szélről szóló, féktelen ábrándozásból, amíg előbb feltülkölt, majd felrikoltott egy kocsi dudája, meg nem remegett a talaj a fékezés megrázkódtatásától, és nem markolta meg súlyosan és szorosan egy emberi kéz a vállát. Felpillantott, és egy rendőrfelügyelő teljes öltözetével találta szembe magát. Az arc nem érdekelte. Ekkor vett erőt rajta az ötödik vagy váratlan kedély, amelyet a köznyelv elképedésnek nevez.

Kétségbeesetten nézett az átellenes ösvény alatt olyan hirtelen lehorgonyzott automobilra. A kormány mögött olyan egyenes háttal és tartózkodóan ült valaki, hogy Dorian egészen biztos volt benne, egy másik rendőrt van szerencséje vizslatni. Azonban mögötte egy teljesen másféle alak látszott, olyasvalaki, aki egészen összezavarta, mivel bizonyos volt benne, hogy valahol már látta. Magas és vékony, csapott vállú személy, öltözéke pedig rendetlen, ám olyan módon, hogy azt a benyomást keltse, más alkalmakkal rendezett szokott lenni. A személy élénksárga hajának egyik tincse egyenesen felfelé állt, egészen egzaltált módon - akár a kis szarv kedvenc írásaiban. Másik pamacsa ragyogó, sőt vakító módon az arcába hullott, és eltakarta bal lencséjét, akárha szó szerint be akarná teljesíteni a szálkáról és a gerendáról szóló mondást. Függetlenül attól, mi is volt a szempárban, tekintete kissé meghökkentnek tűnt, az alak pedig egyfolytában idegesen piszkálgatta nyakkendőjét. Mert ez az egyén Hibbs néven volt ismert, és csak nemrégiben tért magához számára egészen újnak számító élményeiből.

- Mi az eget akarnak maguk? - kérdezte Wimpole a rendőrtől.

Ártatlan és meglepett kifejezésű arca, s talán megjelenésének más elemei is egyértelműen azt idézték elő, hogy megingott a felügyelő eltökéltsége.

- Hát, erről a szamárról van szó, uram - közölte.

- Talán azt hiszi, loptam? - emelte fel hangját a felháborodott arisztokrata. - Hát micsoda tébolyult egy világ ez! Egy csapat tolvaj ellopja a limuzinomat, én megmentem a nyüves szamaruk életét, közben a sajátomat teszem kockára... és engem tartóztatnak le lopásért?!

A felháborodott nemes öltözéke nagyvalószínűséggel ékesszólóbban beszélt magánál a nemesembernél. A rendőr levette róla a kezét, és miután belepillantott a nála lévő papírokba, odasétált a járműhöz, hogy kikélje a zilált külsejű úriember tanácsát.

- Ez egészen hasonló kordénak és szamárnak tűnik - hallotta Dorian - , viszont a ruházat nem felel meg a személyekről adott leírásának.

Igazság szerint Mr. Hibbsnek fölöttébb homályos és viharos emlékei voltak azokról, akiket látott. Még azt se tudta megmondani, mi volt, amit tett, és mi, amit csak álmodott. Ha őszinte akart volna lenni, az erdőről szóló zöld rémálomról számolt volna be, amelyben egy tizenkét láb magas, bíbor lángnyelvekből álló hajú emberevő óriás hatalmában találta magát, aki egészen úgy öltözött, mint Robin Hood. Azonban „a párt összetartásának" régóta meglévő irányvonala nyomán annyira természetellenesnek hatott számára, hogy bárkinek (akár magának is) elmondja, mit gondol valójában bármiről, mint amennyire a köpködés... vagy az éneklés. Egyelőre három indítéka és erős elhatározása volt: (1) ne ismerje el, hogy részeg volt; (2) ne engedjen elszökni senkit, akit Lord Ivywood esetleg szeretne kikérdezni; és (3) ne veszítse el értelmes és tapintatos voltáról szóló hírnevét.

- Ennek a személynek barna bársonyöltözéke és prémes bundája van - folytatta a felügyelő. - Az elmondásáról szóló jegyzetekben az áll, hogy a keresett személy egyenruhát viselt.

- Amikor egyenruháról beszélünk - ráncolta a homlokát értelmesen Mr. Hibbs - , amikor „egyenruhádról beszélünk természetesen... mindenképpen különbséget kell tennünk. Egyes barátaink, akik nincsenek teljesen egy véleményen velünk, tudja - és szelíd megbocsátással elmosolyodott - , egyes barátaink talán nem neveznék „egyenruhá"- nak. De... természetesen... hát, például nem volt rendőregyenruha. Ha- ha!

- Azt remélem is - közölte kurtán a tiszt.

- Szóval... tulajdonképpen... ugyanakkor - kapaszkodott bele végül Hibbs szóamulettjébe. - A sötétben lehetett barna bársony is.

A felügyelő kissé csodálkozva felelt erre a segítőkész felvetésre:

- De hát rivaldafénynek is beillett volna a hold - tiltakozott.

- Sós, sós - kiáltotta Hibbs csakis sietős hebegésnek nevezhető, magas hangon. - Sós... elszínez mindent természetesen. A virágokat meg a dolgokat...

- Na de maga mondta, hogy az első számúnak vörös volt a haja.

- Szőke volt! Szőke! - lengette karját komoly könnyedséggel. - Tudja, olyan vöröses, barnás, szökés hajfajta. - Majd a fejét csóválta, és olyan ünnepélyességgel, amilyent csak elbír ez a szó, kijelentette: - Teuton. Teljesen teuton.

A felügyelő kissé csodálkozott, hogy a Lord Ivywood elestét követő zűrzavarban épp ennek az embernek az irányítása alá került. Igazság szerint Leveson - ismét csak látványos sietséggel leplezve saját félelmeit - egy nyitott ablak melletti asztalnál talált rá Hibbsre, amint zilált hajjal és álmos szemmel igyekezett összeszedni magát valamilyen gyógyszer segítségével. Mivel eléggé örömtelenül, de meglehetősen tiszta volt már a feje, amikor rálelt, így aztán lelkiismeret- furdalás nélkül kihasználta zavarának maradékát, és elküldte a rendőrökkel üldözőbe. Gondolta, még egy félig- meddig kitisztult részeges elméjére is lehet számítani, hogy felismer egy olyan senki mással össze nem tévesztheti alakot, amilyen a kapitány.

Csakhogy hiába ért véget alig valamivel korábban a diplomata dorbézolása, különös, körvonalazhatatlan félelme és ravaszsága már nagyon is éberen működött. Egészen bizonyos volt abban, hogy a bundás férfinak van valami köze a rejtélyhez, hiszen nem szokás bundás férfiaknak szamarakkal bóklászni. Tartott attól, hogy megbántja valamivel Lord Ivywoodot, egyúttal attól is, hogy lelepleződik a rendőr előtt.

- Maga igencsak körültekintő - közölte megfontoltan. - Nagyon helyes, a köz érdekében magának ennyire körültekintőnek is kell lennie* Azt hiszem, jelen helyzetben teljes joggal akadályozná meg ennek a személynek a szökését.

- Na és a másik? - tette fel összevont szemöldökkel a kérdést a rendőr. - Maga szerint már megszökött?

- A másik - ismételte utána ugyanakkor Hibbs, és félig lehunyt pillái alól a szélmalmot nézte, mintha valami finom, új árnyalatot fedezett volna fel az amúgy is bonyolult kérdésben.

- Hát, a fenébe is! - fakadt ki a rendőrtiszt. - Csak tudja, hogy két ember volt- e, vagy egy.

Hibbs agyában az iszonyat szürke pirkadatában lassanként földerengett, hogy ez az, amit semmiképpen sem tudhat. Sokszor hallotta és olvasta is a vicclapokban, hogy egy részeg „kettőt lát", és két lámpaoszlopot figyel, amelyek közül az egyik - ahogy a felsőbb kritika mondhatná - tisztán szubjektív. Amennyire ezt tudta Óévén csupán kezdő), a lerészegedés eredményezhet az álomszerű kalandjában látott két emberhez hasonló benyomást, amikor valójában csak eggyel találkozott.

- Két ember, tudja... egy - vágta ki afféle mogorva közönyösséggel.

- A számukkal ráérünk törődni: egészen biztos, hogy nincs sok hívük. - Itt igen határozottan nemet intett a fejével. - Egyértelműen lehetetlen. És ahogy a megboldogult Lord Goschen szokta volt mondani: statisztikával mindent be lehet bizonyítani.

Ekkor érkezett a közbeszólás az út túloldaláról.

- És mégis meddig kellene itt várakoznom magára meg a maga Goschenjeire, tyúkeszű majom? - tört elő zabolátlan erdei zsongásként a madarak költőjéből. - Lőjenek le, ha ezt tovább tűröm! Gyere csak, szamár, és reméljük, hogy legközelebb jobb kalandban lesz részünk! Ezek itt kifejezetten silány példányai a fajtádnak.

Azzal újra megmarkolta a szamár kantárját, és sebes léptekkel elsietett mellettük, szinte már úgy, mint aki vágtára serkenti a jószágot.

Sajnálatos módon ez a megvetést sugárzó kísérlet a szabadulásra pontosan az volt, ami még hiányzott, hogy a felügyelő billegő megfontolását a rossz irányba döntse el. Ha Wimpole még egy- két percig nyugton maradt volna, a közeg, aki nem volt bolond, esetleg úgy zárja le az ügyet, hogy egyáltalán nem hiszi el Hibbs történetét. Így viszont dulakodás támadt, és elcsattant néhány ütés is - végül a tiszteletreméltó Dorian Wimpole- t szamarastól- mindenestől bekísérték a faluba, ahol volt egy rendőrség, amelyben volt egy őrizetes cella, amelyben megtapasztalták a hatodik kedélyt.

Azonban tiltakozása olyan hangos és egyúttal olyan meggyőző, kabátja pedig annyira vitán felül bundaszerű volt, hogy némi faggatózás és félreértések után beleegyeztek, délután elviszik az Ivywood- lakba, ahol a lábából csak nemrégiben eltávolított golyó miatt mozdulatlanságra kárhoztatott köztisztviselő található.

Lord Ivywood bíbor színű díványon hevert keleties berendezésű lak- részének bonyolult rendszere kellős közepén. Amikor beléptek hozzá, pillantása a távolt fürkészte, mintha római higgadtsággal várná fel- és elismert ellenség érkezését. Azonban a rokkant szükségleteiről gondoskodó Lady Enid Wimpole elképedten kiáltott fel, és a következő másodpercben egymásra nézett a három rokon. Szinte már ki is lehetett találni, hogy azok, mivel mind - ahogy Mr. Hibbs finoman megfogalmazta - szőkék. Ám a szőkék közül kettő arca meglepetést, a harmadiké haragot fejezett ki.

- Sajnálom, Dorian - mondta Ivywood, miután végighallgatta az egész történetet. - Attól tartok, ezek a megszállottak mindenre képesek, te pedig nagyon is jogosan sérelmezed, hogy ellopták a kocsidat...

- Tévedsz, Philip - felelte túlfűtött hangon a költő. - A leghalványabb mértékben sem sérelmezem, hogy ellopták a kocsimat. Amit sérelmezek, az ennek a bolondnak a folyamatos létezése Isten földjén - azzal a komoly arcot vágó Hibbsre mutatott - , meg azét a bolondét - bökött a felügyelőre - , és... igen, még azét a bolondét is - és egyenesen Lord Ivywoodra szegezte ujját. - És őszintén megmondom, Philip, ha, ahogy te mondod, tényleg létezik két férfi, akik célja tönkretenni a terveidet, és pokollá változtatni az életedet... Nagyon örülök, amiért rendelkezésükre bocsáthattam a kocsimat. Most pedig távozom.

- Beugrasz vacsorára? - érdeklődött Ivywood rideg elnézéssel.

- Nem, köszönöm - válaszolta elmenőfélben a dalnok. - Felmegyek a városba.

Dorian Wimpole hetedik kedélyének a Király kávéházban volt a zárójelenete: jobbára osztrigák szerepeltek benne.

XVII. FEJEZET: A KÖLTŐ A PARLAMENTBEN

 

ORIAN WIMPOLE, parlamenti képviselő, békebíró stb. egyedülálló bejövetele és kivonulása alatt Lady Joan a fiatorony szobájának varázslatos ablakán nézett kifelé - mostanra nemcsak képletesen szólva, hanem a valóságban is ez lett az Ivywood- lak határa. A régi, cakkos szegélyű nyílást és a sötétbe boruló lépcsősort, amelyen korábban Tutujka, az elveszett eb jött és ment, mostanra már réges- rég kivételes keleti munkának számító falrészlettel zárták le. Lord Ivywood az egész díszfestés során fenntartotta és számos alkalommal elismételte az alapelvet, miszerint egyetlen állatalak sem jelenhet meg a falakon. Ám mint minden józan eszű dogmatista, ő is érzékelte a tantételeiből fakadó összes lehetőségét, így Ivywoodnak ezt a félreeső végét nappal, holddal, nap- és csillagrendszerekkel ragyogta be, ahol a Tejút az alsó dekoráció, és néhány üstökös jelenti a komikus feszültségoldást. A maga módján igazán remek volt a kivitele (mint mindennek, amit Philip Ivywood készíttetett magának), és ha a fiatorony összes ablakánál összehúzták a pávafüggönyt, a költő, aki hibbsi módon értékelte a családi pezsgőt, még akár azt is képzelhette, hogy csillagokkal telizsúfolt éjszakai eget lát éppen, amint végignéz a tengeren. Sőt (ami igazán fontos volt) még Misziszra - ez a szabatos gondolkodó - sem nevezhette a holdat élő állatnak, mert akkor a bálványimádás bűnébe esik.

Csakhogy a valódi ablakon át valódi eget és tengert szemlélő Joan legfeljebb annyira törődött a csillagászati tapétával, amennyire általában a tapétákkal törődni szokott. Morózus megindultsággal tette fel magának ezredszerre is a kérdést, amelyet képtelen volt megválaszolni. A végső választásról volt szó becsvágy és emlékek között. S a mérleg serpenyőjében ott pihent a következő nagy súly: a becsvágy nagy valószí- nűséggel testet ölt majd, míg az emlék feltehetően nem. Amióta a sátán lett ennek a világnak a hercege, milliószor is szerepelt már ugyanez a súly ugyanebben a serpenyőben. Ám az alkonyi csillagok fénye egyre; erősödött a régi tengerpart fölött, egyúttal ők is mérlegelést kívántak, akár a gyémántok.

Mint egykor, a borongásnak ugyanebben a szakaszában, meghallotta háta mögött Lady Enid szoknyájának suhogását, ami csakis komoly ügyben érkezett ennyire gyorsan.

- Joan! Kérlek, mindenképp gyere! Csakis te, azt hiszem, csak te tu- dod meggyőzni.

Lady Enidre pillantott, és rá kellett döbbennie, hogy kevés választja el a sírástól. Leheletnyit elsápadt, s halkan megérdeklődte, miről van szó.

- Philip azt mondja, most elmegy Londonba, azzal a lábbal - sápítozta Enid. - Nem hagy minket szóhoz jutni.

- De hát ez miképpen történhetett?

Lady Enid Wimpole teljes mértékben alkalmatlan volt arra, hogy elmondja, pontosan hogyan is zajlott le az eset, ezért a feladat egyelőre áthárul a szerzőre. Egészen egyszerűen az történt, hogy Ivywood, mialatt képeslapokat lapozgatott a szófán, szembetalálkozott egy közép- angliai lappal.

- A török hírek a túloldalon vannak - közölte kissé idegesen Mr. Leveson.

De Lord Ivywood továbbra is a lapnak azt az oldalát nézte, amely nem tartalmazta a török híreket, méghozzá ugyanazzal a leeresztett pillájú, felhőtlen homlokú méltósággal, amellyel egykor a kapitány üzenetét tanulmányozta, amikor Joan rátalált a toronyban.

A csupán az alkalmi vidéki eseményekről szóló beszámolókkal telehintett lapon volt egy cikkecske: A pebbleswicki rejtély visszhangja. A varázslatos kocsma újbóli feltűnése. Alatta pedig kisebb betűkkel szedve:

Wyddingtonból érkezett a már- már hihetetlen beszámoló, miszerint ismét látták a környéken a rejtélyes „Vén hajó cégér"- t, noha a tudományos vizsgálatok már régen a paraszti babonaságok lomtárába űzték. A helyi változat szerint Mr. Simmons, a wyddingtoni tejesember épp kiszolgált a boltjában, amikor bejött hozzá két gépkocsizó, és egyikük egy pohár tejet kért tőle. Arcuk teljességgel kivehetetlen volt az autósok öltözékének pompájában, az elsötétített szemüveggel és a felhajtott vízhatlan gallérral, ezért semmit nem lehetett visszaidézni belőlük az egyikük szokatlan termetén kívül. Ez az egyén néhány másodperc múlva kiment a boltból, és egy szánalmas alakkal tért vissza, egyikével azoknak a toprongyos léhűtőknek, akik ott lebzselnek legvirágzóbb városainkban, egész éjjel tiporják az utcákat, és még a rendőrségi tilalom ellenére is kéregetni merészelnek. Ez a mocskos és beteges teremtmény annyira ocsmányul nézett ki, hogy Mr. Simmons először nem volt hajlandó kiszolgálni azzal a pohárnyi tejjel, amelyet a magasabbik autóvezető kívánt vásárolni a számára. Végül aztán mégis teljesítette a kérést, és közvetlenül ezután megdöbbenéssel volt a szemtanúja annak az esetnek, amelyet illetően kétségkívül jogában állt tiltakozással élni.

A magasabbik gépkocsizó így szólt a csavargóhoz:

„De hiszen magának egészen elkékült az arca" - és valamilyen jelet adott alacsonyabbik társának, aki erre megcsapolt egy hengeres fatörzset vagy ládát, egyedüli poggyászát, néhány cseppnyi sárgás folyadékot engedett ki belőle, amelyet aztán előre megfontolt szándékkal a rongyos teremtmény tejébe öntött. Később megállapították, hogy a folyadék rum, és elképzelhető, micsoda tiltakozást váltott ez ki Mr. Simmonsból. Ugyanakkor maga a gépkocsizó hevesen védelmére kelt a tettének, mivel egyértelműen az a különös hóbort vette bele magát a fejébe, hogy jóindulatból cselekszik.

„Hiszen kis híján az eszméletét vesztette - közölte. - Akkor se gyötörte volna meg jobban a hideg és a gyengeség, ha a zajló vízből húztuk volna ki. És ha zajló vízből húztuk volna ki, akkor rumot itatnánk vele... Úgy van, Szent Patrikra mondom, még akkor is, ha maga holmi kalóz lenne, és utána a tengerbe küldené."

Mr. Simmons méltóságát megőrizve azt felelte, nem ismeri, mi az eljárás zajló víz esetén, és nem engedi, hogy így beszéljenek az ő boltjában. Még hozzátette, rendőrségi eljárásnak tenné ki magát, ha engedné, hogy az üzletében alkoholt fogyasszanak, hiszen nincsen cégére. A gépkocsizó erre meghökkentő feleletet adott.

„De hiszen odakinn áll a cégére, jóember. Azt hiszi, talán nem találok el a Vén hajóhoz? Micsoda ravasz egy kópé!"

Mr. Simmons addigra egészen bizonyos lett látogatói ittasságában, és a nagy lármával neki kínált rumot visszautasítva kiment a boltja elé rendőrt keresni. Legnagyobb meglepetésére a közeg azzal foglalatoskodott, hogy eloszlassa az odagyűlt, egészen jelentős tömeget, amely a háta mögött található tárgyat figyelte. Amint körülnézett (ezt állítja tanúvallomásában), megpillantotta azt, „ami kétségkívül az Angliában egykor gyakori egyszerű kocsmacégérek egyike". Semmiféle magyarázatot nem tudott adni arra, miképpen kerülhetett üzlethelyisége elé, s mivel ez vitán felül törvényessé tette az autóvezető tettét, a rendőrség nem volt hajlandó eljárni az ügyben.

Később. A két autós háborítatlanul hagyhatta el a várost egy kisméretű, használt kétüléses gépkocsiban. Semmilyen információ nem áll a rendelkezésünkre úti céljukat illetően, eltekintve egyetlen esettől. Úgy tűnik, hogy amikor a második pohár tejre vártak, egyikük felhívta a figyelmet egy számára ismeretlennek tetsző tejeskannaformára, amely természetesen nem volt egyéb, mint hegyi tej, melynek fogyasztása az orvosok véleménye szerint igencsak ajánlott. A magasabbik gépkocsizó - aki minden szempontból szokatlanul keveset látszott tudni a modern tudomány és társasági élet dolgairól - megkérdezte társától, hogy ez honnan származik, és természetesen azt a feleletet kapta, hogy a tiszteletreméltó feltaláló és emberbarát dr. Meadows személyes irányítása alatt álló Béketáj mintafalujából. Ennek hallatán a felettébb felelőtlennek tetsző magasabbik egyén megvette az egész kannát, és amint a hóna alá kapta, megjegyezte, hogy a segítségére lesz megjegyezni a címet.

Később. Olvasóink örömmel szerezhetnek tudomást arról, hogy a Vén hajó cégérének legendája ismét csak megadta magát a tudomány épületes szkepszise előtt. Tudósítónk azután érkezett Wyddingtonba, hogy távozott onnan a két tréfamester, vagy bárkik is voltak. Átkutatta Mr. Simmons üzletének teljes portálját és előterét, így abban a helyzetben vagyunk, hogy biztosíthatjuk a közvéleményt, az állítólagos cégérnek semmilyen nyomát nem találni.

Lord Ivywood letette az újságot, és egy olyan nagy hadvezér arckifejezésével pillantott föl a falon lévő pompás és kígyózó finommunkára, aki most meglátta, miként teheti teljesen tönkre ellenfelét. Sápadt, klasszikus élű arca épp olyan mozdulatlan volt, akár egy kámea, ám aki ismerte elméje működését, tudta, úgy zakatol most, mint egy automobil, amelyik réges- rég átlépte a sebességkorlátozást.

Majd elfordította a fejét, és ezt mondta:

- Kérem, szóljon Hicksnek, hogy fél órán belül hozza ki a hosszú, kék kocsit: abba bele lehet tenni egy szófát. Továbbá kélje meg a kertészt, hogy vágjon le egy nagyjából négy láb kilenc hüvelykes póznát, és tegyen rá egy keresztrudat, mankónak. Ma éjjel felmegyek Londonba.

Mr. Leveson állkapcsa szó szerint leesett csodálkozásában.

- Az orvos azt mondta, három hét - szólalt meg. - Hová megy, ha megkérdezhetem?

- Westminsterbe, a Szent Istvánba - felelte Ivywood.

- Természetesen vihetek oda üzenetet.

- Üzenetet vihet - bólintott rá őlordsága. - Azonban attól tartok, nem engednék magát beszédet tartani.

Egy- két másodperccel ezután történt, hogy Enid Wimpole bejött a szobába, és megpróbálta megingatni elhatározásában, de hiába. Majd elhívták Joant a fiatoronyból, aki megpillantotta Philipet lécekből összetákolt mankón támaszkodni: és csodálta a férfit, ahogy még sohasem tette. Mialatt lesegítették a lépcsőn, s az ebben a helyzetben elérhető legnagyobb kényelemben elhelyezték a kocsiban, valóban érzett valamit benne, ami méltó ősi gyökereihez, méltó ezekhez a dombokhoz és ehhez a tengerhez. Mert Lady Joan a semmiből megérezte az Istentől való szelet, amelyet akaraterőnek neveznek, és az ember egyedüli mentsége ezen a világon. A beinduló motor halk sípolásába száz kürtöt hallott bele, olyanokat, amilyenek egykor őseiket szólíthatták a harmadik keresztes hadjárat dicsőségére.

Az efféle képzelt katonai tisztesség - legalábbis stratégiai értelemben - megérdemeltnek számított. Lord Ivywood valóban átlátta az előtte álló helyzet egészének térképét, és Napóleonhoz nem méltatlan módon gyorsan tervet is eszelt ki rá. Lelki szemei előtt kibomlott a történések egésze, és elméje úgy tette bele egyesével a jeleket, mintha ceruzával dolgozna.

Először is tudta, hogy Dalroy nagy valószínűséggel a mintafaluba megy. Pontosan az ilyen jellegű helyeket szokta felkeresni. Dalroy pedig szinte fizikailag alkalmatlan arra, hogy ne csináljon valamilyen felhajtást egy efféle helyen.

Másodszor, tudta, ha elkerüli őt ezen a tartózkodási ponton, akkor nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó elérhetősége, amiről tudomása van: Mr. Pumppal elég okosak ahhoz, hogy ne hagyjanak hátra több nyomot.

Harmadszor, a térkép és az óra gondos tanulmányozását követően arra a következtetésre jutott, hogy egy ennyire olcsó kocsival egy ennyire félreeső területre nem juthatnak el két napnál kevesebb idő alatt, és nem is tehetnek semmi igazán meghatározót kevesebb mint három alatt. Vagyis épp elég ideje van megfordulni.

Negyedszer, ráébredt, hogy amióta csak Dalroy megfordult a cégérrel, és belökte a rendőrt az árokba, az Ivywood- féle törvényt is ellene fordította. Lord Ivywood úgy gondolta (meglehet, nagyon is helyesen), a régi cégérek korlátozása néhány annyira megválogatott helyre, hogy a létezésük egészen különlegesnek számítson, valamint az efféle művészi jelképek betiltása minden más hely számára elvezet az erjesztett italok kisöpréséhez az országból. Pontosan úgy is volt megfogalmazva, ami tudatosan vagy tudattalanul, de az összes efféle törvénykezés célja. Ha egy úriember élni akart egy bohém szabadságával, nyitva állt előtte a lehetőség. Ha egy bohém szeretett volna élni egy úriember szabadságával, zárva volt az út előtte. Lord Ivywood úgy gondolta, a régi cégérek, amelyeknek kizárólagos lehetőségük van alkoholt árusítani, ezzel lassanként egyszerű érdekességekké válnak, mint a ritkaságnak számító tokaji vagy a New Forestban még ma is megtalálható mézsör. Számítása korántsem minősült államférfihoz méltatlan megfontolásnak. Ám mint oly sok államférfihoz méltó vélekedés, nem vette számításba azt, hogy lába kélhet a holt fának. Amíg menekülő ellenfelei bárhol felállíthatják cégérüket, nem számított, hogy az eredmény szórakozást vagy csalódást jelent a népesség számára. Bármelyikről is legyen szó, állandó botrány és lázongás a vége. Ha van valami, ami még a Vén hajó megjelenésénél is rosszabb, hát akkor az eltűnése az.

Ráébredt, minden egyes alkalommal a saját törvénye az, ami lehetővé teszi, hogy szabadon elsétáljanak, mert a helyi hatóság vonakodott eljárni azon nyomban és ellenszegülve egy ennyire egyedülálló, éppen ezért nagy benyomást keltő jelképnek. Felismerte, hogy a törvényt meg kell változtatni. Meg kell változtatni azonnal. Meg kell változtatni, ha lehet, még azelőtt, hogy a szökevények elhagyják Béketáj mintafaluját.

Eszébe jutott, hogy csütörtök van. Ezen a napon a parlament bármelyik egyszerű képviselője benyújthat bármilyen egyéni rendeleti indítványt az „ellenszavazatos" fajtából, és vita nélkül el is fogadtathatja, amennyiben egyetlen képviselő sem kezd el fontoskodni miatta. Felismerte, kicsi a valószínűsége, hogy bárki bármiféle fontoskodást adna elő Lord Ivywoodnak Lord Ivywood törvényére vonatkozó módosítására.

Végül felismerte, hogy az egész ügyet meg lehet oldani egy egészen egyszerű módosítással. Meg kell változtatni a törvény szövegezését (amit úgy tudott kívülről, ahogy más, boldogabb emberek az énekeket); „efféle cégér jelenlétében alkoholtartalmú italok árusítása lehetséges a helyiségben" helyett alkoholtartalmú italok árusítása lehetséges, amennyiben előzetesen három napon át tárolták a helyiségben". Két lépésben matt. A parlament soha nem utasítana el, sőt még csak nem is vizsgálna meg egy efféle módosítást. Ezzel pedig egyszer s mindenkorra eltiporná a Vén hajó és Ithaka egykori királyának lázadását.

Ahogy arról már szó esett, kétségkívül valami napóleonit mutat az illető személy gondolkodásában, hogy ennek a remekbeszabott és sikeres tervnek az egésze már készen állt, jóval mielőtt megpillantotta a Westminster kivilágított óráját, és megtudta, időben érkezett.

Meglehet, sajnálatos módon, épp ezzel egy időben, talán nem sokkal később egy másik, azonos rangú és közvetetten ugyanabból a családból származó úriember is szelíden végigsétált a Whitehallon, miután kilépett a Regent Street- i étteremből, és maga mögött hagyta a Piccadilly zsivaját, s ugyancsak felfigyelt a Szent István magas tornyán ragyogó arany szemre.

Mint az esztéták többsége, a madarak költője is csak annyira ismerte a valódi várost, amennyire a vidéki tájat. Arra azonban emlékezett, hol lehet elkölteni egy jó vacsorát, és mialatt elhaladt néhány kőből épült és leginkább asszír szarkofágra emlékeztető, rideg klubépület mellett, eszébe ötlött, hogy számos ilyen társaságnak a tagja. Éppen ezért, amikor messziről megpillantotta a folyó fölött azt, amit valaki fölöttébb téves és elítélendő módon London legjobb klubjának nevezett, az is eszébe jutott, hogy annak is a tagja. Egyelőre képtelen lett volna megmondani, pontosan melyik dél- angliai választókerületet képviseli, csak az volt világos a számára, hogy ha úgy kívánja, besétálhat oda. Meglehet, máskor nem kívánt volna élni ezzel a lehetőséggel, csakhogy tisztában volt azzal, egy oligarchiában az emberek nem érdemük, hanem a nekik kijáró tisztelet (nem szavazócédulák, hanem névjegykártyák) alapján kapják meg a dolgokat. Évek óta meg sem fordult a közelében, mivel egy híres hazafival és ellenzékivel - aki fontos kormányzati kinevezés elfogadásával teljesítette feladatát egy magántébolydában - végleg párba állva mind a ketten távol maradtak a szavazásoktól, nehogy sérüljön a többségi arány. Még a legbohóbb napjaiban sem tett úgy, mintha bármiféle tiszteletet érezne a modern politika iránt, és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy saját „vezéreit", valamint az őrült hazafi „vezetőit" azoknak a teremtményeknek a gondosan megválogatott névsorán tudja, akiket elfelejt az ember. Egyetlen és igen ékesszóló beszédet tartott a házban (a gorillákról), majd azt vette észre, hogy pártja ellen szól ezzel. Egyébként is leírhatatlan egy hely volt. Még Lord Ivywood se ment oda, legfeljebb csak máshol és máshogy el nem intézhető ügyekben - mint amilyen a ma esti is.

Ivywood az volt, amit úgy neveznek: főrendi címet viselő gyermek. Az alsóházban kapott helyet, jelenleg az ellenzéknek számító helyen. Azonban, noha ritkán kereste fel a házat, épp eleget tudott róla ahhoz, hogy ne menjen be magába az ülésterembe. Bebicegett a dohányzóba - holott nem dohányzott - , elővett fölöslegesen egy szál cigarettát és egy nagyon is szükséges papírlapot, majd igen rövid, de annál gondosabban fogalmazott feljegyzést írt a kormányzat ama bizonyos tagjának, akiről tudta, hogy bent lesz. Miután beküldte hozzá, várakozott.

Odakinn Mr. Dorian Wimpole ugyancsak várakozott: a Westminster- híd korlátjának dőlve bámult le a folyóra. Ez idáig maga sem gondolta lehetségesnek, hogy valaki ennyire komoly és szilárd értelemben eggyé váljon az osztrigákkal, valamint egy teljességgel vegetáriánus itallal, amely a nemes és csillogó nuits névre hallgat. Úgy érezte, megbékélt mindennel, bizonyos szempontból még a politikával is. Az este varázslatos óráinak egyike volt ez, amikor már égnek a folyó mentén az emberek vörös és arany fényei, és egészen olyanok, mintha koboldok aggatták volna ki őket oda, ám hűvös, illékony zölden még itt időzik a nappal világa. Ugyanolyan fajta mosolygó, dicső szomorúságot érzett a víz láttán, amit két angol jelenésként eltűnő vén hajó fehér deszkájának alakjával fejezett ki: Turner a festészetben, Henry Newbolt pedig a költészetben. Úgy tért vissza a földre, mint aki a holdról pottyant le: végső soron nemcsak költő volt, hanem hazafi is, márpedig egy hazafi mindig mélabús egy kissé. Ugyanakkor ez a mélabú azzal a megváltoztathatatlan, egyúttal értelmetlen hittel keveredett el, amelyet mind a mai napig kevés angol mulaszt el érezni, amikor váratlanul megpillantja a Westminstert vagy azt, ami a Szent Pál tetején látszik.

 

Míg a szent folyó hömpölyög,

Míg áll a szent hegyük,

 

Mormogta a Regillus- tó balladájának holmi iskolás visszhangjaként.

 

Míg a szent folyó hömpölyög,

Míg áll a szent hegyük,

A büszke vén szatyrok és satrafák

Kik végigásítják életük

az átkozott zsinaton, ahol

ki- ki a másik kalapját teszi fel,

a mérgező szoba ablaktalan poklában,

az ő becsületük ilyen

 

Megkönnyebbülten, amiért művelt barátai között vers libre néven ismert stílusban, azaz a kötött versforma béklyóitól mentes költeményként adta vissza Macaulayt, odasietett a képviselői bejárathoz, és belépett.

Mivel nem rendelkezett Lord Ivywood tapasztalatával, ezért egyenesen bement az alsóház üléstermébe, és leült az egyik zöld padra, abban a meggyőződésben, hogy a ház most nem ülésezik. Azonban fokról fokra kivehetővé vált előtte hat vagy nyolc a helyén szunyókáló alak, egyúttal meghallotta egy essexi akcentusú agg hangját, amint hangsúly nélkül, végeláthatatlanul, központozással még csak közelítőleg se visszaadható stílusban azt mondja:

- ...egyáltalán nem célom hogy ezt az indítványt másnak tekintsék mint ami és meg is próbáltam ennek megfelelően megfogalmazni és nem hiszem hogy a tiszteletreméltó képviselő úr megbecsülését javítja ha olyan módon fogta fel amelyet mindazok akik hozzám hasonlóan vélekednek természetesen tévesnek és elhibázottnak kell hogy tartsanak én pedig ezért a magam részéről kimondom ha abbéli vágyában hogy erre a fontos kérdésre pontot tegyünk, ezt a hevenyészett megoldást ezt a forradalmi megoldást választja a palavesszők ügyében nem lesz képes megakadályozni hogy a mögötte felsorakozó szélsőségesek az irónokra is kiterjesszék és bár én lennék a legutolsó aki fokozza a vita hevességét és gerjeszti az indulatokat és személyeskedést folytat meg kell vallanom hogy véleményem szerint a tiszteletreméltó képviselő úr maga volt az aki fokozta a vita hevességét és a személyeskedést olyan módon amelyet most minden bizonnyal sajnál már egyáltalán nem célom sértő kifejezéseket használni hiszen maga tisztelt házelnök úr természetesen nem hagyná hogy sértő kifejezéseket használjak de itt és most szemtől szemben meg kell mondanom a mélyen tisztelt képviselő úrnak hogy azokat a gyermekkocsikat amelyekkel engem bosszantott nem tekinthetjük a jelen vitához tartozó dolgoknak én lennék az utolsó aki...

Dorian Wimpole óvatosan felállt, hogy távozzon, ám ekkor észrevette, amint valaki beoldalog az ülésterembe, és átad egy papirost annak az elnehezült szemhéjú fiatalembernek, aki ebben a pillanatban kormányozta egész Angliát a kormánypadon. Amikor látta, hogy kimegy, Dorianben émelyítően édes remény támadt - ahogy korábbi verseiben maga fogalmazta volna meg - , hogy végül mégis történik valami értelmes is, és már- már elevenen követte az eseményeket.

Nagy- Britannia magányos és álmos vezetője lesétált az országos szabadság templomának alsó részébe, a kriptákhoz, és befordult az egyik helyiségbe, ahol Wimpole meglepetten látta Ivywood kuzinját egy kicsiny asztal mellett üldögélni - mellette nagy mankó, és olyan higgadt, amilyen Long John Silver. Az elnehezült szemhéjú fiatalember helyet foglalt vele szemben, és beszélgetésbe elegyedtek, amelyet Wimpole természetesen nem hallott. Visszavonult a szomszédos szobába, ahol kerített magának kávét és konyakot - kitűnő konyak volt, melyről teljesen megfeledkezett, és amelyből nem is egy pohárral megivott.

Azonban úgy helyezkedett, hogy Ivywood ne jöhessen ki másként, csakis úgy, ha elhalad mellette, és kivételes türelemmel várta, mi történik. Egyedül csak azt találta szokatlannak, hogy időről időre egyszerre számos szobában harang csendült. Valahányszor ez történt, Lord Ivywood biccentett, mintha ő is az elektromos gépezetre lenne kötve. És valahányszor őlordsága biccentett, a fiatalember megfordult, hegymászó módjára felkaptatott a lépcsőn, hogy kis idő múlva visszatérjen, és folytassák a beszélgetést. A harmadik alkalomtól fogva a költő megfigyelte, hallani lehet, ahogy más helyiségekből még sokan szaladnak fel ennek a harangnak a hangjára, hogy aztán az elvégzett feladat utáni megkönnyebbülésről árulkodó, valamivel kevésbé szapora léptekkel térjenek vissza. Még nem tudta, hogy ez a feladat a képviseleti kormányzás, és hogy Cumberland vagy Cornwall kiáltása ezen a módon juthat el egy angol király füléhez.

Az álmos fiatalember egyszerre mindenféle harangszó nélkül kihúzta magát, és ismét kiment a helyiségből. A költő akarva- akaratlanul meghallotta, amint távoztában azt mondta, mialatt papírra vetett valamit:

- Alkohol árusítása lehetséges, amennyiben előzetesen három napon át tárolták a helyiségben. Szerintem menni fog, de még fél óráig nem jöhetsz fel.

Ezzel újból felsietett - amikor Dorian megpillantotta a nagy, barkácsolt mankójával csak üggyel- bajjal kilépdelő Ivywoodot, ugyanolyan hirtelen fordulatot élt meg vele kapcsolatban, amilyent korábban Joan. Felugrott az egyik magánétkezőben álló asztala mellől, megérintette a könyökét, és így szólt:

- Szeretnék elnézést kérni, Philip, a ma délutáni udvariatlan viselkedésemért. Őszintén sajnálom. A fenyőerdő és a börtöncella próbára teszi az ember idegeit, azonban fikarcnyi mentségem sincs arra, hogy nem vettem észre, ezek közül egyik se mondható a te hibádnak. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen állapotban ma este feljössz a városba. Nem szabad ennyire kifárasztanod magadat. Kérlek, üljünk le egy percre!

Úgy vélte, mintha Philip zord arca megenyhült volna egy kissé, de hogy mennyire, azt mindaddig nem tudhatjuk meg, amíg az efféle embereket ki nem ismerik embertársaik. Annyi bizonyos, hogy nagy gonddal leakasztotta magát a mankójáról, és leült a kuzinjával szemben. Mire a rokon úgy rácsapott az asztalra, hogy vacsoracsengőként csördült egyet, és felkiáltott:

- Vizet! - mint aki zsúfolt kocsmában van éppen. Majd, mielőtt még Lord Ivywoodnak módja lett volna tiltakozni: - Borzasztóan jó, hogy találkoztunk. Gondolom, azért jöttél ide, hogy beszédet mondjál. Nagyon szívesen meghallgatnám. Nem egyeztünk mindig minden kérdésben, de istenemre mondom, ha maradt még bármi jó az irodalomban, akkor a beszédeid az újságokban. Az, amelyiket úgy zártad le: „halál és a vereség vasajtóinak végleges bezárulása"... Nahát, az efféle angolságért egészen Strafford utolsó beszédéig vissza kell nyúlni. Hadd halljam azt a beszédet! Tudod, fenn nekem is van egy helyem.

- Ha szeretnéd - mondta sietősen Ivywood - , de ma este nem mondok majd nagy beszédet. - Azzal a falra pillantott Wimpole feje fölött, és homlokát viharos ráncok felhőzték. Zseniális és gyors tervének megvalósításához természetesen létfontosságú volt, hogy az alsóház semmiféle megjegyzést ne fűzzön hozzá a törvénnyel kapcsolatos apró módosításához.

A pincér követelésére megjelent egy teremszolga, és ott toporgott a közelben - igen nagy benyomást tett rá Lord Ivywood állapota. Azonban mivel ez a magas rangú nyomorék eltökélten visszautasított mindennemű italt, a kuzinja volt olyan kedves, és ő maga kért még egy keveset, majd folytatta beszédét.

- Ez a te italmérésekkel kapcsolatos ügyedre vonatkozik, gondolom. Szeretném meghallgatni, hogy mit mondasz róla. Még talán én is felszólalok. Egész nap töprengtem ezen, jó sokat törtem a fejemet, és még tegnap éjjel is. A helyedben a következőt mondanám a háznak: „Először is, lehetséges itt egyáltalán eltörölni az italméréseket? Eléggé fontosak maguk ahhoz, hogy eltöröljék az italmérést? Függetlenül attól, jó- e vagy rossz, hosszú távon képesek- e megakadályozni, hogy a szénaforgatók sört igyanak, vagy azt, hogy én megigyam ezt a Chartreuse- t?"

Ennek hallatán a teremszolga ismét közelebb lépett, de nem kapott újabb utasítást, pontosabban szólva, amit kapott, az olyan volt, hogy aligha sikerülhetett megbirkóznia vele.

- Jusson eszedbe a segédlelkész! - közölte Dorian szórakozottan, ahogy fejét ingatva nézett a köztisztviselőre. - Jusson eszedbe a józan kis katolikusokhoz húzó segédlelkész, aki amikor arra kérték, tartson prédikációt az alkoholmentességről, arról a szövegrészről beszélt, hogy „ne engedd, hogy elöntsön minket a vízözön". Úgy bizony, úgy bizony, Philip, mélyebb ez a víz, mint gondolnád. Te leszel, aki eltörli a sört! Te leszel, aki elfeledteti Kenttel a komlókarót és Devonshire- rel a cidert! A fogadó sorsa odafenn, abban a túlfűtött kis helyiségben dől el! Ügyelj rá, nehogy annak a sorsa és a tiéd is a fogadóban dőljön el! Ügyelj rá, nehogy angolok üljenek bíróságot fölötted, ahogy számos másik alkalommal, amikor halottszemlét tartanak, így tesznek: egy közönséges italmérésben! Ügyelj rá, hogy az egyetlen kocsma, amelyik igazán elhanyagolt, bedeszkázott és úgy kerülik, akárha dögvész dúlna benne, ne az a kocsma legyen, amelyikben ma este emelem számhoz a poharamat, csak mert ez a király országútja mentén található legrosszabb kocsma! Ügyelj rá, hogy ez a hely, ahol ülünk, ne tegyen szert olyan névre, amilyenre bármelyik ivó, ahol matrózokat kábítanak el és lányokat rontanak meg! Ezt mondanám el - szólt kedélyesen felállva az asztal mellől. - Ezt mondom el. Nekik. Vigyázzon - kiáltotta váratlan szenvedéllyel, és egyértelműen a pincérnek címezve - , vigyázzon, hogy a megsemmisített cégér nem a Vén hajóé, hanem a jogar és a vacak cégére, és egy igen történeti sörfőző szavaival élve, hogy látunk- e kutyát ugatni a távozásakor.

Lord Ivywood halálos nyugalommal figyelte: termékeny agyában újabb ötlet fogalmazódott meg közben. Tisztában volt vele, bármennyire is izgatott, kuzinja a legkisebb mértékben sem számít ittasnak: nagyon is képes beszédet, méghozzá jó beszédet tartani. Azt is tudta, hogy függetlenül attól, jó- e vagy rossz, minden beszéd tönkreteszi a tervét, és ismét útjára bocsátja az elszabadult fogadót. Ám a szónok visszaült a helyére, kiürítette a poharát, miközben végighúzta tenyerét a homlokán. Majd eszébe jutott, hogy az, aki egész éjjel egy erdőben virraszt, másnap este pedig bort iszik, hajlamos olyan balesetet szenvedni, ami nem a lerészegedés, hanem valami sokkal egészségesebb dolog.

- Felteszem, hamarosan a beszéded következik - nézett az asztalra Dorian. - Ugye szólsz, amikor jön? Egészen őszintén mondom, nem szeretnék lemaradni róla. Ráadásul teljesen elfelejtettem, mi itt a módi, és igencsak fáradt vagyok. Ugye szólsz?

- Igen - felelte Lord Ivywood.

Csend telepedett az összes helyiségre, amelyet végül ő tört meg.

- A vita a lehető legfontosabb dolog, azonban vannak olyan pillanatok, amikor nem annyira segíti, mint inkább hátráltatja a parlamentáris kormányzást.

Nem kapott választ. Dorian még mindig úgy ült ott, mint aki az asztalt nézi, csakhogy a szemhéja közben kissé leereszkedett: elaludt. Szinte ugyanebben a pillanatban jelent meg a hosszú helyiség bejáratában a kormány kis híján alvajáró tagja, és valamiféle elcsigázott j módon intett.

Philip Ivywood megtámaszkodott a mankóján, és egy másodpercig csak állt ott, nézte az alvót. Majd mankójával együtt kivonult a szobából, maga mögött hagyta szendergő rokonát. Nemcsak őt. Ott maradt egy meggyújtatlan cigaretta, a saját és atyái Angliájának egész becsülete is... mindaz, ami igazán megkülönböztette a folyó menti magas házat a matrózok rászedésére való bármelyik kocsmától. Felment, és húsz perc alatt elvégezte a dolgát, megtartotta az egyetlen olyan beszédet, amelyikben nyoma sem volt ékesszólásnak. És attól a perctől kezdve elvetemült fanatikusnak számított, akit csakis a jövővel lehet táplálni.

 

XVIII. FEJEZET: BÉKETÁJ KÖZTÁRSASÁGA

 

ONDJUK, WINDERMERE KÖRNYÉKÉN, vagyis valahol Wordsworth vidékén, apró falucskában volt egy kunyhó, abban élt egy parasztember. Eddig minden rendben: a látogató először egy pirospozsgás, rövid, fehér szakállat hordó, virgonc, idős férfira lehet figyelmes. Ezt követően a szóban forgó illető nagy hangon felajánlaná, hogy nem kíván- e találkozni az édesapjával, egy valamivel még idősebb, valamivel hosszabb, fehér szakállú férfival, aki ettől még „megáll a lábán", ők ketten aztán beavatnák a neofitát egy nagyapa társaságának örömébe, aki több mint százéves, és továbbra is igen büszke erre a tényre.

Úgy tűnt, a csoda teljes egészében a tejnek köszönhető. A három közül a legidősebb roppant részletességgel foglalkozott ennek az étrendnek a témájával. Ami a többit illeti, elmondhatjuk, hogy minden öröme tisztán számtani jellegű volt. Egyesek kétségbeesetten számolgatják az éveiket - ő viszont fiatalos hiúsággal. Egyesek bélyegeket, érméket gyűjtenek - ő napokat. Újságírók faggatták történeti időkről, amelyeket megélt, anélkül hogy sikerült volna bármit is kiszedni belőle, azonkívül hogy kizárólag tejet fogyasztott annyi idősen is, amikor a legtöbben már felhagyunk ezzel. Ha megkérdezték, élt- e már 1815- ben, azt felelte, épp ez az év volt az, amikor rájött, nem akármilyen tejről van szó, hanem hegyi tejről, amiképpen azt dr. Meadows mondja. Számító hitvallása azt se engedte volna meg, hogy megértse, ha azt mondanák neki, ebben az évben a tengeren túl, egy réten, amely Brüsszel városa előtt található, a régi iskolájába járt fiúk elnyerték az istenek szeretetét, és fiatalon életüket veszítették.

Ezt a halhatatlan törzset természetesen nem más, mint az emberbarát dr. Meadows fedezte fel, és rájuk építette egész étrendi filozófiáját, Béketáj házairól és tejgazdaságairól már nem is beszélve. Számos tanítványt és támogatót vonzott a gazdagok és befolyásosok soraiból: fiatalokat, akik, úgymond, edzették magukat a különösen hosszú életre; csecsemő öregembereket; embrió kilencveneseket. Túlzás lenne azt állítani, hogy ugyanolyan lelkesült örömmel keresték az első ősz hajszálat, amilyennel az elbűvölő Fledgeby figyelte bajsza kiserkenését, azonban nagyon is igazat mondunk, amikor kijelentjük, egészen megvetették az asszonyi bájakat, a barátokkal elköltött lakomákat és mindenekelőtt a dicső halál régimódi eszményét a második gyermekkor mulatságaihoz képest.

Alaprajzát és alapvető rendjét illetően Béketáj egészen olyan volt, mint amit kertvárosnak szokás nevezni: épületek gyűrűje, ahol a munkások végezték a munkájukat, középen ékszerdoboz városkával, ahol a nyílt vidéken éltek, a szabadban. Ez minden bizonnyal sokkal egészségesebb volt a nagyvárosok gyárrendszerénél, és meglehet, részben magyarázatul szolgált dr. Meadows és barátai szelíd kifejezéséhez, ha lehetséges egyáltalán bármit is nem a hegyi tej kiválóságának számlájára írni. A hely messzire esett Anglia gyakorta használt főútvonalaitól, lakói szinte zavartalanul élvezhették a békés eget és az összefüggő erdőséget, teljes mértékben magukba szívhatták mindazt, ami esetleg hasznos a Meadows- metódusból és a látványból, mígnem egy napon kicsi és igen koszos gépkocsi érkezett városuk közepébe. Lefékezett az útelágazásoknál gyakori háromszögletű fűszigetecskénél, és két szemüveges alak - az egyik magas, a másik alacsony- szállt ki belőle, majd megálltak a központi fűfolton, mintha előadásra készülődő bohócok lennének. Tulajdonképpen azok is voltak.

Mielőtt a városba értek, megálltak egy sebesen csörgedező, gyors ütemben folyóvá dagadó, csodálatos hegyi pataknál, levették a sisakjukat, és mindenféle szempontból könnyítettek magukon, majd ettek egy kevés, még Wyddingtonban vásárolt kenyeret, s ittak a Béketáj völgyébe vezető vízből.

- Egészen megkedveltem már ezt az italt - közölte a magasabbik a két lovag közül. - Valamikor kifejezetten veszedelmes innivalónak tartottam. Természetesen elméletben, de csakis olyanoknak lenne szabad adni, akik épp az ájulás szélén vannak. Nekik igazán jót tesz, sokkal jobb a brandynél. Ráadásul micsoda pazarlás jóféle brandyt adni olyanoknak, akik mindjárt elájulnak! De most már nem megyek olyan messzire, mint régebben: nem ragaszkodnék ahhoz, hogy csak annak adjak vizet, aki orvosi receptet mutat, amiben ezt írták fel neki. Az ifjúság túlságosan is szigorú erkölcsisége mondatta ezt velem: az ártatlanságom és a jótét lelkem. Azt hittem, ha akár csak egyszer is megbotlom, szokásommá válhat a vízivás. De most már látom a víz jó oldalát. Mennyire jólesik, amikor igazán szomjas az ember! Hogy sziporkázik és bugyog! Mennyire eleven! Végtére is, ez minden italok legjobbika, már a másik után. Ahogy a dal is mondja:

 

Éljél boron, böjtölj vízen,

Nemes szívvel nézzél vissza,

Mindenható két gyermeke:

Egyik bátor, másik tiszta;

Ha a mennyek egy angyala

Bármi mással megkínálna,

Köszönd kedves szívességét,

S öntsed ki a csatornába.

 

A tea keleti méreg,

Mint egy sárga mandarin,

Undok városi modora,

Bűn szívében és bűn kinn.

Copfoson töri az utat

Asszonyi háremének,

S mit a Kelet, hol született,

Ha erős, akkor méreg.

 

A tea, noha keleti,

Úriember azért,

A kakaó gyáva féreg,

Ki alpárian beszél,

És hűtelen, se hús, se hal,

Gyáva és hazug marha,

S hálás lehet a bolondnak,

Aki torkán legurítja.

 

Ami a vizet illeti,

Mit lezúdít a vihar,

Mikor a számos szeszkazánt

Nem dobja fel a jó ital,

Mikor a lőre kárhozat,

Jelenünk ásító sír,

A Menny a szódát küldte el,

Legyen bűneinkre ír.

 

- Szavamra mondom, ennek a víznek nagyon kellemes íze van. Melyik évjárat lehet vajon? - Azzal nagy komolyan cuppantott néhányat. - Épp olyan, amilyen 1881 íze volt.

- Az ember bármit elképzelhet, amikor kóstolásról van szó - felelte alacsonyabb társa. - Mr. Jack, aki mindig készen állt egy kis csínytevésre, ténylegesen vizet szolgált fel azokból a pohárkákból, amikbe italt szokás tölteni, és mindenki megesküdött rá, hogy zamatos konyak van benne, sőt, tudni szerette volna, honnan lehet ilyet szerezni... csak az öreg Guffin admirális volt a kivétel, aki azt mondta, túlságosan is sok benne az olajbogyó. De a mi játékunk szempontjából kétségkívül a víz a legjobb.

Patrick bólintott.

- Nem hiszem, hogy képes lennék erre, ha nem nyújtana vigaszt a látványa ennek - s ezzel belerúgott a rumoshordóba - , és az érzés, hogy egy napon alaposan meghúzzuk majd. Az egész olyan, mint valami tündérmese, ahogy hordozzuk erre- arra... mintha valamiféle kalózkincs, valamilyen olvadt arany lenne. Ráadásul remekül szórakozunk a segítségével, és másokat is mulattatunk vele... Hogy is volt az a vicc, ami ma reggel jutott az eszembe? Ó! Megvan! Hol van a tejeskannám?

A következő húsz percben a kannájával és a hordóval ügyködött, miközben Pump nyugtalanságnak is beillő érdeklődéssel figyelte. Azonban amikor végül felnézett, összeszaladt vörös szemöldöke, és így szólt:

- Az mi?

- Mi mi? - kérdezte a másik utazó.

- Az - és Patrick Dalroy kapitány a folyó mentén futó úton közeledő alakra mutatott. - Mármint, miért?

Az alaknak viszonylag hosszú szakálla és egyértelműen hosszú, mélyen válla alá érő haja volt. Komoly és rendíthetetlen arccal lépkedett. Öltözékét a tapasztalatlan Mr. Pump először hálóköntösnek vélte, azonban később megtudta, hogy tisztán kecskeszőr ing, a birka pusztító és halálos gyapjújából egyetlen szálnyi sem keveredett bele. Semmiféle cipőt nem viselt a lábán. Igen sebesen haladt a patak egy bizonyos kanyarulatához, majd - mivel elvégezte egészségügyi sétáját - éles hátraarcot mutatott be, és megindult visszafelé, Béketáj tökéletes városa irányába.

- Azt hiszem, valaki arról a tejes helyről - közölte engedékenyen Humphrey Pump. - Ezek egészen kergéknek tűnnek.

- Nem olyan nagy baj az - felelte Dalroy. - Néha én magam is el- veszítem az eszemet. Azonban egy őrültnek csak egy erénye, egyetlen utolsó kapcsolata van Istennel. Egy őrült mindig logikus. És micsoda a logikus kapcsolat aközött, hogy az ember tejen él, és aközött, hogy hagyja megnőni a haját? Az emberek többsége tejen élt, amikor még semmilyen hajjal nem rendelkezett. Hogyan kapcsolják össze ezt a kettőt? Vannak egyáltalán címszavak Összegzéshez? Mondjuk úgy van, hogy „tej- víz- borotvahab- borotválkozás- szőr"? Vagy „tej- kedvesség- aljasság- elítéltek- szőr"? Mi a logikai kapcsolat a túlságosan sok szőr és a túlságosan kevés cipő között? Mi lehet? Vajon „szőr- szőrös koffer- bőrkoffer- bőrcsizma"? Esetleg „szőr- szakáll- osztriga- tengerpart- evezés- cipő nélkül"? Az ember hibázhat, különösen akkor, amikor minden egyes hibáját kormányzásnak nevezik, de miért kellene az összes holdkórosságnak egy helyen élnie?

- Mert az összes holdkórosnak egy helyen kellene élnie - mondta Humphrey - , és ha láttad volna, hogy mi történt Cramptonnál a tanyák látogatásáról szóló ötlettel, akkor ezt te is tudnád. Minden rendben van vele, kapitány, de ha az emberek megakadályozhatják, hogy egy nagyon fontos vendéget nyakig a trágyába temessenek, akkor meg is teszik. Ahogy mondom, megteszik. - Köhintett egyet, már- már bocsánatkérően. Épp azon volt, hogy felveszi a beszélgetés fonalát, amikor észrevette, hogy társa visszateszi a kannát és a hordót a kocsira, majd ő maga is beszáll.

- Te vezetsz - szólalt meg - , vigyél oda, ahol azok az izék élnek! Tudod, mire gondolok, Hupák.

Ennek ellenére nem érkeztek meg az izék városának központjába újabb késedelem nélkül. Elhagyták a folyót, és követték a hosszú hajú, kecskeszőr frakkos embert, aki megállt a falu szélén található házak egyikénél. A kalandozók is lefékeztek itt, kíváncsiságból, és először igen megkönnyebbültek, amikor látták, hogy dolga végeztével - gyorsasága egészen hihetetlennek tűnt - szinte azonnal vissza is tér. Ám ahogy jobban szemügyre vették, akkor lett előttük világos, nem ugyanazt az embert, hanem egy másikat látnak, aki pontosan ugyanúgy öltözködik, mint az előző. Még néhány percnyi érdeklődő várakozással kiderítették, hogy a tejes- kecskés kultusz számos tagja fordul meg ezen a helyen, mindegyikük ugyanolyan ártatlan egyenruhában.

- Ez lesz a templom és a kápolna - dünnyögte Patrick. - Bizonyára itt mutatnak be egy pohárnyi tejet áldozatként egy tehénnek vagy akárminek. Hát, a tréfa adja magát, csakhogy meg kell várnunk, amíg szünet következik a gyülekezet sürgölődésében.

Amikor az utolsó hosszú hajú jelenés is eltűnt az úton, Dalroy leugrott a kocsiról, és ádáz erővel mélyen a földbe vágta a cégért, majd halkan bekopogtatott az ajtón.

A hely tulajdonosának tűnő egyén, akitől az utolsó két mezítlábas, hosszú hajú idealista egészen sietősen búcsúzott, sajátos módon kevéssé tűnt alkalmasnak arra a szerepre, amely neki jutott az egyetlen lehetséges tervben.

Pump és Dalroy is úgy vélte, soha életében nem látott még ennyire mórózus alakot. Arca abból a pirospozsgás fajtából származott, amely egyáltalán nem sugall vidámságot, csupán pangást a fejben. Bajsza vastagon és feketén csüngött arcán, szemöldöke, ha lehet, még vastagabb és feketébb. Dalroy azoknak a legyőzötteknek a jellegzetes arcvonásait fedezte fel benne, akiket szégyenteljesen meghódolásra kényszerítettek, azonban figyelembe véve Béketáj öntelt tökéletességét, képtelen volt megmondani, hová is kellene tenni ezt. Az egész helyzet csak még különösebb lett attól, hogy a férfi láthatóan jómódban élt: ruházata vadászatra is alkalmas szabást követett és jó minőségű munka, háza pedig belülről legalább négyszer akkora volt, amekkorának kívülről látszott.

A legnagyobb talányt azonban az jelentette, hogy nem annak az úri- embernek a természetes kíváncsisága tükröződött arcán, akinek idegenek léptek be a lakásába, hanem inkább valamiféle feszélyezett és nyugtalan várakozás. Dalroy bőven sorolt szabadkozása és Béketáj hollétéről, szálláslehetőségeiről szóló udvarias érdeklődése közepette az illető tekintete - szeme leginkább a főtt egres típusba tartozott - megállás nélkül bolyongott közöttük, a pohárszék és az ablak között, végül aztán fölkelt a helyéről, hogy kinézzen az útra.

- Ó, igen, uram. Béketáj nagyon egészséges hely - mondta, ahogy ki- kandikált a rácsok között. - Nagyon... az ördögbe is, mit akarhatnak?... Nagyon egészséges. Na persze megvan a maguk útja- módja.

- Igaz, hogy csak tiszta tejet isznak? - kérdezte Dalroy.

A jóember meglehetősen elkerekedett szemmel nézett rá, és felmordult.

- Igen. Azt mondják. - Azzal újra az ablakhoz ment.

- Magammal hoztam egy keveset - paskolta meg Patrick a hóna alatt hozott kedvenc tejeskannáját, mintha képtelen lenne elereszteni dr. Meadows felfedezését. - Igyon egy pohárral, uram!

A férfi buggyantott tojást idéző szeme egészen kidülledt mérgében, - és volt ott valamilyen másféle érzelem is.

- Mit akarnak? - dörmögte. - Maguk valami titkosrendőrök, vagy mi?

- A Meadows- féle hegyi tej terjesztői és árusítói - közölte kendőzetlen büszkeséggel a kapitány. - Kóstolta már?

Az úriember kábán elvett egy pohárral a feddhetetlen italból, és bele- kortyolt. Arcán egészen rendkívüli változás zajlott le.

- Hát, a kutyafáját! - mondta széles vigyor és eléggé durva röhintés kíséretében. - Ez aztán fura egy fogás. Látom, maguk is benne vannak.

Majd nyugtalanul odasétált az ablakhoz, és még hozzátette:

- De ha mindnyájan egy követ fújunk, mi a rossebért nem jönnek a többiek? Soha nem láttam még ennyire lassan menni a dolgokat.

- Kik a többiek? - kérdezte Mr. Pump.

- Ó, csak a szokásos béketájiak - jött a válasz. - Általában munka előtt jönnek be ide. Dr. Meadows nem dolgoztatja őket későig, az nem lenne egészséges, vagy minek is nevezi, viszont ragaszkodik a pontossághoz. Láttam már őket a tiszta elméjű cókmókjukban rohanni is, amikor megszólalt az utolsó kürtszó.

Aztán minden átmenet nélkül kinyitotta a bejárati ajtót, és türelmetlenül, de korántsem hangosan kiszólt:

- Jöjjenek be, ha be akarnak jönni! Ha idekinn bolondot csinálnak magukból, elrontanak mindent.

Patrick is kinézett, és odakünn, az úton semmihez sem fogható látványban volt része. Megszokta már, hogy kicsi vagy nagy tömeg gyűlik össze azok előtt a házak előtt, amelyeket megtisztelt a Vén hajó cégérével, azonban általában őszinte ámulattal és csodálkozással szokták bámulni a jelet. Ám ez előtt a nyitott hajtó előtt vagy húsz- harminc ember jött- ment alvajáró módjára, olyan öltözékben, amelyet Pump korábban a hálóingüknek nevezett, és egyértelműen észre se vették a cégért: nézték az út túloldalát, nézték a látóhatárt, nézték a reggeli felhőket, és alkalmanként megálltak, hogy sutyorogjanak valamit egymás között. Ám amikor a ház tulaja kiszólt az egyik ilyen feltűnően szórakozott egyénnek, és reszelős hangon megkérdezte tőle, mi az ördögöt akar, a tej- táplálékú egyén egészen természetesen fordította erőtlen tekintetét a cégér irányába. Az egresszempár követte pillantását, és az arc, amelyhez tartozott, a gutaütéses döbbenet tanulmánya lett.

- Mi a fenét műveltek maguk a házammal? - kérdezte. - Hát persze hogy nem jöhetnek be, ha ez az izé itt áll.

- Ha szeretné, eltüntetem. - Dalroy már kinn is volt, és úgy húzta ki a földből, akár egy virágot a ház előtti ágyásból (az úton állók csodálkozása közepette, akik azt hitték, hogy egy gyermekeknek szóló tündérmesébe tévedtek). - De cserébe szeretném, ha beavatna, hogy mégis mi a rossebet jelent ez az egész.

- Várjon, amíg kiszolgálom ezeket a jóembereket! - válaszolta házi- gazdájuk.

A kecskébe öltözött személyek kifejezetten birkamód (vagy kecskemód) mentek be az immár cégértelen épületbe, és gyors ütemben erős töménnyel szolgálták ki őket, amelyről Mr. Pump úgy sejtette, nem valami kiváló minőségű ital. Amikor az utolsó kecske is távozott, megszólalt Dalroy kapitány:

- Szerintem ez az egész éppen fordítva van, mint ahogy lennie kellene. Úgy tudtam, hogy a törvény jelenlegi állása szerint, ha kinn van a cégér, akkor szabad inni, ha pedig nincs, akkor nem.

- A törvény! - közölte hangjában erős megvetéssel a férfi - Maga szerint ezek a szegény barmok tartanak annyira a törvénytől, mint a doktor úrtól?

- Miért kellene tartaniuk a doktor úrtól? - kérdezte ártatlanul Dalroy. - Mindenhol azt hallottam, hogy Béketáj autonóm köztársaság.

- Autonóm egy fenét! - jött az antiliberális válasz. - Talán nem az övé az összes ház, hogy kitehesse őket a hóviharba? Talán nem ő fizet minden költséget, hogy egy hónapon belül halálra koplaltathassa őket? A törvény! - És horkantott egy nagyot.

A következő pillanatban úgy tette le könyökét az asztalra, mint aki verekedni készül, és hozzálátott részletesen is elmagyarázni a dolgot.

- Sörfőzőként dolgoztam itt, nekem volt a környéken a legnagyobb sörfőzdém. Csak két ház üzemelt, amelyik nem volt az enyém, idővel azoknak is elvették az engedélyét a köztisztviselők. Tíz évvel ezelőtt a megyében az összes cégér mellett Hugby- féle Sör kiírást láthattál. Aztán megjöttek ezek a tetves radikálisok, és a vezérünk, Lord Ivywood nyilvánvalóan átállt az oldalukra: hagyta, hogy ez a doktor valami új törvényre hivatkozva, ami szerint nem lesznek kocsmák, megvásárolja az összes földet. Így aztán tönkrement az üzletem, csak hogy ő eladhassa a maga tejét. Szerencsére előtte elég jól ment a bolt, meg természetesen kaptam még némi kárpótlást, na és suba alatt egészen szépen keresek most is, ahogy látják. De persze ez a felét se hozza be a réginek, mert attól tartanak, hogy a jó öreg Meadows rájön. Ájtatoskodó vén hólyag!

Azzal a jó minőségű ruhát viselő úriember a szőnyegre köpött.

- Én magam is radikális vagyok - közölte hűvösen az ír. - A konzervatív párttal kapcsolatban barátomhoz, Mr. Pumphoz utalom magát, mivel természetesen még a vezetők legféltettebb titkait is jól ismeri. De eléggé furcsa radikalizmusnak tűnik nekem egy olyan gazda parancsára enni- inni, aki őrült, csak mert történetesen milliomos is. Ó, Szabadság! Micsoda bonyolult, sőt elégtelen társadalmi változtatásokat vittek végbe a nevedben! Miért nem rugdossák egy kicsit körbe a városban a vén szamarat? Nincs cipőjük? Ezért nem szabad cipőt viselniük? Hát akkor gurítsátok le a dombról egy tejeskannában! Az ellen csak nem tiltakozhat.

- Nem is tudom - szólalt meg a maga tűnődő módján Pump. - Christian mester nénikéje megtette. Na persze, a hölgyek érzékenyebbek.

- Ide figyeljen! - rikkantotta Dalroy. - Ha felállítom odakinn a cégért, és itt maradunk segíteni, akkor dacol velük? Teljes mértékig törvényes lesz, amit tesz, és megígérhetem, bármiféle személyes kényszerítő eszközhöz kívánnak nyúlni, megbánják. Tegye ki a cégért, és árusítsa nyíltan, férfi módra, és akkor megváltóként maradhat fenn a neve az angol történelemben.

Mr. Hugby a Hugby- féle Sör tulaja erre csak komoran végignézett az asztalon. Nem az a fajta italozó és nem az a fajta italárusító volt, akiben virágba szökken a forradalmi érzület.

- Hát akkor eljön- e velem azt mondani, „halljuk, halljuk!"? Meg hogy „úgy van!"? „Micsoda remek szónoklat!", ha beszédet tartok a piacon? Jöjjön! Van hely a kocsinkban.

- Hát, ha akarják, akkor magukkal megyek - felelte Mr. Hugby nehézkesen. - Tény, hogy ha a magukét hagyják, akkor mi is visszatérhetünk az üzletbe.

Fejébe nyomott egy selyemcilindert, és megindult a kapitány meg a fogadós után a kicsiny kocsihoz. A mintafalu nem számított megfelelő környezetnek Mr. Hugby cilindere számára. Ami azt illeti, a fejfedő a kontraszttal mintha kifejezetten kiemelte volna mindazt, ami csodálatos volt ezen a helyen.

Felséges volt a reggel így, néhány órával napkelte után. A homályba boruló erdő és a messzi dombok gyűrűjét súrolta az ég pereme, rajta még mindig a pirkadat apró, áttetsző felhőinek törékeny vörösben, zöldben és sárgában játszó ékszerei. Ám fölöttük a mennyek boltozata emelkedett türkiztől perzselő, egybefüggő kékig, ahol a másik típus, a roppant méretű gomolyfelhők bucskáztak jobbról balra égi párnacsatában. A házak többsége épp olyan fehér volt, amilyenek a fellegek, ezért (újabb hasonlattal élve) úgy tűnt, mintha a fehérre meszelt kunyhók egy része az égen szállna, esetleg hullófélben lenne. Azonban a fehér házakat itt- ott élénk színek tették még feltűnőbbé: hol egy narancssárga díszítés, hol egy citromsárga csík, mintha csecsemő óriás ecsetje húzta volna. Az épületeknek nem zsúpfedele volt (a zsúpfedél higiénés szempontból előnytelen), hanem jobbára valamilyen preraffaelita bazárban olcsón vásárolt, pávazöld cserepeket, kevésbé gyakran valamilyen még rejtélyesebb típusú terrakotta téglákat kaptak. A házak nem számítottak angolnak, sem otthonnak, és nem illettek bele a tájba sem, merthogy nem szabad emberek építették őket maguknak, hanem szeszélyes nagyúr kedvének megfelelően készültek. Ám ha holmi színdarabban szereplő tündérlakként tekintünk rá, igazán megkapó színhelyül szolgált a darab eseményei számára.

Attól tartok, Mr. Dalroy tevékenysége a kezdet kezdetétől fogva rászolgált arra, hogy ennek nevezzük. Először is a cégért, a hordót és a kannát mind a kocsiban hagyta letakarva, ám saját álöltözékétől az utolsó szálig megszabadult, úgy állt ki zöld egyenruhában a középen található fűfoltra - a hatást és arcátlanságát csak növelte, hogy öltözéke épp oly megtépázott volt, amilyen a gyep a talpa alatt. De még ez se ért fel vörös haja állapotához, amelyet kelet egyetlen rőt őserdeje sem lett volna képes visszaadni. Majd szinte gyengéden elővette a nagy tejeskannát, és már- már imádatnak is beillő módon lehelyezte a pázsit szigetére. Ezután megállt mellette, akárcsak Napóleon egy ágyú mellett, arcán mérhetetlen komolyság, sőt szigorúság. Előhúzta kardját, és mintha cséphadaró lenne, addig vágta- verte a villogó fegyverrel a kannát, amíg fülsiketítő nem lett a lárma, Mr. Hugby pedig sietősen kiszállt a kocsiból, és kezét fülére tapasztva valamivel arrébb húzódott. Mr. Pump egykedvűen üldögélt a volán mögött, pontosan tudva, előfordulhat, hogy esetleg sietősen kell majd indítania a járművet.

- Ide, ide, Béketáj lakói! - kiáltotta Patrick megállás nélkül püfölve a kannát, és közben magában azon sajnálkozott, hogy nem tudja a „Macgregorok gyülekezőjé"- t erre az alkalomra szabni. - Nincstelenek, nincstelenek vagyunk. Nincstelenek vagyunk, béketájiak!

Két- három kecskébe öltözött alak - bűntudatos arckifejezéssel, amiért felismerték Mr. Hugbyt - nagy óvatosan közelebb húzódott, a kapitány pedig úgy kiabált nekik, mintha a Salisbury- síkságon lennének.

- Polgárok - bömbölte, ahogy mondta, csak mondta, ami az eszébe jutott - , próbálják ki az eredeti, hamisítatlan hegyi tejet! Mohamed kizárólag ezért ment el a hegyhez. Az eredeti tej a tejjel és mézzel folyó vidékről! Csakis a minőségének köszönhető, hogy egy ilyen kevéssé étvágygerjesztő keverék népszerű lett. Próbálják ki a tejünket! Egyetlen másik sem eredeti! Ugyan ki tudna meglenni tej nélkül? Még a bálnáknak is kell inniuk. Ha bármelyik hölgy vagy úr tart otthon bálnát, itt a lehetőség! A zsenge bálna kéri a tejet. Nézzék csak meg a tejünket! Ha azt mondják, nem láthatják, mert a kannában van, hát akkor nézzék meg a kannánkat! Meg kell nézniük a kannánkat! Muszáj! Amikor halkan azt súgja a kötelesség, „muszáj!" - ordította, ahogy csak a torkán kifért erősen rögtönzött szónoklatában - , amikor azt súgja a kötelesség, „muszáj!", az ifjúság azt feleli, „megy ez!" - és az „ez" elhangzásakor messzire zengő, roppanó zaj, démoni acélharangok bongása kíséretében rácsapott a kannára.

A felvezető beszédet számos kritika érheti mindazok részéről, akik úgy tekintenek rá, mint amit dolgozószobába, és nem úgy, mint amit színpadra szántak. A krónikás (akinek egyedüli célja az igazság bemutatása) köteles beszámolni arról, hogy a maga lelkiismeret nélküli célja szempontjából kivételesen sikeresnek számított: Béketáj lakóinak nagy tömegét vonzotta oda az egész tömeghez illő zajt csapó egyetlen ember. Egyes csoportok egyszerűen nem lázadnak fel, viszont olyan csoport nincsen, amelyik nem szereti, ha ezt valaki más teszi meg helyette: a legbölcsebb oligarcháknak érdemes megszívlelni ezt a tényt.

Dalroy végső győzelme - ezt sajnálattal közlöm - csupán abból állt, hogy a hallgatóságának legelső sorában állókat megkínálta néhány mintával a kifogástalan italból. A hatás mindenképpen látványosnak minősíthető. Egyesek megbénultak a meglepetéstől. Mások minden átmenet nélkül kétrét görnyedtek a nevetéstől. Sokan csuklottak. Néhányan ujjongtak. Mindnyájan ragyogó tekintettel pillantottak a különös szónokra.

Ám végül ez a ragyogás csöndben és gyorsan tovatűnt az arcukról. Csupáncsak azért, mert egy alacsony öregember is csatlakozott hozzájuk. Egy alacsony öregember fehér vászonruhában, hozzá fehér, csúcsos sipkával és fehér púderpamacsot idéző, bogáncspihe hajjal. Egy férfi, akit majdnem az összes jelenlévő legszívesebben bal kézzel ölt volna meg.

 

XIX. FEJEZET: A KAPITÁNY VENDÉGSZERETETE

 

R. MOSES MEADOWS - függetlenül attól, valóban így hívták, vagy ez csupán nevének angol nyelvű változata - egyértelműen egy kicsiny németországi városból származott, első két műve is német nyelven íródott. Ez a kettő volt a legjobb munkája, mivel a természettan iránti valódi lelkesedéssel kezdett bele az egészbe, amihez nem keveredett hozzá más, csak mindannak a gyűlölete, amit ő babonaságnak, és amit sokan közülünk az állam lelkének tartanak. Az előbbi iránti lelkesedés leginkább az első könyvben volt tetten érhető, amely azzal foglalkozott, hogy kimutassa, a női nemben a bajusz ki nem serkenése az emellett megnövekedő korlátozott lelki alkatból fakad. A második könyvében a téveszmékkel kelt birokra, és egy ideig úgy tartották, sikerült bizonyítania (mindazok számára, akik korábban is egyetértettek vele), hogy az utóbbi időben igen gyorsan halad a korszellem, és hogy a Krisztus- mítosz magyarázatául az alkoholtól áthatott elme szolgál. Aztán sajnálatos módon belebotlott a halálnak nevezett intézménybe, és vitába szállt vele. Mivel semmilyen ésszerű magyarázatot nem látott az embertársai között oly elterjedt meghalás szokására, arra a következtetésre jutott, hogy puszta hagyományőrzésről van szó (ami alatt azt értette, hogy ez valamilyen elavult dolog), és semmi mással nem foglalkozott innentől kezdve, mint hogy kidolgozza az elkerülése, illetve a késleltetése módját. Ez meglehetősen beszűkítette, és sokat elveszített ifjúkorának ateizmusát emberi léptékűre szabó, csípős stílusú hevületből, amikor szinte még az öngyilkosságra is hajlandó lett volna, csakhogy azzal gúnyolhassa Istent, nem voltjelen. Későbbi idealizmusa egyre materialistábbá változott, és a legegészségesebb ételekkel kapcsolatos, folyamatosan változó elméleteiből és felfedezéseiből állt. Semmi szükség az olvasót az úgynevezett olajos időszakával untatni, míg Nym professzor értékes kis munkája részletesen foglalkozott tengeri moszatos időszakával, és meglehet, nem számít túlzottan nagylelkűnek a ragasztós korszakában lezajlott eseményeken időzni. Hosszú angliai tartózkodása alatt bukkant rá a magas kort megélő tejfogyasztók esetére, és olyan elméletet alapozott rá, amelyet - legalábbis kezdetben - teljes mértékig komolyan gondolt. Sajnálatos módon az elmélet sikeres is lett: a hegyi tej feltalálója és terjesztője zsebébe ömlött a pénz, és lassanként egy negyedik, utolsó lelkesültség is felébredt benne, amely ugyancsak az élet második felében szokott feltámadni, és beszűkíti az elmét.

A Mr. Patrick Dalroy komédiázását szükségképpen követő pörlekedésben nagyon méltóságteljes és természetesen nem túl türelmes volt, mivel egészen szokatlan helyzetben találta magát: nem fordult elő még olyan, hogy a környéken bármi is történjen az ellenében, sőt bármi fontos történjen nélküle. Először szilárdan állította, hogy a kapitány a tejtermelő helyiségekből lopta a kannát, és számos munkást küldött, számolják meg az egyes raktárakban lévő készletet, azonban Dalroy hamarosan eloszlatta az ezzel kapcsolatos félreértést.

- Egy wyddingtoni boltban vásároltam - mondta. - Azóta nem is használtam mást. Aligha hisz nekem - közölte, és ebben volt némi igazság- , de amikor bementem abba a boltba, egészen kicsi voltam. Ittam egy pohárral a maga hegyi tejéből, és most nézzen rám.

- Itt nincs joga tejet árusítani - mondta dr. Meadows nagyon enyhe német akcentussal. - Maga nincs az alkalmazásomban. Nem vagyok felelős a módszereiért. Maga nem képviseli a vállalkozást.

- Én reklám vagyok - szólalt meg a kapitány. - Egész Angliában reklámozzuk magát. Látja ott azt a vézna, toprongyos kis férfit? - mutatott a felháborodott Mr. Pumpra. - Még a Meadows- féle hegyi tej előtt áll. Én utána - tette hozzá igen elégedetten.

- Majd nevethet a közeknél - közölte a másik egyre erősödő akcentussal.

- Nevetni is fogok - bólintott Patrick. - Na jó, könnyítek a lelkiismeretemen, uram. Az igazság az, hogy ez egyáltalán nem a maga teje. Egészen más az íze. Ezek az úriemberek a megmondhatói.

Az elfojtott kuncogás nyomán minden vér a kimagasló tőkés arcába szökkent.

- Akkor mind a ketten ellopták a kannámat, tehát tolvajok - mondta, és toppantott. - Vagy pedik hitvány anyagokat kevertek a felfedezésemhez, és csiklók... ööö...

- Talán csalók - mondta kedvesen Dalroy. - Albert herceg mindig azt mondta, „csalósok". Drága jó Albert! Mintha csak tegnap lett volna! De persze ma van. És napnál világosabb, hogy ennek itt más az íze. Képtelen vagyok megmondani, miféle. - A tömeg pereméről tompa kuncogás. - Valahol az ember első cukorsüvege és az apja szivarjának a vége között van. Olyan ártatlan, akár a mennyek, és olyan égető, akár a pokol. Olyan az íze, mint egy paradoxonnak. Mint a történelem előtti ellentmondásnak... remélem, elég világosan fogalmaztam. Azok, akik a legtöbbször kóstolják, a legegyszerűbb teremtményei Istennek, és mindig a só jut róla az eszükbe, merthogy cukorból van. ízlelje meg!

Azzal döbbenetes vendégszeretettel kinyújtotta hosszú karját, végében a pohárkával. A porosz zsarnoki kíváncsisága még önkényeskedő méltóságán is felülkerekedett. Belekortyolt a folyadékba, és szeme valósággal kiugrott a helyéről.

- Maka pelekevert valamit a tejpe! - bukott ki belőle.

- Igen - válaszolta Dalroy. - Ahogy maga is, máskülönben szélhámos. Miért hirdeti úgy a tejét, mint ami különbözik mindenki másétól? Miért kerül egy üveg a maga tejéből három pennybe, egy üveg rendes tej pedig egybe, ha nem tett bele két penny értékű valamit? Mondok valamit, dr. Meadows. Az élelmiszervizsgáló vegyész, aki ebben a kérdésben dönthet, történetesen egy becsületes ember. Van egy ilyen állásban dolgozó huszonegy és fél becsületes embert felsoroló listám. Tisztességes ajánlatot tettem. Ő majd eldönti, mit is keverek a tejhez, ha maga engedi neki eldönteni, mit is ad maga hozzá. Valamit hozzá kell adnia a tejhez: hiszen máskülönben minek ez a sok kerék, pumpa meg csiga? Elmondja nekem itt és most, mit kever a tejhez, amitől olyan szerfelett hegyi lesz?

Hosszú csönd következett, telve a tömeg részéről az eddig is tapasztalt bujkáló vidámsággal. Ám az emberbarát hamisítatlan őrjöngésbe fogott a verőfényben, és a körülötte álló angolok számára teljesen ismeretlen módon az öklét a magasba emelve rázta, ahogy felkiáltott:

- Ach! De tudom ám, mit ad hozzá! Tudom ám! Ez az alkohol! Márpedik nincs cégére, és a rendőr előtt fok nevetni.

Dalroy egy meghajlás kíséretében visszament az autóhoz, levett egy rakás ponyvát, és elővarázsolta a Vén hajó csodálatos cégérét a kék háromfedélzetű hajójával és a tisztán látható, vörös Szent György- kereszttel. Letűzte a keskeny pázsitdarabon, majd derűsen körülnézett.

- Ebben az én tölgyfalú kocsmámban csak nevetek akár milliónyi rendőrön is. Nem mintha bármi egészségtelen lenne benne: se alacsony mennyezet, se fülledtség. Mindenütt nyitva az ablak, csak a padlón nem. S mivel úgy hallottam, hogy egyesek szerint az erjesztett ital mellé valamilyen étel is dukál, ide nézzen, drága dr. Meadows! Olyan sajtom van, hogy új emberré teszi. Legalábbis reméljük. Mást nem tehetünk, mint próbálkozunk.

Azonban a megszólított réges- rég túl volt már azon, hogy egyszerűen csak indulatos legyen. A cégér felmutatásával nagyon komoly nehézséggel találta magát szemben. A szkeptikusok többségéhez - még az olyan őszinte szkeptikusokat is beleértve, amilyen Bradlaugh - hasonlóan legalább annyira törvénytisztelő volt, amennyire szkeptikus. Mélységes félelemben élt (bár volt ebben valami, ami több a félelemnél), hogy egy rendőrőrsön vagy egy nyilvános nyomozás során végül kiderül: tilosban jár. Továbbá elszenvedte az összes olyan ember tragédiáját, aki ilyen szemlélettel a modern Angliában élt, miszerint mindenkor biztosra kell mennie, és tisztelnie kell a törvényt, miközben nem lehet bizonyos abban, hogy pontosan mi is az. Csak általános emlékképei voltak arról, hogy amikor bevezette vagy védelmezte az erre a kérdésre vonatkozó nagyszerű Ivywood- törvényt, a lord igen hosszan és nyomatékkal foglalkozott a cégér egyedi és nagy jelentőségével. Nem tudhatta, hogy ha teljes egészében figyelmen kívül hagyja, hiába sikeres az üzlete, nem kell- e végül súlyos kártérítést fizetnie, vagy akár börtönbe is vonulnia. Természetesen jól tudta, hogy az efféle sületlenségekre ezernyi választ is adhatna: az úton található fűfolt nem nevezhető kocsmának; a cégér nem került még elő, amikor a kapitány nekilátott rumot osztogatni. Azonban azt is jól tudta, hogy a brit törvénykezésnek nevezett életveszélyben nem ez a lényeg. Hallott már ugyanennyire egyértelmű álláspontokat hangsúlyozni egy bíró előtt, teljességgel hiábavalóan. Elméje valamelyik hátsó zugában a következő tényre bukkant: lehetett bármennyire gazdag, ő Lord Ivywoodnak köszönhette a létezését... és ugyan melyik oldalra áll majd őlordsága?

- Kapitány - szólalt meg az eddig néma Humphrey Pump - , jobb lenne, ha útra kelnénk. A csontjaimban érzem.

- Barátságtalan kocsmáros! - kiáltotta méltatlankodva Dalroy. - Azok után, hogy erőmet nem kímélve igyekeztem gondoskodni az üzlethelyiségéről! Hiszen most virradt fel a béke Béketáj nagyszerű városában. Nem bánom, hogy dr. Meadows bedob még egy bukkanót, mielőtt végzünk. Egyelőre Hugby testvér foglalja le majd.

Beszéd közben véletlenszerűen osztogatott hol tejet, hol rumot, a doktor pedig továbbra is túlságosan rettegett jogrendszerünk formalitásaitól ahhoz, hogy végleg közbeavatkozzon. Ám amikor Mr. Hugby, a Hugby- féle Sör tulaja meghallotta a nevét, mindenekelőtt olyan magasra ugrott, hogy kis híján leverte a cilindert, majd egészen mozdulatlanná dermedt. Utána elfogadott egy pohárral az új hegyi tejből, majd - mielőtt még egy szót is szólhatott volna - az arca kezdett el beszélni.

- Egy autó közeledik a hegyek közül az úton - közölte halkan Humphrey. - Tíz perc múlva átér a folyás mentén lejjebb lévő utolsó hídon is, és megérkezik erre az oldalra.

- Hát akkor bizonyára korábban láttál kocsit - felelte türelmetlenül a kapitány.

- Ebben a völgyben egyet se egész délelőtt.

- Elnök úr - szólalt meg Mr. Hugby, aki az egykori kereskedelmi díszvacsorák emléke nyomán halvány késztetést érzett arra, hogy Mr. Vicét mondjon inkább- , biztos vagyok benne, hogy itt mindenki törvénytisztelő ember, és szeretné megőrizni a barátságot, mindenekelőtt kedves ismerősünkkel, a doktor úrral, akinek se barátból, se palackból ne legyen soha hiánya... Egyszóval semmiből se, amit szeretne. Ahogy haladunk felfelé a fellendülés domboldalán, és így tovább. De mivel cégéres barátunknak láthatóan jogában áll ezt tenni, ezért úgy vélem, eljött a pillanat, amikor, hogy úgy mondjam, szélesebb perspektívában szemléljük a dolgokat. Természetesen tudom, hogy azok a koszos kis kocsmák rengeteg kárt tettek az ingóságokban, és rengeteg ott a tudatlan ember, akik olyanok, akár a disznók, továbbá nem állítom, hogy barátunk, a doktor úr nem tett jót, amikor elűzte őket. Azonban egy nagy, rendesen fenntartott üzlet mögötte nagy mennyiségű tőkével egészen más dolog. Kedves barátaim, mindnyájan tudják, hogy eredetileg ezzel foglalkoztam, habár az új szabályozásban nyilvánvalóan felhagytam vele. - A kecskék itt meglehetősen bűntudatosan pillantottak le hasadt patájukra. - De megvan a magam kis pénze, és nem bánnám, ha befektethetném ebbe a Vén hajóba, ha barátunk engedélyezné, hogy az üzleti feltételeknek megfelelően működjön. Különösen akkor, ha némiképpen megnagyíttatná az üzlethelyiséget. Ha! Ha! És hajó barátunk, a doktor úr...

- Te kazember! - köpködte Meadows. - A toktor úr, a te jóparátot megtáncoltat téget a rendőr előtt.

- Ugyan, ne viselkedjen ennyire üzletemberhez méltatlan módon - igyekezett az eszére hatni a sörfőző. - Semmi hatása nem lesz a maga eladásaira. Hiszen egészen másféle közönségnek szól. Hát nem látja? Beszéljen úgy, ahogy egy üzletember!

- Én nem vagyok üzleti emper - közölte a tudós szikrázó tekintettel. - Én az emperiséket szolgálom.

- Ebben az esetben miért nem teszi sohase azt, amit a gazdája mond? - érdeklődött Dalroy.

- A gépkocsi átkelt a folyón - szólalt meg Humphrey Pump.

- Makuk tönkretennék minden munkámat - kiáltotta őszinte indulattal a doktor. - Amikor én makam építettem fel ezt a várost, amikor én józanítottam ki és tettem ekészsékessé, amikor mindenki előtt épren vagyok és tevékenyketem, ügyelek az értekeire... Makuk tönkretennének mintent, csak hogy elathassák a makuk parpár és alapvetően un- torító sörét. Aztán pedik jó parátjuknak neveznek enkem. Nem vagyok jó párát!

- Azt nem vitatom - morogta Hugby. - De ha itt tartunk... Maga talán nem próbál eladni...

Automobil érkezett nagy fehér porfelleget kavarva, és nagyjából hat darab, igen poros alak kászálódott ki belőle. Pump még a gyors autósok lehető legvastagabb álruhája ellenére is sokukban felismerte a rendőrség jellegzetes stílusát és testtartását. A legnyilvánvalóbb kivételt az a magas és vékony személy jelentette, akiről sapkája és szemüvege levételével kiderült, hogy J. Leveson titkár sötét és lefelé konyuló vonásaival rendelkezik. Odasétált az alacsony, idős milliomoshoz, aki rögvest felismerte és kezet rázott vele. Csevegtek egy keveset, és átnéztek néhány hivatalos iratot. Dr. Meadows megköszörülte a torkát és így szólt, szavait az összegyűltekhez intézve:

- Nagy örömmel jelenthetem be maguknak, hogy ezt a rendkívül felháborító gyalázatot túlságosari is későn kísérelték meg végrehajtani. Lord Ivywood a tőle megszokott és kivétel nélkül mindenkor tapasztalható hatékony gyorsasággal eljuttatta az ehhez hasonló jelentős helyekre a törvény felettébb igazságos és helyes változtatásának szövegét, amely pontosan az előttünk álló ügyre vonatkozik.

- Ma éjjel a dutyiban alszunk - mondta Humphrey Pump. - A csontjaimban éreztem.

- Elég annyi - folytatta a milliomos - , hogy a jelenlegi törvény értelmében az összes fogadós börtönbüntetéssel néz szembe, még akkor is, ha van cégére, amennyiben olyan üzlethelyiségben árusít alkoholt, ahol azt nem tárolták előzetesen legalább három napig.

- Sejtettem, hogy ilyesmiről lesz szó - dünnyögte Pump. - Feladjuk, kapitány, vagy megpróbálunk elinalni?

Egy pillanatra még Dalroy hetykesége is mintha megtorpant, megszédült volna. Kétségbeesetten pillantott fel a fölötte nyíló ég mélyébe, mintha Shelley módjára ihletet szerezhetne a legtisztább felhőkből és a mennyek végének tökéletes színeiből.

Végül halkan, tűnődve egyetlen szót mondott:

- Árusít!

Pump felkapta a fejét, mogorva arcán rendkívüli kifejezés. Ám a doktor már túlságosan is örvendezett diadala miatt, hogysem felfogja, miről is beszélt a kapitány.

- Alkoholt árusít, így van pontosan penne a szövekpen - bizonygatta a parlament új törvényének kék téglalapját lobogtatva.

- Ami engem illet, egyáltalán nem számít, mi van benne - közölte a kapitány udvarias közönnyel. - Nem árusítottam alkoholt. Ingyen adtam mindenkinek. Fizetett itt nekem bárki is? Látott itt bárki is valakit fizetni nekem érte? Emberbarát vagyok, épp úgy, ahogy maga is, dr. Meadows. A maga kiköpött mása.

Mr. Leveson és dr. Meadows egymásra néztek, és az előbbi arcán szörnyülködés, az utóbbién a bonyolult törvénnyel kapcsolatos rettegésének teljes visszatérte látszott.

- Még hetekig maradok - folytatta a kapitány, s kecsesen a kannára támaszkodott - , és annyit osztogatok szét ebből a kitűnő italból, amennyit a helyiek szükségesnek éreznek. Úgy tűnik, ezen a környéken jelen pillanatban nincs efféle ellátmány, én pedig biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők között nem akad olyan, aki tiltakozna az efféle, minden szempontból törvényes és igen jótékony megoldás ellen.

Mint kiderült, ebben tévedett, merthogy a jelenlévők között nem is egy tiltakozott ellene. Azonban különös módon nem az emberbarát Meadows aszott és fanatikus arca, sem a köztisztviselő, Leveson lebarnult és lószerű ábrázata volt, amelyik a legélénkebben tükrözte ezt. A jótékonykodásnak ezzel a formájával kapcsolatban a leghevesebb ellenérzéseket közvetítő kifejezés a Hugby- féle Sör egykori tulajánál volt tapasztalható. Egresszeme majdhogynem kiesett a helyéről, és mielőtt még megállíthatta volna, felszökkentek a szavak a szájáról.

- Te nyomorult, azt hiszed, idejöhetsz valami ripacs módjára, te barom, és elveheted az egész üzletemet...

Az öreg Meadows viperagyorsasággal fordult felé.

- Mégis mi a maga üzlete, Mr. Hugby? - kérdezte.

A sörfőző fortyogó indulattal hebegett. A kecskék továbbra is a földre sütötték tekintetüket, ami egy római költő szerint az alsórendű állatok szokása. Az ember - Mr. Patrick Dalroy személyében - kihasználta a latin nyelvű szöveghely szabad fordítását, s „fölemelte arcát, és az égre nézve öröklött helyére tekintett".

- Csak annyit mondok - bömbölte Mr. Hugby - , ha egészen idáig eljön a rendőrség, és nem tudnak bezárni egy mocskos, csupa rongy naplopót, akkor vége annak, hogy befizessem azt a sok helyi adót és...

- Igen - szólalt meg Dalroy baltaként lecsapó hangon - , magának vége, hála istennek. A magához hasonló sörfőzők miatt bűzlenek méregként a fogadósok, míg a jó emberek is azt kérték, hogy ne legyen egy se. Maga pedig még az antialkoholistáknál is rosszabb, mert tönkretette, amit ők soha nem is ismertek. Ami pedig magát illeti, kedves főtudós, nagy emberbarát, idealista és fogadók pusztítója, hadd mondjak el egy rideg tényt a szíves tájékoztatására. Magát nem tisztelik. Magának engedelmeskednek. Miért kellene nekem vagy bárki másnak tisztelnie magát? Azt mondta, maga építette ezt a várost, és hajnalban ébred, hogy ügyeljen rá. Pénzért építette, és még több pénz érdekében ügyel rá. Miért kellene tisztelnem magát, csak mert válogatós az ételek terén, hogy a szegény öreg emésztése túlélje jobb emberek szívét? Miért kellene magának lenni az istennek ebben a völgyben, akinek a saját istene a gyomra, csak azért, mert még a saját istenét sem szereti, csupán fél tőle? Menjen haza fohászkodni, vénember, mert mindenki meghal egyszer! Ha úgy gondolja, forgassa a Bibliát, ahogy azt a maga német otthonában szokás, és azt hiszem, egykor úgy olvasta idézetekért, ahogy most olvassa tévedésekért. Sajnos, én magam nem olvasom, de emlékszem még néhány sorra a régi Mulligan- féle fordításból, és ezt hagyom itt üzenetnek. „Ha az Úr - azzal karja mozdult, oly természetesen, mégis oly nagyívűen, hogy a város egy pillanatig valamiféle színes papírmasénak tűnt az óriás lábai előtt - , ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget." Próbálják megérteni, mit is jelent ez, mert nem az az érdekes, hogy vajon elohista- e. Most pedig indulunk, Hupák. Elegem volt a zöld cserepekből. Gyere, töltsd meg a poharamat! - És a kannát nagy döndüléssel betette a kocsiba.

- Gyere; töltsd meg a kannámat! - És döngetni kezdte.

 

Hívjátok lovam és embereim,

Remegjen komisz kecskeszívetek:

Láttok még cseberrel jőni engemet.

 

A dal víg kedéllyel távozott Mr. Dalroyt kísérve az egyre kisebbedő gépkocsiban, és már mérföldekre jártak Béketájtól, mire eszükbe jutott megállni. Azonban még mindig a nemes és egyre növekedő folyó partján, sűrű páfrányok és tündérszalagos nyírfák között voltak, mögöttük a csillámló- sötétlő vízzel, amikor Patrick megkérte barátját, állítsa le a motort.

- Különben - kezdte váratlanul Humphrey - volt valami, amit nem értettem. Miért tartott ennyire az élelmiszervizsgáló vegyésztől? Miféle mérget meg szereket kevert a tejbe?

- H₂O- t - válaszolta a kapitány. - Én magam tej nélkül szoktam fogyasztani.

Azzal lehajolt, mint aki kortyolni akar a patakból, épp úgy, ahogy hajnalban tette.

 

XX. FEJEZET: A TÖRÖK ÉS A FUTURISTÁK

 

R. ADRIAN CROOKE jól menő gyógyszerésznek számított, üzlete a Victoria negyedben állt, azonban arcán több látszott annál, ami általában elvárható egy jól menő gyógyszerésztől. Különös arc volt: túlságosan is öreg a korához képest, és egészen pergamenszerű, viszont ravasz és határozott, minden egyes vonása mögött valódi fej- munka látszott. Amikor beszélgetett, modora se ütött el ettől: számos országban élt már, és az anekdoták bőséges tárházával rendelkezett munkájának különös és alkalmanként baljóslatú részéről: a keleti gyógyszerek kigőzölésének látomásairól, illetve a reneszánsz mérgek hozzávalóival kapcsolatos találgatásokról. Mondani sem kell, ő maga tiszteletreméltó és megbízható apotekárius, máskülönben nem nála vásárolnának a családok, méghozzá a felsőbb körökből való családok, azonban kikapcsolódásképpen kedvvel tanulmányozta ama sötét időket és vidékeket, amikor és ahol tudománya alkalmanként a mágia, alkalmanként pedig a gyilkosság határmezsgyéjén helyezkedett el. Ennek következtében gyakorta megtörtént, hogy olyanok, akik józan és értelmes emberként pontosan ismerték ártatlan és hasznos szokásait, valamelyik ködös, borongós este úgy léptek ki boltjából, hogy fejük egészen tele volt a kenderevésről és a rózsák megmérgezéséről szóló történetekkel, és akarva- akaratlanul az a benyomásuk támadt a bíbor vagy sáfrányfényű, véres és kénes tálat idéző hold alatt, a bolt valójában a fekete mágia fészke.

Ugyanakkor Hibbs kétségkívül részben efféle élmények miatt kereste fel a boltot, valamint egy kis üvegért ugyanolyan fajta szíverősítő gyógyszerből, amilyent akkor is fogyasztott, amikor Leveson ott találta a nyitott ablaknál. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy komoly meglepetésnek és némi szégyenkezésnek adjon hangot, amikor Leveson is belépett ugyanehhez a gyógyszerészhez, és ugyanezt a gyógyanyagot kérte. Leveson pontosan annyira zaklatottnak és kimerültnek látszott, hogy valóban ráfért.

- Házon kívül voltál, igaz? - mondta a titkár, - Nincs szerencsénk. Valami szócsavarással megint megúszták. A rendőrök nem voltak hajlandók letartóztatni őket, és még a vén Meadows is úgy gondolta, hogy talán a törvénybe ütközne. Elegem van ebből. Hová mész?

- Szerettem volna benéznie erre a posztfuturista kiállításra - felelte Mr. Hibbs. - Azt hiszem, Lord Ivywood is ott lesz: megmutatja a prófétának. Nem mintha értenék a művészethez, de úgy hallottam, remek egy kiállítás.

Hosszan tartó csönd telepedett rájuk, végül Mr. Leveson megszólalt:

- Az emberek mindig előítélettel viseltetnek az új eszmékkel szemben.

Aztán újabb hosszú csend következett, és most Mr. Hibbsen volt a sor.

- Elvégre Whistlerről is ugyanezt mondták.

Egészen felüdültek ettől a szertartástól, és Mr. Leveson észrevette, jelen van Grooke is, mire vidáman így szólt hozzá:

- A maga munkájánál is így van ez, nem? Felteszem, a gyógyszerészet legnagyobb úttörői sem számítottak népszerűnek a maguk korában.

- Ott vannak például a Borgiák - bólogatott Mr. Crooke. - Egészen kevéssé sikerült megkedveltetniük magukat.

- Tudja, maga igen pimaszul beszél - közölte kimerülten Leveson. - Hát, viszlát! Jössz te is, Hibbs?

Erre a két úriember - mindketten cilinderben és rövid kabátban - elindult az utcán. Remek, verőfényes nap volt, az ikerpárja az előzőnek, amelyik olyan fényesen ragyogott Béketáj fehér városára, rájuk pedig kellemes séta várt egész végig a folyóra néző magas házakkal és alacsony fákkal szegélyezett csinos utcán. A képek ugyanis kicsi de jó nevű galériában, rokokó épületben voltak, amelynek bejárati lépcsője egészen a Temzéig nyúlt le. Kétoldalt és hátul csiricsáré virágágyások vették körül, a lépcsősor tetején, a bizánci stílusú ajtó előtt pedig ott állt öreg barátjuk, Misziszra Ammon, arcán széles mosollyal és szokatlanul fényűző ruhában. Ám még ennek az illatos keleti virágnak a látványa sem vidította fel a titkár borongós kedélyét.

- Hát eljöttek - szólalt meg a ragyogó arcú próféta - megneezni a mázolatokat? Jóvá van hadva. Een hadtam jóvá.

- A posztfuturista festményeket jöttünk megtekinteni - kezdte Hibbs, de Leveson meg se szólalt.

- Nincsenek festmeenek- jelentette ki kertelés nélkül a török. - Ha lettek volna, akkor nem tudtam volna jóváhadni. Aki a mi vallásunkat követi, annak a festmeenek nem jók. Azok bálvánok, barátaim. Oda neezzenek! - Azzal megfordult, és ünnepélyesen kidugta orra alatt a mutatóujját a galéria ajtaja irányába. - Nincs edetlen bálván se. Nadon- nadon gondosan szeműdre vettem az összes keretet. Mindediket jóváhadtam. Noma sincs az emberalaknak. Noma sincs az állatalaknak. Minden edes mázolat olyan jó, akár a legjobb szőnegek: nem ártalmas. Lord Ivywood boldogan mosolyog, mert elmondom neki, hodi az iszlám fejlődik. Az öreg muszlimok engedeelyezik a zöldseeg lefesteeseet. Itt ees most keresem meeg a zöldseeget is. Nincs zöldseeg.

Hibbs, akinek elsődleges jellemzője a tapintat volt, természetesen nem tartotta bölcsnek, hogy a kiváló Misziszra magas lépcsősor tetejéről folytassa az egész utcának és a folyónak szóló előadását, ezért csak úgy, a levegőbe beszélve azt javasolta, menjenek be, és nézzék meg a képeket, majd ellépett a török mellett. Nyomában ott volt a titkár és a próféta, így léptek be az előtérbe, ahol Lord Ivywood állt szoborfehér arccal, ő volt az egyetlen olyan szobor, amelyet szabad volt imádnia az új muszlimoknak.

A padló tengerének közepén lévő bíbor szigetként üldögélt Lady Enid Wimpole egy díványon, és elmélyült beszélgetést folytatott unokatestvérével, Doriannel - tulajdonképpen igyekezett megtenni minden tőle telhetőt a családi viszály megakadályozására, amely azzal fenyegetett, hogy szorosan a westminsteri eset nyomában következik. A helyiségek mély perspektívájában Lady Joan Brett sodródott erre- arra. S ha a posztfuturista képekkel szembeni magatartását nem lehetett alázatosnak vagy akár érdeklődőnek nevezni, hát az alkotói iskolával szemben úgy becsületes, ha elmondjuk, épp ugyanilyen unottan szemlélte a padlót, amelyen járt, és a kezében tartott ernyőt is. Lassanként ugyanennek a világnak más alakjai, csoportjai is átszállingóztak a posztfuturisták kiállításán. Nagyon kicsi egy világ ez, de ahhoz épp elég nagy és épp elég kicsi, hogy egy országot - egész pontosan egy vallás nélküli országot - igazgasson. Hiúságát tekintve pontosan olyan, mint egy csődület, zárkózottsága pedig egy titkos társasághoz teszi hasonlóvá.

Leveson azonnal Lord Ivywoodhoz ment, papírokat húzott elő a zsebéből, és keresetlen szavakkal beszámolt neki a Béketájban lezajlottakról és a szökésről. Őlordsága arca szinte meg se rezdült: felette állt néhány dolognak, legalábbis így érezte, s ezek egyike, hogy szemrehányást tegyen egy szolgának a szolga társadalmi feljebbvalói előtt. De senki nem tudta volna megállapítani, kevésbé hasonlított- e a rideg márványra, mint előtte.

- Minden lehetséges módon igyekeztem kideríteni, onnan merre mentek tovább - lehetett hallani a titkárt - , és a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy London felé vették az utat.

- Nagyszerű - felelte a szobor. - Itt egyszerűbb lesz elfogni őket.

Lady Enid számos ígérettel - amelyek nagy része, ezt szomorúan meg kell mondanom, hazugság volt - elérte, hogy ne törjön ki a botrány, és kuzinja, Dorian ne nézze levegőnek a másik kuzinját, Philipet. Azonban nagyon keveset tudott a férfiúi vérmérsékletről, ha valóban úgy hitte, sikerült megakadályoznia a költő politikus elleni, mélyről jövő szellemi lázadását. Amióta csak meghallotta, ahogy Mr. Hibbs azt mondja, „Sós! Sós!", és arra utasít egy közrendőrt, hogy tartóztassa le, Mr. Hibbs eszményeivel erősen ellentétes irányba áramlottak az érzelmei négy nappalon és négy éjszakán át, az ártatlan diplomata váratlan megjelenése pedig zuhataggá növelte ennek a szellemi folyamatnak az erejét. De mivel nem sérthette meg Hibbset, akit társasági szempontból még csak nem is ismert, és nem sérthette meg Ivywoodot, akivel alig valamivel korábban békült ki hivatalosan, a legteljesebb mértékben szüksége volt arra, hogy megsértsen valami mást. A hajnal valamennyi figyelője mély felháborodással veheti tudomásul, hogy a posztfuturista festőiskola kapta meg eredeti irányától eltérített haragjának minden erejét. Hiába próbálta Mr. Leveson időről időre bizonygatni, hogy „az emberek mindig előítélettel viseltetnek az új eszmékkel szemben". Hiába jelentette ki megfelelő időközönként Mr. Hibbs, hogy „elvégre Whistlerről is ugyanezt mondták". Dorian tombolását lehetetlenség volt efféle tapintatos formaságokkal lecsillapítani.

- Több esze van annak a kis töröknek, mint maguknak, amikor jó tapétának látja ezeket - mondta. - Véleményem szerint csúnya tapéták. Olyasfajta tapéták, amiktől még akkor is belázasodik a beteg, ha egyébként nem szenved ilyesmitől. De hogy képnek nevezzük őket... Ilyen erővel helyeknek is lehetne hívni, a főpolgármester beiktatására szervezett parádéra. Egy hely nem hely, ha nem lehet látni onnan a felvonulást. Egy kép nem kép, ha nem lehet látni semmiféle képet. Az ember kényelmesebben üldögélhet otthon, mint egy felvonuláson, és kényelmesebben sétálgathat otthon, mint egy kiállításon. Parádéról vagy kiállításról csakis egyetlen dolgot lehet elmondani, mégpedig, hogy mit lehet látni. Na most, akkor mutassanak valamit!

- Hát - intett Lord Ivywood bántó célzat nélkül az előtte lévő fal irányába - , hadd mutassam meg az Idős hölgy arcképét.

- Mégis melyik az? - kérdezte Dorian.

Mr. Hibbs sietősen azonosította, azonban szerencsétlenségére az Idős hölgy arcképe helyett Eső az Appenninekben volt, amire mutatott, ráadásul közbeszólásával csak növelte Dorian Wimpole bosszúságát. Mr. Hibbs később úgy magyarázta, nagyvalószínűséggel Mr. Wimpole élénk könyökmozdulata volt az, ami megzavarta ujját a mutatásban. Mindenesetre Mr. Hibbs azonnal és borzasztóan feszengeni kezdett, úgyhogy kénytelen volt felkeresni a frissítőket kínáló bárt, és megenni három rákpástétomos süteményt, sőt, még egy pohárral ivott abból a bizonyos pezsgőből is, amely egyszer a vesztét okozta. Azonban megállt egyetlen pohárnál, s teljes diplomáciai felelőséggel tért vissza.

Megérkezvén azt tapasztalta, hogy Dorian Wimpole teljesen megfeledkezett időről, helyről és személyes büszkeségről, annyira belemerült a Lord Ivywooddal folytatott vitába, épp úgy, ahogy valamikor a sötét erdőben, egy szamárkordé fölött Patrick Dalroyjal folytatott vitában feledkezett meg minderről. Philip Ivywood is érdekesnek találta az eseményeket, még hideg szeme is csillogott közben, mert bár élvezete szinte tisztán intellektuálisnak számított, teljes mértékben őszinte volt.

- Igenis bízom a ki nem próbált dolgokban, követem a meg nem tapasztaltat - mondta halkan a maga finom hangsúlyaival. - Azt mondod, ez magát a művészet természetét változtatja meg. Meg is akarom változtatni a művészet természetét. A dolgok úgy élnek, hogy valami mássá változnak át. A túlzás maga a növekedés.

- De minek az eltúlzásáról van itt szó? - tette fel a kérdést Dorian. - Egyetlen szemernyi túlzást se látok ezeken a képeken, mert semmilyen arra utaló jelet nem vélek felfedezni, hogy pontosan mit is szeretnének eltúlozni. Nem lehet eltúlozni a tehén tollát, sem a bálna lábát. Lehet festeni tehenet tollakkal és bálnát lábakkal, tréfából... bár aligha hiszem, hogy élvezeted lelnéd az efféle tréfákban. Na de nem látod, drága jó Philipem, hogy még a tréfa is azon múlik, a képen látható valami olyan legyen, mint egy tehén, és ne pedig olyan, mint valami, aminek tollai vannak? Ugyanígy a tréfához nemcsak lábak, de bálna is kell. Az ember csak egy bizonyos pontig vegyítheti ezt meg azt, csak egy bizonyos pontig torzíthat: utána viszont elveszíti a felismerhetőséget, az azonosságot. Azzal pedig mindent elveszít. A kentaur bizonyos mértékig ember, és bizonyos mértékig ló. Nem lehet hebehurgya módon azonosítani egy lószerű emberrel. A sellőlánynak lányosnak kell lennie, még akkor is, ha társas összejöveteleken néma, mint a hal.

- Nem - felelte Lord Ivywood a tőle megszokott halk hangon. - Értem, miről beszélsz, és nem értek veled egyet. Azt szeretném, hogy a kentaur valami mássá váljon, olyasmivé, ami nem is ember, és nem is ló.

- De nem olyasmivé, amiben az egyikből sincs semmi? - kérdezte a költő.

- Úgy van - válaszolta Ivywood, fakó szemében ugyanazzal a különös csillogással. - Olyasmivé, amiben az egyikből sincs semmi.

- De mi ebben a jó? - értetlenkedett Dorian. - Az, ami teljesen megváltozott, valójában nem változott semmit. Nincs benne semmiféle híd, amelyen át kell kelni a nehézségek között. Nem is emlékezhet a változásra. Ha egyik nap felébredsz, és egyszerűen te vagy Mrs. Dope, az öregasszony, aki szobákat ad ki Broadstairsben... Hát, meg kell mondjam, kétségem nincs afelől, Mrs. Dope boldogabb és józanabb ember nálad. De te ugyan miképpen fejlődtél ettől? Neked melyik részed lett jobb? Hát nem érted, hogy az identitásnak ez a lényegi, elsődleges része az a határ, amelyet egyetlen élőlény se léphet át?

- Nem! - lépett fel Philip váratlan, ám elfojtott erőszakkal. - Tagadom, hogy bármiféle határt szabtak volna az élőlényeknek!

- Így már értem, hogy noha remek beszédeket tartasz, miért nem írtál soha egyetlen verset sem.

Lady Joan, aki eddig fásultan nézte az élénkbíbor és - zöld mintát, amire Misziszra igyekezett felhívni a figyelmét (esdekelve kérte, hagyja figyelmen kívül a címet, amely bálványimádó módon úgy mutatta be, mint Az első úrvacsora a hóban), most hirtelen Dorian felé fordította arcát. Kevés férfi maradt közönyös ezzel az arccal szemben, különösen olyankor, amikor ilyen váratlanul villant feléjük.

- Miért ne tudna verseket írni? - kérdezte. - Arra célzol, hogy nem tűrné a ritmust, a rímet meg a többit?

A költő elgondolkodott ezen egy pillanatra.

- Részben, de ennél többről van szerintem szó. Mivel a családban szabad nyíltan beszélni, elmondhatom, ami az általános vélekedés vele kapcsolatban, miszerint nincs humorérzéke. Nekem viszont egyáltalán nem ez a kifogásom. Azt hiszem, engem az bánt, hogy nincs benne pátosz. Vagyis hogy nem érzékeli az emberi korlátokat. Tehát nem fog verset írni.

Lord Ivywood hűvös, öntudatlan profiljával egy Lelkesedés címet viselő, kis fekete- sárga képre nézett - azonban Joan Brett napbarnított türelmetlenséggel hajolt oda hozzá, és egészen kihívóan azt kiáltotta:

- Dorian szerint nincs benned pátosz. Van benned pátosz? Azt mondja, ez az ember korlátainak érzékelése.

Ivywood nem vette le tekintetét a Lelkesedésről, úgy mondta:

- Nem, nem érzékelem az ember korlátait. - Majd felvette öreguras szemüvegét, hogy jobban megvizsgálhassa a képet. Aztán visszaejtette, és a szokottnál is sápadtabb arccal fordult az ifjú hölgyhöz. - Joan, oda is elmennék, ahová ember még soha nem jutott el, és találnék valamit a könnyeken és nevetésen túl. Az utam valóban az enyém lesz, mert, akárcsak a rómaiak, én magam hozom majd létre. Kalandjaim nem sövényekben és kanálisokban zajlanak majd le, hanem az egyre fejlődő agy határain. Azt fogom gondolni, ami egészen addig elgondolhatatlan volt, amíg én rá nem gondoltam. Azt fogom szeretni, ami nem is élt, amíg én nem szerettem... olyan magányos leszek, akár a legelső ember volt.

- Azt mondják, hogy az első ember elbukott - mondta némi hallgatást követően a leány.

- A papokra gondolsz? Igen, de még ők is elismerik, hogy ő fedezte fel a jót és a rosszat. Így igyekeznek ezek a művészek is felfedezni valami olyan különbséget, ami egyelőre még rejtve marad előttünk.

- Ó - Joan valódi és szokatlan érdeklődéssel pillantott most a férfira, - vagyis akkor te magad se látsz semmit se a képekben?

- A korlátok lerombolását látom bennük - felelte. - Ezenkívül nem látok mást.

A lady egy ideig a padlót tanulmányozta, és mintákat rajzolt rá az ernyőjével, mint akinek most igazán van min töprengenie. Majd hirtelen így szólt:

- De lehetséges, hogy a korlátok lerombolása valójában mindent lerombol.

A tiszta és színtelen szempár egészen rezzenetlenül fürkészte.

- Lehetséges - közölte Lord Ivywood.

Dorian Wimpole néhány yardnyira tőlük, ahol épp egy képet tanulmányozott, váratlan mozdulatot tett, és azt mondta:

- Halló! Hát ez meg mi?

Mr. Hibbs szó szerint tátott szájjal meredt a bejáratra.

A remekbe szabott bizánci stílusú boltív keretében nagydarab, erős csontú férfi állt viseltes, de láthatóan megkímélt ruhában. Az álla alatt húzódó fekete szakáll valamiféle puritán jelleget kölcsönzött értelmes, erős vonású arcának. Valamiképpen az egész személyisége mintha összehúzódott volna, ami rögtön magyarázatot nyert, amikor északi akcentussal megszólalt:

- Hát, cimborák - kezdte természetesen - , látványosak ezek a képek. De én azér' jöttem, hogy mi van a bögrébe'. Ha- ha!

Leveson és Hibbs egymásra pillantott. Aztán Leveson kiviharzott a helyiségből. Lord Ivywood ujját se mozdította, azonban Mr. Wimpole valamiféle költői érdeklődéstől hajtva közelebb húzódott az ismeretlenhez, és végigmérte.

- Micsoda elborzasztó dolog! - suttogta hangosan Enid Wimpole. - Ez az ember egészen biztosan részeg.

- Ugyan, hölgyem - közölte lovagiasan a férfi. - Sose nem voltam részeg, csak a hurleyi vásáron. Tisztességes ember vagyok, és igyekszem visszafele Wharfedale- be. Nincs semmi rossz egy bögre sörbe', hölgyem.

- Egészen biztos benne - kérdezte sajátos és érzékeny kíváncsisággal Dorian Wimpole - , egészen biztos benne, hogy nem részeg?

- Nem vagyok részeg - jelentette ki kedélyesen a másik.

- Még ha ez itt engedéllyel rendelkező üzlethelyiség lenne... - kezdte Dorian ugyanabban a diplomatikus modorban

- Azokon kinn van a cégér - felelte az ismeretlen.

Joan Brett komor, értetlen tekintete egyszerre megváltozott. Megtett négy lépést az ajtó felé, majd visszafordult, és leült a bíbor díványra. Azonban Doriant láthatóan erősen foglalkoztatta a Wharfedale- be tartó fickó állítólagos tisztességessége.

- Még ha ez itt engedéllyel rendelkező üzlethelyiség lenne - ismételte, - akkor sem kötelező kiszolgálni magát, ha részeg. Szóval valóban biztos benne, hogy nem részeg? Például tudná azt, ha éppen esne az eső?

- Egen - bólintott nagy meggyőződéssel a férfi.

- Felismerné a vidékén található tárgyakat? - kérdezte tudományos pontossággal Dorian. - Egy asszonyt... igen, mondjuk, egy öreg- asszonyt?

- Egen - közölte derűsen az ismeretlen.

- Mi az eget művelsz ezzel a lénnyel? - suttogta izgatottan Enid.

- Megpróbálom megakadályozni, hogy egy teljesen értelmes ember szétverjen egy igen ostoba boltot - válaszolta a költő. - Bocsásson meg, uram! Ahogy kérdeztem az előbb, felismerné ezeket a dolgokat egy festményen? Tisztában van azzal, mi a tájkép, és mi az arckép? Bocsásson meg, amiért ezt kérdem, de tudja, amíg üzemeltetjük a helyet, felelősséggel kell viselkednünk.

Az Észak mohó hiúsága a varjak fellegeként kapott szárnyra az ég felé.

- A magunkfajta yorkshire- iek nem műveletlenek ám, pajtás - mondta. - A városban, amiben születtem, volt egy képkiállítás. Olyan jó, mint a londoni. Úgy ám, és ismerem is őket.

- Köszönöm. - Wimpole most a falra mutatott. - Lenne olyan kedves, hogy például megnézné azt a két képet? Az egyik egy idős asszonyt ábrázol, a másik esőt a hegyek között. Puszta formalitás az egész. Amint elmondta, melyik melyik, megkapja az italát.

A tagbaszakadt északi meghajolt a két kép előtt, és elmélyülten szemügyre vette őket. Az ezt követő hosszan tartó csönd és mozdulatlanság mintha próbára tette volna Joant, aki nyugtalanul felállt, és előbb az ablakhoz ment, hogy kitekintsen rajta, majd kilépett a főbejáraton.

A műkritikus végül feléjük fordította nagy, értetlen, de ezzel együtt is bölcselőre valló arcát.

- Nem értem, hogy lehet, de mégis részegnek kell lennem.

- Maga megmentette a civilizációt. Istenemre mondom, megkapja az italát!

És máris hozott neki egy hibbsi pezsgővel színültig telt poharat a frissítők közül, a fizetséget pedig azzal az egyszerű módszerrel utasította el, hogy kiszaladt a galériából a lépcsőre.

Már ott állt Joan. A kis ablakon át pontosan azt a hihetetlen dolgot pillantotta meg, amire számított, és ami magyarázatot adott a bent lejátszódott tréfás jelenetre. Mr. Pump vörös- kék deszkazászlója állt ott a napfényben, a virágágyásba szúrva, derűsen, akárha csak valamilyen magasra nőtt trópusi növény lenne. Ám az ablak és az ajtó közötti röpke idő alatt eltűnt, mintha arra akarná emlékeztetni, hogy nem több rebbenő álomnál. Azonban egy kis gépkocsiban két ember ült, és épp indulni készültek. Az autósok álruhájában voltak, Joan mégis tudta, kik ők. Lelkének összes mélysége, minden szkepszise, minden sztoicizmusa, mindaz, ami nemes volt benne arra késztette, hogy olyan rezzenetlenül álljon ott, akár az előtér egyik oszlopa. Csakhogy egy Tutujka nevezetű eb pattant fel a mozgó járműben, és a puszta látványától is vidám ugatásba kezdett. Ő pedig hiába viselt el eddig minden mást, az állat ártatlanságában volt valami, amitől egyszerre elfutotta szemét a könny.

De még ez sem leplezhette el előle a következő rendkívüli fordulatot. Eközben Mr. Dorian Wimpole, autós öltözéknek egyáltalán nem nevezhető ruhában, amely a galériák látogatásához megfelelőnek tekinthető átmenet a művészi alkotás és a divat között, korántsem állt ott olyan rezzenetlenül, akár az előtér valamelyik oszlopa. Lefutott a lépcsősoron, a kocsi után sietett, sőt fel is szökkent rá, és még a Whistlert idéző selyemcilindere sem esett le közben.

- Jó napot! - mondta udvariasan Dalroynak. - Ugye tudja, hogy tartozik nekem egy autóúttal?

 

XXI. FEJEZET: ÚT KERÜLŐBE

 

ATRICK DALROY KOMOLYAN, mégis vidáman nézett a támadóra, és csak annyit mondott:

- Nem én loptam el a kocsiját, őszintén mondom, nem én voltam.

- Ó, nem - felelte Dorian. - Azóta rengeteget hallottam erről az egészről, s mivel mondhatjuk, hogy maga inkább az üldözött félnek számít, ezért nem lenne igazságos, ha nem közölném, hogy ebben az egészben alig néhány részletben értek egyet Lord Ivywooddal. Pontosabban orvosi nyelven szólva megártott nekem a véleménye. Amióta csak felébredtem az osztrigavacsorát követően, és az alsóházban találtam magamat, miközben rendőrök kérdezgették: „haza ki megy?"

- Ahogy mondja - vonta össze vörös szemöldökét Dalroy. - A parlamenti közegek tényleg azt kérdezik, hogy „haza ki megy"?

- Igen - válaszolta oda se figyelve Wimpole. - Valami régi szokás az oka, még abból az időből, amikor a parlament tagjait megtámadhatták az utcán.

- Hát, most miért nem támadják meg őket? - érdeklődött teljesen józan stílusban Patrick.

Csönd.

- Ez valamiféle szent titok - szólalt meg végül a kapitány. - De hogy „haza ki megy?"... ez nagyon jó.

Dalroy minden tőle telhető előzékenységgel és kedvességgel fogadta a költőt a kocsiba, ám a saját fajtájával kapcsolatban épp eléggé élesen látott, és akarva- akaratlanul arra gondolt, hogy a kapitány kissé szórakozott. Mialatt dübörögve száguldottak át Dél- London útvesztőin - merthogy Pump átment a Westminster- hídon, és a surreyi dombok felé tartott - a nagy, vörös hajú férfi hatalmas, kék szemének tekintete egyfolytában fel- le járt az utcán, és egyre hosszabbodó csendeket köve- tően megtalálta gondolatainak megfelelő kifejezési módját.

- Nem vette észre, hogy manapság sok Londonban a gyógyszerész?

- Valóban? - kérdezte oda se figyelve Wimpole. - Ami azt illeti, az a kettő ott valóban nagyon közel van egymáshoz.

- Igen, és mindkettőnek ugyanaz a neve - felelte Dalroy. - Crooke. Ugyanezt a Mr. Crooke- ot láttam gyógyszerészkedni a sarkon túl is. Úgy tűnik, valamiféle mindenütt jelen lévő istenséggel van dolgunk.

- Gondolom, jól megy az üzlet - állapította meg Dorian Wimpole.

- Meg kell mondanom, a nyereségéhez képest túlságosan is jól. Mégis mit akarhatnak az emberek két ugyanolyan gyógyszerésztől, akiket alig néhány yard választ el egymástól? Talán egyik lábbal az egyik, másikkal a másik boltba lépnek, és egyszerre mind a kettőben szedetik le a tyúkszemüket? Esetleg savat készítenek az egyikben, lúgot a másikban, aztán várják a pezsgést? Vagy az elsőben beveszik a mérget, a másikban a hánytatót? Szerintem ezzel túlságosan is messzire jutottak a kifinomultságban. Már- már olyan, mintha valaki kettős életet élne.

- De az is lehetséges, hogy ez a Mr. Crooke zajos népszerűségnek örvendő gyógyszerész. Például felkapták az egyik különleges készítményét.

- Nekem úgy tűnik - mondta a kapitány - , hogy egy gyógyszerész esetében vannak bizonyos korlátai az efféle népszerűségnek. Ha valaki kitűnő dohányt árusít, az emberek puszta szibaritizmusból egyre többet és többet dohányoznak. De olyat még soha nem hallottam, hogy valaki csukamájolajat habzsolt volna. Meg kell mondanom, még a ricinusolajat is inkább tisztelettel, mint valódi rajongással kezelik.

Néhány perccel később azt kérdezte:

- Megállhatunk itt egy pillanatra, Hupák?

- Azt hiszem - válaszolta Humphrey. - Ha megígéred, hogy semmiféle kalandunk nem lesz a boltban.

A kocsit leállították Mr. Crooke és gyógyszertára negyedik arzenáljánál, és Dalroy bement. Mielőtt még Pump és a társa egyetlen szót is válthatott volna egymással, kijött onnan, arcán - főleg a szája körül - különös kifejezéssel.

- Mr. Wimpole, lenne olyan kedves, és velünk tartana ma este vacsorára? - mondta. - Sokan fesztelen meghívásnak tekintették volna ezt egy szokatlan étkezésre, amelyet talán a sövény tövében, sőt akár egy fa tetején is elkölthettek volna. De maga jó ízlésű ember, márpedig nem kérünk elnézést Hupák rumja, Hupák sajtja miatt jó ízlésű emberek előtt. Ma este a lehető legjobbat esszük és isszuk. Lakomát tartunk. Nem tudom eldönteni, vajon maga meg én barátok vagyunk- e, vagy éppen ellenségek, de legalább ma este béke lesz.

- Remélem, barátok - mosolygott a költő. - De miért legyen béke? Miért éppen ma este?

- Mert holnap kezdetét veszi a háború - felelte Patrick Dalroy- , függetlenül attól, maga melyik oldalon áll. Egészen különleges felfedezést tettem az előbb.

Azzal ismét csendbe burkolózott, mialatt maguk mögött hagyták London szélét, és elindultak a Croydonon túli erdők és dombok közé. Doriant megérintette annak a röpke szendergésnek a pillangószárnya, amely azokat éri utol, akik a szabad levegőn száguldanak, miután hosszan időzött túlfűtött szalonokban. Még Tutujka is aludt a kocsi fenekén. Ami Humphrey Pumpot illeti, nagyon ritkán szólalt meg, amikor akadt más dolga is. Ezért történhetett, hogy hosszan elnyúló tájak és látképek suhantak el mellettük egyszerre elhúzott diaképek módjára, és sok idő telt el, mielőtt bármelyikük megszólalt volna. Az ég az este fakó aranyából és zöldjéből a nyár közepi éjjel, az erős csillagok éjjelének izzó kékjébe váltott. A hosszú lándzsák módjára mellettük tovaröppenő erdőségek előbb jobbára kerítéssel körülvett, parkszerű fajtából valók voltak: üres fenyőfák vékony szürke lécekkel körbezárt négyszögeinek végeláthatatlan sora. Ám a kerítések hamarosan süllyedni kezdtek, a fenyvesek elmaradoztak, az utak kettéváltak, sőt, szétterültek a földön. Fél órával később Dalroy lassan romantikusságot fedezett fel a táj íveiben és kanyarulataiban, ami kissé még emlékeztette is valamire, Humphrey Pump pedig addigra már régen tudta, hogy szülőföldjének mezsgyéjén járnak.

Amennyiben felfedezhető bármiféle eltérés a részletekben, úgy az leginkább abból állt, hogy az út emelkedés helyett egyfolytában kanyarogni látszott. Inkább ösvényre emlékeztetett, és még ott is elevenebbnek tűnt, ahol váratlanul vagy céltalanul váltott. Mintha valami óriási, kicsiny, legömbölyített csúcsú dombok tömegéből összeálló lankás domb: olyan volt az egész, akár egy rakás kupola. Ezek között a kupolák között kapaszkodott, és rengeteg kanyart követve haladt előre az út. Szinte lehetetlen volt elfogadni, hogy képes ennyiszer kanyarodni és visszafordulni, anélkül hogy csomót kötne magára.

- Komolyan mondom - törte meg váratlanul a csendet Dalroy- , mindjárt elszédül és a földre esik ez a kocsi.

- Meglehet - nézett rá sugárzó arccal Dorian. - Mint ahogy azt észrevehették, az enyém jóval biztosabb volt.

Patrick felnevetett, bár érezni lehetett ebben némi zavarodottságot.

- Remélem, visszajutott az autójához - mondta. - Sebesség szempontjából ez nem sokat ér, viszont kivételesen jó hegymászó. És úgy látszik, most éppen hegyet is mászik. Újabb kalandokra igyekszik.

- Az út kétségkívül felettébb szabálytalannak tűnik - töprengett hangosan Dorian.

- Hát, maga angol, én pedig nem - rikkantotta furcsa türelmetlenséggel Patrick. - Magának kellene tudnia, miért kanyarog ennyire az út.

- A szentek mentsenek meg minket - kiáltotta - épp ez Írország egyik nagy baja, hogy képtelen megérteni Angliát. Anglia önmagát se tudja megérteni. Nem mondja el, miért tekeregnek így ezek az utak. Az angolok nem tudják megmondani! Nem mondjátok el!

- Ne legyen ebben annyira biztos - szólalt meg a hangjában halk szarkazmussal Dorian.

Dalroy halknak korántsem nevezhető szarkazmussal diadalordítást hallatott.

- Ez az! Újabb dalok az autóklubban! Remélem, körülöttem mindenki költő! Mindenkinek írnia kell valamit arról, miért rángatózik így ide- oda ez az út. Annyira, mint például most is - tette hozzá, ahogy a jármű kis híján beleszédült az árokba.

Merthogy Pump láthatóan inkább kecskéknek, mint egy kisméretű gépkocsinak való emelkedőket ostromlott éppen. Meglehet, társai érzései, akik más- más okból, de mind a ketten sokat láttak az egyszerű lapályokból az utóbbi időben, némiképp eltúlozták előttük a dolgokat. Kissé olyan érzés volt ez, mintha egyszerre próbálnának meg bejutni Hampton Court útvesztőjének közepére, és felmászni a brugges- i ha- rangtorony csigalépcsőjén.

- Ez az út vezet kerülőbe - mondta kedélyesen Dalroy. - Bájos hely. Egészséges. Össze se lehet téveszteni mással. Először balra, jobbra, aztán egyenesen be a sarkon, és vissza. Ez meg is teszi a versemnek. Gyerünk, lógósok, miért nem írjátok a tiéteket!

- Ha gondolja, megpróbálkozhatok vele. - Dorian élvezte, hogy hízelegnek az önteltségének. - Csakhogy túl sötét van már az íráshoz, és egyre sötétebb lesz.

Tény, hogy óriás kalapjának karimájaként árnyék került közéjük és a csillagok közé: a nyári ég fénypettyei most már csak a lyukakon és a szakadásokon át látszottak. A domb akár egy halom kupola: noha körvonalainak alsó része simának, sőt kopárnak tűnt, tetején szerteágazó fák csoportja, amely úgy kuporgott fölötte, akár egy madár a fészke fölött. Nagyobb erdőség nőtt rajta, ritkásabb, mint az, amelyik a Chanctonbury melletti domb tetején, azonban hasonlított hozzá, és ugyanolyan romantikus helynek számított. A következő másodpercben már a ligetben voltak, és az útszalagot követve kanyarogtak ki és be a fák között. A törzsek közti smaragd homály együtt a bükkök nagy, szürke gyökereinek sárkányt idéző csavarodásaival a mélységes tengerhez és szörnyekhez hasonlított, különösen ott, ahol - lenyűgöző szellőrózsák vagy éppen medúzák módjára - karmazsin és rézszínű gombák hosszú sora festette meg a talajt az égből lehullott alkonyatként. Ezzel együtt és ennek épp ellentmondva úgy érezték, mintha igen magasan, egyenesen a mennyek közelében lennének, és a lombmennyezet hézagjain átleselkedő csillagok lehettek volna az erdő fáin nyíló fehér, csillagszerű virágok is.

S bár úgy léptek be az erdőbe, mintha ház lenne, olyannak tűnt az egész hely, akárha ez a magasban lévő, zöld lakhely világítótoronyként vagy a régi színjátékok pörgő templomaiként körbe- körbe forgott volna. A csillagok keringeni látszottak a fejük fölött, Dorian pedig szinte biztos volt benne, hogy már látta egyszer ezt a bükkfát.

Végül olyan központi helyre jutottak, ahol mintha a domb valamiféle kúpban türemkedett volna ki az erdő sűrűjében, magával húzva a fákat is. Pump itt leállította a kocsit, és a lejtőn felkapaszkodva nagyon nagy és nagyon alacsony bükkfa kolosszális gyökereihez mászott. Inkább polip volt, mint fa, ahogy a mennyek négy sarka felé nyújtózott, alacsonyan lévő lombjában pedig kehelyre emlékeztető kis lyuk, amelyben váratlanul és teljesen eltűnt Mr. Humphrey Pump, a pebbleswicki Vén hajó tulajdonosa.

Valamiféle kötélhágcsóval a kezében tűnt fel ismét, amelyet udvariasan lelógatott, hogy társai felkapaszkodhassanak rajta, azonban a kapitány inkább nagy lábával vadul kaszálva, egy csimpánzhoz méltó perdüléssel fellendült a polipot idéző ágak egyikére. Miután mindnyájan megtalálták a helyüket egyik- másik ágnak támaszkodva, majdnem olyan kényelmesen, mintha karosszékben ülnének, Humphrey újra lemászott, és nekilátott elővenni egyszerű készleteiket. A kutya továbbra is a kocsiban aludt.

- Gondolom, ez valamelyik régi búvóhelyed lesz, Hupák - mondta a kapitány. - Egészen otthonosan mozogsz.

- Otthon is vagyok. - válaszolta méltóságteljesen Pump. - A Vén hajó cégérénél. - Azzal letűzte a kalapos gombák közé a régi, kékpiros cégért, mint aki ezzel akarja biztatni az arra járókat, másszanak fel egy italra.

Épp a fák dombjának vagy halmának tetején foglaltak helyet, így láthatták innen az egész maguk mögött hagyott vidéket a folyók módjára kanyargó utakkal. Annyira fennkölten érezték magukat, hogy szinte azt várták, mikor perzselik meg őket a csillagok.

- Azokról az utakról eszembe jutottak az ígért dalok - szólalt meg végül Dalroy. - Hupák, vacsorázzunk, aztán kezdődhet a szavalás!

Humphrey egy fölötte lévő ágra akasztotta az autó egyik lámpását, így most ennek fényénél csapolta meg a rumot, és adta körbe a sajtot.

- Micsoda rendkívüli hely! - kiáltott fel váratlanul Dorian Wimpole. - Kifejezetten kényelmes! Azt hiszem, még soha nem fordult elő velem ilyesmi. Ráadásul mennyire kitűnő ez a sajt!

- Zarándoklatra ment - felelte Dalroy - , pontosabban szólva keresztes hadjáratra. Hősi, harcos sajt. „Sajtok sajtja, világszép sajt", ahogy honfitársam, Mr. Yeats írja a Harcok valamijében. Szinte lehetetlen, hogy ez a sajt olyan gyáva lényből származzon, amilyen a tehén. Azt hiszem - tette hozzá reménytelenül - semmi értelme nem lenne az- zal magyarázni, hogy Hupák ebben az esetben a bikát fejte meg. A tudósok az ír mondák közé sorolnák: azok közé, amelyekben kelta bűbáj van meg minden ilyesmi. Nem, szerintem ez a sajt a Dunsmore Heath- i sárga tehéntől származik, amelyiknek a szarva még az elefánt agyaránál is nagyobb volt, és annyira ádáz egy jószágnak számított, hogy a régi lovagi hősök egyik legnagyobbjának kellett megvívnia vele. A rum is jó... Megérdemeltem keresztény szerénységemmel. Közel egy hónapon át megalázkodtam a mezők vadjai módjára, és négykézláb jöttem- mentem, mint valami antialkoholista. Hupák, add körbe az üveget... akarom mondani, a hordót... és hadd hallgassunk egy kevés költészetet, ha már ennyire lelkesedtetek érte! Minden egyes versnek ugyanaz kell, hogy legyen a címe, ugye tudjátok? Remek egy cím. így hangzik: „Az angol út kettős, hármas, négyes és másféle görbülete geológiai, történeti, mező- gazdasági, lélektani, fizikai, erkölcsi, szellemi és teológiai okainak önmaguk kinevezte kétségkívül igazságos és tudós szakemberek által egy fa odvában ülésező titkos különbizottságban elvégzett vizsgálata Tutujka kutya számára, felhatalmazással, hogy bárkit bármikor bevegyenek maguk közé, illetve kizárjanak maguk közül. Isten óvja a királyt!" - Miután vakító gyorsasággal elmondta ezt az egészet, kissé kifulladva még hozzátette: - Ez az alaphang. A vers hangja.

A költőnek továbbra is az volt a benyomása, hogy kissé nyers derűje ellenére Dalroy sokkal szórakozottabb a többieknél, mintha elméje a háttérben valami nagy dologgal birkózott volna. Afféle kreatív transzban volt éppen, és Humphrey Pump, aki úgy ismerte, akár a saját tenyerét, tudta jól, hogy ez nem tisztán irodalmi alkotást jelent. Inkább olyasféle, amit számos modern moralista pusztításnak nevezne. Merthogy Patrick Dalroy - nem kis balszerencséjére - a tettek emberének számított, ahogy ezt Dawson kapitány is megtapasztalhatta, amikor teljes személyét élénk borsózölden találta. Bármennyire is kedvelte a tréfát és a verset, egyetlen írása, egyetlen dala sem okozott neki akkora megelégedést, mint az, amit megtehetett.

Ezért történhetett, hogy a kanyargós utak metrikus vizsgálatához bevallottan kapkodva, komolytanul járult hozzá, míg az épp ellentétes vérmérsékletű Dorian, aki abból a fajtából való volt, amelyik befogadja, és nem abból, amelyik ontja magából az élményeket, azt tapasztalta, a szépség iránti művészi rajongása soha annyi táplálékot nem kapott, mint ezen a nemes pihenőn. így történhetett, hogy a szokottnál sokkal komolyabban és emberibben viselkedett. Patrick verse a következőképpen hangzott:

 

Azt mondják, Sir Guy lovag,

A duni tehénölő,

Slough hídján túl a vadkant

Is lebírta bátran ő;

Sárkánygyík ellen indult,

Ki dombok réme volt,

És minden utat feldúlt,

Ocsmány tekergésével

A féreg mindent feltúrt,

S hétszer harapta a port

Nem bizonyítja semmi azt,

Hogy mindez így igaz,

S minden mesében az a fő,

Hogy merre fekszik Kerülő,

A vidám város: Kerülő,

Az élet tengelye az.

 

Azt mondják, Puck tündér, a víg

Ki fáklyáként ragyog,

(Kit megénekelt Walter Scott is,

Míg lent, e földön lakott)

Szerelmest csalfán lépre csal,

Ha ligetben kódorog.

Ám ez babona csupán,

A kétely bölcsebb talán,

(Költő se hiszi, nem ám)

S a téveszme konok.

A béke s az erény

Kerülőben nászra lép,

S mert csak ennyi tudható

S Kerülőről mondható,

Tekereg az utazó

S elkerüli helyét.

 

Azt mondják, Sir Lancelot

Hogy a Grált kereste,

Merlinnel találkozott,

Ki útját elrejtette.

Rómába visz minden út,

Vagy Camelotba menne -

Ebből mi igaz, mi nem,

Számomra mind rejtelem,

Fennakad az ötleten

Az éles brit elme.

Kerülőben nem találsz

Embert, kit ily kétely rág,

Itt eszme nem jön elő,

Ötleten nem fő a fő

Vidám város Kerülő,

S rajta fordul a világ.

 

Érzései kifejezésére egy kiáltással fejezte be, majd meghúzta a tengerészborral teli üvegét. Nyughatatlanul forgolódott, és végigpillantott a tájon London felé.

Dorian Wimpole arany rumot, az erős csillagfényt és az erdő illatát itta eddig magába, s bár az ő verse is paródiának számított, a szokottnál erősebb érzelmi töltéssel olvasta fel.

 

Míg Severnig el nem jött a nagy római sereg,

Angol iszákos hentergett, s útja csak tekergett.

Végigtekergett- kanyargott a vidéken az út,

Rajta a pap, a sekrestyés lélekszakadva fut;

Vidám út és csalárd út, milyennek tapodtuk porát,

Amikor Birminghambe mentünk Beachy Headen át.

 

Bonaparte nekem nem ártott, squire sokat is,

Hogy franciát öljek, arra a lélek rá nem visz;

Fegyvereim mégis végül fejüket betörték,

Ki ne egyenesítsék a részeg angol görbét,

Hol sört vedelve jártunk, míg sütött a holdvilág,

Mikor Glastonburybe mentünk Goodivin Sandsen át.

 

A bűnbocsánat járt neki, mint virágnak a fény,

Sövény borul fölé, hullt szirma koronafején.

Tántorgott, nem tudta már, merre van a bal, a jobb,

De rózsa védte, ahogy az árokban hortyogott.

Látásunk homályos volt, de Isten majd megbocsát,

Amikor Bannockburnbe mentünk Brighton Pieren át.

 

Barátaim, nem majmolunk rég letűnt szenvedélyt,

Aggkorunk nem adjuk szégyenszemre ifjúkorért,

Tiszta szemmel követjük az utat, bármerre jár,

És mértéktartó kocsmaként vár minket a halál;

De van még szép, mit hall a fül, a szem pedig meglát,

Mielőtt még a Mennybejutnánk Kensal Greenen át.

 

- Te is írtál valamit, Hupák? - kérdezte Dalroy.

Humphrey, aki egészen eddig vadul körmölt a lámpás fényében, gyászos arccal pillantott fel.

- Igen - felelte. - De én nagy hátránnyal indulok. Én tudom, miért kanyarog az út.

Azzal sebesen, hangsúly nélkül felolvasta:

 

Az út most balra kanyarog,

Kőfejtő katlana van ott;

Majd azt mondom: itt jobbra át,

Kerüld el az ádáz kutyát,

Balra, Slippery Height iránt,

Majd az út ismét jobbra ráng -

Mert balra mennünk nem lehet,

Felrúgná a törvényeket:

Squire bünteti, ki arra jár,

Így hagyta meg Vilmos király.

Jobbra, át krétadomb felett,

Hol láttak lelkészszellemet,

Míg a lelkész volt barátja,

Rá nem lelt egy kiskocsmába'.

Balra még, tegyünk kerülőt

A föld körül, hol Doggy Burt

Korona és Kehely néven

Ivót nyitott egykor régen;

A folyó mellett jobbra el,

Mit nem csalt el az új meder,

Jobbra, hol a cigány tábor

Áll Sir Gregory jóvoltából,

Kinek esze sétálni ment;

Egy se tudja, mi az a rend,

De szegény, az is valami,

No, most kell jobbra fordulni,

Vagy a második jobb felől,

Az elsőn apácaátok ül,

Törni nem meri senki sem;

Itt meg egy rendőr meztelen

Tündért kergetett; jobbra fut

Az egykori High Toby út,

A fenyőnél bal, aztán jobb,

Egy mérföldkő magaslik ott,

Mögötte az út takaros,

Egy vadonba ér hamarost.

Dr. Lowe úgy mondta nekem,

(Wimpole mutatta be nekem)

Ki Oxfordban ír könyveket,

És szavának hinni lehet:

Rakni rómaiák kezdték,

S minket dicsér a maradék,

Aligha a mi érdemünk,

Itt majd egyenesen megyünk,

Egy fáról Miss Brown lógott rég,

Nem engedte, hogy lemessék,

Kérte, lazítsanak rajta,

Hisz kötelet pazarolna;

Hunker's Cleftnél fordulj balra,

Ismét, ha már ott a szilfa,

Nineteen Nicksnél jobbra megint,

Balra aztán...

 

- Nem! Nem! Nem! Hupák! Hupák! Hupák! - kiáltotta elrettenve Dalroy. - Ne légy énnyire alapos! Ne legyél tudós, Hupák, ne rombold le a tündérországot! Milyen hosszú ez? Sok van még belőle?

- Igen - közölte fagyosan Pump. - Sok van még belőle.

- És ez igaz is mind? - érdeklődött Dorian Wimpole.

- Igen - közölte mosolyogva Pump. - Mind igaz.

- Épp ez a bajom vele - szólalt meg a kapitány tó Az ember mondákat akar. Hazugságokat, főleg az éjszakának ebben a szakaszában és ilyen rum mellett, az első és utolsó szünnapunkon. Mit szól a rumhoz? - fordult Wimpole felé.

- Erről a rumról ezen a fán ebben a pillanatban azt gondolom, hogy az ifjabb istenek nektárja - válaszolta. - Ha azt kérdi, úgy általában mit gondolok a rumról... hát azt mondom, hogy kissé fara!

- Gondolom, kissé túlságosan is édes - mondta enyhe keserűséggel Dalroy. - Szibarita! Jut eszembe - váltott váratlanul micsoda buta egy szó az, hogy „hedonista". Aki igazán szereti kényeztetni önmagát, az általában a savanyú dolgokat kedveli, és nem az édeseket, az olyan keserű ízeket, amilyen a kaviáré, a curiyé meg az ilyesmié. A szentek azok, akik az édességet szeretik. A lényeg, hogy ismertem legalább öt nőt, akik gyakorlatilag szentek voltak, és mind az Öt az édes pezsgőt kedvelte. Ide hallgasson, Wimpole! Elmeséljem magának a rum eredetének ősi, szájról szájra terjedő mondáját? Már mondtam, hogy az ember mondákat akar hallani. Ügyeljen, hogy ezt jól jegyezze meg, és aztán adja át a gyerekeinek, merthogy az én esetemben a szüleim gondatlanok voltak, elhanyagolták a kötelességüket, hogy elmondják nekem. A hagyomány számomra megszűnik ott, hogy „élt egyszer egy paraszt, akinek volt három fia". De amikor a három fiú végül találkozik a falu piacterén, mind a három cukorsüveget nyalogat. Mégis elégedetlenek, és azon a napon mindörökre elválnak az útjaik. Az egyik az apja földjén maradt, és mohón várta az örökséget. A másik Londonba ment szerencsét próbálni, már ha szerencsét lehet találni manapság ebben az Istentől elhagyott városban. A harmadik a tengerre menekült. Az első kettő szégyenében elhajította a cukorsüvegét: a földön élő testvér egyre kisebb és egyre savanyúbb söröket ivott a pénz iránti rajongása miatt. A városban élő testvér egyre testesebb és testesebb borokat, hogy az emberek láthassák, mennyire gazdag és testes. Míg a tengerre menekült testvér a cukorsüveggel a szájában lépett a fedélzetre. Mire Szent Péter vagy Szent András vagy akárki is a csónakban ülők védelmezője, szóval ő megérintette, és szökőkúttá változtatta a tengeren lévő emberek vigasztalására. Ez a tengerészek elmélete a rum keletkezéséről. Elég megkérdezni bármelyik elfoglalt kapitányt, akinek új a legénysége, és korábban még nem látott rakományt kell szállítania, és heves egyetértést tapasztalhatunk a hallatán.

- Annyi biztosan elmondható, hogy nagyon is elképzelhető, amint ez a rum valamiféle tündérmesét hoz létre. - mondta kedélyesen Dorian. - Bár meg kell mondanom, hogy ez az egész nélküle is az lett volna.

Patrick felemelkedett fák alkotta trónusáról, és azzal a különös, igencsak őszinte érzéssel támaszkodott az ágának, hogy az előbb megdorgálták.

- Jó volt a verse - közölte mintegy oda nem illő módon - , az enyém pedig rossz. Részben azért volt rossz, mert nem vagyok olyan költő, amilyen maga. De legalább ennyire azért is, mert közben igyekeztem egy másik dalt is írni. Az pedig másik dallamra ment.

Végigtekintett a kanyargó utakon, úgy kezdte el szavalni, szinte csak önmagának:

 

A város alapzata sárelegy,

A Parlament kiált: „Haza ki megy?"

Nincs válasz boltív s kupola alatt,

A holt városban senki nem maradt.

Mállik a sír, megérti a szellem,

Ezt a földet megszánta az Isten.

S férfi a férfi: haza ki megy?

Vész harangja szól! Haza ki megy?

Mert véres a hab, s a föld véres heg,

S véres az Ember, mikor hazamegy.

Búcsút kiált... Kié a győzelem?

Kié a Szabadság? Haza ki megy?

 

Halkan, alig odafigyelve mondta el ezt a második verset, mégis olyan viselkedést mutatott, ami egyértelműen aggasztotta, foglalkoztatta mindazokat, akik jól ismerték.

- Megkérdezhetem - nevetett fel Dorian - , miért szükséges az ügynek ebben a szakaszában kivonnia a kardját?

- Mert elhagytuk Kerülő városát, és eljutottunk Hátraarchoz.

Azzal felemelte kardját London irányába, és szürke csillanása a keleten ébredő lapos, szürke fényből eredt.