VIII. FEDEZET: VOX POPULIWOX DEI

 

IZTOS VAGYOK BENNE - kezdte kissé kényszeredett mosollyal Mr. Leveson, a titkár - , hogy az előbb hallott ékesszóló és korszakalkotó előadás után lesz néhány kérdés, egyúttal reméljük, ezt követően némi eszmecsere alakulhat ki. - Azzal kérdően pillantott egy fáradtnak tűnő úriemberre a negyedik sorban, és így szólt: - Mr. Hinch?

Mr. Hinch csodálatos látványt nyújtott, ahogy az elutasítás sápatag szenvedélyével azt mondta:

- Nem tehetem! Tényleg nem!

- Nagy örömünkre szolgálna, ha a jelen lévő hölgyek közül kérdezne valaki - szólalt meg erre Mr. Leveson.

Az erre következő csendben valami lélektani folyamat által fokozatosan tudatára ébredt az egész hallgatóság, hogy - az előadó szavaival élve - az egyik nagy hatalmas hölgytől váljak a kérdést, aki a második sor végén ül. Viaszbáb- mozdulatlansága végigkísérte a várakozást és a csalódottságot is.

- Akadnak még kérdések? - érdeklődött Mr. Leveson... nem mintha lett volna eddig akár egy is. Láthatóan megkönnyebbült.

Némi kavarodás támadt a terem hátsó részében és félúton az egyik oldalán. Fojtott suttogást lehetett hallani:

- Akkó' mos', Gyuri! Gyerünk, Gyuri! Vannak még kérdések! Gyuri!

Mr. Leveson leginkább riadalomhoz hasonló éberséggel nézett fel.

Csak most vette észre, hogy valamikor néhány durva, mosatlan ruhájú átlagember jött be a nyitott ajtón. Nem voltak bugrisok, sem a nagy fürdőhelyek környékén lebzselő, félig- meddig bugris munkások. Nem akadt közöttük egyetlen mister sem. Általános tendenciaként mindegyiket George- nak nevezték.

Mr. Leveson látta, mi a helyzet, és engedett. Lord Ivywoodot választotta példaképül, és úgy is tett mindent, ahogy ő tenné, csakhogy olyan félénkséggel, amilyet őlordsága soha nem tanúsított volna. Ugyanaz a társadalmi megszokás, amitől szégyenletesnek érezte, hogy ilyen embe- rekkel van együtt, szégyenletesnek éreztette azt is, hogy szégyenkezik. Ugyanaz a modern szellem, amely arra tanította, hogy irtózzon az efféle rongyos alakoktól, azt is tanította, hogy hazudjon az irtózásáról.

- Minden bizonnyal örömmel kell fogadnunk, ha odakintről érkező barátaink csatlakozni kívánnak - kezdte idegesen. - Természetesen mindnyájan demokraták vagyunk - és kísérteties mosollyal nézett végig a tekintetes asszonyokon hiszünk a nép hangjában, és így tovább. Ha a falnál álló barátunk röviden feltenné a kérdését, azt hiszem, nem kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy írásban tegye.

George (nevének megfelelően felkent bajnokként) újabb rekedt biz- tatásokat kapott, mire középen madzaggal összekötött lábbal előrebotorkált. Érkezése óta láthatóan egyszer sem ült le, hanem csak úgy, a középső hajónak is nevezhető hely felénél állva kezdett beszélni.

- Hát, azt szeretném kérdezni a tulajtól... - kezdte.

- A kérdéseket - szólalt meg Mr. Leveson, sebesen megragadva a lehetőséget megakasztani a vitát, amint ez manapság az elnök első számú feladata - az elnöknek kell feltenni, ha a napirendi pontokkal kapcsolatosak. Ha a beszéddel, akkor az előadónak.

- Hát akkor azt kérdem az előadótól - mondta erre a türelmes Gyuri - , hogy nem úgy- e a helyes, hogy ha odaki van, akkor idebe is legyék?

(Hátul rekedt hangú helyeslés.)

Mr. Leveson egyértelműen értetlenül hallgatta mindezt, de közben már belefészkelte magát a gyanú, hogy valami nincs rendjén. Ám a hold prófétájának lelkesedése azonnal lecsapott a kérdésre, lehetett az bármilyen, és elsodorta az elnököt is.

- De hát eepen ez a mi üzenetünk leenege - rikkantotta, és kitárta kaiját, hogy az egész világot keblére ölelje - , hodi a külső megnilvánulásnak azonosnak kell lennie a belső megnilvánulással. Barátaim, pontosan ez az az igazság, amit barátunk az előbb kimondott, ez az igazság a felelős azeert, hodi az iszlámban látszólag nincsenek jelkeepek! Hanagoljuk a jelkeepeket, mert ragaszkodunk a megfelelő jelkeephez. Barátom, ott közeepen, körbejárhatja az összes mecsetünket, ees keerdezheti: „Hol van Allah szobra?". De vajon barátom, ott közeepen, keepes lenne teljesen ees általánosan elfogadott szobrot keeszíteni Allahról?

Misziszra Ammon válaszával igen elégedetten foglalt helyet, azonban sokan vitatták volna, hogy ezt az elégedettséget megadta barátjának ott középen is. Ez az igazság után kutató személy elégedetlenül törölte meg száját a kézfejével, és azt mondta:

- Nem akarom megsérteni, uram. De nem úgy van a törvény, hogy ha van odaki, akkor rendben vagyunk? Olyan természetesen sétáltam be ide, ahogy annak lennie kell. De istenuccse, ilyen helyet én még eddig nem láttam.

(Hátul rekedt nevetés.)

- Szükseegtelen szabadkozni, barátom - kiáltotta lelkesen a keleti bölcs. - Údi veelem, meglehet, nem vadi jártas az igazságnak effeele iskoláiban. De a törveen minden. A törveen Allah. A legbelső edseege...

- Hát, nem ez a törvény? - ismételte meg a csökönyös George, s valahányszor elhangzott szájából a törvény szó, az első számú áldozatainak számító szegények hangos tapssal fogadták. - Nem szokok én hűhót csapni. Soha nem szoktam én hűhót csapni. Törvénytisztélő ember vagyok, úgy bizony. - (Újabb taps.) - De nem az a törvény, hogy ha ez meg ez a cégér, és ez meg ez a szakmája, akkor ki kell szolgálnia minket?

- Attól tartok, nem egeeszen eertem, mire gondol - kiáltotta a lelkes török. - Mit kellene?

- Kiszolgálni minket - kurjantotta borízű hangok sora a terem hátsó feléből, amely mostanra sokkal zsúfoltabb lett, mint volt.

- Kiszolgálni magukat! - ugrott fel kioldódó rugó módjára Misziszra. - A Szent Prófeeta a mennekből jött le szolgálni magukat! Ezereevni ereen ees bátorság, barátaim: nem volt más váduk, csak szolgálni magukat! Minden vallások közül a mieenk a leginkább a szolgálat vallása. Legfőbb prófeetánk nem edeeb, mint Isten szolgája, ahodi een magam is, ahodi itt mindenki. Meeg a jelkeepünknek is edi melleekbölygó. Ees azeert tartjuk tiszteletben a Holdat, mert csak szolgálja a Földet, ees nem tesz údi, mintha a Nap lenne.

- Az előadó úr bizonyára igen világos és találó módon válaszolt a kérdésre - pattant fel diszkrét mosoly kíséretében Mr. Leveson. - Odakinn már várják a gépkocsik a távolabbról érkezett hölgyeket, és... és őszintén úgy gondolom, hogy az ülés...

A széplelkű hölgyek eközben már stólájukat terítették magukra, arcukon megrökönyödéstől a tiszta rettenetig terjedő kifejezések sora. Csak Lady Joan maradt még - valamiféle megmagyarázhatatlan izgatottság vett erőt rajta. A mind ez idáig szótlan Hinch előresurrant a levezető elnök helyéhez, és azt suttogta:

- Minden hölgyet ki kell vezetni innen. Elképzelni sem tudom, mi történhet, de valami egyértelműen történik.

- No? - ismételte a türelmes George. - Hát, ha ez a törvény, akkó hol van?

- Hölgyeim és uraim - kezdte Mr. Leveson a legbehízelgőbb modorában - , azt hiszem, igazán pompás estében volt részünk...

- Nem, nem vót - kiáltotta egy másik, komiszabb csengésű hang a helyiség sarkából. - Hol van?

~ Mi hol van? - emelte fel hangját a kis híján megtébolyodott titkár székében. - Mit akarnak?

A törvénytisztelő George derékból megfordult, és intett a sarokban lévő férfi irányába.

- Neked mit, Jim?

- Nekem egy korty skótot - közölte a kérdezett.

Lady Enid Wimpole, aki a rajta kívül egyedüli hölgyként a helyiségben tartózkodó Joan iránti hűségétől hajtva még maradt egy ideig, most megragadta barátnője mind a két csuklóját, és izgatottan suttogta:

- Jaj, mennünk kell a kocsihoz, drágám! Egészen borzasztó módon beszélnek!

 

 

Odakinn, a tenger menti homok legnedvesebb szakaszán a dagály lassan elmosta két kerék és négy pata nyomát. Az igazat megvallva ez volt az egyetlen oka annak, hogy a szamárkordét vezető Humphrey Pump majdnem térdig gázolt a vízben.

- Remélem, most már kijózanodtál - mondta komolyan társának, a nehéz léptekkel, sőt alázattal haladó, megtermett férfinak, akinek a derekán egyenes kard lengett előre- hátra. - Mert őszintén szólva pancser móka volt odatűzni a régi cégért az elé a bádogépület elé. Nem beszéltem veled gyakorta így, kapitány, de szerintem nem akad a megyében még egy ember, aki úgy kihúzott volna a gödörből, ahogy én. Viszont odamenni és megrémíteni a finom hölgyeket... A püspök ostobasága óta nem történt itt ilyen butaság. Ahogy elhaladtunk, hallani lehetett, ahogy a hölgyek sikoltoznak.

- Jóval azelőtt hallottam már ennél rosszabbat, hogy elmentünk onnan - közölte a tagbaszakadt férfi, anélkül hogy felemelte volna a fejét. - Hallottam, ahogy az egyikük felnevet... Jézusom! Mit gondolsz, szabad lett volna hallanom a nevetését?

Csend támadt.

- Nem akartam szemrehányást tenni - közölte Humphrey Pump azzal az angolsága alapját jelentő tévedhetetlen szívélyességgel, amely még megmentheti az angolok lelkét - , de ez az igazság. Meglehetősen aggasztott, hogyan lehet kimászni ebből a slamasztikából. Tudod, te bátrabb vagy nálam, és be kell vallanom, én mindkettőnk nevében megrémültem. Ha nem ismertem volna az utat az elveszett alagúthoz, még most is eléggé rettegnék.

- Hogy mihez nem ismerted volna az utat? - kérdezte a kapitány, aki most először emelte fel vörös fejét.

- Ó, te is tudsz mindent Orratlan Ivywood elveszett alagútjáról - közölte közönyösen Pump. - Hiszen gyerekkorunkban mind azt kerestük. Nekem történetesen megtalálnom is sikerült.

- Irgalmazz a száműzöttnek! - kezdte alázatosan Dalroy. - Nem is tudom, mi fáj neki jobban: mindaz, amit elfelejt, vagy az, amire vissza- emlékszik.

Mr. Pump egy ideig nem szólt semmit, majd - a szokottnál valamivel komolyabban - azt mondta:

- Hát, a Londonból jöttek úgy beszélik, az embernek, aki előállt valami új trükkel, és sikerült is neki, falragaszokat meg szobrokat meg aláírásokat meg sírfeliratokat meg az isten tudja, még mit kell csinálnia. De csak az, aki negyven mérföldes körzetben ismeri a szülőföldjét, csak az tudja, milyen sok ember, méghozzá okos ember akadt, aki kitalált valami új trükköt, ám aztán el kellett titkolnia, mert nem sikerült. Ott volt dr. Boone, fenn, Gill- in- Hugbyban, aki kitartott dr. Collison és a himlőoltás ellenében. A kezelése hatvan beteget mentett meg a himlőtől, míg dr. Collison megölt kilencvenkettőt, akik nem kaptak el semmit. De Boone- nak mégis titokban kellett tartania; természetesen azért, mert az összes hölgybetege bajuszt növesztett. A kezelésnek volt a következménye. De ez nem olyasféle következménynek számított, aminél hosszan akarna időzni. Aztán ott van az öreg Arthur esperes úr: ha volt ember, aki felfedezte a léggömböket, akkor ő volt az. Jóval azelőtt felfedezte, hogy felfedezték. Csakhogy az emberek akkortájt gyanakodva figyelték az ilyesmit (a sok lelkész ellenére feléledt a boszorkányosság dolga), úgyhogy alá kellett írnia egy papírt, amiben az állt, hogy honnan szedte az ötletet. Hát, az egészen ésszerűnek tűnik, hogy az ember nem írna alá egy olyan papírt, ami szerint a falu bolondjától vette, amikor mind a ketten épp szappanbuborékokat eregettek; márpedig neki csak ennyit kellett volna aláírnia. Merthogy becsületes úriember volt ez a szegény öreg esperes. Aztán ott volt Jack Arlingham meg a búvárharang: de erre te is emlékszel. Hát, ugyanez a helyzet azzal, aki ezt az alagutat készítette: egyike a kerge Ivywoodoknak. Sok olyan ember van, kapitány, akinek szobrot állítottak a nagy londoni tereken, amiért közreműködött a vasútvonalak építésében. Sok ember van, akinek a neve ott virít a Westminster- apátságban, amiért tett valamit a gőzhajók felfedezése terén. Szegény jó Ivywood mind a kettőt egyszerre találta fel; és féken kellett tartani. Volt egy olyan elképzelése, hogy meg lehetne oldani, a vasúti mozdony száguldjon bele egyenesen a tengerbe, és Változzon gőzhajóvá. És aszerint, amit kidolgozott, működött is. Csakhogy a családja annyira szégyellte magát miatta, hogy még az alagút említését se szerették. Azt hiszem, nem is tud róla más, csak Bütykös Robinson meg én. Egy- két perc, és ott vagyunk. Ennél a végénél dobálták szét a köveket, a túloldalon meg sűrű ligetet hagytak buijánzani, csakhogy ezt az alkalmat megelőzően már átvezettem rajta egy versenylovat, hogy kimentsem Chepstow ezredes kicsiny játékaiból, úgyhogy szerintem ezzel a szamárral is menni fog. Őszintén szólva az a véleményem, azután, amit Pebbleswickben műveltünk, ez az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetünk. Ahhoz kétség sem férhet, hogy ez a világon a legjobb hely, ha az ember szeretne meghúzódni valahol, és újrakezdeni mindent. Itt is vagyunk. Az ember azt hinné, nem tud bemenni a mögé a szikla mögé, pedig de. Ami azt illeti, már meg is tettük.

Dalroy némileg zavarodottan nézett körül: megkerült egy sziklát, és most igen homályos, zöld foltban végződő sötétség hosszan elnyúló furatában vagy csövében találta magát. Háta mögül hallotta a szamár patájának és barátja lépteinek zaját: megfordult, de nem látott mást, csak a bezárt szenespincék koromfeketeségét. Ismét a homályos, zöld folt felé fordult, s ahogy megindult felé, örömmel észrevételezte, hogy egyre nagyobb és fényesebb lesz, akár holmi óriási smaragd, míg jobbára vékony törzsű fák sokaságánál bukkan ki - amilyen sűrűn és az alagút barlangot idéző bejáratához annyira közel nőttek, egészen nyilvánvaló lett, a cél a hely erdőbe fojtása és mihamarabbi elfeledése volt. Áfák között átszüremlő fény annyira reszketegen, foltokban érkezett, hogy még azt sem lehetett egykönnyen megállapítani, vajon pirkad- e, vagy alkonyodik.

- Tudom, hogy van itt víz is - magyarázta Pump. - Az alagút készítésekor nem lehetett távol tartani a falazattól a vizet, az öreg Ivywood pedig fejbe verte a vízépítő mérnököt az alkohol- vízszintezővel. Ezzel az itteni búvóhellyel meg a hátunk mögött lévő tengerrel valamiféle ételt mindenképpen keríthetünk, ha elfogyott a sajt. A szamarak pedig mindent megesznek. Különben - tette hozzá kissé pironkodva - ugye nem bánod, kapitány, ha azt mondom, jobb lenne a rumot különleges alkalmakra tartogatni? Ez a legjobb féle egész Angliában, és ha folytatódik ez az őrült játszadozás, meglehet, az utolsó is. Kapóra jön majd nekünk, hogy ott van, úgyhogy ha szeretnénk, akkor ihatunk belőle. Majdnem tele még a hordó.

Dalroy kezet nyújtott, és megrázta társáét.

- Nagyon is igazad van, Hupák - mondta komolyan. - Ez itt az emberiség szent bizománya, mi pedig csakis akkor iszunk belőle, ha nagy diadalokat szeretnénk megünnepelni. Ennek jeléül most iszom egy pohárkával, hogy megünnepeljem Leveson és bádogból készült imaháza feletti dicső győzelmünket.

Kiürítette a poharat, majd leült a hordóra, mint aki maga mögött tudja már a kísértést. A kéken tündöklő bikaszempár tekintete mintha egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt volna az előtte lévő fák smaragd félhomályába, s jó hosszan kellett várni, mire megszólalt.

- Azt hiszem, te mondtad, Hupák, hogy egy barátod, egy Bütykös Robinson nevű úriember ugyancsak rendszeres látogatója volt ennek a helynek - állapította meg végül.

- Igen, ismerte az utat - felelte Pump, miközben a legjobbnak tűnő legelőfoltra vezette a szamarat.

- Mit gondolsz, elképzelhető, hogy lesz olyan szerencsénk, és Mr. Robinson meglátogat minket? - kérdezte a kapitány.

- Nem, hacsak nem igazán óvatlanok a blackstone- i fogházban. - Pump mélyen bevitte a sajtot az alagútba. Dalroy továbbra is csak ült ott, vaskos állát tenyerén nyugtatta, és meredten bámulta a kicsinyke erdő rejtélyét.

- A gondolataid valahol messze járnak, kapitány - állapította meg Humphrey.

- Az igazán mély gondolatok mind közhelyek - kezdte Dalroy. - Ezért hiszek a demokráciában, és ez több, mint amit te teszel, te alávaló, vérmocskos, vénséges brit tory. A legmélyebb közhely pedig az, hogy vanitas vanitatem. Ez nem pesszimizmus, hanem épp az ellenkezője. Az ember tehetetlensége az, amiért úgy érezzük, hogy isteninek kell lennie. Én pedig ezen az alagúton töprengek most, és azon, hogyan sétálgatott a szegény öreg holdkóros a fűben, figyelte, ahogy épül, és a lelke egyre lángolt a jövővel. Aztán látta átalakulni az egész világot, a tengert ellepő új hajóit. Most pedig - itt Dalroy hangja elcsuklott - , most pedig szamaraknak jó legelő van itt, és igen nagy csönd.

- Igen - mondta Pump, és ezzel valamiképpen sikerült jeleznie, hogy a kapitánynak nyilván más dolgok is járnak a fejében. Dalroy ábrándosan folytatta.

- Eszembe jutott egy másik történeti Lord Ivywood is, akinek ugyancsak nagyszerű látomása támadt. Mert meg kell hagyni, nagyszerű ez az elképzelés. Bár egy öntelt hólyag, ugyanakkor bátor. Ő is alagutat akar fúrni, csakhogy kelet és nyugat között, hogy indiaibbá tegye a brit birodalmat, megvalósítani azt, amit ő Anglia kellő betájolásának, én pedig a keresztény világ romba döntésének nevezek. Épp azon töprengek, vajon egy őrült világos intellektusa és bátor akarata elegendő lesz- e áttörni ezt az alagutat, mint ahogy jelen pillanatban minden jel arra mutat, hogy igen. Vagy talán van elegendő élet és erő ebben a te Angliádban, hogy végül épp úgy otthagyja, amiképpen ezt is itt hagyták: az angol erdőbe temetve, kitéve az angol tengernek.

Ismét közéjük ereszkedett a hallgatás, és megint csupán az a halk zaj hallatszott, amit az állat csapott evés közben. Ahogy Dalroy mondta, itt igen nagy volt a csönd.

Ám aznap éjjel korántsem honolt csönd Pebbleswickben, amikor felolvasták a gyülekezési törvényt, és mindazok, akik látták a cégért odakinn, szembeszálltak mindazokkal, kik nem látták odakinn a cégért; vagy amikor másnap reggel a kagylókat és a tengerparton gyakorta előforduló más dolgokat gyűjtögető gyerekek és tudósok azt találták, hogy vizsgálatuk tárgya J. Leveson ruházatának foszlányait és hornyolt vasdarabokat is tartalmaz.

 

IX. FEJEZET: FELSŐBB KRITIKA ÉS MR. HIBBS

 

EBBLESWICK ÖNÁLLÓ és szép reményű esti hírlappal, a Pebbleswick Globe- bal büszkélkedhetett, s főszerkesztője életének nagy dicsősége volt, hogy szinte azzal egy időben adott ki számot a cégér eltűnésének rejtélyéről, hogy az eset megtörtént. A szendvicsemberek nem kevés védelemre leltek a nyomukban járó sorokból megkülönböztetés nélkül elölről és hátulról is érkező ütésektől a rajtuk lévő nagy deszkalapokban, amelyeken a következőt lehetett olvasni:

 

A VARÁZSKOCSMA

Pebbleswicki tündérmese

Különleges tudósítás

 

Magában a lapban pedig határozott és többé- kevésbé pontos beszámolót találhattak az érdeklődők arról, ami történt, illetve ami történni látszott az elképedt Gyuri és támogatóinak csődülete szempontjából.

„George Bum, e városban dolgozó ács, és Sámuel Gripes, Jay és Gubbins sörfőző urak szolgálatában lévő kocsis, valamint számos másik közismert lakos elhaladt a szórakozás különböző formái céljából a nyugati parton emelt, népszerű nevén kicsi előadóteremnek hívott új épület mellett. Miután megpillantották előtte a manapság ritkaságszámba menő régi kocsmacégérek egyikét, azt a teljesen érthető következtetést vonták le, hogy ez a hely megőrizte az alkoholos italok árusítására vonatkozó jogot, amelyet nemrégiben számos másik elvesztett ezen a környéken. Azonban az odabenn tartózkodók, úgy tűnik, saját állításuk szerint semmit sem tudtak erről a tényről, és amikor - néhány sajnálatos jelenetet követően, amelyek során emberéletben szerencsére nem esett kár - a csoport visszatért a tengerpartra, kiderült, hogy a kocsmacégért tönkretették, esetleg eltulajdonították. A jelenlévők mindegyike józan volt, és ami azt illeti, semmiféle lehetősége nem nyílt másfélének lenni. A rejtélyt most is vizsgálják."

Ám ez a viszonylag valósághű beszámoló csupán önkéntelenül született, helyi jellegű írás volt, amely nem kis mértékben a szerkesztő eseti jellegű őszinteségének köszönhette létrejöttét. Ráadásul az esti újság gyakorta szókimondóbban fogalmazott a reggeli lapoknál, mivel rosszul fizetett és keményen megdolgoztatott beosztottak készítették nagy sietve, és nem volt idő arra, hogy óvatosabb személyek kijavítsák őket. Mire másnap megjelentek a reggeli lapok, enyhe, de jól érzékelhető változás állt be a varázslatos kocsmacégér történetében. A világnak azon a részén a legnagyobb olvasótáborral és befolyással rendelkező napilapban az újságírói világon kívül egészen szokatlannak ható Ugyanakkor Hibbs néven ismert úriemberre osztották a problémát. Nevét tréfából kapta, arra az egészen bonyolult körültekintésre utalva ezzel, amellyel minden lehetőségnél körbebástyázta nyilvános kritikáit, hogy végül minden kötőszavakon - „de"- ken, „habár"- okon és „nohá"- kon meg ehhez hasonlókon - múlt. Fizetésének gyarapodásával (mivel a szerkesztők és a tulajok kedvelik az efféle hozzáállást) és barátai számának csökkenésével (hiszen akaratán kívül még a legnagylelkűbb barátot is kissé csípheti a siker, amelynek a legkisebb köze sincs a dicsőség oly ragályos ízéhez) egyre inkább úgy tekintett magára, mint valamiféle diplomatára: olyasvalakire, aki mindenkor azt mondja, ami helyes. Ám ő sem nélkülözte szellemi nemezisét, mert végül annyira diplomatikussá vált, hogy sűrű és feketéllő érthetetlenségbe burkolózott. Mindazoknak, akik ismerték, nem esett nehezükre elhinni, hogy azt mondta, ami helyes, ami tapintatos, és aminek meg kellene mentenie a helyzetet, azonban igen nehezükre esett rátalálni, pontosan mi is volt az. Pályafutásának korai szakaszában remek érzékkel rendelkezett a modern újságírás egyik legrosszabb húzásához, mégpedig hogy a kérdés lényegi részével ne foglalkozzon, mint ami ráér még, és úgy tűnjön, mint aki a lényegtelen részével tér rá arra, ami számít. Ennek megfelelően például azt írta: „bármit is gondolunk a szegényházban lévő gyermekek élveboncolásának helyes és helytelen voltáról, mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy minden körülmények között kizárólag hozzáértő emberek végezhetnek ilyesmit". Azonban diplomataságának késői és homályba vesző időszakában mintha nem foglalkozott volna a kérdés lényegi részével, majd bátortalan és nehezen követhető eszmefuttatás és asszociációk sora után valami egészen másik témának gyürkőzött neki. Kései, rossz modorában, ahogy ezt a festőkről szokás mondani, épp oly valószínű volt, hogy azt írja: „bármit is gondolunk a szegényházban lévő gyermekek élveboncolásának helyes és helytelen voltáról, egyetlen haladó elme előtt sem lehet kétséges, hogy a Vatikán befolyása visszaszorulóban van". Beceneve annak a sajtóhírnek a nyomán ragadt rá, amelyet állítólag ő írt, amikor New Orleansban egy holdkóros pisztolygolyója megsebesítette az amerikai elnököt, és állítólag így szólt: „az elnöknek jól telt az éjszakája, állapota sokat javult. Ugyanakkor támadója nem egy német volt, mint ahogy azt először feltételezték." Az emberek addig nézték a rejtélyes megjegyzést, amíg azt kívánták, bár megőrülnének, és ők maguk is legszívesebben lelőttek volna valakit.

Ugyanakkor Hibbs magas, szikár férfi volt, haja egyenes szálú és szökés, modora első benyomás alapján szelíd és simulékony, azonban titokban igencsak fölényes. Cambridge- ben Leveson barátja volt, és mind a ketten visszafogott politikai álláspontjukkal büszkélkedtek. De ha az embernek a kalapját az orrába húzza olyasvalaki, aki alig valamivel előtte „törvénytisztelő ember"- nek nevezi magát, és ha egyetlen frakkban kell az életét mentenie, ráadásul további testmozgásra buzdítják azzal, hogy nálánál erélyesebb személyek szabálytalan alakú, hornyolt vastetődarabokkal dobálják meg, akkor kiderül, nem kizárólag a visszafogott politikusokra jellemző érzelmek támadnak benne. Ugyanakkor Hibbs már el is készítette a pebbleswicki esetről szóló rövid vezércikket, melyben rámutatott (már amennyire cikkei bármikor is rámutattak valamire) a történet valóságára. Mint mindig, most is igen bonyolult indítékok vezették arra, hogy ilyen irányba kormányozzon. Tudta, az újság tulajdonosa, a milliomos érdeklődik a spiritualizmus iránt, és valami mindig kijöhet abból, ha nem fojtanak el egy ilyen csodálatos sztorit. Azzal is tisztában volt, hogy a történetet hitelesítő, jól menő mesteremberek, kiskereskedők között akad legalább kettő, aki a Párt rendíthetetlen híve. Tudta azt is, hogy Lord Ivywoodot finoman és semmiképpen sem hatékonyan kell megzabolázni - merthogy őlordsága volt a Másik Fél. S ugyan mi lenne annál finomabb vagy kevésbé hatékony módja, mint hogy legalábbis ideiglenesen hitelt adnak egy kívülről érkezett, többszörösen alátámasztott történetnek, amely semmiképpen sem az irodában született (oly sok másiktól eltérően)? Ugyanakkor Hibbs ezek között a megfontolások között kormányozott tehát egy többé- kevésbé megerősítő jellegű cikkhez, amikor J. Leveson titkár váratlan felbukkanása megszaggatott gallérral és betört szemüveggel a segédszerkesztői szobában ahhoz vezetett, hogy Mr. Hibbs hosszan tartó magánbeszélgetést folytasson vele, és ennek értelmében tervei ellenkező irányt vegyenek. De természetesen nem írt új cikket - nem abból a mennyei rendből származott, amely mindenkor újat készít. Olyan módon darabolta és változtatta meg eredeti írását, hogy az összes múltbeli hajmeresztő irományán túltett, és mind a mai napig nagy becsben tartják mindazok a kiválóan művelt fők, akik a világ legrosszabb irodalmi műveit gyűjtik.

Természetesen a következő, viszonylag ismerős fordulattal kezdődött:

„Függetlenül attól, hogy a megengedőbb vagy a haladóbb nézetei valljuk a deszkalapból készült cégérek mint olyanok erkölcsösségét, vagy erkölcstelenségét illetően, mindnyájan egyetértünk abban, hogy a Pebbleswickben történtek majdnem az összes érintett számára felettébb szégyenletesek." Ezután egy- két lépésben a lényegtelenség orgiájává züllött. Csodálatos cikknek számított. Olvasója a témán kívül majdnem minden kérdésben rövidke bepillantást nyerhetett Mr. Hibbs véleményébe. A következő mondat első fele egészen világossá tette, hogy Mr. Hibbs (amennyiben jelen lett volna) nem működött volna közre tevékenyen a Szent Bertalan- éjben, sem a szeptemberi mészárlásokban. Ám a mondat második fele ugyanilyen világosan sugallta, hogy mivel ez a két tett többé már egyértelműen nem képezi megfontolás tárgyát, és a megakadályozásukra irányuló mindennemű próbálkozás kissé elkésett lenne, a legmelegebb barátsággal viseltetik a francia nép és nemzet iránt. Csupán ahhoz ragaszkodott, hogy barátságát sehogy máshogy, kizárólag franciául lehet megemlíteni. A turistáknak a pincérek tanította nyelven entente- nak kellene nevezni. Semmiképpen sem szabad „egyetértés"- nek hívni olyan nyelven, amelyet az emberek megértenek. Az ezt követő mondat első feléből biztonsággal megállapíthatta bárki, hogy Mr. Hibbs olvasta Miltont, vagy legalábbis a Beliál gyermekeiről szóló részt, a másodikból pedig, hogy a rossz bort egyáltalán nem ismeri, a jóról már nem is beszélve. A következő mondat a Római Birodalom lezüllésével kezdődött, és sikerült eljutnia egészen dr. Cliffordig. Majd erőtlen védőbeszéd következett a fajnemesítés mellett, és heves védőbeszéd a kötelező katonai szolgálat ellen, ami nem valódi fajnemesítés. Ennyi volt az egész. A címe: „A pebbleswicki felkelés".

Azonban némileg igazságtalanok lennénk Ugyanakkor Hibbsszel, ha ellepleznénk a tényt, hogy a zűrzavaros vezért szép mennyiségű olvasói levél követte. A napilapoknak író emberek - feltételezhetjük - kicsiny és hóbortos csapatot alkotnak, hasonlóan azokhoz, akik a mai államokat befolyásolják. Ám legalább az ügyvédekkel, a pénzügyérekkel, a parlament tagjaival vagy a tudós főkkel ellentétben az egész országban élnek képviselőik, és minden társadalmi osztályból, korból, hitvallásból, nemből és az elmezavar összes fokozatából kerülnek ki tagjaik. A Hibbs cikkét követően érkezett leveleket kifejezetten érdemes megkeresni lapjának poros, régi aktái között.

Egy Közép- Anglia legsűrűbben lakott vidékén élő, drága öreg hölgy levelében azt vetette fel, hogy az előadás közben tán tényleg zátonyra futott egy vén hajó a parton.

„Mr. Leveson talán elfeledkezett észrevenni, vagy esetleg, tekintettel arra, milyen kései volt az óra, összekeverték egy cégérrel, legfőképpen akkor, ha gyengén látó személyről van szó. Egy ideje már az én látásom sem a régi; de továbbra is buzgó olvasója vagyok lapjuknak."

Amennyiben akadt volna Mr. Hibbs lelkében olyan ideg, amelyet diplomáciájának nem sikerült érzéketlenné tennie, akkor egy ilyen levél olvastán kacagott, esetleg könnyekben tört volna ki, vagy leissza magát, vagy éppen kolostorba vonul. Esetünkben megmérte egy ceruzával, majd úgy döntött, túl hosszú ahhoz, hogy bekerüljön a rovatba.

Aztán jött egy levél egy elméleti szakembertől, méghozzá a lehető legrosszabb fajtából. Azzal az elméleti szakemberrel, aki új elméletet állit fel egy új esemény leírására, nincsen sok gond. Ám az, amelyik egy hamis elméletből indul ki, majd aszerint lát mindent, hogy ezt igazolja, az emberi értelem legveszedelmesebb ellenségei közé tartozik. A levél úgy kezdődött, akár az elsütőbillentyűvel útjára engedett lövedék.

„Nem arról van szó, hogy az egész kérdéssel a Kiv. 4:3 foglalkozik? Mellékelek néhány brosúrát, amelyekben világosan kifejtem és bizonyítom ezt, és amelyekre egyetlen püspök vagy úgynevezett szabadegyházi lelkipásztor sem próbált válaszolni. A vallást saját céljaikra prostituáló, jól fizetett alakok egyáltalán nem foglalkoznak a bot vagy rúd és a kígyó közötti, a Szentírásban oly világosan kifejtett összefüggéssel. Mózes határozottan tanúskodik a kígyóvá változó bot vagy rúd mellett. Mindenki tudja, hogy erős italt követően az emberek hajlamosak elhinni a hazugságokat, és azt állítani, hogy egy kígyót tartanak a kezükben. Éppen ezért teljes mértékben természetes, hogy ezek a boldogtalan emberek azt állítsák, egy rudat láttak. Láthatták a jól ismert változás előtt vagy azután is, mivel ez a változás..." A levél kilenc sűrűn teleírt oldalon át folytatta. Mr. Hibbsnek ez alkalommal talán megbocsátható, hogyha ezt is kissé hosszúnak gondolta.

Aztán ott volt a tudományos szemléletű levelező, aki azt mondta... nem lehetséges, hogy a terem akusztikai tulajdonságai miatt történt az egész? A maga részéről sosem tartotta jónak a hullámos vasból készült termeket. Már magát a „terem" szót is - tette hozzá tréfásan - igen gyakran annyira megkurtítják, kiélesítik az ismétlődő fémes ívek, hogy egészen úgy hangzik, mint a „verem", ami számos teológiai bonyodalmat és néhány rendőrségi nyomozást eredményezett már. Eme tények fényében szeretné felhívni a szerkesztő figyelmét egynéhány felettébb különös részletre a kocsmacégér megléte vagy hiánya kapcsán. Érdekes, hogy a szemtanúk többsége, mindenekelőtt a legnagyobb köztiszteletnek örvendők folyamatosan olyasmiről beszélnek, ami állítólag kinn történt. A „kinn" szó legalább ötször jelenik meg a panaszt tevők tanúvallomásaiban. Tudományos analógiával élve feltételezhetjük, hogy a „kocsmacégér" különös kifejezése akusztikai tévedés, és valójában „most a képnél" hangzott el. Ez a kifejezés egészen természetesen jelenik meg az épületről vagy az egyénről szóló beszélgetésekben, amikor higiénés kérdésekről esik szó. A levelet „orvostanhallgató" írta alá, és a kevésbé értelmes részeit meg is jelentették a lapban.

Aztán akadt egy igazán humoros alak, aki ugyancsak írt, és azt fejtegette, nincs semmi szokatlan vagy megmagyarázhatatlan az esetben. Saját elmondása szerint ő maga is gyakorta látott már cégért egy kocsma előtt, amikor bement oda, és egészen képtelen volt megpillantani, amikor kijött. A levelet - az egyetlent, amelyikbe szorult némi irodalmiság - Mr. Hibbs szigorúan félretette.

Aztán jött egy művelt úriember, aki csupán egy felvetéssel élt. Olvasta- e bárki is H. G. Wells történetét az űrbeli hurokról? Szavakkal kifejezhetetlen módon azt eszelte ki, hogy raja kívül senki nem hallott róla, sőt talán még magáról H. G. Wellsről se. A történet szerint az emberek lába a világ egyik, míg szemük a másik részén lehet. Minden érdemét hangsúlyozva képviselte ezt a felvetést. A levélhalom, amelyre Ugyanakkor Hibbs hajította, sajnos túlságosan is világosan mutatta, mennyit ér.

Aztán természetesen volt valaki, aki megveszekedett külföldiek Nagy- Britannia partjai elleni összeesküvésének értékelte az egészet. Ám mivel nem fejtette ki érthetően, vajon ezeknek az idegeneknek az elsődleges veszedelme abban rejlett- e, hogy felállították, vagy abban, hogy ledöntötték a cégért, megállapításai (amelyek innentől kezdve kizárólag egy - az ügyben elégtelenül képviselt - olasz fagylaltos társalgás közben tanúsított helytelén viselkedésére vonatkoztak) nem estek komoly súllyal a latba.

Majd végül utoljára, de korántsem utolsósorban felbukkantak azok, akik úgy gondolják, azokat a gondokat, amelyeket nem értenek meg, akképp kell megoldani, hogy eltörölnek mindent, ami közreműködött benne. Mindnyáján ismerjük ezt a típust. Ha egy borbély átvágta az egyik vendége torkát, mert a lány egy táncra másik partnert választott, esetleg elment szamárkocsis kirándulásra a hampsteadi hangásba, mindig akadnak, akik az esethez vezető puszta intézmények ellen tiltakoznak. Ilyesmi nem fordulhatna elő, ha eltörölnék a borbélyokat, vagy eltörölnék az evőeszközöket, vagy ha eltörölnék a lányok tökéletlenül nőtt szakállakkal szembeni tiltakozását, vagy ha eltörölnék a lányokat, vagy ha eltörölnék a hangásokat és a szabadteret, vagy ha eltörölnék a táncot, vagy ha eltörölnék a szamarakat. Bár attól tartok, a szamarakat soha nem fogják eltörölni.

Ennek a vitának a nyilvános részén számos ilyen szamarat lehetett találni. Volt, aki a demokrácia elleni érvet hozott fel, mivel szegény Gyuri egy ács. Mások az idegenek bevándorlása ellen tiltakoztak, mert Misziszra Ammon egy török. Néhányan azt javasolták, hogy a hölgyek- nek ne legyen többé szabad előadásokat látogatni, mivel anélkül hogy a leghalványabb mértékben is az ő hibájuk lett volna, ebben az esetben aprócska és ideiglenes nehézséget jelentett a jelenlétük. Akadt, aki szerint az összes szabadság idején használatos pihenőhelyet kellene eltörölni; mások szerint az összes szabadságot kellene eltörölni. Né- hányan bizonytalanul kifogásokat emeltek a tengerpart ellen. Mások - még bizonytalanabbul - a tenger eltávolítását javasolták. Mindnyájan azt írták, hogy ha ezt vagy azt, a köveket vagy a hínárt, a különös látogatókat vagy a rossz időjárást, esetleg a kerekes fürdőkocsikat erős kézzel elsöpörnék, nem történt volna meg az, ami történt. Egyetlenegy aprócska hibát követtek el, mindahányan csak voltak: úgy tűnt, a leghalványabb fogalmuk sincs arról, mi történt. Márpedig nem lehetett azt mondani, hogy nem okkal van így. Senki sem tudta, mi történt: nyilvánvaló, hogy a mai napig se tudnak róla, hiszen máskülönben nem lenne szükség megírni ezt a történetet. Senki nem feltételezheti, hogy erre az egyszerű, unalmas igazság elmondásán kívül bármiféle más indíték vezetett volna.

Az Ugyanakkor Hibbs egyedül világosan körülírható jellemzőjének számító bizarr, zavaros ravaszság mindeddig kétségkívül győzelmet hozott, hiszen a hetilapok hangvétele is követte őt - értelmesebben és kevésbé izgatottan, de követte. Egyre világosabbnak tűnt, hogy az eset valamilyen könnyed és szkeptikus magyarázatot kap majd, és hogy az egész ügyet ejteni kell.

A cégér és a hullámos vasból készült etikus kápolna történetét az összes komolyabb hetilapban - mindenekelőtt a vallásos szemléletűekben - tárgyalták, és némiképpen le is szólták, noha a reformátusokhoz húzó anglikánok elsősorban a cégért, a katolikusokhoz húzó anglikánok jobbára a kápolnát minősítették. Abban mindegyik egyetértett, hogy ez teljesen összeegyeztethetetlen párosítás, és jobbára kitaláció- ként kezelték. Az egyedüli értelmes sajtóorgánum, amelyik szerint ez az egész valóban megtörténhetett, a spiritiszta lap volt, márpedig az itteni értelmezés nélkülözte azt a tömörséget és szilárdságot, ami Mr. Gyurinak megfelelt volna.

Közel egy év múlva érzékelték úgy filozófiai körökben, hogy az utolsó szó is elhangzott ebben a kérdésben. Widge professzor ünnepelt művében, a „Petropiszkatoriális jelenségek történetiségé"- ben - amely oly nagy erővel befolyásolta a modern gondolkodást, amikor részletekben közölte a Hibbert Journal - megjelent az eset értékelése és elhelyezése a természetes és természetfeletti történetében. Mindenki emlékszik Widge professzor első számú állítására: a modern kritikai szemléletnek ugyanazt az alapelvet kell követnie a Tiberias- tavi csodatétel esetében, amelyet dr. Bunk és mások olyan nagy sikerrel alkalmaztak a kánai narratíva csodatételével kapcsolatban.

„Olyan döntő tekintélyek, mint Pink és Toscher mutatták ki művelt fő számára megkérdőjelezhetetlen eréllyel és hangsúllyal - írta a professzor hogy a kánai vizet borrá változtató csodatétel a modern kutatások elemzése alapján a lehető legteljesebb mértékig összeegyeztethetetlen a »lakoma ura« lélektani alapállapotával, valamint a judeoarámi lélektan egészével fejlődésének abban a szakaszában, továbbá fájdalmasan összeférhetetlen a szóban forgó etikai tanító emelkedett elveivel. Ám amint az erkölcsi teljesítmények magasabb szintjére érünk, minden bizonnyal szükséges lesz a narratíva más, későbbi eseményeire is a kánai alapelvet alkalmazni. Ezt az alapelvet természetesen elsősorban Huscher fejtette ki, mégpedig olyan értelemben, hogy az egész esemény nélkülözi a történeti alapot, míg a másik elképzelés, miszerint a bor nem tartalmazott alkoholt, és természetesen keveredett bele a vízbe, Minns jól csengő nevét tudhatta maga mellett. Nyilvánvaló, hogy ha ugyanezt a lehetőséget alkalmazzuk az úgynevezett csodálatos halfogásra, vagy Gilpet követve azt az álláspontot kell képviselnünk, hogy a halak a tóba mesterségesen belehelyezett, kitömött halmásolatok (lásd erről Y. Wyse tiszteletes úr »Krisztovegetarianizmus mint világrend« című tanulmányát, amelyben igen erőteljesen fejtette ki ezt), vagy a huscheri hipotézis alapján kénytelenek vagyunk bármiféle történeti alaptól megfosztani a. piszkatoriális narratívát.

A legmerészebb szövegelemzők (beleértve Pooke- ot is) igen nehezen tették magukévá ezt a teljes mértékben pusztító hozzáállást azon az alapon, hogy kevéssé ítélnek valószínűnek egy ilyen részletes narratívát - az antihistorikus kritikusok fogalmazásával élve - ennyire gyenge mondat alapján. Pooke a rá jellemző kérlelhetetlen érveléssel azt fejtegeti, hogy Huschler elmélete értelmében egy olyan metaforikus, de legalább észlelhető megjegyzést, miszerint »emberek halászává teszlek titeket« az események valósághű elbeszélésévé bővítenek, amelyben még a nyilvánvalóan közbeiktatott részekben sem esik említés bármiféle, a háló tengerből, pontosabban szólva lagúnából történő kihúzásakor ténylegesen a hálóban talált emberről.

Önhittnek tűnhet, sőt akár még rossz ízlésre is vallhat, ha a mai világban bárki bármiféle témában eltér Pooke- tól, azonban bátorkodom felvetni, hogy a tiszteletreméltó professzor - akinek kilencvenhetedik születésnapját oly szépségesen ünnepelték meg múlt évben Chicagó- ban - akadémiai tündöklése és egyedülálló elismertsége okán talán csupán ösztönös tudomása lehet arról, a köznép soraiban miképpen jöhetnek létre a tévedések. Mélységes szabadkozások közepette említek meg egy általam - egyáltalán nem személyes jelenlét okán, hanem a beszámolók mindegyikének alapos tanulmányozásából - ismert, manapság történt esetet, amely különös párhuzamot mutat a Huscher elmélete szerinti, a szöveget véletlen eseménybe beemelő ősrégi betoldásokkal.

Anglia déli részén, Pebbleswickben történt. A város már régóta veszedelmes vallásos forrongásban volt. A nagyszerű vallási zseni, aki azóta egészen megváltoztatta a világ vallásaihoz való hozzáállásunkat, Misziszra Ammon, lelkes hallgatók ezreinek adott elő a tengerparti homokon. Gyűléseiket gyakorta megzavarták az ortodoxia legkíméletlenebb képviselete mentén tartott gyermekmisék, valamint a Vörös Kokárda Liga, ez a rettentő ateista és anarchista szervezet. S ha mindez nem lett volna elég a fanatizmus áradatának feltámadásához, a balsorsú tengerparton újra kitört a régi és népszerű viszály a milniánus és a teljes szublapszarianizmus között. Természetes a feltételezés, hogy a teológia Pebbleswickben egyre sűrűsödő légkörében az egyik polemizáló a következőt idézte: »A gonosz házasságtörő nemzedék jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás jelét.«

Egy Pooke- éhoz hasonló elme nehezen találja majd hihetőnek, de szinte bizonyos: a szöveg hatása Dél- Anglia tudatlan parasztjaira épp az volt, hogy elinduljanak jelet keresni a szónak a régi kocsmacégérek - manapság dicséretesen ritkuló - jelei értelmében. »Jónás jelét« satnya elméjükben valamiképpen lefordították annak a hajónak a cégéres megjelenésére, amelyből kidobták a prófétát. Szó szerint véve az egészet, bejárták a környéket „a hajó jelét" keresve, s néhány esetben még Smail- féle hallucinációban is szenvedtek, és valóban megpillantották. Az eset különös párhuzamot mutat az evangélium narratívájával, továbbá diadalmas igazolást ad Huscher szabályára."

Lord Ivywood nyilvánosan elismerte Widge professzort, mondván, egy egész óceánnyi babonaságot tartott távol az országától. Azonban szegény Hibbs vitte be az első és kábító csapást, amely mindenkinek szétverte az elméjét.

X. FEJEZET: TUTUJKA JELLEME

 

ORD IVYWOOD SZÁMTALAN kertje, terasza, gazdasági épülete, istállóudvara és más, hasonló helyei között élt egy kutya, akit történetesen Tutujka néven ismertek. Lord Ivywood nem hívta így. őlordsága szinte fizikailag képtelen volt arra, hogy ilyen hangokat ejtsen ki. Nem foglalkozott a kutyákkal. Ő természetesen a kutyák Ügyével törődött, és még annál is jobban saját szellemi önbecsülésével és következetességével. Soha nem engedte volna, hogy egy ebbel fizikailag rosszul bánjanak a házában; ami azt illeti, egy patkánnyal se hagyta volna ezt megtenni. Tutujkának pedig ez nem tetszett. Mivel a kutyákat jobban érdekli a társaság, mint maga a kedvesség.

Lord Ivywood nagyvalószínűséggel eladta volna - csakhogy kikérte szakemberek véleményét (ahogy szokása volt ez mindenben, amihez nem értett, s számos olyan dologban is, amihez igen), és az a benyomása támadt, hogy szakmai szempontból vizsgálva a kutya aligha lesz jó apportírozó. Úgy tűnt, jobbára tulajdonságainak keveréke miatt. Valamiféle korcs buli terrier volt, bár kissé túlságosan is sok volt belőle egy buldogból, és ez a tény legalább annyit rontott az árán, mint amennyit erősített az állkapcsán. Őlordságában egyúttal az a homályos elképzelés támadt, hogy a kutya jól használható házőrző lehetett volna, ha nem lenne képes pointer módjára üldözni a vadat, továbbá még ez utóbbi életformában is rossz hírét kelti ama balszerencséjű tehetsége, hogy olyan remekül úszik, akár egy labrador. De előfordulhat, hogy Lord Ivywood kissé zavaros benyomásokat szerzett, miközben épp a mekkai fekete kőről, esetleg valamilyen egyéb témáról gondolkodott. Az ekképpen összegubancolódott erények áldozata tehát továbbra is Ivywood napfényében leledzett, és semmiféle általában vett eredményét nem mutatta ennek a csomónak, leszámítva, hogy a lehető legiszonytatóbban csúf volt.

Ellenben Lady Joan Brett kedvelte a kutyákat. Jellemét és sorsa tragikus voltát jól megmutatja, hogy mindaz, ami számára természetes! még mindig nem szűnt meg létezni mindaz alatt, ami mesterkélt volt, és legalább olyan messziről kiszagolta a tengert vagy a galagonyát, akár egy kutya a vacsoráját. Az arisztokraták többségéhez hasonlóan már- már a sátán városának peremkerületeiig is megőrizné cinizmusát: épp annyira vallástalan volt, amennyire Lord Ivywood, ha nem jobban. Épp ugyanolyan kimért vagy dölyfös tudott lenni, ha ehhez volt kedve, a fáradtság nagy társasági adottságában pedig a hét bármelyik napján legyőzte volna a férfit. Azonban Lady Joan minden kifinomultsága és becsvágya ellenére továbbra is fennállt a különbség kettejük között,; hogy az ő alapvető kapcsolatai világgal nem szakadt meg, míg Lord Ivywoodé igen. Számára a napkelte még mindig a nap felemelkedését, nem pedig egy kényelmes kozmikus szolgáló adta fény bekapcsolódását jelentette. A tavasz neki valóban a vidéken töltendő évszak volt, nem pedig a városban. A kakasok és tyúkok a fejében egy angol ház természetes tartozékainak számítottak, nem pedig - ahogy Lord Ivywood egy enciklopédia segítségével bebizonyította neki - indiai származású és nemrégiben, Nagy Sándor révén behozott állatoknak. Éppen ezért egy kutya az kutya volt a szemében, és nem a felsőrendű állatok, sem az alsórendű állatok egyike, ahogy nem is olyasmi, amiben benne van az élet szentsége, sem amire szájkosarat kellene tenni, és még csak nem is olyan lény, amit nem lenne szabad élve boncolni. Lady Joan tisztában volt azzal, hogy a kutya minden gyakorlati szempontból megfelelő ellátásban részesül, épp úgy, ahogy megfelelően ellátták Abdul- Hamid sárga kutyáit is Konstantinápolyban - Lord Ivywood a Haladó Hatalmasok sorozatba írt életrajzot róla. Az ifjú hölgy semmiféle elfogultsággal nem viseltetett a jószág iránt, még csak arra se törekedett, hogy ölebet csináljon belőle. Egyszerűen természetes volt a számára, hogy mellette elmenet összeborzolja a szőrét, és valami olyan néven szólítsa, amelyet utána azonnal el is felejtett.

A füvet nyíró férfi egy pillanatra felnézett, mivel eddig még soha nem látta a kutyát így viselkedni. Tutujka felállt, megrázta magát, és ügetve megindult az úrnő előtt: felvezette az egyik vasból készült lépcsősoron, amelyet Lady Joan történetesen soha addig nem használt. Minden bizonnyal ez volt az első alkalom, amikor valóban megnézte az állatot magának, és akárcsak a Törökországból érkezett fényes próféta esetében, most is leginkább mulatságára szolgált, amit látott, mivel az összetett jószág megőrizte a buldog dongalábát, hátulról pedig nevetségesen emlékeztetett egy peckes kis őrnagyra, amint letotyog a klubjába.

A kutya és a vasból készült lépcső egy sor egymásból nyíló, hosszú helyiségbe vezette. Annak az épületrésznek képezték a részét, amelyet eddig az Ivywood- lak használaton kívüli szárnyának ismert, melyet elhanyagoltak, esetleg lezártak, minden bizonnyal azért, mert annak az őrült elődnek az agyszüleményeiből származó csúfságok léteztek ott, amelyekről a jelenlegi Lord Ivywood úgy vélte, az emlékük nem járul hozzá politikai karrierjéhez. Azonban néhány jelből Joan arra következtetett, hogy nemrégiben megpróbálták helyrehozni. Az egyik üres helyiségben egy vödör mész, a másikban létra, itt- ott függönyrudak, egy negyedik szobában pedig végre még függöny is volt. Magányosan csüngött a régi asztalosmunkán, de ezzel együtt is káprázatos látványt nyújtott: narancsos- arany színét hullámos, bíbor sávok törték meg, amelyek valamilyen módon kígyók szellemét és jelenlétét sugallták, pedig se szemük, se szájuk nem volt.

A végeláthatatlan számú szobák következő darabjában a kopár padlón magában álldogáló, zöld és ezüst csíkozású kerevetre lelt. Kimerültség és pimaszság keveredett abban, hogy helyet foglalt rajta, mert homályosan emlékezett még egy történetre, amit mindig is mérhetetlenül szórakoztatónak talált, miszerint egy, a teozófiában csak részben jártas hölgynek az volt a szokása, hogy egy hasonló berendezési tárgyon pihenjen, azonban később rádöbbent, hogy egy keleti ruhát viselő és elragadtatásában teljesen mereven mozdulatlan mahatma az. Nem is remélhette, hogy ő maga is egy mahatmán ül éppen, de már pusztán a gondolattól nevethetnékje támadt, hiszen ezzel tiszta bohócot csinálna Lord Ivywoodból. Nem döntötte el, vajon kedveli vagy megveti- e a férfit, de abban egészen biztos volt, hogy örömet jelentene a számára, ha bolonddá tehetné. Abban a pillanatban, amikor leült a díványra, a mellette kocogó eb is letelepedett, méghozzá a szoknyája szegélyére.

Egy- két perc múlva felállt (a kutya is), és végignézett azoknak a nagy szobáknak a hosszú távlatán, amelyekben a Philip Ivywoodhoz hasonló emberek elfelejtik, hogy emberek. A következő díszesebb, az utána következő még inkább az volt - a folyamatban lévő cicomázást nyilván- valóan a másik végéről kezdték. Most már látta, hogy a hosszú sugárút messziről kaleidoszkóp aljának, kizárólag jégmadarakból készült fészkeknek, esetleg megdermesztett tűzijátékból épült palotáknak tűnő helyiségekben ér véget. A töredékes színeknek ebből a kohójából látta meg a felé közeledő Lord Ivywoodot; fekete öltönye és fehér arca csak még hangsúlyosabb lett a kontraszttól. Mozgott a szája, merthogy magának beszélt, amint azt számos szónok teszi. Úgy tűnt, nem látja Lady Joant, akinek akarattal kellett elfojtania öntudatlan és teljességgel értelmetlen felkiáltását: „Hiszen megvakult!"

A következő pillanatban az efféle eseteknél megfelelő, jól nevelt meglepetéssel és világias mesterkéletlenséggel fogadta betolakodását,

Joan pedig úgy vélte, tudja, hogy arca miért hatott még a szokottnál is zordabbnak és vakabbnak. Az ellentét miatt. Mutatóujján - ahogy egykor ősei csuklójukon kapaszkodó sólymot hordozhattak - kicsiny, élénk színű trópusi madár ült; feje, nyaka, szeme kifejezésében épp ellentéte volt a gazdájának. Joan úgy vélte, még soha nem látott ennyire eleven és sértő fejű lényt. Kihívó tekintete és csúcsos taréja mintha azt sugallta volna, hogy ötven harci kakassal is szembeszáll. Nem is csoda - mondta magában az ifjú hölgy - , hogy e mellett a cifra tollas suttyó mellett Ivywood fakó haja és fagyott arca úgy hat, akárha egy két lábon járó hulláé lenne.

- Soha nem találja ki, mi ez - kezdte őlordsága a lehető legkedvesebb módján. - Százszor is hallott már róla, és fogalma sem volt mind ez idáig arról, miről is van szó. Ez itt egy bülbül.

- Ki nem találtam volna - felelte Joan. - Azt hiszem, eddig nem törődtem a kérdéssel. Mindig is úgy gondoltam, hogy olyan fülemüleféle lehet.

- Hát persze, de ez egy valódi, kizárólag keleten honos bülbül, egy Pycnonotus haemorrhus. Maga egy Daulias golziira gondolt.

- Minden bizonnyal - válaszolta halvány mosoly kíséretében Lady Joan. - Afféle rögeszméről lehet szó. Mikor nem jár majd az eszemben Daliás Gálánsszív? Gálánsszívnek hívták? - Majd, mivel úgy érezte, megérintette beszélgetőtársának finom józanságot sugárzó arckifejezése, egy ujjal megsimogatta a csiricsáré és civakodó hajlamú madarat. - Aranyos kis jószág - mondta.

A végülis Tutujkának elnevezett négylábú egyáltalán nem örült mindennek. A kutyák többségéhez hasonlóan ő is akkor szeretett emberi lények közelében lenni, amikor csendben maradtak, de nemes lelkű türelmét még azokra az esetekre is kiterjesztette, amikor egymással beszélgettek. Ám egy bulterrier korcstól teljességgel különböző bármilyen más állattal foglalkozó társalgás a lehető legérzékenyebb és leginkább úriemberhez méltó érzéseiben bántotta meg. Halk morgást hallatott. Joan a benne lakozó ösztönök sugallatára lehajolt, és újra összeborzolta a szőrét, egyúttal haladéktalanul szükségét érezte, hogy a csodálat irányát elterelje a Pycnonotus haemorrhusról. Az ismételten berendezett szárny végében található festéssel kezdett inkább foglalkozni, mivel közben a szobák hosszú sorának utolsó darabjához értek. Félkész, de kivételes szépségű, fehér és színezett fából álló, keleti stílusú berakás ékítette. Az egyik végében a környékre kitekintő, kerek fiatorony zárta le az egész folyosót - Lady Joan, aki gyermekkora óta ismerte az épületet, biztos volt benne, hogy ez új keletű kiegészítés. A másik oldalon, a keleti intarzia bal alsó sarkában kimaradt fekete folt láttán egyszeriben eszébe jutott valami, amiről korábban megfeledkezett.

- Egészen biztos vagyok benne - kezdte (jó ideig eltartó, pusztán esztétikai megalapozottságú elragadtatottságot követően) hogy itt valamikor egy lépcső vezetett le a régi konyhakerthez, esetleg a régi kápolnához vagy valami ehhez hasonlóhoz.

Ivywood komolyan bólintott.

- Úgy van, ahogy mondja, egy középkori kápolna romjaihoz lehetett innen eljutni. Igazság szerint számos helyre lehetett innen eljutni, amelyekre egészében véve nem tudok úgy tekinteni, mint ami manapság családom hírnevét szolgálná. Az a rengeteg botrány és tréfálkozás a sikertelen alagút kapcsán. (Édesanyja minden bizonnyal beszélt magának róla.) Egyszóval, attól tartok, nem tett nekünk valami jót a környéken, ezért aztán, minthogy csupán a tengerrel határos, kicsinyke földterületről van szó, elkeríttettem és hagytam elvadulni. Azonban a helyiségnek ezt a végét egészen más okból záratom le. Szeretném, ha megtekintené.

Bevezette az új építmény végét jelentő kerek fiatoronyba, Joan pedig, aki szomjazott a szépségre, képtelen volt elfojtani a látvány gyönyörűsége nyomán rátörő izgatottságot. Öt finom vonalú, különleges, szaracén formának megfelelő nyitott ablak nézett az őszi parkok és erdőségek bronza, reze és bíbora fölött a tenger pávaszíneire. Közel s távol sehol egy ház, sehol egy élőlény, és bármennyire jól ismerte a partszakaszt, tisztában volt azzal, hogy új látószögből tekint éppen Ivywood új tájára.

- Tud szonettet írni? - kérdezte Lord Ivywood hangjában valamivel, ami annyira hasonlított az érzelemre, hogy Lady Joan soha eddig nem hallotta még ennyire megközelíteni azt. - Ugyan mi jut eszébe elsőként, amikor kinyitja az ablakot?

- „S mély vizek nyílt..."

- Ó, igen - mondta a férfi. - Magam is ugyanígy éreztem: „...tár tűnt tündéri tájt".

Újabb csend következett, a kutya közben körbe- körbe járkálva szimatolt a kerek fiatoronyban.

- Azt szeretném, ha ilyen lenne - közölte halk és egészen meghatott hanghordozással Ivywood. - Azt szeretném, ha ez lenne a ház vége. Azt szeretném, ha ez lenne a világ vége. Nem gondolja, hogy ennek az egész keleti művészetnek ez a valódi szépsége? Hogy épp olyanok a színei, mint amilyent a dolgok peremén láthatunk? Akár a kicsiny reggeli felhők és az üdvözültek szigetei? Tudja - és itt még halkabbra fogta - , egészen eluralkodik rajtam, és úgy hat rám, mintha nem is lennék itt, csak valahol messze innen. Afféle keleti utazó, aki elveszett, és sokan keresték. Amikor meglátom ezt a zöldes citromsárga zománcot amott, a fehérben, úgy érzem, hogy mérföldek ezreire vagyok onnan, ahol állok éppen.

- Igaza van - nézett rá némileg meghökkenten Lady Joan. - Magam is éreztem már így.

- - Ez a művészi kifejezésmód valóban a hajnal szárnyait veszi kölcsön, és a tenger legtávolabbi részein lakik - folytatta Ivywood mintegy álomban. - Azt mondják, semmiféle élet nem található benne, de mi nyilvánvalóan épp olyan könnyedén olvassuk ábécéjét, akár a napkelte és napnyugta Isten köpenyének szegélyén található vörös hieroglifáit.

- Még soha nem hallottam magát így beszélni - jegyezte meg őladysége, és újra végigsimított a kicsinyke keleti madár ibolyaszínű tollazatán.

Tutujka úr ezt egyszerűen nem tűrhette tovább. Egyértelműen lesújtó véleménnyel volt a fiatoronybeli helyiségről és úgy általában a keleti művészetről, de amikor látta, hogy Joan figyelme ismételten vetélytársa felé fordul, kiügetett a hosszabb szobákba, s amikor rábukkant a hamarosan deszkákkal elfedésre kerülő, ám még mindig a régi, sötét lépcsősorra nyíló Íjaikra, „peckesen feszítve" kocogott le azon.

Lord Ivywood finoman a lány ujjára helyezte a szárnyast, majd oda- lépett az egyik nyitott ablakhoz, és kissé kihajolt rajta.

- Oda nézzen! Nem fejezi ki ez azt, amit mind a ketten érzünk? Nem ez a világ utolsó falán csüngeni hivatott tündérház?

Azzal az ablakpárkányhoz intette: épp előtte lógott a madár rézből vagy valamilyen más sárga fémből formázott, üres kalitkája.

- Hiszen nincs is ennél jobb! - kiáltotta Lady Joan. - Egészen úgy érzi magát tőle az ember, mintha valóban az Ezeregyéjszaka meséinek világában lenne. Mintha ez valamiféle óriás dzsinn tornyaként nyújtózkodna egészen az égig, ő pedig egyfajta elvarázsolt hercegként senyvedne az esthajnalcsillagra akasztott aranypalotába zárva.

Valami megmoccant ködös, ám zsúfolt tudatalattijában, valami, akár a dér, vagy a forduló szél; mint azok a dolgok, amelyekből az ember megsejti, hogy az időjárás megváltozott, vagy hogy egyszerre véget ért a távoli zene, ami egészen addig elkerülte a figyelmét.

- Hol a kutya? - kérdezte minden átmenet nélkül.

Ivywood ránézett jámbor tekintetű, szürke szemével.

- Volt itt kutya? - kérdezte.

- Igen - felelte Lady Joan Brett, és visszaadta neki a madarat, a férfi pedig a kalickába tette.

 

 

A keresett eb az igazat megvallva addigra végiggurult már egy sötét és kanyargós lépcsősoron, és a kertnek olyan részén bukkant ki a napfény- re, amelyet még nem látott, sőt, jó ideje senkinek nem volt alkalma végignézni rajta. Egészén kusza és gazos volt, az ember keze munkájának egyedüli nyoma, egy régi, gótikus stílusban épült kápolna romja derékig állt a sűrű csalánban, és lassan felfelé kúszó gombafélék mocskolták össze. A többségük csupán bronz vagy barna elszíneződést okozott a málladozó, szürke köveken, azonban akadt néhány, főként a háztól legtávolabb eső oldalon, amely közel annyira rikító lilában, narancssárgában virított, hogy szinte Lord Ivywood keleti falfestésébe is beleillett volna. Később aztán néhány élénk képzelőerővel megáldott tekintet az épületet megpillantva egyfajta allegóriát látott abban, ahogy ezek a faragott, megrepedezett szentek vagy angyalok ilyesféle heves és mulandó élősködőket táplálnak, amilyenek a vért vagy aranyat idéző kalapos mérges gombák. Azonban Tutujka úr soha nem állította magáról, hogy kedveli az allegóriákat, így tehát egyre mélyebbre és mélyebbre kutyagolt a szürkészöld angol őserdőbe. Sokat morgott a bogáncsokra és a csalánokra, épp úgy, ahogy egy városlakó zsörtölődne a tömeg lökdösődésére. De töretlenül tört előre orrát a föld közelében tartva, mint aki már kiszagolt valamit, ami most foglalkoztatja. S valóban megérzett egy szagot, mely - ritka alkalmaktól eltekintve - sokkal jobban érdekel egy kutyát a kutyáknál. Áttörte a magasba törő, ősz pillékkel borított, bíborszínű bogáncsok utolsó kerítését is, és valamivel kevésbe benőtt, karcsú fákkal teliszórt, félkör alakú területre ért ki, amelynek hátteréül régi alagút barna téglaíve szolgált. Különféle falécek igencsak szabálytalan kerítésével vagy maszkjával deszkázták be, és leginkább egy színdarabban szereplő kunyhót idézett. Előtte keménykötésű férfi állt erősen viseltes öltözékben; épp egy viharvert, vén serpenyőt felügyelt a meglehetősen szabálytalan láng fölött, amely hiába volt kicsi, égő rum szagát árasztotta. A serpenyőben, valamint a hevenyészett asztalul szolgáló hordó tetején számos szürke, barna, sőt narancssárga gomba hevert azokból, amelyek a használaton kívüli kápolna kőangyalaira és - sárkányaira tapadtak.

- Üdv, komám! - szólalt meg a vadászkabátot viselő személy nyugodtan, anélkül hogy felnézett volna a főzésből. - Jöttél látogatást tenni nálunk? Akkor kerülj csak beljebb! - Vetett egy pillantást a kutyára, majd visszatért a serpenyőhöz. - Ha két hüvelykkel rövidebb lenne a farkad, száz fontot is megérnél. Reggeliztél már?

Az eb odakocogott hozzá, és szaglászni kezdte kopott bőr lábszárvédőjét. A férfi nem hagyta abba a főzést - mindkét kezét lefoglalta, és a tekintetét se vette le róla - , de úgy hajlította be egyik térdét és bokáját, hogy épp az állkapcsa alatti idegnél simogathassa meg a négylábút, amelynek az ingerlése (egyes tudós fők szerint) épp olyan egy kutyának, akár az embernek egy jó szivar. Ezzel egy időben emberevő óriáséhoz hasonló, bömbölő hang hallatszott az eltorlaszolt alagútból:

- Te meg kivel beszélsz?

A színházi díszletnek beillő viskó felső részén csálé ablak tárult ki hirtelen, és mindenfelé meredező, már- már skarlátvörös hajjal és kecskebékáéhoz hasonló méretű kék szemmel megáldott busa fej bukkant ki a jelenet fölött.

- Hupák - rikkantotta az emberevő óriás mit se értek az én erkölcsi tanításaim. Tizennégy és fél dalt, a saját szerzeményeimet énekeltem el neked az elmúlt héten, mire te nekilátsz kutyákat lopni. Attól tartok, mindenféle szempontból Akárkicsoda lelkész úr útját járod.

- Nem - közölte tárgyilagosan a serpenyős férfi. - Whitelady lelkész úr remek ösvényre lelt, amikor visszakanyarodott Pebbleswick irányába, és én örömmel követtem. De véleményem szerint igen nagy ostobaságot művelt, amikor kutyákat lopott. Fiatal volt még, és vallásos neveltetést kapott. Én túlságosan Sokat tudok a kutyákról ahhoz, hogy lopjak olyat.

- Hát akkor honnan kerítettél egy ilyen kutyát? - kérdezte a megtermett, vörös hajú férfi.

- Hagytam, hogy ellopjon - közölte a serpenyőt kevergető társa. A kutya valóban egyenes derékkal, sőt dölyfösen üldögélt a lábánál, mintha magas keresményű házőrző lenne, aki már az alagút elkészülte előtt is itt tartózkodott.

 

XI. FEJEZET: VEGETARIANIZMUS A SZALONBAN

 

MIKOR A HOLD prófétája a következő hivatalos előadását tartotta, a meghallgatására összegyűltek jóval válogatottabbak voltak az egy- szerű lelkek viszonylag vegyesnek és középosztálybelinek mondható társaságánál. Miss Browning és a nővére, Mrs. Macintosh mégis megjelent, mivel Lord Ivywood gyakorlatilag személyi titkárként alkalmazta és bőségesen el is látta őket munkával. Ott volt még Mr. Leveson is, mert őlordsága hitt a szervezőkészségében, valamint Mr. Hibbs, mert Mr. Leveson bízott politikai ítélőképességében, már amikor rájött arra, hogy ez pontosan mit is jelent. Mr. Levesonnak egyenes szálú, sötét haja volt, és idegesnek látszott. Mr. Hibbsnek egyenes szálú, világos haja volt, és ő is idegesnek tűnt. Ám a többi meghívott inkább Ivywood világából került ki, esetleg a legfelsőbb pénzügyi körökből, amelyekkel itt is, akárcsak a kontinensen, erősen elkeveredik. Lord Ivywood szinte már szívélyesnek mondhatóan üdvözölte az egyik előkelő külhoni diplomatát, aki történetesen nem volt más, mint a hallgatag német képviselő, aki mellette foglalt helyet azon a bizonyos Olívák szigetén tartott utolsó konferencián. Dr. Gluck most nem visszafogott, fekete öltönyét viselte, hanem díszes diplomata- egyenruhát karddal és porosz, osztrák valamint török kitüntetésekkel, mivel Ivywoodból az udvarhoz készült, látogatásra. Azonban vöröslő ajkának íve, kipödört, fekete bajsza, üveges tekintetű, mandulavágású szeme épp annyit változott, akár egy viaszbábu valamelyik borbélyüzlet kirakatában.

A próféta ruházata is fejlődésen esett át. Amikor a tengerpart homokján szónokolt, a fezen kívül öltözéke a sikertelen angol hivatalnokok elnyűtt, ám elfogadható viselete volt. De most, hogy arisztokraták közé jött, akik nemcsak az érzékeiket, a lelküket is kényeztették, szó sem lehetett efféle összhanghiányról. Hamisítatlan, frissen szedett keleti tulipánnak vagy lótusznak kell lennie. Ezért hosszú, hömpölygő, fehér köpenyt öltött, amelyet itt- ott lángszínű rajzolatok vonalai törtek meg, fején pedig fakó aranyoszöld turbánt hordott. Úgy kellett kinéznie, mint aki varázsszőnyegen repült át Európán, vagy éppen az előbb pottyant le a Holdon lévő paradicsomából.

Lord Ivywood világának hölgyei nagyjából ugyanolyanok voltak, amilyennek már láthattuk őket. Lady Enid Wimpole továbbra is irtózatos, inkább felvonulásnak, mint viseletnek nevezhető öltözékkel terelte el a figyelmet komoly és szégyenlős arcáról. Nem is akármilyen felvonuláshoz, hanem leginkább Aubrey Beardsley temetési menetéhez hasonlított. Lady Joan Brett továbbra is úgy nézett ki, mint valami csodaszép spanyol, akinek már semmilyen ábrándja sem maradt kasztíliai kastélyát illetően. A nagyméretű és eltökélt hölgy, aki egyetlen kérdést sem volt hajlandó feltenni Misziszra előző előadásánál, és akit mindenki úgy ismert, Lady Crump, a kiváló feminista, még mindig olyannak tűnt, mintha annyira tele lenne, már- már kipukkadna a Férfi számára végzetes kérdésekkel, hogy át is lépte a beszéd szintjét, és a szótlan ellenségesség fokozatáig jutott el. Semmi mással nem járult hozzá a gyűléshez, csak majd szétrobbanó csönddel és rosszindulatú szemvillogtatással. Az idős Lady Ivywood pedig a lehető legrégibb és legfinomabb csipke, valamint a lehető legrégibb és legfinomabb modor alatt leginkább úgy nézett ki, mintha maga a halál lenne, ahogy ezt oly gyakorta lehet látni a tisztán szellemi létezők szüleinél. Épp az a fajta elveszett anyaarca volt, amely még egy elveszett gyermekénél is szánni valóbb.

- Mivel készült ma estére? - érdeklődött Lady Enid a prófétától.

- Az előadásom a disznóról szól - közölte roppant komolyan Misziszra.

Igazán tiszteletreméltó egyszerűségének részeként soha semmiféle abszurditást nem látott az önkényesen összeválogatott, egymástól teljesen független szövegekben vagy jelképekben, amelyekből megformálta ezernyi eszelős elméletét. Lady Enid bánatosan sóvár kedvességet árasztó arckifejezése - amelyet ilyen emberekkel folytatott beszélgetései során elvszerűen öltött magára - meg sem rezdült az eszmecserére választott egészen egyedi téma hallatán.

- A disznó, az bizoni nadi teema - folytatta a próféta, és közben íveket írt a levegőbe, mintha valamilyen különösen értékes példányt kívánna átölelni. - Számos alanat eerint. Igen meglepő számomra, hodi a kereszteenek ennire nevetnek ees meghökkennek azon, hodi bemocskoltalak tartjuk magunkat a disznóhústól. Mi ees meeg edi másik könves neep is. De biztos vadok benne, hodi maguk kereszteenek is szennezeesnek tartják a disznót, hiszen elsősorban ezt használják a megveteesük, az igen nadi fokú nemtetszeesük kifejezeeseere. Azt mondja, drága höldem, hodi „disznó", ees nem jóval keveesbee neepszerű állatokat emleget, amilyen peeldául az aligátor.

- Értem - felelte őladysége. - Milyen csodálatos!

- Ha valaki bosszantja - folytatta a felbátorodott és izgatott úr ha bosszantja valaki, mondjuk edi... hod is hívják?... Edi komorna, nem azt mondja neki, hodi „ló". Nem is azt, hodi „teve".

- Ó, nem - felelte megfontoltan Lady Enid.

- „Disznó edi komorna", mondja a maguk társalgásra szánt angoljában - vágta ki a rezet diadalmasan a próféta. - Meegis megengedi, drága höldem, hodi ez a hatalmas és borzasztó disznó, ez a szörneteg, aminek, údi hiszi, az elsuttogott neve is elsorvasztja összes ellenseeget, meeg közelebb kerüljön magához. Ezt az óriási disznót beemeli saját szemeelyeenek alkotóelemei közeebe.

Lady Enid Wimpole a végére, szokásainak leírása hallatán kissé kábán nézett rá, Joan pedig jelezte Lord Ivywoodnak, hogy érdemesebb lenne a szónokot áthelyezni törvényes előadói területére. Ivywood mutatta az utat egy sorokba rendezett székekkel teli nagyobb helyiségbe, amelynek a túlsó végében valamiféle pulpitus, négyoldalt pedig különféle frissítőkkel bőven megrakott asztalok voltak. Ennek a világnak a különös, félig- meddig színlelt lelkesedésére és érdeklődésére igen jellemző módon az egyik hosszú berendezési tárgyra kizárólag vegetáriánus ételeket készítettek ki, főként a keleti fajtából (mintha egy meglehetősen finnyás indiai remete számára a sivatagban megterített asztal lett volna), viszont vadpástétomos süteményekkel, rákkal és pezsgővel megrakott is állt ott, melyet sokkal gyakrabban látogattak a jelenlévők. Még Mr. Hibbs - aki őszintén úgy vélte, nagyobb szégyen egy kocsmába belépni, mint egy bordélyba - sem tudott semmiféle szégyenletességet hozzákapcsolni Lord Ivywood pezsgőjéhez.

Mivel az előadás célja nem kapcsolódott kizárólag a nagy és borzasztó disznóhoz, a találkozóé pedig még kevésbé, Lord Ivywood, akinek elméje fehéren izzó kohója mindig tele volt ambíciókká dermedő, új meg új elképzelésekkel, vitát akart rendezni Kelet és Nyugat étkezési szokásairól, és úgy érezte, Misziszra épp a megfelelő módon nyithatja meg ezt, amikor a keletiek disznóhúsra és a húsételek egyéb kezdetleges formáira kimondott tilalmáról beszél. Magának tartotta fenn a jogot, hogy második előadó legyen.

A próféta eddigi talán legszédítőbb csapongását adta elő. Közölte a társasággal, hogy ők, vagyis az angolok mindig is rejtett félelemmel és gyűlölettel viseltettek a disznó, a gonoszság eme szentséges szimbóluma iránt. Azzal a közkeletű angol szokással bizonyította ezt, amelyben csukott szemmel kell malacot rajzolni. Lady Joan elmosolyodott, ugyanakkor - az utóbbi időben számos modern dolog kapcsán egyre gyülekező kételyei hatására - azt kérdezte magában, vajon ténylegesen annyival hóbortosabb- e számos másik dolognál, amit a tudósok magyaráztak neki. Mint például a leányrablás maradványai, amelyet egy olyan, díszítésül szolgáló és egészen lényegtelen valakiben fedeztek fel, amilyen a vőfély.

Azt mondta, a valódi felvilágosodás hajnala a „sódar" szóban jelenik meg, amely már nem félelmet, csak undort, még inkább racionális megvetést és hitetlenséget fejez ki a „serteesszerű alak" kapcsán.

- Digi - közölte komolyan a próféta. Majd hosszú szünetet követően! - Dagi. Sódar és spenót.

Lady Joan újra elmosolyodott, ám aztán feltette magának a kérdést, mennyivel erőltetettebb ez az ötlet, mint amit egy történelemkönyvben olvasott, amely a „hókuszpókusz" szóból vezette le a katolicizmus népszerűtlenségét a Tudorok idején.

A próféta egészen elképesztő filológiai útvesztőbe keveredett a Teremtés könyvének első lapjain található ősbűnök és a közangol „sonka" szó között. Joan azonban újra elmerengett, vajon sokkal hajmeresztőbb- e ez más dolgoknál, amelyeket olyanoktól hallott a primitív emberről, akik még soha nem találkoztak ilyennel.

Azt sugallta, hogy az íreknek azért kellett disznókat tartaniuk, mert alantas és mocskos kaszt, a disznókat megvető szászok rabszolgái voltak. Joan arra gondolt, ez nagyjából annyira értelmes, mint amit évekkel ezelőtt a drága öreg főesperes mondott Írországról, amire egy ír az ismeretségi körében eljátszotta a Shan Van Voghtot, aztán összetörte a zongorát.

Joan Brett sokat töprengett az elmúlt néhány napban. Részben a fiatoronyban lejátszódott jelenet hatására, amikor Philip Ivywood korábban soha nem tapasztalt érzékeny, művészi oldala létezéséről tett bizonyságot, részben pedig az anyja egészségével kapcsolatos felkavaró hírek miatt, mért - noha nem jelentett közvetlen fenyegetést - megérezte belőle, hogy elméletileg mennyire egyedül van a világban. Az összes korábbi esetben csupán szórakozott a most az olvasóállványnál álló, őrült előadón. Ma furcsamód arra volt igénye, hogy elemezze és elképzelje, hogyan képes valaki ennyire jó kapcsolatokkal rendelkezni, ennyire meggyőződéses lenni, és közben így mellélőni a célnak. Mialatt figyelmesen hallgatta, és az ölében heverő kezét nézte, kezdte úgy vélni, hogy megértette.

Az előadó valóban azt igyekezett bizonyítani, hogy a „serteesszerű alak" képét soha nem használták az angol történelemben és irodalomban másra, csakis megvetés kifejezésére. Kétségkívül sokat tudott az angol történelemről és irodalomról: sokkal többet, mint ő, sokkal többet, mint a Joan körül helyet foglaló arisztokraták. Azonban nem kerülte el a lány figyelmét, hogy a próféta minden egyes esetben tények töredékeiből építkezik. Mindig az volt a tény mögötti igazság, amit nem tudott.

A légkör volt az, amit nem ismert. A hagyomány volt az, amit nem ismert. Azon kapta magát, hogy úgy pipálja az eseteket, akár a vádiratban a vádpontokat.

Misziszra Ammon tudta, amit a jelen lévő angolok közül szinte senki: hogy III. Richárdot egy XVIII. századi költő „vadkan"- nak, egy XV. századi pedig „sertés"- nek nevezte. Viszont a vadászat és a címertan szabályairól fogalma sem volt. Nem tudta (amit Joan kapásból, pedig életében soha addig nem gondolkodott el rajta), hogy a bátor és nehezen levadászható állatok a lovagi világ szabályai értelmében nemes fenevadak. Éppen ezért a vadkan nemes vad, és a nagy hadvezérek között gyakorinak számító címerállat. Misziszra megpróbálta kimutatni, hogy Richárdot csak akkor kezdték disznónak nevezni, miután hideg hús lett belőle Bosworthnél.

Misziszra Ammon tudta, amit a jelen lévő angolok közül szinte senki: hogy soha nem élt Lord Bacon nevű személy. Ezzel valójában meghamisítják a nevét, aminek vagy Lord Verulamnak, vagy Lord St. Albansnek kellene lennie. Amit viszont nem tudott, pontosan az, amivel Joan volt tisztában (bár egészen addig a pillanatig meg sem fordult a fejében): hogy mindent összevetve egy rang nem több egyszerű viccnél, míg egy vezetéknév komoly dolog. Bacon egy úriember volt, akinek ez a neve, függetlenül attól, miféle címeket kapott. Azonban Misziszra teljes komolysággal igyekezett bizonyítani, hogy a „bacon" név sértésként ragadt rá a bukását követő népszerűtlensége idején.

Misziszra Ammon tudta, amit a jelen lévő angolok közül szinte senki: hogy a költőnek, Shelleynek volt egy Hogg nevű barátja, aki egy alkalommal csúful elárulta őt. Azonnal megkísérelte bizonyítani, csakis e rút cselekedet miatt nevezték „Hogg"- nak. Majd előhozakodott azzal, hogy élt egy gyakorlatilag kortárs költő is, akit ugyancsak „Hogg"- nak hívtak, mint amivel lezárhatja a Shelleyhez fűződő kapcsolatot. Amit viszont nem ismert, épp az volt, amit Joan mindig is, anélkül hogy tudatában lett volna: az érintett személyek jellemét, a Shelley- féle arisztokraták vagy az ettricki pásztorhoz hasonló, határ menti népek hagyományait.

Az előadó értelmezhetetlenül homályos résszel zárta le mondandóját az öntecsekről és tömbólomról, amit Joan meg sem kísérelt megérteni. Csak annyit mondhatott róla, ha nem arról volt szó, az emberi étrend egy nap annyira kifinomult lehet, hogy ólmot és vasat fognak enni, akkor halvány elképzelése sincs, miről is beszélt az öregúr.

Tényleg képes Philip Ivywood hinni ilyesmiben? - kérdezte magától, de eközben már fel is állt a szóban forgó uraság.

Akárcsak Pitt és Gladstone, ő is klasszikus módon tudott beszélni rögtönözve, hogy szavai, mint valami sebesen előrenyomuló, fegyelmezett és jól képzett hadsereg tagjai, mind a megfelelő helyre törtek és fejlődtek fel. Nem is kellett sokat várni, és Joan érzékelte, bármennyire szörnyűséges és homályos volt az előadás utolsó gondolata, pontosan a megfelelő végszónak bizonyult Ivywood számára. Ami azt illeti, kétsége sem volt afelől, őlordsága előzetesen gondoskodott arról, hogy így legyen.

- Jól emlékszem rá, bár semmiképpen nem várom, hogy a maguk emlékezetét ezzel terheljék, amikor a nagyszerű előadó felvezetése volt a feladatom, akit illetően most már azt is megtiszteltetésnek érzem, ha követhetem, olyasféle felvetéssel éltem, amely, noha mégoly egyszerű is, sokak szemében paradoxnak hathat. Megerősítettem, illetve arra céloztam, hogy Mohamed vallása bizonyos szempontból a haladás vallása. Ez annyira ellentétes a történelmi konvenciókkal, sőt általában a közhelyekkel is, hogy semmiféle alapot nem találok, mi alapján meglepne, esetleg rosszallásomat váltaná ki, hajói érzékelhető időbe telne, mire az angol közgondolkodás részévé válna. Azonban úgy gondolom, kedves hölgyeim és uraim, hogy mindaz, amit ma hallhattunk, jelentős mértékben lerövidíti ezt az időszakot. Mivel az iszlám ételekkel szembeni hozzáállásának kérdése épp oly kiváló példáját adja egészen különleges módon végrehajtott, haladó szellemű megtisztulásának, amilyen az italokkal szembeni hozzáállásának jóval közismertebb példája is: remekül mutatja be azt az alapelvet, amelyet a félhold elvének bátorkodtam nevezni. A feltételezett és végtelen tökéletesség felé törekvő, örökös növekedés elvét.

Az iszlám vallása önmagában nem tiltja az összes húsból készült étel fogyasztását. Azonban a lényegét jelentő növekedés elvének megfelelően megmutatta a természetünk szerint talán még nem teljesen elérhető tökéletesség irányába vezető utat: egyértelmű és erős példát szolgáltatott a húsevés veszélyeire vonatkozóan, és figyelmeztetésül, intő jelként akasztotta fel a visszataszító dögöt elénk. Az emberiségnek az otromba és véres létfenntartási módból kivezető, fokozatos kiemelkedésében a sémik mutatták az utat. Egyféle szimbolikus tilalmat mondott ki a legjellegzetesebb fenevadra, a fenevadak fenevadjára. A valódi misztikusok érzékével az efféle kannibalisztikus lakomák közül épp azt a lényt választotta ki, amely megfelel a magasabb rendű vegetáriánus etika mind a két oldalának. A disznó egyszerre olyan, hogy tehetetlensége a leginkább szánakozásra indít minket, míg csúfságát a lehető legvissza- taszítóbbnak találjuk.

Ostobaság lenne azt állítani, semmiféle nehézség nem fakad a különböző fajok erkölcsi fejlettségi fokai közötti eltérésekből. Éppen ezért folyamatosan elhangzik az (márpedig valamiféle forrás vagy eset hiányában ilyesmit nem mondanak), hogy a próféta híveinek figyelme a háború mestersége felé fordult, és később nem minden esetben barátságos kapcsolatba kerültek azokkal az indiai hindukkal, akik a béke mesterségét választották. Meg kell vallanunk, hogy ugyanígy a hinduk is közel annyival az iszlám előtt járnak a hús kérdésében, amennyivel az iszlám a kereszténység előtt jár az ital tekintetében. Újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat, hölgyeim és uraim, hogy a hinduk és a muszlimok közötti bármiféle nézeteltérésről szóló állítások keresztény csatornákból származnak, éppen ezért nem lehet őket tiszta bizonyítékokként kezelni. Azonban nem látjuk- e az olyan nyilvánvaló vészjelzések figyelmen kívül hagyásában rejlő kockázatokat, amilyen például a disznóhús tilalma? Nem csúszott- e kis híján ki a kezünkből egy egész birodalom, mert marhazsírral kentük meg a kezünket? Víz helyett talán nem vérrel volt- e tele Cawnpore kútja, csak mert nem voltunk hajlandók hallgatni a keleti ember szent vér ontásával kapcsolatos ösztönére?

Ám ha bármiféle fokozatossággal, de elhangzik a felvetés, hogy utasítsuk el a húsból készült ételeket, amint azt a buddhizmus teljesen, az iszlám pedig részlegesen ajánlja, minden alkalommal megkérdik majd azok, akik megvetéssel tekintetek magára a haladás víziójára is: „Ugyan hol húzzátok meg a határvonalat? Kagylót még ehetek? Tojást? Ihatok tejet?" Ihatnak. Mindenki azt ihat és ehet, ami létfontosságú fejlődésének azon a lépcsőfokán, mindaddig, amíg a világosabb és tisztább testi lét eszménye felé halad. Ha megengedik - mondta komoran hogy kissé komolytalanul fogalmazzak: mindenki megehet ma hat tucat osztrigát, de erősen javasolnám, hogy holnap már csak öt tucat legyen. Hiszen ugyan milyen más módon lehetne köz- és magánügyekben bármiféle haladást elérni, ha nem így? A primitív kannibálok nem lepődnének- e meg a szokatlan különbségtételen, melynek értelmében emberekre és állatokra osztjuk a világot? Minden történész nagy tisztelettel nyilatkozik a hugenottákról és a nagy hugenotta hercegről, Henri Quatre- ról. Senki nem vitatja, hogy törekvése, miszerint minden franciának jusson egy tyúk a kondérjába, abban az időben igen merész vállalkozásnak számított. Nem holmi iránta mutatott tiszteletlenség vezet minket, akik magasabb szinteket célzunk meg, és messzebbre láthatunk, hogy úgy tekintsünk a csirkére, ahogy. A felfedezések eme dicső menete még Navarrai Henriknél is nagyobb alakok mellett halad él. Amiképpen az iszlám, úgy én magam is mindenkor magas polcra helyezem azt az alakot, amelyik (akár mondabeli, akár nem) ott ül a kereszténység alapjainál. Kétségem sincs afelől, hogy az egyébként hihetetlen és felháborító tanmese, amelyben a sertéskonda a tóba rohant, annak a korai felismerésnek az allegóriája, miszerint nagyon is gonosz lélek lakozik minden állatban, amennyiben megkísértenek minket, hogy együk meg őket. Kétségem sincs afelől, hogy a bűneit a sertések között hagyó tékozló fiú a hold prófétája nagyszerű elméletének újabb szemléltetése. Ám a haladás és a viszonylagosság itt is feltartóztathatatlanul megy előre, s talán akadnak közöttünk, nem is kevesen, akik ma odáig a pontig emelkedtek, hogy sajnálják, amiért a tékozló fiú visszatérése körüli örömteli hangokat egy gödölye bőgése csúfította el.

A többiek okulására mondom: aki azt kérdezi, merre megyünk, nem érti a haladás fogalmát. Ha végül eljutunk odáig, hogy fényen éljünk, ahogy egykor az emberek mondták a kaméleonról, ha valamilyen előttünk egyelőre zárt kozmikus mágia, amilyen egészen a legutóbbi időkig a rádium volt, tehát ha ilyen varázslat segítségével hússá változtathatnánk át magukat a fényeket, anélkül hogy betörnénk az élet véres házába, akkor megismerjük majd mindezeket, amikor elérünk hozzájuk. Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy elértük azt a lelkiállapotot, amikor legalább nincs szeme annak az élő fejnek, amit lecsapunk, hogy vádolhasson minket, a begyűjtött zöldségek pedig nem kiálthatnak fel kegyetlenségünk miatt, ahogy állítólag a mandragóra.

Lord Ivywood visszaült a helyére, de vértelen ajka továbbra is mozgott. Minden bizonnyal valamiféle előzetes egyeztetés alapján Mr. Leveson állt fel, hogy indítványt terjesszen elő a vegetarianizmussal kapcsolatban. A titkár azon a véleményen volt, hogy a zsidók és a muszlimok disznóhúsra vonatkozó tilalma a szokás eredete. Ezt nagy lépésnek vélte, mely szerinte azt jelezi, mennyire haladó tud lenni a hit. A hindukat üldöző muszlimokról szóló beszámolók minden bizonnyal erősen eltúlzottak; úgy találta, a szipojlázadás során szerzett tapasztalataink azt mutatják, efféle kérdésekben túlságosan is kevés figyelmet fordítottunk a keletiek érzéseire. A vegetarianizmust előrelépésnek tartotta bizonyos szempontból az ortodox kereszténységgel szemben. Úgy vélte, készen kell állnunk további előrelépésekre is. Aztán leült. S mivel cikkelyről cikkelyre elmondott mindent, amit előtte Lord Ivywood ugyancsak, jelezni is szükségtelen, hogy utána a nemes gratulált neki zseniális beszéde vakmerőségéért és eredetiségéért.

Hasonló előre megbeszélt jelre kissé kábán felállt Ugyanakkor Hibbs, hogy támogassa az indítványt. Meglehetősen büszke volt arra, hogy nem szószátyár típus, legalábbis élőszóban. Nem volt szónok, ahogy Brutus. Csakis kezében tollal, irodában, a falak mentén sorakozó kézikönyvek között érezte azt a fajta zavaros felelősséget, amely életének egyedüli örömét jelentette. Azonban ez alkalommal ügyesebb volt a szokottnál, részben azért, mert korábban még soha nem állt módjában pezsgőt inni, és kedvére volt az íze, részben pedig azért, mert a haladás témájában végtelen szőrszálhasogatási lehetőséget látott.

- Bármi - kezdte ünnepélyes köhintéssel - , bármit is tartunk arról a régi keletű elképzelésről, miszerint a muszlimok sajnálatos módon különböztek el a buddhizmustól, kétség nem férhet ahhoz, hogy a felelősség a keresztény egyházaké. Ha a független egyházak megvetették volna a lábukat, és teljesítették volna Opalstein urak követelését, semmit nem hallottunk volna erről az egyik és másik hit közötti, régi keletű különbségről. - Ez viszont ebben a formában Napóleont juttatta eszébe. El is mondta a véleményét, már amennyire képes volt rá, azonban nem tartott attól, hogy bármi áron, akár ott és akkor, abban a társaságban is, ezzel az ázsiai növényzetes dologgal kevesebb időt foglalkozott a wesleyánus konferencia, mint amennyit kellett volna. Természetesen ő lenne az utolsó, aki azt állítaná, hogy emiatt bárkit is hibáztatni kellene. Mindenki ismeri dr. Coon rátermettségét. Ahogy hozzá hasonlóan mindenki tudja, hogy soha nem akadt még olyan szorgos társadalmi munkás, mint egykor Charles Chadder, aki összefogja a haladás erőit. Ám ami valójában nem volt meggondolatlanság, azt meggondolatlanságnak lehet beállítani, és talán az utóbbi időben elegünk lehet ebből. Nagyon is rendben van, hogy a kávéról beszéljenek, de nem szabad megfeledkezni arról (természetesen anélkül, hogy tiszteletlenül bánjunk mindazokkal, akik Kanadában élnek, és akiknek oly sok mindent köszönhetünk), hogy mindez 1891 előtt történt. Senki nem kívánja, hogy ne bántsa meg ritualista barátainkat, mint ő, de habozás nélkül kimondja, hogy a kérdés olyan, amit fel lehet tenni, s bár kétség nem fér hozzá, hogy bizonyos szempontból a kecskék...

Lady Joan heves mozdulatot tett a székében, mint akit egyszerre éles fájdalom kezdett gyötörni. S valóban, hirtelen megérezte életének krónikus és visszatérő fájdalmát. A nők, még akár a fényűzően élők többségéhez hasonlóan bármikor bátran szembenézett a testi gyötrelemmel, ám az időről időre visszatérő és keserves kín az volt, amelyik addig is számos filozófiai elnevezést kapott már, de egyik se volt annyira filozofikus, mint az „unalom".

Úgy érezte, egy perccel sem bír többet Mr. Hibbsből. Úgy érezte, belehal, ha végighallgatja a kecskéket... bármiféle szempontból is. Lecsusszant a székéről, és sikerült kisurrannia a sarkon, miközben úgy tett, mint aki az új szárnyban keresi fel az egyik frissítőkkel megrakott asztalt. Hamarosan már az új és immár majdnem teljesen elkészült keleti díszítésű lakrészen járt. Azonban semmiféle frissítőt nem vett magához, bár itt- ott még találhatott jócskán megdézsmált asztalokat. Leroskadt egy díványra, és meredten nézte az üres, tündérlakot idéző fiatornyot, amelyben Ivywood megértette vele, ő is képes szomjazni a szépséget, és vágyja a békességet. Kétségkívül lakozik benne némi költészet, olyasfajta, amely soha nem érinti a földet: Shelley, és nem Shakespeare költészete. Igazat beszélt a tündértoronyról: valóban úgy nézett ki, akár a világ vége. Csakugyan arra látszott tanítani Lady Joant, hogy végül mindig akad valamiféle nyugodt végpont.

Összerezzent, és halk nevetéssel felkönyökölt. Komikus, de ismerős külsejű kutya csoszogott felé, ő pedig felemelése közepette maga is fölült. Fölszegte a fejét is, és meglátott valamit, ami egy jóval keresztényibb és katasztrófaérzékenyebb szempontból egészen olyannak tűnt, mint a világvége.

 

XII. FEJEZET: VEGETARIANIZMUS AZ ERDŐBEN

 

Z, HOGY HUMPHREY PUMP egy régi serpenyőben (a tengerparton találta) gombát készít, egészen remekül leírta, milyen ember is ő. Kétségkívül egyáltalán nem tetszelgett könyvekből tanult ember szerepében, inkább olyasféle tudós típus volt, akinek elveszítése a tudomány nagy balszerencséi közé tartozik. Régi vágású angol természettudós, amilyen Gilbert White vagy akár Izaak Walton, aki nem egyetemen tanulta a dolgokat, mint egy amerikai professzor, hanem a valóságban, akár egy amerikai indián. S az összes igazság, amit az ember tudós főként derített ki, apróságokban, de mindenkor eltér azoktól az igazságoktól, amelyekre emberként jött rá, mivel a családja, barátai, szokásai és társadalmi jellege már jócskán megvolt, mielőtt még bárminek alaposan megtanulta volna az elméletét. Példának okáért a Royal Society estélyén bármelyik kiváló botanikus elmondhatja, hogy a vargányákon és a szarvasgombákon kívül léteznek más ehető gombafajták is. Azonban jóval azelőtt, hogy botanikus lett - arról nem is beszélve, kiváló botanikus mikor lett - , úgymond nekilátott a vargányák és a szarvasgombák osztályozásának. Megfoghatatlanul, de azt érezte, hogy ezek valóban ehető dolgok: a vargánya szerény fényűzés, amely illik a középosztályhoz, míg a szarvasgomba jóval költségesebb luxus, mely inkább az előkelőkhöz való. Ám a régi angol természetbúvárok, akik közül Izaak Walton volt talán az első, és Humphrey Pump talán az utolsó, számos esetben épp az ellentétes végéről indultak neki az egésznek, és tapasztalati úton - gyakorta fölöttébb katasztrofális hatású élményeket szerezve - derítették ki, hogy egyes gombafajták táplálók, mások pedig nem, de összességében a tápláló fajták alkotják a gombák többségét. Ezért egy Pumphoz hasonló személy csak annyira tartott a gombától mint olyantól, amennyire ő maga is egy állat volt mint olyan. Csakis annyira indult ki abból az előfeltevésből, hogy a kövön található szürke vagy lila kinő- vésnek mindenképpen mérgezőnek kell lennie, amennyire abból, hogy az erdőségből hozzá érkezett kutyának mindenképpen bolondnak kell lennie. A nagyobbik részüket ismerte, amelyiket pedig nem, azt józan óvatossággal kezelte, azonban a faj egészét tekintve az erdők eme furcsa színű, egylábú manóiban az emberrel szemben barátságosan viselkedő lényeket látott.

- Tudod - szólította meg barátját, a kapitányt - zöldséget enni korántsem annyira rossz, amennyiben ismerjük azokat a zöldségeket, és megesszük az összeset, amelyiket csak lehet. De két módja van, ahol ez tévútra mehet a köznemességen belül. Az első, hogy soha nem kellett azért enniük répát vagy krumplit, mert nem volt semmi más a házban, ezért soha nem tanulták meg, hogyan kell igazán ráéhezni egy répára, úgy, ahogy egy szamár tenné. Csak azokat a zöldségeket ismerik, amelyeket a hús mellé szokás enni. Azt tudják, hogy az ember borsóval eszi a kacsát, és amikor vegetáriánussá válnak, csakis borsóra képesek gondolni kacsa nélkül. Azt tudják, hogy a homárt salátában szolgálják fel, és amikor vegetáriánussá válnak, csakis a salátára képesek gondolni a homár nélkül. A másik mód még ennél is rosszabb. Még itt is rengeteg olyan jóember van, északon meg még több, aki csak nagy ritkán jut húshoz. Aztán viszont, amikor végre hozzájutnak, úgy befalják, mint akiknek kötelező. Azonban a köznemesekkel más a gond. Az, hogy ugyanaz a köznemesség, amelyik nem kíván húst enni, nem kíván enni úgy igazán semmit sem. Az, akit vegetáriánusnak neveznek, és felkeresi az Ivywood- lakot, általában olyan, akár a tehén, amelyik naponta egy fűszálon igyekezne élni. Mi ketten egy ideje már egészen szépen benne vagyunk a vegetáriánus dologban, kapitány, hogy ne szegjük meg a sajtot, és nem is találtuk olyan nehéznek, mert annyit eszünk, amennyit csak tudunk.

- Nem olyan nehéz, mint bornemisszának lenni, hogy ne fogyasszuk ki a hordót - válaszolta Dalroy. - Azt viszont soha nem tagadom, hogy egészében véve ettől is jobb embernek érzem magamat. De csakis azért, mert bármikor felhagyhatok vele, amikor úgy akarom. Most pedig, hogy így elgondolkodtam ezen - rikkantotta, ahogy a már máskor is látott, különös módon ismét feltámadtak benne az állatias energiák ha már vegetáriánusnak kell lennem, miért ne ihatnék? Miért ne vehetnék magamhoz tisztán vegetáriánus italt? Hogy úgy mondjam, miért ne vehetném magamhoz a zöldséget a legnemesebb alakjában? A visszafogott vegetáriánusoknak minden bizonnyal meg kell elégedniük a borral vagy a sörrel, az egyszerű vegetáriánus italokkal, ahelyett hogy bikák és elefántok vérével töltenék meg kupáikat, ahogy az összes megrögzött hús- evő teszi. Mi az?

- Semmi - felelte Pump. - Csak körülnéztem, és kerestem valakit, aki általában ilyentájt szokott felbukkanni. Bizonyára siettettem a dolgokat.

- Az arckifejezésedből soha nem jöttem volna rá - válaszolta a kapitány. - A lényeg, hogy becsületes erjesztett szeszes ital fogyasztása egyszerűen a vegetarianizmus diadala. Micsoda remek ötlet! Egy egész dalt írhatnék róla. Hogy például:

 

Úgy vedelem a rumot,

mint tengerész a grogot,

Úgy iszom a sört, akár egy német.

Láthatsz, amint gint szürcsölök

Söntés alatt, söntés mögött,

Mivel én növényi böjtön élek.

 

Hiszen ez a szóbeli boldogság és a lelki épülés egész látképét tárja elénk! Nem is tudom, hány száz nézőpontja van! Lássuk csak, hogy is szólna a második versszak! Valahogy így:

 

Elittam az összes bort,

Míg falra mászni kedvem volt,

Egy rendőrt néztem csábító, ledér nőnek.

De mondta: részeg vagyok,

S menten dutyiba dugott,

Noha csak növényi böjtön élek.

 

Őszintén hiszem, hogy az egész emberi nem számára tanulságos valami kerekedhet ebből a dalból... Halló! Ez volt az, amire vártál?

ATutujka nevű négylábú a szokottnál egy egész perccel később bukkant elő az erdőből, és szórakozottan elfoglalta a helyét Humphrey bal lába mellett.

- Jó kutya! - mondta a kapitány. - Úgy lát szik, egészen megkedveltél minket. Szerintem a lakban nem törődnek vele rendesen. Kifejezetten nem szeretnék rosszat mondani Ivywoodra, Hupák. Nem szeretném, ha a lelke egy egész örökkévalóságon át hitvány becsmérléssel vádolhatná az enyémet. Becsületesen szeretnék bánni vele, mert teljes szívemből utálom, és elvett tőlem mindent, amiért éltem. De nem hiszem, úgy, hogy itt van mindez a fejemben, szóval nem hiszem, hogy bármi mást mondanék azonkívül, amit ő maga is elismerne (merthogy tiszta az elméje), amikor azt állítom, soha nem volt képes megérteni az állatokat. Éppen ezért képtelen megérteni az ember állati oldalát. Mind a mai napig nem tudja, Hupák, hogy a te látásod és hallásod hatvanszor olyan jó, mint az övé. Ez megmagyarázza, hogyan tud olyan hihetetlen embereket összeszedni, és együttműködni velük: soha nem nézi meg őket úgy, ahogy te meg én megnézzük ezt a kutyát. Volt egy fickó, aki Glucknak nevezte magát, és aki (azt hiszem, jobbára Ivywood befolyására) a szövetségese volt a török megbeszéléseken, mivel állítólag ő képviselte Németországot. Drága Hupák, olyasféle ember volt, akit egy Ivywoodhoz hasonló úriembernek bottal sem lett volna szabad megpiszkálnia. Nem a fajtája miatt... már ha az egyetlen fajta volt... hanem a félesége miatt. Otromba, közönséges levantei alak, afféle spicli és hallgatózó... De nem szabad elveszítenünk a hidegvérünket, Hupák. Kérve kérlek, Hupák, zabolázd meg azt a hajlamodat, hogy kijössz a béketűrésedből, amikor akár csak egyetlen pillanatra is ilyen alakokra terelődik a szó! Fordulj csak ahhoz a vigaszul szolgáló megverselési módszerhez, amit már elmagyaráztam.

 

Ismertem egy Gluck doktort,

Orra egy nagy kampó volt,

Szívét nem dagasztotta az árja lélek;

Menten megkínáltam hát,

Sonkát adtam, szalonnát,

Mert magam növényi böjtön élek.

 

- Ha az vagy, akkor legjobb, ha jössz, és eszel néhány zöldséget - közölte Humphrey Pump. - A fehér kalapost hidegen is meg lehet enni... sőt ha már itt tartunk, akkor akár nyersen is. De a piros pöttyöst mindenképpen meg kell főzni egy kicsit.

- Igazad van, Hupák. - Dalroy leült, és minden ízében sütött róla a szótlan mohóság. - Csöndben maradok. Ahogy a költő mondja:

 

Klubban lakat nyelvemen,

Bárban a sört némán nyelem,

Darienben a bálban némán henyélek;

Mert amíg meg nem halok,

Tányérszám borsót falok,

Mert titkon növényi böjtön élek.

 

Nagy kedvvel esett neki az ételnek, igen rövid idő alatt igen nagy részét elpusztította, majd borongós irigységgel teli pillantást vetett a hordóra, és ismét talpra ugrott. Felkapta a kunyhó oldalának támasztva heverő kocsmacégért, és lándzsa módjára letűzte maga mellé a földbe. Aztán ismét énekelni kezdett, még hangosabban, mint korábban.

 

Ivywood fákat nyeshet,

Bármit vígan lemeshet,

Hisz a jussa ez neki és az erdészének,

De...

- Tudod, egészen belefáradtam már ennek a dallamnak a hallgatásába - közölte az ugyancsak vacsorája végén járó Hupák.

- Belefáradtál volna? - kérdezte felháborodottan az ír. - Hát akkor egy még hosszabb dalt énekelek el neked egy még rosszabb dallamra, még több és több vegetáriánusról, és még táncolni is látsz majd, hogy a végén könnyekre fakadsz, és felajánlod nekem a fele királyságodat, én pedig Mr. Leveson fejét kérem akkor a serpenyőn. Mert hadd mondjam el, hogy ez egy keleti eredetű dal, amely egy ókori babiloni szultán szeszélyeit ünnepli, és elefántcsont palotákban kellene előadni, pálmafák és bülbülhangok kíséretében.

Azzal nekilátott bömbölni a vegetarianizmus témájában íródott másik, korábbi versét.

 

Zsidó király, Nebukadneccár,

Egykor élt, lángeszű csodabogár,

Azt mondják, négykézláb legelészett,

Füvet rágcsált, fontfejére fészket

Pampidadam, pampidadam stb.

 

Aki a hagyomány útját járja,

Azt hiszi, ez csupán Isten átka,

De mindig furcsa, aki élenjár,

Mint Nebukadneccár, zsidó király.

 

Éneklés közben Dalroy balettos módjára táncolni kezdett: roppant és nevetséges alakja a feje fölött lengette a fából készült kocsmacégért a napfényben. Tutujka kinyitotta a szemét, és hegyezte a fülét, mint akit igencsak érdekelnek ezek az egészen rendkívüli fejlemények. Majd még a legnyugodtabb kutyákat is egyszerre átváltoztatni képes, elképesztő átalakulások egyikében úgy döntött, a táncjáték, és nekilátott ugatni meg körbeugrálni az előadót - néha olyan magasra szökkent a levegőbe, hogy szinte Dalroy torkát fenyegette. Azonban noha a tengerész kevesebbet tudott az ebekről egy vidéki embernél, ismerte őket (és még sok mást is) annyira, hogy ne tartson tőle. Ráadásul olyan hangon énekelt, ami még egy egész falka vonítását is elnyomta volna.

 

A fekete francúz fattyú, Foulon,

Úgy vélte, modern dolog ez nagyon,

Füvet adott a kisült cipóér'.

S fűvel tömött fejet csapott le a hóhér

Pampidadam, pampidadam stb.

 

Így büszkén vonult a halálba ő -

Mert mindig csak a büszkeség a fő,

Mit bűnösnek a modem kor kikiált,

Mint Nebukadneccárt, zsidó királyt.

 

A maine- i Simeon Scudder egy napon

Gondolt egy nagyot és bölcset nagyon,

És ezer írnek, ki sínt fektetett,

Vizet adott, és bálákban füvet.

Pampidadam, pampidadam stb.

 

De eltér az ízlés, s végül a nép

Meglincselte, nem maradt tagja se ép,

De a próféták sorsa mindig halál,

így járt Nebukadneccár, zsidó király.

 

 

Még tőle is szokatlan zabolátlansággal ropta végig az utat lefelé, keresztül a bogáncsokon, be a romos kápolna körül nőtt kórórengetegbe. A kutya pedig, aki mostanra teljesen biztos volt abban, hogy ez nemcsak játék, hanem felfedezőút, akár még vadászexpedíció is, ugatva szaladt előtte azon az ösvényen, amelyet korábban saját mancsával taposott ki magának a fonadékban. Mielőtt Patrick Dalroy végiggondolhatta volna, mit is művel, esetleg visszaemlékezhetett volna arra, hogy a nevetséges cégérdeszka még mindig ott van a kezében, valamiféle keskeny torony nyitott előcsarnoka előtt találta magát - legjobb emlékezete szerint soha azelőtt nem látta azt az épületet, amelynek a sarkánál állt. Tutujka habozás nélkül felszaladt négy- öt fokot a sötétbe vesző lépcsősoron, majd fülét ismételten megemelve visszanézett társára.

Meglehet, létezik olyasmi, hogy valakitől túl sokat követelnek. Ha igen, úgy túl nagy kérés lett volna Patrick Dalroytól elvárni, ne fogadjon el egy efféle hóbortos meghívót. Sietősen beállította ormótlan hadijelvényét a bogáncsok és a íu közé, majd óriáshoz méltó nyakát, vállát meghajtva belépett az előcsarnokba, onnan pedig fel a lépcsősoron. Egészen sötét volt, és a kőből készült csigavonal legalább kétszer kanyarodott, mielőtt fényt pillantott meg elöl, majd valamiféle hasadék nyílt a falban, amelyet olyan csipkés szegélyűnek látott, akárha egy cornwalli barlang bejárata lenne. Egyúttal annyira alacsony is volt, hogy nehezére esett keresztülszuszakolni magát rajta - ám a kutya látható meghittséggel ugrott be, és ismét hátrapillantott, hogy lássa, vajon követi- e.

Ha valamiféle hétköznapi belsőben találta volna magát, azon nyomban megbánja csínyét, és visszavonul. De olyan környezetbe került, amelyet soha addig nem látott, sőt, bizonyos szempontból még lehetségesnek sem tartott eddig.

Először úgy érezte, álombeli kastély legzártabb, legtitkosabb lakosztályainak sorában jár éppen. Összes helyisége olyan volt, mintha folyamatosan befelé nyílnának, ami az Ezeregyéjszaka meséinek lényege. A falfestés és a díszítés is hasonló hagyományt követett: pazar és szín- pompás, ugyanakkor jellegtelen és merev. Úgy tűnt, mintha egy zöld palotán belül építettek volna egy bíborvöröset, azon belül pedig egy aranyat. A furcsa formájú ajtónyílásoknak vagy faragott rácsozatoknak mind olyan hullámosak voltak a vonalaik, akárha a táncoló tengerről lenne szó, és valamilyen okból - legjobb tudomása szerint tengeribetegségből eredően - olyan érzése támadt tőle, hogy ez a hely csodálatos, bár kissé gonosz: akárha a Féreg leomlott palotájaként unottan, torzán állna a helyén.

Munkált azonban benne egy másik érzés is, amelyet képtelen volt elemezni, azonban arra emlékeztette, mintha egy légy lenne a plafonon, esetleg a falon. Talán Babilon függőkertjei jutottak újra az eszébe, esetleg a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra lévő kastély? Majd eszébe jutott, hogy valamelyik gyermekkori betegsége során egy meglehetősen mór stílusú tapétát bámult, amely olyan volt, mintha élénk színű, üres és végtelenségig tartó folyosók egymást követő sorait ábrázolná. Emlékezett rá, hogy a párhuzamosan futó vonalak egyikét egy légy követte, és gyermeki képzeletének úgy tetszett, a légy előtti folyosók mindegyike kihalt, ám ahogy végighalad rajtuk, életre kelnek.

- A teringettét! - rikkantotta. - Vajon tényleg ez lenne az igazság Keletet és Nyugatot illetően? Hogy a fényűző Kelet felkínálja mindazt, amire szükség van a kalandokhoz, kivéve azt, aki kiélvezheti? Szokatlanul jó magyarázatot kínálna a keresztes hadjáratok hagyományára. Talán ez volt Isten szándéka Európával és Ázsiával. Felvesszük a jelmezeket, ők pedig megfestik a díszleteket. Hát, akárhogy is van, három a világon található legkevésbé ázsiai dolog közül elveszett ebben a végtelen ázsiai palotában... egy jó kutya, egy egyenes kard és egy ír.

Ám mialatt végiglépdelt a trópusi színek teleszkópján, ténylegesen érzett valamit az Ezeregyéjszaka meséinek hősei - vagy talán gazfickókat kellene mondanunk? - kemény, végzetszerű szabadságából. Minden lehetetlenségre felkészült. Még azon se nagyon lepődött volna meg, ha a sarokban álló egyik porcelánedény fedele alól kék vagy sárga füst csíkja kanyarodik ki, mintha valamiféle csodaszer lenne benne. Ahogy azon se, ha a függöny, netán a csukott ajtók mögül kígyózó vérpatak kúszik elő, esetleg dolga végeztével egy fehérbe öltözött, buta néger lép elébe, kezében egy hegedűhúrral. Vagy ha egyszerre besétál valami alvó szultán szobájába, ahol pisszenés se hallik, mert aki felébreszti, az kínhalált hal. Ezzel együtt sokkal jobban meglepte az, amit valóban látott, és amikor megpillantotta, végre egészen biztos lett abban, hogy csupán saját agyának labirintusában kóborol. Mert ami a szeme elé tárult, az ténylegesen a lényege volt minden álmának.

Amit látott, az a képzeletében élő minden más dolognál jobban illett a legbelső keleti szobához. Vérvörös díványon, narancssárga vánkosok között döbbenetesen szépséges nő hevert, akinek a bőre közel annyira napbarnított, hogy akár arabnak is nézhetnék, és aki még meg is felelt volna egy efféle arab történet hercegnőjének. De valójában nem az ragadta el a szívét, hogy mennyire illett a jelenetbe, hanem éppenséggel az, hogy mennyire nem illett bele'. Nagyméretű lába nem a lány idegensége, hanem ismerős volta miatt gyökerezett a padlóba.

A kutya még gyorsabban futott tovább, a szófán heverő hercegnő pedig kedvesen köszöntötte, és kurta hátsó lábára emelte. Majd felnézett... és mintha kővé dermedt volna.

- Biszmilláh - közölte nyájasan a keleti utazó. - Soha ne csökkenjen az árnyékod... vagy inkább ne nőjön, ahogy a hölgyek mondanák. Az igazhitűek parancsnoka legkevésbé rátermett szolgáját küldte, hogy vigyen vissza néked egy kutyát. Mivel ideiglenes késedelmet okozott, hogy begyűjtse a Hold tizenöt legnagyobb gyémántját, ezért kénytelen volt nyakörv nélkül útjára engedi a jószágot. A késedelem felelőseit haladéktalanul halálra verik sárkányfarkakkal...

A rettenetes döbbenet, amely még nem szállt el a hölgy arcáról, visszavezette a kapitányt az értelmes beszédhez.

- Egyszóval, a próféta nevében, kutya, őszintén mondom, Joan, azt kívánom, bár ne egy álomban lennénk.

- Nem is vagyunk - szólalt meg most először a leány - , és még nem tudom, vajon szeretném- e, ha az lenne.

- Hát ugyan mi vagy, ha nem egy álom... vagy egy látomás? - vetette fel józanul az álmodó. És ha nem álom ez a hely, akkor mi ez a sok szoba... talán lidércnyomás?

- Ez az Ivywoodlak új szárnya - felelte nagy nehézségek árán a Joannak szólított hölgy. - Lord Ivywood keleti stílusban rendezte be. Épp odabenn tartózkodik, és roppant érdekes eszmecserét folytat a keleti vegetarianizmus védelmében. Csak azért jöttem ki, mert igen meleg volt.

- Vegetáriánus? - kiáltotta Dalroy váratlan és meglehetősen kevéssé ésszerű elkeseredésében. - Ez az asztal nem éppen a vegetarianizmusról szól. - Azzal rámutatott a majdnem az összes központi helyiségben felállított, finom hidegtálakkal és drága borokkal teli hosszú, keskeny asztalok egyikére.

- Kénytelen nyitott maradni - emelte fel a hangját Joan, aki mintha valaminek, meglehet, felindultságnak lett volna a küszöbén. - Nem vár- hatja el, hogy az emberek minden átmenet nélkül elkezdjenek vegetáriánusok lenni, amikor korábban soha addig nem tették.

- Már megtették - mondta higgadtan Dalroy, és odasétált, hogy végignézzen az asztalon. - Azt hiszem, az aszkéta barátai egész szép kis lyukat rágtak a pezsgőbe. Talán nem hiszi, Joan, de egy hónapja nem érintettem azt, amit maga alkoholnak nevez.

E szavak kíséretében megtöltött pezsgővel egy nagy, bornak szánt, talpatlan ivópoharat, és egy hajtásra kiitta.

Lady Joan Brett egyenes derékkal, de kissé remegve állt fel.

- Ez egyáltalán nem volt okos, Pat! - kiáltott fel. - Jaj, ne legyen ostoba... tudja jól, hogy engem nem érdekel az alkohol, sem ez az egész. De most itt van, hívatlanul, valakinek a házában, aki még csak nem is tud erről. Ez korántsem voltjellemző korábban.

- Nemsokára megtudja - közölte halkan a nagydarab férfi. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyibe kerül egy nagy pohárnyi ebből a pezsgőből.

Azzal az asztalon néhány szót firkantott ceruzával egy menülap hátára, majd gondosan a tetejére helyezett három shillinget.

- Ezzel teszi a legnagyobb csúfságot Philippel - lobogott a fehéren izzó Lady Joan. - Egyébként is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem fogadná el a pénzét.

Patrick Dalroy csak állt ott néhány másodpercig, és széles, általában nyílt arca az ifjú hölgy számára a legteljesebb mértékig értelmezhetetlen kifejezést vett fel.

- Különös módon - állapította meg végül abszolút higgadtan különös módon épp maga az, aki megcsúfolja Philip Ivywoodot. Úgy vélem, megvan benne minden, ami ahhoz szükséges, hogy tönkretegye Angliát, vagy akár az egész teremtett világot is. De szívem mélyéig meggyőződésem, hogy a szavát soha nem szegné meg. Sőt mi több, minél önkényesebb és szó szerint értendő volt, amire adta, annál inkább tartja magát hozzá. Egy ilyen embert egészen addig nem lehetséges megérteni, amíg nem fogjuk fel, hogy vallásos imádattal csünghet egy határozaton, még akár egy újonnan lett határozaton is. Valóban képes úgy érezni egy parlamenti törvényhez benyújtott módosítás iránt, ahogy maga érez Anglia vagy az édesanyja iránt.

- Jaj, ne bölcselkedjék itt! - tört ki Joanból. - Hát nem látja, micsoda egy botrány ez?

- Csak azt szeretném, hogyha megértené a mondandómat - válaszolta a kapitány. - Lord Ivywood világosan, a saját nagy gonddal mozgatott ajkával mondta el, hogy bármilyen helyre bemehetek, és fizethetek erjesztett szeszes italért, ahol kinn látható cégér. Márpedig sem ezt, sem bármelyik másik határozatot nem vonja vissza. Ha itt talál, nagyon is lehetséges, hogy valamilyen más váddal, tolvajként, csavargóként vagy ki tudja, miért, börtönbe küld. De a pezsgőt nem fogja sajnálni tőlem. És elfogadja a három shillinget. Én pedig csakis dicsérően beszélek majd káprázatos következetességéről.

- Egy szót se értek abból, amit mond. Hogyan jutott be? Hogyan küldhetném el? Mintha fel sem fogná, hogy épp az Ivywood- lakban tartózkodik.

- Tudja, a kapun új név áll - jegyezte meg könnyed hangnemben Patrick, majd végigvezette a hölgyet a folyosón, amelyen bejött, egészen a legvégén álló fiatoronyig.

Lady Joan az útmutatását követve kissé kihajolt az ablakon, ahol a pompás, bíbor madár lógott fényűző aranykalitkájában. Szinte közvetlenül alatta, a félig lezárt lépcsősor bejárata előtt deszkából készült; kocsmacégér állt, olyan szilárdan és rezzenetlenül, mintha évszázadok óta ezen a helyen várakozna.

- Amint látja, ismét itt vagyunk, a Vén hajó cégére alatt - mondta a kapitány. - Tehetek önért bármit, amit egy úrinőért tenni lehet?

Roppant pimaszság volt kezének abban a kurta, marasztaló mozdulatában, ami olyan érzelemmel zavarta meg Lady Joan vonásait, amelyet egyáltalán nem kívánt kimutatni.

- Nahát! - rikkantotta Patrick vad derűvel. - Sikerült végül megnevettetnem téged, drága!

Felkapta és magához szorította, akárha forgószél lenne, aztán szélroham módjára tűnt el a tündértoronyból, Lady Joan pedig csak állt ott, keze kócos, fekete hajában.

 

XIII. FEJEZET AZ ALAGÚTI CSATA

 

ÉTSÉG NEM FÉR HOZZÁ, senki nem tudná megmondani, mit is érzett Joan Brett valójában, ahogy visszatért a toronyban átélt második négyszemközti találkozóról. Azonban telve volt a „gyakorlatra fordított figyelem" mindent átható női ösztönével, és azt egyértelműen felismerte, hogy Dalroy ceruzával készített írása ott maradt Lord Ivywood menüjének hátoldalán. Csak az ég tudta, mi is az, azonban - ahogy pogány vérmérséklete kedvéért megfogalmazta magának - nem elégedett meg azzal, hogy csak az ég tudja. Sebesen, suhogó szoknyában sietett vissza az asztalhoz, ahol hagyták. De az anyag jóval halkabban surrogott, léptei meglassultak, és sokkal inkább a szokott ritmusukat vették fel az asztal közelében. Merthogy nem más, mint Lord Ivywood állt ott, és rezzenetlen, leeresztett szemhéja alól olvasta az írást, tökéletesen ellensúlyozva ezzel arca szabályos oválisát. Egészen természetes mozdulattal tette le a lapot, majd Joan láttán meglehetősen barátságosan mosolygott rá.

- Ezek szerint maga is kijött - szólalt meg. - Én is: egyszerűen túlságosan meleg van itt mindenhez. Dr. Gluck szokatlanul jó beszédet mond, de én még annak a kedvéért se tudtam ott maradni. Mit gondol, egészen jól sikerült a keleti berendezés, nem? Afféle vegetarianizmus van a mintákban, ugye?

Végigvezette a folyosókon, és közben citromsárga félholdakat, bíbor gránátalmákat mutatott a díszítésben, méghozzá olyan tökéletes távolságtartással, hogy kétszer is elhaladtak az eszmecsere termének nyitott bejárata előtt, Joan pedig tisztán hallotta, amint Gluck, a diplomata azt mondja:

- Kétszégtelen, hogy a disznóhúsz szennyesz voltáról elszőszorban a zsidók ész a muszlimok révén van iszmeretünk. A magam részéről nem osztozom a családomban ész a nemesz katonai porosz családokban túl- szágoszan isz gyakorta tapasztalható, zsidókkal szembeni előítéletben.

Véleményem szerint a porosz arisztokraták mindent a zsidóknak köszönhetnek. Ők adták hozzá a mi régi, nehézkesz teuton erényeinkhez azt a csipetnyi kifinomultszágot, azt a csipetnyi szellemi felszőbbrendűszéget, ami...

Azzal a beszédhang elhalkult a hátuk mögött, mialatt Lord Ivywood szárnyalón - és remekül - adott elő a díszítésben látható pávaszemekről, esetleg a meander díszítés szertelen, keleti változatáról. Ám amikor harmadszor tértek vissza, fojtott tapsot hallottak, és a találkozó végét jelző zajokat, majd emberek özönlöttek elő a helyiségből.

Ivywood nyugodtan és fürgén kiválogatta mindazokat, akikre szüksége volt, és nem eresztette őket. Hosszan beszélt Levesonnal, és láthatóan olyasmit kért tőle, amihez egyiküknek se fűlött a foga.

- Ha őlordsága ragaszkodik hozzá - hallotta Lady Joan Leveson suttogását. Természetesen magam megyek. Azonban sok itt a tennivaló őlordsága közvetlen céljai kapcsán. Ha akadna valaki más...

Ha Philip, Ivywood lordja élete során bármikor is szemügyre vesz valakit, látta volna, hogy J. Leveson titkár egy igen ősi emberi bajtól szenved: megbocsátható ez mindenkinél, különösen olyasvalakinél, akinek a szemébe húzták a saját cilinderét, és az életét kellett mentenie. De mivel az volt, aki, nem vett észre semmit, és csak annyit mondott:

- Hát, rendben, kerítünk valaki mást. Mit szól a barátjához, Hibbshez?

Leveson odasietett az újságíróhoz, aki a megszámlálhatatlan tálaló egyikénél állt, és éppen egy újabb pohár pezsgőt ivott.

- Hibbs - kezdte meglehetősen idegesen - , megtennél Lord Ivywood- nak egy szívességet? Azt mondja, nagyon tapintatosan tudsz viselkedni. Úgy tűnik, elképzelhető, hogy valaki van odalenn, közvetlenül a torony alatt. Olyasvalaki, aki ha ott van, akkor Lord Ivywoodnak nyilvánossággal szembeni kötelessége rendőrkézre adni. Na persze nagyon is képes arra, hogy ne legyen ott... mármint, hogy valahonnan máshonnan, valamilyen más módon küldje el az üzenetét. Lord Ivywood természetesen nem akarja megriasztani a hölgyeket, és esetleg nevetség tárgyává válni azzal, hogy kihívja a rendőrséget a semmire. Azt szeretné, ha valamilyen józan, körültekintő barátja lemenne és körülnézne... afféle használaton kívüli kert van ott... és jelezné, ha akad ott valaki. Magam mennék, de rám itt van szükség.

Hibbs bólintott, és ismét teletöltötte poharát.

- Csakhogy itt jön a következő nehézség - folytatta Leveson. - Úgy tűnik, ennek a brutális alaknak megvan a magához való esze. „Meglepő és veszedelmes személy", így fogalmazott őlordsága. Úgy tűnik, talált magának egy kiváló rejtekhelyet, közvetlenül a használaton kívüli kerten és kápolnán túl. Tudod, ez nagyon okos választás, mert ha valaki a part felől érkezik, beveheti magát az erdőbe, míg ha a fák közül jönnek, akkor mehet a partra. Viszont az is jó időbe telhet, mire a rendőrség megérkezik, és még tízszer annyiba, hogy megkerüljék az egész helyet, és odaéljenek az alagút part felőli végéhez, főleg úgy, hogy Pebbleswick és e között a partszakasz között a tenger egyszer vagy kétszer kúszik fel a sziklákig. Szóval nem szabad elriasztanunk, mert akkor nagy előnyt szerez. Ha találkozol ott bárkivel, elegyedj vele beszédbe, aztán térj vissza a hírekkel! Addig nem küldetünk a rendőrségre, amíg nem vagy itt megint. Úgy beszélgess, mintha csak arra járnál, ahogy ő is! Őlordsága azt szeretné, ha a jelenléted egészen természetesnek hatna.

- Azt szeretné, ha a jelenlétem egészen természetesnek hatna - ismételte meg komoly arccal Hibbs.

Miután az izgatott Leveson elégedetten elviharzott, Hibbs ivott még egy- két pohár bort, és közben úgy érezte, diplomáciai küldetésbe készül egy főnemes kedvéért. Majd kilépett a nyíláson, lebotorkált a lépcsőn, s valahogy sikerült kitalálnia az elhanyagolt kertbe és csalitosba.

Estére járt már az idő, a korán kelő hold egyre fényesebben ragyogott a sárkányok színeit idéző gombapikkelyekkel fedett, megrogyott kápolna fölött. Kifejezetten friss volt az alkonyati szellő, és feltűnő hatást gyakorolt Mr. Hibbsre. Azon kapta magát, hogy értelmetlen élvezetet lel a látványban, mindenekelőtt egy fehér, barna foltokkal pöttyös gombában. Majd nagyon ügyelve a pontos artikulációra azt mondta:

- Őlordsága azt szeretné, ha a jelenlétem természetesnek hatna. - Ezt követően megpróbált visszaemlékezni még valamire, amit Leveson mondott.

Nekifogott átgázolni a gaz és tövis hullámain, el a kápolna mellett, csakhogy a talaj sokkal egyenetlenebb és hátráltatóbb volt, mint gondolta volna.

Megcsúszott, és azzal igyekezett megóvni magát, hogy fél kézzel átölelte a gótikus töredékek halmának sarkán lévő törött kőangyalt, csak- hogy a szobor nem állt biztosan, s megingott a helyén.

Mr. Hibbs egy pillanatig mintha keringőzni kívánt volna az angyallal a holdfényben. Majd legördült a szobor az egyik, ő pedig a másik irányba, végül arcán hevert a fűben kivehetetlen megjegyzéseket intézve a földhöz. Meglehet, ott feküdt volna még egy darabig, vagy legalábbis nehezére esett volna felállni, ha nem forog fenn még egy körülmény. Tutujka, az eb a rá oly jellemző készségességgel követte őt lefelé a sötét lépcsősoron, ki az ajtónyíláson, és mivel ebben a szokatlan testhelyzetben talált rá, úgy elkezdett ugatni, mintha égne a ház.

Erre aztán nehéz emberi léptek hallatszottak a pagony rejtettebbik végéből, és egy- két perc múlva nagydarab, vörös hajú férfi tekintett le rá leplezetlen meglepetéssel. Hibbs fojtott hangon szólalt meg, ami bizonytalanul szűrődött ki eltakart arca alól.

- Szeretném, ha a jelenlétem természetesnek hatna.

- Annak is hat - közölte a kapitány. - Felsegíthetem? Megsérült?

Kedvesen talpra állította a földön heverő úriembert, és őszintén mosolygott rá. Az esés valamelyest kijózanította Lord Ivywood képviselőjét, ráadásul volt egy vöröslő horzsolás a bal arcán, ami csúfabbnak látszott, mint amilyen valójában volt.

- Igazán sajnálom - mondta szívélyesen Patrick Dalroy. - Jöjjön, foglaljon helyet a táborunkban! Barátom, Pump hamarosan visszatér, és ő nagyszerű egy orvos.

Barátja, Pump talán nagyszerű orvos volt, talán nem, de ami a kapitányt illeti, ő egyértelműen ügyetlen felcsernek számított. Olyan kicsiny tehetséggel bírt abban a tekintetben, hogy ránézésre megállapítsa a sérülés természetét, hogy miután hellyel kínálta Mr. Hibbset egy kidőlt fán az alagút mellett, azzal folytatta, hogy - csupán automatikus diplomáciai lépésként - egy pohárka rummal kínálta.

Miután belekortyolt, Mr. Hibbs tekintete ismét életre kelt, csakhogy egy egészen új világot pillantott meg.

- 'Kármi is legyen zegyéni vél'ményünk - közölte, és mulatságos éleslátásról tanúskodó arccal meredt a semmibe.

Majd kissé bizonytalanul a zsebébe tette a kezét, mint aki egy levelet akar átadni. Nem talált ott mást, csak a régi újságírói noteszát, amelyet gyakorta magával vitt, ha esélye lehetett meginterjúvolni valakit. Amint ujjai megtapintották, egészen megváltozott a hozzáállása. Elővette, és így szólt:

- És mit mon'ana a vegetarianizmusról, Pump ezredes?

- Azt hiszem, eltelik vele az ember - felelte szemét meresztve az, akit ezzel az összetett címmel illettek.

- Mon'hattyuk - kérdezte sziporkázva Hibbs, és lapozott a noteszében - , mon'hattyuk, régóta vegetáriánus szilárd ítélet alapján?

- Nem, csak egyszer ítéltek el - válaszolta visszafogottan Dalroy. - És remélem, hogy amikor kikerülök, jobb emberként élek tovább.

- Reméli, jobb emberként él tovább - motyogta Hibbs, és nagy lendülettel írt ceruzája rossz végével. - És mot mindana a lejjobb zöccség- ételnek szilárd ítélet alapján régóta vegetáriánusnak?

- A bogáncsot - felelte fáradtan a kapitány. - De meg kell mondjam, erről nem tudok valami sokat.

- Lord Ivywood szilárd ítélet alapján vegetáriánus - ingatta a fejét kenetteljesen Mr. Hibbs. - Lord Ivywood azt mon'ta, tapintatos. Természetesen kell beszélni vele. Én pedig így is teszek. Ezt is teszem. Természetesen beszélek vele.

Humphrey Pump átment az erdő ritkásabbik részén a szamarat vezetve: az állat az előbb vett magához a szilárd ítélet alapján vegetáriánusoknak ajánlott kosztból. A kutya felpattant, és odaszaladt hozzájuk.

Pump volt a világon talán a legtermészetesebben udvarias ember, és nem szólt egy szót sem. Tekintete azonban egyetlen meglepett pillantással fogadta be a másik, a koszttól ugyancsak nem független tényt, amely elkerülte Dalroy figyelmét, amikor szíverősítőként rumot kínált.

- És Lord Ivywood aszongya^ mormolta az újságíró diplomata - , Lord Ivywood aszongya, „úgy beszélgessen, mintha csak arra járna". Ez az. Ez a tapintat. Ez az, amit tennem kell... úgy beszélgetek, mintha csak erre járnék. Hosszú az út az alagút túlvégéig: tenger és szikla. Szerintem nem tudnak úszni. - Marokra kapta a noteszét megint, és körülnézett a ceruzáját keresve, mindhiába. - Jó az összefüggés. Tudnak a rendőrök úszni?

- Rendőrök? - kérdezte a halotti csöndben Dalroy. A kutya fölnézett, a kocsmáros viszont nem.

- Egy dolog eljutni Ivywoodhoz - magyarázta a diplomata. - Másik dolog eljuttatni rendőröket a part túloldalára. Nem jó csinálni egyiket nem csinálni másikat, nem jó csinálni másikat nem csinálni másikat. Szeretném, ha a jelenlétem természetesnek hatna. Khm!

- Felszerszámozom a szamarat - szólalt meg Pump.

- Átmegy azon az ajtón? - kérdezte Dalroy, és a hevenyészett deszkázás felé intett, amellyel elzárták még egykor az alagutat - Vagy törjem be úgy, ahogy van?

- Átmegy azon szépen - felelte Pump. - Gondoskodtam róla, amikor megcsináltam. Azt hiszem, először átvezetem az alagút biztonságos végébe, mielőtt bekötöm. A legjobb, amit tehetsz, ha felhúzod az egyik csemetét, és azzal torlaszolod el a bejáratot. Az ad nekik egy- két percnyi munkát, bár szerintem eléggé időben kaptunk figyelmeztetést.

Odavezette szamarát a kordéhoz, és gondosan felszerszámozta, bekötötte - mint mindenki, akinek a régi, egészséges értelemben megvolt a magához való ravaszsága, ő is tisztában volt azzal, hogy az utolsó szabadon eltölthető pillanatokat kényelmesen kell megélni, mert így lehetnek világosak, így maradhatnak meg. Majd átvitte az egész felszerelést az alagút ideiglenes deszkaajtaján, nyomában természetesen a kíváncsi Tutujkával.

- Bocsásson meg, ha elveszek egy fát - mondta udvariasan Dalroy a vendégnek, mint aki gyufát kér éppen a másiktól, és kitépett egy fa- csemetét gyökerestől, épp úgy, ahogy az Olívák szigetén tette, majd a vállára vetette, akárha Héraklész bunkója volna.

 

 

Odafönn, az Ivywood- lakban addigra már két telefonhívást is lebonyolított Pebbleswickbe. Az efféle késlekedést ritkán tűrte, és bár szükségtelen szavakkal egyszer sem adott hangot türelmetlenségének, mégis kifejezte szükségtelen gyaloglással. Egyelőre követétől érkezett hírek nélkül nem küldetett a rendőrségért, de úgy vélte, talán előmozdítani! az ügyet, ha előzetesen elbeszélgetne a jó ismerősének számító rendőrségi hatósággal. Látván, hogy Leveson egészen behúzódott az egyik sarokba, perdült egyet, és minden előzetes jel nélkül megszólalt:

- Menjen és nézze meg, mi történt Hibbsszel! Ha van még itt más fel- adata, felhatalmazom, hogy hagyja figyelmen kívül. Máskülönben csak annyit mondhatok...

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon, a türelmetlen nemesúr pedig ritkán mutatott gyorsasággal igyekezett a késleltetett híváshoz. Levesonnak egyszerűen nem volt más teendője, mint elvégezni, amit mondtak neki, máskülönben elbocsátják. Gyors léptekkel megindult a lépcső felé, és csak egyszer állt meg, annál az asztalnál, ahol korábban Hibbs álldogált, egy hajtásra meginni két pohárral ugyanabból a borból. De senki ne tulajdonítson Mr. Levesonnak ugyanolyan zavaros és csapongó társadalmi indítékokat, amilyenek Mr. Hibbsben munkálkodtak. Mr. Leveson nem kedvtelésből ivott: az igazat megvallva azt is alig tudta, mit is dönt le a torkán éppen. Indítéka valami sokkal egyszerűbb és őszintébb dolog volt: a jogi fogalmazásokban erőteljes kifejezéssel élve, féltette az életét.

Sikerült is némi erőt merítenie a kalandhoz, még ha nem is békélt meg vele, amikor leóvakodott a lépcsőn, és belesett a cserjésbe, látja- e valahol diplomata barátját. Sem hang, sem látvány nem igazította útba, legfeljebb valami távolról hallatszó éneklés, ami egyre erősödött, ahogy megindult abba az irányba. Az első szavak, amelyeket megértett, a következők voltak:

 

El a tehéntejet,

Ittam már eleget,

Most már barbár kancatejet kérek,

Élek majd boron, konyákon,

Mert nagyon, nagyon, nagyon,

Nagyon szigorú növényi böjtön élek.

 

Leveson nem ismerte a dalt ordítva előadó, rettentő és erős hangot. Azonban az a különös és gyomorkavaró gyanúja támadt, hogy bármenynyire is megváltozott, nagyon is ismeri a másikat - azt a reszketeg és egészen tanult hangot - , amelyik csatlakozott az elsőhöz a refrénben, és vele együtt énekelte:

 

Mert naggyon, naggyon, naggyon,

Naggyon szigorú növényi böjtön élek.

 

Rettegés támadt a lelkében, és igyekezett kitalálni, mi is zajlott le itt. Megkönnyebbült sóhajjal döbbent rá, hogy most már megvan a kifogás, amiért visszamegy figyelmeztetni az épületbe. Nyúlként futott odáig, és közben végig ott csengett fülében az erdőben hallott oroszlánbömbölés.

Lord Ivywood épp megbeszélést tartott dr. Gluckkal, továbbá Mr. Bulrose- zal, áz intézővel, akinek békaszerű tekintete mintha alig tért volna magához az angol úton mozgó, vándorló kocsmacégér tündérmeséjétől, ám - becsületére legyen mondva - merészebb és gyakorlatiasabb volt Lord Ivywood jelen lévő tanácsadóinak többségénél.

- Attól tartok, Mr. Hibbs akaratán kívül - hebegte Leveson. - Attól tartok, hogy... Attól tartok, az az alak elszökik, őlordsága. Legjobb lenne, ha kihívatná a rendőrséget.

Ivywood az intézőjéhez fordult.

- Most elmegy és megnézi, mi zajlik ott - közölte kertelés nélkül. - Én magam is elindulok, amint tárcsáztam. És kerítsen elő néhány szolgát, jöjjenek botokkal meg egyéb szerszámokkal! A hölgyek szerencsére már lefeküdtek. Halló! A rendőrkapitánysággal beszélek?

Bullrose lement a csalitosba, és számos okból kifolyólag jóval kisebb nehézséget jelentett számára átkelni rajta, mint a jó kedélyű Hibbsnek. A hold addigra szinte természetellenesen élénken ragyogott már, hogy az egész jelenet mintha ezüstös napfényben játszódott volna le. Ilyen világos közegben egy igen magas férfit pillantott meg: vörös haja az égnek meredt, kolosszális méretű sajtkorongot szorongatott a hóna alatt, míg másik keze épp azzal volt elfoglalva, hogy nagyméretű mutatóujjával fenyegessen egy kutyát, akivel elmélyült társalgást folytatott.

Az intéző feladata és szándéka is az volt, hogy működése és beszélgetése közepette fogja le ezt az alakot, akit felismert a cégér rejtélyéből, és megakadályozza, hogy végleg elmeneküljön. Azonban akadnak olyanok, akik még akkor sem tudnak udvariasak lenni, amikor pedig szeretnének, és Mr. Bullrose is épp ilyen volt.

- Lord Ivywood tudni akarja, hogy mit akar - kezdte nyersen.

- Viszont ne kövesd el azt az egyébként igen gyakori hibát, Tutujka - magyarázta közben Dalroy az ebnek, aki le nem vette kifürkészhetetlen tekintetét az arcáról - , hogy azt gondolod, a ,jó kutya" kifejezés abszolút értelemben használatos. Egy kutya mindig valamilyen korlátozott feladatkörhöz viszonyítva jó vagy rossz, amelyet az emberi civilizáció alakított ki...

- Mit művel maga itt? - kérdezte Mr. Bullrose.

- Egy kutya, drága Tutujka - folytatta a kapitány - , nem lehet sem jó, sem rossz úgy, ahogy egy ember. Sőt, ennél tovább megyek. Azt is megkockáztatom, hogy egy kutya nem lehet olyan hülye, mint egy ember. Lehetetlen, hogy kutyaként mindennek a híján legyen... ahogy néhány ember emberként.

- Válaszoljon, maga ott! - ordította az intéző.

- Még sokkal szánalmasabb a helyzet - mondta tovább a kapitányi és Tutujka láthatóan úgy figyelte monológját, mint akit megdelejeztek - , még sokkal szánalmasabb a helyzet ilyenkor, mert ez a mentáiig elégtelenség alkalmanként jó embereknél is előfordul, noha, feltételezem, léteznie kell legalább ugyanennyi ellentétes példának is. Itt van az a valaki, aki alig néhány lábnyira áll tőlünk, és aki egyszerre hülye és rosszindulatú. De nagyon vigyázz, Tutujka: hogy bármiféle hátrányos helyzetbe is kerüljön miattunk, annak szigorúan az erkölcsi és nem a mentális hiányosságaiból kell erednie. Ha bármikor is azt mondom neked: „Csibész, Tutujka!", esetleg: „Kapd el, Tutujka!", kérlek, legyél egészen bizonyos abban, hogy kizárólag azért van jogom erre, mert rosszindulatú, és nem azért, mert hülye. A tény, hogy hülye, nem jogosíthatna fel engem arra, hogy a most alkalmazott élethű hangsúllyal azt mondjam: „Kapd el, Tutujka!"...

- Az isten verje meg magát, szedje le rólam! - kiáltotta Mr. Bullrose hátrálva. Merthogy Tutujka közeledett felé, és igencsak jól érzékelhetően, valóságos lobogó módjára mutatta meg pedigréjének buldog vonalát.

- Amennyiben Mr. Bullrose célszerűnek tartaná, hogy felkapaszkodjon egy fára, esetleg egy cégérrúdra - folytatta Dalroy (mivel az intéző közben belecsimpaszkodott a Vén hajó környező, karcsú fáknál vaskosabb póznájába) - , tartsd szemmel, Tutujka, és kétségem nem fér ahhoz, hogy folyamatosan emlékezteted arra, a rosszindulata, és nem az, amit esetleg sietősen hajlamos lenne feltételezni, hogy a hülyesége volt, ami ilyen szembetűnő magaslatra juttatta.

- Megbánják még ezt nagyon - közölte az intéző, aki addigra már úgy kapaszkodott felfelé a rúdon, akár egy majom, miközben Tutujka csillapíthatatlan érdeklődéssel figyelte őt lentről. - Megbánják. Azt kívánják, bár meghaltak volna. Itt jön őlordsága és a rendőrség is szerintem.

- Jó napot, őméltósága! - mondta Dalroy, ahogy az erős holdfényben minden korábbinál sápadtabbnak ható Ivywood átvágott a cserjésen. Úgy tűnik, az volt a sorsa, hogy hibátlan és vértelen arca élénk színek mellé kerüljön, s most a közvetlenül mögötte érkező dr. Gluck káprázatos diplomataegyenruhája emelte ki ezt.

- Örülök, hogy találkozunk, őméltósága - szólalt meg méltóságteljesen a kapitány. - Mindig is nehéz intéző révén intézkedni. Főleg az intézőnek.

- Dalroy kapitány - kezdte Lord Ivywood komolyabban vehető fellépéssel - , nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk ismét, márpedig sosem törekszem effélére. Azonban úgy a helyes, ha elmondom, hogy bármelyik pillanatban ideérhet a rendőrség.

- Épp itt az ideje! - ingatta a fejét Dalroy. - Soha életemben nem láttam még ennél szégyenteljesebb dolgot. Természetesen nagyon sajnálom, ami a barátjával történt, és remélem, hogy a rendőrség kihagyja az Ivywood- lakot az iratokból. De nem vagyok hajlandó részt venni abban, hogy a törvény egyféleképpen szól a gazdagoknak, és másféleképpen a szegényeknek, és igen nagy szégyen lenne, ha egy ilyen állapotban lévő ember csak azért úszná meg, mert történetesen a maga házában jutott hozzá.

- Nem értem - közölte Ivywood. - Miről beszél?

- Természetesen róla. - És a kapitány nagylelkű mozdulattal intett az alagút falától egy- két yardnyi távolságban heverő kidőlt fa irányába. - Arról a szerencsétlen flótásról, akiért jön a rendőrség.

Lord Ivywood szemügyre vette az alagút melletti farönköt, melyre eddig egyetlen pillantást sem vesztegetett, és fakó szemében talán most először csillant egyszerű megdöbbenés.

A rönk fölött két darab tárgy látszott, amelyet hosszan és alaposan szemügyre véve egy pár lakkbőr cipő talpát ismerte föl bennük: úgy kínálkozott fel pillantásának, mintha a véleményére lenne kíváncsi az újrasarkalás kérdésében. Pusztán ennyit lehetett látni Mr. Hibbsből, aki valamikor hátradőlt erdei székében, és egyértelműen elégedetten vette tudomásul új helyzetét.

Őlordsága cvikkert vett elő, amitől tíz évvel idősebbnek tűnt a koránál, és éles, acélkemény hangon azt kérdezte:

- Mi ez az egész?

Hangjának egyedüli hatása a hűséges Hibbsre csak annyi volt, hogy a megszólított erőtlenül meglengette lábát a levegőben, mintegy a feudálisán fölötte álló személy elismeréseként. Egyértelműen reménytelennek tartotta megkísérelni a talpra állást, ezért Dalroy - miután öles léptekkel odament hozzá - inggallérjánál fogva felrántotta, és bemutatta ernyedt, vad tekintetű valójában az összegyűlteknek.

- Nem hiszem, hogy azt szeretné, ha számos rendőr vinné be a kapitányságra - kezdte az ír. - Sajnálom, Lord Ivywood, attól tartok, hiába is kérne arra, hogy ismételten tekintsünk el az esettől. - Azzal engesztelhetetlenül ingatta a fejét. - Mr. Pump és én mindig becsületes és tisztességes kocsmát üzemeltettünk. A Vén hajó remek hírnévnek örvend az egész megyében... ami azt illeti, egészen sok különböző vidéken. A lehető legkülönösebb helyeken találkoztak már vele, és mindenütt csendes, családias intézménynek ismerték meg. Semmiféle csavargó nem jár a Vén hajóba. Ha pedig azt gondolja, hogy az összes támolygó tivornyázóját...

- Dalroy kapitány - kezdte szerényen Ivywood - , úgy tűnik, olyan félreértésben van, amelyet véleményem szerint aligha lenne becsületes zavartalanul hagyni. Bármit is jelent az itt látható rendkívüli eset, bármi is magyarázza ennek az úriembernek a viselkedését, amikor a rendőrség érkezéséről beszéltem, arra céloztam, hogy magáért és a cinkostársáért jönnek.

- Értem?! - kiáltotta elképesztő meglepetéssel a kapitány. - De hiszen soha életemben nem tettem semmi alávalóságot!

- Alkoholt árult, ami ellentétes az ötödik cikkellyel a...

- De van cégérem! - kurjantotta izgatottan Dalroy. - Maga volt az, aki azt mondta, ha van cégérem, akkor minden rendben. Jaj, vessen csak egy pillantást az új cégérünkre! Az Igyekvő intéző cégére.

Mr. Bullrose meg sem szólalt, mivel úgy érezte, helyzete nem éppen tiszteletre méltó, és remélte, hogy munkaadója továbbáll majd. De Lord Ivywood felnézett rá, és azt hitte, a szörnyek bolygójára tévedt.

Mialatt lassanként magához tért, Patrick Dalroy élénken közölte:

- Amint látja, minden teljesen szabályos, és az elfogadott keretek között marad. Nem vitethet be minket azért, mert nincs cégérünk, hiszen ami azt illeti, van még egy másik, egészen élethű is. És nem vitethet be minket azért, mert csavargók és csirkefogók vagyunk. A megélhetés látható jele - és nagy tenyerével rácsapott a hóna alatt lévő hatalmas sajtra, hogy dobként visszhangzott. - Egészen látható. Jól érzékelhető - tette hozzá, és minden átmenet nélkül szinte Lord Ivywood orra alá dugta még puszta szemmel is jól érzékelhető őlordsága szemüvegén át.

Majd hirtelen sarkon fordult, belökte a mögötte lévő díszletajtót, és mennydörgésszerű zajjal gurította végig a nagy sajtot az alagúton: a végén Mr. Humphrey Pump kiáltása jelezte, hogy elkapta. Ez volt az utolsó ingóságuk az alagútnak az innenső végén. Dalroy ismét hátraarcot mutatott be - teljesen átalakult ember lett belőle.

- Most pedig, Ivywood - kezdte - , ugyan mivel lehetne megvádolni? Van egy javaslatom. Szép csendben megadom magamat a rendőrségnek, amikor ideér, ha megteszel nekem egy szívességet. Hadd válasszam ki én, hogy milyen bűnt követek el!

- Nem értem - válaszolta beszélgetőtársa hűvösen. - Miféle bűn? Miféle szívesség?

Dalroy kapitány elővonta a mostanra viseltes egyenruhájához tartozó, egyenes kardot. A karcsú penge ragyogóan sziporkázott a holdfényben, ahogy hegye egyenesen dr. Gluckra mutatott.

- Vedd csak el a kardját ennek a kis zálogházasnak! - mondta. - A hossza nagyjából egyezik az enyémmel. De ha szeretnéd, cserélhetünk is. Adj nekem tíz percet azon a pázsitszakaszon! Akkor aztán meglehet, Ivywood, hogy eltűnök nyilvános utadból, méghozzá olyan módon, ami valamivel méltóbb ellenségekhez, akik egykor barátok voltak, mint ha Bow Street- i kifutókkal fogatsz el, akiknek a segítsége miatt összes ősöd szégyenkezett volna. Másfelől pedig lehetséges, hogy mire a rendőrség ideér, nem lesz már semmi, amiért letartóztathatnának.

Hosszú csend következett, és a felelőtlenség csintalan manója ismét belebújt egy pillanatra Dalroy elméjébe.

- Mr. Bullrose a küzdőtér fölött trónolva ügyel majd arra, hogy tisztességesen történjen minden - mondta. - Én már egyébként is Mr. Hibbs kezébe tettem le a becsületemet.

- Kénytelen vagyok visszautasítani Dalroy kapitány felhívását - mondta végül Ivywood különös hangsúllyal. - Nem is annyira azért, mert...

Mielőtt még folytathatta volna, megérkezett a csalitoshoz Leveson, és rohantában azt kiáltozta:

- Itt van a rendőrség!

Dalroy, aki imádott mindent az utolsó másodpercre hagyni, kirántotta a póznát a földből, Bullrose pedig szó szerint érett gyümölcsként csüngött róla, majd bevette magát az alagútba, nyomában a lármás Tutujkával. Mielőtt még akár Ivywood (társaságából a leggyorsabb) odaérhetett volna, nekiütközött a faajtónak, és elreteszelte fából való keresztrúdjával. Még arra sem volt addig ideje, hogy a kardját visszategye a tokjába.

- Törjék be az ajtót! - adta ki az utasítást higgadtan a lord. - Azt vettem észre, hogy még nem rakták meg teljesen a kordéjukat.

Irányításával - és erősen akaratuk ellenére - Bullrose és Leveson felemelte a farönköt, amelyet Hibbs addigra már szabadon hagyott, és faltörő kosként háromszor meglengetve betörték az ajtót. Lord Ivywood azonnal beszökkent az ajtónyílásba.

Az alagút másik végéből halk hang szólította meg. Volt valami megható, egyúttal rettenetes abban, hogy az embertelen sötétségből ennyire emberi hang szüremlett elő. Ha Philip Ivywood valóban költő lett volna, és nem éppen az ellentéte, egy esztéta, tudta volna, hogy Anglia egész múltjában az összes népénél a barlangból hangzott fel a jóslat. így csak egy rendőrségi körözés alatt álló kocsmárost hallott. De még ő is megtorpant, sőt, úgy tűnt, mintha megigézték volna.

- Őlordsága, szeretnék egy szót szólni magához. Megtanultam a kátét, és soha nem csatlakoztam a radikálisokhoz. Kérem, vessen egy pillantást arra, amit velem művelt! Elrabolt tőlem egy házat, ami az enyém volt, épp úgy, ahogy ez a magáé. Koszos csavargóvá tett engem, aki templomban és a piacon is köztiszteletnek örvendő ember volt. Most pedig oda szorított, ahol vagy a cella, vagy a korbács vár rám. Ha bátorkodhatok megkérdezni, mit gondol, mi a véleményem magáról? Azt hiszi, csak mert felmegy Londonba, és elrendezi a dolgot a lordokkal a parlamentben, aztán visszatér egy rakás hosszú szóval meg hosszú papírokkal, ez számít annak, akivel ezt műveli? Az alapján, amit láttam, maga épp oly rossz és kegyetlen gazda, amilyenek azok, akiket régen Isten megbüntetett: mint például Varney bíró, akit megöltek a menyétek a Szent ligetben. Hát, a lelkész úr mindig azt mondta, hogy rablókra szabad lőni. Meg kell mondanom őlordságának - tette még hozzá tisztelettudóan - , hogy fegyver van nálam.

Ivywood haladéktalanul belépett a sötétségbe, és hangján érzékeim lehetett valamilyen érzelmet, amelynek mibenléte soha nem derült ki. .

- Itt van a rendőrség - közölte. - De majd én magam letartóztatom.

Lövés dörrent és reccsent ezernyi visszhangot verve az alagútban. Lord Ivywood lába összecsuklott, a teste alá hajlott, ő maga pedig térde fölött egy golyóval a földre zuhant.

Szinte ugyanebben a pillanatban kiáltás és vakkantás jelezte, hogy a minden szükségessel ellátott kordé elindult. Még több is volt rajta annál, mint ami szükséges, mert közvetlenül azelőtt, hogy megmoccant a kereke, felszökkent rá Tutujka úr, és mialatt elhajtottak vele, ünnepélyes arccal, egyenes háttal ült rajta.

 

XIV. FEJEZET: A LÉNY, AMELYET ELFELEDETT AZ EMBER

 

LORD IVYWOOD SEBE fölötti természetesen kialakuló csődület és a rendőrség nehézségei ellenére, hogy odataláljanak a tengerpartra, a vándorló kocsma menekültjeit majdnem egészen bizonyosan elkapták volna, ha nem történik meg az a különös eset, amely éppenséggel a vegetarianizmusról szóló nagy Ivywood- féle eszmecseréből következett.

A viszonylag késői óra, amikor a lord megtette felfedezését, jobbára annak a roppant hosszú beszédnek volt köszönhető, amelyet Joan nem hallgatott meg, és amely közvetlenül a dr. Glucktól származó, lezárásnak szánt megjegyzések előtt hangzott el. Természetesen egy bogaras alak mondta el. A résztvevők többsége és az előadók majd mindegyike így vagy úgy, de bogarasnak számított. Ám a szóban forgó személy nagy vagyonú, jó családból való, a parlament tagja, békebíró, Lady Enid rokona, a művészi és irodalmi körökben jól ismert valaki... egyszóval olyan, akit nem lehet megakadályozni abban, hogy forradalmártól unalmas alakig az legyen, ami csak akar.

Dorian Wimpole először a madarak költőjeként híresült el saját társadalmi rétegén kívül. Az egyes énekesmadarak különféle trilláit és kiáltásait a tollas filozófusok fantasztikus monológjaivá kibővítő verseskötete kétségkívül nagy találékonyságot mutatott, és igen ízléses volt. Sajnálatos módon egyike azoknak, akik hajlamosak komolyan venni szeszélyeiket, és akik egyébként teljesen elfogadható különcségében túlságosan is kevés a tréfa zamata. Ennélfogva későbbi munkáiban, amikor azzal próbálta magyarázni „az angyal történetét", hogy igyekezett bebizonyítani, az ég madarai magasztosabb lények az embernél vagy az emberszabásúaknál, úgy vélekedtek, túlságosan szigorú és fanyar a stílusa. Amikor pedig indítványt terjesztett be a Lord Ivywood Béketáj nevű mintafalujával kapcsolatos tervekhez azzal, hogy a házaknak a fészkek jóval higiénikusabb építészeti megoldásait kellene követniük, sokan sajnálkoztak, amiért nem sikerült megtartania finomságát. Ám aztán, ahogy továbblépett a madarakon, és költeményeit megtöltötte az állatkert összes tagjával kapcsolatos, feltevéseken alapuló lélektani fejtegetésekkel, teljesen érthetetlenné vált a szándéka, és Lady Susan egy alkalommal még úgy is fogalmazott: ez Dorian rossz időszaka. Még kellemetlenebbé tette az olvasását az, hogy semmiféle előzetes magyarázatot nem adott, csak ontotta magából az alsóbb rendű állatok elképzelt himnuszait, szerelmi dalait és harci indulóit. Vagyis amikor valaki egyszerű, szalonba való éneket keresett, és olyan szerzeményre bukkant, melynek címe: „Sivatagi szerelmi óda", és így kezdődik:

 

Fejét csillag koronázza,

Büszkén ível púpja

 

akkor elsőre kissé meghökkentő lehetett a hölgynek szánt bók, amíg az olvasó rá nem ébredt, hogy az idill szereplői mind tevék. Vagy ha elkezdett egy „Demokrácia indulója" című verset, és az első sorban ezt olvasta:

 

Forradalmunk egyre halad,

Rágjatok szét minden falat,

 

 

kétségek fogalmazódhattak meg benne a tömegeknek szánt üzenetet illetően, amíg fel nem ismerte, hogy a verset elvben egy ékesszóló és nagyratörő patkány mondja el fajának társadalmi szolidaritásáról. Lord Ivywood kis híján vitába keveredett költői rokonával a „Kocsmadal" harsány realizmusa miatt, amíg nagy gonddal el nem magyarázták neki, hogy a szóban forgó ital a víz, és az ünneplő társaság bölényekből áll. Elgondolkodtató és sokat ígérő a tökéletes férjről szóló látomása, amint az egy fiatal nőstényrozmár érzéseiből olvasható ki, de kétség nem fér hozzá, hogy bárki, aki átélte ezeket az érzéseket, számos helyreigazítással élne a verset illetően. Az „Anyaság" című szonettben pedig igen meggyőzően és következetesen ábrázolta az ifjú skorpiót, mégsem sikerült egészen megszerettetnie az olvasóval. Ugyanakkor becsületére legyen mondva, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy elvből kezdte mindig a legnehezebb esettel, mondván, egy költő egyetlen evilági lényről se feledkezhet meg.

Unokatestvéréhez hasonlóan ő is szőke volt, dús és hosszú hajat, bajuszt viselt, szórakozott tekintetű szeme ragyogóan kék. A gondosan gondatlan stílust követte igen jó minőségű ruházatával, hozzá bársonyból készült, barna kabáttal, gyűrűjén pedig az Egyiptomban egykor vallásos hódolattal imádott lények egyike.

Előadása választékos, szabatos és elképesztően hosszú volt, és kizárólag az osztrigáról szólt. Hevesen tiltakozott néhány, egyébként vegetáriánus emberbarát felvetése ellen, miszerint ezek az élőlények annyira egyszerűek, hogy nyugodtan kezelhetőek kivételekként. Mint mondta, az ember még hitványnak számító legjobb formájában is mindig azon van, hogy kiközösítse a kozmosz valamelyik lakóját, és hogy megfeledkezzen valamelyik lényről, amelyikre emlékeznie kellene. Most úgy tűnt, hogy ez a lény az osztriga. Hosszú beszámolót, igen képzeletgazdag és képszerű beszámolót tartott az osztriga drámájáról, tele csodálatos halakkal, megmászott korallszirtekről, a tengerpartot rovó szakállas lényekről és a tenger pincéjének zöld sötétjéről.

- A sors micsoda szörnyű iróniája, hogy ez az egyetlen alsóbbrendű állat, amelyet bennszülöttnek nevezünk! - kiáltotta. - Úgy beszélünk róla és csakis róla, mint aki mindig itt élt, ezen a vidéken. Holott a világegyetemben számkivetettnek számít. Mit lehetne szánalmasabbnak tartani annál, mint a tehetetlen kétéltű örökké tartó őijöngését? Mi lehetne rettenetesebb egy osztriga könnyénél? Maga a természet zárta az örökkévalóság kemény héjába. A lény, amelyet elfeledett az ember, felejthetetlen vallomást hoz fel ellene. Hiszen az özvegyek és foglyok könnyét végül épp úgy le lehet törölni, akár a gyermekekét. Eltűnnek, mint a hajnali harmat vagy zápor után a pocsolyák. Ám az osztriga könnycseppje maga az igazgyöngy.

A madarak költőjét annyira elragadta saját beszéde, hogy a találkozót követően villogó szemmel sétált ki az automobilhoz, amely már régóta várta őt, és sofőrje a megkönnyebbülés halvány jeleit mutatta.

- Egyelőre induljunk hazafelé4 - mondta a költő, és ihletetten nézett a holdra.

Fölöttébb kedvelte az autózást, mivel úgy találta, hogy lelkesítőleg hat rá, s aznap már kora reggel óta nem is tett mást, tekintettel arra, hogy kissé rövidebb alvásra volt módja. Szinte egyetlen szót sem váltott az emberekkel, mielőtt elmondta beszédét Ivywoodban a művelt közönségnek. Még órákig nem is kívánt szólni másokhoz. Fejében csak úgy kergetőztek az ötletek. Bársonykabátjára bundát öltött, de nem gombolta be, mivel a holdkóros éjjeli pompájában réges- rég megfeledkezett a hidegről. Csak két dologra figyelt fel: autójának és gondolatainak gyorsaságára. Úgy érezte, mintha tombolna benne a mindentudás: repülni látszott az erdőség fölött keringő, tovasuhanó madarak mindegyikével, a fák között ugráló, bukfencező mókusokkal, a menetszél alatt meghajló fatörzsekkel.

Ám néhány másodperc múlva előredőlt, és megkocogtatta a kocsi üvegablakát, a sofőr pedig kihúzta magát, és csikorgás közepette megállította a járművet. Dorian Wimpole megpillantott valamit az előbb az út mentén a holdfényben, amely egyszerre felelt meg ennek és hagyománya másik oldalának is - valamit, ami tetszett a Wimpole- nak és a Doriannek is.

Két toprongyos alak - az egyik foszlott lábszárvédőben, a másik valamiféle cifra öltözék maradványaiban, hozzá olyan élénkvörös hajjal, ami egészen parókának tűnt - állt a sövénynél, és láthatóan épp egy szamárkordéra rakodtak. A kerekek mellett legalább két kerek, többé- kevésbé hengeres, leginkább kádra emlékeztető tárgy hevert az úton, mellettük valamilyen deszkából készült jelzőtábla és pózna. Ami azt illeti, a régi lábszárvédőt viselő férfi épp etette és itatta az előbb szamarat, most pedig a szerszámát igazgatta. Azonban Dorian Wimpole természetesen nem várt el ilyesmit egy efféle embertől. Olyan érzés támadt fel benne, hogy mindenhatósága túlmegy a puszta költői voltán: hogy egy úriember, egy tisztségviselő, egy parlamenti tag, egy békebíró és így tovább. Az efféle érzéketlenség, az efféle nemtörődömség az állatokkal nem mehet tovább mindaddig, amíg ő békebíró, különösen Ivywood legutóbbi törvényét követően nem. Egyszerűen odalépdelt az egy helyben álldogáló kordéhoz, és így szólt:

- Maga túlterheli azt az állatot, és ez tilos. Magának velem kell jönnie a rendőrségre.

Humphrey Pump, aki nagyon tapintatos volt az állatokkal, és igyekezett mindig felettébb tapintatos lenni az úriemberekkel is, noha nemrégiben golyót röpített az egyikük lábába, egyszerűen túlságosan elképedt és elcsüggedt ahhoz, hogy bármiféle válasszal szolgálhasson erre. Hátralépett, és barna, sűrűn pislogó szemmel meredt a költőre, a szamárra, a hordóra, a sajtra és a földön heverő cégérre.

Azonban Dalroy kapitány - nemzeti vérmérsékletéből eredő gyorsabb ocsúdásából fakadóan - óriási, szemkápráztató meghajlást vágott ki, és nyájas pimaszsággal így szólt:

- Bizonyára érdeklődik a szamarak iránt?

- Én minden iránt érdeklődöm, amit az ember elfeled - válaszolta enyhe büszkeséggel a költő - , de elsősorban az effélék iránt, amelyek a legkönnyebben feledhetők.

Ebből a két mondatból Pump valamilyen megmagyarázhatatlan módon megértette, hogy a két különc arisztokrata tudat alatt felismerte egymást. A tény, hogy ez tudat alatt történt, mintha még jobban kizárta volna őt a társalgásukból. Meglehetősen roggyant csizmájával felkavarta egy kissé az út holdfényes porát, majd átsétált, hogy váltson néhány szót a sofőrrel.

- Messze van ide a legközelebbi rendőrség? - kérdezte.

A sofőr csupán két szótaggal válaszolt, amelyet legpontosabban talán úgy lehet átírással visszaadni:

- Netó.

Megkíséreltek másféle betűzéseket is, azonban ezzel az agnoszticizmus benyomását igyekezett kifejteni.

Volt valami a lerövidítés különös kurtaságában, amitől az éles eszű és éppen ezért érzékeny Mr. Pump ránézett beszélgetőtársa arcára. És meglátta, hogy nem csupán a holdfénytől fehér.

Az oly nagyon angol tompa tapintatával ismét szemügyre vette a másikat, és észrevette, hogy erősen az autóra támaszkodik, ahogy azt is, hogy remeg a karja. Épp eléggé ismerte honfitársait ahhoz, hogy bármit is mond most, azt nagyon kedélyesen kell tennie.

- Remélem, közelebb van a maga lakhelyéhez! Bizonyára elfáradt már kissé.

- A fenébe! - közölte a vezető, és köpött egyet.

Pump együtt érzően hallgatott, Mr. Wimpole sofőrje pedig kifakadt, de annyira összefüggéstelenül, mint aki valahol máshol jár.

- A rohatt pitymallat szépsége és semmi reggeli. Rohatt ebéd Ájvivúdda' és semmi ebéd. Rohatt soha véget nem érő várakozás odaki', míg ő lélektanál meg pezsgőzik. Asztá' gyütt a szamá'!

- Csak nem azt akaija mondani - kérdezte roppantul komolyan Pump hogy ma még nem evett semmit?

- Ugyan dehogy! - felelte a halálos ágyon elvárható iróniával a másik. - Ugyan mér' is lenne így?

Pump visszasétált az útra, baljával felvette a sajtot, és letette a vezető melletti helyre. Aztán jobbja eltűnt az egyik nagyméretű, bő és kétes zsebében, majd egy nagy bugylibicska pengéje verte vissza újra meg újra a hold folyamatos tündöklését.

A vezető másodpercekig csak bámulta a sajtot, kezében remegett közben a kés. Majd nekilátott szabdalni, és a fehér, bűvös fényben az arcán tükröződő boldogság már- már elborzasztóan hatott.

Pump minden ilyesmiben igen bölcsen viselkedett, és tisztában volt azzal, hogy amiképpen alkalmanként elég egy kevés étel is az ittasság meggátlására, ugyanúgy néha egy kevés serkentő is meggátolhatja a váratlan és veszélyes emésztési zavart. Gyakorlatilag lehetetlen volt elérni, hogy abbahagyja a sajtevést. Sokkal jobb volt, ha megkínálják egy nagyon kevés rummal, főleg úgy, hogy igen jó minőségű rum, sokkal jobb annál, amit a még meglévő néhány italmérésben találhatott volna. Ismét átsétált az úton, és felvette a kis hordót, majd letette a sajt túloldalára, és a maga különleges módszerével megtöltötte a zsebében lévő pohárkát belőle.

Ennek láttán egyszerre csillant rettegés és sóvár vágy a London külső kerületéből érkezett férfi szemében.

- Dejszen aztat nem lehet - suttogta rekedten. - Gyün a rendőrség. Tilos az, ha nincsen se orvosi engedély, se cégér, se semmi.

 

 

Mr. Humphrey Pump megint csak visszament az úton. Odaérkezvén most először kezdett habozni, azonban az ott vitatkozó és pöffeszkedő két tébolyult arisztokrata viselkedéséből egészen egyértelmű volt, hogy egymáson kívül semmi mást nem vennének észre. Felvette hát az út porából a póznát, és odavitte a kocsihoz, majd tréfásan felállította a hordó és a sajt közé.

A kicsiny rumospohár épp úgy remegett a szegény sofőr kezében, ahogy az előbb a nagy kés is. Ám amikor felpillantott, és meglátta feje fölött a deszkából készült cégért, úgy tűnt, mint aki nem egyszerűen összeszedi, hanem inkább valamiféle feneketlen tenger aljáról vonszolja föl merészségét. Kétség nem fér hozzá, ez volt a nép elfeledett bátorsága.

Vetett egy pillantást a körülötte lévő zord erdei fenyőkre, és egy haj- tásra lenyelte az aranyló italt, akárha tündérek bájitala lenne. Némán üldögélt utána a helyén, majd nagyon lassan valamiféle hideg csillogás gyulladt tekintetében. Humphrey Pump fürkész, barna szeme némi aggodalommal, sőt félelemmel figyelte. Egészen olyan hatást keltett, mint valamiféle megbájolt, esetleg kővé változtatott ember. De aztán hirtelen megszólalt:

- Egy senkiházi! - közölte. - Majd én megmutatom neki! Majd én megtanítom kesztyűbe dúdá'ni! Olyant kap tőlem, hogy a füle is kettéáll tőle!

- Mire gondol? - érdeklődött a fogadós.

- Hogy mire? - kérdezett vissza váratlan lélekjelenléttel a sofőr. - Adok neki egy kis szamarat!

Mr. Pump láthatóan aggódott.

- Maga szerint alkalmas arra, hogy akár csak egy kis szamarat is rá lehessen bízni? - kérdezte szándékosan könnyed stílusban.

- De még mennyire! Nagyon barásságos a szamarakho'. És az a szamár ahun e, az is barásságos vele.

Pump továbbra is kétkedve nézte, és egyértelműen úgy tűnt - vagy mert így is volt, vagy mert megjátszotta - , hogy nem érti, mire gondol a másik. Aztán ugyanilyen gondterhelten ránézett a másik két emberre: csakhogy azok még mindig beszéltek. Noha minden más szempontból teljesen elütöttek egymástól, abból a fajtából valók voltak, amelyik a világosan érthető magyarázat fejtegetése és a kölcsönös érvek felhozatala közben elfelejt mindent: osztályt, civakodást, időt, helyet, még az előtte lévő fizikai tényeket is.

Ezért amikor a kapitány halvány utalásokat kezdett tenni arra, hogy ez mégiscsak az ő szamara, hiszen tisztességes áron vásárolta meg egy drótostóttól, Wimpole elméjéből gyakorlatilag eltűnt a rendőrkapitányság... és attól tartok, a szamárkordé is. Nem maradt más, csupán a magántulajdonhoz kötődő babonaság felszámolásának szüksége.

- Nekem nincs semmim - intett kifelé a költő legfeljebb csak olyan értelemben, hogy az enyém minden. Ez teljes mértékben attól függ, hogy a vagyont és a hatalmat a kozmosz magasabb céljai érdekében, vagy éppenséggel azok ellenében használják.

- Pontosan - felelte Dalroy - , és hogyan szolgálja az automobilja a kozmosz magasabb céljait?

- Segít létrehozni a költeményeimet - közölte dicséretes egyszerűséggel Mr. Wimpole.

- És ha lehetne valamilyen magasabb célra fordítani (már amennyiben létezhet ilyen), ha valamilyen új cél jutna a kozmosz fejébe véletlenül - érdeklődött a beszélgetőtársa akkor gondolom, megszűnne a maga tulajdona lenni...

- De még mennyire - válaszolta méltóságteljesen Dorian. - Nem panaszkodnék. Ahogy magának se lenne semmilyen alapja tiltakozni, amikor ez a szamár megszűnik a magáé lenni, amikor a kozmikus mérlegen ennyire elnyomja.

- Miből gondolja - kérdezte Dalroy - , hogy el akarom nyomni?

- Szilárd meggyőződésem - kezdte szigorúan Dorian Wimpole - , hogy maga rá akart ülni a hátára - (mert kétségkívül a kapitány megismételte tréfáját, és átemelte a jószágon hosszú lábát). - Nem így van?

- Nem - felelte ártatlanul Dalroy. - Soha nem ülök fel szamárra. Tartok tőle.

- Tart egy szamártól! - kiáltotta hitetlenkedve a költő.

- A történeti összehasonlítástól inkább.

Kis csönd következett, majd Wimpole eléggé hűvösen megjegyezte:

- Ugyan- ugyan, túl vagyunk már az efféle összehasonlításokon.

- Csodálatos. Csodálatos, mennyire könnyű túlélni másvalaki keresztre feszítését.

- Ebbe az esetben azt hiszem, a szamár keresztre feszítéséről van szó - mondta mogorván a másik.

- Akkor minden bizonnyal maga volt az, aki a régi római karikatúrát rajzolta a keresztre feszített szamárról - közölte Patrick Dalroy némi álmélkodással. - Mennyire jól tartja magát! Hiszen egészen fiatalnak tűnik! Természetesen, ha a szamarat keresztre feszítették, akkor le kell feszíteni a keresztről. Biztos benne - kérdezte roppant ünnepélyesen - , hogy tudja, miképpen kell lefeszíteni egy szamarat? Biztosíthatom, hogy ez az egyik legritkább emberi mesterség. Az egész a fogások ismeretén múlik. Akárcsak a különleges betegségekkel foglalkozó orvosoknál: olyan ritkán merül fel az igény rá. Tény, a kozmosz magasabb szándékai alapján nem vagyok alkalmas arra, hogy gondoskodjak erről a szamárról, azonban mindenképpen éreznem kell a felelősség enyhe rezdülését, ha átadom esetleg magának. Vajon maga megérti majd ezt a szamarat? Igen érzékeny lelkületű jószág. Összetett egy szamár. Hogyan lehetnék biztos abban ilyen kurta ismeretség után, hogy megérti az összes apró bogarát?

Tutujka, a kutya, aki eddig szfinxek mozdulatlanságával üldögélt a fenyőfák árnyékában, egy pillanatra kikacsázott az út közepére, aztán visszatért. Amikor valamiféle körbeforgó őrlésre emlékeztető, halk zaj hallatszott, egy pillanatra kiszaladt, majd visszaszaladt, ahogy véget ért. Azonban Dorian Wimpole- t túlságosan is lekötötte filozófiai kutakodása ahhoz, hogy felfigyeljen a kutyára vagy a kerékre.

- Semmiképpen nem ülök majd a hátára - jelentette ki büszkén - , de ha csak erről lenne szó, akkor nem lenne nagy ügy az egész. Magának épp elég, ha tudja, hogy annak az egyetlen személynek a kezében hagyja, aki igazán képes megérteni. Olyasvalakiében, aki átkutatja az eget és a tengert, nehogy akár csak a legkisebb lényről is megfeledkezzünk.

- Ez itt igen különös egy teremtmény - aggodalmaskodott a kapitány. - Számos furcsa ellenszenvben szenved. Példának okáért nem bíija elviselni az automobilt, különösen azt, amelyik egy helyben állva is így berreg. A bundával nincs sok gondja, de ha barna bársonykabátot hord alatta az ember, akkor azt megharapja. Továbbá egyes személyeket el kell kerülni vele. Nem hiszem, hogy találkozott volna már a fajtájukkal: egyfolytában azt gondolják, aki kevesebb mint kétszáz éves, az részeges és durva, és aki kevesebb mint kétezer éves, az ítéletnapot vezényli le éppen. Ha megtenné, hogy elkerüli a mi drága szamarunkkal az efféle embereket... Halló! Halló! Halló!

Őszinte izgatottsággal fordult meg, és a kutya után vetette magát, aki addigra már az automobil után szaladt, és felszökkent rá. A kapitány az eb után ugrott, hogy kirángassa. De mielőtt még ezt tette volna, rá kellett ébrednie, hogy az autó már száguld, méghozzá olyan gyorsan ahhoz, hogy így otthagyhassák. Felnézett, és megpillantotta az elöl merev lobogóként felmeredő Vén hajó cégért, valamint Pumpot, amint sajtjával és hordójával közönyösen üldögél a vezető mellett.

Senki másnak nem jelentett akkora földindulást és átalakulást ez az egész, mint neki, azonban imbolyogva felállt, és odakiáltotta Wimpole- nak:

- A legjobb kezekben hagyta. Még soha nem bántam cudarul gépkocsival.

A messze mögöttük maradó varázslatos fenyőerdő holdfényében egymásra nézett Dorian és a szamár.

A misztikus elme számára, már ha egyáltalán elme (mivel ez korántsem fordul elő minden esetben), nem létezik másik két olyan mély benyomást tevő és szimbolikus dolog, amilyen a költő és a szamár. A szamár pedig nagyon is valódi szamár volt. A költő pedig nagyon is valódi költő, bármennyire jogosan is téveszthették össze időnként a másikkal. A szamár érdeklődésének mértékét a költő iránt soha nem áll módunkban megismerni. A költő érdeklődése a szamár iránt nagyon is valódi volt, és még azt a megdöbbentő egyéni elbeszélgetést is túlélte az erdő fontoskodó diszkréciójában.

De azt hiszem, még a költő is megvilágosodott volna, ha látja az egyre kisebbedő autó sofőrülésén ülő férfi fehér, eltökélt és megszállott arcát. Ha látta volna, talán eszébe jut a neve, sőt talán még akár a természete is annak a bizonyos állatnak, amelyik nem volt sem szamár, sem osztriga, hanem az a teremtmény, amelyet elfeledni mindig is a lehető legegyszerűbb volt az embernek, amióta csak elfeledte egyszer Istent egy bizonyos kertben.