1999. augusztus 4., szerda, este 11:41 (helyi idő szerint)

Shoshone, California

Inyo megyei fogda

- Mikor lesz alkalmam, hogy gyakoroljak rajta? – kérdezte Kragen. Emmett megpördült a Benito priccse melletti lócán.

- Soha! A kihallgatás az én feladatom.

Emmett hidegen a cella mellett álldogáló két másik Nosferatura meredt. Kragen egy állat volt, ehhez kétség sem férhetett. Már három fa keresztlécet is eltört a fogdának ezen a „nem használt" színtjén, mert elfelejtette lehajtani a fejét. Nem volt éppen egy Oxfordi alapítványi ösztöndíjas, és volt benne valami olyan alattomosság és szadizmus, amitől Emmett szinte irgalmas szamaritánusnak érezte magát mellette. Kragen mögött ott állt Seggarc. Ki is érdemelte a nevét. Emmett őszintén hálás volt a sorsnak, amiért nem kell egy ilyen csapással a vállán elszenvednie az örökkévalóságot.

- Hogy lehetnék jó vallató, ha soha nem csinálhatom? - morgott Kragen.

- Nem kell jó vallatóvá válnod. Azért vagyok itt én - felelte Emmett.

Kragen felhorkant, de többet nem panaszkodott. Seggarc nem szólt egy szót sem. Nem volt valami bőbeszédű. Ezek ketten helyi tehetségek voltak. Igazi kispályások. És én még azt hittem, hogy Montrose egy segg - gondolta Emmett, de aztán elszégyellte magát a rettenetes, bár nem szándékos szójáték miatt. És Montrose természetesen valóban egy segg volt, de itt most nem ez volt a lényeg.

Emmett saját emberei, akiket a keleti partról hozott magával, a másik szobában voltak. Csak biztosítéknak voltak itt. Nem volt túl nagy esély arra, hogy a Giovanni klán felfedezi ezt az akciót. A legnagyobb gondot az okozta, hogy távol tartsa Benitótól Kragent és Seggarcot. Szinte teljesen biztos volt abban, hogy ha a legkisebb lehetőséget is megkapják, akkor egy kicsit túlbuzgóak lennének a fogollyal, és hamarosan már nem lenne többé fogoly. Jelenleg Benito volt az, akit bezártak, de nem azért, hogy a Nosferatukat megvédjék tőle.

- Nézd - mondta Emmett. - Az idegeimre mész! Miért nem fogod a gyomorvérzéses barátodat, és tűntök el innen a francba? - Kragen láthatóan rosszul tűrte a sértést, de azért engedelmeskedett, és csak ez érdekelte Emmettet. Ezek ketten nem fogják befogni a pofájukat, ha ennek itt egyszer vége lesz - gondolta magában, miközben a távozókat figyelte. Ezúttal Kragennek eszébe jutott, hogy lehúzza a fejét. Morgolódni fognak, és mindenkinek kiöntik a lelküket, aki csak hajlandó meghallgatni őket. Ami persze nem is biztos, hogy annyira rossz lenne. Ha minden jól megy, akkor a végén már nem lesz annyira fontos a titoktartás. Talán még jobb is lenne, ha elterjedne, hogy a Nosferatuk rabolták el Benitót. Ez közvetítené az üzenetet, hogy a klán nem fogja meghunyászkodva eltűrni a sértéseket és a sebeket. A Giovannik egy kicsit felbőszülnének, de nem történne semmi olyasmi, amit Emmett és a testvérei ne tudnának túlélni - legalábbis remélte. Ha megmutathatják a többi klánnak az erejüket, akkor az minden kellemetlenséget megérne, amiben a Giovannik részesítenék őket. Persze ezt is csak remélni tudta.

Emmett kivette a zsebéből a miniatűr magnót, bekapcsolta, és letette Benito priccse mellé a földre. A Giovanni nyilvánvalóan látott már jobb napokat is. Bekötötték a szemét, és az első éjszakán, amikor Emmett megérkezett a fogollyal, Kragen és Seggarc mindenféle teketória nélkül levetkőztették, és begyömöszölték egy narancssárga Inyo Megyei kezeslábasba. Emmett azon az éjszakán elhatározta, hogy a két délnyugati szociopata többé nem érhet a fogolyhoz. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy miközben lecserélték a ruháit, azok ketten nemcsak, hogy ejtettek egy mély vágást a fején, de el is törték Benito karját. A Giovanni akkor torporban volt, úgyhogy Emmett nem csapott nagy lármát a dolog körül, de azt elhatározta, hogy itt csak akkor lesz vérontás, ha ő is úgy akarja.

A vágás nem záródott be Benito fején, és a seb vonzotta a legyeket. A karja még mindig törött volt, de elég egyenesnek tűnt ahhoz, hogy jó esélye legyen a gyógyulásra - ha, és amikor Emmett elég vért ad neki hozzá.

Kragen és Seggarc nélkül a priccs megnyugtató volt, mint egy olcsó ravatalozó a virágok nélkül. A csupasz téglafalakat az ehhez hasonló intézményekben szokásos halvány rózsaszínűre festették. Ezúttal a toalett teljesen fölösleges volt.

A rácsos ajtó kulcsait Emmett a zsebében tartotta. Előrehajolt, és Benito priccse alól előhúzott egy aktatáskát. Beállította a zár kombinációját, aztán felnyitotta a táska fedelét, és kivette belőle az egyik kémcsövet. Mindegyik kémcső tele volt vérrel. Emmett elővett egy szemcseppentőt, amit feltöltött a kémcső tartalmával, aztán közelebb hajolt Benitóhoz.

A Giovanni mindig is elég húsos volt egy Vértestvérehez képest. Jól tartotta a városi élet - vagyis az élőholt lét. Na mindegy, Emmettet úgysem érdekelte soha a szemantika. Most azonban Benito tésztafehér bőre ráfeszült a csontjaira, mint valami fonnyadt szilvahéj. A gondolat kuncogásra késztette Emmettet. Aha. Van itt nekem egy óriási vámpírkörtém.

- Jó neked - mondta. - Jó karban tartanak.

Ekkor eszébe jutott a felvevő. Felvette a földről, visszatekerte a szalagot, és újraindította a felvételt.

Mielőtt belecsöpögtette volna a vért a szájába, először elhessegette a fogoly ajkairól a legyeket. Benito bőre elporladt, mint a megpörkölődött papír, ahol Emmett ujjai hozzáértek. Nagyon gyengéden szétnyitotta Benito száját, és elkezdte belecsöpögtetni a vért a szemcseppentőből. A Giovanni szinte azonnal akaratlanul is mélyen beszívta a levegőt a kicserepesedett ajkai között. Megpróbált inni. A teste próbálta magába szívni a táplálékot, amire olyan nagy szüksége lett volna. Egy újabb csepp. Benito szürke, aszott nyelve csapkodni kezdett a levegőben, mint egy jámbor, de kétségbeesett földalatti teremtmény, aki csak most próbálgatja a nappal fényét. Emmett adott neki még két csepp vért, aztán egészen közel hajolt a füléhez.

- Gary Pennington - suttogta a Nosferatu, és két újabb bíborszín cseppet pottyantott Benito szájába. - Gary Pennington - suttogta ismét.

Ez a kevés vér még akkor sem lett volna elég, hogy Benito visszanyerje az erejét vagy nekilásson meggyógyítani a sérüléseit, ha Emmett egyszerre odaadta volna neki az egész csepegtetőre valót, de arra elég volt, hogy lassan elkezdje visszanyerni az öntudatát. A szemét borító kötés alatt a szemek görcsösen pislogtak. Benito nyelve vér után kutatva folyamatosan próbálgatta a levegőt.

- Hogy múlik el a világ dicsősége, te nagyképű fasz - sziszegte Emmett. - Meg fogok tudni mindent, amit te tudsz! Már csak idő kérdése. Már vártunk két évet, és ha kell, várhatunk még kettőt.

Elhelyezett egy csöppet Benito arcán, hogy a kétségbeesetten küszködő nyelve éppen csak ne érhesse el. Benito megpróbálta a levegőbe dobni magát, de még az ágytól is alig tudott elszakadni. Nem volt elég erős. Még akkor sem lett volna elég ereje, hogy felemelje a kezét, ha nem lettek volna összekötözve a háta mögött.

- Gary Pennington - mondta Emmett ezúttal egy kicsit hangosabban. - Ő segített neked, ugye, Benito? O is benne volt. Aztán megölted, igaz? Mindent tudni akarok! Minden részletet! Mindent el fogsz mondani nekem! Te vetted fel vele a kapcsolatot, Benito? A te ötleted volt? Benito...

Emmett megszorította a gumisapkát a szemcseppentő végén, hogy az egész vér lecsorogjon Benito tátogó szájába. A Giovanni nyelve azonnal újra életre kelt, és egyik oldalról a másikra csapkodva minden csöppet fel tudjon szívni. Jó pár éjszaka óta most először hagyta el valamiféle hang Benito torkát - egy halvány gurgulázó nyögés.

- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...

Emmett kivett egy másik kémcsövet, és újratöltötte a szemcsepegtetőt. Csak lassan téríti magához Benitót. A művészeti szaktekintély jelenleg alig volt több az elemi ösztönök öntudatlan halmazánál, egy kupac éhező, élőholt húsnál, de Emmett eszméletére téríti. Nagyon lassan. Benito csak annyit fog tudni, hogy éhezik, és vágyik a vérre. És minden egyes cseppnél hallani fogja azt a nevet.

- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...

Először néhány alapvető motorikus reflex fog visszatérni, de aztán a homály lassan oszlani kezd majd. Emmett pedig ott lesz, és vezeti az úton.

- Gary Pennington. Mondd el nekem, Benito...

Három órával, és három újabb kémcsővel később Benito beszélni kezdett. Először egyszerűen csak válaszolt az Emmett által elsuttogott nevekre, de hamarosan ő maga mondta ki a neveket. És nem azokat, amelyeket korábban hallott. „Nickolai..." - recsegte Benito. A harmadik magnószalag kezdetére már mondattöredékekig jutott. Még nem állt teljesen készen a dátumokra és a lakcímekre, de Emmett biztos volt benne, hogy hamarosan azok is sorra kerülnek, mint ahogy a tervek, és az aljas cselszövések.

Óigen! Sorra fognak kerülni - gondolta Emmett. Csak idő kérdése.

1999. augusztus 5., csütörtök, éjjel 1:51

New York városa, New York

Crown Plaza Hotel, Midtown Manhattan

- Ne mozogj, barátom!

Nickolai felemelte az I [szív] NY pólót, amit a rakoncátlan páciensének vásárolt. A mély hasi sebek voltak a legcsúnyábbak - szétmarcangolt belső szervek, inak és izmok - de ezek nagyrészt már begyógyultak. A belső szövetek összeforrtak, és még a korábban tátongó bemeneti nyílás is nagyrészt begyógyult már. Az ötszörös karomnyomok a mellkasán és a vállán már teljesen eltűntek, és a bal kar ismét használható volt. És mindez a megújulás mindössze két prosti vére árán.

Nem, a páciens fizikai egészségénél sokkal aggasztóbb volt a mentális állapota...

- Itt van már? Azt mondtad, hogy itt lesz - mondta a páciens. A mentális állapota, és az a tény, hogy a bűzlő, fröcsögő Szemből folyamatosan savas genny szivárgott a lepedőre.

- Igen, Leopold. Ide fog jönni! Megígérem! Bízhatsz bennem - biztosította újra Nickolai.

Laikus szavakkal élve Leopold kiégett. Csak kivételes esetben hagyták el értelmes mondatok a száját, és ha egy ritka alkalommal sikerült érthető gondolatokat kimondania, akkor mindig a nő után kérdezősködött. A jobb szeme, a normális a kettő közül, örült, fanatikus csillogással meredt a semmibe. A másik, a Szem, drámai módon kidudorodott, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a túl kis méretű üregből. A szemhéjként szolgáló húsos membrán nyilvánvalóan sötétebb színű volt, mint Leopold bőre - mintha bárki is kételkedhetne abban, hogy nem ő volt a Szem eredeti tulajdonosa. Az egész helyzet tisztátalanságát csak tovább tetőzte a szemgolyóból szüntelenül csöpögő bűzös, zselészerű váladék sistergése.

Nickolai irigykedett. Lenyűgöző - gondolta legalább percenként. Hogyan botolhatott bele egy ilyen közönséges újszülőtt egy ilyen csodálatos... valamibe? A titok azonban jelenleg biztonságban el volt temetve Leopold megbomlott elméjében. Egyéb titkokkal egyetemben. Nickolai már gyanította, hogy milyen állapotban lehet a fiú elméje, de minden gyanúja beigazolódott, amikor öt éjszakával ez előtt fizikailag is rábukkant a Central Parkban bolyongó ifjoncra. Leopold egy kőből faragott kezet cirógatott - és a kéz pedig őt simogatta. A fiú semmire sem emlékezett abból az időből, amikor még együtt voltak.

*****

Leopold azonban emlékezett. A Látás fantasztikus prizmáján keresztül figyelte a tanítót. A tanítót Nickolainak hívták. Leopold ismerte ezt a nevet. Rengeteg nevet ismert. Es nagyon sok mindenre emlékezett.

Leopold számára az igazság egy hatalmas, sötét, föld alatti folyam volt. Ö pedig a krétafehér parton sétálgatott. A folyó helyenként egyenesen, céltudatosan áramlott a célja felé, míg másutt a meder kiszélesedett, és a sodrás már nem volt annyira erős. A víz elbizonytalanodott, ágakra bomlott és a kövek között és a beteges mocsári fák gyökerei között csordogált tovább. A fák ágait lehúzták a spanyolmoha bíborszínű csomói - az élő kő boltíves sötétjében.

Leopold közelebb lépett a folyóhoz. Ki ez a személy, akit lát? Ebben a pillanatban már nem jutott eszébe a név, ami pedig egyetlen szempillantással ezelőtt szinte már családiasán ismerős volt. Nem számít! A pocakos férfi nem ő volt. Ez itt nem Leopold múzsája. Korábban azt hitte, hogy ismét rátalált. Azt gondolta, hogy a múzsája kézen fogva vezeti őt, de többé már nem volt teljesen biztos ebben. Érezte a jelenlétét, a közelségét a sárkány temetőjében, de vajon újra felfedi-e magát előtte? Már így is olyan sok mindent kapott tőle. Nem lehet mohó. A múzsa elvezette őt a barlangba, és megajándékozta a szükséges eszközökkel.

A mesterművem...

Leopold a vízre meredt a lábai előtt. Vér csöpögött a lecsüngő moháról, és köröket festett a folyóra. A hullámok lustán terjedtek szét mozgás közben, és a becsapódás helye sima és tiszta maradt utánuk. Egészen a következő csöppig. Leopold beledugta a lábát a vízbe.

Ismét a barlangban állt, és a mesterműve ott tornyosult előtte. Soha még nem ismert ilyen kielégülést, ilyen békés kimerültséget, amelyet beragyogott a legügyesebb és legmegfoghatatlanabb szerető jelenléte által hátrahagyott derengés. A múzsája suttogó ígéretekkel hozta őt ide és végül állta a szavát. A farkasok rámeredtek. Biztosan felfogták micsoda megtiszteltetésben lehet részük, mennyi kegyben volt része a furcsa létezésüknek akkor, amikor részeseivé válhattak a tökéletességnek, amikor Ők maguk lehettek a tökéletesség egy töredéke. A faragott kő behemót oszlopára vércsermelyek tapadtak, mint az izzadtság a szerelme homlokára.

Egy másik arc figyelte Leopoldot. Tanító? Nem, és nem is a Múzsa. Egy másik nő, egy látnók, akit Leopold megérintett és tanulmányozott. A látnók elhelyezte benne a magját -Leopoldot nevetésre késztette az irónia — és ő újra megszülte őt.

Voltak itt mások is - oly sok látogató. És Leopold tanítója is.

- Kerestelek téged, Leopold - mondta akkor.

De Leopold akkor túlságosan elfoglalt volt. Három nap, és három éjszaka dolgozott megállás nélkül. A Múzsa vezette a kezét, és a tanító figyelte a válla fölött - bár az igazat megvallva Leopoldot túlságosan lenyűgözte az alkotás ahhoz, hogy folyamatosan a többiek jelenlétére figyeljen. És amikor végzett, mintha hirtelen az összes kő súlya ránehezedett volna. A nyomás alatt először térdre roskadt, majd hasra feküdt a padlón.

Arra ébredt, hogy a Látás eltűnt. Elvették tőle. Ellopták.

- Vissza akarod kapni, Leopold? Én segíthetek neked. Ismét a tanító szólt hozzá. De milyen ostoba is egy tanítóhoz képest. Vissza akarja-e kapni? Nem szól-e a vér a vérhez? Nem vonzza-e a nagyság az érdemteleneket?

- Az enyém lesz! - sikította Leopold. - Az enyém lesz! Már a puszta emlék is túl fájdalmas volt, és Leopold visszahúzta a lábát a vízből. Megvárta, míg a lába által keltett hullámokat elsodorja a víz, és aztán újra próbát tett a vízzel.

A sárkány temetőjében volt. A Látást visszakapta. A tanító hozta el a városba. Én segíthetek neked. Átlépett a kapun. Leopold megtalálta a tolvajt, a kígyót, és megmutatta neki, hogy milyen veszedelmes és téves útra tévedt. Ez volt a múlt. A jogos felháborodás máris kezdett semmivé foszlani. Végül is semmilyen maradandó kár nem érte. Újra bírta a Látást, és a kezében tartotta a Múzsa kezét - de a Múzsáját nem.

- Csak egy szobor darabja - mondta a tanítója. - De én segíthetek neked megtalálni a Múzsádat! Gyere velem, Leopold! Hát nem segítettem neked a Szemnél is?

Leopold kihúzta a lábujjait a folyóból. A lábát vér borította, ő pedig figyelte, ahogy elsodródik a vöröslő víz. Tanácstalan volt, nem tudta, mihez kezdjen legközelebb. A Látást visszakapta, de a Múzsája eltűnt. Megpróbált a tanítójára, Nickolaira - így hívták - figyelni. De a tanító oly távolinak tűnt.

*****

- Leopold?

Nickolai képtelen volt követni az újszülött jobb szemének üres pillantását - ami valami nem létező látványra meredt a távolban. Nickolait sokkal jobban érdekelte a bal Szem. A kidülledő golyó folyamatosan mozgásban volt, mint valami örökké kíváncsi állat. Vagy örökké éhes állat - gondolta Nickolai. Folyton változtatta a helyzetét, és az üszkös genny folyton szivárgott és csordogált.

Lenyűgöző!

Úgy tűnt, Leopold még akkor is tudta, hol van a Szem, amikor Nickolainak

sikerült elérnie a művész megroppant elméjét, amikor összerogyott a barlangban a természetfölötti fáradtságtól, és elvették tőle a Látást. Nickolai csak elvitte a városba az árulás feldühödött áldozatát, és a többit elvégezte Leopold. Most pedig újra övé volt a Szem. Nickolai ápolta, amíg vissza nem nyerte az egészségét - legalábbis fizikailag. Azonban attól tartott, hogy Leopold elméje már átlépte azt a határt, ahonnan még lehet visszatérés.

A pislogó, szivárgó Szem nem volt hajlandó eloszlatni ezt az érzést. Mégis sokat tanulhatott. Óriási hatalom volt ebben a valamiben. És csak az Istenek tudhatják, de Nickolainak nagy szüksége lesz rá. Leopold talán valóban finom szerszámnak, éles fegyvernek bizonyulhat. Az ellenségei már a nyomában jártak. Fény derült a titkára - vagy ha még nem, akkor hamarosan.

Hátat fordított Leopoldnak. A Szem szokás szerint figyelte, de a jobb Szem csak valamilyen jelenést látott, amit a töredezett elme vetített elé. A boszorkánymester átment a másik szobába, és felvett egy vérrel teli üvegcsét az asztalról. Mindössze egyetlen cseppnyi vért gyűjtött be azon a sorsdöntő éjszakán — de nem az ellenségétől, hanem a szövetségesétől, de a varázslatos művészetek nagyon is hasznosak voltak. Egy cseppből kettő lett, kettőből négy, és így tovább, míg végül tele nem lett az üvegcse.

A díszes foncsorozott tükör előtt állva Nickolai kihúzta a dugót az üvegcséből, aztán egy kis adag vért töltött egy darab tiszta selyemre, egy rég halott király halotti leplének egy darabjára. A boszorkánymester megtörölte a selyemdarabbal a tükör lapját, és a visszatükröződő hotelszobát egy másik tükörkép szorította ki ott, ahol a szövet megérintette az üveget. Csupasz tégla és rácsok. Egy rettenetes szörnyeteg hajolt közel Benitóhoz, hogy hazugságokat suttogjon a fülébe.

Nickolainak nem kellett sokáig néznie a jelenetet ahhoz, hogy mindent megértsen. Az igazság teljesen nyilvánvaló volt. Benito elárulta őt, és a titkok felhalmozói hamarosan az ő titkát is birtokolni fogják. Legyenek átkozottak!

Visszament a másik szobába, és megállt Leopold fölött. Micsoda nem várt ajándék ez a Szem - gondolta Nickolai. Még annyi előkészület várt rá, és vajon ki tudná megmondani, hogy mikor csapnak le rá az ellenségei.

1999. augusztus 7., szombat, este 10:10

New York városa, New York

Földmélyi barlang

Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz'- Calebros csodálkozva szemlélte ezt az új, furcsa fordulatot, amit az istenek perverzitásukban jónak láttak rázúdítani. Nem elég, hogy a Nosferatu klán egyetlen tagja sem volt képes megmondani neki, hogy hol tartózkodik jelenleg Hesha Ruhadze, a Szetita nemes - és a kígyót éppen itt, New Yorkban látták utoljára! Bosszantó! -, de most itt van ez a fura kis Ravnos, ráadásul mindennek a tetejébe egy Gangrel barátnővel, aki szintén Heshát keresi, és követelésekkel áll elő a csatornapatkányok felé. Ez a Khalil nevű Ravnos nem volt éppen egy kellemes fickó. A követelései, vagy legalábbis egyes követelései, igencsak eltúlzottak voltak, és időnként mintha valamiféle rohamok gyötörték volna. Furcsa. Az egész nagyon furcsa.

Természetesen lehetséges, hogy ez a Khalil képes lenne teljesíteni az egyezmény rá eső részét, de ennek ellenére a tény továbbra is tény maradt: még ha Calebros rá is szánta volna magát, hogy egyezséget kössön az ifjonccal, a Nosferatuk még akkor sem ismernék a választ Khalil kérdésére. Nagyon kellemetlen. Calebros talán már csak elvből is visszautasítja a Ravnost, még akkor is, ha esetleg tudná hol tartózkodik Hesha, de idegtépő volt, hogy képtelenek lettek volna eleget tenni egy potenciális egyezségnek.

Éppen ezek a gondolatok foglalkoztatták Calebrost, amikor Umberto berontott a szobájába. A fiatal Nosferatu szája teljesen eltorzult, annyira undorodott a hírektől, amiket hozott - bár Calebros már régen megtanulta, hogy ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket egy olyan ember arckifejezése alapján, akinek nem voltak ajkai.

- Öhöm... friss hírek - mondta Umberto, és lelkesen meglengetett egy nyomtatott jelentést.

Calebros attól tartott, hogy igaznak bizonyul az első benyomása. A „hírek" rosszak lesznek.

- Igen? - keményítette meg magát a várható kellemetlenségek fogadásához.

- Jelentik, hogy... öhöm, látták Anatole-t.

- Ó?

Ez nem volt annyira rossz. A Gyehenna Prófétája eltűnt, miután négyszemközt beszélt Donatellóval. Nyom nélkül. A rejtőzködés és a rejtett dolgok felfedezésének mesterei, a Nosferatuk, mintha senkit sem lettek volna képesek megtalálni manapság, így hát kétszeresen is hasznos volt, hogy megpillantották Anatole-t, mert Calebros úgy döntött, végül mégiscsak enged Jeremiah sürgető kérésének, és hasznát veszik Anatole New York-i jelenlétének. Csak nem azon a módon, amit Jeremiah olyan vehemensen javasolt. Ebből majd megtanulja, hogy máskor ne ejtse túszul a jelentéseimet — gondolta Calebros. Éhes patkányok ide vagy oda, ő akkor sem fogja babonaságokra elpazarolni Anatole tehetségét! Ezzel szemben az Emmettól érkező' hírek már nagyon is érdemesek voltak a Próféta figyelmére. Ha Jeremiah igazat beszélt, és tényleg képes irányítani a Próféta sajátos képességeit, akkor hamarosan óriási szolgálatot tehetnek a Nosferatu klánnak. Az első lépés egyszerűen az lenne, hogy Jeremiah-nak csatlakoznia kellene Anatole-hoz.

- Hol látták? Umberto habozott.

- Ööö... egy... uh, vagyis... éppen felszállt... egy buszra.

- Egy buszra - mondta ridegen Calebros. - És hová tartott, könyörgöm?

Mondd, hogy a város túlsó végébe, kérlek - imádkozott magában.

- Chicagóba. A vörös szemnél.

- Vörös szem - pislogott Calebros. - De hát az...

- Órákkal ezelőtt volt. Igen, uram. Hihetetlen.

- És mi tartott ilyen sokáig? Ki...?

- Szagos bátyó.

- Ó, már értem!

A Nosferatuk nagyra tartották Szagos bátyót, de az öreg a saját időrendje szerint járt el, és ezt semmi nem változtathatta meg, bármit mondjon is Calebros vagy akárki más.

De még nincs veszve minden. Még nincs. Calebros gondolkodás közben a dudorokkal borított koponyáját vakargatta a karmaival. Az Emmettől kapott információk alapján Chicago egyike volt azoknak a helyeknek, ahová Calebros először vitette volna Jeremiah-val Anatole-t. Véletlen egybeesés? A Próféta esetében Calebros nem hitt a véletlen egybeesésben. Azt azonban még mindig nem tudta eldöntetni, hogy ez a kinyilatkoztatás jót vagy rosszat jelente a számára. Egy azonban biztos.

- Azonnal keressétek meg Jeremiah-t - parancsolta Umbertonak. - Adjátok meg neki a busz rendszámát, a célállomást, satöbbi, satöbbi, aztán azonnal vigyétek Jafferhez a La Guardiára! Azt akarom, hogy a pályaudvaron várja azt a buszt, amikor megérkezik! Negyed órán belül összeállítok neki egy aktát, azt valaki vigye el neki a repülőtérre! Gondoskodj róla!

- Ertem.

Umberto sietősen távozott a szobából. Kétségtelenül örült annak, hogy a helyzet azonnali cselekvést kívánt, és így Calebrosnak nem volt ideje feldühödni.

Azonban maga Calebros már nem volt biztos, hogy dühösnek, zavartnak vagy rémültnek kellene-e lennie.

*****

Néhány órával később egy futár érkezett Colchestertől, Baltimore-ból. Bármerről nézte is, igencsak komor híreket hozott - vagy a Kamarilla összeomlásáról szóltak, vagy a Végső Éjszakák kezdetét jelezték.

Jeremiah azt szerette volna, ha a babonaságoknak szentelheti az Anatole-lal töltött idejét. Nos, akkor most lesz neki még valami, amivel elfoglalhatja magát, amíg a Gyehenna Prófétája mellett virraszt.

 

1999. november 12., péntek, este 11:47

New York városa, New York

International Ltd., Water Street

Csak kevesen vették észre Federico diPaudát, bár a Kamarilla hadműveleti bázisában volt. A Nosferatu arkón egyszerűen csak egyike volt a számtalan jólöltözött, zord, jóképű Vértestvérnek. Szokás szerint most is figyelt és várakozott, amíg a többiek telefonáltak, küldöncöket irányítottak, és a várost ábrázoló számtalan térképet tanulmányozták. Tegnap éjjel már kivette a részét a harcból, amíg Pascek ítélethozó tartalékban maradt, arra az esetre, ha komoly gond adódna. Ma éjjel azonban Pascek élte ki a vérszomját, és Federiconak jutott a tartalékos szerep. A városban tartózkodó második ítélethozó valahol máshol tartózkodott. Ő nem akarta annyira közvetlenül is kivenni a részét a csatából. A Nosferatu klán tagjain kívül pedig egyetlen Vértestvér sem tudott arról, hogy a városban tartózkodik egy harmadik ítélethozó is.

A hollandiai Jan Pieterzoon ebből az amerikai irodából irányította a Kamarilla erőfeszítéseit.

- Ez a legfrissebb lista? - kérdezte van Pelt, a titkárként szolgáló ghoulját, akitől éppen most kapta meg a késésben lévő osztagok neveit és legutolsó helyzetét tartalmazó papírlapokat.

- A 11:30-as állapotok szerint. - Pieterzoon lapozgatni kezdte a jelentést.

- Még mindig semmi hír Bell arkónról? - kérdezte egy pillanattal később.

- Semmi, uram.

A parancsnoki állást két éjszaka után Queensből, az Aqueduct Versenypályáról áttették Manhattan üzleti negyedének szívébe. A komoly veszteségek ellenére az első két éjszakán jól mentek a dolgok. Sikerült végezniük Armando Mendes-zel, Polonia kardinális helyettesével. A Sabbat jelenlét jelentős része, ami általában gyakorlatilag bevehetetlenné tette volna a várost, most kiáramlott dél felé, és Baltimore-ban garázdálkodott - ahogy Pieterzoon, és Bell arkón remélték. Persze ez távolról sem jelentette azt, hogy nem lettek volna Káiniták a Városban, Amelyik Sohasem Alszik. Az ostromlók meglehetősen szervezett ellenállásba botlottak Queensben, de az ellenállás felmorzsolódott a La Guardia és a JFK melletti összpontosítási körletekből indított kétirányú támadás súlya alatt. Ezzel szemben Brooklynban - ahol Federico a múlt éjszaka nagy részét töltötte - még mindig meglehetősen kaotikusak voltak a dolgok, és időnként még mindig voltak elszórt csatározások. Ettől eltekintve azonban a Kamarilla sikeresen megtörte a Sabbat hatalmát ebben a két körletben. Az ellenséges túlélőket visszaszorították észak és nyugat felé, egészen az East Riverig.

Manhattan déli részének nagy része eddig is Kamarilla erősség volt, de ezt a vonalat most kitolták a Central Parkon túlra észak felé. Ezzel már csak Staten Island maradt, ahol Pascek éppen most próbált kiépíteni egy hídfőállást, és nyugat felé Bronx Harlemmel és Washington Heights-el afféle senki földjévé vált. Éppen ez volt az a terület, ahol Bell arkón olyan sikeresen tevékenykedett, és ahonnan az utolsó hír érkezett róla tegnap kora este.

Pieterzoon ma éjjel láthatóan kevésbé volt gondterhelt, mint a korábbi éjszakákon, bár láthatóan aggasztotta, hogy nem kap hírt Bell felől. Talán Jan önbizalma annak köszönhetően tért viszsza, hogy a támadás jól haladt, és a jelentésekből ítélve eddig igencsak sikeresnek bizonyult vagy pedig azért, mert Pascek ma éjjel kint volt a fronton, és nem figyelte reménykedő keselyűként a Ventrue minden egyes mozdulatát.

- Edwin - mondta Pieterzoon, és egy Vértestvér kezébe nyomta a jelentés lapjait, aki láthatóan teljesen otthonosan mozgott a vállalati szféra Amerikájának felgyorsult ritmusú világában.

Edwin Mitchell megigazította a nyakkendőjét, helyére tette a fejhallgatóját, és nekilátott, hogy ő maga is áttanulmányozza a Küldetés Közben Eltűntek listáját. Ő volt a legfiatalabb Michaela három megmaradt gyermeke közül - legalábbis három volt belőlük a támadás kezdete előtt. A legidősebb elesett, és ezt meg is erősítették, míg a második legidősebb tegnap este tűnt el. Michaela egy osztagot vezetett Bronxban, ahol a Sabbat a legszilárdabban tartotta magát. Senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Pascek neheztelése kifejezéseként rendelte őt éppen a város legveszélyesebb részére, és az is köztudott volt, hogy az ítélethozó valószínűleg a Belső Kör érzéseinek adott hangot ezzel a lépéssel.

- Engem kihúzhattok arról a listáról - mondta Theo Bell a küszöbről, de a feltűnése által okozott megkönnyebbülés csak addig tartott, amíg az irodában tartózkodók jobban szemügyre nem vették.

Az arcán rettenetes sebek éktelenkedtek, és mintha megolvadt bőrfoltok tarkították volna. A vér jól látszott a nedves kendőn, amivel az állát borogatta. A méretes bőrdzsekije, ami még a legjobb időkben is úgy nézett ki, mintha abban aludt volna, most több helyen elszakadt, és elszórt égésnyomok látszódtak a felületén. A hadműveleti központban szinte azonnal semmivé olvadt a beszélgetés és a telefonhívások moraja.

- Mi történt? - kérdezte halkan Pieterzoon, de a csöndben mindenki hallotta a szavait.

- Az a kibaszott Szem-lény - mondta Theo. - Még soha nem láttam ehhez hasonlót!

- Sikerült...?

Theo megrázta a fejét.

- Elmenekült! Vagy a pokolba is, talán pontosan én voltam az, aki megmenekült. Nem is tudom. De két jó emberembe került, két másik pedig ki tudja meddig nem áll még talpra.

- Harlemben? - kérdezte Jan.

- Aha! Tegnap éjjel történt, de csak most tudtam idejönni. Túlságosan ki voltam facsarva.

Jan magába szívta a szavait, és azonnal nekilátott, hogy beillessze a város minden részéből érkező jelentések mozaikkockái közé. A kényelmetlen csönd nem akart eloszlani, de ekkor Mitchell az ujjával a fülébe szorította a fülhallgatót. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.

- Heves harcokat jelentenek Bronxból - adta tovább az információt Jannak. - A herceg csapatai harcban állnak... és szorongatják őket. A Sabbat soraiban látták... Lambach Ruthvent... - szorította még erősebben a fülére az apró fülhallgatót. - Ismételje, kérem! - Komoran bólintott, aztán felnézett Pieterzoonra. - És Poloniát.

Federico habozás nélkül előre lépett.

- Készen állok - mondta Pieterzoonnak.

Jan beleegyezően bólintott, aztán odafordult Mitchellhez:

- Mi az aktuális helyzetük?

- Aktuális helyzet? - kérdezte Mitchell, aztán elhallgatott. - Pontosan a Whitestone Bridge-től északra.

- Federico - mondta Pieterzoon -, vigye a tartalékot! Használja a Throgs Necket! Nyugatról beküldjük a manhattani csapatokat, és a hátukba kerülünk.

- Az az én területem lenne - mondta Theo Bell. Pieterzoon hosszasan nézte az arkónt, hogy amennyire csak lehet, felmérhesse a sérüléseit és a kimerültségét.

- Nem hiszem. Itt van rád szükségem... arra az esetre, ha valami adódna.

- Én képes vagyok rá - mondta Mitchell.

Ő talán nem rendelkezik harctéri tapasztalatokkal, de a hercege és Atyja odakinn van, és minden jelenlévő látta a szemeiben égő tüzet.

- Rendben — mondta Pieterzoon. - Akkor rajta!

Federico éppen kilépett az ajtón.

1999. augusztus 31., kedd, este 12:19

New York városa, New York

Egy eldugott odú

Calebros és Hesha csöndben üldögéltek, és várakoztak.

A Nosferatu még mindig bosszankodott, amiért egy hónapon át a hírhedt Szetita, a megolvadt ember, ott volt az orra előtt - néha szó szerint -, és ennek ellenére világszerte kutattak utána. Csak találgatni tudott, hogy vajon mennyi időt és energiát fecséreltek el. Az agyát gyötörte, próbálta megtalálni Heshát és a Szemet, mikor mind a kettő ott volt a hátsó udvarban, gyakorlatilag az orra előtt. Az egyik áldozatul esett a másiknak. Folyton mondogatta magában, hogy lehetetlen lett volna felismerni Ruhadzét, amikor Egér rábukkant a Szt. Jánosnál. Még most is nehéz volt ráismerni. A Szetita egy halom nyers var és szivárgó fekély volt. Inkább egy viharvert koldusnak tűnt, mint egy befolyásos Káinitának. Persze még távolról sem épült fel, de a korábbi állapotához képest csodálatosan egészséges lett. Akár megbocsátható volt a tévedése, akár nem, Calebros még mindig nem bocsátott meg magának és a legfrissebb események sem javítottak sokat a hangulatán.

A két széktől, amiben ő és a Szetita ült, valamint egy harmadik, egyelőre még üresen álló ülőalkalmatosságtól, a fejük fölött futó csupasz csövektől és a sarokban ragyogó elektromos lámpástól eltekintve a nedves, kőfalú kamra üres volt. Calebros néha dobolt egy kicsit a karmaival az ölében tartott sárga jegyzettömbön, de abbahagyta, amikor rádöbbent, hogy idegességében kilyukasztotta a felső lapot. Átfordította a megcsonkított lapot, és jegyzetelni kezdett a következőre.

- Nem történt semmi jóvátehetetlen - mondta lágyan a Szetita. - A hangja még mindig reszelős volt egy kicsit a szenvedésektől, amiket el kellett viselnie.

- Ahogy mondja - felelte Calebros, de nem nézett fel, hanem dühösen írt tovább.

- Úgy enged, hogy közben nem ért egyet - nevetett halkan Hesha.

Calebros felkapta a fejét. A dühös szavak már a nyelvén voltak, de az egyiptomi mosolyában nem volt semmi gunyorosság. A Szetita nyilvánvalóan pontosan látta, hogy mind stratégiailag, mind pedig fizikailag milyen kényes helyzetben van és hogy milyen ingatag a szövetségük.

- Barátok között fontos a szókimondás - mondta Hesha. - Különben a vélt sérelmek elüszkösödhetnek.

- Nagyon is közeli ismeretségben vagyok az üszkösödéssel - felelte kurtán Calebros.

- Attól tartok, hogy hamarosan én is elmondhatom magamról ugyanezt - szorított meg Hesha egy kelést az egyik nyílt sebe mellett, míg a fekély kifakadt és a habos váladék lecsorgott a karján.

Halkan megint felnevetett.

Calebros egy különösen erőszakos ponttal zárt le egy mondatot.

- Az a nő szándékosan ellenszegült az utasításoknak.

- Megfontoltan cselekedett - vetette ellen Hesha.

- Látványosan ügyet sem vetett az embereim biztonságára.

- Most Pauline feküdne a földön darabokra szaggatva, ha bármi rosszul sült volna el - felelte Hesha. - Az emberei eltűntek volna az éjszakában, és senkinek nem esett volna semmi baja.

Calebros magában füstölgött. Heshának valószínűleg igaza volt - csak nem akaródzott beismerni.

- Én majd beszélek vele - mondta békéltetően Hesha. - Korábban még nem találkozott az Ön klánjával. Nem volt tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak a...

- Gyávaságra - javasolta vádló hangon Calebros.

- Én az elővigyázatosságra gondoltam. Nem volt tisztában azzal, hogy Önök mennyire hajlanak az elővigyázatosságra.

Ügyesen válogatja meg a szavakat - gondolta Calebros. De hát Hesha mintha mindig gondosan megválogatta volna a szavait. Mintha mindig pontosan tudta volna, hogy mit kell mondania. Bizonyos szempontból nagyon is nyugtalanító volt, hogy a Szetita milyen könnyedén képes néhány szóval feloldani a feszültséget. Csak rajta, Éva! Harapj csak bele az almába! Talán Ádám is szívesen enne egy keveset. De úgy tűnt, hogy szükségük van egymásra - és ez most nagyobb súllyal esett a latba, mint az egymás iránt érzett hallgatólagos bizalmatlanság. De csak éppen hogy!

Ügy tűnik, hogy mindkettőnknek megvan a magunk története - mondta néhány éjszakával ezelőtt Calebros. Ugyanakkor egyikünk sem tudja bizonyítani a sajátját vagy cáfolni a másikét. Hesha egyetértett vele. Calebros pontosan tudta, hogy a cselekedeteiben nem volt rossz szándék a Szetita irányában. Hesha azt állította, hogy nem élt vissza a Nosferatu klán bizalmával. Továbbá úgy tűnik - mondta akkor Calebros -, hogy klánomnak nagyon is érdekében áll, hogy a Szem a mostaninál kevésbé... mondjuk úgy, szembetűnő tulajdonosra találjon. így nem merül föl annyi kérdés arról, hogy hogyan szabadult el. Továbbra is szeretné megszerezni? Hesha szerette volna. így jött hát létre köztük az érdekházasság. Ruhadze a múltban valóban becsületesen bánt a Nosferatukkal, de a múlt nem volt garancia a jövőre nézve. Különösen egy Szetita esetén.

Calebrosnak az ösztöneire kellett hallgatnia. Bármennyit körmöl, jegyzetel és

rendezgeti a tényeket, akkor sem kapott volna határozott választ erre a kérdésre. így

hát cselekedett. Annak érdekében, hogy szilárdabb alapokra helyezze a szövetséget, Calebros még arra is hajlandó volt, hogy megossza Heshával azt a titkot, amit legszívesebben örökre eltemetett volna a klánon belül: hogy ők tudtak az Atlantában készülő támadásról. Hesha ezt magától is összerakta volna az eddig ismert tények alapján, tehát nem okozott komoly bajt, amikor felfedte ezt a titkot és remélhetőleg a Szetita a Nosferatuk jó szándékának jeleként értékeli majd a beismerő vallomást. Ennek ellenére zavarta a kitárulkozás.

Éppen így zavarta a tapintat hiánya Hesha beosztottjánál. Ez az egyezség valahogy biztonságosabbnak tűnt, amikor a Szetitanak még ahhoz is csak alig volt elég ereje, hogy egyenes háttal üljön az ágyban, amikor Calebros és Cass kitalálták, hogy a megpörkölődött tetem a gyengélkedőn nem más, mint Hesha Ruhadze.

A páciens ereje lassan, fokról fokra kezdett visszatérni, és éppen így

éjszakáról éjszakára egyre kevésbé és kevésbé érezte úgy, hogy az ő kezében lenne az irányítás. És ezzel arányosan kezdett egyre kevésbé biztos lenni abban, hogy jó döntést hozott. Hesha testét még mindig vérző sebek borították, amelyeket a Szem okozott, és amelyek nem voltak hajlandóak meggyógyulni. Hogy lehetnék biztos benne, hogy a lojalitása akkor is megmarad, amikor ismét egészséges lesz? — elmélkedett Calebros.

- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - próbálta meg fenntartani az ingerültséget a hangjában Calebros, ahogy Heshát dorgálta.

- Ö még új a családban - ismerte el Hesha. - Idővel majd megtanulja, hogy egy adott helyzetben milyen viselkedést várok el tőle.

- Idővel... — mormolta csak úgy magának Calebros.

Már nem kellett sokáig várakozniuk. Először Calebros hallotta a meg a léptek hangját. Négy pár láb közeledett. A láthatóan mogorva Umberto lépett be először, őt pedig sorban követte Hesha beosztottja, a Gangrel és végül Cassandra. Cassandra és Umberto is a legjobb arcát mutatta - szokványos emberi arcokat. Egyikük sem volt különösebben jóképű vagy gyönyörű, de nem is voltak ocsmányak - semmi olyasmi, ami magára vonná a figyelmet. Eddig még sem Pauline, sem a másik lány, Ramóna nem kellett elviselje azt, hogy szemtől szemben áll egy Nosferatuval. Legalábbis addig nem, amíg ide nem jöttek Calebroshoz. A öreg Nosferatu nem rejtette el a kinézetét előlük. Es világosan látta az arcukon a rémületet, a félelmet és az undort. Kettejük közül Pauline próbálta - próbálta - eredményesebben megőrizni a hivatásos távolságtartás álarcát - talán Ruhadze tényleg jól kitanította. Természetesen nem okozott meglepetést, hogy a Gangrel nem volt ennyire tapintatos. Még az álla is leesett, amikor megpillantotta Calebrost, és Heshát a jelenlegi állapotában, és nem igazán sikerült elrejtenie a visszatetszését - már ha egyáltalán megpróbálta elrejteni.

- Isten hozta, Ramóna Tanner Gyermek - mondta Calebros. A lány résnyire szűkült szemekkel meredt rá.

- Hesha?

- Nem - felelte Hesha és elfojtotta kitörni készülő kuncogását. - Én vagyok Hesha Ruhadze.

Ramóna pillantása ide-oda vándorolt a Nosferatu, és a tépett szélű, rothadó sebekkel borított Szetita között.

- Köszönöm, most már elmehet, Ms. Miles - tette hozzá Hesha valamivel nyersebb hangon.

A nő fülhallgatója a gallérja mellett himbálózott, mintha az engedetlenségének állított volna emléket, amiért elárulta a Nosferatu testőrök kilétét Ramónának. Pauline bólintott, és kiment a kamrából.

- Úgyszintén - intett Umbertonak Calebros.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Umberto, de aztán Cassandrával egyetemben ők is kisorjáztak.

- Azt hittem, hogy a beosztottjai ennél engedelmesebbek lesznek - mondta Hesha továbbra is komoly arccal, miután a két ifjú Nosferatu távozott.

Calebros ügyet sem vetett rá.

Ramóna láthatóan már hozzászokott egy kicsit társai rútságához, és most ideges pillantásokat küldözgetett az alacsony mennyezet, a csövek és a kamra hideg falai felé. Csinos lány volt, ezt még Calebros is látta. Nem volt szép, de a mocsokréteg alatt eléggé csinos arc bújt el. A haja vadul csapkodott a fején, mint egy csapat rémült fecske. Vékony testalkata volt, de szálkás izmok feszültek rajta. Erős, szívós, mint a cipőtalp. Bestiális karmokban végződő lábaival a döngölt földpadlót karmolászta.

- Szereznünk kell magának egy csizmát - mondta Calebros. - Nagy lesz, de... majd hozzászokik! Fenn kell tartanunk a Maskarádét!

Ramóna rámeredt, mintha nem is angolul beszélt volna, aztán visszanézett Heshára.

- Pauline azt mondta, hogy beszélni akar velem. Hát itt vagyok! Beszéljen! Hesha halványan meghajtotta a fejét.

- Engedje meg, hogy bemutassam a vendéglátónkat, Calebros barátomat! És nagyon bölcsen tenné, ha Ön is a barátja kívánna lenni!

Ramóna ismét Calebrosra pillantott, de ezúttal sokkal kimértebben. Mintha megpróbálna átlátni a deformitásokon.

Jó kislány — gondolta Calebros. - Ifjú, és nyers, de nem ostoba.

A lány végül visszafordult Heshához. Vetett egy pillantást a harmadik, üresen álló székre, de nem ült le.

- Miről akar beszélni?

Még mindig óvatos volt, de ezúttal már nem volt annyira ellenséges.

- Ahogy én látom a dolgokat, éppen ön volt az, aki utánam kérdezősködött - felelte Hesha.

- Nem én.

- A társa - mondta Calebros.

Ramóna azonnal ismét ugrásra készen állt, de megpróbálta ezt elrejteni előlük.

- O nem a társam. - Az utolsó szót szinte undorodva köpte magából.

- Khalil Ravana - mondta Hesha.

A lány egy hosszú pillanatig habozva pillantgatott hol az egyik, hol a másik rettenetes szörnyetegre.

- Azt mondta, hogy maga meg tudja találni a Szemet - mondta végül Heshának.

- Csak nem?

- De igen - mondtaJRamona, majd rövid várakozás után hozzátette: - Tehát, meg tudja találni?

A hangjából csak úgy csöpögött a vádaskodás. Mit láthattál, amitől ennyire dühös, és keserű lettél, kisleány? -elmélkedett Calebros. - Megölték a családodat? Elárultak? Vajon hányszor? Jobb lenne, ha túltennéd magad rajta, már ha életben akarsz maradni!

- Valóban ismerem a módját annak, hogy miként bukkanhatok rá a Szemre - mondta Hesha.

Az ékkő - gondolta Calebros. - A fekete-vörös kő. Feltéve, hogy Hesha igazat mondott.

- Miért akarja ennyire megtalálni a Szemet - kérdezte Hesha a lánytól.

Ramóna most is habozott. Láthatóan neki is rengeteg kérdése volt, de nagyon vigyázott arra, hogy mit mond. Quid pro quo, kedvesem - gondolta Calebros. - Quid pro quo.

- Megvan rá az okom - felelte a lány, és egy kicsit dühösebben
rugdosta tovább a port.

Hesha csalódottan megrázta a fejét.

- Ez nem elég jó, ha együtt akarunk dolgozni, Ramóna!

- Én nem mondtam semmi olyasmit, hogy együtt akarnék dolgozni magával.

- Tényleg azt hiszi, hogy Khaliltól megkaphatja, amit akar? - kérdezte a Szetita. A lány erre nem tudott mit felelni, úgyhogy a Szetita folytatta. - Maga ott volt Xaviarral... a hegyekben. Látta, hogy mire képes.

Ezt az elmúlt néhány éjszaka alatt rakta össze Hesha és Calebros, de ha a Szetita nem is volt teljesen biztos ebben, a lány tágra nyíló szemei bőségesen megfizettek a vállalt kockázatért - és igazolták a szavait.

- Meg akarom ölni - mondta a lány, amikor pár másodperc múlva meg tudott szólalni. - Leopoldot, a Szemet!

A szavaiból csöpögött a gyűlölet. Ez a Gangrel kölyök nem szokta elrejteni az érzelmeit.

- Én gondoskodni fogok róla, hogy másokat ne tudjon bántani - jelentette ki Hesha. A hangjából eltűnt az eddigi könnyedség, és a szavai hidegen és keményen koppantak. - Meg fogom találni, akár segít nekem, akár nem! De maga is látta már - és hozzám hasonlóan túlélte a találkozást.

- Úgy vélem, neki jobban sikerült ez a túlélés, mint magának, Hesha - vetette közbe Calebros.

- Szeretném azt hinni, hogy segíthetünk egymásnak - folytatta Hesha, és ügyet sem vetett a közbeszólásra. - Kivel jár jobban, velem vagy Khalillal?

- Én nem vagyok Khalillal - csattant fel Ramóna.

- Hát persze hogy nem - visszakozott a Szetita, de valahogy sikerült ezt úgy megtennie, hogy mégse tűnjön visszavonulásnak. - De eddig ő volt a legjobb lehetősége, és gyanítom, hogy a legtöbbször csak hazugságokkal traktálta. - Láthatóan nem sikerült meggyőznie Ramónát. A lány gyanakvóan méregette a két öreget.

- Mindannyian ugyanazt a célt tűztük ki magunk elé - bizonygatta Calebros. - Ostobaság lenne, ha helyettünk Khalilban bízna!

- Bizalomról sem esett szó.

- Talán tekintse akkor a jó szándék jelének - javasolta Calebros. - Biztonságban idehoztuk, és én garantáltam, hogy biztonságban távozhat is - akár segít nekünk, akár nem. Mit szólna ahhoz, ha Hesha valamivel bebizonyítaná megbízhatóságát? És maga...? Khalil említette, hogy van mód a Szem által okozott sérülések meggyógyítására...

Ramóna önkéntelenül is megérintette az arcát - és Calebros tudta, hogy ott korábban egy seb éktelenkedett, ami mostanra begyógyult. Cassandra látta a sebet, és úgy gondolta, hogy a sérülés ugyanolyan típusú volt, mint Hesháé - bár nem volt annyira súlyos.

- Azt elmondhatom - értett egyet Ramóna. Úgy tűnt, hogy szívesen segít a Szem által okozott sérülések gyógyításában - vagy pedig örült annak, hogy alááshatja Khalil alkupozícióját.

- Es mit kíván cserébe? - kérdezte Hesha.

- Engedje szabadon Lizt - vágta rá ezúttal habozás nélkül a Gangrel kölyök.

Calebros értetlenül félrebillentette a fejét. Egy pillanatra mintha meglepetés tükröződött volna a Szetita sebhelyes, bekötözött arcán - de csak egy pillanatra.

- Mit mondott? - kérdezte Hesha kissé gyanakvóan.

- Khalil leláncolva tartja őt - mondta Ramóna. - Azt akarom, hogy Liz megszabaduljon tőle! És magától is!

A lány kemény, vádló tekintete egy pillanatra sem hagyta el Hesha arcát.

Látja a sebeit - gondolta Calebros. - Tudja, hogy a markában van, mert nincs más választása.

- Szavamat adom rá - jelentette ki méltóságteljesen Hesha.
Ramóna karba fonta a kezeit. A mogorva ráncok elmélyültek az arcán. Ez az arc mintha nem is ismert volna másmilyen kifejezést, csak ezt a komor feszültséget.

- A szavát adja? És miért segítene nekem, miután elmondtam a gyógymódot?

Calebros felsóhajtott.

- Én nagyon szívesen jót állok...

- Ismerem én magát? - kérdezte jelentőségteljesen Ramóna. - Úgy értem... tudom a nevét, és hogy ez a maga lakása, de... ami engem illet, az én szemszögemből az ő oldalán áll - intett a fejével Hesha felé Ramóna.

Calebros nem sértődött meg, bár kissé meglepte a kölyök talpraesettsége. Pedig nem kellene meglepődnöm - emlékeztette magát. Talán igaza volt Emmettnek, és tényleg túl sok időt töltött egyedül a szobájában. Vajon mikor volt az, amikor utoljára szemtől szemben beszélt egy csavargóval, próbálta eszébe idézni Calebros. Vagy Hesha előtt mikor beszélt utoljára bármilyen más klánba tartozó Vértestvérrel?

- Szavamat adom rá - mondta Hesha - és ha az nem elé... - A Szetita belenyúlt a Nosferatuktól kapott köpeny zsebébe, és odadobott egy apró tárgyat Ramónának. A lány el akart húzódni, mintha a Szetita rá akarna támadni, de végül elkapta a levegőben repülő apró kulcsot, és aztán figyelmesen szemügyre vette.

- Megígérem, hogy Elizabeth szabad lesz - mondta Hesha. - így a legrosszabb esetben saját maga szabadíthatja ki.

Calebros hirtelen nagyon szokatlan helyzetben találta magát: nem ismert minden részletet. Elizabeth? Khalil fogva tart valakit, akit Hesha ismer? Feltételezte, hogy Ruhadze majd tájékoztatja a részletekről, ha vége ennek a megbeszélésnek. A beszélgetéseik során Hesha figyelemreméltóan közlékenynek bizonyult. Mégis elgondolkozott azon, hogy vajon pontosan mennyire volt közlékeny a Szetita vele szemben, és mennyire volt közlékeny Ramónával. Hesha megígérte a lánynak, hogy ez az Elizabeth szabad lesz. De most azonnal? És ez azt is jelenti, hogy életben is lesz? Odadobott Ramónának egy kulcsot - de nem jelentette ki, hogy a kulcs beleillik-e Elizabeth bilincseibe. Vajon csak egy szimbolikus gesztust tett, amiról tudta, hogy a Gangrel félre fogja érteni? Az igazság nagy részét meg lehet kerülni anélkül, hogy hazudni kellene.

- Kurkuma gyökér - mondta Ramóna. - Gyújtsa meg, és nyomja rá erősen a sebre!

- Gyújtsam meg - ismételte Hesha. - Úgy érti, tűzzel?

- Igen, de hagyja, hogy kialudjon! Tudja, hogy csak parázs maradjon! Baszottul fáj, de működik.

Hesha egy hosszú pillanatig emésztette a hallottakat. Mintha nem rajongott volna különösebben az ötletért, és Calebros nem is tudta érte hibáztatni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora területet borítottak el a Szem által okozott sebek a testén. Már annak a puszta gondolata is, hogy égő akármit... Nem, Calebros még csak gondolni sem akart rá.

- Valamit tudnia kell, Ramóna Tanner Gyermek – mondta Hesha. - Holnap estére találkozót beszéltünk meg Khalillal. Beleegyezett, hogy elmondja nekünk a gyógymódot... beleegyezett, hogy eladja nekünk a titkot. Egyszerűen csak készpénzt akart. Mintha már nem is akarna megtalálni engem... vagy a Szemet.

Ramóna rámeredt. Láthatóan kételkedett a szavaiban, de nem tűnt meglepettnek.

- Azt is tudnia kell - folytatta Hesha -, hogy hiszek magának - különben is elég hamar

tudni fogom az igazságot. De még ennél is biztosabb vagyok abban, hogy Khalil hazudni fog holnap, és hogy őt egy fikarcnyit sem érdekli sem az egyezség, sem maga vagy Elizabeth. Megkérem, jöjjön el holnap este, hallgassa meg, mit beszélünk, és csak aztán döntsön! Nem várom el, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem... de azt biztosan tudom, hogy velem nagyobb esélye van elérni a céljait, mint Khalillal. Ramóna átgondolta a javaslatot.

- Holnap este visszajövök - jelentette ki végül.

- Kilencre legyen itt - mondta Calebros. Ramóna bólintott, és távozott.

*****

- Vágjon ki, amennyit csak tud - utasította Hesha.

- Igen, uram.

Pauline a munkaadója mögött állt. Hesha egy székben ült, de még így is hátra kellett hajtania a fejét, hogy a nő elérje a mély, szivárgó sebet a homlokán. Pauline nem volt túlságosan magas, de meglehetős szakértelemmel forgatta a pillangókését. Nem érezte jól magát, amiért meg kellett vágnia az urát, de a kezei egyáltalán nem remegtek. Komor elszántsággal látott neki a feladatnak.

Calebros megigézve figyelt. Eltekintve a néha-néha árulkodóan megfeszülő állkapocstól, Hesha mintha nem is érezte volna a húsába vágó pengét. Persze az is igaz, hogy a hús nagy része már megfeketedett, és rothadásnak indult, az idegek pedig kétségtelenül elhaltak, de mégis...

A trió egy apró szobában tartózkodott, ahová Calebros átköltöztette a Szetitát, amint Hesha eléggé felépült a költözéshez. A helység nedves volt, és a csupasz falakat csak a penészes 50-es évekbeli poszterek takarták valamelyest. Ennek ellenére sokkal diszkrétebb volt, mint az a közös menedék, amin Hesha több szerencsétlennel, és megfékezett ámokfutóval osztozott.

A Szetita felemelt egy tükröt, hogy ellenőrizze Pauline munkáját.

- Még - mondta.

- Még, uram?

- Amennyit csak lehet - magyarázta Hesha magára erőltetett türelemmel. - Inkább elviselem a kést, mint a tüzet... És igen, Calebros, én is azt hittem, hogy a beosztottjaim sokkal engedelmesebbek lesznek!

Pauline ezt dorgálásként fogta fel, de Calebros elmosolyodott. A nő még mélyebbre vágott. Hesha továbbra sem adta semmi jelét a fájdalomnak, pedig a kés most már leginkább egészséges húst hántott le róla, úgyhogy ezt már biztosan éreznie kellett. Végül ismét felemelte a tükröt.

- Azt hiszem, ez már megteszi.

Pauline letette a kést, és kezébe vette a kurkuma gyökeret, amiért Calebros elszalajtotta Umbertót, és egy öngyújtót.

- Hát nem az lenne az irónia csúcsa - mondta Calebros -, ha egy Gangrel kölyök becsapna egy Szetita öreget, aki önként és dalolva égeti meg saját magát?

- Nem az irónia az első szó, ami nekem erről először eszembe jut - felelte szárazon Hesha. Pauline pillantása idegesen vándorolt az egyik Vértestvérről a másikra. - Folytassa - hunyta le a szemét Hesha.

Pauline kelletlenül meggyújtotta az öngyújtót, és beletartotta a kurkumát a lángba. A gyökér sercegett, és még az is gyorsan derengő parázzsá változott, ami először lángra kapott belőle.

- Rajta - mondta Hesha, amikor megérezte Pauline habozását. - Gondoskodjon róla, hogy mindenhová eljusson!

A nő sziklaszilárd kézzel közelítette a parázsló gyökeret a főnöke homlokához. Az élőholt hús megrepedezett, és elégett. Hesha kezei ráfeszültek a szék karfájára. Pauline a Hesha szemöldökéről felszálló maró füstön keresztül kémlelve mozgatta a kurkumát, hogy megtisztítsa az egész sebet. Végül kihúzta a gyökeret a sebből.

Hesha nem nyitotta ki a szemét, és kezei is tovább szorították a szék karfáját. Pauline rémülten meredt rá, mintha éppen most taszította volna a végső halálba. Aztán Hesha lassan, egyenként elernyesztette az ujjait. Vett egy mély lélegzetet - a levegő nehéz volt a saját égő húsának szagától - és kinyitotta a szemeit. Felemelte a tükröt, és elégedetten bólintott. A homlokán tátongó seb a szemeik előtt kezdett összeforrni. A sötét arcbőr mellett rózsaszín és lágy volt a heg, de nyoma sem volt a rothadásnak vagy fertőzésnek. Az izzó gyökér látszólag megtette a kötelességét.

- Eggyel kevesebb - mondta Calebros. - Van még, mennyi is... néhány száz?

- Vérre lesz szükségem - mondta Hesha. - Sok vérre.

- Gondoskodom róla. Azt hiszem, itt már eleget láttam - jelentette ki Calebros.

Magukra hagyta őket, és elindult a kennelekbe. Hálás volt, hogy maga mögött hagyhatja az égő hús bűzét, és örült, amikor a helyét elfoglalta a csatornák ismerős, megnyugtató szaga.

1999. augusztus 31., kedd, hajnali 2:57

Atlanta, Georgia

Piedmont Avenue

Jeremiah meglapult a sarokban. A barátságos árnyékok segítenek neki rejtve maradni - Anatole elől, és az „Almák Királynője" elől, aki éppen most jött lefelé a lépcsőn.

A nő a lépcső aljához közeledve megtorpant, hogy szemügyre vegye a pincéből kialakított műhelyt. A helyiség zsúfolt volt és piszkos, dugig tömve munkapadokkal és félig elpusztított szobrokkal. Anatole, aki ma éjjel rövidre borotválta szőke haját, nem nézett a nőre, és nem is vett tudomást a jelenlétéről, miután amaz lejött ide hozzá.

A stúdióban csak egyetlen sértetlen alkotás volt, és Jeremiah a megfigyelő posztjáról szinte pontosan ugyanabban a szögben látta a mellszobrot és a jövevényt. A két arc akár egymás tükörképe is lehetett volna, de Victoria Ash - mert ő volt az, akit Anatole az Almák Királynőjének nevezett - csak a hátát látta kőbe vésett ikertestvérének.

Végül Anatole belenézett Victoria szemébe, és a Nosferatut elégedettséggel töltötte el, amikor a Toreádor hátrahőkölt, mert olyasvalakivel került szembe, aki még nála is ellenállhatatlanabb. Jeremiah mosolyogva folytatta a jegyzetelést. Victoria kábultan lépkedett lefelé az utolsó lépcsőkön. Anatole is mosolygott.

- Isten hozott a fogadótermedben - mondta.

Jeremiah elértette a kis szellemességet, és kötelességtudóan lejegyzett minden egyes szót, de Victoria tanácstalannak tűnt. Megkerülte a mellszobrot, hogy megnézze az arcot, és felnevetett. Kétségtelenül lenyűgözte a hasonlóság, és a saját szépsége.

- Tudtad, hogy ez én vagyok? - kérdezte a férfit. Miközben a páros óvatos szópárbajt vívott egymással, Jeremiah-t túlságosan lefoglalta, hogy mindent lejegyezzen - minden egyes szót pontosan úgy, hogy elhangzott - ahboz, hogy a Próféta látszólag értelmetlen megnyilvánulásai miatt aggódjon.

- Az én rejtvényeim nem egy hazugságot rejtenek, hanem megpróbálják felfedni az igazságot - mondta Anatole a párbeszéd egy adott pontján.

- Keress tovább, hogy megleld, amire szükségünk van -mondta neki a Próféta, amikor Victoria félszívvel kutatott egy kartondobozra való bozzetto, miniatűr és szobrászvázlat között.

A Toreádor megpróbálta kiszedni belőle, hogy mire gondolt, de nem járt

sikerrel. Tovább kutatott a dobozokban, és közben folytatódott a szópárbaj kettejük között. Jeremiah már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni Anatole-t, és megmaradt az egyszerű megfigyelésnél. Victoriával ellentétben a Nosferatu elismerte a nagyságot. Lehet, hogy Calebros nem látta jónak, ha a föld mélyén megbújó gonoszság ügyében veszi igénybe Anatole tisztánlátását, de akkor sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy micsoda megtiszteltetés érte, amikor rábízták ezt a küldetést. Először Chicagóba, Gary Pennington műtermébe vitte Anatole-t, és most elhozta ide, Atlantába, Leopold műtermébe. Hamarosan elutaznak északra, a hegyek közé, a mészárlás helyszínére. Most azonban itt voltak Victoriával, ebben a teremben. Jeremiah biztosan tudta, hogy óriási jelentőséggel kell bírjanak még a Próféta látszólag jelentéktelen szavai is, amelyeket odamormogott Victoriának.

A Nosferatu felnézett a jegyzeteiből. Victoria éppen egy bozzetto felé nyújtotta a kezét, ami két kartondoboz között állt az asztalon. Ez a darab sötétebb volt a többinél, olyan sötét, hogy a többi sima szürke felszínéhez képest szinte már feketének tűnt. Olyan volt, mint az éjfél sötétje Victoria sápadt bőréhez képest. Leginkább a chicagói műteremben látott modellhez hasonlított. És Jeremiah felismerte a férfit, akit ábrázolt.

Azonnal rávetette magát Victoriára. Nem ért hozzá a nőhöz, és nem is árulta el a jelenlétét - ahhoz ő túlságosan jól képzett volt - de pontosan abban a pillanatban legyintette meg a megkeményedett agyagmodellt, amikor a Toreádor keze hozzáért. Ez is elég volt. A mintadarab megbillent, és darabokra tört a padlón.

Jeremiah elhátrált Victoriától, és visszavonult a jól ismert sarokba. A nő semmi jelét nem adta annak, hogy meglátta volna vagy hogy a saját figyelmetlenségén kívül valami más közreműködőt is gyanítana a balesetben. Jeremiah Anatole-t is figyelte. A Próféta céltalanul járkált fel s alá a teremben. Látszólag nem vett tudomást Jeremiah-ról. Számára a Nosferatu még mindig nem volt több mint egy hang a sok közül, aki egyszerre vezető, és követő.

Victoria tovább kutakodott, bár a gondolatai valahol máshol jártak - szinte oda sem figyelt az agyagszobrokra, amelyeket megérintett az ujjaival vagy a porrá zúzódott bozzettóra a lábai alatt. Láthatóan meg volt zavarodva. Nem szokott hozzá a Próféta bölcsességéhez, és hogy akkor és úgy beszélt, amikor és ahogy neki megfelelt. A Toreádor hozzá volt szokva, hogy az udvarlói azonnal teljesítik minden szeszélyét, csakhogy ezúttal ő volt az udvarló, aki az igazságot kívánta eljegyezni. Azonban a leendő ara szégyenlős és nehezen megfogható volt.

Tizenhat és fél percnyi kényszeredett csönd után - Jeremíah-nak szokásává vált, hogy ha éppen nem dialógusokat jegyzetelt, ami önmagában is elég ritkán esett meg, amikor a Próféta egyedül volt, akkor lemérje az olyan látszólagos apróságok, mint például a szandáldörzsölés vagy a hallgatás pontos időtartamát - Victoria folytatta a szónoklatát.

- Csak még jobban összezavarsz mindent - morgolódott egy kicsivel később.

Anatole egyszerűen csak megrázta a fejét, szinte már gunyorosan, aztán még jobban összezavarta.

- Te már megtaláltad, amire szükséged van. Legalábbis mi megtaláltuk.

Jeremiah félrebillentette a fejét. Ezek a szavak neki szóltak, és nem Victoriának. A törött bozzetto, a groteszk alak... Te már megtaláltad, amire szükséged van.

De a Próféta még nem végzett.

- Ami pedig a szobrot illeti... nos, az valóban fontos, mert az agyagban ott van az ifjú varázsló Atyja.

Ha Victoriát megrázta, amikor először nézett bele a Próféta szemébe, akkor ezek a szavak úgy hatottak rá, mint egy szívébe döfött karó.

Jeremiah felpillantott a vad jegyzetelésből a nő döbbent arcába. Ha az „ifjú varázsló", akire Anatole célzott, valóban Leopold... Victoria elhátrált a Prófétától. Kezét kinyújtotta, és levegőben keresett kapaszkodót, aztán nehézkesen lehuppant az alsó lépcsőfokra. Teljesen megdöbbentette, hogy fény derült a titkára.

Hát még ha tudná, hogy mennyire - gondolta Jeremiah - és hogy ki is az, aki még tud róla. De hát természetesen ezt nem tudta.

1999. szeptember 2., csütörtök, éjjel 2:37

Greensboro, Észak California

Észak felé a 85 -ös államközi autóúton

Az ifjú varázsló Atyja ott van a kőben. Ezek a szavak az elmúlt két napban órákon átkísértették Victoriát. Anatole megőrült... nos, természetesen őrült volt. De biztosan téved is, amellett, hogy őrült.

Az ifjú varázsló Atyja ott van a kőben.

Az nem lehet, hogy ő az Atyja. Lehetetlen! Akkor tudná, érezné a köteléket. Emlékeznék rá, az ördögbe is! - gondolta. Egy Gyermek ölelése nem olyasmi, amit egy Vértestvér valaha is elfelejtene. Ez nem az a fajta emlék volt, amit el lehet rejteni... nem igaz? Egyes Vértestvérek képesek voltak belenyúlni mások elméjébe - erre bizonyos helyzetekben még maga Victoria is képes volt. A halandók esetében egészen könnyen meg lehetett tenni. De ő nem volt halandó vagy egy újszülött, akivel csak úgy játszadozhatnak. Hogy kitöröljenek egy ilyen jelentős tényt az agyából - hogy Gyermeket hozott létre - ahhoz egy... ahhoz

egy...

Victoria erősebben kezdte szorítani a kormányt. Nem fogja folytatni ezt a gondolatot. Nem engedhette meg magának. Egyszerűen csak vezet tovább. Nem fog gondolkozni. Erről legalábbis nem.

Ismét elmenekült Atlantából. Ez a kis kirándulás délre nem volt teljes kudarc: saját szemével látta, ahogy elpusztul a Tzimisce, aki korábban kínozta, és a várost bitorló Lasombra - pedig a város egy hajszál híján az enyém lett. - De azért ment vissza Atlantába, hogy mindent megtudjon Leopoldról, amit csak lehet, és most senkivel sem oszthatja meg azt az egyetlen tényt, amit sikerült kiderítenie. Senkivel nem fogja megosztani. Még szerencse, hogy kettesben voltak, amikor a Próféta előadta a rágalmait.

Az ifjú varázsló Atyja ott van a kőben.

Ez már a harmadik autó volt azóta, hogy kisajátította a járőrkocsit, miután szó szerint beleütközött a Sabbatba. Nem okozott neki gondot, hogy olyasvalakit találjon, aki szívesen kölcsönadta neki az autóját. Erre a célra bármelyik pihenő vagy kamionparkoló megfelelt. Még csak erőlködnie sem kellett. A kérdéses halandó minden esetben saját szabad akaratából adta oda neki a kulcsokat. Valójában még örült is, hogy éppen ő lehet a szerencsés. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy Victoria ismét hinni kezdjen az emberek nagylelkűségében. Csak az volt a gond, hogy nem utazhatott mindig olyan stílusosan, ahogy kellett volna. A csillogó Satum például, amelyet most vezetett, legalább egy kategóriával a norma alatt volt. De ajándék lónak ne nézd a fogát, és hasonlók...

Most már órák óta robogott észak felé, és sokkal keményebben összpontosított a száguldozó gondolataira, mint az útra az autó előtt. Nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Baltimore-ba, a többiek gyanakvó tekintetének kereszttüzébe, akik azzal vádolták, hogy átállt a Sabbat oldalára. Micsoda képtelen gondolat! A Sabbat tönkretette a lehetőséget Atlantában, hogy hatalomra jusson. Feldúlták a Múzeumot, elpusztították a műtárgy-gyűjteményét... és gyanította, hogy valószínűleg még néhány Vértestvért is. A Sabbat megkínozta, rettenetes dolgokat művelt vele... Most pedig a Kamarilla, a szövetségesei azt hiszik, hogy a szörnyetegek szolgálatába szegődött - nevetséges!

Ennek ellenére azonban a Baltimore-ban töltött időről őrzött emlékei sem

voltak sokkal kellemesebbek, mint a farkasok közötti rabságé, csak egy kicsit kevésbé perverzek. Jan Pieterzoon és Alexander Garlotte átvették a Sabbattól a hóhér szerepét. Valószínűleg Theo Bellinek is kell legyen valami köze hozzá - döntötte el magában. A Brujah arkón túlságosan hallgatag, látszólag túlságosan közönyös volt vele szemben. Biztosan készült valamire.

Miért kellene visszatérnem? - gondolta Victoria. Mint arra már annyian

rámutattak, a Kamarilla valójában nem volt egy kormányzó testület. Nem parancsot teljesített - mintha lett volna bárki is Baltimore-ban, akinek elegendő tekintélye lett volna ahhoz, hogy parancsokat osztogasson neki. Merő jószívűségből jött ide, délre. Az ügy érdekében. Ott volt még az a kis Leopold ügy is... de ennek ellenére áldozatot hozott a Kamarilláért. Elvégezte, ami rá volt osztva. Innen már csak folytassák azok az arrogáns kurafiak, akik őt kínozták. Próbáljanak meg egyedül életben maradni. Victoria oda megy, ahová neki tetszik.

Itt pedig rögtön adódott a kérdés, hogy hová akar menni.

Az úton lejjebb feltűnt a nyugatra tartó I-40-est jelző tábla. Először azonnal le akart fordulni, de végül mégis inkább levette a lábát a gázról, és lehúzódott az út szélére. A leállósáv keskeny volt, és az autó majdnem érintette a szalagkorlátot. A döntésképtelenség szinte megbénította Victoriát. Érezte, ahogy a Sors keze a vállára nehezedik - nem mint valamiféle személytelen istenségé, hanem mint egy öreg és hatalmas lényé, egy másik Vértestvéré, aki irányítani szeretné őt. Akaratlanul is az állához, az apró folthoz emelte a kezét. A pokolba minden elődömmel!

Janhoz és a többiekhez hasonlóan nem volt képes megbízni a saját gondolataiban és döntéseiben. Mindannyiukat ugyanúgy hibáztatta. Démonok odakinn, démonok odabenn. Szinte kézzelfogható volt a romlás és a mesterkedés. Valami megpróbálta használni őt. Különben hogyan lehetséges, hogy nem emlékszik rá, hogy Leopold az ő Gyermeke?

- Nem! - sikoltotta, és ujjait belevájta a műszerfalba. - Ő nem az enyéml

Ennek ellenére sem volt hajlandó követni az előre kijelölt utat. Szüksége volt a véletlen megerősítésére, különben megőrülne. Mint Anatole. Ez vár rád akkor, ha istenekkel játszadozol!

Az út szélén állt az autóval, a forgalom pedig két sávon dübörgött el tőle balra. Ha a következő autó, ami elhalad mellette, a közelebbi sávban lesz, akkor megy tovább ezen az úton, és visszatér Baltimore-ba. Ha a távolabbiban, akkor...

Ebben a pillanatban egy pazarul kivilágított nyerges vontató süvített el mellette - a külső sávban. A Saturn meglódult, és imbolyogva besorolt alig néhány lábnyival a behemót mögé. Victoria megkapta a választ. Szeretett volna máris minél messzebb lenni - nem csak innen, ettől a helytől, hanem egyszerűen messze, hogy minden másként legyen. Kisorolt a másik sávba, és 80-ra gyorsított a motor minden tiltakozása ellenére. Egy pillanatra azt képzelte, hogy az út egy kígyó - egy hüllő, egy sárkány - ami kinyújtózik a háta mögött, és őt üldözi. De előtte is ugyanaz volt az út.

Hirtelen oldalra rántotta a kormányt. A Saturn átcikázott a külső sávon, és hajszál híján, de elkapta a gyors ütemben közeledő nyugati I-40-es lehajtót.

- Hah! - kiáltott fel Victoria.

Csak hadd próbálják kijelölni az útját az istenek. Hadd próbálják! Ő majd túljár az eszükön. Nem fog visszatérni Baltimore-ba. Nyugatra megy, talán Chicagóba, de mindenesetre ő már végzett ezzel az átkozott háborúval.

A pokolba a Sorssal, a pokolba az istenekkel és pokolba a rejtőzködőkkel! Nem kapnak meg! Nem hagyom!

1999. szeptember 6., hétfő, este 9:50

Atlanta, Georgia

Piedmont Sugárút

Rolph óvatosan lépkedett lefelé a lépcsőkön. A ház többi része üres volt, és nem számított rá, hogy bárkit is találna a pincében. Semmi nem utalt arra, hogy valaki erőszakkal behatolt volna. Nem volt semmi, amiből arra következtetett volna, hogy Jeremiah távozása óta bárki is járt volna idebenn. És Rolph elővigyázatosságból gondoskodott róla, hogy akkor se lássák meg, ha véletlenül mégis lenne valaki odalenn.

Végül kiderült, hogy fölöslegesen aggódott, de az óvatosság sosem árt.

Pontosan úgy volt minden, ahogy a jelentések alapján várta: munkapadok, törött szobrok, finom por, egy sértetlen mellszobor, lomokkal teli dobozok... egy nagyrészt törött, száraz agyagmodell a földön, pontosan ott, ahol Jeremiah szerint lennie kellett. Rolph megállt a bozzetto fölött, és szemügyre vette. A hasonlóság szembetűnő volt, még úgy is, hogy az arc egy része letörött: a hatalmas, ívelt ormány, az egyik, kissé függőleges állású szem a kettő közül, a tátongó száj a rozmáragyarakkal. Tényleg szorult valami tehetség ebbe a Leopoldba, ezt el kellett ismernie. Csakhogy az ifjú Toreádornak soha nem lett volna szabad megpillantania ezt a bizonyos modellt.

A köpenye ráncai közül előhúzott egy Ziploc zacskót, és gyengéden nekilátott, hogy beleszedegesse a szobor darabjait. Egy kicsit még nézegette az asztalon és a dobozban a többi modellt, és nézelődés közben észrevett valamit a kartondoboz visz-szafordított teteje alatt. Félretolta a vázlatokat, és kihajtotta a tetőt. Egy fénykép ékelődött be a doboz oldala és fedele közé. Rolph kinyitotta a zacskót, és a fotót is betette a törött bozzetto darabjai mellé.

Vetett még egy pillantást a teremre, miután végzett, majd a minden mást túlélő mellszobor vonta magára a figyelmét. Még egy darab, ami szépen visszaadta az eredetijét. Rolph elmélázott azon, hogy az évszázadok alatt vajon hány művész ábrázolta Victoria Ash-t, és vajon hányszor? A nőnek nem volt ellenére, ha róla mintáztak egy alkotást, és persze az sem, hogy ezzel lényegében neki hízelegtek. Biztosan nem lenne túl nehéz egy egész múzeumot megtölteni a kőbe vésett vagy vászonra festett ábrázolásaival. És ne feledkezzünk meg a szonettekről sem - gondolta Rolph. Azokból is kell legyen pár ezer.

Kezei, mintha maguktól tennék, végigsimítottak a mellszobor hűvös márványán. Ez az árnyalat annyira hasonlított az eredeti bőrszínéhez. Az ujjai elidőztek az ajkainál, ahol egy apró sérülés éktelenkedett a művön. Rolph közelebb hajolt, és szemügyre vette a sérülést. Véleménye szerint Victoria csak még közelebb került a tökéletességhez ez által a kis hiba által. De mi történhetett - talán egy másik ajakpár? Vagy valaki késztetést érzett rá, hogy megcsókolja ezt a soha nem változó arcot?

Rolph felkuncogott. Még szerencse, hogy Colchester nem járt erre - gondolta. Akkor egészen más alakja lenne annak a bemélyedésnek az ajkai között.

1999. szeptember 24., péntek, este 10:00

New York városa, New York

Egy földmélyi tó

A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.

Calebros néhány lábbal a felszín alatt lebegett. Hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek az elméje körül, mint egy tengerszem lágy hullámai: Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelern. Mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?

Azt remélte, hogy a föld majd megsúgja neki a választ, de csalódnia kellett. Calebros hagyta, hogy a szavak megint elsodródjanak tőle. A Gyehenna Prófétája lehetett volna sokkal méltóságteljesebb annál, semhogy egy ilyen gyerekes találós kérdést hagyjon rá. De az is lehet, hogy a Nosferatu csak azért volt ilyen ingerült, mert nem sikerült megválaszolnia egy gyerekes találós kérdést.

A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.

Lazítania kell! Ha ez a rejtvény valóban, része a kirakós játéknak, akkor a helyére fog kerülni. Idővel. De az is lehet, hogy nem. Még ha nem is kerül a helyére, mint a többi, ami körülveszi, a kialakuló képből világossá fog válni a jelentése. A darabok közül elég sok máris a helyére került, és mégis olyan hatalmasak voltak a lyukak.

Emmett szolgáltatta azoknak a daraboknak a nagy részét, amelyek segítettek Calebrosnak az elrendezésben. A fészekalja fiatalabb tagja hamarosan visszatér. Már majdnem végzett a munkájával nyugaton? Már majdnem végzett Benitóval. Bár Emmett nem tartozott a legtürelmesebb Vértestvérek közé, a jelenléte mégis meg fogja nyugtatni Calebrost.

Voltak persze más kérdések is, sokkal konkrétabbak és sürgetőbbek, mint a találós kérdés. Délen a Sabbat egyre türelmetlenebb lett. Minden egyes éjszaka egyre agresszívebbek és agresszívebbek lettek Baltimore-ral szemben. Hamarosan le fognak csapni, és Pieterzoon és Bell ezért indították el a kétségbeesett tervüket. Feszült szövetséget kötöttek New York hercegével, Michaelával - talán a Wall Street hercegével, gúnyolódott Calebros, de csak Isten tudja, mi van a város többi részével -és megkísérlik délre menekíteni a Kamarilla erőit, amikor lehetőség adódik rá. Calebros nagyjából ötven százalékos esélyt látott a sikerre, de ezt is csak azért, mert könyörületesnek érezte magát.

Másfelől Syracuse óta semmi hír nem érkezett Jeremiah-tól. Vajon megsérült? Anatole nekiesett a klántársának, Benison hercegnek, és megölte, miután Atlantában találkozott Victoriával. Vajon ugyanezt tette Jeremiah-val is, miután a Nosferatu elvezette a barlanghoz, amelyikről Ramóna és Hesha beszéltek? Mikor jön el az a pillanat, amikor küldenie kell valakit, hogy megtudja? - tanakodott magában. A bizonytalanság úgy belerágta magát, mint a csonthoz tapadó utolsó húsfoszlány után kutató patkányok.

A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.

Legalább Heshával minden rendben volt. A kurkuma gyökér csodát tett, bár a gyógyulás lassú és fájdalmas folyamat volt. Pauline minden éjjel megégette a Szetitát, felhasználta a tüzet és a gyökeret, hogy kiűzze a Szem rontását, és lehetővé tegye, hogy a vér elvégezze a dolgát. És Ruhadzénak rengeteg vérre volt szüksége. Egyre erősebb lett, és ez is aggasztotta Calebrost. Vajon lojális marad-e a Szetita, ha már nem függ tőlük?

Ramóna kellemes meglepetést okozott. Mintha végre megérezte volna, hogy Hesha és a Nosferatu nem akarnak ártani neki. Valójában nem volt egy olyan kellemetlen állatias teremtmény, mint amilyennek első pillanatban tűnt. Amint kétségtelenül bebizonyosodott, hogy Khalil egy hazug korhely, szinte hálásnak tűnt, hogy a Szetita és a beosztottjai társaságában lehet. Sőt, még annak a néhány testvérnek is örült, akik jelen voltak.

Ez a Khalil egy újabb laza szál volt, amit egy éjszaka majd el kell varrni. A Ravnos a szavának állt - ami tényleg nem ért semmit. Szegény Egér - gondolta Calebros. A kennelek gyermekének élete gyakran rövid volt és kegyetlen. A Ravnos elmenekült ugyan, de nem sokat ér majd vele. Jelenleg Chicagóban vesztegelt, és Calebrosnak ott is voltak forrásai. Eljön majd a számadás ideje. A Nosferatuk nem felejtenek.

Azonban ezek durva gondolatok voltak, és Calebros most lazítani akart. A só íze. A víz felfújta az elcsökevényesedett tüdőket. A föld halk suttogása.

Egy naponta, egy óránként...

 

1999. október 2., szombat, éjjel 2:20

New York városa, New York

Crown Plaza hotel, Midtown Manhattan

- Próbáld újra, Leopold! És ezúttal összpontosíts!

- Itt járt? Korábban?

A fiú annyira elszontyolodott, hogy Nickolai attól tartott, menten sírva fakad. Persze, ez már önmagában is potenciálisan érdekes lehetett.

- Igen, itt járt - hazudta. - Megpróbáltunk felébreszteni, de
nem jártunk sikerrel.

Leopold belevájta a körmeit a fejbőrébe, és mormolt valamit a padló irányába. A jobb szemét szorosan lehunyta a döbbenettől, de a Szem mereven bámult előre. Mostanában majdnem mindig nyitva volt. Figyelt. És folyatta magából az orrfacsaró bű-zű váladékot.

Biztosan tudja, hogy hazudtam - gondolta Nickolai. Tudnia kell, hogy a Múzsa nem járt itt, hogy egyedül Nickolai járt ezekben a szobákban rejtőzködése hosszú hetei alatt. Ö maga gondoskodott az elszigeteltségükről. A személyzet be sem tehette a lábát erre a szintre, és a boszorkánymester nagy erejű pecsétekkel rejtette el magukat a mágikus fürkészés elől. Tudnia kell! Nickolai érezte a Szem körül a sötét öntudatot. Ebben természetesen nem lehetett biztos, nem volt rá empirikus bizonyítéka, de valahogy mégis tudta.

Mindenesetre bármit tudjon is a Szem, Leopold nem tudott semmit. Az újszülött kelletlenül bár, de azt tette, amire utasították. Mintha elveszítette volna az akaratát. Amikor Nickolai a rezzenéstelen Szembe bámult, néha azzal hízelgett magának, hogy bizonyos szempontból ő és az idegen testrész mintha összeesküvők lennének. Ők ismerték az igazságot, ami rejtve maradt Leopold előtt. Nickolai úgy hitte, hogy a Szem is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő maga: Leopoldnak már nem volt sok hátra.

Ez a fiú olyan volt, mint egy túl hevesen, és túl fényesen égő gyertya. A Szem messze túlvitte a teljesítőképessége határain, és most már alig volt több, mint a kanóc utolsó pislantására váró viaszcsomó. Gyakorta még csak magához sem tért, vagy ha igen, akkor is csak néhány órára maradt ébren. Hamarosan várható, hogy teljesen torporba esik, ahonnan soha többé nem tér vissza. Nickolai nem érzett semmiféle megbánást vagy sajnálatot a Szemből. Időnként már azt hitte, hogy csak a képzelete szülte a Szemgolyóban érzett magasabb rendű értelmet, de máskor...

Gondot okozhat neki Leopold pusztulása. Milyen kegyetlen a sors, hogy visszahozta hozzá a fiút, és így bezárta a kört.

- Próbáld újra - mondta Nickolai.

A láthatóan vigasztalhatatlan Leopold kelletlenül forgatta a kezében a kőtömböket, amelyeket Nickolaitól kapott.

- Ő azt mondta, hogy visszatér, ha ezekkel jól teljesítesz. Méghozzá hamarosan!

- Mit csináljak velük? - kérdezte Leopold, és habozása és kelletlensége elszivárgott abba a mély kútba, ami már régen elnyelte a határozottságát. Az egyik kezében egy márvány, a másikban egy gránittömböt tartott.

- Talán egy szép kis virágot.

Leopold morcosan bólintott, és felemelte a két tömböt, amelyek közül egyik sem volt nagyobb egy fél kenyérnél. Az ujjai szinte azonnal belemélyedtek a tömbökbe, mintha egyik sem lett volna keményebb a nedves agyagnál. A szögletes tömbök megnyúltak a szorításában, és egymásba folytak, amikor összenyomta őket.

De Leopold megállt, felsóhajtott, és letette maga elé az összeolvadt gránitból és márványból álló tömböt.

- Készen van - jelentette ki.

Nickolai megérintette a követ, ami hűvös volt és szilárd. Megfordította Leopold munkájának az eredményét az asztalon, és megnézte a középen összefont kőáramlatokat. Az alsó és a felső rész továbbra is hibátlan márvány, illetve gránit volt, úgyhogy az egész úgy nézett ki, mint egy „X".

- Ez nem virág - mutatott rá Nickolai.

- Készen van - mondta újra Leopold, de nem nézett a kő felé.

- Összpontosítanod kell, Leopold! Ő ennek nagyon nem fog örülni!

- Készen van - ismételte Leopold. - El fog jönni?

- Akkor nem, ha csak ennyire vagy képes. Fejezd be a virágot.

- El fog jönni? - kérdezte újra Leopold, mintha Nickolai nem válaszolt volna neki. Mintha kétségbeesés nyomai látszódtak volna a jobb szemében. A Szem közönyösen bámult.

- Fáradt vagy? - kérdezte Nickolai, de a fiú nem felelt. A jobb szemével valami messzi-messzi jelenetet figyelt. - Igen, el fog jönni, Leopold. Hamarosan!

A fiú figyelme lassan ismét az itt és mostra kezdett irányulni. A pupillái összeszűkültek, és küszködve próbált fókuszálni.

- Jó - mondta. - Fáradt vagyok, azt hiszem.

Valóban az lennél - elmélkedett Nickolai. - Vagy csak a sugallatom miatt érzed úgy?

- Akkor pihenj - mondta Leopoldnak. - Most van még egyéb
dolgom is.

Szinte még ki sem mondta a szavakat, és Leopold máris visszavonult arra a messzi-messzi helyre az elméjében. A saját szeme és a Szem is nyitva maradtak. Egy váladékdarabka gördült le a kőre, és párolgott el sisteregve, de Leopold észre sem vette.

Nickolai viszonozta a Szem pillantását. Mihez kezdjek veled, ha a mi kis Leopoldunk nem lesz többé? Vajon mit - gondolta. Ez volt itt a bökkenő. Semmi haszna nem származott már Leopoldból - attól a pillanattól kezdve, hogy a Nosferatu szörnyetegek elfogták Benitót, Leopold többé már nem lehetett hasznára. De a fiú most jól jött ezzel a Szemmel, amihez Isten tudja, hogy jutott hozzá, még ha csak egy felmagasztalt bográcstartó szerepében is. Mihez kezdhetne a Szemmel, ha Leopold állapota tovább romlana? Az biztos, hogy én nem fogom használni.

Egy pillanatra azt hitte, hogy egy villanást látott a Szemben. Mintha vidám fintor vagy kihívás lett volna. Biztosan csak képzelte.

Felvette az asztalról az X alakú követ. Sűrű, nehéz darab volt. Leopold nem reagált, és semmi jelét nem adta annak, hogy tudatában lenne Nickolai - vagy, ha már itt tartunk, bármi más - jelenlétének. Nickolai átvitte a követ a másik szobába, és letette egy asztalra a másik négy szobor mellé.

Az első, legidősebb szobor egy tökéletes orchidea volt. A szár hibátlanul összefont fehér, és pöttyös-fekete sávokból állt, és a szirmok váltakozva hol az egyik, hol a másik színű anyagból készültek. A levelek kecsesen íveltek, és olyan vékonyak voltak, hogy a szemlélőnek az az érzése támadt, hogy akármelyik pillanatban letörhetnek a saját súlyuk alatt. De a kompozíció tökéletesen kiegyensúlyozott volt, és megállt a saját lábán.

A második szobor is egy orchidea volt. Ha az első szobor egy tökéletes virág, amit a véletlen szeszélye kőben teremtett meg, akkor ez a második egy ormótlan utánzat lehetett. A szár egy kicsit túl vastag, és túl egyenes volt. A gránit-és a márványsávok világosan elkülönültek egymástól. Az egyik levélnek annyira rosszak voltak az arányai, hogy végül megrepedt és leesett az asztalra, és a szirmok sem különültek el egymástól, hanem egyetlen, részletszegény szerkezetet alkottak.

A harmadik szobor az oldalán feküdt, mert a feje túlságosan nehézre sikeredett ahhoz, hogy megálljon. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy miféle virág is lenne: éppúgy lehetett volna nárcisz, mint egy esetlen levelektől övezett rózsa. A negyedik szobor egy határozatlan piramisszerű kupac volt. És a félig összeolvadt x volt az ötödik.

Nickolai a furcsa gyűjteményre meredt. Minden egyes darab az elmúlt két hónapban készült. Vajon Leopold egyszerűen csak elveszítette az érdeklődését? Vajon többé már semmi szépséget nem látott egy egyszerű orchideában? Nickolai úgy vélte, hogy nem ez történt. Leopold képességeinek elsorvadása hűen tükrözte, hogy egyre kevésbé volt képes a valóságra összpontosítani. Nem mintha a tisztánlátás példaképe lett volna még azon az első éjszakán is, amikor Nickolai rábukkant a Central parktól északra, de azóta csak még több és több időt töltött elméjének egy távoli zugában.

Ennél azonban sokkal jobban zavarta Nickolait, hogy Leopold egyre kevésbé volt képes használni a hatalmat, amivel a Szem felruházta. Még emlékezett a szoborra a barlangban. Amint megtudta, hogy Benitónak nyoma veszett, a boszorkánymester azonnal kutatni kezdett Leopold után. A közöttük feszülő kötelék biztosította őt arról, hogy rá fog bukkanni a fiúra, és Nickolai valóban megtalálta Leopoldot, amikor kinyúlt utána az elméjével és a szellemével. A barlangban találta meg, ahol derékig gázolt az élő kőben és a szétroncsolt Gangrelekben. Nickolai nem szándékozott elbírálni a fiú művészi látomását, de csodálattal töltötte el a hatalma - az, hogy a puszta föld miként válaszolt a fiú minden kis szeszélyére. És amikor a városba hozta a fiút, Leopold a Szem nélkül elpusztított több háztömböt, és az Isteni Szent János katedrális templomkertjének nagy részét.

Azonban azóta gyorsan tompult. Nickolai attól tartott, hogy a faragott orchideák nem a fiú egyre halványuló érdeklődését, hanem a lassan kihunyó életerejét illusztrálják. Ez igazolta az elképzelését az égő gyertyákról: túl fényes és túl heves. És most már fogytán volt az ideje.

Legyen átkozott! Hogy merészeli! Különösen, amikor neki kellett volna megvédenie Nickolait azoktól a rettenetes csatornalakóktól! Hamarosan eljönnek érte. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor.

Leopold lecsúszása ellenére furcsa módon a Szem mintha továbbra is teljes lett volna. Erőtől duzzadónak, szinte már vidámnak tűnt — bár gyanította, hogy ezt csak képzelte. Könnyen lehetséges, vélekedett a boszorkánymester, hogy Leopold átlépett valamiféle küszöböt, hogy a Szem elvitte őt valameddig, de ő már képtelen volt tovább lépni. De arra sem volt képes, hogy elviselje azt a létezést, így hát kezdetét vette az őrületbe vezető hosszú - vagy talán nem is olyan hosszú - utazása.

Igen, ez könnyen lehetséges. Azonban más lehetőségek is eszébe jutottak, amikor felidézte magában a mesterművet a barlangban. A Szemben nem érzett olyan léptékű hatalmat, ami lehetővé tette volna annak az élő szobornak, a Gangrelek sírboltjának a létrehozását, de még a katedrális kertjének környékén véghezvitt pusztításhoz sem tűnt elegendőnek. Talán ez az egész csak a Szemgolyó mesterkedésének eredménye - szerette volna, ha lebecsülik, hogy a potenciális használója azt higy-gye, hogy képes lesz majd irányítani.

Vagy pedig volt itt még valami más is. Valami, ami hatalmasabb a Szemnél, ami felerősíti a hatalmát vagy ami a saját hatalmának fókuszaként használta - és ami megszállta Leopoldot. A fiú hatalmas érzékkel kezelte a misztikus művészeteket, még akkor is, amikor nem volt nála a Szem. Soha nem lehetett volna képes ilyen szintű teljesítményre, még akkor sem, ha egy éjszaka valami módon felfedezné az igazi örökségét.

Nickolai a kifinomulttól a közönségesig egyenként végigmérte az előtte álló szobrokat, aztán megrázta a fejét. Nem tudhatott biztosat az itt munkálkodó erőkről... legalábbis kellő kísérletezés nélkül nem. Szinte azonnal újabb tervek kezdtek körvonalazódni az elméjében. Talán... még működhet is. Talán sikerülhet még egyszer felhasználni Leopoldot a terveihez. Ha lesz rá elég ideje.

*****

Leopold összetette a kezeit, és az így képződött edényt belemerítette a folyóba. A táj most már nem volt annyira kietlen, annyira idegen. A folyó kőfalak, háznyi méretű fejfák között kanyargott. Itt, a Sárkány Temetőjében, vörös volt a víz. Korábban furcsa fehér, és szürkésfekete foltokat is látott, de azokat már régen elsodorta az ár. Leopold nem látta a kezeit a víz alatt. A karjai csuklóban véget értek, és a folyóban áramló vér a saját éltető vére volt, ami kiáramlott a testéből, és elszivárgott. Egy pillanatra elborította a pánik - a kezei, a drága kezei, a legtökéletesebb művész-eszközök, ahogy arra a Múzsája rámutatott.

Visszahúzta a kezeit a vérfolyamból, és szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe - a drága ujjai sértetlenek voltak. A szeny-nyes víz kiszivárgott közöttük. Leopold az ajkaihoz emelte a kezeit, és ivott. Ő itt járt. Érezte az illatát és az ízét. A Sárkány Temetője az ő játszótere. És a tanító azt mondta, hogy vissza fog térni. Hamarosan.

*****

1999. október 15., péntek, este 11:45

New York állam északi része

Az Adirondack hegység lábainál

Jeremiah már nem érzett örömöt vagy megtiszteltetést. Még a barlang sötétjében is érezte a rettenetes szobor árnyékát. A Gangrelek szemei rámeredtek, de nem látták őt. Ezek a teremtmények fel-felnyögtek kínjukban, de a Próféta nem felelt nekik.

Anatole elméje elúszott valahová, ahová Jeremiah nem tudta követni - el a sötétségnek ettől a pontjától, el az őrület és a kínszenvedés szobrától. A Próféta mozdulatlanul hevert a földön. Most nem járkált fel s alá, és már nem dörzsölte össze a szandáljait, ahogy korábban tette. Jeremiah egyedül maradt a keserű emlékek utóízével. Szórakoztatónak találta, hogy Anatole menynyire megsebezte Victoriát, de ennek az érzésnek a helyét hamarosan átvette a rémület, amikor a Próféta szó szerint lecsapott Benison hercegre. Miután a herceg megszerezte neki Nesszosz köntösét, és miután úgy tűnt, hogy egy pillanatra meglátta Jeremiah-t, Anatole elpusztította a klántársát.