Hugh Rivière- nek

 

I . FEJEZET: SZENTBESZÉD A KOCSMÁKRÓL

 

ÜNDÖKLŐ FAKÓZÖLD volt a tenger, s a délután már megérezte az este illékony érintését, amikor művészekhez illő, színével vörösrezet idéző, fodros öltözékben sötét hajú, ifjú teremtés sétált végig egykedvűen Pebbleswick- on- Sea promenádján. Kezében napernyő, úgy nézett el messzire, a tengeri látóhatár irányába. Jó oka volt rá, hogy akarva- akaratlanul az ég alját figyelje: olyan ok, amely számos ifjú hölgyet késztetett már erre a világ történelme során. Ám vitorla nem tűnt fel sehol.

A promenád alatti strandon kis létszámban összeverődött emberek csoportjai állták körül sorban a szokásos tengerparti szónokokat, függetlenül attól, négerek voltak- e vagy szocialisták, bohócok vagy egyházfik. Emitt valaki papírdobozokkal babrált, a nyaralók pedig órákon át nézték, hátha előbb- utóbb rájönnek, mit is ügyködik velük. Mellette cilinderes férfi nagyon nagy Bibliával és nagyon apró feleséggel, aki csendben álldogált mellette, mialatt ő ökölbe szorított kézzel harcolt a népszerű tengerparti fürdőhelyeken oly igen elterjedt milniánus szublapszarianizmus ellen. Oly nagyon lelkes volt, hogy nem számított egyszerű feladatnak követni eszmefuttatását, azonban időről időre előkerült a „szublapszarianista barátaink" szófordulata valamiféle gyötrelmesen feszülő, gúnyos mosoly kíséretében. Mellette egy fiatalember beszélt senki nem tudja, miről (beleértve őt magát is) - láthatóan elsősorban azért számított a hallgatóság jóindulatára, mert répákból álló kör díszelgett a kalapján. Az összes nyilvános szónok közül előtte hevert a legtöbb pénz. Utána következtek a négerek. Aztán egy hosszú nyakú férfi tartott istentiszteletet gyerekeknek: kis faásóval ütötte a ritmust. Továbbmenve egy féktelen haragú ateista jött, aki rendszeren rámutatott a gyerek- istentiszteletre, és arról beszélt, hogyan rontják meg a Természet legszebb lényeit a spanyol inkvizíció elleplezett gyakorlatának megfelelően... természetesen mindenekelőtt a kis ásót markolászó férfi.

Az ateista (aki egyébként vörös kokárdát viselt) saját hallgatóságával se bánt kesztyűs kézzel.

- Álszentek! - kiáltotta, mire pénzt dobáltak neki. - Hitvány alakok és balekok! - Erre még több pénzt kapott.

Ám a gyermek- istentisztelet és az ateista között aprócska, fontoskodó vénember álldogált vörös fezben, és erőtlenül hadonászott zöld parapléjával. Arca barna és ráncos, akár egy dió, orra abból a fajtából, amelyet Júdeához szokás társítani, szakálla pedig afféle fekete V alak, amit inkább Perzsiához. Az ifjú hölgy soha korábban nem látta még - új kiállítási tárgy volt a hóbortosok és szélhámosok mostanra jól ismertnek számító múzeumában. A fiatal teremtés azok közé tartozott, akikben a valódi humorérzék állandóan vitában áll a melankólia és az unatkozás vérmérsékletből fakadó hajlamával: megtorpant hát egy kis időre, és a korlátnak támaszkodva hallgatta.

Teljes négy percbe tellett, mire érteni kezdte, mit is mond a férfi: olyan szokatlan akcentussal beszélte az angolt, hogy a hölgy először úgy vélte, a saját keleti nyelvét használva szónokol. Furcsa íze volt minden egyes hangnak, amelyet kiejtett - legjellegzetesebb az, ahogy „é"- k helyett egyfolytában „e"- ket használt. A lány füle fokról fokra hozzászokott a beszédéhez, bár még így is várnia kellett, mire egyáltalán feltételezései lettek arról, hogy miről is van szó. Végül úgy vélte, a férfi valamiért a fejébe vette, az angol civilizáció a törököktől származik; esetleg a szaracénoktól a győzelemmel záruló keresztes hadjáratokat követően. Egyúttal láthatóan úgy gondolta, az angolok hamarosan visszatérnek ehhez az elképzeléshez - és láthatóan az alkoholellenesség terjesztésére biztatott mindenkit ennek bizonyítására. A lány volt az egyetlen, aki őt hallgatta.

- Neezzeek! - magyarázott göcsörtös, barna ujjával az égbe bökve. - Neezzeek csak meg a saját kocsmáikat! A kocsmáikat, amikről a saját könveikben írnak! Azokat a kocsmákat nem azeert eepítetteek, hodi alkoholos kereszteeni italokat áruljanak bennük. Azokat azeert eepítetteek, hodi a nem alkoholos muszlim italokat árulják bennük. Keleti, ázsiai a nevük. Van edi híres italmeereesük, ahová mennek a maguk omnibuszai zarándoklatra. Údi hívják, Elefánt és vár. Ez nem angol neev. Ez ázsiai neev. Maguk mondiják, hodi Angliában vannak várak, és ez ídi is van. Ott van a Windsor- kasteely. De hol van - kiáltotta szigorúan, és zöld esernyőjét a lány felé rázta indulatos szónoki diadalában - , hol van a windsori elefánt? Átkutatták eerte az egeesz Windsor- parkot. Nincs elefánt.

A sötét hajú lány elmosolyodott, és egyre inkább úgy vélte, ez az ember jobb a többinél. A tengeri fürdőhelyeken szokásban lévő párhuzamos vallási javadalmazások különös rendszerének megfelelően odadobott egy kétshillingest a férfi melletti kerek réztányérba. A vörös fezes, idős úr dicséretes és önzetlen buzgalmában észre sem vette, csak folytatta lelkes, bár kevéssé érthető érvelését.

- Van ebben a városban edi kocsma, amit údi hívnak, hodi Bika.

- Általában Bikának szoktuk nevezni - szólalt meg az érdeklődő ifjú hölgy felettébb dallamos hangon.

- Van edi kocsmájuk itt, amit Bikának hívnak - ismételte nehezen érzékelhető haraggal. - Maguk is belátják, hodi ez igen nevetseeges!

- Nem, nem - mondta a lány halk rosszallással.

- Mieert kellene lennie Bikának? - kiáltotta a maga különös kiejtésével a férfi. - Mieert kellene Bikának hívni edi ilyen vidám hangulatú helyet? Udan kinek jut eszeebe edi bika az öröm és boldogság kertjeiben? Mi szükség bikára, mikor láthatunk ott tulipánszínű szüzeket tántzolni, esetleg pezsgő sörbetet tölthetünk? Barátaim, ti magatok - és sugárzón pillantott körbe, mint aki hatalmas tömegnek szónokol ti magatok mondjátok, „elefánt a portzelánboltban", ha valami nem illik valahová. Márpedig edik nadtestű állat olyan, mint a másik. Mit keresne hát edi bika az italosboltban? Ez egeeszen világos.

Esernyőjét belebökte a homokba, és úgy illesztette egymáshoz az ujjait, mint aki végre a tárgyra tér.

- Eepp olyan világos ez, akár deelben a nap, hodi ez a szó, ez a bika, ennek nincs semmilyen pihentető és kellemes keepzéttársítása, csupán edi másik szó torzulása, aminek pihentető ees kellemes a keepzettársítása. Ez a szó nem a bika. Hanem a bülbül! A fülemüle! - Hangja kürtként harsant fel, és széttárta két kezét, akárha trópusi pálmafa levelei lennének.

A nagy hatású eszmefuttatás után valamivel visszafogottabb lett, és rátámaszkodott az esernyőjére.

- Minden angol kocsma neveeben udanilyen ázsiai elnevezések nomait találni - folytatta. - Nem, szinte biztos vadok benne, hodi megtalálják minden olyan szóban, aminek bárminemű köze van a maguk dorbeezolásához és piheneeseehez. Tudják meg, barátaim, hiszen meeg az az ármános anag, amivel erős lesz az italotok, az is arab szó: alkuhul. Nilvánvaló, hodi ez az „al" az arab neevelő, mint az Alhambra vodi az algebra. Ne is álljunk meg itt, hodi lássuk, hánszor tűnik fel a maguk ünnepseegeivel kapcsolatban, mint peeldául az Alsop sörben, az Ally Sloperban, ees a csak reeszben vidám Albert- emleekműben is. No ees mindenekelőtt a maguk igazi nadi ünnepével, a karácsonnal, amit teevesen a vallásukkal kapcsolnak össze. Mit is mondanak olyankor? A kereszteen országok neveet mondják? Azt mondják: „keerek edi kevees Frantziaországot! Keerek edi kevees Írországot! Keerek edi kevees Skótziát! Keerek edi kevees Spanolországot"? Neem. - A tagadás birkabégetésnek hangzott. - Azt mondják, „keerek edi kevees pulykát!" Ees nem ídi hívják maguk a Próféta szolgáinak országát?!

Azzal újra ünnepélyesen felemelte a kaiját kelet és nyugat felé, így fohászkodott a földhöz és az éghez. A tengerzöld láthatárt néző, mosolygó ifjú hölgy halkán tapsolni kezdett szürke kesztyűs kezével, mintha ez lett volna a szónoklat lezárása. Ám az alacsony, fezes öregember korántsem kívánta befejezni itt a dolgot.

- Erre persze lehetne tiltakozni, ees azt felelni... - kezdte.

- Jaj, nem, nem - suttogta a hölgy, mint aki ábrándosan elkalandozott. - Nem tiltakozom. Egyáltalán nem!

- Erre persze lehetne tiltakozni, ees azt felelni - folytatta szellemi nevelője - , hogy akadnak olyan kocsmák, amik a maguk nemzeti babonaságai után kapták a nevüket. Sietnek majd felhívni a fidelmemet arra, hodi az Aran Kereszt eepp a Charing Cross keresztútjával áll szemben, ees hosszadalmasan madaráznak majd a King's Crossról, a Gerrard's Crossról meg a többi sok „cross"- ról, amik Londonban meg a körneekeen találhatók. De nem szabad elfelejtkezniük arról - azzal huncutul megcsóválta zöld esernyőjét a lány felé, mint aki arra készül, hogy megböködje vele - , nem szabad elfelejtkezniük arról, barátaim, milyen sok a „crescent" Londonban! Hát ott a Denmark Crescent, a Mornington Crescent, a St. Mark's Crescent, a St. George's Crescent, a Grosvernor Crescent, a Regent's Park Crescent! Sőt a Royal Crescent! Ne feledkezzünk el a Pelham Crescentről se! Ne is! Mindenütt, údi bizon, mindenütt ott látszik a Próféta hiteenek szent jelkeepe előtt lerótt tisztelet! Hasonlítsuk csak össze a feelholdaknak ezzel a hálózatával, ezzel a szinte csakis feelholdakból álló várossal a keresztek hitván sorát. Ezeknek kellene igazolniuk azt a röpke kis babonát, ami felee edi denge pillanatukban húztak.

Közeledett a teaidő, és a tömeg gyors ütemben ritkult. Az este felé haladva egyre tisztult a nyugati ég, míg végül a napfény mintha a sápadt tenger mögé ért volna, s most onnan ragyogna, akárha vékony zöld üvegfal mögött lenne. Épp az ég és a víz áttetsző volta érinthette meg ezt a lányt, akinek a tenger a romantikát és a tragédiát jelentette, s most valamiféle sugárzó reménytelenséget sejtethetett a számára. A milliónyi smaragdból álló hullám épp oly lassan húzódott vissza, ahogy a nap süllyedt lefelé - ám az emberi ostobaság áradata továbbra is szakadatlanul áramlott.

- Edetlen pillanatig se állítom - mondta az idős úr - , hodi nincsenek neheez keerdeesek a felveteesemben. Vadi hodi minden eset annira edeertelmű, mint az eddig elmondottak. Ó, nem. Peeldának okáéért nilvánvaló, hodi a Szaratzeenfő valójában annak a törteeneti igazságnak felel meg, miszerint: „a szaratzeen a fő". Edáltalán nem kívánom azt mondani, eepp ilyen edeertelmű, hodi a Zöld Sárkán eredetileg az edeteertő dragomán volt, bár a közeljövőben megjelenő könvemben szeretném kifejteni, hodi íd van. Most csak annit mondok, sokkal valószínűbb, hodi aki a sivatagban szeretnee felhívni magára edi utazó fidelmeet, az falánk szörneteg helyett inkább edi barátságos és können megdőzhető vezetőhöz, kalauzhoz kívánja hasonlítani magát. Előfordul, hodi igen neheez megállapítani a neev teenleges eredeteet. Mint peeldául annál a kocsmánál, amelyik a mi nadszerű muszlim hartzosunk, Ali bin Búzí emír emleekeet ápolja, akinek a neveet maguk különös módon Benbow admirálisra rövidítetteek le. Az igazság utáni kutatás neeha meeg en- neel is nehezebb feladat elee állít minket. Leetezik edi kocsma a közelben, melyet Reegi hajónak neveznek...

A leány tekintete továbbra is a láthatár peremén maradt, épp oly mereven és mozdulatlanul, amilyen maga a látvány volt - ám arca kipirult és egészen megváltozott. A föveny mostanra szinte teljesen elnéptelenedett: az ateista pont annyira volt csak ott, amennyire az istene; akik pedig abban reménykedtek, megtudják, mi is történik a papírdobozokkal, úgy vonultak el teázni, hogy ez nem derült ki számukra. Ám az ifjú hölgy még mindig a korlátnak támaszkodott. Arca egyszerre életre kelt, és most úgy tűnt, a teste nem tud mozdulni.

- El kell ismerni - bégetett tovább a zöld esernyős öregember - , hodi a Reegi hajó reegi szavaiban nincs semmilyen edeertelmű ázsiai szó ees neev. Ám aki az igazság után kutat, itt is rálelhet a teenekre. Kikeerdeztem a Reegi hajó tulajdonosát, aki a feljedzeeseim szerint bizonos Mr. Pumph!

A leány ajka megremegett.

- Szegény jó Hupák! - mondta. - Egészen elfelejtkeztem róla. Ő is aggódhat, majd annyira, amennyire én! Remélem, ez az alak nem mond túlzottan nagy ostobaságot ezzel kapcsolatban! Sajnálom, hogy ez az épület is szóba került!

- Mr. Humph pedig azt mondta nekem, a kocsmát edi igen kedves barátja, edi ír után kapta a neveet, aki kapitánként szolgált a brit királyi flottánál, azonban afeletti meergeeben, hodi mikeeppen bánnak Írországgal, lemondott a posztjáról. De hiába leepett ki a flottából, eepp eleget megőrzött a maguk nugati tengereeszeinek a babonaságaiból, hodi azt keeije, reegi hajója után nevezzeek el a kocsmát. Csakhodi a hajót Edesült Királyságnak nevezteek...

Női tanítványa - ha azt talán nem is lehetett mondani, hogy tűkön ült - kétségkívül igen türelmetlenül hajolt át a korláton az öregúr feje felett. Tisztán és jól érthetően kiáltott oda hozzá homoki magányában:

- Meg tudná mondani a kapitány nevét?

Az idős úr összerezzent, aztán megriasztott bagoly módjára pislogott és nézett körbe. Noha órákon át beszélt úgy, mint akinek ezrek figyelik minden szavát, most egyszerre kifejezetten szégyenlősnek látszott, hogy kiderült a számára, egyáltalán létezik bárki, aki hallgatja. Addigra úgy tűnt, szinte ők az egyedüli emberi lények a parton, sőt a sirályokat nem számítva az egyedüli élőlények is. A nap, ahogy végre elmerült, mintha vérnarancsként esett volna szét - a rubint fénypászmák végigömlöttek a kettéosztott, sima égen. A váratlan és kései fényesség nyomán minden szín eltűnt az öreg vörös sapkájából és zöld esernyőjéből, ám a tenger és a naplemente hátteréből élesen kitűnő sötét alakja épp olyan maradt, amilyen eddig volt, eltekintve attól, hogy még lelkesebb lett.

- A neev - mondta. - Akapitán neve. Azt... údi eertettem, Dalroy. Ám amire szeretneek rámutatni, amit szeretneek kifejteni, hodi aki az igazság után kutat, az rálelhet az összefüggeesekre. Mr. Pumph elmadarázta, hodi átrendezi a szórakozásnak ezt a helyeet, meeghozzá nem kis meerteekben a szóban forgó kapitán hamarosan bekövetkező eerkezeese okán, aki, údi tűnik, szolgálatot vállalt valamelyik nem túl nadi flottában ees hazafelee tart. Most pedig jól fideljenek, barátaim! - szólította fel a sirályokat. - Mert a logikai lántzolat itt is fennáll.

A sirályokhoz beszélt, mivel az ifjú hölgy - miután egy másodpercig csillogó szemmel nézte, és majd kidőlt a korláton - addigra már hátat fordított neki, és gyors iramban távolodva beleveszett az alkonyi homályba. Miután elhalkult sietős lépteinek zaja, nem hallatszott más, csupán a mostanra egészen távoli víz halk, ám átható dorombolása, néha egy tengeri madár rikoltása meg a szünet nélküli monológ.

- Jól jedezzeek meg - folytatta az öregúr, és olyan hevesen lóbálta zöld esernyőjét, hogy kis híján kinyílt, mint valami kibomlani készülő, zöld zászló, aztán mélyen a homokba döfte, a homokba, ahová harcos atyái oly gyakorta verték fel sátrukat. - Jól jedezzeek meg eme csodálatos teent! Hodi miután edi ideig megdöbbentett, sőt szeedenbe hozott, hodi megtorpanni voltam keentelen, hiszen semmifeele edeertelmű bizoníteekot nem lehetett látni a Reegi hajó neev keleti befolyását illetően, megkeerdeztem, melyik országból teer vissza a kapitán, mire Mr. Pumph ünnepeelyesen azt felelte: „Törökországból". Törökországból! Az igaz vallás legközelebbi országából. Tudom, az emberek azt mondják, nem a mi országunk. Udan mit számít, honnan jövünk, ha a Paradicsom üzeneteet hozzuk? Kemeen vágtában eerkezik velünk, ees nincs időnk mindenütt megállni. Ám ez az edetlen hitvallás, amelyik tisztelettel fordult ahhoz, amit maguk a nadi szavaikkal az ember eertelme szűziesseegeenek neveznek; amelyik edetlen embert sem helyezett magasabbra a prófeetánál, ees tiszteletben tartotta Isten ededüliseegeet.

Azzal újra széttárta kaiját, mint aki millióknak szónokol, ott, egyedül a sötét tengerparton.

 

II. FEJEZET AZ OLÍVASZIGET VÉGE

 

KAMÉLEON MÓDJÁRA váltakozó színű, nagy tengeri sárkány, amely körbefonja a világot, fakózölden mosta Pebbleswiket, azonban mélykék volt ott, ahol a Jón- szigetek közé hatolt. A megszámlálhatatlan szigetecske egyikét - alig több lapos, fehér kőnél az azúrszínű térségben - Olívák szigeteként ismerték. Nem azért, mert gazdagon nőtt volna rajta az efféle növényekből, hanem mert a talaj, esetleg az éghajlat különös fintora folytán két vagy három olajfa páratlanul magasra nőtt rajta. Az olajfák még a forró déli napsütésben sem szoktak nagyobbak lenni egy kisebb körtefánál - ám azt a hármat, mely itt, ezen a kopár helyen útjelzőként állt, csak alakja különböztette meg az észak közepes méretű fenyőitől. Közük volt még valami Pallasszal, az olajbogyó védnöknőjével kapcsolatos, ókori görög mondához is, elvégre Hellász első meseországában az egész tenger élt - az olajfák alatti márványemelvényről látni lehetett Ithaka szürke körvonalát.

A szigeten, a fák alatt asztalt helyeztek ki a szabadba, rajta papírok és tintatartók. Négyen ülték körül, ketten egyenruhában, ketten egyszerű, fekete öltözékben. Szárnysegédek, lovas futárok és hasonlók álltak egy csoportban a háttérben, mögöttük pedig két- három hadihajó sorakozott fel a tengeren. Merthogy épp csitították Európát.

Pont most ért véget ama sikertelen erőfeszítések egyikének hosszú kínszenvedése, amelyek Törökország erejének megtörését és a kicsiny keresztény törzsek megmentését célozták. Több másik ehhez hasonló találkozóra került sor az ügy kései szakaszában, ahogy a kisebb nemzetek felhagytak a küzdelemmel, esetleg a nagyobbak rászorították őket, hogy így tegyenek. Azonban az érdekelt felek száma mostanra erre a négyre csappant. Mert Európa hatalmai - egyetértvén abban, a békének török alapokon kell nyugodnia - megelégedtek azzal, hogy a tárgyalások végét Angliára és Németországra hagyják, hiszen bennük megbízhattak, hogy aztán be is tartatják a megállapodást. Ott volt még természetesen a szultán megbízottja és a szultán egyetlen olyan ellenfelének követe is, amelyikkel mind ez idáig nem sikerült egyezségre jutni.

Tudniillik akadt egyetlen parányi hatalom, amely hónapról hónapra folytatta a háborút, méghozzá olyan kitartóan és ideiglenes sikerek közepette, hogy az minden reggel újabb három hónapos csodaszámba ment. Egy alig ismert és alig elismert, magát Ithaka királyának nevező herceg a szigete nevéből eredő és némileg pimasz párhuzamhoz méltó tettekkel hívta fel magára a figyelmet a Földközi- tenger keleti medencéjének széltében- hosszában. A költők akarva- akaratlanul azt a kérdést fogalmazták, nem maga Odüsszeusz született- e újjá, míg a hazafias görögök - még ha ők maguk kénytelenek is voltak letenni a fegyvert - kíváncsian figyelték, kiderül- e, melyik görög fajtának, milyen görög névnek hoz dicsőséget az új uralkodóház. Éppen ezért a világ némi mosollyal vette tudomásul, hogy Odüsszeusz leszármazottja egy Patrick Dalroy nevű, szemtelen ír kalandor, aki régebben az angol flottánál szolgált, majd a Feniánus Szövetség iránti érzületei miatt vitába keveredett, és szögre akasztotta az uniformist. Azóta számos egyenruhában számos kalandban volt része, s cinizmusa és túlzott idealizmusa egészen egyedülálló keverékével minden alkalommal sikerült önmagát, esetleg valaki mást bajba kevernie. Csodaszámba menő kis királyságában természetesen ő maga volt a saját hadvezére, a saját admirálisa, a saját külügyminisztere és a saját nagykövete is, azonban mindig ügyelt arra, hogy béke és háború lényegi kérdéseiben kövesse népe kívánságait - az ő tanácsukra tette le végül a fegyvert. Kiváló szakképzettsége mellett mindenekelőtt roppant testi erejéről és termetéről volt híres. Manapság szokás a napilapokban azt írni, a puszta barbár izomerő mit sem ér a katonai műveletekben, csakhogy ez a nézet épp oly túlzó lehet, amilyen az ellentéte. Az afféle háborúkban, amilyenek ezek a közel- keletiek, ahol az egész népesség rendelkezik könnyűfegyverekkel, és gyakori a tettlegesség, sokszor valódi előnyt jelent olyan vezetőnek lenni, aki képes megvédeni magát; ráadásul még általánosságban sem érvényes a kijelentés, hogy az erőszaknak nincs haszna. Ezt Lord Ivywood, az angol küldött is beismerte, aki részletekbe menően taglalta Patrick királynak a török tábori ágyúk szórássorozatának fölényét, mire Ithaka ura - megjegyezvén, hogy felettébb meggyőzőnek találja a hallottakat - azt mondta, nem felejti el, majd a hóna alá csapta, és elrohant vele. A török harcosok legjobbika, a háborúban mutatott bátorságáért és a békeidőben mutatott kegyetlenségéért egyaránt híres, rettentő Omán pasa, akinek szemöldökén Patrick kardja ejtette seb díszelgett, amelyet háromórányi halálos küzdelem után szerzett - meg kell mondani, sem harag, sem szégyen nem járt együtt vele, merthogy a török mindenkor a lehető legjobbat mutatja magából az efféle játszadozásokban maga is elfogadta a kijelentést. Amiképpen Mr. Hart, a német küldött pénzügyér barátja sem vitatná ezt a jellegzetességet, akit Patrick Dalroy - miután megérdeklődte tőle, háza melyik homlokzati ablakán kívánja, hogy bedobják - oly előzékeny lelkiismeretességgel hajított be első emeleti hálószobája ablakán, hogy az ágyra érkezett, ahol épp megfelelő helyre került, hogy orvosi ellátásban részesülhessen. Azonban száz szónak is egy a vége: egyetlen izmos ír úriember nem képes egész Európával szembeszállni egy szigeten, így aztán kedélyes derűvel jött most, hogy választott országától diktált békefeltételeket hozzon. Még azt sem tehette meg, hogy kiüti az összes diplomatát - amihez mind az ereje, mind a hajlandósága megvolt - , mert elméjének igazságosabbik részével belátta, csupán parancsokat teljesítenek, épp úgy, ahogy ő is. Ezért aztán nehézkesen és álmosan üldögélt az asztalka mellett Ithaka flottájának zöld- fehér egyenruhájában (amelyet saját maga tervezett): valóságos bika volt, méretéhez képest rettentően fiatal, bikanyakkal és kék bikaszemmel, hozzá pedig olyan vörös haj állt el határozottan a fejbőrétől, hogy egészen úgy tűnt, mintha lángra kapott volna. Egyesek szerint valóban ez történt vele.

Maga a nagy Omán pasa volt a legdominánsabb a jelenlévők között: határozott vonalú arcán a háború aszkéta életének nyomai, haját és bajszát mintha villámcsapás érte volna, nem pedig a kortól őszült meg; fején vörös fez, a bajusz és a fejfedő között éktelenkedett a heg, melyet Ithaka királya került a tekintetével. Pillantása borzalmasan kifejezéstelen.

Lord Ivywood, az angol követ nagy valószínűséggel Anglia legjóképűbb férfijának számított, eltekintve attól, hogy mind haja, mind bőre felettébb fakó volt. A márványszerű, kék tenger hátterével majdhogynem beállhatott volna a régi szobrok közé, amelyek hibátlan vonalaik mellett csupán a szürke és a fehér árnyalataiban mutatkoznak. Pusztán a ráeső fényjátékának számított, hogy haja tompa ezüstnek vagy világosbarnának látszott- e, pompás maszkja pedig sem színében, sem kifejezésében nem változott. A régi országgyűlési szónokok közé tartozott, holott minden bizonnyal viszonylag fiatal ember: képes volt elérni, hogy bármit is mondott, a szavak szépsége uralkodjon el rajta, ám mialatt ajka életre kelt, arca teljességgel halott maradt. Régi vágású szokásai is voltak, mint aki egykori országgyűlésekből érkezett: példának okáért mindig felállt, akárha valamiféle tanácsban lenne, úgy beszélt a másik háromhoz, ott, egymagukban a szigeten.

Mindezzel emberibbnek tűnhetett szomszédjánál, aki egyetlen szót sem szólt, ám arca annál beszédesebb. Dr. Gluck volt az, a német követ, akinek semmi németest nem lehetett felfedezni az arcában: sem a német látvány, sem a német álom nem ült rajta. Oly élettel teli volt, akár egy erősen színezett fotográfia, és oly gyakran változott, akár a mozgóképek - ám bíbor ajka meg se rezdült. Mandulavágású szeme mintha opáltűzzel szikrázott volna, kicsiny, kunkorodó, fekete bajsza időnként valósággal önmagát pödörte meg újra, akár egy eleven, fekete kígyó, de hang, az nem jött ki belőle. Egy papírlapot helyezett Lord Ivywood elé. Az angol szemüveget vett elő, hogy elolvassa, és ezzel rögtön tíz évvel idősebbnek látszott.

Csupán a napirend állt rajta, arról a néhány hátralévő dologról, amit ezen az utolsó gyűlésen kellene megtárgyalniuk. Az első pont a következő volt:

„Az ithakai követ kéri, hogy a Pülosz elfoglalását követően hárembe hurcolt lányok kerüljenek vissza a családjukhoz. Ezt nem lehetséges teljesíteni.”

Lord Ivywood felállt. Hangja puszta szépségétől összerezzentek mindazok, akiknek eddig még nem volt alkalmuk hallani.

- Nagyméltóságú követ urak - mondta egy államférfi, akinek a politikáját semmiképpen sem tartom követendőnek, ám akinek történeti jelentőségére reményem sincs törekedni, már megismertethette önöket a tisztességes béke fogalmával. Ám amikor olyan történeti fontosságú harcosok közötti békét ünnepelünk, amilyen Omán pasa és őfelsége, Ithaka királya, akkor azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez dicsőséges béke.

Fél másodpercre elhallgatott - ám még a tenger és a kő csendje is mintha sokaság tapsorkánjától csengett volna, oly tökéletesen formálta meg a szavakat.

- Úgy vélem, függetlenül attól, hány meg hány méltányos ellenvetést hoztunk fel a tárgyalás hosszú és zaklatott hónapjai alatt, csupán egyetlen gondolat maradt még kimondatlanul közöttünk... egyetlenegy gondolat. A béke talán épp oly teljes lehet, amilyen a háború... a béke talán épp oly félelmet nem ismerő lehet, amilyen a háború.

Ismét csendben maradt egy pillanatra, és képzeletében tapsot hallott, amely nem az emberek kezéből, hanem a fejéből támadt.

- Ha szeretnénk felhagyni a harccal - folytatta - , minden bizonnyal felhagyhatunk a kicsinyes alkudozással is. A korlátozásokról, vagy ha úgy jobban tetszik, az amnesztiáról szóló rendelkezés nyilvánvalóan méltányos olyankor, amikor ilyen fenséges béke zár le egy ilyen fenséges küzdelmet. S ha akadhat bármi, amiben egy öreg diplomata tanáccsal szolgálhat önöknek, a leghatározottabban kijelenthetem, hogy ez a következő: nem szabad ismételten megbolygatni az ezekben a zavaros időkben kialakult baráti és családi kötelékeket. Elismerem, kellően régimódi vagyok ahhoz, hogy úgy véljem, a család belső életével kapcsolatos bármiféle precedens nem kis kockázatot hordoz magában. S nem leszek annyira korlátolt sem, hogy ne terjesszem ki az iszlám régtől fogva meglévő szokásaira is azt, amit kiterjesztenék a kereszténység régi szokásaira. Olyan értelmű javaslatot tártak elénk, miszerint ismételten vádaskodásba kellene kezdenünk azzal kapcsolatban, egyes hölgyek vajon saját akaratukból vagy akaratuk ellenére hagyták el otthonukat. Elképzelni sem tudok olyan vitát, amihez hozzáfogni ennél kockázatosabb, lezárni pedig ennél lehetetlenebb feladat lenne. Bátorkodom feltételezni, hogy mindnyájunk gondolatát fogalmazom meg, amikor azt mondom, bármiféle sérelmeket is szenvedett el a két oldal, a nagyszerű Oszmán Birodalom otthonai, házasságai és családjai maradjanak meg úgy, amilyenek a mai napon.

Nem mozdult más, csak Patrick Dalroy, aki egy pillanatra kardja markolatára helyezte kezét, és lángoló tekintettel nézett végig a többieken; aztán keze elernyedt, majd váratlanul hangosan felkacagott.

Lord Ivywood észre se vette mindezt - ismét felvette a napirendet tartalmazó lapot, és orrára biggyesztette a szemüveget, amitől idősebbnek tűnt valódi koránál. Elolvasta a második pontot... mondani sem kell, nem hangosan. A korántsem német vonásokkal rendelkező német követ az alábbiakat írta neki:

„Coote és Bernsteins is ragaszkodik hozzá, hogy a márványhoz kínaiak kellenek. A görögökben jelen pillanatban lehetetlen megbízni.”

- De miközben - folytatta a lord - azután sóvárgunk, hogy az olyan alapvető intézmények, amilyen a muszlim család, megmaradjanak olyannak, amilyenek most, nem fogadjuk el a társadalmi stagnálást. Ahogy egyetlen pillanatig sem mondjuk, hogy az iszlám nemes hagyománya egymagában képes ellátni a Közel- Kelet minden szükségletét. Hanem a legnagyobb komolysággal kérdezem őméltóságait, miért kellene oly hiúknak lennünk, hogy feltételezzük, a Közel- Kelet gyógyírja szükségképpen és kizárólag a Közel- Nyugatról származhat? Ha friss ötletekre, friss vérre van szükség, nem lenne sokkal természetesebb azokhoz a leginkább élő, leginkább dolgos kultúrákhoz fordulni, amelyek a Kelet roppant tartalékát biztosítják? Ha barátom, Omán pasa megengedi nekem ezt a kritikát, Ázsiát Európában eddig fegyverben láthattuk. Nem láthatnánk esetleg Ázsiát Európában úgy, hogy közben mégis békében legyen? Eme okok vezetnek engem arra, hogy a gyarmatosítás tervével álljak elő.

Patrick Dalroy felpattant: a feje fölötti olajfaágba kapaszkodva húzta fel magát. Egyik kezét a törzsre téve megtámaszkodott, és szótlanul meredt a többiekre. A puszta testi erő roppant tehetetlensége érte utol. Behajíthatná az itt ülőket a tengerbe, de ugyan mit érne el vele? Újabb olyanokat neveznének ki diplomáciai szolgálatra, akik a rossz oldalon állnak, míg az egyetlent, aki a jó oldalon áll, minden tekintélyétől megfosztanák. Haragjában megrázta a fölötte növő ágat. Azonban egyetlen pillanatig sem zavarta ezzel Lord Ivywoodot, aki addigra épp elolvasta napirendje harmadik pontját („Omán pasa ragaszkodik a szőlőtőkék megsemmisítéséhez"), s olyan szónoklatba fogott, amely aztán komoly hírnévre tett szert, és számos retorikai tankönyvben valamint bevezetőben megtalálható. Már a közepén járt, mire Dalroy haragja és döbbenete alábbhagyott annyira, hogy követhesse az elhangzottakat.

- ...valóban nem tartozunk semmivel - mondta a diplomata - a teljes elutasításról árulkodó gesztusnak, amellyel oly sok évszázaddal ezelőtt a nagy arab misztikus elvonta ajkától a boroskupát? Valóban nem tartozunk semmivel egy vitéz nép régóta tartó virrasztásának, a hosszú böjtnek, amellyel tanúbizonyságot tesznek a bor mérgező szépsége mellett? Oly korban élünk, amikor az ember mindjobban belátja, az egyes hitvallások kincsekkel szolgálhatnak egymásnak, s hogy minden vallás titkot őriz szomszédja számára; hogy hit hitnek mond beszédet, egyház egyháznak ad ismeretet. Ha valóban úgy van, és itt ismételten Omán pasa megértését kérem, amikor azt mondom, hiszem, hogy úgy van, miszerint mi, nyugatiak, a béke és a társadalmi rend kérdésében némi világosságot hoztunk az iszlámnak, nem mondhatjuk- e, hogy cserébe az iszlám ezernyi otthonba hoz számunkra békét, és arra biztat minket, vágjuk ki azt az átkot, amely eddig is oly sokszor gáncsolta és kergette őrületbe a nyugati kereszténység erényeit? Saját országomban is úgy van, hogy az egykor a legnemesebb családok éjszakáit borzalmassá változtató orgiák többé már nem léteznek. A törvényhozás mind erőteljesebben lép fel, hogy megszabadítsa a lakosságot a mindent elpusztító bódítószer bilincseiből. Mekka prófétája bizonyosan learatja vetését: minden bajnoka legkiválóbbikának átengedni a vitatott szőlőkerteket a mai nap összes tette közül a legillőbb eme naphoz, amely megmentheti a Keletet a háború és a Nyugatot a bor átkától. Teljes mértékben megérthetjük a derék herceget, aki végre találkozik itt velünk, hogy még kardjánál is pompásabb olajfaágat nyújtson át, ha ezt a tettet némi érzelgős sajnálkozással figyeli, mindazonáltal aligha férhet kétség hozzá, hogy végül ő maga is örömét leli majd benne. Én pedig szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy nemcsak a bor az, ami a Dél dicsőségének jelképe. Ott van egy másik szent növény is, amelyet nem szennyez erőszak emléke, nem szárad rajta Pentheusz vagy Orpheusz és a törött lant vére. Kis idő múlva amúgy is továbbállunk erről a helyről, ahogy minden és mindenki elmúlik.

 

Hajóink párába vesznek,

Tüzünk dűnén, fokon hamvad,

Már a régi, pazar díszek

Mint Ninive, Türosz - holtak.

 

Ám amíg süt a nap, és táplál a föld, az utánunk következő, boldogabb nemzedékek néznek majd végig ezen a magányos szigetecskén, amely elmondja nekik a saját történetét: merthogy látni fogják ama szerény hely fölébe örökké tartó áldásra emelkedő három szent olajfát, ahonnan béke származott a világra.

A másik két férfi Patrick Dalroyt figyelte. Az ír marka megfeszült a fán, és az erőfeszítés nagy hullámban szaladt végig széles mellkasán. A fa tövénél aprócska kő rándult ki a földből, mintha ugrándozó szöcske lenne, majd az olajfa megcsavarodott gyökerei emelkedtek elő igen lassan a talajból, álmából ébredő sárkány végtagjainak módjára.

- Átnyújtok egy olajfaágat - mondta Ithaka királya, miközben támolyogva előredöntötte a kirántott fát, hogy a növénynél sokkalta terebélyesebb árnyéka a tanácsra vetült. - A kardomnál jóval pompásabb olajfaágat - fújtatta. - És jóval nehezebbet is.

Majd nekiveselkedett ismét, és belehajította az alattuk hullámzó tengerbe. A német, aki nem volt német, aggódva emelte fel a karját, amikor ráesett az árnyéka. Most azonban felállt, és elhátrált az asztaltól, mivel látta, hogy a megvadult ír a második fát szakítja ki éppen a földből. Ez jóval könnyebben engedett, s mielőtt még az első után hajította, egy pillanatig csak állt vele egy helyben, mint aki egy toronnyal készül zsonglőrködni.

Lord Ivywood sokkal állhatatosabbnak bizonyult, de felpattant heves tiltakozásában. Csakis a török pasa ült továbbra is a helyén, mozdulatlanul, kiüresedett tekintettel. Dalroy kitépte az utolsó fát is, és eldobta. Kopárrá változtatta a szigetet.

- Tessék! - mondta, amikor a harmadik és egyben utolsó fa a tengerbe csobbant. - Most pedig megyek. Olyasmit láttam ma, ami még a halálnál is rosszabb: ezt úgy nevezik, hogy béke.

Omán pasa felállt, és kezet nyújtott.

- Igaza van - mondta franciául. - Remélem, találkozunk még az egyetlen jónak számító életben. Most hová megy innen?

- Elmegyek a Vén hajóba - közölte ábrándosan Dalroy.

- Azt akarja mondani, hogy visszatér az angol király hadihajóira? - érdeklődött a török.

- Nem. Visszatérek arra a Vén hajóra, ami Pebbleswick almafáin túl található, azon a vidéken, ahol az Ule kanyarog a fák között. Attól tartok, ott nem lesz alkalmunk találkozni.

Másodpercnyi tétovázást követően megrázta a nagy zsarnok vörös kezét, és anélkül lépdelt el csónakjáig, hogy egyetlen szempillantást is , vesztegetett volna a diplomatákra.

III. FEJEZET: A VÉN HAJÓ CÉGÉRE

 

Z EMBERNEM TAGJAI között kevés akad, akit balszerencséjére Pumpnak neveznek, s közülük még kevesebben tébolyodnak meg annyira, hogy ráadásul Humphreynak kereszteljék gyermeküket. Ám a Vén hajó kocsmárosának szülei ilyen szélsőségre vetemedtek, és ennek megfelelően fiukat legjobb barátai végül Hupáknak, egy zöld esemyős, öreg török pedig Pumphnak szólította. Mindezt, pontosabban azt, amiről tudott, fanyar mosollyal fogadta, minthogy sztoikus vérmérséklettel áldották meg.

Mr. Humphrey Pump a kocsmája előtt álldogált: az épületet kevés választotta el a tengerparttól, csupán egysornyi satnya, torz és a tengeri levegőtől sókérges almafa takarta el abból az irányból, ám előtte magas falú, zölddel teli medence, mellette pedig hirtelen mélyült a talaj, így aztán igen meredek út veszett bele a magasabb fák rejtekébe. Mr. Pump közvetlenül a kocsmája cégére alatt állt: a gyepbe szúrták, úgy magaslott ott a fehérre mázolt farúd; rajta ugyancsak fehér, négyszögletes deszkalap, de ennél jobban kidíszítették, mivel leginkább gyerekrajzra emlékeztető, meglehetősen nevetséges, kék hajó is látszott rajta, amire azért a kocsmatulajdonos hazafiassága felrakatott egy aránytalanul nagy Szent György- keresztet.

Mr. Humphrey Pump középtermetű, erősen vállas férfi volt, valamiféle vadászruhát viselt lábszárvédővel. Ami azt illeti, épp azzal foglalatoskodott, hogy egy duplacsövű puskát takarított: ő maga találta fel, de legalábbis ő fejlesztette tovább ezt a rövid, ám nagy erejű fegyvert, s bár a tudomány legújabb eredményeinek számító lőfegyverekhez képest kissé bizarrnak hatott, sem nehézkesnek, sem pedig feltétlenül idejétmúltnak nem lehetett mondani. Pump azok közé az ezermesterek közé tartozott, akiknek valósággal száz kezük nőtt, akárcsak Briareusznak: szinte mindent, amire szüksége volt, ő maga készített el, s ami csak a házában található, mind különbözött valamiben a mások házaiban fellelhető hasonló tárgyaktól. Madarak és halak, az erdőségben létező összes levél és bogyó tekintetében oly furfangos volt, akár maga Pán vagy egy vadorzó. Elméje öntudatlanul emlékek és hagyományok dús televénye, ráadásul már- már zárkózottságnak számító, különös pletykálkodási szokással bírt, mivel mindig is adottnak vette, hogy mindenki épp ugyanolyan jól ismeri lakóhelye környékét és az ottani történeteket, amennyire ő, éppen ezért úgy beszélt egészen rejtélyes és elképesztő dolgokról, hogy arca - amelyet mintha göcsörtös fából faragtak volna - egyetlen izma sem rándult közben. Sötétbarna haja csenevész pofaszakállban végződött, amitől kissé lószerűnek tűnt, ám azon a régimódi, vadászokra jellemző módon. Mosolya valamicskét savanyú és kényszeredett, ám barna szeme kedvesen és lágyan csillogott. Igazán angol jelenség.

Mozdulatai habár fürgék, alapvetően kimértek voltak, de ez alkalommal kissé mintha kapkodott volna, ahogy letette a puskát a kocsma előtti asztalra, és kezét leporolva szokatlan izgatottsággal és tisztelettudóan igyekezett előre. A zöldellő, korcs almafákon túl sárgarézszínű öltözéket és nagy, árnyékot adó kalapot viselő leány magas, karcsú alakja tűnt fel a tenger előtt. Komor és csodaszép, bár kissé napbarnított arc pillantott ki a karima alól. Kezet rázott Mr. Pumppal, majd a férfi nagy ünnepélyességgel hellyel kínálta, és Lady Joannak szólította.

- Gondoltam, megnézem a régi jó helyet - szólalt meg a hölgy. - Gyermekkorunkban remekül éreztük itt magunkat. Feltételezem, mostanság ritkán vetődik erre bárki is a régi barátok közül.

- Nagyon ritkán - felelte Pump, ahogy töprengve simogatta pofaszakállát. - Lord Ivywood egészen olyan lett, mint egy metodista lelkész, amióta elfoglalta a helyet. Jobbra- balra zárja be a sörözőket. Mr. Charlest pedig Ausztráliába küldték, amiért elhasalt a temetésen. Igazán merev hozzáállás, mondhatom, csakhogy az idős hölgy tényleg rettenetes tudott lenni.

- Hallott bármit is arról az írről, Dalroy kapitányról? - kérdezte mintegy mellékesen Lady Joan Brett.

- Persze, gyakrabban is, mint a többiekről - válaszolta a kocsmáros.

- Úgy tűnik, ebben a görög ügyben csodát művelt. Á! Szomorú veszteség a flottának!

- Megsértették a szülőhazáját - közölte kissé kipirulva az ifjú hölgy.

- Elvégre Írországból származik. Teljesen jogos volt tőle, hogy sérelmezte, amiért olyan módon beszéltek róla.

- Na meg amikor kiderült, hogy zöldre festette - folytatta Mr. Pump.

- Hogyhogy lefestette? - értetlenkedett Lady Joan.

- Dawson kapitányt. Zöldre - magyarázta fahangon a kocsmáros.

- Dawson kapitány közölte, hogy a zöld az ír árulók színe, ezért Dalroy zöldre festette. Minden bizonnyal komoly kísértésbe eshetett, hiszen ott volt ez a kerítés, amelyet épp ugyanakkor kellett lefesteni, meg a vödör, tele a festékkel; na persze, eléggé hátrányosan érintette a szakmai előrejutását.

- Micsoda hihetetlen történet! - kiáltott fel Lady Joan, és egészen örömtelen nevetést hallatott. - Ennek is be kell kerülnie a maga környékbeli mondáiba. Ezt a változatot még soha nem hallottam. Hiszen ez még akár a Zöld ember nevének eredete is lehet a város túlsó oldalán.

- Jaj, nem - közölte minden további nélkül Pump. - Az már Waterloo előtt is létezett. Szegény Noyle- é volt, amíg be nem dugták a dutyiba. Emlékszik a vén Noyle- ra, Lady Joan? Úgy hallottam, még mindig életben van, és továbbra is szerelmes leveleket ír Viktória királynőnek. Persze most már nem kerülnek postára.

- Nem hallott valamit a közelmúltban az ír barátjáról? - kérdezte a lány, aki közben le sem vette pillantását a láthatárról.

- De, múlt héten kaptam tőle levelet - felelte a kocsmáros. - Nem lehetetlen, hogy visszatér Angliába. Az egyik görög helyet képviselte, és a tárgyalások láthatóan véget értek. Különös módon maga őlordsága volt az angol követ, aki elnökölt rajtuk.

- Mármint Lord Ivywood - jegyezte meg hűvösen Lady Joan. - Igen, nyilvánvalóan nagy karrier áll előtte.

- Jó lett volna, ha nem vágja belénk ennyire a kését - kuncogott Pump. - Szerintem egyetlen kocsma se marad Angliában. Na persze, az Ivywoodok mindig is igen szeszélyesek voltak. Úgy a becsületes, ha emlékezünk a nagyapjára.

- Azt hiszem, igencsak lovagiatlan a maga részéről, hogy arra kér egy hölgyet, emlékezzen Lord Ivywood nagyapjára - közölte szomorú mosollyal a leány.

- Maga is tudja, hogy gondoltam, Lady Joan - mondta kedélyesen a kocsmáros. - Én magam soha nem csámcsogtam a dolgon: mindenkinek megvannak a maga hóbortjai. Személy szerint nem örülnék neki, ha az én disznómmal történne, de nem látom okát, miért ne ültethetné valaki a saját templomi padjába a disznaját, ha neki úgy tetszik. Nem akármiféle pad volt az. Hanem a családi hely.

Lady Joan újra felnevetett.

- Micsoda szörnyűséges dolgokról hallott maga! Hát, mennem kell, Hupák úr... Akarom mondani, Mr. Pump... Valamikor Hupáknak szólítottam... Jaj, Hupák, mit gondolsz, leszünk még boldogok?

- Azt hiszem, ez a gondviselésen múlik - pillantott a tengerre a férfi.

- Jaj, ne beszélj nekem a gondviselésről! - kiáltotta a lány. - Annyit ér csak, mint a Masterman Ready.

Eme összefüggéstelen szavak kíséretében ismét elindult az almafák melletti úton, és a tengerpart mentén visszasétált Pebbleswickbe.

A Vén hajó valamivel az öreg halászfalun túl feküdt, amelyet pedig beépítetlen fél mérföld választott el Pebbleswick- on- Sea új fürdőhelyétől. Azonban a sötét hajú hölgy kitartóan haladt előre a tengerparton az ilyen helyek elmebajos derűlátását jellemzően elhúzódó, keletről nyugatra tartó promenádon, és a zsúfoltabb részhez érve egyre alaposabban vette szemügyre a fövenyen álldogáló csoportokat. A többség szinte semmit sem változott ahhoz képest, amilyennek több mint egy hónappal korábban látta őket. Az igazságot keresők (a fezes férfi szavaival élve), akik nap mint nap összegyűltek, hogy megtudják, mit is művel a férfi a papírdobozokkal, továbbra sem lettek okosabbak, igaz, nem is fáradtak még bele intellektuális zarándoklatukba. Szakadatlanul záporoztak a pennyk a mennydörgő ateistának a szüntelen szidalmazás elismeréseképpen - a helyzet rejtélyességét csak növelte, hogy a tömeg nyilvánvalóan közönyös volt a mondanivalóját illetően, míg az ateista vitathatatlanul komolyan gondolta. A hosszú nyakú férfi, aki kis falapáttal vezényelte az egyházi himnuszokat, eltűnt, mivel az efféle gyermekmisék általában változó helyszínű ünnepek. Azonban az, aki nem tett semmi mást, csak répák voltak a kalapja körül, még mindig megvolt: úgy látszott, annál is több a pénze, mint az előző alkalommal. Viszont Lady Joan nyomát se lelte a kis, fezes öregembernek. Csak feltételezni tudta, hogy teljes kudarcot vallott, s mivel keserű hangulatban volt éppen, azt mondta magának: az öreg pontosan azért tűnt el, mert a sületlenségében épp az a leheletnyi magasztosság és esztelen éleslátás volt benne, amire ezek közül a sültbolondok közül egyik se képes. Nem vallotta be magának, hogy a fezes és a kocsmáros éppen azért számított érdekesnek, amiről beszéltek.

Mialatt fáradtan sétált végig a promenádon, felfigyelt egy feketébe öltözött lányra: biztos volt benne, hogy vékony szálú, szőke haját és félénk, de értelmes pillantását már látta valahol. Összeszedte a középosztálybeliek nevének felidézéséről szóló minden arisztokrata- képzettségét, és eszébe jutott, hogy egy bizonyos Miss Browninggal áll szemben, aki egy- két évvel korábban gépírónőként dolgozott nála. Azonnal oda is lépett, hogy köszöntse, részben a lényét alkotó jó természetétől, részben a megkönnyebbüléstől vezérelve, mivel így nem kellett többé a saját bánatos gondolataival foglalkoznia. Olyan őszintén és barátságosan szólította meg, hogy a feketébe öltözött hölgy vette magának a szociális bátorságot, és így szólt:

- Már annyiszor szerettem volna bemutatni önt a nővéremnek, aki sokkalta okosabb nálam, noha egyszerű háziasszony maradt. Azt hiszem, ez igencsak régimódi megoldás. Rengeteg értelmiségit ismer. Most is az egyikükkel beszélget: ezzel a hold prófétájával, aki általános beszédtéma errefelé. Kérem, engedje meg, hogy bemutassam!

Lady Joan Brett számos prófétával találkozott már, a holdéval épp úgy, mint sok más dologéval is. Azonban önkéntelen udvariassága, amely jóvátette társadalmi rétegének számos hibáját és bűnét, arra késztette, hogy kövesse Miss Browningot a promenád egyik padjához. Meleg kedvességgel köszöntötte a nővérét, és ezt mindenképpen a javára kell írnunk, mivel igen nehezére esett egyáltalán ránézni Miss Browning testvérére. Mert mellette - továbbra is vörös fezben, azonban szemkápráztatóan új, fekete császárkabátban, mintha minden ízében maga a jólét lenne - ott ült az idős úr, aki egykor a homokon prédikált Anglia kocsmáiról.

- Előadást tartott az Erkölcsös Társaságunkban az „alkohol" szóról - suttogta Miss Browning. - Csak az „alkohol" szóról. Teljesen lenyűgöző volt. Csupa Arábia meg algebra, tudja, és hogy minden keletről származik. Magát is bizonyára érdekelte volna.

- Érdekel is - mondta Lady Joan.

- Keeredezze csak meg magától - magyarázta éppen a fezes öregúr Miss Browning testvérének ugyan mifeele eertelme van a kocsmáik neveenek, ha nem az iszlám megállíthatatlan befolyásáról emleekeznek meg! Van Londonban edi igen neepszerű kocsma, mondhatni, a központban, amelyet údi neveznek, Patkó. Barátaim, udan mieert akarna bárki is megemleekezni edi patkóról? Csupán edi olyan állat kiegeeszítője, amelyik sokkal eerdekesebb, mint a tárdi. Korábban már bebizonítottam maguknak, hodi a teeni, miszerint leetezik a városukban edi olyan ivóhely, amit Bikának neveznek...

- Szeretném megkérdezni... - kezdte Lady Joan.

- Edi olyan ivóhely, amit Bikának neveznek - folytatta a fezes úr, észre sem véve, hogy megpróbálták félbeszakítani - , ees felhívtam a fi- delmet arra, hodi a bika nugtalanító, míg a bülbül megnugtató gondolatokat ideez. De barátaim, meeg maguk se nevezneenek el edi helyet a bika orrában lógó karika ees nem maga a bika után. Mieert nevezne el akkor bárki is edi helyet a tzipő, edi edszerű tzipő után, ami edi ló lábán található, mikor ott van maga a nemes állat is? Nilvánvalóan edeertelmű, nilvánvalóan világos, hodi a „patkó" rejteelyes kifejezees, titokzatos kifejezees, olyan kifejezees, mely abból az időből származik, amikor eme angol videek muszlim hiteet elnomta a galileaiak tovatűnő babonasága. Ama görbe forma, ez a kettős ívelt alak, amit maguk „patkódnak neveznek, nem nilvánvaló, hodi a feelhold az?! - Azzal szélesre tárta kaiját, épp úgy, ahogy egykor a fövenyen tette. - Az edetlen isten prófeetájának feelholdja?

- Szeretném megkérdezni - kezdte újra Lady Joan hogyan magyarázná meg a Zöld embernek hívott kocsma nevét, ami ott van, a mögött a házsor mögött.

- Pontosan! Pontosan! - kiáltotta a hold prófétája már- már eszelős lelkesedéssel. - Aki az igazság után kutat, az keresve sem találhatna enneel tökeeletesebb peeldát az elmondott elvekre. Barátaim, udan hodi is leetezhetne zöld ember? Mindenki jól ismeri a zöld füvet, a zöld leveleket, a zöld sajtot, a zöld zseleet. Keerdem een, bármilyen nadi is leden a baráti ees ismerősi köre, találkozott bárki is maguk közül zöld emberrel? Edeertelmű, edeertelmű, barátaim, hodi ez a neewáltozat hibádzik, ez le van rövidítve. Mi is lehetne világosabb annál, hodi az eredeti változat, az eertelemmel elfogadható változat, a maradeektalanul törteeneti változat az volt, hodi a zöld turbános ember, utaláskeeppen a prófeeta leszármazottéinak közismert viseleteere? A „turbános" eepp az a fajta szó, az a fajta idegen ees ismeretlen szó, amelyet aztán könnedeen elnelnek a beszeelők, hodi aztán veegül eltűnjön.

- Van errefelé egy monda - folytatta kitartóan Lady Joan - , hogy meghallván, amint sértegetik szent szigetének színét, egy nagy hős öntötte le zöld festékkel ellenségét méltó válasz gyanánt.

- Az csak monda! Mese! - kiáltotta a fezes úr, kezét ismételten széttárva. - Nem nilvánvaló- e, hodi effeele dolog soha nem törteenhetett meg a valóságban?

- De még mennyire, hogy megtörtént - közölte halkan az ifjú hölgy. - Az ember nem sok vigaszra lelhet ebben a világban, bár szerencsére akad néhány ilyen dolog. De még mennyire, hogy megtörtént.

Azzal kellemes modorban elköszönt a csoporttól, és folytatta egykedvűnek mondható sétáját a promenádon.

 

IV. FEJEZET A KOCSMA ÚTRA KEL

 

R. HUMPHREY PUMP ismét csak álldogált kocsmája előtt. A megtisztított, töltött puska ott hevert az asztalon, a hajó fehér cégére továbbra is lengedezett a feje fölött az enyhe tengeri szellőben - azonban cserzett bőrt idéző vonásait most új probléma gyűrte csomókba. Két levél volt a kezében, igen eltérő karakterű levelek, amelyek mindazonáltal ugyanahhoz a nehéz ügyhöz kötődtek. Az első a következőképpen szólt:

 

Kedves Hupák!

 

Annyira felzaklattak a történtek, hogy képtelen vagyok másként szólítani, mint a régi neveden. Beláthatod, össze kell tartanom az enyéimmel: Lord lvywood szegről- végről a rokonom, s többek között ez okból mondom, drága jó édesanyám egyszerűen meghalna, ha megsérteném őlordságát. Tudod jól, gyenge a szíve - persze, te tudsz a környékről mindent, amit csak tudni érdemes. Egyszóval csupán azért írok, hogy figyelmeztesselek, forralnak valamit kedves, öreg kocsmád ellen. Nem tudom, mivé lett ez az ország. Alig egy- két hónappal ezelőtt láttam egy kopott vénembert a parton zöld parapléval, amint olyan badarságokat beszél, amilyeneket még életemben nem hallottam. Három héttel ezelőtt azt hallottam, hogy az Erkölcsös Társaságban ad elő - bármi is legyen az - , és ezért szép summa üti a markát. Most pedig, amikor utoljára találkoztam Ivywooddal (el kell mennem felkeresni néha, mert Anya örül neki), ott volt ez a két lábon járó holdkóros, frakkban, és olyanok beszélgettek vele, akik értelmesek. Mármint olyanok, akiknek több esze van ennél.

Lord Ivywood a legteljesebb mértékig a hatása alá került, és úgy véli, a föld még nem hordott nála nagyobb prófétát a hátán. Márpedig Lord Ivywood nem bolond - az ember akarva- akaratlanul is ámulattal figyeli. Azért írok meg mindent, Hupák, mert szerintem ez az utolsó őszinte levél, amit valaha írok még ezen a világon. Továbbá figyelmeztetlek, hogy Lord Ivywood komolyan gondolja ezt az egészet, ami egyszerűen rettenetes. A legnagyobb angol államférfi lesz belőle, és valóban az a szándéka, hogy romba döntse... a vén hajókat. Ha bármikor látsz majd engem is részt venni efféle munkálkodásban, remélem, megbocsátasz érte.

Valakit, akiről szót ejtettünk, és akit többé soha nem láthatok, a barátságodra bízok. Ennél csak egy jobb megoldásom lehetne, és nem vagyok benne biztos, hogy nem jár- e szerencsésebben így, mint az elsővel Isten veled!

 

J.B.

 

Ez a levél láthatóan inkább felzaklatta, mintsem zavarba hozta volna Mr. Pumpot. A második inkább zavarba hozta, mint felzaklatta. A következő állt benne:

 

Uram!

 

A Szeszes Italokat Ellenőrző Birodalmi Bizottság választmánya tájékoztatja, hogy figyelmen kívül hagyta a nyilvános szórakozóhelyek szabályozási törvényének 5A pontja alatti közleményét, továbbá hogy jelenleg a fent említett nyilvános szórakozóhelyek szabályozási törvényének módosítása 47C pontja alá esik. Az eljárást megalapozó vádak a következők:

(1)      A törvény 27f alpontjának megsértése, melynek rendelkezése szerint 400 font éves adózás alatt maradó intézmények előtt semmiféle képi jel nem állhat.

(2)      A törvény 113d alpontjának megsértése, mélynek rendelkezése szerint semmiféle alkoholos tartalmú ital nem árusítható fogadókban, szállodákban, kocsmákban vagy nyilvános helyeken, kivéve az Állami Orvosi Tanács által kibocsátott engedéllyel rendelkező orvos igazolása ellenében, illetve a Claridge's szálló és a Criterion bár esetében, ahol már bizonyítást nyert a sürgősség.

Mivel a témával kapcsolatos korábbi közlemények tudomásul vételét nem jelezte, a fenti levél figyelmeztetésül szolgál, miszerint haladéktalanul jogi lépések indulnak ön ellen.

Őszinte tisztelettel:

IVYWOOD, elnök

J. LEVESON, titkár

 

Mr. Humphrey Pump leült a kocsmája előtti asztalhoz, és olyat füttyentett, hogy pofaszakállával egy pillanatra szó szerint olyannak látszott, mint egy kocsis. Majd lassanként visszatért arcára mindaz a szellem és leleményesség, ami mindig is a sajátja volt, és meleg tekintetű, barna szemének pillantása végigvándorolt a hűs, szürke tengeren. Nem sok látnivaló akadt rajta. Humphrey Pump beleölhetné magát a vízbe, ami még mindig jobb lenne számára, mint hogy végleg elválasszák a Vén hajótól. Anglia tenger alá kerülhet, ami még mindig jobb lenne neki, mint hogy soha ne legyenek benne olyan helyek, amilyen a Vén hajó. Ám ezek egyfelől nem jelentettek valódi gyógyírt, másfelől józan ésszel belátható volt, hogy nehezen elérhetők. Pump csak annyit érzett, hogy a tenger egyszerűen megtörte és megnyomorította, épp úgy, ahogy megtörte és megnyomorította az almafáit is. Mindent összevetve a tenger felettébb barátságtalan egy hely. Csupán egyetlen alak közeledett a fövenyen. Amikor azonban ez az alak mind közelebb és közelebb ért, és egyre inkább emberi méretűvé nőtt, a kocsmáros egy kiáltás kíséretében talpa ugrott. A reggeli lapos fény rávetült a másik hajára, és az egyértelműen vörös volt.

Ithaka egykori királya lassan és komótosan sétált föl a Vén hajóhoz vezető lankás parton. Egy csatahajó csónakján ért partot - a hajót még ki lehetett venni a láthatárnál - , és továbbra is azt a meghökkentő, tengerzöld és ezüst egyenruhát viselte, amelyet ő maga talált ki egy igazán soha nem létezett és többé már egyáltalán nem létező flotta számára. Derekán egyenes flottatiszti kard, hiszen fegyverletétele feltételei között soha nem szerepelt, hogy ténylegesen tegye le a fegyvert. Az egyenruhában, a kard mellett pedig az, ami mindig is megvolt: nagydarab és meglehetősen összezavarodott, vastag szálú, vörös hajú férfi, akinek balszerencséjére vágott az esze, ám testi ereje és szenvedélyessége kissé gyorsan a fejébe szokott szállni, hogy igazán éles is maradjon.

Mielőtt még a tulaj szóhoz jutott volna, hogy kifejezhesse meglepetését és örömét, amiért látja, lezöttyent a kocsma előtt álló székre. Első mondata a következő volt:

- Van rumod?

Majd (mint aki úgy érzi, viselkedése magyarázatra szorul) még hozzátette:

- Azt hiszem, a ma éjszaka után soha többé nem leszek tengerész. Ezért kell rumot innom.

Humphrey Pumpnak remek érzéke volt a barátsághoz, és megértette, régi cimborája miről is beszél. Nem szólt egy szót sem, úgy ment be a kocsmába, majd visszatért, hol ezzel, hol azzal a lábával lökögetve- tolva (mint aki egyszerre két labdával játszik futballt) két igen könnyen gördülő tárgyat. Az egyik nagyobbacska hordó rum, a másik tömör korong sajt volt. Ezernyi másik technikája és trükkje között is- merte a módját annak, hogyan lehet megcsapolni a hordót csap vagy bármi olyasmi nélkül, ami akadályozná forradalmi forgékonyságában. A zsebében matatott az efféle ügyekben megoldásként használt eszköz után, amikor ír barátja egyszerre kihúzta magát székében, mint akit alvásból riasztanak fel, és megszólalt igen erős, ritkán hallható akcentusával:

- Jaj, köszönöm, Hupák, ezerszer is köszönöm, de nem hiszem, hogy most inni lenne kedvem. Hogy már látom és lehet, mintha egyáltalán nem kívánnám. Amit viszont szeretnék - azzal nagy ökle úgy lesújtott a kis asztalra, hogy annak egyik lába felugrott a levegőbe, és kevés híján ki is tört - , amit szeretnék, az valamiféle beszámoló arról, mégis mi olyasmi zajlik ebben a ti Angliátokban, ami nem lesz nyilvánvalóan badarság.

- Á - tapogatta elmélázva a két levelet Pump. - Mégis mire gondolsz, amikor badarságról beszélsz?

- Badarságnak nevezem, amikor az ember a Koránt és nem az apokrifokat teszi a Bibliába, és azt is, amikor valami eszetlennek megengedik, hogy felvesse, félholdat kellene biggyeszteni a Szent Pál- székesegyházra. Tudom, hogy a törökök most a szövetségeseink, de régebben is voltak már azok, és olyat még nem hallottam, hogy Palmerstonnak vagy Colin Campbellnek bármi köze lett volna efféle ostobaságokhoz.

- Lord Ivywood tudtommal igen lelkes - közölte enyhe mosollyal Pump. - Épp nemrég, a helyi virágkarneválon mondta, hogy eljött az idő, amikor kereszténységnek és iszlámnak teljes egységre kell lépnie.

- Biztos el is kellene nevezni, mondjuk, kereszlámnak - mondta erre mogorván az ír. Tekintete végigvándorolt a kocsma hátában kezdődő, szürkésbíbor erdőségen, amelybe belevágott majd beleveszett a meredek, fehér út. Olyannak látszott, mint valami kaland kezdete, márpedig Dalroy kalandortermészet volt.

- De ugye az világos, hogy a Szent Pál tetején lévő kereszttel azért túloztál? - folytatta puskáját fényezve Pump. - Nem is egészen erről volt szó. Azt hiszem, dr. Moole valamiféle kettős jelképet javasolt, ami összekapcsolja a keresztet és a félholdat...

- Hívjuk keresztholdnak! - dörmögte Dalroy.

- Dr. Moole- t pedig nem lehet lelkésznek se igazán nevezni - folytatta buzgó fényezés közepette Mr. Humphrey Pump. - Azt mondják, afféle ateista, vagy ahogy ezt nevezni szokás, szabadgondolkodó, amilyen Brunton bíró volt, aki a Marley melletti szilfákat harapdálta valamikor. Az előkelőknek sokféle hóbortjuk van, kapitány úr, de amennyire tudom, egyik se tart sokáig.

- Szerintem ez alkalommal komoly dologról van szó - ingatta nagy, vörös fejét a barátja. - Ezen a parton ez az utolsó kocsma. Emlékszel még a Szaracénfőre, arrafelé, a tenger mellett, Plumleanél?

- Ismerem - bólintott a kocsmáros. - A nénikém ott volt, amikor felakasztotta az anyját, de különben bájos hely.

- Épp az előbb haladtam el arra. Lerombolták.

- Leégett? - kérdezte Pump, aki egy pillanatra felhagyott a puska súrolásával.

- Nem - felelte Dalroy. - Limonádé áldozata lett. Elvették az engedélyt, vagy minek nevezik ezt. Írtam is róla egy dalt, és most el is éneklem. - S mint aki meglepő módon új életre kelt, a következő verset bömbölte el mennydörgésszerű hangján a saját maga kiötlötte egyszerű, de eleven dallamra.

 

A Szaracén Feje az úton áll,

Ahol többé már senki nem piál:

Szipirtyók adózva illem előtt

Szalonná tették a Szaracénfőt.

 

A Szaracén Feje arabs kocsma,

A lángkarú Richárd király hozta,

Hol katonák ettek, lándzsát döfött,

S életre hívta a Szaracénfőt.

 

A Szaracén Feje szappantól retteg,

Míg királyok jönnek, halnak, mennek,

És egészséges rémálmoktól fő,

s álmában sert főz a Szaracénfő.

 

- Halló! - kiáltotta Pump halk fütty kíséretében. - Itt jön őlordsága. Az a pápaszemes meg minden bizonnyal valami választmány vagy mi.

- Jöjjön csak! - közölte Dalroy és folytatta földrengést idéző hangján:

 

Szaracén Feje jó szaracén,

Bort nem iszik többé, s kérdem én:

Ha meghalok, se értem, mint volt előbb,

Hogy adta ivásra a Szaracénfőt?

 

Ahogy a lírai ordítás visszhangjai szétfoszlottak az almafák között, végig a meredek, fehér úton az erdőbe, Dalroy kapitány hátradőlt a székében, és kedélyesen biccentett Lord Ivywoodnak, aki a szokott ki- mért és hűvös módján, bár kissé összeszorított szájjal állt a gyep szélén. Mögötte fekete hajú, szemüveges fiatalember, kezében nyomtatott papírlapokkal - minden bizonnyal ő volt J. Leveson, titkár. Az úton három ember várakozott: Pump úgy vélte, olyanok, mintha valamilyen háromfelvonásos bohózatból léptek volna elő, mivel sehogy sem tudta összeegyeztetni őket egymással. Egyikük egyenruhás rendőrfelügyelő, másikuk bőrkötényes munkásember, leginkább talán ácsra emlékeztetett, a harmadik egy öreg férfi skarlátvörös, török fezben, ám egyébként igen divatos, angol viseletben, amelyben láthatóan egyáltalán nem érezte jól magát. Magyarázott valamit a kocsmáról a rendőrnek meg az ácsnak, akik észrevehetően igyekeztek elfojtani derültségüket.

- Remek dal, őlordsága - mondta Dalroy jókedvű önbizalmában. - Mindjárt eléneklek egy másikat is. - Azzal megköszörülte a torkát.

- Mr. Pump - szólalt meg harangéhoz hasonlóan csengő, szépséges hangján Lord Ivywood úgy gondoltam, személyesen jövök el ide, ha másért nem, hát azért, hogy világossá tegyem, a lehető legnagyobb haladékot és engedményt élvezhette. Már a kocsma alapítási dátuma is elég, hogy az 1909- es rendelet hatálya alá kerüljön. Még akkor hozták, amikor a dédapám volt a földesúr, bár azt hiszem, abban az időben nem így nevezték ezt a helyet, és...

- Jaj, őlordsága - szólt közbe nagyot sóhajtva Pump. - Szívesebben beszélnék a dédapjával, pedig egy helyett száz néger nőt vett el feleségül, mint hogy tanúja legyek, amint a családjából való úriember megfoszt egy szegény embert a megélhetésétől.

- A törvényt kifejezetten azért hozták, hogy enyhítsen a szegénységen - folytatta higgadtan Lord Ivywood. - Végső soron minden állampolgár részesül az előnyeiből. - Egy pillanatra a sötét hajú titkárhoz fordult. - Ott van magánál a második jelentés. - Mire válaszképpen összehajtott papírlapot kapott.

- Ebben világosan kifejtik - magyarázta, és felvette szemüvegét, amitől öregebbnek látszott a koránál - , hogy a törvény célja elsődlegesen a szerényebb körülmények között élő, rászoruló réteg megtakarításainak megóvása. A harmadik paragrafus a következőképpen szól: „Erősen ajánljuk, hogy az alkohol veszedelmes és ártalmas anyagát helyezzék törvényen kívülre, eltekintve azoktól a helyektől, amelyeket a kormány a parlament céljára vagy más közéleti okból külön mentesít, továbbá a kocsmák cégéreinek kihívó és erkölcsromboló szerepeltetésének betiltását, eltekintve a külön kivételben megfogalmazott esetben. Meggyőződésünk, hogy az efféle kísértések hiánya nagymértékben javít a munkásosztály bizonytalan pénzügyi helyzetén." Azt hiszem, ezzel megválaszoltuk a Mr. Pumpéhoz hasonló felvetéseket, miszerint az elkerülhetetlen társadalmi reformok tekintetében végrehajtott intézkedéseink esetleg valamilyen szempontból elnyomónak számítanának. Egyelőre talán úgy tűnhet, Mr. Pump kárára válik, és súlyosan érinti őt mindez, azonban - és itt Lord Ivywood hangja előadta megindító szónoki fordulatainak egyikét - ugyan miféle bizonyítékot várhatunk még annak a szendergő méregnek az alattomosságára, amelyet most kifogásolunk, miféle jelét tudjuk még mutatni annak a polgárokat sújtó romlásnak, amelyet most orvosolni igyekszünk, mint magát a tényt, miszerint jó és nagyérdemű, környezetükben elismert emberek már csupán attól, hogy efféle helyen laknak, akár a bor kipárolgásától, akár a múlton való mélabús borongástól olyannyira tespedtté, tompává és barátságtalanná válnak, hogy úgy tekintetek erre az ügyre, mintha kizárólag őket érintené, és kacagnak a szegények elhúzódó gyötrelmén?

Dalroy kapitány ragyogó kék szemmel figyelte Ivywoodot, s most jóval halkabban szólalt meg, mint ahogy egyébként szokása volt:

- Bocsásson meg egy pillanatra, őlordsága! Volt azonban egy pont a maga roppant fontos magyarázatában, amelyet talán nem értettem teljesen. Jól érzékelem, hogy azt mondta, habár a cégérek létezését eltörlik, ám ha valahol megőrzik őket, az erjesztett italok árusításának joga is megmarad? Más szóval, noha lehet, egy angol végül csak egyetlen kocsmát és cégért talál Angliában, ám ha annak a helynek van kocsmacégére, akkor bírja őlordsága szívélyes engedélyét, hogy ténylegesen kocsma legyen?

Lord Ivywood bámulatra méltó módon tudott parancsolni indulatainak, ami nagy hasznára volt államférfiúi pályafutása során. Nem fecsérelte az időt arra, hogy a kapitány jogi álláspontján pörlekedjen ebben az ügyben. Egyszerűen csak azt felelte:

- Igen. Helyesen látja a tényeket.

- Ahol látok olyan kocsmacégért, amelyet a rendőrség engedélyezett, oda bemehetek, és kérhetek egy pohár sört... amelyet ugyancsak engedélyezett a rendőrség.

- Ha talál ilyet bárhol is, akkor igen - felelte Ivywood igen higgadtan. - De reményeink szerint hamarosan az utolsót is eltávolítjuk.

Patrick Dalroy kapitány nyújtózva, ásítás kíséretében felállt a székéből.

- Hát, Hupák - szólt barátjának úgy látom, a legjobb, amit tehetünk, hogy magunkkal visszük azt, ami fontos.

Két akkora rúgással, hogy aki látta, nem hitt a szemének, átröpítette a kerítésen a rumoshordót és a sajtkorongot, méghozzá úgy célozva, hogy a lefelé ereszkedő úton pattogtak tovább, majd egyre gyorsulva gurultak az ösvényt elnyelő sötét erdőség felé. Ezt követően megmarkolta a kocsmacégér póznáját, kétszer megrázta, és úgy húzta ki a gyepből, mintha egyszerű fűcsomó lenne.

Az egész már le is zajlott, mire bárki mozdulni tudott, ám amint határozott léptekkel kiment az útra, odaszaladt a rendőr. Dalroy úgy arcon- mellkason törölte a cégér deszkalapjával, hogy belerepült az út túloldalán húzódó árokba. Aztán a fezes férfihoz fordult, és olyan erővel bökte mellbe a pózna másik végével az újdonsült fehér kabátjában és óraláncában álldogáló figurát, amitől igen komolynak és eltűnődőnek hatott, miközben minden átmenet nélkül leült az útra.

A sötét hajú titkár már indult volna a megmentésükre, azonban Humphrey Pump egy kiáltás kíséretében felkapta puskáját az asztalról, és rászegezte. Ez annyira megrémítette J. Levesont, hogy heves érzéseitől kis híján kétrét görnyedt. A következő pillanatban a puskáját hóna alá csapó kocsmáros már lefelé sietett a dombról a kapitány nyomában, aki a hordó és a sajt után igyekezett.

Mielőtt még a rendőrnek sikerült kikapaszkodnia az árokból, belevesztek a rengeteg sötétjébe. Lord Ivywood, aki a jelenet során mindvégig mozdulatlan maradt, és nem mutatta sem félelem, sem türelmetlenségjelét (hozzá kell tennem, az se látszott rajta, hogy esetleg mulattatná a dolog), felemelte a kezét, és megállította az üldözésre induló közeget.

- Ha most azoknak a bohózatba illő handabandázóknak a nyomába erednénk, azzal csupán a törvényt és magunkat tennénk nevetségessé - mondta. - A mai kommunikációs körülmények között sehová nem szökhetnek, és ártani se tudnak. Ennél sokkal fontosabb, uraim, hogy felszámoljuk a raktárkészletüket és támaszpontjukat. Az 1911- es tör- vény értelmében jogunkban áll elkobozni és megsemmisíteni bármilyen ingóságot olyan kocsmában, amelyben megsértették a törvényt.

Majd órákon át állt a pázsiton, és figyelte, miként törik össze a palackokat és zúzzák be a hordók oldalát, itta magába a fanatikus örömöt - azt a fajtát, amit különös, rideg és bátor természete okán sem ételtől, sem bortól, sem asszonytól nem kaphatott meg.

 

V. FEJEZET AZ INTÉZŐ ELKÉPEDÉSE

 

ORD IVYWOOD is osztozott a könyvekből táplálkozó emberek között igen gyakori mentális gyengeségben: nemcsak az értékét, hanem a létezését is tagadta másféle értesülési forrásoknak. Ennek megfelelően Humphrey Pump tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a lord olyasféle tudatlan embernek gondolja, aki magánál tart egy kötetet a Pickwickből, és nem lehet rávenni, hogy bármilyen más könyvet is elolvasson. Azonban Ivywood egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy Humphrey soha, egyszer sem nézett rá úgy, hogy ne jutott volna eszébe, őlordságát egészen jól el lehetne rejteni vékony bükkökből álló ligetben, mivel szürkésbarna haja és sárgás, sápadt arca pontosan visszaadta az efféle erdei alkonyatok három meghatározó árnyalatát. Attól tartok, Mr. Pump korábban, zsenge ifjúkorában fogyasztott néhányszor fogolyból és fácánból olyan körülmények között, amikor Lord Ivywood nemcsak hogy nem volt tudatában annak, miféle vendéglátást rendezett, hanem még meg is esküdött volna rá, fizikailag lehetetlenség bárkinek is elkerülnie hatékony vadőri rendszerét. Ám annak, aki a fizikai dolgok felett állóként tekint magára, erős oktalanság fizikai lehetetlenségről beszélni.

Lord Ivywood tehát tévedésben volt, amikor kijelentette, hogy a két menekült a modern Angliában sehová sem szökhet el. Az ember rengeteg mindent megtehet a modern Angliában, ha ténylegesen megfigyel néhány olyan dolgot, amit mások csupán képről, esetleg divatos beszédtémákból ismernek. Ilyen például, ha tudja, hogy az út menti sövények jobbára magasabbak és tömöttebbek, mint amilyennek tűnnek, és mögöttük meglapulva még a legmagasabb ember is jóval kevesebb helyet foglal el, mint azt elsőre hihetnénk. Ha tudja, hogy a természet számos zaja sokkal jobban hasonlít egymásra, mint azt a felvilágosult fül hinné, példának okáért a levelek között zörgő szél és a tenger hangja. Ha tudja, hogy könnyebb gyalogolni fuszekliban, mint csizmában, amennyiben az ember tisztában van vele, hogyan kell lábát a földre helyezni. Ha tudja, hogy azoknak a kutyáknak az aránya, amelyek minden körülmények között megharapják az arra járót, kisebb, mint azoké az embereké, akik meggyilkolják a szomszédjukat a vasúti kocsiban. Ha tudja, hogy nem kell szükségképpen belefulladni akár még egy folyóba se, csak akkor, ha erős a sodrás, és ha gyakorolja az ember, hogyan kell elérni az öngyilkossághoz szükséges különleges lelkiállapotot. Ha tudja, hogy az állomásokon vannak bútorozatlan várótermek, ahová soha senki nem megy be. Ha tudja, hogy a vidéken élők el is felejtkeznek róla, amennyiben kicsit diskurál velük, de egész nap ő lesz a beszédtéma, ha nem.

Humphrey Pump mindeme ismereték és tudományok gyakorlásával kalauzolta végig barátját a falvak között: jobbára birtokháborító volt, alkalmanként afféle betörő, és nagy ritkán cégérestől, hordóstól, sajtostól, mindenestől lépett ki a fekete fenyvesből a fehér útra olyan környéken, ahol ideiglenesen nem fogják keresni.

Velük szemben búzamező, jobbra, a fenyők árnyékában egy kunyhó, egy eléggé düledező kunyhó, amely mintha roskadozott volna saját zsúpfedele alatt. A vörös hajú ír arcán különös mosoly játszott. Beleszúrta a kocsmacégért az útba, és bedörömbölt az ajtón.

Öregember nyitotta ki reszketegen - annyira ráncos volt, hogy barázdái mintha határozottabban arcára lettek volna vésve a szarkalábak útvesztőjében eltűnni látszó vonásainál. Akár még valamelyik göcsörtös fa alatti odúból is előmászhatott volna, és kinézete alapján könnyedén lehetett ezeréves.

Észre se vette az ajtótól kissé balra álló kocsmacégért, ami élet pedig még maradt benne, az most mintha feltámadt volna, ahogy álmélkodva szemügyre vette Dalroy termetét, különös egyenruháját és az oldalán lévő kardot.

- Bocsásson meg! - kezdte udvariasan a kapitány. - Attól tartok, megriadt az egyenruhámtól. Ez Lord Ivywood libériája. Minden szolgájának így kell öltöznie. Ha jól értettem, még a béreseinek, sőt talán magának is... Elnézést kérek a kard miatt. Lord Ivywood kifejezetten meghagyta, hogy mindenkinek rendelkeznie kell karddal. Maga is tudja, milyen szépen, ékesszólóan képes kifejteni a véleményét. „Ugyan miképpen állíthatjuk - mondta nekem a minap, miközben a nadrágját keféltem - , ugyan miképpen állíthatjuk, hogy minden ember testvér, ha nem vagyunk hajlandóak biztosítani számukra a férfiasság jelképét? Vagy miféle bizonyossággal nevezhetjük a modern egyenjogúság mozgalmának azt, hogy megtagadjuk az állampolgártól, ami mindenkor a szabad ember és a rabszolga közötti különbséget jelezte? Ugyanígy nem szükséges olyasféle barbár visszaélésekre sem számítanunk, amilyeneket késeket tisztogató, nemes barátom jósolt, hiszen ez az ajándék magának a Béke szigorú fenségessége iránt mutatott egyetemleges szenvedélyében a bizalom mindenek felett való bizonyítása. Akinek pedig lehetősége van lesújtani, az, aki megtanult kegyelmet gyakorolni."

Miközben összehordta ezt a sok sületlenséget, és kezével széles, szónoki taglejtéseket tett, Dalroy kapitány begördítette az ámultan néző kunyhólakóhoz a nagy sajtot és a hordónyi rumot, Mr. Pump pedig rendíthetetlen nyugalommal, hóna alatt a puskájával jött a nyomában.

- Lord Ivywood - helyezte le Dalroy tompa puffanással a lakkozatlan asztalra a hordót - bort kíván inni magával. Pontosabban szólva rumot. Ne üljön fel az olyasféle meséknek, hogy őlordsága ellenzi az italt! A konyhában csak hárompalackos Ivywoodnak nevezzük. De kizárólag rum lehet. Az Ivywoodok torkán nem megy le semmi más, csak a rum. „A bor, az rászedhet", így mondta a minap (márpedig megjegyeztem, hogy fogalmazott, mert még őlordságától is szokatlanul jókedvű volt: épp a lépcső tetején állt, én pedig abbahagytam a takarítását, hogy figyeljek rá)... „A bor, az rászedhet, az erős ital dühöngést hozhat, de a szent oldalakon sehol nem lehet találni egyetlen rossz szót sem arról az édes töményről, amely szent mindazok számára, akik hajón indulnak a tengerre. Se próféta, se pap nem emelte még fel soha a hangját, hogy megtörje a Szentírás rummal kapcsolatos hallgatását." Aztán elmagyarázta - folytatta Dalroy, és közben intett Pumpnak, a csak általa ismert titokkal verje csapja a hordót - , hogy a fogás, amivel elkerülhetjük, egykét hordócska rum esetleg rossz hatással legyen ifjú vagy tapasztalatlan személyekre, ha sajtot eszünk hozzá, különösen pedig ezt a fajta sajtot, ami itt van nálam. Elfelejtettem a nevét.

- Cheddar - mondta egészen ünnepélyesen Pump.

- De figyelem! - folytatta már- már vadul a kapitány, és nagy ujját intően emelte az öreg férfira. - Figyelem, kenyérnek semmiképpen nem szabad a sajthoz járulnia! Mindama gyilkos pusztulás, mit a sajt és az ország egykor boldog otthonaira hoztak, mind- mind abból a figyelmetlen és esztelen kísérletezésből eredt, hogy kenyeret egyenek hozzá. Tőlem nem kapsz kenyeret, barátom. Sőt, Lord Ivywood kifejezetten utasításba adta, hogy ezt a tudatlan és elfajult szokást iktassák ki a miatyánkból. Igyék!

Addigra már kitöltött egy keveset a tömény italból két vastag falú pohárba és egy csorba csészébe, amit előzőleg kért az öregembertől, hogy vegye elő. Most pedig ünnepélyes tósztot mondott rá.

- Köszönöm szépen, uram - szólalt meg akkor először rekedt hangján a vénség. Utána ivott, mire öreg arca megváltozott, akárha régi szarulámpás lenne, amelyben emelgetni kezdte fejét a láng. - Úgy ám! - közölte. - A fiam tengerész volna.

- Sok szerencsét az útjára! - mondta a kapitány. - Én pedig énekelek egy dalt az első tengerészről a világon, aki (ahogy azt Lord Ivywood oly éles szeműen megfigyelte) még a rum előtt élt.

Leült egy faszékre, és a csorba teáscsészével verve a ritmust, ismét felemelte erős hangját:

 

A vén Noé struccokat nevelt, és gigász baromfikat,

A vödrös rántottához csákánnyal lékelt a tojáson lyukat,

Mamutlevest hörpölt, úgy falta a bálnát, mint a halat,

S ez mind semmi - ha tengerre bort vitt, a pince üres maradt.

Ha a nejével az asztalhoz ült, gyakran mondogatta:

„Nem érdekel, a víz hova jut, csak ne folyjon a borba!"

 

A mennybolt zuhatagja vakon a mélységbe zubogott,

Hogy mint tálból ömlő habot, lemosson minden csillagot,

A teljes mennyországot elnyelje a szomjas Pokoltorok,

És Noé a homlokát ráncolta: „Úgy vélem, esni fog.

S bár a mélységes tenger már a Matterhorn csúcsát mossa,

Nem érdekel, a víz hova jut, csak ne folyjon a borba!"

 

Noé vétke és a miénk ennyi: be- berúgunk olykor,

Míg el nem jő a józan halál, és homlokon nem csókol,

S nem mérnek bort a kocsmában, s nem hoznak Eisteddfodból,

Mert víz átkával sújtott az Úr, és félünk haragjától.

S víz csobog fenn szószéken, az elme szentélyében tócsa -

De nem érdekel, a víz hova jut, csak ne folyjon a borba!

 

- Lord Ivywood kedvenc nótája - zárta le egy korttyal Mr. Patrick Dalroy. - Énekeljen maga is valamit!

A két komikus meglepetésére az idős úr reszketeg hangon tényleg rákezdett:

 

Igaz londoni György király,

Bízom: élen még soká jár,

Bonapart'ra meg kötél vár,

Karácsony áldott reggelén.

 

Vén fegyvernöke ma arra ment

Talpig...

 

Az elbeszélés gyorsasága szempontjából talán szerencsés, hogy az öregúr kedvenc - és negyvenhét versszakból álló - dalát különös esemény szakította félbe. Kinyílt a kunyhó ajtaja, és málénak tűnő, kord- bársony öltözékű egyén állt meg néhány másodpercre a helyiségben, majd mindenféle előzmény vagy magyarázat nélkül közölte:

- Négy sört!

- Hogy mondja? - kérdezte az udvarias kapitány.

- Négy sört! - ismételte tömören a másik, majd megpillantván Humphreyt mintha rábukkant volna még néhány tételre a szótárában.

- 'Reggelt, Mr. Pump! Nem tudtam, hogy sikerült arrébb vinnie az Öreg hajót.

Mr. Pump szelíd mosollyal az idős úrra mutatott, akinek megzavarták az énekét.

- Most Mr. Marne gondoskodik éppen róla, Mr. Gowl - közölte a vidék szigorú társalgási szabályainak megfelelően. - Viszont egyelőre nincs nála más készleten, csak rum.

- Jobb mint a semmi - állapította a szűkszavú Mr. Gowl, majd letett némi pénzt az idős Mr. Marne elé, aki csodálkozva nézett le rá. Ahogy istenhozzádot mondva, kézfejével száját törölgetve kifelé tartott, ismét csak megmozdult az ajtó, és beengedte a fehér napfényt, valamint egy vörös nyaksálas férfit is.

- 'Reggelt, Mr. Marne! 'Reggelt, Mr. Pump! Reggelt, Mr. Gowl! - szólt.

- 'Reggelt, Mr. Coote! - mondta erre a másik három egymás után.

- Kér egy kis rumot, Mr. Coote? - kérdezte szívélyesen Humphrey. - Jelenleg Mr. Marne csak ezzel tud szolgálni.

Mr. Coote is ivott egy kevés rumot, és ugyancsak letett némi pénzt a köztiszteletnek örvendő parasztember meglehetősen homályos pillantású szeme elé. Az új vendég már épp nekilátott kifejteni, hogy nehéz időket élünk, de ha az ember lát cégért, akkor még mindig minden rendben van - így mondta neki egy ügyvéd odaát, Grunton Abbotnál - , amikor a társaság megnövekedett és meg is bolydult egy heves és népszerű drótostót érkezésétől, aki mindenkinek rendelt egy kört, s azt mondta, odakinn van a szamara és a kordéja. Ezt hosszan tartó, mulatságos és zavaros beszélgetés követte, amelyben a lehető legkülönfélébb nézetek hangzottak el az említettek előnyeiről, Dalroy pedig lassanként ráébredt, hogy a drótostót épp megpróbálja eladni őket.

Egyszerre jelenlegi képtelen karrierjének regénybe való esélyleséséhez illő ötlete támadt, mire kiszaladt megnézni az állatot és a járművet. A következő pillanatban már vissza is tért, és azt kérdezte a férfitól, mennyit kér értük, majd szinte még ugyanazzal a lélegzettel sokkal többet kínált, mint amennyit akár csak álmában is mondani mert volna. Azonban ezt az úriembereknél elfogadott elmebajnak tudták be. A drótostót még ivott valamennyi rumot a fizetség részeként, majd Dalroy szabadkozva lezárta a hordót, és a sajttal együtt felkapta, hogy a kordéba rakja. A pénzt azonban továbbra is ott hagyta a vén Marne fehér szakálla előtt csillogni a maga ezüstös, rezes fényével.

Aki ismeri az angol szegények furcsa, régimódi és gyakorta szavak nélküli bajtársiasságát, annak mondani sem kell, hogy mindnyájan kimentek és végignézték, ahogy felrakodik a kordéra, ellenőrzi a szamár hámját... mindenki, kivéve az öreg parasztot, akit mintha megbűvölt volna a pénz látványa. S mialatt ott álldogáltak, észrevették, hogy a domb mögé kanyarodó fehér, forró úton magányos alak közeledik, aki már akkor sem jelentett örömöt, amikor még csupán fekete foltként derengett a távolban. Mr. Bullrose volt az, Lord Ivywood birtokainak intézője.

Mr. Bullrose alacsony, széles vállú ember volt nagy kockafejjel, melyen rövid, fekete fürtök sorakoztak, hozzá vaskos, békaszerű arccal és gyanakvó, meredt tekintetű szemmel; jó selyemkalapot, de egyenes vonalú kabátot viselő férfi. Nem számított kedves embernek. Ilyen birtokokon ritkán kedves ember az intéző. A földesúr gyakorta az: még Lord Ivywoodban is leledzett némi jeges nagylelkűség, amitől a többség szeretett volna lehetőség szerint személyesen találkozni vele. Mr. Bullrose viszont kicsinyes volt. Minden igazán gyakorlatias szemléletű zsarnoknak kicsinyesnek kell lennie.

Láthatóan nem sikerült felfognia, minek tudható be ez a felfordulás Mr. Marne részben összedőlt kunyhója előtt, csak azt érezte, hogy ez így nincs rendjén. Szíve szerint egyszer s mindenkorra megszabadult volna az épülettől, és természetesen egyáltalán nem állt szándékában bármiféle kártalanítást kínálni érte a lakójának. Abban bízott, hogy a vénember meghal majd, bár bizonyára könnyedén kiakolbólíthatná, ha váratlanul úgy alakulna, hogy ezt kell tennie, hiszen esélye sincs rá, hogy ezen a héten befizesse a bérletet. Nem volt nagy összeg, de az öregnek, aki semmilyen lehetőséggel nem rendelkezett, hogy kölcsönkérje vagy megszerezze, mérhetetlenül soknak számított. Itt lép be a képbe a mi arisztokraták kezében lévő földbirtokrendszerünk nagylelkűsége.

- Viszontlátásra, barátaim! - mondta az elképesztő egyenruhát viselő, tagbaszakadt férfi. - Minden út a rumhoz vezet, ahogy Lord Ivywood mondta az egyházi gyűlésen, és reméljük, hamarosan visszatérünk, és létrehozzuk itt az első osztályú szállót, amiről nemsokára körbeküldjük a prospektusokat.

Mr. Bullrose, az intéző békaszerű arca döbbenetében csak még csúnyább lett, mint volt: szeme annyira kidülledt, hogy nem is békát, inkább csigát idézett. A tarthatatlan utalás Lord Ivywoodra egyébként is indulatos reakciót váltott volna ki, ha nem söpri el a birtokon engedély nélkül megnyitandó szállóra vonatkozó, földrengéshez hasonlatos megjegyzés. Ez is robbanást indított volna, ha mindez együtt nem dermed meg a vén Marne nyomorúságos viskója előtt felállított, deszkából készült kocsmacégér látványától.

- Most elkaptam - dünnyögte. - Egészen biztosan nem tud fizetni, úgyhogy mehet is innét. - Azzal fürge léptekkel megindult a kunyhó ajtaja felé, majdnem egy időben azzal, amikor Dalroy a szamár fejéhez lépett, hogy levezesse az útról.

- Ide figyelj! - robbant ki Bullrose- ból abban a másodpercben, ahogy átlépte a küszöböt. - Őlordsága túlságosan is engedékeny volt veled, de ennek most vége. Ám az a szemtelenség, amit odakinn műveltél, főleg úgy, hogy ismered őlordsága kívánságát ebben az ügyben, ez aztán mindennek a teteje. - Egy pillanatra elhallgatott, és gúnyosan elmosolyodott. - Úgyhogy hacsak nincs meg a teljes bérleti díj egy- két farthingra pontosan, már mehetsz is innét. Elegünk van a fajtádból.

Az öregember nehézkesen, esetlenül áttolta a pénzérmék halmát az asztalon. Mr. Bullrose egyszerre lerogyott a faszékre (fején még mindig a selyemkalap), és nekilátott vadul számlálni. Megszámolta őket egyszer. Megszámolta őket kétszer. Aztán megszámolta újra. Majd kitartóbban meredt rájuk, mint korábban a parasztember.

~ Honnan szerezted ezt a pénzt? - kérdezte rekedt, vaskos hangon. - Loptad?

- Nem vagyok én már olyan fürge, hogy lopjak - mondta az öreg komédiába illően reszketegen.

Bullrose rápillantott, aztán a pénzre, majd haragosan eszébe jutott, hogy Ivywood csak egy hideg, kemény tisztviselő.

- De akkor is! - kiáltotta hevesen. - Épp elég van már a rovásodon, hogy kipenderítsünk innét. Tán nem szegted meg a törvényt, öregem, a béresekre vonatkozó szabályokról már nem is beszélve, amikor a kunyhó előtt felállítottad azt a csiricsáré cégért? He?

A béres csendben maradt.

- He? - ismételte az intéző.

- Úgy ám - felelte a béres.

- Ott van a ház előtt a cégér, vagy nem? - kiáltotta az asztalt csapkodva Bullrose.

A béres sokáig nézte őt türelmes, idős arccal, majd azt mondta:

- Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem.

- Én majd meglehetellek - ordította Mr. Bullrose, és felpattanva fejébe nyomta selyemkalapját. - Nem tudom, túlságosan részegek vagytok, azért nem láttok semmit, de én a saját szememmel láttam az úton. Gyere csak ki, és ott tagadjad, ha mered!

- Úgy ám - közölte óvatosan Mr. Marne.

Az intéző után csoszogott, aki hivatala minden haragjával tépte fel az ajtót, és aztán csak állt a küszöbön. Hosszú ideig maradt ott. Materialista elméjének megdermedt sarában két dolog, ősi ellenségei mozgolódtak: a régi tündérmese, ahol mindenben hinni lehet, és az új szkepszis, amely alapján semmiben... még abban sem, amit a saját szemével lát. Nem volt ott semmiféle cégér, de még arra utaló jel se.

Marne, az öregember aszott arcán halványan felderengett a középkor óta szunnyadó mosoly.

 

VI. FEJEZET: LYUK A MENNYEKEN

 

TÖRÉKENY RUBIN FÉNY, amely egyike az alkony legritkábban látható, de igazán páratlan szépségű sajátosságainak, úgy melegítette meg a földet, az eget és a tengereket, mintha az egész világ borba mártózott volna - Patrick Dalroy vörös fejét pedig szinte bíborrá festette, ahogy csak állt a sülzanót és sasharaszt pusztaságában, ahol barátaival megtorpantak az előbb. Egyikük épp ismét szemügyre vette kurta csövű puskáját, vagy nevezhetnénk inkább dupla csövű karabélynak, a másik pedig bogáncsokat rágcsált.

Maga Dalroy tétlenül tűnődött, keze a zsebében, tekintete a láthatáron. A szárazföld felé dombok, síkságok és erdők fürödtek a rózsavörös fényben, ám a tenger messzi, ibolya sávja fölött enyhe mályvaszínbe hajlott a felhők és valamiféle vihar miatt. A tenger felé nézett éppen.

Aztán magához tért, és mintha a szemét vagy legalábbis vörös szemöldökét dörgölte volna.

- Hiszen a Pebbleswickbe visszafelé vezető úton vagyunk! - mondta. - Ott van az a koszos kis bádogkápolna a parton.

- Tudom - felelte barálja és kalauza. - A régi jó nyúlhúzást hajtottuk végre: tudod, visszakanyarodtunk. Tízből kilencszer nincs ennél jobb megoldás. Whitelady lelkész úr is mindig ezt tette, amikor a nyomában voltak kutyalopás miatt. Tulajdonképpen az ő útvonalán mentünk végig: az ember nem tehet jobbat, mint hogy követi a legjobb példákat. Londonban azt mondják, Dick Turpin ellovagolt Yorkba. Hát, én tudom, hogy nem tette meg: az öregapám Cobble's Enden jól ismerte a Turpineket... Egyszer karácsonykor beledobta egyiküket a folyóba. De azt hiszem, kitalálom, mit is tett, és hogy is terjedt el. Ha Dick elég okos volt, végigvágtázott a régi északi úton, és közben azt kiabálta, hogy „York! York!", vagy ilyesmi, míg fel nem ismerték. Aztán, ha eléggé jól csinálta, maradt még akár fél órája is, amikor pipázgatva végigsétálhatott a Strandén. Beszélik, az öreg Boney azt mondogatta: „Menj oda, ahol nem számítanak rád!", és azt hiszem, katonaként igaza lehetett. De egy olyan úriembernek, amilyen te is vagy, aki épp a rendőrség elől bujkál, nem egészen helyes így cselekedni. Azt mondanám: „Menj oda, ahol számítaniuk kellene rád!"... és általában kiderül, hogy a többi népség se teszi, amit kellene a számítás tekintetében, ahogy más dolgok tekintetében se.

- Hát, itt van ez a szakasz a tengertől idáig - szólalt meg a kapitány, mint valami tanulmány barnában. - Olyan jól ismerem... annyira jól... hogy legszívesebben soha többé nem látnám. Tudod - mutatott egyszerre egy füves és homokos pontra úgy százlépésnyire onnan, amely fehéren villant az alkonyati harasztosban - , tudod, mi az, ami olyan híressé teszi a történelemben ezt a helyet?

- Igen - felelte Pump. - Az öreg Grouch mama ott lőtte le a metodistát.

- Tévedsz. Egy efféle eset semmiképpen sem érdemelné meg, hogy külön megjegyezzék. Nem, ez a hely arról híres, mert egy igen rosszul nevelt lány ott veszítette el egy alkalommal fekete hajfonatából a szalagot, és valaki segített neki megtalálni.

- A másik személy megfelelő neveltetést kapott? - kérdezte Pump enyhe mosollyal.

- Nem - felelte a tengert fürkészve Dalroy. - Itt egyszer s mindenkorra vége volt. - Majd összeszedte magát, és a harasztos egy másik, távolabbi részére mutatott. - Ismered annak a régi falnak a rendkívüli történetét, annak ott, túl az utolsó szurdokon?

- Nem - válaszolta a társa. - Hacsak nem a halott cirkuszára gondolsz, mert az lejjebb történt.

- Nem a halott cirkuszára gondolok - mondta a kapitány. - Annak a falnak a rendkívüli története az, hogy egy alkalommal ráesett valakinek az árnyéka, és az az árnyék minden egyéb élőlény alkotóanyagánál vonzóbbnak számított. Ez az - kiáltotta, és már- már erőszakkal tért visz- sza korábbi hetykeségéhez. - Ez az a körülmény, Hupák, és nem az a mindennapos, jelentéktelen eset, amikor egy halott ment a cirkuszba, amihez hasonlítani merészelted; ez az a történeti eset, amelyről Lord Ivywood megemlékezik hamarosan azzal, hogy aranyból és a Szókratész sírjáról a törökök lopta görög márványból építteti újjá, hogy négyszáz láb magas, tömör aranyoszlopot vegyen körül, rajta roppant méretű lovas szobor: csődbe ment írt ábrázol, amint hátrafelé ül egy szamáron.

Átemelte egyik hosszú lábát az állaton, mint aki pózolni készül, majd ismét megállt két lábon, és újra a tenger bíbor határát vette szemügyre.

- Tudod, Hupák, szerintem a mai ember valahogy teljesen rosszul gondolkodik az életről. Mintha olyasmit várna tőle, amit a természet soha nem ígért, aztán pedig megpróbálja lerombolni mindazt, amit a természet tényleg megadott. Ivywood valamennyi ateista kápolnájában egyfolytában a békéről, a tökéletes békéről, a teljes bizalomról, az egyetemes boldogságról és az egyként dobogó lelkekről beszélnek. De ők se látszanak vidámabbnak a többi embernél. Aztán pedig mit művelnek? Ezernyi remek tréfát, remek történetet, remek dalt és remek barátságot vernek szét azzal, hogy tönkreteszik a Vén hajót.

A szeme sarkából vetett egy pillantást a harasztosban mellette heverő cégérre és póznára, mint aki arról akar megbizonyosodni, hogy nem lopták el időközben.

- Most viszont úgy érzem, túl sokat kérünk, és túl keveset kapunk- folytatta. - Nem tudom, vajon Isten szándéka szerint jut- e boldogság az embernek ebben a mindenes mindenben és teljes teljességben érzett örömben. De Isten szándéka szerint némi mulatság jut neki, én pedig szeretném is, hogy részem legyen benne. Ha nem tehetek eleget szívem vágyának, akkor megélhetem a viccet. A magukat olyan nagyon okosnak gondoló cinikusok azt szokták mondani: „Légy jó, és akkor boldog leszel, de nem fogod jól érezni magadat közben." Ezek a cinikusok szokásuk szerint most is nagyot tévednek. Épp az igazság szöges ellentétét hirdetik. Isten látja lelkemet, nem úgy szoktam fellépni, hogy jó vagyok, de néha még egy csirkefogónak is úgy kell küzdenie a világgal, akár egy szentnek. Azt hiszem, én megküzdöttem már a világgal, et militavi non sine... Hogy mondják latinul, hogy „móka"? Sem békét, sem örömöt, sem a többit nem mondhatom a magaménak, főleg ezen a hangabokrokkal teli helyen nem. Nem voltam boldog, Hupák, viszont nagyon jól éreztem magamat közben.

Ismét leszállt a napnyugtával együtt járó mozdulatlanság, eltekintve az aljnövényzetet legelésző szamártól. Pump nagy együttérzésről tett bizonyságot, és nem mondott semmit. Végül Dalroy volt az, aki ismét beszélni kezdett.

- Úgyhogy szerintem elég volt abból, hogy az érzelmeinkkel játszanak, Hupák, merthogy ez a hely egészen biztosan egy teljes szimfóniát ad elő az enyéimmel. A fenébe, más dolgokat is lehet tenni az ember maradék életében! Nem tetszik nekem ez a nagy felhajtás az érzéseket illetően... csak megnyomorít. Jelenlegi lelkiállapotomban inkább a tettek felé húz a szívem. Mindezt pedig - kezdte, és váratlanul felemelte a hangját, mert mindig ezt tette, amikor értelmes magyarázat nélkül visszatért tisztán állatias kedélyállapotába mindezt pedig egy dalok elleni dalban foglaltam össze, amit most elénekelek neked.

- A helyedben nem itt énekelném el. - Azzal Humphrey Pump felvette és hóna alá csapta a puskáját. - Ezen a nyílt helyen egészen nagynak látszol, és a hangod is nagy. De elviszlek a Lyukba a Mennyeken, amiről annyit beszéltél, és elbújtatlak, ahogy egykor az elől a nevelő elől... most nem jut eszembe a neve... Aki csak görög bortól tudott berúgni Wimpole bírónál.

- Hupák! - kiáltotta a kapitány. - Lemondok Ithaka trónjáról. Sokkal bölcsebb vagy Odüsszeusznál. Én csak itt állok, és tízezer dolog kísérti a szívemet az öngyilkosság és az emberrablás között, pusztán azért, mert megláttam egy nyílást a harasztosban, ahol valamikor piknikeket tartottunk. És közben elfeledkeztem arról, hogy ezt úgy neveztük: Lyuk a Mennyeken. Istenre mondom, remek egy név ez!

- Azt hittem, emlékszel rá, kapitány úr! Még az ifjú Mr. Matthews tréfájából.

- Albániában valami vad közelharci tusakodás hevében felejthettem el egy végzetes pillanatra az ifjú Mr. Matthews tréfáját - közölte szomorúan Mr. Dalroy, és tenyerével végigsimított a homlokán.

- Nem volt annyira remek - jelentette ki minden teketória nélkül Mr. Pump. - Ó, igazán a nénikéje értett az efféle dolgokhoz. Viszont a vén Gudgeonnél elvetette a sulykot.

E szavak kíséretében ugrott egyet, és úgy tűnt, mintha maga a föld nyelte volna el. Azonban előzőleg megtettek néhány lépést, épp csak annyit, hogy a szóban forgó homokgödör pereméhez éljenek. Márpedig az egyik azon igazságok közül, amelyeket a mennyek ellepleznek Lord Ivywood elől, de feltárnak Mr. Pump előtt, hogy a rejtekhelyet befedheti a sűrű, ha az ember a közelében van, miközben távolról, magaslatról nézve lehet nyitott és jól látható. Arról az oldalról, ahonnan ő közelítette meg, a homokban lévő mélyedést - afféle összeomlott üreget a harasztosban - mintha páfrány és sülzanót természetes hajlata fedte volna, a kocsmáros pedig úgy tűnt el, akárha tündér lenne.

- Minden rendben - kiáltott ki a levelekből álló padló, pontosabban mennyezet alól. - Ha idejössz, minden eszedbe jut majd. Itt aztán elénekelheted a dalodat, kapitány. Szent isten, hát jól emlékszem rá, ahogy itt énekeled a főiskolán költött ír dalodat... úgy bömbölöd, mint básán egyik bikája... mindenféle szívekről meg ruhaujjakról vagy valami ilyesmiről szól... őladysége és a nevelő levegőt se tudott venni, mert azon a homokpadon minden megtörik. Érdemes ám tudni az ilyesmiket. Szomorú, hogy nem részei az úriemberek neveltetésének. Most pedig elénekelheted nekem a dalt arról, hogy miért jó, ha nincsenek érzések, vagy miféle címet adtál neki.

Dalroy egyre a fejét forgatta, ahogy szemügyre vette az egykori piknikek egyszerre teljesen elfeledett és megdöbbentően ismerős barlangját. Úgy tűnt, megfeledkezett arról, hogy bármit is énekelni szeretett volna, s most csak tapogatózik gyermekkora sötét házában. Víz csordogált a páfrányok alatt, a homokkőből előbukkanó természetes forrásból, ő pedig felidézte, hogyan próbálták meg egy kannában felforralni. Eszébe jutott, hogyan civakodtak arról, melyikük is borította fel a kannát, ami az első szerelem betegségében a kárhozott lelkek napokig tartó gyötrelmét idézte elő nála. Amikor a lendületes Pump ismét áttörte a meglehetősen tüskés plafont, hogy behordja többi bizarr ingóságukat, Patrick visszaemlékezett egy szálkára egy ujjban, amitől megállt a szíve, mintha egyszerre élt volna át fájdalmat és tökéletes muzsikát. Amikor a kocsmáros visszatért a rumoshordóval és a sajttal, majd egy rúgással legurította a lyuk homokos oldalán, majdhogynem kibuggyant a kapitányból a bősz nevetés, ahogy eszébe jutott, valamikor régen ő maga is azon a lankán gurult lefelé, és meggyőződése volt, hogy ezt pontosan így kell tenni. Akkor úgy érezte, mintha a Matterhorn sima oldalán görögne végig. Most megállapította, a perem még a visszafelé útján szemügyre vett satnya kunyhók második színijéig sem ér. Egyszerre megértette, hogy nagyobb lett, testileg megnőtt. Kételyei voltak a tekintetben, hogy ez más szempontból is igaz lenne.

- A Lyuk a Mennyeken! - szólalt meg. - Micsoda remek név! Milyen nagyszerű költő voltam akkoriban! A Lyuk a Mennyeken! De vajon bemenni vagy kijönni lehet- e rajta?

A lebukó nap utolsó sugaraiban a hosszú fülű négylábú - kit Pump közben új és hozzájuk közelebb eső legelőnél pányvázott ki - árnyéka az utolsó napfényes homokfoltra esett. Dalroy a szamár elnyúló árnyékát bámulta; majd nevetni kezdett, azzal a fajta kitörő, kurta kacagással, amit akkor hallatott, amikor a török háborút követően becsukódtak a háremek ajtói. Általában bőbeszédű embernek számított, ám ezeknek a kacagásoknak soha nem mondta el az okát.

Humphrey Pump ismét levetette magát a földbe süllyedt fészekbe, és a maga titkos módján nekilátott megcsapolni a hordót, mondván:

- Holnap valahogy szerezhetünk még valamit. Ma este ehetünk sajtot és ihatunk hozzá rumot, főleg mivel, hogy úgy mondjam, van itt folyóvíz is. Most pedig énekeld el a dalok elleni dalt, kapitány!

Patrick Dalroy ivott egy kevés rumot egy gyógyszeres fiolából, amelyet az általában felelőtlen Mr. Pump érthetetlen módon varázsolt elő mellényzsebéből, azonban Patricknek felszökött a színe, homloka közel olyan vörös lett, mint a haja, és egyértelműen vonakodott megtenni, amit kértek tőle.

- Nem értem, miért kellene nekem elénekelnem az összes dalt - mondta. - Mi jaz ördögért nem énekelsz egyet te is? Most, hogy mán itt tartunk - rikkantotta, nem teljesen kizárható, hogy a rum hatására (amit igazság szerint már évek óta nem ivott) egyre erősödő ír akcentussal - , most, hogy mán itt tartunk, mija helyzet azzal a te daloddal? Zegész fijatalságom visszatér ezen a kedves és átkozott helyen, és most eszembe jutott az a te dalod, ami soha nem is létezett, és nem is fog. Hát nem emlékezel, Humphrey Pump, arra zéjszakára, mikor nem kevesebb mint tizenhét saját költésű dalt énekeltem el neked?

- Nagyon is jól emlékszem rá - válaszolta tartózkodóan az angol.

- És nem emlékezel - folytatta komolyan a felélénkült ír hogy aki nem tud előállni saját költeménnyel, amit ő maga írt és énekelt el, akkor azzal fenyegetőztem, hogy...

- Hogy újra énekelsz - válaszolta a kifürkészhetetlen Pump. - Igen, tudom.

Higgadtan a zsebébe nyúlt, amely - ó, borzalom! - inkább felelt meg egy vadorzó, mint egy kocsmáros igényeinek, és elővett egy összehajtogatott, megfakult papirost.

- Amikor megkértél, megírtam - jelentette ki. - Elénekelni még nem próbáltam. De ha elénekelted a dalodat arról, hogy miért nem kellene énekelni, előadom.

- Rendben! - kiáltotta a fellelkesült kapitány. - Hallani, ahogy éne- kelsz... hát, ezért bármit eléneklek. íme, a dal a dalok ellen, Hupák.

Azzal újra kieresztette hangját az alkonyi csendbe:

 

A dal szép Mélisande bánatáról szomorú ének, fancsali ének,

Mariana sorsának dicsfénye is jócskán megkopott,

A Sohamár- holló sirámátsem veti fel az élet,

És Baudelaire legvidámabb verse is bánatosan morog.

 

De ki költ nekünk lovaglódalt

Vagy vadászdalt vagy borivódalt,

Azoknak, akik lóra szállnak,

Mikor a fény borvörösen árad?

Hát hoci ide egy icce bort,

S ízibe költök koccintódalt,

Háborús dalt és boréneket,

Mitől a halott is feltámad.

 

Fragolette haragvó dala cifra ének, cafrangos ének,

Hamis húrú hárfa kíséri zengve Tara sirámát,

Housman vidám verseitől megborzong bennem a lélek,

És nincs torok, mely dallal bírná a vidám Juturistát.

 

De ki költ nekünk lovaglódalt,

Vagy harci dalt vagy borivódalt,

Atyáinkhoz méltó éneket,

Kiknek helyén volt szíve- esze?

Ám a Szépség és Kellem dala

Nyavalyát áraszt, és minden bajt,

Mitől az ember kínban fetreng,

És Pokolra száll a szelleme.

 

- Igyál egy kis rumot! - fejezte be nyájasan az ír tiszt. - Halljuk végre a te dalodat is!

Mr. Pump a vidékiek mélységes hagyománykövetésétől elválaszt- hatatlan ünnepélyességgel hajtogatta szét a papírt: erre jegyezte fel az egyetlen olyan ellenséges érzületet, amely elég erős volt benne ahhoz, hogy végtelen angol türelmét dalra fakassza. Nagy gondossággal olvasta fel a címet teljes terjedelmében.

- „Dal a fűszeresek ellen", írta Humphrey Pump, a pebbleswicki Vén hajó egyedüli tulajdonosa. Kitűnő elhelyezés állatnak- embernek. Köz- ismerten az a hely, ahol Sarolta királyné és Jonathan Wilde is megszállt más- más időpontban, és ahol a csimpánzembert Bonaparténak hitték. Ez a dal a fűszeresek ellen íródott.

 

 

A gonosz fűszerest az Úr

Jelként teremtette neked:

Kerüld messze a boltokat,

S kocsmában verd el éhedet;

Szelemenen szalonna lóg,

Bort rejt a hasas fahordó,

És Isten, ki öblös kacajt

teremtett, látta, hogy ez jó.

 

A gonosz fűszeresnek még

az anyja is csupán „nagysád",

És hajbókolva várna rá,

Hogy teletöltse a bugyrát,

A vén párától annyit kér:

Válasszon hamar portékát,

Holott mást se áhít jobban,

Mint hogy feldobja a talpát.

 

Segédei petákokért

Húzzák a csúf igát,

Tesznek- vesznek pimaszul,

És „Készpénzt!", harsogják.

Egész napra ketrecbe zár

Egy lányt, mint állatot,

Számoltatja a kisasszonyt,

Míg el nem sorvad ott.

 

A kocsmárost erénye

Arra bírja olykor,

Hogy barátjával borozzon,

És engedjen az árból,

De ki látott már fűszerest

Cseléddel teázni,

Adni ingyen halszószt, sajtot,

Mást vendégül látni?

 

A sivatag homokját

Cukornak hazudja,

Felsöpri boltját, és a port

Tiszta sóként adja,

Romlott húspéppel eteti

A bús angol népet,

S mikor a konzervtől kimúlnak,

Nevetve ad még mérget.

 

A gonosz fűszeres bort is

Árul, és szeszeket,

De nem becsülettel, mint a

Kocsmában, pult megett;

Lakájok hordják haza,

Kosarukban szappan,

Hogy majd hercegnők vedeljék

Literszám szalonban.

 

A pokoli fűszeres

Temploma csak bádog,

S a jó kocsmáros halálát

Kérik ott fohászok;

De kezd leperegni már a

Cukrából a homok,

A fűszeres fél; ideje,

Mint a pénz, elfogyott.

Dalroy kapitányt addigra meglehetősen feltüzelte már tengerészitala, és Pump dalával kapcsolatban nemcsak zajosan, hanem még igen tevékenyen is kinyilvánította tetszését. Talpra ugrott, s meglengette po- harát.

- Neked babérkoszorús költőnek kellene lenned, Hupák! Igazad van, igazad van! Ezt nem tűrhetjük tovább!

Vadul felsietett a homokos lejtőn, és a jelzőkaróval a sötétbe boruló partra mutatott, ahol szinte elszigetelten állt a bordázott vasból készült, alacsony csűr.

- Ott a te bádogtemplomod! - mondta. - Gyújtsuk fel!

Az út mentén haladva nem voltak túlzottan messze Pebbleswick nagy fürdőhelyétől, s az egyre sűrűsödő homályban és a dimbes- dombos vidéken alig lehetett látni. Más nem is tűnt fel ezen a környéken, csak a part mellett álló, bordázott vaspajta és három félig megépített, vörös téglaépület.

Dalroy erős rosszindulattal méregette a hodályt és az üres házakat.

- Oda nézz! - mondta. - Babilon!

Zászlóként lengette meg a levegőben a kocsmacégért, és átkokat záporozva, öles léptekkel indult a helyiség irányába.

- Negyven nap - rikkantotta - , és Pebbleswick romba dől. Kutyák nyalják majd fel J. Leveson titkár vérét, és egyszarvúak...

- Gyere vissza, Pat! - kiáltotta Humphrey. - Túl sok rumot ittál.

- Oroszlánok üvöltenek majd a magaslatokon! - bömbölte a kapitány.

- A szamarak így is, úgy is ordítani fognak - közölte Pump. - De szerintem a másik szamárnak is követnie kellene.

Felmálházta a négylábút, és eloldotta a pányváját, majd nekiállt maga után húzva vezetni.

 

VII. FEJEZET: AZ EGYSZERŰ LELKEK TÁRSASÁGA

 

GYSZERRE LÁGYABB és komorabb volt a naplemente, melyben az ólomszürke tenger a tragédiákhoz illő árnyalatba, böjti bíborba öltözött, amikor Lady Joan Brett ismét rosszkedvűen sétálgatott a parton. Esősre, borongósra fordult az időjárás - a fürdőszezon a végéhez közeledett, ő pedig szinte egyedül tartózkodott a tengerparton; azonban rászokott az utóbbi időben arra, hogy nyugtalanul jár- kel itt, és ez láthatóan csillapított valamiféle tudat alatti éhséget zavaros lelkivilágában. Komor merengése közben állati érzékszervei mindvégig rendellenesen tevékenyek maradtak: még olyankor is szinte érezte a tenger szagát, amikor a víz majdhogynem a látóhatárig húzódott vissza, s ugyanezen okból hallotta meg a hullámok és a szél suttogása mellett is egy másik nő szoknyájának suhogását vagy libegését a háta mögül. Úgy érezte, van valami összetéveszthetetlen egy olyan hölgy mozdulataiban, aki általában kifejezetten méltóságteljes és lassúnak mondható, most viszont éppenséggel sietősen szaporázza a lépteit.

Megfordult, hogy szemügyre vegye, ki az, aki ilyen módon igyekszik utolérni őt - kissé megemelte szemöldökét, és kinyújtotta a kezét. Gondolatainak megzavarójában Lady Enid Wimpole- t, Lord Ivywood unoka- testvérét ismerte fel. A magas és bájos hölgy komornak és szeszélyesnek egyszerre nevezhető, igen divatos öltözékkel tette zárójelbe választékosságát; szőke haja, noha színtelen, de igen sűrű, arca pedig nemcsak hogy a sasorros stílusnak megfelelően csinos és kifinomult ízlésre valló, hanem komolyan szemügyre véve érzékenynek, szerénynek, sőt szívfacsarónak nevezhető. Ugyanakkor fakókék szeme mintha kissé kiduzzadna a helyéről, azoknak a hölgyeknek a tekintetében látható hűvös türelmetlenséggel, akik nyilvános gyűléseken kérdéseket tesznek fel.

Korábban leírt szavaival élve az Ivywood család rokonságába tartozott, azonban Lady Enid Ivywood első unokatestvére, gyakorlatilag a

húga volt. Elvégre ő vitte a házat, amelyben a férfi és édesanyja lakott, aki mostanra olyan hihetetlenül öreg volt, hogy csupán azért maradt még életben, mert ezzel megfelelt a szótlan és hasznavehetetlen gardedám alakjával kapcsolatos közvélekedésnek. Ivywoodot pedig nem olyan fából faragták, hogy bármiféle tevékenységet követeljen egy idős hölgytől, aki ezt a hivatalt látja el. S ha már itt tartunk, Lady Enid Wimpole- t sem - ugyanaz a fajta nem emberi, szórakozott ész csillogott a tekintetében, ami unokatestvére szemében.

- Jaj, örülök, hogy utolértelek - mondta Joannak. - Lady Ivywood annyira szeretné, ha a hétvége felé, amíg Philip itt van, átjönnél hozzánk. Philip mindig is rajongott a Ciprusról írt szonettedért, és szeretne veled néhány szót váltani a Törökországgal kapcsolatos politikájáról. Na persze borzasztóan elfoglalt, de ma este a megbeszélés után találkozom vele.

- Élő személy még soha nem látta őt másként, csakis valamilyen megbeszélés előtt vagy után - mondta mosolyogva Lady Joan.

- Te egyszerű lélek vagy? - kérdezte szavait végig se gondolva Lady Enid.

- Hogy az vagyok- e? - vonta össze fekete szemöldökét Joan. - Irgalmas Isten... dehogyis! Mit akarsz mondani ezzel?

- Ma este van a találkozójuk a kicsi előadóteremben, és Philip elnököl majd - magyarázta a másik hölgy. - Nagyon bosszús, amiért korán el kell mennie, hogy felérjen a házba, de Mr. Leveson majd levezeti a végét. Misziszra Ammon fog előadni.

- Mrs. kicsoda? - kérdezte őszinte értetlenséggel Joan.

- Te mindent olyan mulatságosra fordítasz - közölte Lady Enid mosolytalan kedvességgel. - ő az, akiről mindenki beszél mostanság... ezt te épp olyan jól tudod, mint én. Valójában az ő befolyása hozta létre az egyszerű lelkeket.

- Ó! - felelte erre Lady Joan Brett.

Majd hosszú csendet követően hozzátette:

- Kik azok az egyszerű lelkek? Ha találkozhatnék valamelyikükkel, érdekelne, hogy mit tesznek. - Azzal napbarnította, komor orcája a sötétedő bíbor tenger felé fordult.

- Csak nem azt akarod mondani, drágám, hogy még egyikükkel sem találkoztál? - kérdezte Lady Enid Wimpole.

- Nem - közölte Joan a tenger utolsó sötét vonalát nézve. - Egész életemben csak egyetlen egyszerű lélekkel találkoztam.

- Mindenképpen el kell jönnöd a gyűlésre! - kiáltotta Lady Enid fagyos és sziporkázó derűvel. - Most azonnal! Philip egészen biztosan igen ékesszólóan beszél majd egy ilyen témáról. És persze Misziszra Ammon mindig olyan csodálatos!

Noha nem rendelkezett semmiféle pontos elképzeléssel arról, hová megy, és miért is megy oda, Joan engedte, hogy elvezessék a legutolsó elszórt szállodákon túli, vasból vagy bádogból készült, alacsony pajtába, amelynek visszhangos héjából már idejekorán meghallotta az ismerősnek vélt hangot. Amikor belépett, Lord Ivywood hibátlan szmokingban állt ott, mögötte a széken vékony felöltő. Mellette - kevésbé ízléses, inkább szembeszökő frakkban - az alacsony öregember, akit valamikor régen még a parton hallgatott.

Senki más nem tartózkodott az emelvényen, azonban egészen alatta - Joan meglepetésére - ott ült régi gépíró- barátnője, Miss Browning a kopott fekete ruhájában, és szorgosan jegyezte gyorsírással Lord Ivywood szavait. Még inkább megdöbbent, hogy alig egy- két lépésre tőle meglátta Miss Browning jóval inkább háztartásbeliként tevékenykedő nővérét, aki ugyancsak gyorsírásban jegyezte ugyanazokat a szavakat.

- Ő Misziszra Ammon - suttogta komolyan Lady Enid, és törékeny ujját az elnök mellett lévő alacsony öregemberre emelte.

- Hol az esernyő? - kérdezte Joan. - Esernyő nélkül egyszerűen nem fog menni neki.

- …legalábbis nyilvánvaló - mondta éppen Lord Ivywood - , hogy az ősrégi lehetetlenségek egyike többé már nem lehetetlen. Kelet és Nyugat egy. A Kelet többé már nem Kelet, ahogy a Nyugat sem Nyugat, hiszen áttörték a kicsinyke földszorost, és az Atlanti illetve a Csendes immár egyetlen óceán. Kétség nem fér hozzá, senki nem végzett el többet az egyesítésnek ebből a hatalmas munkájából, mint az a zseniális és kivételes filozófus, akit van szerencséjük ma este meghallgatniuk; én pedig mélységesen örülnék annak, ha jóval gyakorlatibb ügyek, mert sokkal fontosabbnak nem kívánom nevezni őket, nem vetnének gátat annak, hogy itt maradván élvezhessem előadói képességét most is, ahogy már annyiszor alkalmam nyílt erre. Mr. Leveson volt olyan kedves és beleegyezett, hogy átvegye a helyemet, így nem tehetek többet, mint hogy kifejezem mélységes rokonszenvemet mindazon célok és eszmék iránt, amelyekkel ma este alkalmuk lesz megismerkedni. Régóta és egyre növekvő mértékben meggyőződésem, hogy a mohamedán vallás néhány évszázada viselt merev álarca alatt, amelyhez valamelyest hasonlót visel a zsidóké, az iszlámban megvan minden lehetőség, hogy a leginkább haladó szellemű legyen az összes vallás közül, és egy- két évszázadon belül azt láthatjuk majd, hogy a béke, a tudomány és a reformok ügyét úgy támogatja, ahogy Izrael támogatta mindenütt. Azt hiszem, nemhiába a félhold, ez a növekvést kifejező jel a szimbóluma. Míg más vallások többé- kevésbé a véglegességet kifejező jelképet tartanak a magukénak, a remény eme nagyszerű hitének épp a tökéletlensége jelenti a büszkeségét. Az emberek félelem nélkül járnak majd új és csodálatos utakon az egyre gyarapodó ív nyomában, amely magában hordozza és magasba emeli előttük a gömb örökös ígéretét.      

Lord Ivywoodot jól jellemzi, hogy bár valójában sietős volt a dolga, lassan és ünnepélyesen telepedett le a feltörő taps közepette. Az, ahogy a szónok csendben elfoglalja helyét, akárcsak maga a tetszésnyilvánítás, részét képezte a szónoklat lezárásának. A legutolsó taps és lábdobogás elültével vékony felöltőjét karjára terítve fürgén felpattant, kezet rázott az előadóval, meghajolt a hallgatóság felé, és élénk léptekkel kisietett a helyiségből. Mr. Leveson, a lecsúszott szemüveget viselő, sötét hajú fiatalember kissé bátortalanul lépett előre, elfoglalta az üres széket az emelvényen, és néhány szóval bemutatta a kivételes török misztikust, Misziszra Ammont, vagy, ahogy néha nevezik, a hold prófétáját.

Lady Joan úgy találta, a próféta angolsága valamelyest javult a jó társaságban, de az „é"- t még mindig ugyanúgy mekegve nyújtotta, megállapításait pedig ugyanaz a veszettséggel határos, fonákul működő szellemesség jellemezte, amivel az angol kocsmákról beszélt. Úgy tűnt, a felsőbb soknejűségről tart előadást, azonban először a muszlim civilizáció általános védelmével kezdte, mindenekelőtt a világi eredménytelenség és sterilitás vádjával szemben.

- Csupán a djakorlati dolgokban - mondta. - Csupán a djakorlati dolgokban, ha vannak olyan kedvesek ees egeeszen igazságos módon fontolóra veszik, csak ezekben jobbak a mi módszereink, mint a magukeei. Az een őseim találták fel a görbe kardot, mert az ember jobban vág görbe karddal. A maguk ősei edjenes kardot használtak valamifeele ábrándos elkeepzelees miatt, hodi olyanok ledjenek, amit maguk egyenesseegnek neveznek. Amikor először eert a megtiszteltetees, hodi találkozhattam Lord Ivywooddal, meeg nem szoktam meg a maguk különféle szertartásait, ees akadt neemi neheezseegem, eep csak edi kis neheezseegem, hodi bejussak Mr. Claridge szállodájába, ahová őlordsága meghívott. A szálloda edik szolgálója ott állt mellettem az ajtónál. Lehajoltam, hodi levedjem a csizmámat, ő pedig megkerdezte, hodi mit csinálok. Azt mondtam neki: „Barátom, leveszem a csizmámat."

Lady Joan Brett elfojtotta feltörő hangját, ám az előadónak ez fel se tűnt, és tovább beszélt a maga szépséges egyszerűségében.

- Azt mondtam neki, hodi az een országomban nem kalapunkat szoktuk levenni, amikor tiszteletet akarunk kifejezni valamilyen helyen, hanem a csizmánkat. Mivel pedig fejemen akartam tartani a fejfedőmet, ees levenni a csizmámat, azt vetette fel, hodi Allah valamit feelrevitt a fejemben. Hát nem vicces?

- De az. Nagyon - súgta a zsebkendőjébe Lady Joan, mivel fuldokolt a nevetéstől. Valami, ami talán halvány mosolynak nevezhető, futott végig kettőn vagy hármon az egyszerű lelkek legértelmesebbjeinek feszült figyelmet tükröző arcán, ám a lelkek többsége valóban igencsak egyszerűnek, kifejezetten tehetetlennek tűnt. Arcuk petyhüdt, szoknyájuk akár valami zöld függöny, arcuk pedig nem is lehetett volna ennél savanyúbb.

- Een viszont elmadjaráztam neki, elmadjaráztam neki hosszasan, nadi gonddal foglalatoskodva, hodi sokkal djakorlatiasabb, sokkal tzeelszerűbb, sokkal inkább hasznunkra való, ha kalap helyett a csizmát vesszük le. „Gondoljuk csak veegig - mondtam neki, hodi menni a panasz a lábbelikre, ees milyen kevees a fejfedőkre. Maguk panaszkodnak, ha társalgójukban sáros csizmák jönnek- mennek. Vajon udanez a panaszkodás hallatszik olyankor is, amikor a társalgójukban sáros kalapok jönnek- mennek? Udjan hánan vannak a maguk feerjei között, akik csizmával rúgják meg magukat? De vajon hánan vannak, akik bármikor is a kalappal illetik magukat?"

Sugárzó őszinteséggel nézett körül, amitől Lady Joannak elállt a szava, legalább annyira az együttérzéstől, mint azért, mert jól mulatott éppen. Túlságosan is bonyolult lelkének minden egyes ép és egészséges részével felismerte az előtte álló, valóban meggyőződését hirdető embert.

- Az ajtónál álló ember nem hallgatott rám - folytatta érzelgősen Misziszra Ammon. - Azt mondta, összecsődülneenek az emberek, ha kezemben a csizmámmal állneek meg a küszöbön. Hát, nem eertem, a maguk országában mieert küldik mindig előre a fiatal feerfiakat, hodi ledjenek ők az elsők a tömegekben. Az bizonos, hodi nadi zajt csaptak ezek a fiatal feerfiak.

Lady Joan Brett váratlanul felállt, és roppant nagy érdeklődést tanúsított a hallgatóság soraiban a terem hátsó részén ülők irányában. Úgy érezte, ha még akár egy másodpercig is tovább kell bámulnia a komoly arcot a zsidó orrával és a perzsa szakállával, nyilvánosan hoz szégyent magára, vagy, ami ugyanolyan rossz (mert az arisztokraták nagylelkű fajtájához tartozott), nyilvánosan megsérti az előadót. Úgy vélte, az egyszerű lelkek tömegének látványa csillapítólag hathat rá. így is történt. Egészen olyan volt a hatása, amit talán elszomorítónak lehet nevezni. Lady Joan uralkodott a vonásain, úgy foglalt ismét helyet.

- Udjan mieert - tette fel a kérdést a keleti filozófus - mondok el edi ilyen edszerű törteenetet a maguk londoni uttzáiról... olyasmit, ami bár- mikor előfordulhat? Akis teevedeesnek nem volt semmifeele hátrános követkzmeene. Veegül kijött Lord Ivywood. Nem próbálkozott azzal, hodi elmadjarázza a valódi álláspontot az effeele üdekben Mr. Claridge szolgájának, habár az ott maradt az ajtó mellett. Csak arra utasította, adja vissza az edik csizmámat, ami legurult a leepcsőn, mialatt a kalap otthoni ártalmatlanságát fejtegettem. Ídi tehát számomra minden rendben volt. De akkor mieert meseelem el ezt a kis törteenetet?

Újra kitárta karját a maga legyezőt idéző, keleties módján. Majd összecsapta a tenyerét, de olyan váratlanul, hogy Joan akaratlanul is összerezdült, és ösztönösen keresni kezdte, hol jön be az ékszerekkel megrakodott ötszáz néger rabszolga. Azonban csupán a szónoklathoz használt heves gesztussal volt dolga. Az öregúr folytatta, és ahogy elragadta a szenvedély, érezhetően erősödött az akcentusa.

- Azeert, barátaim, mert ez a legjobb peelda, amit felhozhatok arra a teeves ees rágalmazásnak számító vádra, miszerint mi nem teszünk eleget otthonunk üdeiben, különösen pedig az asszonneeppel bánunk vállalhatatlanul. Keerdem een a höldeket, bármelyik kereszteen hőidet: nem reemületesebb, nem pusztítóbb a csizma otthon, mint a kalap? A csizma ugrál, szökdeecsel, szaladgál, összetör mindent, ott hadja a szőnegen a kert sarát. Ellenben a kalap csendben megmarad a kalap- fogason. Neezzeek csak meg ott, a kalapfogason! Milyen csendes és jó marad! Mieert nem maradhatna akkor az ember fejeen?

Lady Joan lelkesen tapsolt számos másik hölggyel egyetemben, a bölcs pedig nekibátorodva folytatta:

- Eepen ezeert mieert ne bíznának meg ebben a nadszerű vallásban, drága höldeim, hodi más keerdeesekben is olyan megeerteest mutat az iránukban, amilyent a csizmát illetően? Mi is az általános éllenvetees, amelyet nadbecsű ellenfeleink a többnejűseeggel szemben szoktak felhozni? Hodi megszeedeníti az asszonokat. De udan hodi is lehetne ez igaz, amikor engedi, hodi az asszonok ilyen nadi számban jelenjenek meg itt? Amikor a maguk alsóházába betesznek száz angol keepviselőt ees csak edi kicsi walesit, nem mondják azt: „A walesi vezet minket, ő a mi szultánunk, eeljen örökkee!" Ha a bíróságukon tizenedi nad hatalmas höld ülne és edetlen kicsi feerfi, nem mondanák: „Ez nem igazságos a nad hatalmas höldekkel." Udan mieert vonakodnának akkor, höldeim, attól a nadi többnejűseegi kíseerlettől, amelyet maga Lord Ivywood...

Joan sötét szemének tekintete még mindig az előadó ráncos, türelmes arcára szegeződött, azonban az előadás maradékát egyáltalán nem hallotta már. Pirosló arcának spanyolos árnyalata alatt egészen elsápadt rendkívüli érzelmeitől - de egyetlen haja szálát se mozdította.

A terem ajtaja tárva- nyitva maradt, és még a városnak ebből az elhagyatott végéből is beszüremlett néhány hang. Úgy tűnt, két férfi halad el a messzi promenádon: az egyikük énekelt. A munkások este, hazafelé menet gyakorta daloltak, s bár erős hangon nótázott, túlságosan messze voltak ahhoz, hogy Joan értse a szöveget. Csakhogy az ifjú hölgy történetesen ismerte ezt a dalt. Szinte látta maga előtt, ahogy gömbölyded, fesztelen írással odafirkantották régen egy diáklány emlékkönyvének rózsaszín lapjára. Ismerte a szövegét - és ismerte a hangot is.

 

Castlepatrick otthonom, a szívem bárki látja,

S bárki, aki pisztolyt fog, mert hagyom, eltalálja,

Úgy fénylik, mint egy érdemrend, aranyos lánggal ég,

Pucér- bátran, mint őseim - az enyém nemes név.

Castlepatrickből jöttem, a szívem kitakarván,

Ellopta kabátomról egy hölgy Szent Gallowglass napján.

 

Egyszerre és erős fájdalom kíséretében a harasztos egy üres foltja rémlett fel a szeme előtt, benne mély gödör a napsütéstől vakítóan fehér homokban. Se szavak, se név, csak a hely maga.

 

A liverpooli népek szíve csizmájukban reszket;

Ha kürtös kürtöl, mint a birkák, pokolra mennek.

Hol nem forog a tánc, csak a kerekek kerengnek,

És nem az ember füstöl, hanem őt pörkölik meg.

De Castlepatrickből jöttem, a szívem kitakarván,

Ellopta kabátomról egy hölgy Szent Polander napján.

 

A fekete belfastiak szíve szájban dobog,

Azt mondják, a délvidéken az angolok gyilkosok,

Kínpadot látnak, ha szántunk, ha juh bőg, ítéletet,

S ha tűz ég: banyát égetünk, holott gyomnövényeket.

De Castlepatrickből jöttem, a szívem kitakarván,

Ellopta kabátomról egy hölgy Szent Barnabás napján.

 

A hang egyszerre elhallgatott, azonban az utolsó sorok már annyival tisztábban érthetőek voltak az elsőknél, hogy az énekes egészen bizonyosan nem távolabb, hanem közelebb ért közben.

Lady Joan csak ezután és valamiféle ködön át hallotta, ahogy a megfékezhetetlen keleti lezárja ékesszóló előadását.

- ...Ha pedig nem utasítják el a napot, ami minden reggel visszateer ees keel keleten, akkornem fogják visszautasítani ezt az udancsak keletről eerkező ees újra meg újra visszateerő, nadszerű társadalmi kíseerletet, ezt a többnejuseegi módszert sem. Mert ez az a felsőbb többnejűseeg, amelyé nap módjara mindenkor keletről jön, de csakis deeli tündökleeseeben látszik, amikor a nap magasan az eeg tetejeen jár.

Csak félig figyelt Mr. Levesonra, a napbárnította arcú, szemüveges férfira, amint illő módon méltányolja az érdekfeszítő előadást, és kéri az egyszerű lelkeket, hogy ha valamelyiküknek kérdése van, tegye fel. Szigorúan azután szólította meg bárki is az elnököt, hogy az egyszerű lelkek jól nevelt vonakodásukkal és aggodalmas szerénységükkel tanújelét adták egyszerűségüknek. S csupán amikor valaki már egy ideje szólongatta a férfit, Joan akkor ébredt rá fokról fokra a tényre, hogy a kérdés szokatlannak is nevezhető.