Tartalom
NOSFERATU
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Gherbod Flemming: Nosferatu
Fordította: Tóth Zsolt
Borító: John van Fleet
ISBN: 963-9474-01-0
...Mint a vámpírok... sokszorosan halott,
de kitanulta a sírok titkait.
(Walter Pater)
Tartlom:
A sárkányok temetője
1999. november 12., péntek, hajnali 3:21
Harlem alatt
New York városa, New York
Az alagutak, amelyekben már évek óta otthon érezte magát, most fenyegetően és ridegen záródtak össze körülötte. A moszattal borított köveken gyakorta megcsúszott, pedig általában nagyon is biztosan állt a lábán. A számtalanszor végigjárt folyosók most mintha nem lettek volna a helyükön, és lázasan dolgozó agyában reménytelenül összekeveredtek a tájékozódást segítő tereptárgyak.
- Ulstead - suttogta hitetlenkedve, mintha azzal, hogy kimondja a nevét, feltámaszthatná a klántársát.
Berontott a következő oldaljáratba, és nekitámaszkodott a járat falának. Dél felé - de merre lehet dél? Érezte a halott ereiben lüktető vért, ahogy a régi, önkéntelen beidegződések átvették az irányítást. Hirtelen rádöbbent, hogy eszelősen zihál. Az elferdült orrsövényen fütyörészve süvített át a levegő. Kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja. Úgysem veszi hasznát a légzésnek, és a hang könnyen elárulhatja a helyzetét.
Lövések hangját hallotta. Hirtelen már egyáltalán nem érdekelte, hogy merre lehet az az átkozott dél. Ismét rohant. Fejvesztve menekült a sötétben. Ez biztos csak Nigel - gondolta magában néhány száz yard után, de azért csak futott tovább. Pug nem Nigel miatt rohant ilyen veszettül. Nigel nem azért puffogtatott a bálványozott géppisztolyával, hogy hallhassa, milyen gyönyörű hangja van.
- Ulstead - mormolta ismét Pug, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
Masszív kőtömb ez az Ulstead - vagyis masszív kőtömb volt. Egy járkáló, fekélyekkel borított szilárd hústömb. Ketté kellett volna törnie azt a kis embert.
De kinyílt a Szem, és sápadt, vérvörös fényében felderengett az alagút. Aztán...
Pug megbotlott. Lepattant a falról, aztán majdnem sikerült visszanyernie az egyensúlyát, de végül mégis elvágódott. Kurta végtagjaival kapálózva keményen a földhöz csapódott.
A sápadt fény felragyogott az alagútban, és Ulstead egyszer csak már nem volt ott. A helyén parázsló, vonagló massza maradt a padlón. A szétszórt sötét színű kelések összefolytak, ahogy a bőr teljesen megfeketedett, és végül az egész kupac szétfolyt egy gyorsan terjedő tócsába.
Pug négykézlábra emelkedett, és az ingujjával megtörölte az arcát, de a
szövet nem sokat segített a szennyvíz ellen, amibe belecsobbant. Újabb lövések hangját hallotta, amelyek fejvesztett menekülése ellenére sem voltak túl messze. Nem kellett volna magára hagynom - jutott eszébe most először. Nigel nem ismerte olyan jól a várost, mint ő. Colchesterrel érkezett Baltimore-ból. Nem kellett volna magára hagynom - gondolta újra, aztán feltápászkodott, és nekiiramodott. De nem a lövések irányába. Nigel nyugodtan nevezheti gyávának. Ha ezután bárki bárminek nevezi, az azt jelenti, hogy túlélte ezt az egészet. Vigye el az ördög Nigelt, meg Calebrost, és a csendes embert is, ha már itt tartunk! Pokolba ezzel a Nickolaijal is, akit meg kellett volna találniuk!
Pug szeretett volna megállni, hogy összeszedje magát. Szeretett volna visszamenni Nigelért - persze ezt már csak úgy elméletileg szerette volna megtenni -, de a lábai csak futottak tovább. Lehetett volna több esze is annak az ostoba bolondnak. Nem kellett volna megállni és lövöldözni.
Befordult egy sarkon, és a világ hirtelen ismét teljesen érthetetlenné vált. A megrendítő erejű ütközéstől hátracsapódott a feje, és a lábai kiszaladtak alóla. Röpke néhány perc leforgása alatt immár másodszor terült el a földön. Csakhogy ezúttal a hadonászó karjai és a kapálózó lábai valaki másnak a végtagjaival gabalyodtak össze.
- Majdnem lelőttelek - mondta Nigel, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása.
Pug nem tért ilyen hamar magához: - Hol...? Hogyan...?
Futás közben biztos befordult valahol, és akarata ellenére visszakanyarodott. A döbbenete most már hamar elmúlt. Sietősen kibogozták az egymásba gabalyodott végtagjaikat, és feltápászkodtak a földről. Nigel is meg volt rendülve, és Pug gyanította, hogy nem az ütközéstől. A másik városból érkezett Vértestvér az oldalához szorította az olajosan csillogó fekete Sterlinget. Pug érezte a fegyver csövéből sugárzó hőt.
- Visszajöttem segíteni - hazudta Pug. - Sikerült... meg... ?
- Még csak le sem lassította - felelte Nigel, és megrázta a fejét. Apró, közel ülő fekete szemei voltak, és gyakorlatilag nem rendelkezett említésre méltó állal.
- Maradjunk mozgásban - mondta sürgető hangon. - Mozgásban kell maradnunk!
- Mozgásban - mondta a Szemet hordozó cingár teremtmény, és Nigel háta mögött kibontakozott a sötétségből. - Igen, mozgásban...
Nigel megpördült, és tüzet nyitott. A lényt pár lépéssel visszavetették azok a golyók, amelyek a testét találták el, de ha egy lövés a szemet érte, akkor a feneketlen plazmamocsár mintha egyszerűen elnyelte volna a lövedéket. Halvány vörös fény vetődött a párosra, és ezt a fényt nem a Sterling torkolattüze keltette. Pug befogta a füleit, és nekiiramodott - azaz csak szeretett volna. A lába alatt a kő folyékony iszappá változott. Megtántorodott és előreesett, de a teste már a szilárd talajon ért földet. Nigel süllyedt. Az iszap hirtelen felizzott, és abban a pillanatban Nigel lábai térd alatt megszűntek létezni.
Újabb lövések. Pug talpra küzdötte magát, és elfutott. A sikolyok, és a füstölgő kénkő sistergése fölött mintha hallotta volna a kiürült Sterling tompa klikk, klikk, klikkjét. Nem lesz több lövés, ebben teljesen biztos volt. Futás közben nem maradt más, csak a vér ritmusának fülsüketítő dobolása a fülében, és saját lihegésének sipítása. No meg a saját sikolyai.
1999. június 1., kedd, hajnali 2:37
Atlanta, Georgia
A Fox Színház magasföldszintjén
A fátyolfelhők nem takarták el a csillagokat, hanem inkább a mélység és a valóság illúziójával ruházták fel a látványt. Victoria hátradőlt a székében. Magába szívta a hűvös éjszakai égbolt látványát, és megnyugvást talált benne. Még az sem zavarta, hogy a látképet „mindössze" a nagyterem mennyezetére vetítették. Nem érdekelte, hogy a mór stílusú pártázat csak a dobogó és a balkonok mutatós váza volt. Úgy tűnt, hogy az illúzió gyakran - nagyon is gyakran - vonzóbb volt a valóságnál.
Atlantában lehetetlen lett volna megfigyelni az éjszakai égboltot. Ó, az égbolt
természetesen ott volt a helyén, de nyoma sem volt a csillagoknak és a végtelenség érzésének. Nem látszott más, csak valami ködös, rózsaszín derengés. Az elektromos megvilágítás horizonttól horizontig ráfröcskölt az égre, és eltakarta a csillagokat, pedig ezek azon kevés, időben biztos pontok közé tartoztak, amelyek megmaradtak egy Vértestvér számára. A szeretteik meghaltak, az erdők leégtek, és még a valaha érintetetlen hegyeket is megsebezte a modern ember. Most már mintha csak az óceán és a csillagok maradtak volna állandóak, de a városból egyiket sem lehetett látni. Azonban a városban vártak rá a lehetőségek.
- Jó estét, Ms. Ash!
Victoria nem rezzent össze, sőt, még csak el sem fordította a tekintetét a megnyugtató ál-mennyországtól. Nem hallotta meg a közeledőt, de nem is számított rá, hogy meg fogja hallani, ha a másik nem akarja ily módon előre tudatni érkezését.
- Megszerezte, amit kértem? - kérdezte Victoria. A hangja nem volt éppen goromba, de ugyanakkor nem is bátorított bizalmaskodásra.
- Ó igen - felelte Rolph.
A közhiedelemmel ellentétben klánjának nem minden tagja áraszott olyan szagokat magából, mintha egy hete rothadó ürülékben hempergett volna. Ez volt az első dolog, amit Victoria észrevett ennél az előre nem jelzett látogatásnál: a szagok hiányát. így el tudta viselni, hogy Rolphfal kell üzletelnie. A csúnyaságot egy ideig el tudta viselni, de soha nem látta szívesen a Nosferatu klán tagjait, akik Rolphnál illatosabbak voltak. Na nem mintha neki személy szerint bármi baja lett volna velük. Victoria büszke volt a nagylelkűségére. Nem sajnálta ezektől a groteszk lényektől azokat a vadászmezőket, amelyek túl alantasak voltak számára, sem a mocsokból felépített bűzös kis odúikat. Egyszerűen csak nem látott rá okot, hogy miért kellene eltűrnie, hogy megsértsék az érzékenységét, amikor a közelébe jönnek.
Rolph felé fordult, és kinyújtotta a kezét. Hála Istennek a Nosferatu hosszú köntöst és kámzsát viselt, ami eltakarta arcának nagy részét. A színház sötétjében éppen csak ki tudta venni a természetellenesen hegyes járomcsontokat, és az éles ívű, hatalmas orrot. Rolph odanyújtott neki egy hétköznapi méretű manila borítékot.
- Köszönöm - mondta Victoria, és Rolph egy árnyalatnyit meghajolt felé.
A nő kinyitotta a borítékot, és lapozgatni kezdte a tartalmát - persze igencsak mérsékelt lelkesedéssel, nehogy Rolph azt találja gondolni, hogy túlságosan nagy szolgálatot tett neki. A Nosferatuk voltak a vámpírok elefántjai - soha nem felejtettek. Még a legcsekélyebb apróságot is elraktározták az emlékezetükben, és könnyen előfordulhatott, hogy évekkel később - és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban - bukkantak fel behajtani az adósságot. Sőt, néha még az is megesett, hogy egy másik városban, vagy akár egy másik kontinensen, a klán egy másik tagja kérte az ellenszolgáltatást, mintha rendelkeznének valamiféle közös emlékezettel.
- Mindennel meg van elégedve? - kérdezte Rolph. Victoria tovább lapozgatta a boríték tartalmát: a szerződések fénymásolatait, az üzleti feljegyzéseket, a különböző bankbetétek pénzmozgásainak kimutatásait.
- Úgy tűnik, igen - felelte könnyedén.
Ezek a feljegyzések hasznosak voltak ugyan, de valójában nem voltak létfontosságúak a számára. Segíthetnek megszilárdítani a jelenlétét Atlantában, választott hazájában. A pénzügyi információk egy néhai Vértestvérnek, Marlene-nek, egy rossz hírű Toreádornak az érdekeltségeit térképezték fel. A Marlene befolyása alá tartozó különféle létesítmények mindegyike visszatükrözte a nő domináns jellemvonását, a közönséges vulgaritást. A különféle sztriptíz klubokat, pornóüzleteket, „fehérnemű" bemutatótermeket stb. mind bizonyos mértékig az ő irányítása alatt álló közvetítők vezették.
Victoriát nem lelkesítette túlzottan a lehetőség, hogy a bujasággal sáfárkodjon, de
azért elég gyakorlatias volt. Ha egy halandó tulajdonos már megszokta, hogy egy titokzatos és hallgatag társnak adja át a nyereség egy részét, akkor milyen kár származhatna abból, ha magára vállalná ezt a szerepet? Ugyanakkor ezzel a gyakorlatias lépéssel még azt is megelőzheti, hogy valaki más törjön be Marlene korábbi területére. A régi mondás szerint „a természet nem tűri a vákuumot", és Victoria mindig is úgy gondolt saját magára, mint a Természet egyik jeles támogatójára.
- Igen, azt hiszem ez megfelelő lesz - mondta Victoria. Rolph mintha elmosolyodott volna a kámzsa rejtekében. - Nagy örömünkre szolgál, hogy Atlantát választotta új otthonául!
Victoria is elmosolyodott. Felismerte a hízelgést, de ennek ellenére nem zárkózott el előle.
- Benison herceg minden erőfeszítése ellenére létezik bizonyos... kulturális és művészeti hiányosság városunk Vértestvérei között - folytatta Rolph szinte már cinkos hangon. - Abból, amit Önről hallottam, úgy gondolom, hogy Ön sokkal jártasabb ezeken a területeken, mint Marlene volt.
- Hah! - emelte szemérmesen a skarlátszínűre festett ajkai elé Victoria két ujját, mintha ezzel akarná elejét venni az elődjét érintő további megjegyzéseknek.
- Kérem, nézze el nekem ezt az indokolatlan összehasonlítást - mondta gyorsan Rolph, nehogy megsértse a Toreádort. - Közülünk sokan elrejtőznek a társadalom elől, és az udvarias csevegés néha nehezünkre esik... És a Toreádor, akit itt megszoktunk, amolyan... közönséges...
- Nos, akkor most be kell majd bizonyítanunk az ellenkezőjét, nem igaz? - vágta rá Victoria.
- Mire gondol?
Olyan nyilvánvalónak tűnt. Mi lehetne természetesebb? Nem is értette igazán, hogy miért habozott ilyen sokáig ezzel a döntéssel.
- Egy bemutatkozás! Egy óriási mulatság!
Az agyában máris egymást kergették a gondolatok. Minden egyes másodpercben számtalan terv, motívum és díszítőelem bontakozott ki lelki szemei előtt. Talán tarthatná a gálát itt, a Foxban vagy mondjuk a Szépművészeti Múzeumban.
- Hát persze - mondta Rolph. - Milyen találó! Kiállítást is szervez az összejövetelre?
- Ó, szóval maga is kedveli a művészetet?
- Értékelem a szépséget... amelytől én magam oly távol állok. Victoriának gombóc formálódott a torkában. Annyira megindította a megjegyzés, hogy szinte már kinyújtotta a kezét, hogy valóban megérintse Rolph karját. Milyen eredeti - egy bestia, aki a szépség, a saját antitézise után epekedik. Már a puszta jelenléte mennyivel fogja gazdagítani ezeknek az Isten háta mögötti délvidéki városban létező teremtményeknek az életét.
- Kipróbálta már magát a művészetekben, Rolph? – kérdezte Victoria olyan hangon, ahogy egy szülő szólhat a gyermekéhez.
A Nosferatu bólintott.
- De attól tartok, nem volt túl sikeres próbálkozás. Victoria megértően bólintott.
- Mi... vázlatok, festmények?
- És egy kis szobrászat - bólintott ismét a Nosferatu. - Bár az alkotásaim is éppen annyira torzak, mint én magam. Vagy talán még nálam is jobban... már ha ez egyáltalán lehetséges - tette még hozzá egy rosszalló vállrándítás kíséretében.
Valóban hátborzongató - gondolta Victoria, de már elhatározta, hogy könyörületes lesz ehhez a teremtményhez.
- Ki fogom állítani a saját szoborgyűjteményemet - jelentette ki nagylelkűen.
- A saját gyűjteményét?
- Természetesen! Egyike a világ legjelentősebb gyűjteményeinek. És magát is meghívom!
A szavak már elhangzottak, mire meggondolhatta volna magát. Victoria lelkesedése egy pillanatra alábbhagyott, de azért kifelé továbbra is ragyogó maradt a mosolya. Nem lelkesedett túlságosan azért, hogy a Nosferatukkal érintkezzen, de most már nem tehetett semmit. Nem vonhatta vissza a meghívást, és az egész városnak előnyére válik az ő nagylelkűsége. Gondoskodni fog róla, hogy bemutatkozó mulatsága a szezon, az év, talán az évtized eseménye legyen ebben a fáradt városban. Azonnal nekilátott a vendéglistának. Természetesen a drága, cinkos Benitónak ott kell lennie. Ha pedig igazak a hírek, amelyeket Benison hercegről hallott, akkor mindössze néhány személy meghívásával csodálatos bajt keverhet. Ott van mindjárt Benjámin, a város Anarch ellenállásának vezetője, aki ennek ellenére biztonságban közlekedhet az Elíziumban. Az is eszébe ötlött, hogy Július, a Brujah arkón lenne a céljainak megfelelő legideálisabb vendég. Talán őt is rá tudná venni, hogy jöjjön el.
- Nagy megtiszteltetés a számomra, ha részt vehetek az összejövetelen!
- Hm? - Victoria szinte meg is feledkezett már Rolphról. - Ó, igen, természetesen!
Igen, meg fogja neki engedni, hogy eljöjjön. Bizonyos szempontból a Nosferatu meghívása csak tovább öregbítette a hírnevét. Ez pontosan az a váratlan húzás volt, amit Victoria annyira kedvelt. A kiszámíthatatlanság számára egyenlő volt a szabadsággal. Léteztek olyan lények a világban, akik éppoly titokzatosak és misztikusak voltak a Vértestvérek számára, mint maguk a Vértestvérek a halandók számára, és akik elragadnák tőle sorsának irányítását, ha megengedné neki. Victoria úgy gondoskodott a saját függetlenségéről, hogy azt tette, amire ezek a lények nem számíthattak. Minél előreláthatatlanabb volt valami, annál jobb. Még az ehhez hasonló apróságokban is.
-Természetesen szívesen látom - mondta Rolphnak. - És a barátait is.
Rolph ismét meghajolt, és távozott - tapintatosan nem rabolt többet a drága idejéből. Victoria pedig gratulált magának a legutolsó spontán húzásért: erre már aztán tényleg senki - és semmi - nem számíthatott.
1999. június 3., csütörtök, este 10:29
New York városa, New York
Manhattan alatt
Calebros hagyta, hogy Umberto „vezesse" a klánjának öregjét a kivilágítatlan járatban. A telep fiatalabb lakói mind azt hitték, hogy Calebros soha nem hagyta el a barlangját, az „irodáját", hogy egyfolytában a számtalan jelentés fölött elmélkedik és a jó öreg, kipróbált írógépén jegyzetel. Talán nem is tévednek akkorát, töprengett Calebros. Gerincének különös görbülete a minden egyes izületét megtámadó könyörtelen csúzzal egyetemben nem tették lehetővé, hogy könnyedén mozogjon. Calebros legszívesebben mozdulatlanul üldögélt. Az ifjoncok abban sem tévednek túl nagyot, ha úgy vélik, hogy a Smith Corona társaságát többre becsüli az övéknél. De a húzódozása miatt úgy gondolták, hogy nem is képes elhagyni a lakrészét. Mindig annyi mindent feltételeznek.
- Fegyelmezetlenek - mormolta Calebros.
- Elnézést? - fordult vissza az öreg felé Umberto.
- Mozogj már, vagy soha nem érünk oda - szidta Calebros, és Umberto lógó orral ismét nekiindult.
Fegyelmezetlen elme - gondolta Calebros. - A feltevések a fegyelmezetlen elme jellemzői. - Az atyja, Augustin mondogatta ezt mindig, és ennél igazabb szavakat még nem hallott.
A két púpos teremtmény percekig némán haladt tovább. Umberto visszafogta a lépéseit, hogy ne hagyja le az öreget, és Calebros is lassított, hogy ne tapossa le az előtte lábatlankodó bolondot. Végül megérkeztek a létrához.
- Van itt egy létra - mondta Umberto.
- Igen, én is látom - felelte Calebros, és amikor látta, hogy Umberto továbbra is habozik, még hozzátette: - Tisztában vagyok vele, hogy hogyan kell egy létrát használni! Félre az utamból!
A karmai hozzákoccantak a fémhez, de a csúszós, penészes fokok nem jelentettek neki akadályt. Fájdalom hasogatta a vállait, a könyökét és a térdét, de a kényelmetlenség nem volt nagyobb, mint amit felkeléskor minden nap el kellett viselnie.
A létra egy másik folyosóra vezetett, amiből egy aprócska szoba nyílt, ahol többen kártyáztak. Odabenn elcsendesedett a jókedv, amikor Calebros elhaladt mellettük. Vagy attól féltek, hogy magukra vonják a rosszallását, amiért henyélnek, vagy egyszerűen csak meglepődtek, hogy idekinn látják vagy talán egyszerre mindkettő. Calebros ügyet sem vetett rájuk. Elment a következő ajtóig, ami Umberto számítógéptermébe vezetett. Umberto elsurrant mellette, könnyedén becsusszant a terminál előtt álló székbe, és azonnal nekilátott begépelni a parancsokat.
- Mintha azt mondtad volna, hogy készen áll - morogta Calebros.
- Készen áll! Csak még egyszer ellenőrzöm a vonal biztonságát. Umberto fürge ujjai olyan hangot adtak a billentyűzeten, mint a nyári zápor első cseppjei a bádogtetőn. Korábbi bizonytalansága teljesen eltűnt, ahogy belesüppedt a technika ölelő karjaiba.
- Felszerelhetnék neked egy saját terminált, ha végre megszabadulnál attól az őskövület írógépedtől - mondta Umberto anélkül, hogy átgondolta volna - és letakarítanád az asztalodat. .. Aúú!
Előre rántotta a fejét, minél távolabb Calebrostól, aki éppen most bokszolt bele a fülébe, aztán letörölte a jobb füléből kicsorduló vékonyka vérpatakot. Az öreg elfoglalta a széket, amiből Umberto sietősen távozott. Egyetlen dobhártya nem is olyan nagy ár azért, hogy megtartsa az elsőbbségét a rangsorban - gondolta az öreg.
- Kész?
- Igen - felelte Umberto a fülét dörzsölgetve. - Csak gépeld be, amit akarsz, aztán nyomd le az entert! A te szöveged a „C" után jelenik meg a képernyőn.
Umberto azzal foglalta el magát, hogy a füleit masszírozta, és tátogott: nyit, zár, nyit, zár, nyit... A monitor előtt Calebros kinyújtóztatta a lábait, hogy enyhítsen a térdei sajgásán, de ellenállásba ütközött az asztal alatt. Erősebben megnyomta méretes lábait, és sikerült egy fájdalmas jajdulást előcsalogatnia odalentről.
- Ki van ott? - kérdezte mogorván, bár máris tudta a választ.
- Én, Mr. C.
- Én? Egér, mássz ki onnan, te félig eleven szőrcsomó! Nekünk most dolgunk van.
- Sajnálom, Mr. C.
A bozontos teremtmény előmászott az asztal alól, és eliszkolt. Umberto gépiesen Egér felé rúgott, de az öreg Nosferatu már a számítógépnek szentelte a figyelmét. Calebros ujjai a hosszú, ormótlan karmok ellenére gyorsan siklottak a billentyűk fölött.
C: Hello? Ott vagy?
R: Itt vagyok. Jól vagy?
C: Egész jól. Mi újság?
R: Három napja találkoztam V. Ashsel. Azóta kiderült, hogy a Napéjegyenlőségre idözitette a partit, valószínűleg a Szépművészeti Múzeumban lesz, ha rá tudja venni Benison herceget.
C: Szerinted rá tudja?
R: Ezt nála nehéz lenne előre megmondani, de nem tudok semmilyen nyomós okról, amiért ellenkezne.
C: Ash gyanakszik?
R: Egyáltalán nem. A parti természetesen teljesen az ö ötlete volt - már ahogy ő látja a dolgokat. Máris intézkedett, hogy átszállítsák azt a bizonyos szobrot. Majd gondoskodom róla, hogy Hesha Ruhadze is rajta legyen a vendéglistán. A július 21-i dátum elég időt hagy nektek arra, hogy felkészüljetek?
C: Elég kell legyen! Ha Benito is rajta van a vendéglistán. Erről mit tudsz?
R: Egyike volt az elsőknek, akikkel kapcsolatba lépett. Benito úgy tervezi, hogy eljön.
C: Ragyogó! Szólok Emmettnek. Egyéb hírek?
R: Hilda üdvözöl.
C: Erre most nincs idő! Mennem kell! viszlát!
Calebros eltolta magát az asztaltól, de megfeledkezett róla, hogy a széknek kerekei vannak - ez már tényleg természetellenes - és majdnem elgázolta Umbertot.
- Ki tudnál nyomtatni erről egy másolatot?
- Természetesen - felelte Umberto. - Jó! Hozd le nekem! – Ízület recsegéstől kísérve
Calebros feltápászkodott a székből, és elindult visszafelé a folyosón. Érezhetően jobb lett a kedve. Rolph jó gyerek volt, és Atlantában jól haladtak a dolgok. Emmett is elégedett lesz. Csendes, tiszta műveletnek ígérkezett az egész.
Calebros megtorpant a kártyaszoba ajtaja előtt, és bedugta a fejét.
- Ki áll nyerésre?
- Uhh... Chas - sikerült kinyögnie valakinek rövid, döbbent csönd után.
- Jó - mondta Calebros, és továbbindult. - Tényleg nagyon jó!
1999. június 11., péntek, este 9:40
Atlanta, Georgia
A Szépművészeti Múzeum rakodórámpája
- És akkor aszongya a csóka: „Ha be vagy osztva arra az éjszakára, akkor jobban teszed, ha kiügyeskeded magad onnan!" Csak ő nem azt mondta, hogy „osztva", érted? Úgy mondta „ostva", mintha valami átkozott beszédhibája lenne vagy mi.
- Mit mondott? - kérdezte Odel, és lekapcsolta a villás targoncát, hogy jobban halljon.
- Aszonta, „ostva". Ha be vagy ostva - mondta Tyrel ezúttal sokkal hangosabban, bár a targonca motorja már nem járt.
- Miért mondott ilyet?
- Mondtam már, szerintem beszédhibás a csóka. Mindig ilyen mókásan beszél. Szerintem bostoni vagy New York-i. Talán kaliforniai.
- Nem, úgy értem miért mondta, hogy ha be vagy osztva, akkor ügyeskedd ki magad onnan?
- Ostva.
- Nem mindegy? Mit számít az neki?
- Aszonta, hogy szívességet tesz nekem. Aznap éjjel lesz valami akció, amibe nem akarnék belekeveredni. Aszongya, tartsam távol magam. És én is ezt mondom neked - mondta Tyrel.
- Miféle akció?
- Honnan tudjam? Csak annyit mondott, hogy baj lesz. Most pedig figyelj rám! Furcsa gyerek ez a csóka. Néha fizet nekem azért, hogy elmondjam, amit egyesekről tudok. Akár drogról, akár valami másról van szó, én azt hiszem, hogy ha baj lesz, akkor ő is benne van, úgyhogy tudnia kell róla, nem?
- Huh - horkantott gúnyosan Odel. - Csak ki akar rúgatni.
-Én csak annyit tudok, hogy eddig még nem hazudott nekem, úgyhogy azt csinálom, amit mondott.
- Ahogy gondolod!
*****
A villás targonca ismét életre kelt, és a rakodó legtávolabbi sarkában a legmélyebb árnyékok sötétjéből kibontakozott egy alak, aztán kicsusszant a nyitott ajtón. A munkások észre sem vették.
1999. június 11., péntek, este 11:54
Decatur, Georgia
Rebekah Scott Hall kazánház, Agnes Scott Egyetem
A kopogtatás alig hallatszott a kazánok pattogása és a gőz sziszegése fölött, de Rolph amúgy is tudta, hogy ki áll az ajtó eló'tt. Csak kevesen látogatták meg, és azok közül is csak egyetlenegy volt, aki kopogtatott. Kinyitotta az ajtót, és egy vékonyka, skót mintás szoknyát és fehér Oxford inget viselő szőkével találta szemben magát.
- Meglepetés - mondta a szőke, és csábos pózba vágta magát.
- Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy egyetemi diák - sietett biztosítani Rolph. - Úgy nézel ki, mint egy pornósztár, aki katolikus kisiskolásnak öltözött. Vagy inkább, mint egy idősödő pornósztár, ha már itt tartunk.
- Mindig te mondod nekem a legaranyosabb dolgokat - lépett el mellette Hilda, és közben megpaskolta az arcát. - De ne is reméld, hogy a mézesmázos modorod bejuttat a bugyimba!
- Ne aggódj!
- Te sunyi ördög!
- Hilda - forgatta a szemeit Rolph. - Én egy vámpír vagyok, és ez azt jelenti, hogy gyakorlati szempontból impotenssé váltam. Mi a nyavalyáért akarnék én bejutni a bugyidba? - kérdezte, aztán jó adag kegyetlenséggel a hangjában még hozzátette: - Hacsak nem akarnék leparkolni egy óriási teherautót.
- Óriási teherautót? - A nő először döbbentnek tűnt, de aztán gonosz kis vigyor terült el az arcán. - Te sunyi, széptevő ördög! - Meg akarta markolni a másik ágyékát, de Rolph félreugrott. - Milyen nagy is pontosan az az óriási? Add csak bele az összes lóerőt.
- Édes Istenem - nyögött fel elkeseredetten Rolph.
- Milyen mókás! Mindig ezt mondják! Édes Istenem. Édes Istenem. Édes Istenem!
- Befejezted? És ne hajlítsd össze azt a gőzcsövet!
- Te ünneprontó!
- Mi újság ma este?
Hilda egy sóhaj kíséretében hagyta, hogy lehulljon róla a katolikus iskolás lány álcája. Hosszú szoknyája rongyokban lógott rajta. A vakító fehérségű ing is megkopott mostanra, és szinte szétfeszítette a túl szűk helyre bepréselt számtalan húshurka. A szem alatt lógó sötét színű táskákkal és a lötyögő tokával a beesett arc is áldozatul esett a gravitációnak. Az orrából meredező' sörteszálak száma jócskán túlszárnyalta a vigyorgó szájban meredező fogak mennyiségét.
- Újabb Sabbat tevékenység - felelte a kérdésre Hilda. - London Tommy figyelmeztette egy-két kapcsolatát, hogy ne tartózkodjon a Múzeumnál a Napéjegyenlőségi parti idején.
Hildának a fogak hiánya miatt megvolt az az idegesítő szokása, hogy beszéd közben össze-össze csapta az ínyét. A hatás legalábbis gusztustalan volt, de Rolph valahogy mégis megszomjazott tőle.
- London Tommy - ismételte. - Szerintem el kell majd távolítanunk, ha vége ennek a dolognak. Nem engedhetjük, hogy túl sok Sabbat bujkáljon az Anarchjaink között, és ő a legaktívabbak közé tartozik!
- Miért ne kapnánk el most? - kérdezte Hilda. - Én azt mondom, intézzük el most.
Rolphot készületlenül érte a javaslat. Olyan gyakran került szembe Hilda más perverzióival, hogy gyakorta megfeledkezett a benne rejtőző szadizmusról. Pedig ez is, mint minden más, ami Hildával volt kapcsolatban, meglehetősen méretes volt.
- Nem - mondta Rolph. - Ha már most elintézzük, akkor a barátai a Sabbatban felbolydulhatnak. Ez a kis támadás, vagy mit terveznek a Múzeum ellen, egyszerűen tökéletes. Lövöldöznek egy kicsit, és nagy lesz a kavarodás, mi meg szépen elkapjuk Benitót. Senki sem gyanít semmit. Mindenki azt fogja hinni, hogy a Sabbat a felelős az eltűnéséért. Emmett ezt egyszerűen imádni fogja.
- És ott van még az ügy Heshával - mutatott rá Hilda.
- Így van. Én magam fogok intézkedni. A többivel együtt az a szobor is megérkezett?
- A halott Ábel - bólintott a nő. - Ma éjjel rakodták ki.
- Értesítem Calebrost.
- És betuszkoljuk London Tommyt egy húsdarálóba, ha vége ennek az egésznek - mondta Hilda, és egymáshoz dörzsölte húsos ujjait.
- Ööö... igen. - Rolph nem tudta volna megmondani, hogy mi lehet rosszabb: ha Hilda a kegyeibe fogadja az embert vagy ha haragszik rá. Végül arra jutott, hogy valójában a két eset között nincs igazán nagy különbség.
|
|
1999. június 21., hétfő, hajnali 4:12
Atlanta, Georgia
Hátsó lépcső, SzépművészetiMúzeum
Rolph gyakorlott kézzel vezette a spatulát a faajtó kerete mentén. Az ajtó sarokvasai és a zár rozsdásak voltak ugyan, de erősen tartottak. Persze csak látszólag. A múzeum alkalmazottai közül senki nem használta ezt az ajtót - ami nem is szerepelt az épület eredeti tervrajzain, mégis oly sokszor tett már jó szolgálatot Rolphnak. Igazság szerint az ajtót magát nem lehetett kinyitni, de megfelelően erős nyomásra - ami egy kicsivel nagyobb kellett legyen, mint amire egy átlagos halandó képes - az egész darab tokostől-mindenestől kibillent a helyéről és szabaddá vált a bejárat. Jól használható és rejtett módja volt ez a bejutásnak, annak ellenére, hogy mindenkinek ott volt a szeme előtt.
Pontosan ez volt most a gond. Rolph nem volt biztos benne, hogy Vegel észre fogja venni. Vegel volt Hesha embere, aki a Szetitát helyettesíti a Napéjegyenlőségi partin. A Szetita és Rolph pontosan éjfél előtt lebonyolítják az üzletet, aztán neki ki kellett juttatnia őt az épületből. Ez a hamis ajtó pedig része Vegei menekülési útvonalának.
- Az Isten szerelmére - szólalt meg Emmett Rolph háta mögött. - Nekem nagyon is nyilvánvalónak tűnik!
Rolph éppen csak egy pillanatra hagyta abba a munkát, de aztán a spatulával tovább szélesítette a keret mellett a repedéseket, amelyek korábban szinte láthatatlanok voltak.
- Ha nem jön rá, hogyan működik - magyarázta magára erőltetett türelemmel Rolph -, akkor ki fogja tépni a helyéről az ajtót, és akkor később majd nekem kell megjavítani - ha előtte senki nem bukkan rá.
- Hmpf - horkantott Emmett. Ide-oda járkált, mint egy szörnyűséges, goromba metronóm.
- Már majdnem kész vagyok!
- Ennyi erővel akár egy hatalmas stoptáblát is odaszögezhetnél! - Rolph végzett a keret alsó részével, és a zsebébe csúsztatta a spatulát. Benyúlt a másik zsebébe, és elégedett mosollyal az arcán előhúzott egy tekercs sárga rendőrségi szalagot.
- Ugye nem akarod... - meredt rá hitetlenkedve Emmett. - Van valami, amit megtanultam a többi klánról – mondta Rolph. - Mégpedig azt, hogy ne becsüljem túl őket! - Megfordult, és keresztben párszor leragasztotta az ajtót. - Csak mert neked vagy nekem egy alagút vagy egy rejtekhely világos, mint a nap - már ha megbocsátod az összehasonlítást - még nem jelenti azt, hogy a többiek fel fogják ismerni. Még akkor sem, ha szó szerint nekimennek.
- Hmpf.
- Volt már dolgom Vegellel. Elég okos... ahhoz képest, hogy Szetita, de ha nagy a zűrzavar, márpedig az lesz... - Rolph széles ívben meglendítette a kezét, és csuklóból forgatni kezdte, hogy szemléltesse a felfordulást, aztán egy bocsánatkérő vállvonással fejezte be a gesztust. - Nos, talán szüksége lesz egy kis segítségre.
- Mit szólnál egy neon reklámtáblához? - javasolta Emmett gunyorosan.
- A magam módján intézem a dolgokat Herr Vegellel - mondta Rolph, miután úgy döntött, hogy értelmetlen lenne Emmettel vitatkozni. - Te pedig a magad módján intézed az ügyeidet Don Giovannival. Meg akarod nézni még egyszer a galériát, a fő felvonót vagy az előtérbe vezető rámpát?
- Köszönöm, de nem. Igazán alapos házigazda voltál. A hely térképe már itt van - kocogtatta meg a homlokát egyik göcsörtös ujjával Emmett. - Már tudom, mit akarok csinálni. Megkeresem a többieket.
- Akkor talán... - kezdte Rolph, de a zsebében hirtelen rezegni kezdett a csipogó, ezért nem fejezte be.
- Ki az? - kérdezte gyanakodva Emmett.
- Új hírek Bostonból - bandzsított Rolph az üzenetre. - A sírrablók lecserélték az ásóikat.
-Krisztusom - sziszegte Emmett. - Benito megváltoztatta a terveit. Úgy tűnik, nem lesz emberrablás Atlantában. Nos, pokolba vele! Nem várok itt tovább! Menjünk vissza! Most! Szólnom kell Calebrosnak, aztán mehetek Bostonba! Hacsak nem akarsz még elhelyezni itt egy-két díszítést...? - Rolph nem reagált a sértésre. Az ő terve még mindig jól működött, még ha az Emmetté kútba is esett.
- Nem, már végeztem.
- Kárörvendj csak!
A páros otthagyta az ajtót, és a lépcsőn lefelé elindultak a számos alternatív kijárat egyike felé. Természetesen Rolph nem kívánt rosszat Emmettnek. Végül is az ő feladata koránt sem volt olyan életbevágó a klán számára, mint Emmetté. Rolph csak egy régi adósságot törlesztett, míg Emmettnek azért volt szüksége Benitóra, hogy egy sokkal frissebb ügyben szerezzen információkat. Ennek ellenére perverz örömet okozott neki az események fordulata, és az a tény, hogy az ő művelete hibátlanul zajlik tovább.
1999. június 22., kedd, éjjel 12:20 Szépművészeti Múzeum Atlanta, Georgia
Rolph lehúzta a fejét. Vagyis inkább kidugta. Kikémlelt a szellőző rácsán, amelyben rejtőzködött, és lenézett az alant tolongó Vértestvérekre. Ragyogóan festettek így kiöltözve: szmokingok és tizenkilencedik századi öltönyök, elegáns estélyik. Ma éjjel még az itt-ott felbukkanó bőrdzsekik és a farmerok is mintha csillogtak volna. Az atlantai Vértestvérek és a hírneves városon kívüli vendégek azért jöttek ide ma éjjel, hogy megmutassák magukat, és lássanak másokat. Rolphot csak ez az utóbbi indíték hajtotta, és egyedül ő gyanította, hogy valami nincs rendjén.
Nem azért, ami odalenn történt - a cselszövések, az átejtések és a hátbatámadások népbetegségnek számítottak a felszínt lakó Vértestvérek között -, hanem azért, ami nem történt. Valamit már biztosan hallania kellett volna: néhány lövés hangját, sikolyokat, talán egy apró robbanást. Mind az itteni, mind a miami forrásai megerősítették Hilda jelentését. A Sabbat valószínűleg izgalmasabbá akarja tenni itt ezt a mai estét.
Kétségtelenül valamiféle gerillatámadást terveznek vagy valami ehhez hasonlóval akarják bosszantani Benison herceget, hogy megsértsék a büszkeségét, és legalább egy propaganda győzelemmel tovább lelkesítsék az atlantai Anarch-mozgalmat. A herceg minden külső segítség nélkül képes volt nagyon is rátermetten sokakat magára haragítani, és nem csak a Vértestvér társadalom söpredékéhez tartozókat. Ő alkotta ezt a mostani lázadást a fiatalabb generáció (és néhány válogatott, jó helyzetű öreg) körében, de ez a nyugtalanság pontosan olyan volt, aminek a Sabbat egyszerűen nem tudott ellenállni. Talán éppen ez volt a rendszer Benison őrültségében: lázadást szít a saját uralma ellen, hogy előcsalogassa a Sabbat beépített ügynökeit, akikkel aztán le tud számolni, amikor elkezdenek nyíltan működni.
Rolph vállat vont a rejtekhelyén. Benisonnál bármi lehetséges. A Malkáv látszólag gyakorta került a katasztrófa szélére, de a látszólag elhamarkodott és meggondolatlan cselekedetei a megfejthetetlen terveivel egyetemben általában bizonytalanságban tartották, és kibillentették az egyensúlyukból az ellenfeleit.
Mindenesetre itt nem volt semmiféle Sabbat támadás. Eddig még nem. Rolph forrásai mintha úgy gondolták volna, hogy éjfél lesz a mágikus időpont - de akkor nem történt semmi. Rolph pedig biztosan érezte, hogy a Sabbat odakinn van, a városban, és a szokásosnál is erősebb a jelenléte, és ez csak még furcsábbá tette az egészet. Az egyik forrása Miamiból jelentette, hogy bizonyos személyek távoztak a városból, és Rolph saját maga is észlelte a Vértestvérek érkezését - akik nem túl nagy sikerrel próbálták titokban tartani a jelenlétüket Atlantában.
Rolph hátranyúlt, hogy előbányásszon egy homályos láncon lógó és ugyanennyire piszkos bronzórát a zsebéből. Háromnegyed egy. És még mindig semmi jel nem utal a támadásra.
Minden aggodalma ellenére Rolph azon kapta magát, hogy egyre inkább belemerül az odalenn kibontakozó drámába. Természetéből adódóan mindig figyelemmel kísérte a kis játékokat, a rendreutasításokat és az összeesküvéseket. Victoria most igazán kitett magáért. Nem csak Theloniust, a Benison herceggel szemben álló Anarchok aktivistáját hívta meg az Elízium szentélyébe, de felvette a vendéglistára Juliust, a Brujah arkónt is. Július és Benison között régi ellentét feszült. Rolph nem tudta biztosan, hogy az arkón együttműködik-e Victoriával, és ha igen, akkor milyen mértékben, de Julius már több mint egy órája megérkezett, és még mindig nem jelentkezett be a hercegnél. Az etikett ilyen megsértése valószínűleg - és nyilván előre kiszámított módon - kihozza majd a herceget a sodrából, és ez összecsapáshoz vezethet.
Rolph érdeklődve figyelte a kibontakozó eseményeket. Vajon Victoria mesterkedése szakadáshoz vezet majd közötte és a herceg között? Bármi történjen itt ma éjjel, azt csak közvetetten lehet összekapcsolni vele. Ö csak összekeverte a robbanásveszélyes összetevőket, és mint új jövevény, tudatlanságra fog hivatkozni. Azonban a vendégek összeválogatása legalábbis gyanakvásra készteti majd Benisont, már ha nem vált ki azonnal gyűlöletet a hercegből. Veszélyes játékot játszott ez a nő. Éppen olyan valószínű volt, hogy Benison csak nevetni fog az egészen, mint az, hogy száműzi őt a városából. Igen, a mai este legfontosabb eseménye ez a morális játék lesz Victoria, Julius és Benison között. A Sabbat biztos elügyetlenkedte valahol, és lefújták a támadást. Nem meglepő. Ráadásul ez csak tovább növelte annak az esélyét, hogy Erich Vegel, a felbecsülhetetlen értékű Hazimel Szemével együtt biztonságban elhagyhatta a helyszínt, és el fogja juttatni a küldeményt Heshának. Rolph pontosan éjfél előtt adta át neki a Szemet, mivel arra számított, hogy Vegel sietős távozását követően kezdetét veszi a támadás. De mivel nyoma sem volt a támadásnak, Vegelnek majd saját magát kell kimentenie Victoriánál, amiért ilyen sietősen távozott.
Hirtelen azonban minden Szetitával kapcsolatos gondolatnak nyoma veszett, mert odalenn valaki ordítozni kezdett.
Odafenn látta azt a kurafit? — Benison herceg egy döbbent Toreádor újszülöttre ordított, aki szinte összeroskadt előtte.
A Vértestvérek ellentétes irányba mozgó hullámokban kezdtek kavarogni a galérián. Egyesek előre tolakodtak, hogy jobban lássák, mi történik, míg mások inkább úgy döntöttek, hogy nem szívesen maradnak a felbőszült herceg közelében, és sietősen hátrább furakodtak. A követelőző és átkozódó Benison hangja időről-időre túlszárnyalta a tömeg zsivaját. Aztán mintegy varázsütésre a tömeg elolvadt, és Benison és Július gyakorlatilag egyedül álltak a szobrok és az átlátszatlan üveg válaszfalak között.
- A háta mögött, Herceg - mondta tökéletesen nyugodtan Julius. A hátára két szablyát szíjazott. Benison az arkón felé pördült.
Miközben a páros válogatott fenyegetéseket vagdosott egymás fejéhez, Rolph azon gondolkozott, hogy az arkón vajon nem egyezett-e meg az Anarchokkal - megszabadul Benisontól, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A Maskarádé nem lesz többé veszélyben. Július nyilván szívesebben látná hercegként a klántársát, Theloniust. Csakhogy Thelonius túlságosan aktívan vett részt a lázadásban. Szükség lesz egy kölcsönösen elfogadható jelöltre - talán Benjámin, a Ventrue, vagy valaki, aki elég rangos, mint például... Victoria.
Rolph forgatni kezdte a nyakát a szellőztető rácsa mögött. Victoriát és Theloniust kereste a tömegben. Látni akarta, hogyan reagálnak a gyorsan elmérgesedő összecsapásra.
- Pokolba az Elíziummal, magam büntetem meg elviselhetetlenségéért! - sziszegte eltökélten, és torz gyönyörűséggel Benison. Július előhúzta az egyik pengéjét...
És a galéria sötétbe borult.
Nem volt természetes ez a sötétség. Nem az a fajta sötétség, ami áthatotta Rolph rejtekhelyét. A tintaszerű feketeség néhány hüvelykkel a mennyezet szintje alatt kezdődött, és úgy tűnt, hogy szinte teljesen betakarja a galériát odalenn.
- Lasombral — ordított riadtan odalenn valaki.
Ezt bárki könnyedén felismerhette, aki találkozott már korábban annak a klánnak az árnyékmágiájával, de még Rolphot is lenyűgözték a galériára telepedő sötétség puszta méretei. El tudta képzelni, micsoda zsibbasztó rémület lehetett úrrá azokon a Vértestvéreken, akik csapdába estek a belsejében. Ösztönösen hátrébb húzódott a csőben.
És ekkor egy zavaró gondolat kezdte piszkálni. Segítenie kellene.
De ehhez le kellene mennie oda, a fojtogató árnyékok közé. És ekkor egyre növekvő rémülettel vette észre, hogy Sabbat harci ghoulok gázoltak be a lassan feldarabolódó sötétségtengerbe. Ennek az lett az eredménye, hogy nem csak az árnyék, de több Vértestvér is feldarabolódott. Darabokra szaggatták őket, mintha a szörnyetegek egy baromfitelepen garázdálkodnának.
Harci ghoulok? Miféle támadás ez? Láthatóan jóval nagyobb, mint amire számított. És sokkal nagyobb annál, mint amibe bele akarna keveredni. Lemenni oda? Gyorsan pofonvágta magát, hogy elűzze az öngyilkos gondolatot. Én aztán biztos nem! Senkin nem segít azzal, ha darabokra szaggatják, legkevésbé saját magának - indokolta magában a döntését.
Es ekkor, mintha még további győzködésre lett volna szüksége, a lassan egyes Vértestvéreket marcangoló örvényekre bomló sötétség mögött szilánkokra robbantak a galéria ablakai. Az ablakokon öklömnyi nagyságú húsgolyók repültek be, amelyek becsapódáskor felrobbantak, és vért és pépes belsőségeket permeteztek mindenfelé. A hatás nem maradt el. A Vértestvérek, akik eddig kitartottak, most elveszítették az önuralmukat, és a Bestia átvette az uralmat. A vérrel borított alakok többé már nem voltak képesek kordában tartani a csillapíthatatlan éhséggel párosuló rettegést, és rátámadtak a hozzájuk legközelebb állókra, legyenek azok barátok vagy ellenségek.
A harci ghoulok az újabb felfordulást kihasználva újabb győzelmeket arattak. Az atlantai Vértestvérek közül sokakat levágtak már, bár néhány helyen elszórtan még tartott a kézitusa. Benison és Julius egymásnak vetették a hátukat - ahelyett, hogy egymás torkát szorongatták volna - és mintha sikeresen visszaverték volna a vonagló, ostorszerű árnyékcsápok támadását. Egy ostoba Vértestvért éppen kidobtak az ablakon - négy emeltnyi zuhanás, ez fájni fog.
Rolph lassan, mintha odalenn a mészárlás közben bárki is felfigyelhetne rá, araszolni kezdett hátrafelé a szellőzőben. Már eleget látott. Sőt, többet is, mint eleget!
1999. június 22., kedd, este 7:21
Földmélyi barlang
New York városa, New York
Calebros csöndben ült az asztala mellett. A nyelvével azt a sebet piszkálta, ami az ajkai belső részén alakult ki ott, ahol az éles, összevissza álló fogai hozzáértek. Még a folyamatos, hasogató fájdalom sem vonta el a figyelmét a jelentésről, amit folyamatosan újra-és újraolvasott.
A Gyehenna Prófétája. New Yorkban.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi zavarja ennyire Anatole jelenlétében. Talán a titkok feltáróját csak a történelem súlya nyomasztotta. Es a jövőé.
1997. június 28., szombat, éjjel 1:40
Chicago, Illinois
Harmony Highrise
Benito az árnyékokból figyelte, ahogy a „művészet megtörtént". Nem akarta megzavarni a művészt, a „nagytehetségű" Penningtont, de a Giovanni közvetítő ennek ellenére képtelen volt távol maradni. Gyakorlatilag beleszédült, ha azokra a szívességekre gondolt, amikkel a művész modellje tartozni fog neki. Egy ítélethozó lekötelezettségéhez képest mit ér, ha rászed egy vikomtot vagy lopott műkincseket szállít Argentínába az öregedő náciknak? A sötét márvány-és agyagpor mellett valami más, sokkal édesebb is lebegett a levegőben. Olyan volt, mint a pénz vagy a vér szaga.
A stúdiólakás berendezése szegényes és haszonelvű volt. Mindent teljesen alárendeltek a művész hivatásának. Mennyire bohém - gondolta Benito.
A méretes és rettenetes ítélethozó tökéletesen mozdulatlanul ült. A munka sokkal simábban haladt most, hogy Benito odaadta a fényképet Penningtonnak. Az első próbálkozások őrjítőek voltak. A szobrász minden esetben több éjszakán keresztül dolgozott - amíg Petrodon bele nem akadt valami részletbe, ami nem nyerte el a tetszését. Az orr túl nagy volt, a szemek nem voltak egyformák... Nem számít, hogy Pennington sokat szépített a valóságon a Nosferatu javára. De Petrodont nem lehetett megbékíteni, és a munkát újra kellett kezdeni. Aztán újra, és újra és újra.
Benito titokzatos társa, Nickolai lépett be a szobába halkan. Csak a neve volt az, amit Benito biztosan tudott vele kapcsolatban. Gyanította, hogy a férfi egy boszorkánymester, de ez nem igazán számított. Ö javasolta ezt a megoldást, és meglehetősen borsos árat kért érte, de azért nem volt megfizethetetlen. Néhány éjszakával ezelőtt Nickolai adta neki a fényképet - egy képet Petrodonról az átváltozás előttről. Egy öntelt, jóképű férfit ábrázolt. A két jellemvonás közül az egyik kitartott mellette az élőholt létben is.
És Petrodon ítélethozó hirtelen mindennel tökéletesen elégedett lett, és dagályos dicséretekkel halmozta el Penningtont. Nem számít, hogy a lassan alakot öltő mellszobor sokkal inkább hasonlított a szobrász asztalára állított fényképre, mint a hatalmas méretű szörnyeteghez, aki néhány lépéssel arrébb ült a műteremben. Petrodon nem is lehetett volna elégedettebb. És a vevőnek mindig igaza van - gondolta Benito. Az ítélethozó azt hisz, amit akar, amíg kifizeti a benyújtott számlát.
- Úgy tűnik, jól haladunk - jött egy halk hang Benito válla fölött. Összerezzent, de aztán megnyugodott, amikor megpillantotta a váratlanul érkező Nickolait. - Örülök, hogy itt van ma este, Benito - mormolta Nickolai.
Maguk a szavak meglehetősen ártatlanok voltak, és Benito ügyet sem vetett a gunyoros, kissé vészjósló hanghordozásra.
És ekkor elszabadult a borzalom és a káosz. Néhány perc múlva a vér szaga már valóban ott lebegett a levegőben.
1999. június 30., szerda, este 10:15
Cranberry Bogs, Massechusetts
Az elsüllyedt katedrális
Benito mozdulatlanul hevert a keményfa platón, cellájának egyetlen berendezési tárgyán. Kigombolta az inggallérját, meglazította a nyakkendőjét, a cipőit pedig takarosan egymás mellé állította a csupasz kőpadlón. A szemeit lehunyta.
Emmett benézett a kémlelőnyíláson. Egy hétnyi megfigyelés után máris sok mindent megtudott a fogolyról és a viselkedéséről. Azt kívánta, bárcsak számolta volna, hányszor próbálta Benito megnézni az óráját, amit lecsatoltak a csuklójáról. Ez pontosan az a rögeszmés apróság lenne, ami szemet szúrt volna Calebrosnak - gondolta Emmett. Ő biztosan feltérképezné a pontos útvonalat, amit Benito bejár az ébrenlét óráiban. Aztán felismerne benne egy - valós vagy képzelt - rendszert, majd hetekig vagy akár hónapokig dohos köteteket lapozgatva keresné a nekromanta varázslatot, amit a fogoly meggyőződése szerint éppen létrehozni készül, és a módszert, amivel hatástalaníthatná a pokoli rituálét.
De ez nem volt jellemző Emmettre. Calebros minden erőssége ellenére, a fészekalja idősebbik tagjából hiányzott a képesség, hogy távolságtartóan figyelje az eseményeket, és megérezze, mi a fontos, és mi nem. Benito reflexszerű óranézegetései mindössze furcsaságok voltak. De voltak itt sokkal beszédesebb tények is. Kilenc éjszaka telt el azóta, hogy bostoni irodájából elragadták a Giovannit, és azóta teljes elszigeteltségben tartották. Emmett már ezalatt a rövid idő alatt is észrevette, hogy Benito minden éjjel egyre későbben és későbben ébred fel. A változás fokozatos volt, és eddig az eltérés csak percekben volt mérhető. Ez nem is annyira tudatos, mint a test egy ösztönös élettani reakciója volt: így próbálta megőrizni az energiát - vagy a vért. Elfogása során Benito nem sérült meg komolyan, de azóta nem engedték meg neki, hogy egyen, és idővel még a legminimálisabb tevékenység is ki fogja meríteni az összes vértartalékot, amit az élőholt testben felhalmozott.
A mérsékelt aktivitás lehet ugyanakkor pszichológiai válasz is, egy mechanizmus, ami megpróbál megbirkózni a helyzettel. A foglyoknál gyakorta alakul ki alvászavar, különösen, ha hosszabb ideig tartják őket teljes elszigeteltségben. Előfordult, hogy végül képtelenek voltak pihenni vagy, és ez volt a helyzet Benito esetében is, egyre hosszabb és hosszabb ideig aludtak. Azonban az a tény, hogy Benito esetében az alvással töltött idő csak fokozatosan nőtt, arra utalt, hogy még nem szenvedett komoly pszichológiai sérülést.
Természetesen idővel ez meg fog változni.
Emmett rendelkezett némi gyakorlattal a foglyok megfigyelésében és kihallgatásában. Tudni fogja, mikor jött el az idő, hogy Benito válaszoljon a kérdésekre. Megfelelő időtartamú vérmegvonás után általában nem is volt szükség arra, hogy hosszadalmasan kínozzanak egy Vértestvért. Ráadásul Benito nem úgy nézett ki, mint aki olyan veszettül lojális lenne az összeesküvő társaihoz. A Giovanni beszélni fog.
Halkan a helyére csúsztatta a kémlelőnyílás fedelét.
- Készen áll? - kérdezte majdnem suttogva Pierce abbé.
- Micsoda? - kérdezett vissza Emmett. Tökéletesen értette a kérdést, de lassan kezdte elveszíteni a türelmét az abbé halk hangú, de alig palástolt türelmetlenséggel terhes kérdései iránt.
- Készen áll, hogy kikérdezze? - Pierce egy nehéz köntöst viselt cingár alakján. A köntös annyira nehéznek tűnt, hogy Emmett mindig azt várta, mikor rogy össze az anyag súlya alatt. Az abbé látható testrészeiből ítélve - csontvázszerű csuklók és kezek lógtak ki a köntös laza ujjaiból, és egy ösztövér arc rejtőzött az előre húzott csuklya mélyén - Emmett el tudta volna képzelni, hogy a köntös alatt a klántársa alig több egy két lábon járó fogasnál.
- Még nem - mondta Emmett, aztán ellépett a házigazdája mellett, és nekivágott a folyosónak.
Pierce követte.
- El kell vinni őt innen! Veszélybe sodorja a katedrálist!
- Sokkal nagyobb veszélybe kerülnének, ha most szállítanánk át, amikor még ennyire forró a helyzet - legyintett Emmett.
- Bostonhoz ennyire közel inkább a Giovanni klán hatalmával kell számolni és nem a maga Kamarillájával.
- Természetesen úgy érti... hogy a mi Kamarillánkkal - mondta jelentőségteljesen Emmett, aztán folytatta. - A Giovannik pedig már ránk találtak volna, ha tudnak.
-Akkor hát nem volt biztos benne, hogy senki sem követi, amikor idehozták? - kötötte az ebet a karóhoz Pierce, és Emmett fülében durcáskodónak hatott a suttogása.
- Senki nem száguldott utánunk lövöldözve egy autóval, ha erre gondol, de a Giovanniknak megvannak a módszereik - én ugyan nem tudom, hogy mik ezek a módszerek, de biztosan vannak módszereik. Hogy szeretném-e csak a biztonság kedvéért egy kicsit távolabb vinni az öreg Benitót a várostól? A pokolba is, hát persze, hogy igen! Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztam a kis szektájának...
- Mi nem vagyunk szekta - csattant fel Pierce. - Spirituális közösség vagyunk, egyformán gondolkozó személyek közössége...
- Igen, igen. Bla, bla, bla. Ezt tartogassa a reklám videóra! Emmett megszaporázta a lépteit, és lehagyta az abbét. Pierce és a többi „szerzetes" az idegeire mentek. Azzal, hogy idehozták Benitót, természetesen fennállt a veszély, hogy valaki rábukkan a kikövezett alagutak és kamrák hálózatára, amit ők építettek a mocsár alatt, és amit kicsit fennhéjázóan „katedrálisnak" neveztek. De időnként vállalni kellett a kockázatot. Időnként, különösen az ehhez hasonló, fontos esetekben, mindenkinek önként kellett volna vállalni a kockázatot a klán érdekében. Mellesleg Pierce és társai vallási pózolása is idegesítette - mintha semmi más nem számítana, mint az ő spirituális hablatyolá-suk, és mindenki más elmehetne a pokolba.
- Tudja, egy igazi katedrálisnak nem abbéja lenne - szólt hátra a válla fölött. - A katedrális egy püspök székhelye. Maga püspök kellene legyen. Tessék! Éppen most léptettem elő! Ez már csak elég kárpótlás a kellemetlenségekért, nem?
- Calebros hallani fog a tiszteletlenségéről - mondta Pierce, és ezúttal egy-két decibelnyit felemelte a hangját.
- Fogadni mernék rá! Előbb vagy utóbb mindenről hall -mondta Emmett. - És ő is tényleg meg lesz lepve!
1999. július 4., vasárnap, este 11:24
New York városa, New York
147-es metróalagút, Manhattan
A javításokat még mindig nem fejezték be. És a közeljövőben nem is fogják. A szakszervezet nem volt hajlandó újabb munkásokat leküldeni, pedig már csak néhány hét lett volna hátra a felújításokból.
Hat munkás. A viszonylag ép csontvázukon kívül semmi más nem maradt belőlük. A patkányok teljesen letisztították a csontokat.
Jeremiah haladt tovább ennek az elvetélt magzatnak a hasznavehetetlen fém köldökzsinórján. A harmadik sínpár halott volt. Pusztán megszokásból hallgatózott a szerelvények után, amelyek most nem jártak. Hidegnek érezte a testét, bár korábban már evett. Mintha a cement és a befejezetlen csempék kiszívták volna belőle a hőt. Elképzelte, ahogy a bőrének pórusain keresztül kiszipolyozzák belőle a vért, és hatalmas kortyokban nyelik az éltető folyadékot. Vajon a munkások is ezt érezték? - elmélkedett. Érezték a patkányok első harapásait? Az első száz harapást vagy az első ezret?
A metró vezetői úgy vélték, hogy a hat munkást valamiféle mérges gáz döntötte le a lábáról, ami titokzatos módon szabadult el az alagútban. Jeremiah megkérdőjelezte ennek a feltevésnek a hitelességét, és közben észrevette, hogy egyre több és több éhes szem követi minden egyes mozdulatát. De a patkányok soha nem támadnának meg egy csapat felnőtt, erős férfit. Vagy mégis? Nem beteg gyermekek voltak az áldozatok. A munkások valahogy mozgásképtelenné kellett váljanak. Jeremiah a lábfejével megpiszkált egy elhagyatott csavarkulcsot. Vajon az egyik munkás próbálta meg szétkergetni a rágcsálókat, mielőtt legyűrték? Észrevett egy még használható fáklyát a porban, felvette, megvizsgálta, aztán belegyömöszölte a viaszosvászon zsákba, ami mindig ott lógott a vállán.
A hat munkásnak már csak az emléke maradt, de a patkányok még most is itt voltak. Pokolba a hatósági rágcsálóirtókkal. Az elgázosítás után győzedelmes seregként tértek vissza a rágcsálók, és hatalmas lakomát csaptak a megmérgezett társaik testéből. A parányi csontok most ott hevertek a földön, ahonnan már elszállították a halandók maradványait. A dögevők - vagy inkább vadászok? - most ott ólálkodtak az árnyak között. És vörös szemekkel figyeltek.
Jeremiah folytatta a nyomozást, de folyamatosan mozgásban maradt. Az az érzése támadt, hogy ha egyszerre néhány másodpercnél tovább mozdulatlan maradna, akkor dögnek néznék - vagy azzá válhat, már ha nem hulla már most is. Végül is ő valóban egy járkáló hulla volt, vagy nem? Egyedül az különböztette meg a patkányok étrendjén szereplő szokásos dolgoktól, hogy ő mozgott.
Jeremiah egy árnyalatnyit megszaporázta a lépteit. Kényszerítette magát, hogy tovább kutasson a történtek nyomai után. Vajon csak képzeli, hogy az egyre szaporodó vörös szemek egyre kevesebb és kevesebb teret engednek neki? Most már nem térnek ki olyan széles ívben előle. Egyre többet és többet ki tudott venni az alakjukból - felborzolt szőrű ívelt hátak, puffadt, hússal tömött hasak. De csak hat munkás volt, és a támadás óta eltelt már két hét. Akkor pedig mi másból falhatták degeszre magukat ezek a lények?
Jeremiah megállt, és elkapta a szökőárként duzzadó horda egyik tagjának a pillantását. Megdöbbentette a pillantás ellenségessége, ahogy mélyebbre hatolt a lény lelkébe. A tekintetük összekapcsolódott, és egy kép bontakozott ki lassan a vörös szemek mögött: egy egyenetlen, durva és töredezett betonfelület képe. Egyre újabb és újabb repedések jelentek meg a betonon - valamiféle zord, maszatos növény feszítette szét a padlót, ami úgy nőtt, mintha gyorsított felvételen látszódna. A beton helyenként felpúposodott, megrepedezett és elroppant. Ezernyi patkány özönlött be a terembe, és felfalták a csápokat. A furcsa nővények... ezek nem növények, döbbent rá Jeremiah, hanem daganatok... Húsdaganatok.
Jeremiah hátrált egy lépést. Eleresztette a megdöbbentő látomást, és ismét a patkányokkal találta szemben magát. Hús. Vajon a patkány elméjében formálódott meg ez a szó, vagy a sajátjában?
Hús.
Ismét hallotta. Vagy érezte. Mint valami visszhangzó suttogás, ami szétterjed az alagutakban. Számtalan éhségtől és dühtől izzó vörös szem meredt rá. Erezte a belefúródó pillantásokat, amelyek megpróbáltak kapcsolatot teremteni vele, mint ahogy ő kapcsolatot teremtett az előbb az egyikükkel - megpróbálták irányításuk alá vonni.
Jeremiah megfordult, hogy továbbmenjen az alagútban, de elálltak az útját. A kör bezárult körülötte. Néhány vicsorgó patkány nem volt hajlandó elhátrálni az útjából. Közelebb araszoltak, és a hátuk mögött még többen álltak. Megtöltötték a járatot.
- El innen! - vakkantotta Jeremiah, és fenyegetően meglengette a karját. De a tömeg nem nyitott utat.
- El innen! - legyintett újra, de ezúttal még annyi hatása sem volt a próbálkozásnak, mint korábban. Érezte, ahogy a rettegés rázkódni kezd a gyomrában. Egy egészen másfajta rázkódás futott végig az alagúton és a patkányokon, mint valami csiripelő nevetés.
Jeremiah a rettegéstől hajtva kimarkolta a fáklyát a viaszosvászon zsákjából, egyetlen mozdulattal meggyújtotta, és odavágta a legközelebbi patkányokhoz. A patkányok elhúzódtak a lángoktól, de a következő pillanatban a szutykos bundájuk lángra lobbant, és olyan nagy volt a tülekedés, hogy az égő rágcsálók vergődésükkel átterjesztették a lángokat a mellettük állókra. A felharsanó fülsüketítő sikoly szinte ledöntötte a lábáról Jeremiah-t. Egyetlen kiáltás volt ez, a düh és a fájdalom kollektív sikolya.
Először Jeremiah is ösztönösen el akart hátrálni a lángoktól, de aztán kényszerítette magát, hogy kihasználja ezt a néhány másodperces eló'nyét. Minden erejét és gyorsaságát beleadva átugrotta a fröcskölő lángokat és a patkányok között terjedő futótüzet.
Nem nézett hátra, úgyhogy nem láthatta, hogy meddig égett még a tűz vagy, hogy a rosszindulatú lények közül hányan eredtek a nyomába. Lélekszakadva menekült. A viaszosvászon zsák csattogott mögötte, és minden egyes lépésnél nekicsapódott a csípőjének. Az égő patkányok sivítása betöltötte az egész alagutat, és Jeremiah képtelen volt megszabadulni a hangtól, bármilyen messzire jutott is az összecsapás helyszínétől. A fülében még sokáig ott csengett a sivítás - a sikolyaik, és egy elnyújtott, hátborzongatóan kéjsóvár szó: Húúúússs...