A vég kezdete

1999. november 13., szombat, hajnali 4:41

New York városa, New York

Manhattan alatt

 

Nyugtalan, vérszomjas pillantások kísérték minden egyes mozdulatát. Pug leginkább a hallgatag ember tekintetét érezte. Még az sem nyugtatta meg az idegeit, hogy tudta, nem ő a gyűlöletük tárgya. Már így is messzebbre hozta őket, mint amire bárki más képes lett volna, de ha most hagyja cserben őket, ha elveszíti a nyomot, akkor a tárgyát vesztett bosszú más kiutat kereshet magának - például őt.

Calebros vezette el a még mindig lángoló hotelhez. Vajon milyen kétségbeesett kellett legyen a főnök ahhoz, hogy ilyet tegyen? Pug tudta, hogy ez is a hallgatag ember miatt van. A hallgatag ember nem pihen meg addig, amíg ennek vége nem lesz. Két éjszakányi irgalmatlan hajsza után Pug így vélte, hogy talán jobb lett volna, ha ott marad azzal a furcsa Hilda nősténnyel és segít neki Jeremiah felkutatásában. Pug és Calebros a hotelben távol tartották magukat a tűzoltók osztagaitól. Az emberek mindenütt ott voltak, mint a füst és a víz. Mint kiderült, túl nagy volt a pusztítás a szinteken, amelyeket Calebros ellenőrizni akart. Valóban nem sok minden maradt meg belőlük. Semmi olyasmi, amin Pug szagot foghatott volna. Vereségük tudatában távoztak, és itt véget is érhetett volna az egész.

Csakhogy Pug megtalálta a nyomot. Ott botlott bele, ahol senki nem számított rá, ahol összegyűltek a hotel alatt. Miközben Calebros és a hallgatag ember azon tanakodtak, hogy mi legyen a következő lépés, Pug felismerte az ismerős szagot. A szagot a fényképen. És azóta csak a járatokat próbálgatták.

Lassan, óvatosan megközelítette egy újabb csatorna rácsát. A fenti világ elmondhatatlan illatai áramlottak az alagútba az acélrácsok között. Az egymással vetélkedő ingerek hullámokban borították el Pugot - szélfútta szemét, csomagolópapír, ami még mindig hordozta az étel szagát, állott vizelet, motorolaj és a kipufogó gázok mindenütt jelenlévő, mindent átható bűze. Habozott, kételkedett és megingott. Túl halvány volt a szál, amit követett!

- Koncentrálj, Pug - szólalt meg a háta mögött Calebros. Megértette a tétovázás okát, de nyugtalan volt és türelmetlen.

A hallgatag ember mogorván figyelt, és egymáshoz csattogtatta a körmeit. A hang olyan volt, mintha pókok kapaszkodnának fölfelé a gerincén, és ettől felállt a szőr a hátán. Csak remélni tudta, hogy a többiek nem érzik félelmének a bűzét. De azt tudta, hogy a hallgatag ember érzi.

Koncentrálj, Pug! - visszhangozta halkan Calebros szavait. A zavaró szagok, a csattogó pókok - Koncentrálj! Told félre őket. Most már hallotta az ideges fészkelődést. Calebros háta mögött a többieket is nyugtalanította a hallgatag ember, a szörnyeteg a szörnyetegek között. Kétségbeesetten vágytak rá, hogy bizonyíthassanak neki, de borongós vadságával egyikük sem tudta felvenni a versenyt.

Pug újra megtalálta a nyomot, és nekiindult, de amikor megérezte a háta mögött a megkönnyebbülés kollektív sóhaját, azonnal el is veszítette újra. A csatornák után közvetlenül az alagút elágazott - a prédának tudnia kellett erről, és pontosan ezért kockáztatta meg, hogy ilyen közel jöjjön a felszínhez. A huzat besodorta odafentről az őrjítőén kavargó illatokat.

A hallgatag ember mély torokhangon csicsergett. Különösen felkavaró hang volt ez.

- Merre, Pug? - sürgette Calebros.

- Én... én nem tudom.

- Tudnod kell - mondta halkan Calebros. - Csak nyugodtan, van időd.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy összehajtott zárható műanyag zacskót, aztán odanyújtotta Pugnak.

Pug óvatosan kinyitotta a zacskót, és megszagolta a fényképet a belsejében - a

jóképű férfi, az előző ítélethozó képét még az átváltozás, az első és a Végső halála előttről. Nem a kép volt a préda, de a préda megérintette a képet, és rajta hagyta az illatát. Ez azonban már régen történt. Túl régen ahhoz, hogy egy hétköznapi véreb szagot fogjon rajta. Elég régen ahhoz, hogy Pugnak is gondot okozzon, még a zavaró szél és a fenti szagok nélkül is. Visszaadta a zacskót, aztán behunyta a szemeit, és befogta a füleit. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az arcának csapódó szél gúnyolódó süvítését, és helyette inkább a levegőben szállongó számtalan szagra összpontosított. Minden erejével próbálta kizárni a tudatából az eredményeket váró hallgatag ember izgatott trillázását a háta mögött...

Arra. A bal oldali alagút. Minél tovább mentek, Pug annál magabiztosabb lett, és annál gyorsabban kezdett haladni. Az alagút ismét elágazott, de ő szinte habozás nélkül kiválasztotta a bal oldalit. Hajtotta a klántársak sürgetése. Az egyre duzzadó önbizalmát csak a megkönnyebbülés érzése múlta felül, amiért nem hagyta cserben azokat, akik rábízták magukat. Még nem.

Időnként még mindig felbukkantak rivális illatok, zavaró szagok amelyek azzal fenyegettek, hogy elnyomják az igazi nyomot, de Pug megfelelt ezeknek a kihívásoknak. Szagot fogott. Érezte a Vértestvér szagát, akit követtek, és nem hitte, hogy újra elveszíthetné. Ismét szokványosnak, természetesnek tűnt. Nem úgy, mint a csatornanyílás alatt. Ott volt benne valami... rendellenes. Még a szél hátán érkező' fenti illatok mellett sem lett volna szabad, hogy ekkora gondot okozzon neki. Soha nem lett volna szabad ilyen közel kerülnie ahhoz, hogy végleg elveszítse a nyomot. Nem kellett volna újra használnia a fényképet. Talán a Tremere miatt volt, akit követtek. Talán megállt, és megpróbálta elfedni a nyomait - és hajszál híján sikerrel járt.

Pug emlékeztette magát, hogy csak az számít, hogy újra megtalálta a csapást. Most, hogy túl volt rajta, szinte már haragudott magára, amiért olyan ideges volt. Mintha visszadobták volna a kennelekbe, ha kudarcot vall... vajon megtették volna? De még nem volt vége. Végül is még mindig ott lépdeltek a háta mögött. A hallgatag ember, Calebros, és a többiek. Még mindig rábízták magukat...

Koncentrálj - emlékeztette magát Pug, mivel nem akart szükségtelenül szenvedni ezeknek a gondolatoknak a súlyától. Nem akart erre a sikamlós lejtőre tévedni.

Beljebb vezette őket a csatornákba, távolabb a fenti világtól. Most már olyan könnyedén követte a nyomot, mintha a préda legöngyölt volna egy gombolyag madzagot maga után. A Vértestvér már nem próbálkozott egyetlen szokványos trükkel sem, amivel elfedhette volna a nyomait. Többé már nem gázolt bele a csatorna sekélyebb részeibe, ha választhatott egy másik, száraz utat is. Nem próbálta szeméttel vagy szennyvízzel elfedni a nyomait. Mintha azt hitte volna, hogy innen már szabad az út hazáig. Arra számított, hogy működni fog a csatornánál bemutatott trükk.

Csakhogy nem számított Pugra.

Koncentrálj — mondta magának Pug. Bármilyen trükköt használt is a csatornánál ez a Vértestvér, hajszál híján be is vált, és bármikor megpróbálkozhat vele újra. Mágia, döntötte el magában Pug. Az a trükk mágikus kellett legyen, különben nem okozott volna neki ekkora gondot. Koncentrálj!

Néhány perccel később az orrát szinte a földhöz nyomó Pug gyakorlatilag olyan erősen koncentrált, hogy nem vette észre a lábat, ami felé lépett a sötétből. De az utolsó másodpercben észrevette az ólomcsövet, ami lecsapott a koponyájára. Hirtelen iszonyúan összezavarodott minden.

Pontosan akkor nézett fel, amikor eltalálta az ütés. A cső a jobb szeme fölött találta el és végigvágott az arccsontján. Az alagút sötétjét azonnal fényes felvillanások takarták el. És Pug hirtelen súlytalanná vált.

Ordítozás. Fojtott, összefüggéstelen ordítozást hallott a távolból. Érezte a vér ízét - a saját vére, illetve a folyadék íze, ami a vérét helyettesítette. De ezt az ízt hamar felhígította egy másik, állott folyadék. Kinyitotta a szemét - illetve megpróbálta, de nem volt biztos benne, hogy sikerrel járt-e. Körülötte áramlott a sötétség.

Kezek ragadták meg. Pug küszködve próbált szabadulni, hogy elkerülje a további ütéseket, de csak esetlenül hadonászott. A kezek megragadták, és erősen tartották a gyengén kapálózó testét, aztán durván húzni kezdték, de ellenállásba ütköztek. Áramló víz. A vízben vonszolták a testét.

Lassan újra képes volt tájékozódni. Beleesett a csatorna közepén áramló vízbe. Ezt az ügyetlenséget - gondolta. Nem, nem az ügyetlensége miatt esett el - jutott eszébe hirtelen. A cső.

A csata még javában zajlott a gyalogjárón, nem túl messzire onnan, ahol most három klántársa vontatta a testét. Pug egy villanásra megpillantotta Calebros csupa fog, széles arcát, ahogy kitép egy hatalmas darabot az egyik támadó vállából. A hallgatag ember is szinte elveszett a villámgyors, erőszakos mozdulatok forgatagában. A karmai tépték, szaggatták az ellenséget, és a többi Nosferatu is vadul, irgalom nélkül támadott. Az alagút máris tele volt tetemekkel.

Pug és a megmentő! lebuktak egy feléjük szálló lövedék útjából - egy kar volt az, ami még mindig szorongatott egy ólomcsövet. A kar belecsobbant az undorító vízbe, és a cső lehúzta a végtagot a felszín alá.

Az ellenségnek nem állt jól a szénája, ezt Pug azonnal látta, amint egy kicsit kitisztultak az érzékei. A támadók még a csata hevében is mintha fásultan mozdultak volna. A kezeikben szorongatott csövekkel és fadarabokkal csak a legritkább esetben találtak el bárkit is, és a Nosferatuk egyik ütést a másik után vitték be, ahogy ide-oda cikáztak körülöttük. Pug még soha nem látta őket ilyen gyorsan mozogni, és megdöbbentő volt a csapásaik ereje is. Az öreg minden csapása olyan volt, mintha ő maga lenne a pusztítás pallosa. És a testek egyre gyűltek.

A csatának éppen olyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdődött. Miké és Paulie még ki sem bírták húzni a még mindig kissé kábult Pugot a gyalogjáróra. Pug néhány klántársa a viszonylag épségben maradt tetemek zsebeiben kutattak.

- Mit csináltak ezek itt? - a ruháit csavargató Pug igazából senkinek nem címezte ezt a kérdést.

- Halottak voltak. Már halottak voltak - felelte egy halk hang. Calebros. Az öreg megszaglászta az egyik karmát, aztán kinyújtotta szürke, pörsenésekkel borított nyelvét, és megízlelte az egyik lecsüngő húscafatot. Végül rábólintott a saját észrevételeire. Pug végigmérte a szétszórt testeket - amelyek a legtöbb esetben inkább csak testrészek voltak. Nehéz lett volna megmondani, hogy eredetileg pontosan hány támadóval találták szembe magukat. Legalább heten vagy nyolcan biztos voltak, de lehettek akár tucatnyian is. A számtalan megcsonkított holttest ellenére is nagyon kevés vér folyt el.

- Vértestvérek? - kérdezte Pug.

- Nem - felelte Calebros. - Alig voltak többek egyszerű tetemeknél.

A Nosferatuk befejezték a holttestek kifosztását. Mindent magukhoz vettek, ami nem volt teljesen értéktelen: cipőket, ruhákat, aprópénzt, töméseket. Egy fenyegető, torokhangú csivitelés jelezte, hogy a hallgatag ember kezdi elveszíteni a türelmét. A lény eltorzult fejének formája az elnyújtott, halványan madárszerű állával egy keselyűre emlékeztette Pugot. Csakhogy azt is látta a sápadt, jeges szemekben, hogy a hallgatag ember nem elégedett meg azzal, ha csak megkeresi a dögöt. Ö meg akarta teremteni.

- Legjobb lesz, ha továbbmegyünk - mondta Calebros.

Pug bólintott. Megfordult, hogy ismét felvegye a nyomot, és egy kicsit megkönnyebbült, hogy a hallgatag emberen kívül végre valami másra is összpontosíthat.

1999. november 13., szombat, hajnali 4:46

New York városa, New York

A kürtő

Most már látta, hogy honnan jött a név: „a kürtő". Az alagút nagyjából két autó széles a kezdeténél, Brooklyn utcái alatt. Már az elején is meredeken lejtett, de hamarosan éles fordulatot vett, és attól kezdve szinte teljesen függőlegessé vált. A falát mindenütt létrák, párkányok és a falba mélyesztett kapaszkodók és lépcsők borították - és mindenünnen százával nyíltak a szélrózsa minden irányába az újabb és újabb alagutak. Hilda azonnal beleszeretett, amint megpillantotta. Pug hozta őt ide két éjszakával ezelőtt, amikor Jeremiah-t keresték. Tegnap éjjel is visszajöttek, de még mindig éppen csak elkezdték a keresést. Egy egész emberöltőt eltölthet egy Vértestvér idelenn, és még akkor sem fedezhetné fel az összes alagutat. Ha pedig Jeremiah a kürtő környékén tűnt el, akkor könnyen meglehet, hogy soha nem is bukkannak rá.

Ezt Pug is elmondta tegnap éjjel, és Hilda nem tudott vitába szállni a kijelentésével. De amikor ma éjjel a vadászok magukkal vitték azt a furcsa kis fickót, Hilda visszaosont a kürtőhöz. Egy fikarcnyit sem izgatta a vadászat vagy a Sabbat. Petrodon egy kurafi volt, és a Sabbatból senki nem bánt vele soha rosszabbul, mint akárki a Kamarillából. így hát most itt volt a kürtőnél.

Arra azonban a legkevésbé sem számított, hogy valaki más is lesz itt.

Már órák óta a kürtőben kószált, amikor meghallotta a másikat; a nyomában volt, éppen abból az irányból közeledett, amerről Hilda is jött. Véletlen lenne? Amikor több száz alagút cikázik idelenn az összes elképzelhető irányba? Nehezen hihető.

Átfutott az agyán, hogy el kellene rejtőznie, de inkább felkapott egy nagy követ és fejbe vágta a férfit, amint befordult a sarkon. Óriási volt, és most beigazolódott, amit a nagy emberekről mondanak, mert ez a fickó nagyot esett. Hildának eszébe jutott, hogy ez a fickó akár barát is lehet, de akkor sem volt joga a nyomába szegődni.

A fickó egy pillanatig kábultan hevert a földön. Egy öreg öltönyt viselt, és első látásra nyilvánvaló volt, hogy iszonyatosan szőrös. Koszos barna és szürke szőrpamacsok borították mindenütt. Nem mozdult, eltekintve a hatalmas, fehérje nélküli fekete szemek szapora pislogásától. Az orrát egyetlen lyuk helyettesítette, és a töredezett fogai közül a leghosszabbak átdöfték a felső ajkának egyik felét. Néhány percnyi halk nyögdécselés után sikerült felülnie.

- Te lennél Hilda? - mondta kissé kótyagosan.

- Telitalálat, cukorfalat.

A fickó megdörzsölte a fejét, és vágyakozó pillantást vetett rá.

- Mindig is kedveltem az olyan lányokat, akik el tudnak ringatni.

- Mindjárt letépem a fejedet, ha nem vigyázol! Mit csinálsz itt? Éppen csak erre jártál?

- Marston Colchester. Köszönöm kérdésed.

- Tudom, hogy ki vagy. A baltimore-i népekkel jöttél. Láttalak a telepen.

- És mégis fejbe vágtál?

- Azt mondtam, hogy láttalak, de azt nem, hogy kedvellek is.

- Felsegítesz? - kérdezte Colchester. Hilda odanyújtotta a kezét, és felhúzta. Azonnal észrevette, hogy a fickó nyirkos ujjai hogyan cirógatták az övéit. - Mellesleg nem követtelek. Már régóta ismerem Jeremiah-t, és Pug azt mondta, hogy lehet, hogy valahol errefelé van. Aztán láttam, hogy valaki errefelé jött, és gondoltam ellenőrzöm.

És Colchester ezzel megragadta a nő seggét, majd vigyorogva várta a reakciót...

... és nagyon meglepettnek tűnt, amikor Hilda megmarkolta a lába közét.

- Hmm - tűnődött a nő. - Biztos sziesztaidő van a határtól délre.

Colchester hátrahőkölt.

- Nos... öhöm... ami Jereamiah-t illeti... Hilda közelebb lépett hozzá.

- Mi a baj, édes? Ugye nem akarsz meglépni, miután felizgattál egy lányt?

- Ahogy már mondtam - hátrált Colchester - mi ketten régi ismerősök vagyunk.

- Volt nekem egyszer egy régi Ramblerem, aminek teljesen hátra lehetett hajtani az ülését.

- Uh... Pug azt mondta, hogy szerinte lehetséges...

Hilda megint fejbe vágta a kővel. Colchester eldőlt, mint egy kivágott fa, és Hilda már rá is vetette magát. Azonnal tépni kezdte az öreg öltönyt. Odadörgölőzött az alfeléhez, és leszakította a gombokat a blúzáról, amelyek már így is csak éppen, hogy féken tudták tartani a burjánzó húst. A kiszabaduló hullámok elborították Colchester arcát.

- Édes Istenem, biztos meghaltam, és a mennybe jutottam - mormolta a férfi Hilda alatt.

A nő hátranyúlt Colchester lába közé, és megragadta a meglepően duzzadt nyúlványt.

- A sziesztának biztos vége, igaz, kishaver? - jegyezte meg, de amikor hátranézett, kiderült, hogy a nyúlvány nem Colchester-hez tartozik, hanem egy húsos csáp tekeredett rá valahogy a férfi lábaira. - Mi a... ?

És a csápok hirtelen mindenhol ott voltak. Lecsaptak a két Nosferatura, mint megannyi véres gumitömlő. Hilda felugrott, de a csápok egy pillanat alatt rátekeredtek az ő lábaira, karjára és nyakára is. És húzni kezdték lefelé az alagúton keresztül a kürtő felé. Colchester harcolt, de a nő nem láthatta, mert már teljesen beborították a csápok. Olyan volt, mint egy múmia, akit géz helyett húsba csomagoltak.

Hilda tépte a csápokat, rugdalózott és harapott, de nem ért el vele semmit. Végül már csak sikítani tudott, de a hang eltűnt a kürtőben. Csakúgy, mint Hilda.

1999. november 13., szombat, hajnali 5:50

New York városa, New York

Manhattan alatt

Bár Pug volt az, aki a nyomot követte, Calebros és a társai mégis ott loholtak a nyomában, és mélyre hajoltak, mintha ők is képesek lennének követni a nyomot. Mintha Mike Tundlight, és Paulie és a többiek megfeledkeztek volna arról, hogy mennyire féltek Cock Robintól. Közelebb húzódtak egymáshoz. Valahányszor Pug elindult a nyomon, a kilenc Vértestvérből álló csapat egy emberként loholt a nyomában. A bosszúszomjuk hajtotta őket.

Calebrost elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire megbíztak benne. Persze az is lehetséges, hogy a Nosferatuk a Próféta szavaiba helyezték a bizalmukat. A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. Ez egyike volt azoknak az üzeneteknek, amelyeket Anatole hagyott hátra nekik - üzenetek, amelyek egyben próféciák is voltak, hiszen a küldöncöt már jóval az események bekövetkezte előtt útnak indította. Odaadta a terhet a küldöncnek, és elindította Calebros felé. Vajon csak a szerencsének vagy a véletlennek köszönhető, hogy a telep vezetője éppen ma éjjel fejtette meg az üzenetet, amikor egy vagy két éjszakával később már valószínűleg túl késő lett volna? Calebros soha nem hitt igazán a véletlen egybeesésekben, és még annál is kevésbé hitt benne, amióta a Prófétával akadt dolga. Hitte, hogy nyomós oka volt annak, hogy nem sokkal a Sturbridge-től érkezett üzenet kézhezvétele után jött rá a megoldásra. A régens közölte vele, hogy Nickolai elpusztult a tűzvészben, de semmiféle bizonyítékkal nem támasztotta alá ezt az állítását. Aztán feltárult a prófécia: A varázsló nem ég el... Calebros valahogy könnyebben el tudta fogadni egy őrült rejtélyes hablatyolását, mint a Tremerek üres szavait.

Ennek ellenére azért nem volt teljesen biztos magában. Akkor még nem, amikor figyelmeztette az ítélethozót és riadóztatta az összes klántársát, akit nem küldött el a Throgs Neckhez. Még akkor sem, amikor Pug megtalálta a csapat az égő hotel alatt. Túl sok hibalehetőség volt még, túl sok út vezetett még a kudarchoz.

Csak akkor lett biztos a dolgában, amikor megtámadták őket a holtak. Nem Vértestvérek, hanem élőholtak. Thaumaturgia. Vérmágia.

A többiek mintha megérezték volna, hogy elmúltak a kétségei. Cock Robin még kíméletlenebbül hajtotta Pugot, és javára legyen mondva, a fiú veszett iramban tört előre. Mindannyian követték a vezetőjüket, amilyen gyorsan csak lehetett, és Pug hamarosan egy ismerős helyre vezette őket. Calebrost nem lepte meg az, hogy végül ide lyukadtak ki.

Pug megtorpant, és a vadásztársaság követte a példáját. Az alagút egy szívós faajtóban végződött előttük, és Calebros ismerte az ajtó előtt álló Nosferatut. A vezér intett Mike-nak, aki Thurston és Diesel társaságában azonnal elindult visszafelé, amerről jöttek.

Az ajtó mellett Abe Morgenstern kaparászta az iszapot a lábujjaival, miközben engesztelőén hajbókolt.

- Jó reggelt mindenkinek - mondta ideges hangon -, és legyetek üdvözölve az otthonomban!

Apró feje volt, túlságosan is apró, mintha elkapta volna egy fejvadász, de nem fejezte volna be rajta a munkát. Morgenstern antitribu volt, de a csatornalakók között ez még nem jelentette azt, hogy azonnal megölik, amint meglátják. Az ember sokat tanulhat, ha elbeszélget az ellenségeivel, és időnként információt cserél velük.

Csakhogy ma éjjel Calebros és a vadászok nem azért jöttek, hogy üzleteljenek.

- El fogjuk kapni - jelentette ki Calebros, és ezzel mindenféle
udvariaskodásnak és tettetésnek elejét vette.

Abe könnyen zavarba jött. Az egész feje elvörösödött, pedig alig volt több egy koponyánál, amire hihetetlenül szorosan rátapadt a bőr.

- Ö nincs... Úgy értem, nem tudom miről...

Cock Robin ellépett Calebros mellett és pengeéles karmának egyetlen suhintásával egy szempillantás alatt a derekától a nyakáig felhasította Morgensternt. Abe vörös arcán inkább meglepettség, mint fájdalom tükröződött, amikor az ítélethozó félretaszította. Calebros ebben a pillanatban vette észre a furcsa zajt a háttérben - mintha számtalan ujj dobolt volna a körmével a kövön. A zaj halk volt, de a forrása nem volt messze.

Azonban nem volt idő az elmélkedésre. Az ajtó mögül kiáltozás és dulakodás zajai szűrődtek ki, miközben Morgenstern térdre rogyva próbálta visszatuszkolni a hasüregébe az elfonnyadt belső szerveket. Cock Robin öklének egyetlen vad csapásával szilánkokra zúzta az ajtót, és a Nosferatuk előretörtek.

Átrohantak az első szobán, ami alig volt szélesebb, mint az alagút odakinn, és zsúfolásig tele volt dobozokkal és mindenféle szeméttel, és berontottak a második szobába. Thurston a földön hevert és görcsösen rángatózott. Vér szivárgott az orrából és a füleiből - és a vér forrt az ereiben. Mike és Diesel egy másik Vértestvérrel dulakodtak. A középkorú férfi fizikailag nem nyújtott valami lenyűgöző látványt, de mágia vibrált a levegőben, ahogy azt Thurston buborékoló vére is tanúsította.

Nickolai - gondolta Calebros. - A gyilkos, akit már oly régóta keresek.

- Add meg magad, Tremere! - kiáltott Calebros.

Számtalan kérdése lett volna. Ki akarta csikarni belőle a titkait. Mike és a többiek bekerítették, és elzárták a boszorkánymester menekülési útját, de még nem győzték le.

A Vértestvér egy gúnyos mosollyal válaszolt Calebros felszólítására, és kinyújtott tenyerével rácsapott Diesel mellkasára. A Nosferatu hátravetette a fejét, és tágra nyitotta a száját, hogy kínjában felüvöltsön, de csak egy nedves gurgulázó hang szakadt fel a torkából. És aztán jött a vér. Habosan, bugyborékolva tört elő a szájából, és lecsorgott a testén a földre. Mike tovább birkózott a prédával, miközben Diesel lehanyatlott.

Ahogy a többi Nosferatu benyomult a szobába, Nickolai megragadta Mike karját, amelyet hirtelen éteri zöld ragyogás burkolt be. A kar másodpercek alatt összeaszott és elszáradt. Mike felordított.

Calebros még saját magát is meglepte azzal a fürgeséggel, amivel átmászott a szobába zsúfolt dobozokon, hogy elzárja a menekülés útját. Miké elszáradt karját az oldalához szorítva, tántorogva hátrált Nickolaitól. Cock Robin és a másik négy Nosferatu fenyegetően közelebb nyomult a másik oldalon.

- Add meg magad! - parancsolta ismét Calebros. Gyorsan beszélt, mielőtt valaki újra lesújtana. - A klántársaid halottnak hisznek, ahogy akartad. - A varázsló nem ég el, hanem a holtak között keres nyugodalmat. - Nem fognak keresni. Én tudom, hogy
elmenekültél a hotelből, és előlük.

Calebros oly régóta hajszolta már a bosszút, de most, amikor eljött a pillanat, rá kellett döbbennie, hogy sokkal jobban vágyta a válaszokat. Hogyan zajlott le pontosan a gyilkosság? Hogyan került bele az egészbe Leopold és Benito?

- Adjam meg magam? Hogy felelhessek a szánalmas kérdéseidre, te nyomorult szörnyeteg? - vicsorogta Nickolai. Sápadt volt, és nyúzott. - Nem hinném. A világ jobban jár, hogy megszabadult a szánalmas Petrodonotoktól, és jobban jár, ha megsza
badul tőled is!

Kinyújtotta a kezét a Nosferatu felé, de Calebros túl gyors volt, és félreugrott az útjából. Csakhogy így már szabaddá vált az út az ajtó felé. Calebros nem tudta egyszerre kikerülni a boszorkánymester halálos érintését, és megakadályozni, hogy elmeneküljön, így hát rávetette magát a Tremere-re. Pug és Paulie is ott voltak mellette a kupacban. Nickolai felbömbölt dühében, és arcul csapta Calebrost. A boszorkánymester ujjai belekapaszkodtak a mélyen ülő szemek üregébe és a tátongó orrlyukakba...

És nem történt semmi. Calebros egy pillanatig még várta, hogy elsorvadjon az arca vagy elpárologjon a vére, de nem történt semmi. Nickolai sikított dühében, és összeszorította az öklét, mintha puszta kézzel akarná összeroppantam a Nosferatu koponyáját. De elmaradt a misztikus energiák támadása.

A varázsló ereje végére ért, és a földre rogyott Pug és Paulie záporozó csapásai alatt.

- Megadom magam - mondta megsemmisült hangon, és szinte meg sem próbálta hárítani a vállaira záporozó ütéseket.

- Elég - mondta Calebros, és megállította Pugot és Paulie-t. - Már kiadta magából a mérgét.

Ekkor hallotta meg Calebros ismét azt a furcsa hangot - mintha ezrek, százezrek doboltak volna a körmükkel a kövön. A hang megduzzadt, és szinte fülsüketítővé erősödött, ahogy Calebros Pug és Paulie társaságában ott állt a térdelő Tremere mellett. Láthatóan Nickolait is zavarba hozta ez a hang, és a Nosferatuk is a fejüket forgatva nézelődtek.

Kivéve Cock Robint. Pontosan az ajtóban állt, ami elválasztotta egymástól Abe Morgenstern szánalmas menedékének két szobáját. Az ítélethozó keskeny, eltorzult csípőjére támasztotta ökölbe szorított kezeit, és a mérhetetlen gyűlölettel csordultig telt szemei egy pillanatra sem eresztették Nickolait.

Egy csöppet sem érdeklik a válaszok - döbbent rá Calebros abban a pillanatban, ahogy az ítélethozóra pillantott. - Még az sem, amit a Tremerekről és a mágiájukról megtudhatnánk. Cock Robin nem akarta kihasználni Nickolait. Ö a halálát akarta.

A csótányok először százával, de aztán ezrével kezdtek özönleni az aprócska szobába. Teljesen elborították a padlót, aztán átmásztak egymás testén is. Mikor már nem maradt hely a padlón, akkor felmásztak a falakra. Még a Nosferatukat is nyugtalanította a támadás.

Mereven, mozdulatlanul álltak, és aggódó pillantásokat vetettek egymásra, ahogy a rovarok áradata először a bokájukat, aztán a térdüket is elborította. A bogarak millióinak csattogása teljesen elnyomta volna a hangjukat, ha bármelyikük meg akart volna szólalni.

Egyedül Cock Robin volt közönyös. Csak ő nézte rezzenéstelenül, ahogy a csótányok tépni kezdik Nickolai élőholt húsát. A Tremere sikolyait elnyomta a dögevők csattogása és zümmögése. És egy kicsivel később az áradat mélyén abbamaradt a sikoltozás.

1999. november 19., péntek, este 11:00

New York városa, New York

7210-A iroda, Empire State Building

Lucinda Ventrue ghoulja odalenn megnyomta a lift hívógombját Calebrosnak, és intett, hogy lépjen be, amikor az ajtók kitárultak. Mintha én nem tudnám, hogy működik ez az átkozott szerkezet - gondolta a Nosferatu. Már önmagában ez a jelenet is elég lett volna ahhoz, hogy felzaklassa, még akkor is, ha nem lett volna amúgy is nagyon rossz a hangulata. Nem akart lélekszakadva rohanni, hogy tiszteletét tegye Victoria Ash, New York hercege előtt.

A nő ragyogóan, gyöngyökkel felékszerezve és kisminkelve ott ült vele szemben az asztalnál. Még nem mondták ki hivatalosan. Nem volt valóban herceg, még nem. De Calebros hallotta a híreket: értesítették a helyezkedésről és a machinációkról, meg a visszataszító egyezségekről. A Tizenkettek Tanácsa - ahogy Lucinda grandiózusán nevezte - csak a tömegeknek készített hevenyészett kirakat volt. A döntés már megszületett, különben Pascek nem ment volna el a városból.

Az asztal mellett mind a hat klán képviseltette magát. Máris így nevezték a Kamarillát, a hat klán. Nem számít, hogy láthatóan senki nem tudta biztosan, hogy Xaviar tényleg állja a szavát, és a Gangrelek már valóban nem tartoznak a szektához. Kétségtelen, hogy lesznek olyanok, akik hűségesek maradnak - a csavargók soha nem voltak a fentről-lefelé irányítás iskolapéldái -, de jelenleg Lucindának és a fajtájának volt elég ürügye arra, hogy kihagyja a Gangreleket a döntéshozatalból. Eggyel kevesebb kiszámíthatatlan elem, amivel a Ventrue és a Brujah értelmiségnek meg kell birkóznia.

Calebros el se jött volna erre a színjátékra, ha Cock Robin nem ragaszkodik hozzá. Már önmagában ez is megérte a fáradságot - hogy láthatta a szobában tartózkodók reakcióját, akik közül sokan még csak nem is sejtették, hogy a Nosferatu ítélethozó a városban van. A Ventrue klánt Lucinda - aki Pascekkel karöltve összehívta ezt a tanácsülést -, és Jan Pieterzoon képviselte. Ez utóbbi nagyon jól szolgálta az ügyet az elmúlt néhány hónapban. Pascek távollétében a Brujah klán nevében Theo Bell, aki láthatóan teljesen felépült a sérüléseiből, és a szembetűnően elégedetlen Lladislas jelentek meg a döntés meghozatalánál. A Toreádorok részéről Victoria mellett ott volt Gainesmil is. Sturbridge régens elhozta az egyik alárendeltjét, és a Malkávokat két testvér, Eric és Jonathan Chen képviselték.

- Isten hozta Önöket - szólalt meg Lucinda, amint mindenki megérkezett. Megtévesztőén ifjúnak és sebezhetőnek tűnt az asztal körül ülő tiszteletre méltó Vértestvérek között. - A város a mienk - jelentette be. - A sors ránk mosolygott.

Calebros úgy látta, mintha Victoria összerezzent volna ezekre a szavakra. Kétségtelenül ő is elsietettnek érezte a győzelem megünneplését. A Sabbat szervezett ellenállását valóban sikerült megtörni abban a csatában, amit azóta általában Throgs Neck-i ütközetnek neveztek, és Polonia kardinálist a folyón túlra, New Jerseybe űzték a városból. Micsoda megalázó vereség a frissen hatalomra került kardinálisnak, de Polonia ettől csak még veszedelmesebb lett. A város bizonyos részein még most is Sabbat falkák ólálkodtak, és most, hogy délen véget ért a háború és a néhai Moncada kardinális által összetartott szövetség felbomlott, éjszakánként sokan megpróbáltak hazatérni közülük.

Miután a Sabbat nagy részét kiűzték a városból, felbomlott a Kamarilla szervezete is. Polonia talán elveszítette a csatát, de elpusztította Michaela herceget, és az utolsó ismert gyermekét is. A túlélők szemmel láthatóan nem igazán gyászoltak. A tábornokok és az Ítélethozók távozásuk előtt kineveznek egy megbízottat hercegnek, és a város lelkéért folyó harc azonnal ismét fel fog lángolni. Itt minden éjjel háború lesz, és Calebros nem igazán bízott abban, hogy Victoria képes lesz ezen uralkodni. Persze részt fog venni az ünnepségeken, a fogadásokon, a gálákon és a kiállításokon, ahogy Michaela is jelen volt a Wall Streeten és a Broadwayn, de New Yorkban az utcák is legalább olyan fontos tényezők voltak, mint az igazgatósági üléstermek és a színházak. Olyan kevesen tudták ezt. Bell tudta, és az elmúlt hetek után talán még Pieterzoon is.

- Tisztelettel emlékezünk ma este az elesett és a túlélő hőseinkre - mondta éppen Lucinda. - DiPauda arkónra, a Kamarilla Jobb Kezére, Thorgs Neck hősére - bólintott ünnepélyesen a Nosferatu klán képviselői felé.

Kérlek ne! Calebros leküzdötte a késztetést, hogy hangosan öklendezni kezdjen. Nos, Federico valóban kapott egy szablyavágást a fejére, és torporba esett, Isten tudja mennyi időre, de vajon volt egyáltalán valaki ebben a teremben, aki valóban elhitte, hogy Lucinda tényleg rosszul érzi magát emiatt?

- Bell arkónra, Harlem megtisztítójára. Jan Pieterzoonra, a mi
rátermett harctéri parancsnokunkra...

A tiszteletbeli címek és a becenevek osztogatása mintha órákon át folytatódott volna. Calebros időről-időre testhelyzetet változtatott a székében, és ezzel olyan recsegéssorozatot indított útjára, amit a terembe lévők képességeik legjavát nyújtva próbáltak észre sem venni.

- De a jövőbe kell tekintenünk - jelentette ki végre Lucinda. - Az éjszakák rutinja megszakadt, és máris széthúzás támadt a sorainkban.

Calebros elgondolkozott azon, hogy volt-e egyáltalán olyan, amikor nem volt széthúzás a soraikban.

- A meghódított területeken ki kell jelölni a vadászmezőket, és az elesettek hagyatékáról is gondoskodni kell. Hatalmas számban érkeznek a városba az új Vértestvérek. Egyesek a mi oldalunkon harcoltak, mások a sorsukat próbálják beteljesíteni. Igazságot kell szolgáltatni. A határokat biztosítani kell...

- Azt akarja mondani, hogy a városnak szüksége van egy hercegre - vágott végre közbe Theo Bell. - Nem igaz?

- De igen - felelte Lucinda kissé döbbenten. - De...

- Pascek hagyott egy levelet a tanácsnak ezzel kapcsolatban - húzott elő egy összehajtott papírlapot a dzsekije zsebéből Theo, majd kivárta, hogy mindenki jól megnézhesse rajta Pascek személyes viaszpecsétjét, mielőtt felnyitotta volna. - Az ítélethozó utasított, hogy olvassam fel az egészet - futotta végig a szemével az egész lapot -, de úgy látom, hogy Lucinda máris érintette a lényegesebb részeket. A leglényegesebb rész a vége felé következik - csúsztatta oda a levelet az asztal lapján a Ventrue ítélethozónak.

Lucinda felvette, és Theónál egy kicsivel figyelmesebben futotta át Pascek szavait. Összehajtotta a levelet, amikor végzett, és letette az asztalra.

- New York város hercegi posztjára Pascek ítélethozó Victoria Ash-t jelöli.

A bólintások és a mormolás elárulta, hogy senki nem lepődött meg igazán. Calebros, a mellette ülő Cock Robinhoz hasonlóan semmilyen módon nem válaszolt. A város nem működhetett volna a Nosferatuk nélkül. Nem sokat számított, hogy ki volt a herceg, Calebros éppoly lelkiismeretes tanácsadója lesz, mint a réginek. De vajon mit gondolnának a többiek, ha tudnák, hogy Victoria volt az Atyja annak a valaminek, ami végigdúlta a várost? Vajon akkor is így sietnének, hogy herceget csináljanak belőle? Mit mondana Bell? Édes Istenem, mit tenne Xaviar, ha rájönne? - Calebros vetett egy pillantást a mellette álló székre. - Mit tenne Cock Robin?

- És én megtisztelve érzem magam, amiért elsőként támogathatom a javaslatát - tette hozzá Lucinda. - Most pedig szóljanak a klánok!

Egymás után mindannyian a beleegyezésüket adták. Először Sturbridge, aztán Eric, az idősebb Chen fivér. Amikor Theo beleegyezően mormogott, Lladislas, Buffalo trónfosztott hercege lecsapta a tollát az asztalra, és kiviharzott a teremből.

- Ő is egyet ért - mondta Theo.

Mint a tanács legfiatalabb tagjának, Calebrosnak nem volt szavazata, de mégis egyetlen pillanat alatt megálljt parancsolhatott volna az eseményeknek, ha feltárja Victoria titkát. Azok, akik már szavaztak, meggondolnák magukat. Olyan csábító... de mégis mi értelme volna? Victoriát felbosszantaná... és ez nem kis fegyvertény, ráadásul igencsak kielégítő, de a várost elborítaná a káosz, és a Sabbatnak ezzel is nagyobb esélye lenne, hogy visszavegye, amit elvesztett. Azt is tudta, hogy Cock Robin vérszomja újból fellángolna, ha felfedné a titkot, és akkor Victoria nemcsak a hercegi címtől esne el, de talán valami „rettenetes" baleset is érné. És akkor Calebros talán soha nem tudná meg a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek még mindig izgatták Nickolaijal és Benitóval kapcsolatban. Mert Victoriának ismernie kell ezeket a válaszokat. Cock Robint csak a vér érdekelné. Így hát végül csöndben maradt. Máris az adósom, és még csak nem is tud róla - gondolta. - Még nem.

Cock Robin is beleegyezően bólintott, és ezzel véget is ért az egész. Victoria volt a tökéletes, kompromisszumos jelölt. Sem Lucinda, sem Pascek nem engedte volna, hogy a másik klánjának egy tagja kerüljön ebbe a pozícióba, különösen, miután Michaela ekkora zűrzavart csinált a városban. A Brujahk és a Ventruek pedig nem vettek volna számításba egy Tremere-t, különösen miután a boszorkánymesterek Atlantától egészen Washingtonig inkább a drágalátos kápolnáikat védték ahelyett, hogy támogatták volna a Kamarilla hercegeket. A Nosferatukat egyszerűen csak az „arra érdemesebb” klánok szolgáinak tekintették, és senki nem vett volna számításba egy Malkávot, csakis a legvégső esetben.

De valakinek uralkodnia kellett, különben a városba özönlő öregek és újszülöttek szétszaggatnák egymást a területért és a befolyásért folytatott harc közben. Ez még így is megtörténhet -gondolta Calebros. Így esett hát, hogy a Ventrue klán ítélethozója, Lucinda, a Tizenkettek Tanácsának döntése értelmében ezekkel a szavakkal fordult Victoriához:

- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?

Victoria az eljárás kezdete óta nem nézett bele senkinek a szemébe. Rá egyáltalán nem jellemző módon csöndben ült, miközben Lucinda és Theo beszéltek. Mintha észre sem vette volna, hogy Lladislas távozott vagy hogy összeszámlálták a szavazatokat. Most egyenként megnézett mindenkit az asztal körül. Felemelte a kezeit az öléből, és az asztal lapjára fektette őket maga előtt.

Atlantát akarta, és most megkapja New Yorkot - gondolta Calebros. Nem is rossz üzlet.

*****

- A jogar mostantól Önt illeti, Victoria. Elfogadja a tisztséget?

Tudta, hogy közeledik a pillanat, de most mégis érezte, hogy feltör a torkából a vér. Attól tartott, hogy le fogja hányni az asztalt. A legnagyobb ambíciója elérhető közelségbe került, szinte az ölébe hullott - és nem tudta, hogy elfogadhatja-e.

Természetesen vágyott rá, hogy herceg legyen. Már Atlantával is megelégedett volna, de ez... ez…

Mégsem tudta. Érezte, hogy sajog az állán a jel. A Sors istenei kegyetlenek és szeszélyesek voltak, de ő mégis a kegyelmükbe ajánlotta magát. Megesküdött, hogy soha többé nem szegül ellen az akaratuknak. Egyszer már engedetlen volt, és követte az utat Chicagóba. Büntetésből végig kellett néznie a saját, frissen meglelt Gyermekének pusztulását, miközben éppen felé nyújtotta a kezét... Vajon miféle bosszút állnának rajta, milyen kórsággal sújtanák, ha most sem venné figyelembe az akaratukat?

Nem, ki kell kérni a sors véleményét, és bár a vágy vasmarokkal szorította a szívét, Victoriának engedelmeskednie kell az akaratuknak. Pascek javasolta őt, hát az ő szavai döntik majd el a kérdést. Nem volt elég idő, és túl sokan figyelték ahhoz, hogy megszámolja minden egyes szavát... Akkor hát legyenek a bekezdések. Ha a számuk páratlan, mint a város öt választókerületéé, akkor elfoglalja kiérdemelt helyét. Ha nem... nem, erre még gondolni sem akar. A sors nem lehet folyton ilyen kegyetlen hozzá.

*****

- Láthatnám a levelet? - kérdezte enyhén remegő hangon Victoria.

Lucinda egy pillanatig értetlenül meredt rá.

- Megbocsát?

- Pascek ítélethozó levelét. Láthatnám, kérem?

A mélységesen megzavarodott Lucinda olyan pillantást vetett a levélre, mintha halálos méreg lenne, aztán a tekintete vissza-rebbent Victoriára.

- Biztosíthatom, hogy a pecsét eredeti, és Bell arkón...

- Nem kételkedem sem az Ön, sem Bell arkón szavában, és még a levélben sem - jelentette ki fagyosan Victoria. - De meg szeretném nézni!

Lucinda odaadta neki a levelet, és Victoria úgy hajtotta szét, mintha porrá omolhatna a kezében. Hosszú ideig olvasta. Calebros a szemén látta, hogy kétszer is nekikezdett. Az asztal körül szinte kibírhatatlanná mélyült a csönd. Végül Victoria végzett a levéllel. Letette az asztalra, és a kezeit mellé fektette.

- Nem — mondta halkan, az összeszorított fogai között szűrve a szavakat. - Vadul villogó szemeivel a saját kezeit fodrozta. Calebros látta rajtuk a feszültséget, látta a vékony csontokra feszülő bőrt, és még az ő halvány bőrszínéhez képest is fehér ízületeket.

- Nem - mondta újra, és ezúttal már sokkal gyorsabban és erőteljesebben beszélt. - Nem fogadom el.

-Oh... Victoria - mondta Gainesmil mellette. - Ha időre van szüksége, hogy...

De a nő már hátratolta a székét, és minden magyarázat nélkül kisétált a teremből, amerre pár perccel korábban Lladislas is távozott. Az éjszaka tíz döbbent teremtménye tátott szájjal bámulta a háta mögött becsukódó ajtót.

Végül Lucinda törte meg a csendet.

- Hát, nem fordul elő gyakran... őszintén szólva nem is emlékszem rá...

 

Kinyújtotta kezét Pascek levele után, és csendben még egyszer elolvasta, mintha a sorok között rábukkanhatna a magyarázatra. Csakhogy a levél nem elégítette ki a kíváncsiságát, úgyhogy visszaejtette az asztalra.

- El kell halasztanunk ezt a találkozót... a határozatot, amíg...

Valaki az asztalra csapott, és ez mindannyiukat megriasztotta. Mindenkit, kivéve Cock Robint. Pontosan kétszer csapott le az öklével az asztalra. És amikor már mindenki rá figyelt, a Nosferatu ítélethozó felvette Lladislas tollát, és gyerekesen kerekded betűivel írni kezdett Pascek levelének hátoldalára.

1999. november 30., kedd, éjjel 1:25

New York városa, New York

A kürtő

Az egész olyan furcsának tűnt. Hogy a sötétben rejtőzött el a sötétség elől. Jeremiah képtelen volt eldönteni, hogy van-e ennek egyáltalán valami értelme, de ennek ellenére nem tudta rávenni magát, hogy bármilyen fényt használjon. Eltörte az elemlámpáját - széttaposta a körtét, és elhajította az elemeket -, mert még bekapcsolta volna valamelyik gyenge pillanatában. így hát akár tetszik, akár nem, akár van értelme, akár nincs, de a sötétben fog várakozni. Elhatározta, hogy többé nem is gondol a fényre...

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudta, a fény nem számított volna semmit. A fény semmit sem számít azoknak a lényeknek odakinn. Níctuku - mondta halkan, csak úgy magának, és figyelte, hogy milyen különböző módon préselődhet a szájpadlásához a nyelve.

- Nic-tu-ku. Nic-tu-ku. Nic-tu-ku.

Nekik éppen úgy nincs szükségük a fényre, mint neki magának. Kiszagolják a vért.

És odakinn voltak még náluk rosszabbak is.

Szegény Colchester. Marston talán megértette. Megmenthetném - gondolta Jeremiah. De akkor le kellene mennie... oda. Nem tudta biztosan, mi van odalenn. Anatole nem akarta elmondani neki. Legyen átkozott a Próféta! Jeremiah a földre vetette magát, felkapott két követ, és olyan erővel csapta össze őket, hogy szilánkokra robbantak.

- Legyen átkozott a Próféta - mondta megverten és kétségbeesetten.

- Nem sok értelme van elbújni, ha köveket csapkodsz egymáshoz - mondta egy hang.

Jeremiah a betolakodó felé pördült, azonban a félhomályban csak a halvány körvonalait tudta kivenni, a részleteket nem. Az alak ismerősnek tűnt.

- Calebros?

- Nem - felelte az alak. - Nem Calebros. Mondd csak, Jeremiah, miért rejtőzködsz?

- Miért? - nevetett szarkasztikusan Jeremiah. - Mert a klánunk legöregebb tagjai az éjszakában vadásznak? Csakhogy te azt állítod, hogy ők csak dajkamesék!

- Azt Calebros mondja - mondta az alak. - Én jobban tudom. De mi más miatt bujkálsz?

Jeremiah szemei összeszűkültek. Közelebb ment az alakhoz, bekémlelt a járatba, aztán suttogva megszólalt:

- Odalenn... a legsötétebb helyen. Ott van. Az alak is közelebb lépett.

- Honnan tudod? - kérdezte halkan.

Jeremiah összedörzsölte az arca előtt a hüvelyk-és a mutatóujját.

- Hát te nem érzed... a levegőben? Én szinte már a szagát is érzem. Sötét, és hideg és dühös.

- Mindenkinek éreznie kellene, Jeremiah! De a halandók nem érzik. És a legtöbb Vértestvér figyelmen kívül hagyja. De te... te tudod.

- Te soha nem hittél nekem ezelőtt - mondta Jeremiah, és elégedettséggel töltötte el az események fordulata.

- Már mondtam, hogy én nem vagyok Calebros. De ő a véremből való. És te még mindig nem mondtad el nekem, hogy honnan tudod. Hogy honnan szereztél tudomást a szagról. Beszéltél a Prófétával, ugye?

- Beszéltem - mondta Jeremiah. Egy pillanatig azt hitte, hogy haragszik Anatole-ra, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy miért.

- Jöjj velem, barátom - mondta az alak. - Mesélned kell nekem arról az időről, amit a Prófétával töltöttél!

Jeremiah örült, hogy megint van barátja. Olyan sokáig volt egyedül a sötétben. Olyan sokáig rettegett egyedül a sötéttől. Gyorsan begyömöszölte kevéske tulajdonát a viaszosvászon zsákjába, aztán otthagyta azt a helyet.

1999. november 30., kedd, este 11:07

New York városa, New York

Egy földmélyi tavacska

Calebros nem merült bele teljesen a vízbe. Inkább meztelenül leült az egyik körkörös kőgyűrűre a part mentén. A víz éppen a derekáig ért. Ha korábban véznának tűnt, és úgy érezte, hogy folyamatosan időzavarban van, akkor most százszor rosszabb volt a helyzet. És jelen pillanatban a föld nem súghatott volna meg neki semmit, amit tudnia kellett volna. Nem mondta volna el neki, hogy a Sabbat háború közepes hősei közül ki melyik alagútra vagy vadászmezőre szolgált rá. Nem mondaná el neki, hogy melyik vitában kinek a javára döntsön. Nem mondaná el neki, hogyan legyen herceg egy ilyen terjedelmes és kaotikus városban.

A válla fölött hátranézett a koronára, amit Emmett készített neki egy viharvert dísztárcsából. A koronát cigarettacsikkek és felismerhetetlenségig összepréselt gyümölcsök díszítették. „A csatornák királya”. így nevezete őt Emmett az első diadalittas pillanatokban a telepen, mielőtt rájuk szakadt volna a valóság. A dísztárcsa nem volt nehéz, mégis ólomsúllyal nehezedett Calebros fejére, amikor felpróbálta, hogy a testvérével incselkedjen.

Cock Robin elment. Kiitta a bosszú kelyhét, aztán sikerült a védencéből herceget csinálnia, annak ellenére, hogy talán ő volt legkevésbé politikus beállítottságú az ítélethozók közül. Victoria távozása után Calebros éppen olyan döbbenten meredt a saját nevére, mint a többiek. Mert Cock Robin esetlen betűivel az ő neve állt Pascek levelének hátoldalán. Theo Bellnek mintha tetszett volna, hogy dugába dőltek a saját ítélethozójának a tervei, és ő volt az első, aki támogatta a Nosferatut. Sturbridge jó ideig gondolkozott, mielőtt beleegyezett volna, és utána a Malkávok is kiálltak mellette. Lucinda és Gainesmil is beleegyeztek, miután megszavazták az új herceget, hogy ne legyen kétség a legitimitásával kapcsolatban. Egyhangú szavazás.

Azóta egyfolytában gürcölt minden éjjel, és a jövő sem kecsegtetett semmi

jóval. Ennek ellenére nem a területi viták vagy a Sabbat portyák töltötték el rettegéssel. Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valami sokkal fenyegetőbb lebeg a város, az ő városa fölött.

A tó közepére hajított egy kavicsot, és figyelte a szétterjedő hullámokat. Aztán egy maréknyi kavicsot hajított a vízbe, és megpróbálta összeszámolni, hogy hány ponton metszik egymást a koncentrikus körök. De túl sok volt belőlük. Túlságosan sok. Lenézett a sós vízre, és megpillantotta a saját eltorzult, hullámzó tükörképét. Belenézett a saját szemeibe.

Éppen egy szem indította útjára a közelmúlt eseményeinek nagy részét, és Hesha most elvitte magával a Szemet. Furcsa, hogy miként hozták össze őket a körülmények. Körülmények. Véletlen egybeesés. Calebros a Prófétára gondolt, és azonnal tudta, hogy ezeknek a szavaknak nincs jelentésük. Nincs bennük igazság. Mindennek, ami történt, oka van. De mi az az ok? És ki áll mögötte?

A fejében kavarogtak a gondolatok. A hétköznapi és az absztrakt összekavarodott, összeütközött, és reménytelenül összegabalyodott. Calebros felállt a vízben, összeszedte a partról a ruháit és az alagútban visszament az íróasztalához. Ha bármi is képes segíteni neki, hogy értelmet találjon a kusza gondolatokban, akkor az Smith Koronája lesz.

 

1999. november 30. kedd, este 11:31

New York városa, New York

Egy földmélyi tavacska

Ahogy az utolsó hullám is útja végére ért, és a tavacska újra tükörsimává lett, egy húsos csáp törte át a felszínét. Kinyújtózott a part felé, ahol rátekeredett a félrehajtott, elgörbült dísztárcsára, és lehúzta magával a mélybe.

 

A szerzőről

Gherbod Fleming egy földmélyi barlangban él. Az ő tollából származik, a Klán regények sorozatból a Gangrel, a Ventrue és az Asszamita, valamint a Vérátok trilógia három kötete, amelyek a következő címek alatt jelentek meg: Az ördög ügyvédje, A válogatás és a Sötét jóslat.