Lassan eloszlik a homály

1999. november 12., péntek, hajnali 3:45

New York városa, New York

Nyugati 132. utca, Harlem

Pug felrohant a létrán, és olyan erővel csapódott neki a csatornafedő aljának, hogy a vasdarab kirepült az utcára. A szabaddá vált nyíláson keresztül kimászott a hűvös éjszakába. Az utca elhagyatott volt. Ezen a környéken nappal nyüzsögtek az emberek, de mindenki tudta, hogy éjszaka nem tanácsos erre járkálni. A városban több olyan környék is volt, ami sokkal kevésbé volt barátságos napnyugta után - különösen mostanában, hogy a Kamarilla és a Sabbat az utcákon vívta a maga kis háborúját. A halandók pedig nem voltak ostobák, csak sokan voltak. Megérezték az ilyesmit, még ha tudatosan nem is tudták volna megmondani, hogy miről is van szó. Itt volt ez a sok erőszak, baleset, meg tűzeset - és a halandók tömegei behúzódtak az otthonaikba. Pug is pontosan ott szeretett volna lenni - illetve mindegy, hogy hol, csak ne itt. Azonnal talpra ugrott, és készen állt rá, hogy hanyatt-homlok tovább meneküljön, amikor egy fenyegető, mély hang megállásra késztette.

- Ne mozdulj, kurafi!

Pug ösztönösen megdermedt, de egy pillanattal később rádöbbent, hogy bárki legyen is a hang tulajdonosa, annál nem lehet rosszabb, mint aki elől éppen menekült. Felemelte a lábát, hogy elfusson...

... és minden elsötétedett. Forgott vele a világ, amikor egy kicsivel később magához tért - bár hogy pontosan mennyi is ez a kicsi, azt nem tudta volna megmondani. Tiszta, csillagos éjszaka volt. Éppen az égboltra nézett fel. A hátán hevert az úttesten. A részletek csak lassan kerültek a helyükre. Valami eltakarta az égbolt egy részét, és e mögött a valami mögött kirajzolódott egy arc. Az alak egy óriási pisztoly volt, amit a fejének szegeztek. Az arc egy dühösnek látszó nőé volt. A nő dühe egyáltalán nem nyugtatta meg Pugot, és persze ott volt még az a tény is, hogy az ő kezében volt a fejének szegeződő pisztoly.

Aztán eszébe jutott a Szem, és az enyhe rossz érzése azonnal bénító rettegéssé változott. Fel akart tápászkodni, hogy elmeneküljön, de a nő nekinyomta a fegyver torkolatát Pug hatalmas, lapos orrának.

- Ö-öö - morogta.

A nő háta mögül újabb zaj hallatszott - valaki felhúzott egy puskát - aztán valaki más is lenézett Pugra: egy férfi, egy hatalmas termetű férfi, egy óriási és nagyon fekete férfi. Pug nem tudta jól megnézni a férfit, mert az orrához szorított fegyveren kívül nehezére esett bármi másra összpontosítani, és ezért folyamatosan bandzsítania kellett. Megpróbált anélkül visszanézni a csatornalejárat felé, hogy megmozdította volna a fejét.

- Mennem kell - sikerült végül kinyögnie. - Mennem kell! Most!

- Elmehetsz - mondta a mély, dübörgő hangú férfi -, de lehet, hogy te nem pontosan úgy képzelted ezt, mint mi.

- Nem értitek. Ez...

- Fogd be a pofád, seggfej! - ordított rá a nő, és addig nyomta lefelé a pisztolyt, amíg Pug feje neki nem koccant az aszfaltnak. Ez a nő egy kicsit mintha túlságosan is szívesen kiloccsantotta volna az agyát. És erős is volt. Mint egy Vértestvér.

A félelem, és a fejére mért ütés helyéből sugárzó fájdalom összekeveredett, és Pug rosszul lett. Megpróbálta kitalálni, hogy ezek itt vajon a Kamarillához vagy a Sabbathoz tartoznak-e, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy ezek itt nem adnak neki esélyt rá, hogy elmagyarázza a dolgokat. Közben még próbált oda-oda pillantani a csatornára, de úgy, hogy ezzel senkit ne késztessen arra, hogy szétlője a fejét. Kockáztatnia kellett. Ha ez a kettő itt a Sabbathoz tartozik, akkor ezért biztosan végeznek vele, de most nem volt ideje semmi másra...

- Calebros telepéhez tartozom - hebegte.

A nő erre még erősebben odanyomta a pisztolyt az orrához.

- Én meg Philliből jöttem. Kurva nagy ügy!

De a termetes férfi nem volt ennyire vérszomjas.

- Lydia, hadd kelljen fel!

- Hö?

A férfi gyengéden félrefordította a fegyvert. Pug most látta meg, hogy egy Desert Eagle volt az. Most, hogy már nem szorították a szemei közé, már nem volt akkora, de az apró, mérges nő kezében még így is óriásinak tűnt. A nő alig volt magasabb Pugnál, és jó hetvenöt fonttal nyomhatott kevesebbet.

- Közénk tartozik - mondta a férfi. - Már ha igazat mond. Kinyújtotta a kezét, és durván talpra rántotta Pugot.

-Igen! - hadarta Pug. - Úgy értem, közétek tartozom... és igazat mondok... mindkettő igen.

- Theo Bell - mondta a hatalmas férfi.

Pug próbálta egyszerre megrázni a kezét, és elfutni.

-Nincs időnk! A nyomomban van... a Szem! A többieket már elkapta! Mennem kell! Mennünk kell... - Pug abbahagyta a hadarást, félrehajtotta a fejét, és ismét felnézett a termetes férfire. - Azt mondtad, Theo Bell!

- Úgy, ahogy mondod - mondta Lydia. - Mi vagyunk a kibaszott lovasság. Ki is van a nyomodban? - kérdezte inkább gyanakvóan, mint segítőkészen.

Két újabb alak bontakozott ki az árnyékok közül. Egyikük furcsa szögben tartotta a fejét, a másik pedig hatalmas, vörös sörénynyel büszkélkedhetett, és kevés sikerrel próbált elrejteni valamit a hosszú kabátja alá, ami leginkább egy pallosra hasonlított. Pug továbbra is próbált elhúzódni és elfutni, de Theo nem engedte el a kezét, és még Pug figyelemreméltó ereje sem volt elég ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a szorításából.

- Mondtál valamit egy Szemről? - kérdezte Theo.

A társalgást egy üres hang szakította félbe a nyitott csatorna felől. Pug nagyon is jól ismerte már ezt a hangot.

- Igen - mondta a hang. - A Szem. Látja... Nem találhatjátok meg... nem bánthatjátok.

Pug nyakán felmeredt a sörteszerű szőr.

- Frankie, Christoph, szétszóródni - mondta Theo, és közben
gyanakodva szemmel tartotta a lyukat.

Elengedte Pug kezét, és a Nosferatu, aki még mindig próbálta kihúzni a kezét a szorításból, megtántorodott. Azon kapta magát, hogy megint liheg és sípol, de nem tudta abbahagyni. És aztán az a lény előmászott a lyukból. A Szem egyszerre mindannyiukat végigmérte, és Pugnak földbe gyökerezett a lába. A világon mindennél jobban vágyott arra, hogy elfusson, de nem volt hozzá elég ereje. A Szemet hordozó férfi az alagút zárt terén kívül már nem tűnt annyira hatalmasnak. Törékeny és merev benyomást keltett a vibráló Szem mellett.

Lydia odafordult Theóhoz.

- Ugye nem akarod azt mondani nekem, hogy ez is közénk tartozik?

Theo megrázta a fejét.

- Jó - mondta Lydia, aztán megfordult és lőtt.

Hét golyót röpített gyors egymásutánban a teremtménybe.

- Ez nem fogja... - emelte fel szelíden a mutatóujját Pug a háta mögött, de a lövedékek már kezdtek becsapódni a Szembe, amely úgy szívta magába a golyókat, mint ahogy a dögletes mocsár öleli magához a szívesen látott esőcseppet.

Lydia hitetlenkedve meredt rá, Theo pedig rászegezte a puskáját...

A lény erőteljes mozdulattal félrefordította a fejét, és valamiféle váladékot fröcskölt a támadóira. Az éjszaka azonnal megtelt az égő hús szagával és fájdalmas kiáltásokkal. Lydia még mindig sikoltozva a földre rogyott, és kezeit az arcára tapasztotta. Próbálta lekaparni az égető anyagot, de csak annyit ért el, hogy a savas váladék a kezeit is beborította. Az ujjbegyei azonnal csontig leégtek. Theo szintén felordított, és megpördült. Az ő arca is gőzölgött, miközben küszködve próbálta lehámozni magáról a füstölgő bőrdzsekit. A puska kiesett a kezéből, és csörömpölve az aszfalthoz csapódott.

Frankie tüzet nyitott a Szemmel ellentétes oldalról, és egy másik szögből karddal a kezében Christoph is rohamra indult. Hirtelen megvonaglott az aszfalt a nyitott csatornanyílás körül - aztán megnyúlt és felágaskodott, mint valami óriási kígyó. Az aszfaltkígyó kicsapott oldalra, és csontrepesztő erővel nekivágódott Christophnak. A Brujah átrepült az utca túloldalára, és becsapódott az egyik parkoló autó oldalába.

Az óriási fekete kígyó ezután megfordult, és kilőtt Frankié irányába. A tátongó száj - ami alig egy másodperccel ezelőtt, még egy egyszerű csatornanyílás volt - összecsattant körülötte. Frankié jobb válla és a feje az egyik irányba, a lábai a másik irányba estek, de ez volt minden, ami megmaradt belőle. A következő pillanatban már nyoma sem maradt a fekete kígyónak. Éppen olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelent, és nyomában nem maradt más, mint a megrepedezett aszfalt.

Pug szétvetett végtagokkal hevert az úttesten. Alig néhány másodperc telt el azóta, hogy elesett, bár ezek a másodpercek most éveknek tűntek, mert úgy tűnt, hogy ezek lesznek életének utolsó pillanatai. Megpróbált odébb kúszni, de csak arra volt képes, hogy a lüktető, véreres Szemet bámulja. Már csak Theo tudott szembeszállni a lénnyel. Az arkón arcáról úgy csöpögött le a hús, mint az olvadt viasz, a lábainál pedig ott füstölgött a parázsló bőrdzsekije. A Brujah lenyúlt, hogy visszaszerezze a puskáját.

Pug látta, ahogy az egyik lámpaoszlop meghajlik, és odacsap Theónak. Még egy figyelmeztető kiáltást is sikerült kipréselnie magából, de a fémoszlop villámgyors volt, és a fém és a csont gyomorforgató reccsenésének kíséretében hátulról eltalálta Theót. Az arkón a záporozó üvegcserepek között a földre esett, és az oszlop újra és újra megütötte. Pugnak végre sikerült talpra küzdenie magát. Theo felé kezdett rohanni, és remélte, hogy legalább az oszlop hatóköréből ki tudja majd vonszolni. Azonban a lámpaoszlop otthagyta Theót, és lecsapott Pugra. A Nosferatu látta, ahogy egyenesen az arca felé közeledik, aztán jött a becsapódás, aztán... semmi.

Pug nem hitte, hogy elveszítette volna az eszméletét, mert a Szem még mindig ott volt, és a hordozója közelebb óvakodott a mozdulatlanul heverő Theóhoz. Azonban a fejre mért ütés miatt valami... talán a vér?... elhomályosította a látását. Kezével megtörölte az arcát, aztán megszagolta, majd lenyalta a kezéről a saját vérét. Mintha a törött utcai lámpa is leheveredett volna mellé a földre.

Theo felnyögött. A Szem-lény már közvetlenül mellette állt. Pug megpróbált megint felállni, de forgott vele a világ, és az úttest mintha hullámzott volna a lába alatt. Látta, ahogy Theo félregurul, és erőtlenül a teremtményre emeli a puskáját. A lény kinyújtotta felé a kezét, aztán egy robbanás hallatszott, felvillant a fény, és szerteszét fröcskölt a fehér foszfor és a vér.

A lény Theo fölött állt, és hitetlenkedve bámulta a saját kezének csonkját. Nyoma veszett az ujjainak, és a tenyere nagy részének. A teremtmény a csuklóját forgatva kíváncsian bámulta a véres romot, ami a kezéből maradt. Teljesen megfeledkezve Theóról, Pugról, és a többiekről ez a valami megfordult, és folyamatosan a kezét bámulva sétatempóban elindult lefelé az utcán.

1999. július 22., csütörtök, éjjel 1:03

New York városa, New York

Földmélyi barlang

A lámpa addig hunyorgott, amíg végül Calebros bütykös keze egy lecsapó kobra gyorsaságával oda nem csapott neki. A mozdulatot egyenletes, erős fény jutalmazta. A lámpa megfakult zsinórja néhány percen keresztül ide-oda ingázott, és időnként nekikoccant az asztali lámpa ívelt karjának. Calebros pedig fáradhatatlanul tanulmányozta a jelentéseit. A legfrissebb hírek Las Vegasból, Atlantából, Bostonból, Londonból és Lisszabonból, Kalkuttából...

Időnként felkapta a tollát, és beszúrt egy-egy széljegyzetet a nyomtatott jelentésbe. Fáradhatatlanul vizsgálta át újra és újra a számtalan részletet, és kereste a mögöttük megbújó logikát. Mindent megkérdőjelezett. Felboncolta az elemzéseket, a sajátjait éppúgy, mint a másokét. Elkülönítette a tényeket a feltevésektől. A különálló információmorzsák gyakran váratlan módon kapcsolódtak össze. A kirakós játékhoz hasonlóan ebben az esetben is az erőszakkal összepárosított darabok kielégítették a rend utáni pillanatnyi epekedését, de hosszútávon csak arra voltak jók, hogy eltorzítsák a teljes képet. És nyilvánvalóan most is erről volt szó.

Kellene egy darab papír. Calebros matatni kezdett az asztalát borító papír-és mappahegyek között, amelyeket mintha egy hatalmas robbanás vagy természeti katasztrófa rendezett volna el. Olyan magasra tornyosultak, hogy az embernek az az érzése támadt, hogy a megbízható Smith Coronát nem is egy asztal lapján, hanem egy lyukban helyezték el. Végül Calebros megtalálta, amit keresett: egy jelentést, ami fölött már jócskán eljárt az idő. Persze pontosan az egyik kupac aljában volt, de Calebros gyakorlott keze úgy húzta elő, hogy közben egy pillanatra sem került veszélybe a kartotékolási rendszerének szerkezeti stabilitása.

A papírdarabot átfordította a viszonylag tiszta oldalára, de aztán megtorpant, és visszafordította a teleírt felére. A jelentés úgy 1950 körül keletkezett, és egy lista szerepelt rajta a kommunista szimpatizáns gyanús egyénekről New York metropolita területén. A hét lapos jelentésnek ez volt az első oldala. Átolvasta a neveket - néhányat áthúzott, és bekarikázta azokat, akiket érdemes lenne ellenőrizni. A listán szereplő személyek közül sokan, ha nem mindenki, mostanra már elhunyt - micsoda hálátlan feladat hosszú távon nyomon követni a halandó népességet -, de szinte biztos volt, hogy egyeseknek vaj volt a füle mögött. Az örökösök vagy a végrehajtók pedig gyakorta még a hírbe hozott személynél is nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy némi áldozatot hozzanak azért, hogy a potenciálisan kártékony titkok továbbra is titkok maradjanak. A lekötelezettség és az információ sokkal hasznosabbak voltak Calebros számára, mint mondjuk a pénz, de az ember ne legyen válogatós. A készpénznek is megvolt a maga haszna. Néha pontosan a jó öreg kenőpénz volt az olaj, amire egy makacskodó keréknek szüksége volt.

Calebros azért nem kalandozott el sokáig az eredeti tervétől, úgyhogy átfordította a lapot, és nekilátott, hogy lejegyezze Rolph elhamarkodott következtetéseit a küszöbön álló atlantai „támadással" kapcsolatban. A következtetések közül sok nyilvánvalóan téves volt. Calebros önmagát sem kímélte meg a kritikától. Már a kezdet kezdetén fel kellett volna ismernie, mekkorát tévedett Rolph a kellően át nem gondolt következtetéseivel. Ö is éppen annyira hibás volt az ügyben, mint Rolph. Calebros is áldozatul esett a felületes, fegyelmezetlen gondolkodásnak, amikor egyszerűen elfogadta a következtetéseket, és nem követelte meg, hogy legalább még több nyers adatot gyűjtsenek. A lista egyre terjedelmesebb lett, és Calebros egyre erősebben nyomta oda a papírhoz a piros tollat.

És ekkor kialudt a fény. A föld mélyén megbújó irodájára sötétség borult.

Calebros felsóhajtott. Egy lámpa, egy izzó. Részletek. Egyszerű részletek. De valamilyen módon a részletek összefüggésben voltak egymással. Az ember csak saját magát sodorja veszélybe azzal, ha akár csak a legkisebb részletet is figyelmen kívül hagyja. Ennek ellenére nagyon is bosszantotta a létezésnek ez a bizonyos részlete. Jobb szeretett más, sokkal lényegesebb tényekre összpontosítani. Azonban fárasztó volt a sötétben olvasni, úgyhogy fájdalmasan feltápászkodott, megpróbálta kinyújtóztatni egy kicsit a hátát, aztán odacsoszogott az egyik szabadon álló, rozsdás fémszekrényhez, odébb tolt három újságpapírral degeszre tömött dobozt, hogy ki tudja nyitni az ajtaját, és alulról a második polcról kivett egy csomag kis méretű villanykörtét. A két utolsó körte közül az egyiket becsavarta a lámpába. Lassan forgatta a karmai között, mintha a puszta levegőbe akarná becsavarni. Egy pillanatra elborította a bánat.

Valami okból ezúttal úgy érezte, hogy lassan kifogy az idóhől, mint ahogy ki fog fogyni a villanykörte-készletéből is. Elgondolkozott azon, hogy a felügyelete alatt álló Nosferatuk közül ki veszi majd át a helyét. Ki örökli majd tőle a megoldatlan dilemmákat? Emmett nyilvánvalóan túl türelmetlen volt ehhez. Talán a modern és elektromos dolgokért rajongó Umberto veszi majd át a stafétát? Calebrosnak voltak kétségei. Erre is gondolnia kell - döntötte el magában -, méghozzá hamarosan. Neki kell kezdenie az örökös felnevelésének, ahogy Augustin is felnevelte őt.

Aztán az érzés elmúlt, és Calebros tovább forgatta az izzót. Még éppen ki tudta venni a körvonalait.

- Hmm - horkant fel. - Milyen pokolian filozofikus lettem egy egyszerű villanykörtétől, amikor pedig annyi lenne a dolgom.

Kicserélte a körtét. Umberto szemétnek nevezte a lámpáját. Folyton próbálta rávenni, hogy cserélje le ezt is, meg a Smith Coronát is, de Calebros gúnyos megvetéssel fogadta az ötletet. Ö nem ebből az új, eldobható korból származott. Senki nem dobja el csak úgy egyszerűen azt, ami még használható. És a lámpa szinte azonnal pislogni és hunyorogni kezdett.

- A pokolba veled.

Calebros odacsapott a lámpának, és a pislogás abbamaradt, jobb, mint új korában. Ha az Atyja, Augustin, még mindig élne, akkor már évekkel ezelőtt szétszedte volna a lámpát, újrahuza-lozta volna, ellenőrizte volna a kapcsolót, és nem sajnálta volna a fáradtságot, hogy gondoskodjon arról, hogy a szerkezet megfelelően működjön. De hát Augustin mindig is gyakorlatiasabb volt - és pontosan ez volt az oka annak, hogy többé már nem volt közöttük.

Egy távoli hang vonta magára Calebros figyelmét, mielőtt újra leülhetett volna. Üvöltés. Nem a farkasok vagy a lupinok üvöltése, de nem is teljesen emberi. A kennelek. Emmett megérkezett. Jó.

Calebros otthagyta az asztalát, és csoszogva elindult a jelentésekkel és fényképekkel teli dobozokkal és megfeketedett, időtől törékennyé vált, zsinórral körültekert kötegekkel telezsúfolt könyvszekrények és összetákolt könyvespolcok mellett. A berendezés minden eleme büszkélkedhetett valamiféle sérüléssel, és a legtöbbjüket igencsak megviselte már az idő. Nem vesztegetett el egyetlen talpalatnyi helyet sem. Változatos adatokkal zsúfolta tele a legkisebb rendelkezésre álló teret is. A szoba végében megragadta az egyik fémállványt, elhúzta a faltól, aztán lehajolt, és fejjel előre bemászott a polcoktól eltakart, térdmagasságig érő alagútba.

Mozdulatait az ízületek és a csigolyák szinkópás pattogása kísérte, ahogy megpróbálta beerőltetni púpos hátát a keskeny járatba. A sokéves gyakorlat miatt már nem volt szüksége rá, hogy visszanézzen, és ezen a szűk helyen különben sem lett volna rá képes, úgyhogy a tapasztalat szülte könnyedséggel beakasztotta a lábát az egyik fémpolcba és a háta mögött visszahúzta a súlyos polcrendszert a falhoz. A karmait beakasztotta a sokéves használat által a kőbe mélyített kiszögellésekbe, és így vonszolta magát előre az alagútban. Az első néhány mozdulat után halkult valamelyest az ortopéd szimfónia, de a fájdalom azért termeszetesen egy csöppet sem vesztett hevességéből. A fájdalom időről időre végigvágott a csuklóján, a vállain, a hátán, a csípőjén, a térdén, a bokáján... A szűnni nem akaró fájdalom ellenére Calebros rajongott ezért a járatért. Ez a szűkös kúszóakna az üzenetek és a jelentések változó világában egyike volt a kevés ismerős helynek. Egy kapocs a múlt és a jelen között.

Az alagút lágy ívben kanyargott lefelé. Egyetlen éles forduló volt benne, pontosan a távolság háromötödénél. Calebros megszámolta a karomvájta bemélyedéseket a kőben, felbecsülte a távolságot, aztán néhány összecsomózott mérőszalaggal ellenőrizte a számításait. Az éjszakák végtelen sorában az ehhez hasonló apróságok néha látszólag rögeszmés érdeklődést váltanak ki belőle.

A járat végén egy sötét kamra várta, de Calebros azonnal érezte, ahogy megnyílik körülötte a tér, amint kimászott az alagútból. A levegő itt hűvösebb volt, és észrevehetően ragacsosabb és sósabb. Azt is érezte, hogy a pupillái kitágulnak - olyan nagyra, mint egy halandó szeme. A teremben ott volt az ő tava. Eltekintve a huzatot jelző néhány lusta hullámfodortól, a felszín nyugodt volt. Természetesen ez inkább csak egy kis tavacska volt, nem pedig tó. Egy felmagasztalt pocsolya, ahogy néhányan - legfőképpen Emmett - nevezték. Ezzel ő is tökéletesen tisztában volt, de Augustin számára ez egy tó volt, és Calebros sok más dologgal egyetemben a tó iránti eltúlzott rajongását is örökölte tőle.

Lassan, szinte már szertartásosan levette magáról a hosszú dzsekijét, és leterítette az egyik kiugró kőre. Levetette a nadrágját és az ingét is, aztán meztelenül belegázolt a vízbe, miután az utolsó ruhadarabjait is leterítette a kőre. A naptól soha fel nem melegített víz hidegen ölelte körül a bokáját, a lábszárát, majd a csípőjét. Gyorsan elérte a mélység peremét, ahol teljesen szükségtelenül megtorpant. A habozása lehetett a faji tudatalatti utolsó maradványa, egy evolúciós tévedés. Nem volt semmiféle sokk, amikor belemerült a jeges vízbe és eltolta magát apart menti kőperemtől.

A hideg víz nem váltott ki herezacskót összeszorító „lelkesültséget". A víz nem volt sokkal hidegebb, mint a teste, és a benne tárolt romlott vér. Calebros hagyta, hogy a lendület, amivel ellökte magát a parttól, kivigye a tó közepére. Éppen a felszín alatt lebegett, és fokozatosan egyensúlyba került - kiegyenlítődött a hőmérsékletkülönbség a víz és a teste között, és mozdulatlanul lebegni kezdett néhány lábbal a felszín alatt.

Fokozatosan megtalálta a békét. A tengervíz megnyugtatta és megtámasztotta az eltorzult, sajgó testét. A szilárd sötétség kiszorította az információk szakadatlan áradatát, és éjszakai létezésének mindent elsöprő ingerét. Elméjét betöltötte a tó lágy hullámzása. Kinyitotta a száját és kifújta a levegőt. Hagyta, hogy a víz megtöltse a tüdejét, miközben az apró buborékok raja gyorsan fogyatkozott körülötte. Elfojtotta az ösztönös öklendezést, és lassan még mélyebbre süllyedt a vízben.

Milyen csábító gondolat. Csak menne lefelé, feladná a mozdulatlanságát és rugdosva, kapálózva küzdené magát a mélybe. És ott vajon mit találna? A föld középpontját? A Nichukukat, a rettenetes vadászokat? Vajon ez történt Augustinnal? Vajon megtalálta, amit keresett?

Calebros még mélyebbre süllyedt. Kinyitotta a szemeit, de nem változott semmi. Ha nincs a tünékeny vizes érzés a szaruhártyáján, akkor nem tudta volna megmondani, hogy mikor van nyitva, és mikor van becsukva a szeme. Akár az űrben, a vákuumban is lebeghetett volna, távol a földi ígéretektói és fenyegetésektől.

Csönd... szinte tökéletes csönd. A partnak súrlódó víz távoli csattogása. A hiányzó szívverés hangja. Kicsit távolabb az üvöltés, a fájdalom, az öröm és az elragadtatás. Voltak mélyebbről érkező hangok, amelyeket sokkal nehezebb volt kivenni. A halandók dübörgése - talán egy metrókocsi vagy a szörnyűséges nyomdagépek ritmikus fordulatai.

Calebros ezeket éppúgy magába szívta, mint a sós vizet, számba vette, és kiszűrte Őket...

Még mélyebbre.

Küszködve próbálta meghallani azt, amit keresett...

Ott! Hallotta, érezte. Halványan. De végül már biztos volt benne, mint amikor a kutató ujj rátalál a lüktető vénára. Egy minden eddiginél mélyebb hang, egy dongás. Távoli, de erőteljes. A kőzet hangja. Magának a földnek a hangja, a világé, amit meghagytak neki, amit ráerőltettek. Micsoda kegyetlen ajándék a földnek ez az egyenletes dongása. A föld alatti világ, az öröksége.

Augustin ostoba volt, hogy maga kereste a pusztulást - gondolta Calebros. Övék volt az örökkévalóság. Vajon tévedhet a fülébe suttogó föld? A rettenetes vadászok. Ösi dajkamesék. Akkor talán végül mégiscsak a vér volt az oka. Talán Augustinnak nem is volt igazán választása, mint ahogy éjszakáról éjszakára Calebrosnak sem volt választása, és hűnek kellett lennie a véréhez. Kutatnia kellett a válaszok után.

Calebros hagyta, hogy a gondolatai ott lebegjenek mellette, mélyen a felszín alatt. Hagyta, hadd lebegjenek, amíg a gondolatok már csak távolról tartoztak hozzá. A föld lágy dongása még ott volt, de semmi más.

*****

Már azelőtt meghallotta a homokszerű permetet a víz felszínén, hogy áttörte volna a tavacska tükrét, úgyhogy tudta kit talál majd a parton. Calebros kigázolt a vízből. Erezte, ahogy a gravitáció ismét uralma alá hajtja a testét. Érezte a húzást a szikkadt húson és a torz testen. Négykézláb mászott ki a partra, és a kő melegnek tűnt a megkérgesedett térdei alatt. A karmai úgy csattogtak, mint valami bogár lábai. Öklendezve tisztította meg törékeny, örök börtönét az időtlen víztől. Körülötte a sekély tócsákban a víz összekeveredett a vérrel és az epével. Végül aztán átfordult, és letelepedett a csontos ülepére. Nem öltözött fel, és nem is nézett a testvérére.

Emmett egy sóval teli vászonzsák tetején ült. A kristályokat úgy csorgatta az ujjai között, mint valami homokóra szemcséit. Időnként beledobott a tóba egy-egy maréknyit.

- Gondolom te vagy a közösség átkozott tartóoszlopa - mondta humortalanul Emmett. A másik kezével a nyakából lógó, ujjpercekből fűzött nyaklánccal játszadozott. Ez volt az ő öröksége. - Te, és a pocsolyád.

Calebros nem felelt.

- Tessék - mondta Emmett, és a háta mögötti árnyékból kiemelt egy hatalmas, csontból faragott kelyhet, és odanyújtotta Calebrosnak. A kehely csordultig tele volt vérrel. - Meg kell tanulnod, hogyan gondoskodj magadról! A búvárkodás nemhelyettesíti a vacsorát, te idióta!

Calebros elfogadta a felé nyújtott edényt. A vér még langyos volt. Az üvöltés, a kennelek. Nagyot kortyolt.

- Hé, mi vagyok én, az anyád? - kérdezte Emmett.

- Nem - felelte Calebros. - Te a testvérem vagy. Egy alomból származunk.

- Alom, fészekalja, nevezd, aminek csak akarod. Mindkettőnket kiválasztottak, hogy a jó öreg vércsöcsöt szívjuk, és ki vagyok én, hogy kérdezősködjek?

Calebros felsóhajtott. Vércsöcs, mi?

- Én nem így emlékszem rá. Most Emmetten volt a sóhajtás sora.

- Ne csináld ezt! Ne legyél már annyira... Ahányszor csak kiáztatod a fejed, mindig ilyen érzékeny, „mi mind testvérekvagyunk a vérben" leszel. Bla, bla, bla...

- Vedd csak könnyedén, ha akarod...

- Akarom! Nagyon szépen köszönöm! Van még elég só itt neked? - szórt Calebrosra egy maréknyit Emmett.

Az Emmett alatti zsákokban még legalább egy tonnára való só volt. Kezdetben legalább ötször ennyi volt itt, illetve nem is kezdetben, hanem azután, hogy Calebros két év nagy részét azzal töltötte, hogy zsákokat cipelt le ide. Tudod - mondta Emmett - ha egyszer megunod, hogy a Holt tengerben ringatózz, akkor még mindig beleölhetsz egy masszőrt. Most, hogy jobban belegondolok, lemerném fogadni, hogy Hilda...

- Atvittétek már máshová? - vágott a szavába Calebros.

Az Emmett arcát elöntő önelégült vigyor kivételesen visszataszító volt.

- Még nem, de most már hamarosan. Amint visszaértem. Először itt nálad akartam ellenőrizni a kinti dolgokat. És nem telefonon vagy a SchreckNET-en, ha érted, mire gondolok.

- Értem.

- Akkor nem akarod, hogy bevegyem Montorse-t? Biztos vagy benne? - kérdezte Emmett.

- Igen, biztos.

- Később még baj lehet belőle... ha rájön.

- Akkor gondoskodj róla, hogy ne jöjjön rá! Vagy nem tudsz bánni vele?

A kérdés fanyar nevetést csalt elő Emmettből.

- Gondoskodni fogok róla, hogy ne jusson a fülébe! Nem használom a saját helyeinket Vegasban. Talán Cactus Springsben, vagy Shoshone-ban.

- Én is ezt akartam javasolni! Mit gondolsz, mennyi idő kell még, amíg...

- Nem sok - vont vállat Emmett. - Talán néhány hét. - Calebros bólintott. - Tudod - folytatta Emmett -, ez a Pierce abbé egy igazi tüske a köröm alatt!

- Ez volt az egyik ok, amiért úgy gondoltam, hogy nem ártana máshová vinni Benitót - bólintott Calebros.

- Pierce területéről Montrose-ra - rázta meg megvetően a fejét Emmett. - Én azt-mondom, hogy ha ennek vége, akkor úsztassuk le mind a kettőt a folyón.

- Te is tudod, hogy ezt nem tehetjük.

- Te talán tudod - mondta Emmett. - Én csak azt tudom, hogy Pierce egy önelégült, fogatlan Vértestvér-utánzat, aki inkább összepiszkítaná a gatyáját, semhogy keresztbe tegyen a Giovanniknak, és Montrose... Montrose egy sikamlós kurafi, aki olyan mélyen benne van a Giovannik zsebében, hogy már a kollektív farkukat szopja.

- Szemléletes, mint mindig.

- Pierce egy fasz! Montrose egy faszszopó! Én így látom a dolgokat!

- Pierce nem volt hasznunkra ez alkalommal? - kérdezte Calebros. - Jobb lett volna, ha ilyen hirtelen kell elkapnod Benitót, aztán ülhettél volna Bostonban, arra várva, hogy mikor bukkannak rád a Giovanni vérebek?

- Ha rám tudtak volna bukkanni.

- Ha - értett egyet Calebros. - De ezt a nagyon is vészjósló eshetőséget sikeresen elkerültük. És lehet, hogy nem bízunk feltétel nélkül Montrose-ban, de attól még ő az egyik legjobb forrásunk Las Vegasban. Es ha meg szabad jegyeznem, ez a forrás igencsak közel áll a herceghez.

- Igen, igen. Ahogy mondod - fulladtak érthetetlen mor-molásba Emmett tiltakozásai, míg végül teljesen el nem haltak. A két Vértestvér csendben üldögélt a sötétben. A barlangban az egyetlen hangot a csöpögő víz keltette.

- Csak ezért tettél meg ekkora utat? - kérdezte Calebros.

- „Ekkora utat". Boston nincsen annyira messze. Tényleg többet kellene eljárnod otthonról. Nem gyalog jöttem Las Vegasból.

Természetesen ezt Calebros is tudta. A keleti part mentén a Nosferatuk számára nem volt olyan hatalmas megpróbáltatás az utazás. A klán több generációja évtizedeket töltött azzal, hogy felépítsen vagy kisajátítson egy olyan többé-kevésbé összefüggő földalatti alagúthálózatot, ami összekötötte Bostont Washington D.C-vel. Néhány felszín fölötti kitérőtől eltekintve a Nosferatuk viszonylag biztonságban juthattak el Richmondig vagy akár Atlantáig is. A Sabbathoz pártoló Nosferatuk is tudtak az alagútrendszer egyes részeinek a létezéséről, de még ők sem árulták el ezt a titkot. Az antitribuk talán filozófiai okokból távoztak a Kamarillából, de ők sem rajongtak túlságosan a Tzimisce és Lasombra „uraikért".

Emmett csak Bostonból indult. Ez valóban nem egy nagy kaland. De nyugat felé tartott egy hihetetlenül kényes megbízatással. Calebros akarata ellenére arra gondolt, hogy a praktikus megbeszélnivalók mellett nem volt-e még valami sokkal... személyesebb is, ami idehozta Emmettet.

- Te mire emlékszel? - kérdezet tőle végül. - Nem volt semmiféle alom. Nem is emlékszem rád, csak aztán, hogy... hogy...

- Nem emlékszem semmire - mondta Emmett -, mert nincs rá szükségem, hogy emlékezzem. Van az, ami volt, és aztán van az, ami most van. Nem igaz?

Calebros tudta, hogy igaza van. Voltak bizonyos dolgok, amiket sem ő, sem a klánja nem fog soha elfelejteni: adósságok és adósok, szívességek és árulások. Semmi okuk nem volt rá, hogy más dolgokra is emlékezzenek. Ez az út csak zavarodottságot és fájdalmat hozhat.

- Nem igaz? — kérdezte újra Emmett, de ezúttal sokkal sürgetőbben.

- De igaz - bólintott Calebros, aztán felállt és összeszedte a ruháit.

A merevség máris kezdett visszatérni a testébe. A tó partjáról felemelte a csontkelyhet, és odaadta Emmettnek.

- Vidd ezt vissza, kérlek! Vissza, a kennelekhez. - Emmett elvette tőle a kelyhet. .

-Akkor hát - bólintott kurtán, és azonnal el is indult az alagút felé, amin keresztül idejött.

- Emmett - szólt utána Calebros, és Emmett megfordult. - Sok szerencsét!

- Aha! Neked is - és ezzel távozott.

1999. július 22., csütörtök, éjjel 3:49

New York városa, New York

Földmélyi barlang

Calebros az asztalánál görnyedt, és vadul gépelt. Elemezte, és kiértékelte az adatokat. Emmett már úton volt vissza Bostonba, és aztán Las Vegasba. O majd gondoskodik Benitóról. Emmett megteszi, amit meg kell tenni. Micsoda megkönnyebbülés. Talán éppen ezért jött el személyesen, ötlött föl a gondolat hirtelen Calebrosban, és abbahagyta a gépelést. Igaz, hogy fontos a biztonság, de voltak megbízható futárok... Vajon Emmett csak azért jött, hogy őt megnyugtassa? Vajon képes lenne ilyen rejtett körültekintésre?

Calebros felnevetett. Ha tényleg képes lenne ilyesmire, akkor sem ismerné be soha. Már az is elég, döntötte el magában, hogy eggyel kevesebb - fontos - dolog miatt kell aggódnia. így is maradt még éppen elég. Az aggódnivalók nagy része rettenetes volt, és egy részükért látszólag ő maga volt a felelős.

A legveszedelmesebb problémát a Sabbat jelentette. A szörnyetegek végre megtorpantak, és nem randalíroztak tovább a Keleti parton. Az elmúlt két hétben Atlantától Washington D.C.-ig lerohanták az összes várost, megsemmisítették a fennálló Kamarilla hatalmi szervezetet, és ami a Vértestvéreket illeti, de facto átvették az irányítást. Persze rengeteg idejükbe kerül majd, hogy megtisztítsák a városokat a Kamarilla jelentős befolyásától. Az is előfordulhat, hogy a Sabbat barbároknak soha nem sikerül teljesen megtisztítaniuk a hatalom csarnokait. A számítógépek korában a fizikai közelség nem volt elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy nyomást lehessen gyakorolni valamire. Azonban a város területe a kezükben volt, és ez figyelemre méltó előnyhöz jutatta őket. Idővel megtalálják, és eltávolítják vagy elpusztítják a Kamarilla ghouljait.

A területek birtoklásában beálló változások sokkal kevésbé érintették Calebros klánját, mint a többieket. Egy Nosferatu éppoly könnyedén képes észrevétlenül áthaladni a Sabbat területén, mint a Kamarilláén. A hatalmi viszonyok változása nem hatott a felkutatható titkokra, és bizonyos szempontból a Nosferatuk szolgálatai felértékelődhetnek a szövetségeseik szemében, mivel akadnak olyan területek, amelyeket most elzártak előlük vagy ahová legalábbis sokkal veszedelmesebbé vált az utazás. Tehát ebből a szemszögből nézve a Sabbat térhódításával a Nosferatuk csak nyertek.

A Ventrueknál már egészen más a helyzet. Ők megszokták, hogy eljátszhatják a herceget, és hogy az alattvalóik meghajolnak előttük. A Brujahk is veszítettek, mivel ők szerették az utcákon fitogtatni a dacot, amivel szembeszálltak a hatalommal. Most pedig ezek az utcák tele voltak szökdécselő ördögökkel, akik minden józan ész híján csak abban lelték örömüket, hogy elpusztítják az ellenfeleiket, aztán tort ülnek a maradványaikon. A boszorkánymestereket beszorították a citadelláikba. A Toreádorok, akik egyébként a halandókon és a többi Vértestvéren élősködtek, most teljesen elveszítették a lábuk alól a talajt. A Gangreleket egyáltalán nem érdekelte, hogy ki uralja a városokat. Nos, valószínűnek tűnt, hogy a felfordulásból a Nosferatuk viszonylag megerősödve kerülnek ki. És éppen ebben rejtőzött a veszély.

A vélt hatalom irigységet és félelmet szült. Az irigység és a félelem okot adott az üldöztetésre. És mi lenne az indoklás? Hiszen a Vértestvérek természetesen túlságosan kifinomult népség voltak ahhoz, hogy a népirtást a féltékenységhez és a gyűlölethez hasonló szubjektív érzelmekkel indokolják. Az indok a bűnrészesség és az árulás lenne. Ha a többi klán látná, hogy a Nosferatuk megerősödtek, és bármikor okuk lenne azt hinni, hogy a föld alatt lakó társaik segítették a Sabbatot a hódításban, akkor a lázítók azonnal bosszúért kiáltanának és a hangjuk visszhangot verne a hatalom csarnokaiban.

És mi okuk lenne a többieknek arra, hogy a Nosferatukra gyanakodjanak? Calebros akaratlanul is elegendő okot adott nekik a gyanakvásra.

Hasogatni kezdett a feje. Hátradőlt a székében, hogy kinyújtóztassa a göcsörtös ujjait, a karjait és a hátát. A csigolyái úgy ropogtak, mint a pattogatott kukorica.

Calebros tudta, hogy Rolphfal még akkor is hatalmas kockázatot vállaltak, ha a várakozásaiknak megfelelően csak egy kisebb rajtaütésre került volna sor Atlantában. Számoltak a kockázattal, és tudatosan vállalták, amikor visszatartották a közelgő támadásra vonatkozó adatokat, és ezzel megkockáztatták, hogy magukra vonják Benison haragját. A veszély legnagyobb részét Rolph vállalta, mivel ő Benison alattvalója volt, és a herceg fennhatósága alatt álló területen lakott. Azonban a két Nosferatu egyetértett abban, hogy bőven megéri a kockázatot. Túl kedvezőek voltak a lehetőségek ahhoz, hogy ne használják ki őket. Egy csapásra megoldhatták volna a Benito ügyet, és kiegyenlíthettek volna egy régi adósságot a Szetita Ruhadze felé.

Azonban a rajtaütésről kiderült, hogy egy totális háború kezdete, pedig egyikük sem hitte volna, hogy a Sabbat képes lenne ilyen volumenű hadművelet végrehajtására. Borgesnek, Miami érsekének már régóta fájt a foga Atlantára, de ő nem hogy irányítani, de még összegyűjteni sem lett volna képes egy ekkora haderőt. Még New York rátermett érseke, Polonia sem lett volna képes elnyerni a széthúzó Sabbat hadurak támogatását. A jelentésekben szerepelt Sascha Vykos, aki bezárkózott Washingtonba, mint a város új érseke. Ez a tény is csak újabb kérdéseket vetett fel.

Jon Courier, az egyik legmegbízhatóbb Vértestvér, akivel Calebros valaha is találkozott, felvette a kapcsolatot a ghoult játszó Asszamitával Vykos táborában. Micsoda furcsa helyzet. Az orgyilkosok Calebrostól függetlenül léptek kapcsolatba Courier-rel, és ez nagyon is megfelelt Calebrosnak. Minél ritkábban kerül kapcsolatba az Asszamitákkal, és minél kevesebb oka van az orgyilkosoknak arra gyanakodni, hogy ő egyáltalán létezik, annál jobb. Mindenesetre a kapcsolat egyben információforrás is volt, és Courier továbbadott mindent, amit megtudott tőle.

Mostanában pedig arról szóltak a jelentései, hogy a Sabbat semmi jelét nem adta annak, hogy készen állna a támadás folytatására. A kezdeti villámháború után a győzedelmes seregben eluralkodott a szervezetlenség, még ha nem is az a kétségbeesett zűrzavar, ami a megvert Kamarillát kerítette hatalmába.

Hát ez volt a törékeny status quo, és ha csak egyetlen Vértestvér is tudomást szerez arról, hogy miféle szerepet játszott Calebros az eseményekben, akkor nagyon könnyen meglehet, hogy elkezd ujjal mutogatni. Akkor pedig felborul a klánok közötti törékeny erőegyensúly. Ki tudott még róla? Ott volt Rolph, de ő egy cipőben járt Calebrosszal. Volt még néhány informátor, és egy páran Calebros emberei közül Miamiban. De vajon hányan? Pontosan tudnia kellett. Gondoskodnia kellett arról, hogy senki ne nyissa ki a száját. A klán érdekében. Percekig viaskodott olyan gondolatokkal, amelyeket nem mert papírra vetni. Vajon milyen messzire kell elmennie ahhoz, hogy ne csak saját magát mentse meg a megszégyenüléstől, de biztosítsa az egész klán potenciális jólétét? Vajon milyen messzire akart elmenni? Azt biztosan tudta, hogy Emmett mit válaszolna erre a kérdésre, de saját magával nem volt tisztában.

Kitépte a papírlapot az írógépből. Elég dolog miatt kellett aggódjon akkor is, ha nem bonyolódik bele a helyzet által felvetett etikai kérdésekbe - elméleti etikai kérdésekbe, ha már itt tartunk. Az idő rengeteg kérdésre megadta a választ, míg mások tárgytalanná váltak, ami Calebros szempontjából éppen olyan jó volt, mint egy válasz. Talán még jobb is.

Várakozóan a következő jelentés felé fordult, ami egy másik nagy gondjával foglalkozott: Hesha Ruhadzéval. Nem kellett volna, hogy ekkora gondot okozzon a Szetita. A múltban már sokszor került kapcsolatba a Nosferatukkal, és mindig becsületesen viselkedett. Időnként - és itt azonnal a bombayi esetre kellett gondoljon - nem kímélte sem az időt, sem a fáradtságot, hogy segítsen Calebros testvéreinek. Éppen ezért tűnt annyira kézenfekvőnek, hogy átadják neki Hazimel Szemét. Hesha már évtizedek óta kutatott utána, és tekintettel a rejtekhely különlegességére, Victoria Ash bemutatkozó partija a tranzakció ideális helyszínének tűnt.

Milyen gyorsan megváltoztak a dolgok.

A Szemnek mostanra nyoma veszett. Hesha embere, akit elküldött az elátkozott partira, meghalt, és Calebros most elgondolkodhatott a halálesetek sorozatán, amelyeknek a helyszíne zavarba ejtően sokszor egyezett meg Hesha tartózkodási helyével, és a jelentésekben szereplő Asszamita tevékenységek felbukkanásával. Calebros megborzongott. Szinte elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Hesha lepaktált volna az Asszamitákkal. A múltbeli együttműködésük nem jelentett semmiféle garanciát a jövőre nézve. Mi van akkor, ha a Nosferatukat hibáztatja, amiért a Szem kicsúszott a kezéből? Mi van, ha a neheztelését úgy fejezi ki, hogy magához rendeli a szövetségeseit, akik mellesleg halálos és fanatikus orgyilkosok? Calebros megpróbálta visszafojtani az újabb borzongást, de nem járt sikerrel.

Mélyet lélegzett. Természetesen nem volt rá szüksége, de mégis sokat segített. Hátradőlt a székében, feltette az egyik méretes lábát az asztalra, és közben próbálta meggyőzni magát, hogy most is úgy van minden, mint ahogy volt. Az asztalra állított papírkupacok közül több is megremegett, de egyik sem borult fel.

A orgyilkosságokkal kapcsolatos gondolatok természetesen Baltimore-ra, és az ottani eseményekre terelték Calebros gondolatait. Alig három éjszakával ezelőtt egy csapat Sabbat orgyilkos lopakodott be a városba, és megpróbálták elpusztítani Jan Pieterzoont, egy jeles Ventrue vérvonal leszármazottját és a Kamarilla ellenállás felemelkedő vezetőjét - most, hogy a szektának végre sikerült rendeznie a sorait, és képes ellenállást szervezni. Calebros egy hétig szinte arra várt, hogy a Sabbat hadigépezet tovább dübörög észak felé, a közép-atlanti államokon keresztül egészen New Englandig. Azonban D.C.-nél elfogyott a villámháború lendülete, és a Sabbat most ott táborozott. Legalábbis egyelőre.

A Pieterzoont ért támadás nem volt köztudott a Vértestvérek között. A morál valószínűleg nagyon megsínylené, ha kitudódna, hogy az ellenség ilyen mélyen a biztonságosnak vélt terület mélyén is képes volt lecsapni. Persze ennél is valószínűbb az, hogy Baltimore hercege, Garlotte próbálja ezzel a módszerrel menteni a jó hírnevét.

Marston Colchester természetesen informálta Calebrost - a támadásról éppúgy, mint a változásról, ami Pieterzoon gondolkozásában a támadást követően állt be. Az orgyilkossági kísérletig a Ventrue azzal foglalta el magát, hogy felsorakoztassa a Kamarillavédőket, és megszilárdítsa a saját hatalmát. Számolnia kellett Victoria Ash-sel, aki most a szende menekült szerepét játszotta, és ott volt még Garlotte második embere, Gainesmil, Marcus Vitel és még néhányan. A támadás után Pieterzoon a háború sötétebbik fele felé fordult. Colchesterrel megvitatta annak a lehetőségét, hogy ők is orgyilkosokat fogadjanak fel. Calebros tanácsára Colchester előállt egy javaslattal: egy olyan gyilkost javasolt, aki biztosan félelemmel tölti el a Sabbat tagjait, mert tulajdonképpen pontosan közéjük kellett volna tartoznia. Idővel majd kiderül, hogy vajon Pieterzoon megfogadta-e Colchester tanácsát.

Idő. Bárcsak elég ideje lenne! Calebros aznap éjjel már másodszor érezte az idő múlását, és azt, hogy milyen kevés van belőle. Könyörtelen és visszafordíthatatlan. Furcsa érzés volt. Számtalan éven át az órák annyira kimérten és lassan ketyegtek. Egyszer nyolc hónapot töltött azzal, hogy a föld mélyén tenyésző színjátszó algák növekedését figyelte - nem úgy, hogy minden héten vagy esetleg minden éjjel feljegyezte a növekedést, hanem úgy, hogy nyolc hónapig minden éjszaka minden egyes pillanatban feszülten figyelte őket.

A halandók órákban, napokban és éjszakákban mérték az időt. De mi volt egyetlen éjszaka egy Vértestvérnek? Az örökkévalóság egyetlen másodpercének a töredéke? Milyen jelentősége volt annak, ha eltelt egy hónap, egy év, egy évtized? Egyetlen homokszem, és még csak nem is egy homokórában, hanem egy végtelen tengerparton. Most mindez valahogy megváltozott. Calebros nem tudta, hogyan, vagy miért, de érezte a változást. Erezte a vérében. Kiolvasta a jelentéseiből.

Az asztali lámpa megint hunyorogni kezdett, és kiszakította a gondolatai közül. Ismét az asztalán heverő papírokra összpontosított, a Hesha Ruhadze problémára, és a halálos táncra, amit a Vértestvérek jártak Baltimore-ban, a hatalom csarnokaiban. És akkor ott volt még természetesen a kiszámíthatatlan Gyehenna Prófétája. Amennyire Calebros emberei tudták, Anatole még mindig valahol az Isteni Szent János katedrálisban volt. Csak Isten tudja, hogy miféle sötét cél vezérli.

A rutin, és az, hogy számba vette a különböző pontokat és megpróbálta összekötni őket egymással, mindennek ellenére visszahozott egy keveset a rendezettség érzetéből az örvénylő káoszban. Visszaadta annak az illúzióját, hogy ő irányítja a dolgokat.

1999. július 22., csütörtök, este 10:18

Baltimore, Maryland

Lord Baltimore szálló, Elnöki lakosztály

A lakosztályban semmi sem változott, amióta Victoria három éjszakával korábban kiviharzott. A tulajdonának - a ruháknak és a tartozékoknak - nagy részét becsomagolta, de nem mindent. A Toreádor sietve távozott. Haragudott a jótevőjére, aki biztosította számára a lakosztályt éppúgy, mint az egyéb tulajdonának nagy részét. Amikor megérkezett Baltimore-ba, a ruháján kívül szinte nem is volt egyebe, Garlotte pedig befogadta, és jól bánt vele. Ő volt Garlotte Toreádor trófeája. Bármit megadott volna neki - bármit, kivéve azt, amit kért tőle, hogy utasítsa ki Jan Pieterzoont a városból. Garlotte nem volt hajlandó száműzni a másik Ventrue-t, úgyhogy Victoria távozott.

Most pedig itt ült a kanapén, Victoria sértődöttségének üledéke között, és ő maga is úgy nézett ki, mint egy félredobott ajándék. Az asztalokat, a székek karfáját és az ajtókat elborították a ruhák, amelyeknek nem jutott hely a dobozokban, vagy valamelyik kézitáskában. Marston Colchester halkan besurrant az ajtón. Nem tudta volna megmondani, hogy a herceg megmozdult-e egyáltalán azóta, hogy napokkal ezelőtt magára hagyta a lakosztályban. A herceg ugyanazt az idejétmúlt öltönyt viselte, az arcán is ugyanaz a bánatos kifejezés ült és most is ugyanazon a helyen ült a kanapén, mint három éjszakával ezelőtt.

- Hercegem - mondta Colchester. Esetlenül meghajolt, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy hatalmas, rühes szőrrel borított termete milyen gunyorossá változtatja ezt a gesztust.

Garlotte egy megtört legyintéssel vett tudomást saját kémének jelenlétéről, aztán felsóhajtott. Colchestert megdöbbentette a hercegre egyáltalán nem jellemző letargia. Ez a férfi általában csordultig volt energiával. Ha valamit a fejébe vett, akkor azonnal készen állt, hogy egyszerre ötfelé rohanjon ügyeket intézni. Szigorú, de igazságos herceg volt, aki gyakran leegyszerűsítette a dolgokat.

Nem - gondolta meg magát Colchester -, ez így nem volt teljesen igaz. A herceg nem volt vak a finom árnyalatokra, egyszerűen csak nem volt hajlandó eltűrni őket. Colchester meglátása szerint ez a férfi az „ötszínű zsírkréta típusba tartozott, és nem a tizenhatszínű hegyezó'vel a doboz hátuljában" típusba. És ez azért volt így, mert a herceg így döntött.

- Mire készül? - kérdezte Garlotte elcsigázottan, mintha nem is akarná igazán tudni, de érezné, hogy fel kell tennie ezt a kérdést.

- Ms. Ash? - kérdezte tudálékosan Colchester, és Garlotte jutalmul fenyegetően rámeredt a sötét szemöldöke alól. - Öhöm, igen... nos, leginkább az foglalta le, hogy berendezkedjen Gainesmilnél.

A korábbi beszélgetéseikből Colchester tudta, hogy ennyiben kellene hagynia a dolgot, de egy ilyen reményvesztett herceggel szemben állva egyszerűen képtelen volt abbahagyni.

- Egyelőre még nem került sor semmiféle jó öreg húzkodásra vagy toszigálásra - lökött néhányat az ágyékán Colchester mint egy illusztrációképpen -, de még elég korán van. Tudja, én eddig nem tekintettem nőbolondnak Robertet, de nem lennék meglepve, ha megcsiklandozná a manduláit a jó öreg egyszeművel...

- Ennyi elég lesz - sziszegte Garlotte. Az arca jól láthatóan elsötétült a kitörni készülő haragtól.

- Öhöm. Igen, nos, ah... ma éjjel találkozott Vitellel.

- Igen? - szűkültek össze Garlotte szemei.

- Biztos, hogy tudni akarja? Úgy értem, én csak a küldönc vagyok...

- Mi történt? - Garlotte vett egy mély lélegzetet, és kidüllesztette a mellét.

- Nos... - tartott hosszú szünetet Colchester, mielőtt végül kibökte volna: - Valójában nem sok.

- Ne játszadozzon velem, Marston, mert feltűzöm az ocsmány koponyáját egy tüskére.

Colchester nagyot nyelt. Éppen a Végső Halállal fenyegették meg. Talán itt az ideje nyílt kártyákkal játszani. Letérdelt, és lehajtotta a fejét.

- Bocsásson meg nekem, hercegem! - Lopva felnézett a hercegre, de Garlotte nem nézett rá.

- Talán nem vagyok kellőképpen érzékeny a szívügyek terén.

- Nincs itt semmiféle szívügy! Colchester félrebillentette a fejét.

- Öhöm. Ertem.

 

- Álljon fel, maga semmirekellő! Mi történt Victoria és Marcus Vitel között?

- Ó, Victora arra célozgatott, hogy ők ketten megszerezhetnék a várost - tápászkodott fel a földről Colchester. - A férfi udvariasan tudomást sem vett róla.

Es egész idő alatt egyetlenegyszer sem nézett rá - gondolta még magában. Hogy a pokolba volt képes erre!

- Tudomást sem vett róla? - kérdezte Garlotte némiképp megkönnyebbülve.

- Ö, így volt - biztosította sietve Colchester. - Én azt vártam,
hogy mikor villantja ki a mellét. Na az már biztosan felkelti az
érdeklődését. Igen, bébi!

A Nosferatu szőrös ujjaival mellmagasságban belemarkolt a levegőbe Garlotte dühtől eltorzult arccal egy szempillantás alatt talpra ugrott, de Colchester ugyanilyen gyorsan hátrált vagy háromlépésnyit az ajtó irányába.

- Megsértettem valamivel? Bocsássa meg faragatlanságomat, hercegem - hadarta bűnbánóan Colchester. - Ezek a szívügyek... úgy értem, állapotok... az állapotok ügyei...

- Egy szót se. Egyetlenegyet se!

Colchester együttérzően bólintott. Várt, és a rájuk telepedő csendben Garlotte egyszer csak visszaült a kanapéra.

-Tehát nem próbálta Pieterzoonhoz hasonlóan... elcsábítani Vitelt?

Colchester megrázta a fejét.

És Vitel nem hajlott a kéréseire? Colchester ezúttal bólintott.

- Nagyon jó - mondta Garlotte. - Folytassa a megfigyelését! Colchester ismét bólintott. Milyen kényelmes, hogy az ügyfelei ennyire érdeklődnek egymás és Victoria iránt. Ez nagyban megkönnyítette a munkáját. Mégis minden incselkedése ellenére nem volt kellemes nyomon követni Ash-t. Megbízhatta volna a feladattal valamelyik beosztottját is, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni. Ő maga végzi majd a megfigyelést. Oh, mire nem képes a klán érdekében!

A Nosferatu kihátrált a lakosztályból, és közben a szemét folyamatosan Garlotte-on tartotta. Küldött még néhány ágyéklöketet a herceg irányába miután az ajtó biztonságosan bezárult mögötte, aztán imbolyogva elindult a folyosón.

1999. július 23., péntek, éjjel 1:29

New York városa, New York

Földmélyi barlang

- Fel akartak falni, én mondom!

- Hiszek neked, Jeremiah - felelte Calebros magára erőltetett nyugalommal.

Már belefáradt az udvarias bólogatásba, és abba, hogy megpróbálja megnyugtatni a klántársát. Jeremiah időnként nagyon fárasztó tudott lenni, és ez most egyre inkább azok közé az alkalmak közé kezdett tartozni, amikor nehéz lett volna kedvelni őt.

- Ne gúnyolódj velem! - csattant fel Jeremiah. - Már hetek óta ezt mondogatom neked!

Most már inkább úgy tűnik, mintha évek óta ezt csinálnád -gondolta Calebros.

- És még mindig nem tettél semmit. Semmit! Jeremiah vadul gesztikulálva fel s alá járkált a szobában. Calebros asztala mellett nem volt fölösleges szék, és ennek pontosan ez volt az oka. Legtöbbször nem kedvelte a vendégeket, nem vágyott rájuk. Nem akarta arra bátorítani őket, hogy leüljenek, letegyék a csomagjukat és maradjanak egy darabig. A legtöbben ingerültek, fárasztóak vagy panaszosak voltak, akiknek okuk vagy hajlandóságuk volt arra, hogy meglátogassák őt. Jeremiah jelen pillanatban egyszerre volt mind a három.

- Ez nem igaz - biztosította Calebros. Jeremiah undorodva felhorkant.

- Nos, akkor mondd csak el, hogy mit tettél! Mondd el nekem!

- Nagyon alaposan átgondoltam a jelentésedet.

- Hah! Ahogy mondtam, nem tettél semmit. Atgondoltad a jelentésem... - ismételte megvetően Jeremiah. - Ez az én véleményem a jelentéseidről... - mondta, és felmarkolt egy halom papírt a legközelebbi kupac tetejéről. Fel akarta őket dobni
a levegőbe... És Calebros keze azonnal kivágódott. Megragadta Jeremiah karját, és a karmai egy árnyalatnyit belemélyedtek az élőholt húsba.

- Ezt te nem akarod megtenni! Hidd ezt el nekem – mondta kimérten Calebros.

Egy pillanatig egymás szemébe meredtek. Az egyik rettenetes teremtmény visszahúzta a másik kezét. Jeremiah papírokba vájó ujjai nevetségesen vékonyak voltak, alig valamivel többek, mint néhány csontból faragott tű. Az egész teste vékony volt és kemény. Mindenütt csomók, megkeményedett szövetdarabok dudorodtak rajta, mint egy öreg, göcsörtös mocsári fa törzsén. Végül feladta - nem állt ellen Calebrosnak, és visszatette az asztalra a jelentéseket.

- Sajnálom - mondta, és ismét járkálni kezdett. Még mindig elszánt volt, de már nem volt annyira heves.

- Ne is törődj vele!

Valójában Calebros gondolatait teljesen lefoglalták a papírok, amelyeket Jeremiah éppen most tett vissza az asztalra. A legtöbb jelentéshez hasonlóan ezek is igencsak vegyes képet mutattak. Akadt közöttük kézzel írott, akadt gépelt és voltak olyanok, amelyeket szinte teljesen elborítottak a kézzel írt vörös széljegyzetek. Néhány jelentést bevásárlószatyor-darabokra vagy kartonpapírra írtak, Calebros mégis egyenként kisimította őket az asztal lapján, mint egy anya, aki rakoncátlan gyermekének a ruháját vasalja.

Csak akkor nézett ismét heves vérmérsékletű látogatójára, amikor már minden egyes jelentést kisimított. Jeremiah észre sem vette a hideg pillantást, sem azt, hogy mivel foglalta el eddig magát Calebros.

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - mondta Jeremiah, inkább magának, mint Calebrosnak. - Soha nem lett volna szabad megtörténnie! Patkányok voltak. Csak patkányok. Engedelmeskedniük kellett volna nekem! Hiszen csak patkányok! De volt ott még valami más is... valami... ami felbátorította, összekapcsolta őket...

- Összekapcsolta őket? De nem fizikailag.

- Nem, természetesen nem. De az ösztöneik, a dühük... Kinyúltam egyetlen patkány elméje után, de egyszerre mindegyiküket megérintettem.

A Nosferatu izgatott járkálása mostanra már egy adott háromszög-mintát követett. Mindig irányt változtatott, valahányszor megközelítette az asztalt, de újra és újra ugyanazt az útvonalat követte. A vastag, kókadt szemöldökök alatt szinte eltűnő szemek elhomályosultak, ahogy magában újra átélte az eseményeket.

Calebros figyelt, és várt. Ez volt a megszokott szerepe.

- Nem éreztem úgy, mintha egy tudatos elme irányítaná őket - mondta Jeremiah. - Nem adott parancsokat, de volt ott valami... düh... vagy talán gyűlölet.

Már megint droggal telített halandóból evett - gondolta Calebros.

- Hadd vegyem át a Prófétát - bökte ki hirtelen Jeremiah.

- Tessék?

- Anatole-t, a Gyehenna Prófétáját.

- Nagyon jól tudom, hogy kiről beszélsz, de mi a fenéért...

- Már korábban is csináltam ilyet. Vezettem már őt - mondta Jeremiah. Most ismét gyorsabban járkált, és a szavak csak úgy ömlöttek belőle. - Olyan sok hangot hall, még egy ide vagy oda már igazán nem számít! O tudni fogja, miről beszélek! Meg tudná mondani! Le tudnám őt vinni oda! Ő tudná, hogy mi ez!

Jeremiah megállt az asztal szélénél, és mindkét csontsovány karjával rátámaszkodott a lapjára. A hangja most már nem volt mániákus, csak mély és vészjósló.

- Valami sötét dolog van odalenn. Meg kell tudnunk, hogy mi az!

Calebros hirtelen nem tudta, mihez kezdjen ezzel a váratlan követeléssel. Hozzá volt szokva, hogy jelentéseket kapjon az embereitől, hogy elgondolkodjon a jelentéseik fölött, mérlegelje a cselekvés következményeit, jelentőségét és a tettek egymáshoz való kapcsolódását. Nagyon is jól tudta, hogy minden cselekedet előre nem látható következményekkel jár. Jeremiah mintha nem lett volna tisztában ezzel a ténnyel, különben nem állt volna elő egy ilyen hihetetlen javaslattal. Es mindezt közvetlenül azután, hogy széttárta a feljegyzéseimet1. - gondolta Calebros.

- Nem láttál semmi olyasmit, ami ilyen drasztikus lépéseket indokolna!

- Semmit? - dülledtek ki Jeremiah szemei. - Hát nem figyeltél rám? Semmit sem hallottál abból, amit mondtam? Én nem láttam semmit?

- Nem kételkedem abban, amit láttál - mondta Calebros nyugodtan -, de ugyanakkor nem is jutottam arra a következtetésre, amire te. Nem állítom, hogy tévedsz, bármilyen irreálisak legyenek is az elképzeléseid...

- Irreálisak!

- De Anatole nem egy játékszer vagy egy öleb, akivel kedved szerint eljátszadozhatsz. Könnyen meglehet, hogy képes lennél vezetni őt - emelte fel a kezét Calebros, hogy elejét vegye a vendége tiltakozásainak -, de a Próféta...

Calebros megtorpant. Nem volt nagy gyakorlata a szemtől szembeni vitában, és nehezen találta a szavakat, amelyekkel leírhatná a Prófétával kapcsolatos aggályait. Ez most nem az a zsigeri félelem volt, ami az Asszamiták említésére kiszívta belőle az erőt. Ez valami sokkal mélyebb, nyugtalanító érzés volt. Vajon maga Anatole zavarja inkább - gondolta magában - vagy az, amit a Próféta felfedezhetne?

- A Próféta itt van a városban - mondta Jeremiah. - Fel kell használnunk minden rendelkezésre álló eszközt!

- Azt hisszük, hogy még mindig a városban van - javította ki szigorúan Calebros. - Majdnem egy hónappal ezelőtt bement az Isteni Szent János katedrálisba, és azóta egyetlen emberünk sem volt képes belépni oda. A halandó forrásaink pedig nyomát sem látták odabenn. így hát először is ő nem igazán áll most a rendelkezésünkre, másodszor pedig...

- Calebros! Calebros! - Az iroda előtt felharsanó kiáltás úgy hasított bele a telep csöndjébe, mint valami mennydörgés. Cass Washington rontott be az irodába, és a szoknyája és az elnyúlt melegító'je csak úgy lobogott utána a nagy sietségtől.

- Calebros!

A lány még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy bocsánatot kérjen a zavarásért.

- Calebros, Donatello bent van! Bejutott a katedrálisba! - Calebros döbbenten hol Cassandrára, hogy Jeremiah-ra nézett. A lány izgatottan várta az utasításokat. Jeremiah karba fonta csontos kezeit, és meglehetősen önelégültnek tűnt.

- Nos, nyugodj már meg, te lány - mondta Cassnek Calebros. - Még mindig nem tudjuk, hogy mi sül ki ebből - jelentette ki, aztán Jeremiah felé fordult: - Te pedig ne legyél ennyire elégedett! Nem mehetsz a katedrális közelébe, bármi történjék is! Nem fogom engedni, hogy néhány... régi dajkamese miatt beleavatkozz a dolgokba!

- Én nem mondtam semmi olyasmit... - tiltakozott Jeremiah.

- Nem is kellett mondanod - csattant fel Calebros. - Nem is kellett mondanod!

Nem állt szándékában pletykák és babonaságok nyomába szegődni. Nictuku. Még akkor sem, ha a klánja ezektől a babonáktól rettegett a legjobban. Különösen akkor nem.

1999. július 26., péntek, éjjel 12:47

New York városa, New York

Amsterdam sugárút, Felső West Side, Manhattan

Az idegesen lépkedő férfi mintha magában számolta volna a lépéseket. Körültekintő gondossággal tette egyik lábát a másik elé. Az ajkai remegve formálták a fejében visszhangzó monológot. Milyen messzire juthat egy perc alatt? Hány lépést tesz meg egy óra alatt? Neki úgy tűnt, mintha mérföldeket tett volna meg egyetlen másodperc leforgása alatt.

Elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg eltelhetett-e már egy óra? Nem viselt órát. Valójában semmiféle ékszer vagy díszítőelem nem volt rajta - semmi, kivéve az angyalt, ami még az árnyékánál is közelebbről követte - és hirtelen ez valahogy nagyon nyugtalanítónak tűnt. Megmarkolta a nyakát, és ujjai egy lánc vagy kötél után kutattak, aztán végigtapogatták a homorú mellkas felső részét, és végül úgy siklottak oda-vissza a bemélyedésben, mint egy snowboardos, aki elveszítette uralmát a deszkája fölött.

A férfi tudta, hogy Donatellónak hívják, de valahogy képtelen volt ezt elhinni. Az óvatos, türelmes lépések ellenére mintha elveszítette volna az uralmát önmaga fölött. A bölcs gondolatmenet ellenére sem volt semmiféle célja.

Kétségbeesetten küzdött azért, hogy előrébb jusson, de mégis úgy érezte, mintha csak körbe-körbe menne. Akárhányszor is pillantotta meg a barna homokkövek piszkos tükrében az arcát, mindig úgy érezte, mintha az lett volna az első alkalom. Tudatában volt annak, hogy a púpos, baljóslatú, laza húsú alak ő maga volt, de ezt is csak bizonytalanul sejtette, mint ahogy azt is, hogy Donatellónak hívják. Mintha a Szentlélek után kutatott volna egy boszorkánygyülekezetben - biztos, hogy ott volt valahol, de nem tudott előtérbe kerülni.

Így hát ment tovább, és reménykedett benne, hogy a lábaihoz hasonlóan előbb-utóbb a gondolatai is előrébb jutnak. Arra már rádöbbent, hogy éppen egy igen szélsőséges tapasztalatban volt része. De vajon megérte vagy sem? Vajon el akart feledkezni magáról? Vajon miféle rettenetes múltat akar elrejteni előle a sáros ablakokban visszatükröződő rettenetes alak?

A könyörtelenül közeledő hajnal segített Donatellónak összeszedni a gondolatait. Bár nem tudhatta biztosan, hogy a séta segítette, de azért csak ment tovább. Sajnálatos módon a múlt megvilágosodásával nem járt semmiféle egyéb átalakulás. A háta továbbra is meggörbült, mint egy feldühödött macskáé, a arca úgy lógott, mint egy vénasszony melle, a szemei pedig éppen olyan beesettek voltak, mint egy akaratgyenge drogfüggőé. Ez mind megmaradt, de az elméjében derengeni kezdett valami halvány fény.

Az első emlékfoszlányokkal megjött a tudás is, hogy ezeknek a testi fogyatékosságoknak az átka mindörökké vele marad az élőholt lét végéig. Nosferatu volt, és bár az információ begyűjtésében ő éppúgy kitűnt a klánján belül, mint ahogy a klánja kimagaslott a többi klán közül, lassan azért világossá vált Donatello előtt, hogy életének utóbbi három napja örökre elveszett számára.

Felfoghatatlan irtózattal próbálta kitalálni, hogy az élőholt léthez képest ily elenyészően csekély veszteség vajon miféle hatással lesz az örökkévalóságra. Ennek a néhány éjszakának a pillangószárnyai vajon mikor okoznak majd hurrikánt az életében?

Donatello megrázta a fejét.

- Hamarosan - mormolta komoran. - Túlságosan is hamar!

Érzése szerint sokkal jobb lett volna ezt a három éjszakát egy eszement Tzimisce ceremóniából elveszíteni.

Vagy amikor három éjszakán át vándorol irányt tévesztve egy lupinoktól nyüzsgő vadonban.

Sőt, akár még három éjszakányi kihallgatás is lehetett volna a jámbor holtak között, amikor még Isten felkent papja volt a halandók között ezen a sötét világon. De hogy elfelejtsen három éjszakát, amit a legtitokzatosabb Vértestvérnek, Anatole-nak, a Gyehenna Prófétájának a társaságában töltött...

Három éjszaka, amire képtelen volt visszaemlékezni. Bár időnként tünékeny képek villantak fel a lelki szemei előtt, Donatello mégis tökéletes biztonsággal érezte, hogy soha nem lesz képes teljesen visszaidézni azt a három éjszakát. Nem tudta pontosan, hogy miért volt ebben ennyire biztos. Talán nem kellene ennyire szó szerint vennie mindent, amit Anatole-ról híresztelnek. Donatello felsóhajtott, de nem állt meg. Megpróbált konkrét képeket rendelni ahhoz a néhány pillanathoz, amire emlékezett. A várakozásainak és a félelmeinek megfelelően nem bukkantak fel újabb emlékfoszlányok, amikor ezekkel végzett.

Három éjszakát töltött a vámpírral, aki ismerte a világ végének titkait, és Donatello szinte semmire sem emlékezett. Ez valóban döbbenetes.

Emlékezett arra, hogy mennyre meglepődött, amikor belépett az Isteni Szent János katedrálisba. A korábbi éjszakákon valami ismeretlen erő megakadályozta, hogy a Nosferatuk belépjenek erre a helyre. Eljutott a falakig, de tovább nem. Érezték, hogy Anatole odabenn kell legyen, de nem tudhatták biztosan. Egy hónappal ezelőtt látták, hogy belép oda, és azóta nem látták kijönni. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy azóta egyikük sem volt képes belépni a katedrálisba, akkor ugyanolyan valószínű, hogy Anatole már régen távozott, mint hogy még mindig itt volt a katedrális falai között. Mit csinálhat egy hónapja odabenn? Hogyan rejtőzött el a halandók elől, akik minden nap - különösen vasárnap - ellepték a helyet.

A Nosferatuk beküldtek halandókat is, hogy nézzenek körül. Még a ghouljaik is - a halandók, akiknek Nosferatu vér is keringett az ereiben - be tudtak menni, de ők sem láttak semmit. A ghoulok között állítólag volt olyan is, akiben magának Calebrosnak a vére volt, de még ő sem vett észre semmi lényegeset. Még egy mágus - nem egy Tremere, hanem egy halandó varázsló – is bement körülnézni, aki tartozott valamiféle szívességgel Calebrosnak, de ő sem tudott semmit hozzátenni a klán által eddig összegyűjtött információkhoz.

Természetesen Donatello most már gyanította, hogy mi történhetett. Ők mind találkoztak Anatole-lal, de kitörölték az elméjükből a találkozás emlékét. Ez azonban felvetette azt a kérdést, hogy Donatellóval ellentétben ők vajon miért nem emlékeztek legalább magára a találkozásra. Talán képtelenek voltak beszélni róla, mint ahogy Donatello sem volt most képes kimondani a saját nevét.

Tehát meglepetésként hatott, hogy Donatellónak sikerült áthatolnia azon az akadályon, ami a társait visszatartotta. Emlékezett rá, hogy azonnal visszavonult értesíteni a többieket, amint rádöbbent, hogy képes belépni a katedrálisba. Azonnal szerveztek egy különítményt, aztán leporolták és beindították a hetekkel ezelőtt elkészített behatolási terveket. Azonban a többiek közül senki sem tudott egyetlen lépéssel sem beljebb menni, mint korábban. Donatello ezzel szemben továbbra is minden nehézség nélkül be tudott menni az épületbe.

Most már csak nevetett azon, hogy akkor milyen ostobán bátor volt. Mert nem torpant meg. Emlékezett arra, ahogy azt mondja a bajtársainak, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatnak ki. Ő majd bemegy, és azonnal jelentést tesz, amint képes lesz rá.

Ezen a ponton a memóriája azonnal töredezetté vált, mert a következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy Anatole-lal imádkozik. A jelenet teljesen megformálva és kristálytisztán bukkant fel Donatello memóriájának koromfekete sötétjéből és síri csöndjéből. Az oltár hirtelen ott volt előttük. Hirtelen meghallotta a saját hangját. Az emléktől úgy érezte magát, mintha csak megfigyelő lenne a saját testében, bár emlékezett rá, hogy akkor teljesen nyugodtnak érezte magát.

Arra is emlékezett, hogy Anatole ott volt mellette. A Malkáv Próféta is az oltár előtt térdelt, és Donatello akkor egy pillanatra nagyon furcsának találta ezt. Csak keveset tudtak Anatole-ról, de általánosan elfogadták azt a tényt - már amennyire a titokzatos őrülttel kapcsolatban bármit is tényként lehetett elfogadni -, hogy évszázadokkal ezelőtt elhagyta Istent.

Azonban ez a gondolata akkor hamar elenyészett, és Donatello még emlékezett arra a gondolatra is, hogy az oltár előtt térdelő Vértestvér bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a Próféta hite volt az a titokzatos erő, ami valahogy távol tartotta a Vértestvéreket az Isteni Szent János katedrálistól. Es tette mindezt annak ellenére, hogy a keresztek és az egyéb vallási ereklyék semmiféle hatással nem voltak a Vértestvérekre. Talán pontosan ez volt a bizonyíték arra, hogy Anatole látomásai és próféciái valóban olyan forrásból származnak, amelyet a Vértestvérek még csak elképzelni sem tudnak.

Ha pedig mindez igaz volt, akkor Donatello el tudta fogadni, hogy ő azért tudott bemenni a katedrálisba, mert halandó papként nem volt ugyan különösképpen gondoskodó - és, ha már itt tartunk, nem volt különösen korrupt sem -, de mindig azt tette, amit a fölöttesei elvártak tőle. Még akkor is, ha Isten valószínűleg nem ezt várta volna el tőle. Láthatóan azonban ennyi is elég volt, és New York utcáin sétálva Donatello érezte, ahogy az alázat és a hit hullámokban önti el a testét. Ismét a mellét markolászva kereste a hiányzó feszületet. Még a végtelen éjszakában is viselte, bár eddig azt hitte, hogy ennek a halandó múlt kigúnyolása és a saját hitének elvesztése volt az oka. Most már nem volt meggyőződve arról, hogy nem létezik egy mélyebb magyarázat is.

És természetesen ott volt maga Anatole. Donatellónak ez volt az első emléke arról, hogy látja a Prófétát. Az arcvonásai békések és simák voltak. Vékony piszok-és koszréteg borította a máskülönben angyali alakot. A Malkáv szőke haját hátrakötötte, és a tincsek úgy lógtak a lehajtott arcába, mint megannyi díszes pompon.

Donatello vezette a Prófétát az imádságban.

A Nosferatu most megtorpant, és összeszedte magát. Évekkel ezelőtt maga mögött hagyta már a hitet. A fajának többi tagjához hasonlóan egy szörnyeteg lakozott a lelkében, de a többiektől eltérően a Nosferatuk úgy is néztek ki, mint egy valódi szörnyeteg. Elég jó ember volt életében, megérdemelte volna a halandók halálát. Amikor pedig ezt megtagadták tőle, akkor Donatello fokozatosan elfogadta, hogy nincs Isten, aki meghozná ezeket a döntéseket.

Donatello emlékei kezdtek elfogyni Manhattan felhőkarcolóinak látképe előtt. Manapság ezeknek a felhőkarcolóknak a fényei által alkotott új csillagképekhez igazították az útjukat az emberek. Futólag érezte a kapcsolatot az egész múltjával, amely most a mozdulatlan lábain keresztül beleszivárgott az aszfaltba a talpa alatt. Onnan pedig tovább... még mélyebbre.

A szikla aljzaton keresztül eljutottak egy olyan területre, amelynek a létezéséről alig néhány röpke évszázad alatt teljesen megfeledkezett ez a behemót város.

Onnan pedig még mélyebbre szivárogtak. Nem a föld izzó magja felé, hanem egy sötét valami felé, amivel Donatello képtelen volt szembenézni. Egyébként is biztos volt abban, hogy ez a sötét valami őt magát nem érinti. Összerezzent. Ez a gondolat valahogy inkább tűnt reménykedőnek, mint igaznak.

Volt azonban itt valami, ami nagyon is érintette őt. Eszébe jutott, hogy a tétlen lábak tétlen elmét eredményeznek.

A Nosferatu eltúlzott sietséggel indult tovább, mintha ezzel lerázhatná magáról azt a valamit, amit már-már sikerült megpillantania. Vajon Anatole átadott valamit Donatellónak a saját apokaliptikus látomásaiból? A Nosferatu nem tudhatta, de ez a pillanat, amikor egyedül küszködött a feledéssel, nem volt alkalmas arra, hogy ilyesfajta gondolatokkal foglalkozzon. Amint a léptei felvették a korábbi ritmust, agyának egyik elfeledett rekeszéből újabb képek kezdet kiszivárogni.

Újabb emlékek az imádságról. Ezeknek a jeleneteknek a helyszínéül mindig valamiféle kert szolgált, és mindketten lehajtott fejjel álltak egy kovácsolt fémből készült nő furcsa szobra előtt.

Lelki szemei előtt egy pillanatra felvillant egy másik jelenet, amikor Anatole kezein a szandáljaival ez előtt a szobor előtt ül, és Donatello kérdéseit hallgatja. A Malkáv nem mondta meg, hogy miért jött New Yorkba. Helyette inkább összedörzsölte a szandáljait, mintha egy gyors imát mormolt volna el.

Donatello most elképzelte, hogy ez talán valamiféle kommunikáció volt. Talán így értekezett a mennyei hatalmakkal - vagy ez volt a kapcsolattartás egyik módja számára. Vagy így hívta fel magára a figyelmüket. Sajnos csak ennyit tudott meg a jelentből, mert az emlékfoszlány itt véget ért. Ha filmként képzeli el az egészet, akkor itt nagyjából három képkockája lehetett Anatole-ról, és őszintén szólva még azt sem tudta volna megmondani, hogy a szandálokat összedörzsölte-e, vagy összecsapta.

Tisztában volt vele, hogy vissza kellene térnie Calebroshoz, hogy jelentést tegyen azokról az apróságokról, amelyekre emlékezett. Vagy legalább a katedrálishoz vissza kellene térnie. Talán újra meg kellene próbálnia bemenni, bár érezte, hogy ez ostobaság lenne. Mellesleg ennek a lehetőségnek már a puszta gondolatára is sikerült felfordulnia valahogy az összefonnyadt gyomrának, és Donatello tudta, hogy még nem érett meg benne az az acélos eltökéltség, amiből az önbizalom és a bátorság származik. Vissza fog vonulni a föld alatti otthonába, megírja a jelentését, és ezzel véget ér számára az ügy.

Vagy legalábbis remélte.

Azonban ez a remény szinte azonnal kialudt, mert egy gondolat még mindig nem hagyta nyugodni. Valami más a föld bugyrai-nak sötétségén kívül, amiről még most is azt hitte, hogy képes lesz elfelejteni - micsoda kegyetlen fintora ez a sorsnak, hiszen most éppen azért harcolt, hogy minél több mindenre emlékezzen.

Egy kép villant át az agyán, de azonnal el is tűnt, még mielőtt felfoghatta vagy akár lelassíthatta volna. Aztán ismét felvillant. Nagyon közel hozzá. Suttogás. Ez Anatole kell legyen!

Újra. Igen, ez a Próféta volt. A búcsúzóul elsuttogott szavai. Alig egy órával ezelőtt hangzottak el a mondatok, mégis olyan mélyen el voltak temetve Donatello agyának üledékébe, hogy csak éppen hogy elő tudta bányászni őket.

Újra. És a Nosferatu most meghallott néhányat a szavak közül. Egy rejtvény. Három éjszakát töltött a Gyehenna Prófétájával, megpillantotta a Mennyet és a Poklot és végül mindössze egy rejtvény maradt neki? Donatello most már minden kétséget kizáró bizonyossággal tudta, hogy az a férfi valóban őrült.

És bölcs is, tehát mi a válasz a rejtvényre?

Donatello elmélyülten töprengett fölötte, míg végül a hajnal majdnem lecsapott rá. Gyorsan odasietett egy telefonfülkéhez, hogy legalább a telepet felhívja mielőtt ő is és Calebros is elszunnyadna. Umberto vette föl a kagylót, és türelmesen végighallgatta, amíg neki is elismételte a rejtvényt.

- Egy naponta, egy óránként. Egy másodperc, és egy mérföldet megtettem, csak hogy elvigyem a levelem. Mondd csak, ó nagy bölcs, merrefelé járok?

Donatello sietve felrántotta egy közeli csatorna fedelét. A közelben kell lennie valahol egy biztonságos hálóhelynek. Egy Nosferatunak, aki meg akart lapulni, mindig volt a közelben egy biztonságos hely.

1999. július 31., szombat, hajnali 5:14

New York városa, New York

A 114. utca alatt, Felső West Side, Manhattan

Egér alig néhány háztömbnyire volt a metrótól, amikor meghallotta, hogy a világ fölmordul. Éppen a csatornákban kotorászott. Annyi volt idelenn a kincs, és nem kellett attól tartani, hogy a felszínlakók meglátják. Senki elől nem kellett elbújni, senki nem téveszti össze egy nagytermetű kutyával, ha meglátja, és hála Istennek, itt nem volt Sabbat sem. Eddig elég könnyedén le tudta őket rázni, valahányszor ezek a Káinita gengszterek meglátták, de mindig ideges lett tőlük, és ha ideges volt, akkor elkezdett vedleni és nagyon viszketett, amikor vedlett. De az is lehet, hogy ezt csak az a számtalan lény okozta, akikkel megosztozott bozontos szőrzetén.

A térdig érő szennyvízben kutakodott, hátha sikerül kiásnia valamit. Ott is van! Elkapott egy felvillanást, mielőtt ismét elsüllyedt volna. Belenyúlt hát a vízbe, kiemelt egy kéttenyérnyi adagot a szürkésbarna iszapból, és hagyta, hogy az ujjai között kicsorogjon a folyadék. Ott. Egér elmosolyodott. A kezében egy nagyjából sértetlen ürülékdarabot tartott, amelyben félig eltemetve egy tökéletes állapotú, csodálatos ezüstgomb csillogott. Kicsippentette a szemétből, és a többit visszaejtette a vízbe. Ujjaival addig-addig dörzsölgette a gombot, amíg tiszta nem lett, aztán az ujjait beletörölte a bundájába és a ruháiba. Persze a gomb nem volt igazi ezüst, de lehetett volna, és ő el tudta képzelni, hogy az. Csak egy darab fehér műanyag, de csillogott, tehát kincs. Egér legjobban a csillogó kincseket szerette. Beleejtette a zsebébe, és majdnem olyan elégedett volt, mintha egy maréknyi ízletes kukoricaszemet talált volna.

És ekkor hallotta meg a dübörgést. Ez nem a vonatok megszokott, rendszeres

dorombolása volt. Azt a hangot és a rezgést Egér már észre sem vette. Az olyan volt, mint egy óra ketyegése, ami csak akkor lesz feltűnő, ha valamiért abbamarad. Ez a hang azonban inkább úgy hangzott, mintha a felszíni épületek, vagy talán az utcák darabokra tépnék saját magukat. Nem is igazán robbanás... talán egy földrengés? Csakhogy ez a zavar mintha egy helyre korlátozódott volna - nem volt távoli, csak elfojtott.

Egérnek kellett egy perc, hogy összeszedje magát, de nagyon is kíváncsi volt, úgyhogy aztán azonnal el is indult. Céltudatosan mozgott a csatornában, fel a rozsdás létrákon, aztán keresztül a keskeny szervizalagúton, amin keresztül eljutott az esővíz csatornába, ahol gyakoribbak voltak a feljáratok és amiből könnyebben ki tudott jutni a felszínre. A dübörgés nagyja már lecsillapodott, mire elérte az első lefolyót, de valami még mindig történt odafenn. Alig egy háztömbnyire volt attól a hatalmas templomtól, amelytől Mr. C. mindenkit eltiltott. De legutóbb azt hallotta, hogy az az Anatole fickó elment, eltűnt. Akkor már nem is számít - gondolta magában - ha egy kicsit közelebb megy, mert a zaj - az ablakokat megremegtető koppanások és csattanások, mintha valaki köveket hajigálna az állványzatról - mintha pontosan onnan jött volna.

Egér nem látott senkit az utcán, de azért mindenesetre gondosan elrejtette magát, mielőtt kimászott volna a csatornából, és lesétált volna a háztömb végéhez. Azonnal észrevette a megrepedezett és széttöredezett aszfaltot - itt nem kátyúk voltak, amelyek nem számítottak újdonságnak. Az aszfalt sávokban töredezett fel. Olyan volt, mint a hullámok egy tavacska felszínén.

A hangok egyre erősödtek, ahogy közeledett a templomhoz. Még most sem tudta hová tenni a zajokat, amiket hallott - olyan volt, mint egy cölöpverő kos hangja: különálló csapások, csak szabálytalan időközökben. Minden egyes puffanás megremegtette a mellkasát.

Egér lelassított, ahogy közelebb ért a templomkerthez. Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy ez a kis expedíció nem volt igazán jó öltét. Volt valami erőszakos a csattanásokban, amitől kezdett ideges lenni. Senki sem sikoltozott - a sikolyok mindig rosszat jelentettek - de mintha nyögéseket és mordulásokat hallott volna a csattanások közötti szünetekben. Végül most is, mint általában, a kíváncsiság győzedelmeskedett az elővigyázatosság fölött. Teljesen tanácstalanul kikémlelt a kőfal mögül.

Aztán csak döbbenten bámulta a szeme elé táruló látványt. Míg végül el nem rohant.

1999. augusztus 1., vasárnap, éjjel 1:27

Baltimore, Maryland

Pendulum sugárút

- Jöjjön, üljön ide mellém - mondta Victoria Ash. Marston Colchesternek eszébe jutott egy pajkos kis dalocska: Ülj ide az arcomra, és suttogd, hogy szeretsz! De visszafogta magát.

- Milyen jó, hogy meg tudott látogatni - mondta Victoria.

- Gondolom, meglehetősen elfoglalt, mióta megérkezett a városba - mondta Fin, Alexander Garlotte herceg legfiatalabb gyermeke.

Colchester a szoba távolabbi sarkából figyelte őket. Victoria szorgos hangyaként viselkedett, amióta átköltözött Baltimore első számú Toreádorához, Robert Gainesmilhez. Elültette a bogarat Gainesmil fülébe, hogy szívesen találkozna Finnel, és Gainesmil engedelmesen továbbadta az üzenetet. És most itt volt Fin. Gyönyörű fiú volt ez a Fin, ifjú és jóképű. Akár meg is kötözhették volna, és almát tehettek volna a szájába. Victoria elevenen fel fogja falni. És te ezt egyáltalán nem fogod élvezni, kishaver.

- Alexander elismerően szólt magáról - mondta Victoria. Milyen mulatságos, magáról meg beismerően beszél- Fin nem válaszolt azonnal.

- Valóban? Rólam? - kérdezte hitetlenkedve.

- Természetesen - biztosította Victoria. - Ami pedig az én elfoglaltságomat illeti, valójában nagyon kevés teendőm akad itt. Tudja, milyenek a férfiak... mind meg akarnak kímélni engem a város védelmének terhes és veszélyes feladataitól.

Én szívesen leterhelnélek, bébi.

- Nos, a Sabattal nem szabad kukoricázni - mondta Fin. - Volt már valaha...

- Tehát nagyon figyelmes dolog volt magától, hogy meglátogatott - szakította félbe Victoria. - Tudja - tette egyik ujját a hívogató ajkaira -, bár Alexander nem mondta ki nyíltan, de én azt hiszem, hogy magát szemelte ki utódjának a trónra.

Colchester a homlokára csapott a tenyerével, de senki nem látta őt.

Fin felnevetett.

- Biztosan összekever Isaackel.

- Nem, Isaac rátermett seriff, de én azt hiszem, hogy Alexandernek nagyobb tervei vannak magával. Nem akarom megsérteni a rokonát - nyújtotta ki a kezét Victoria, hogy félresöpörje Fin hajának egy tincsét -, de vannak magában olyan mélységek, amelyeknek nyomát sem láttam Isaacben.

Finnek leesett az álla. Colchester felsóhajtott, megcsóválta a fejét, aztán tisztelgett, mintha egy láthatatlan trombita „Vigyázz! "-t vezényelt volna.

Innen már csak idő kérdése volt. Na, nem mintha Finnek valaha is lett volna bármi kis esélye. Colchester tisztában volt vele, hogy a fiú most jóval a saját súlycsoportja fölötti meccset játszott. Pokolian aranyos, de nem túl okos. Tökéletes eszköz Victoria rosszindulatának közvetítésére. Egyenletes hazugságdiétára fogta a fiút. Csak azt mondta, amit hallani akart, és amit nagyon el akart hinni. Feltöltötte saját eltúlzott fontosságának tudatával, és ezernyi nyilvánvalóan abszurd ötlettel azzal kapcsolatban, hogy mit várhatna el az Atyjától, a hercegtől.

- A magabiztos gyermekeket szereti - biztosította Victoria Fint. Nevetséges! Garlotte minden tőle telhetőt megtett, hogy bólintó-Jánosokkal vegye körbe magát. Csak annyit akart a gyermekeitől, hogy hajoljanak előre, és viseljék férfiasan. Köszönöm, uram. Kaphatnék még egyszer, uram? Colchestemek erről eszébe jutott Katrina, Garlotte középső gyermeke. Na, ő aztán dögös kis csaj. Nem bánnám, ha előttem hajolna előre, és...

- Akkor hát úgy gondolja, hogy oda kellene állnom eléje? -mondta éppen Fin. - Az egész tanács előtt?

- Azt hiszem, mindennél jobban imponálna neki az önbizalom ilyen nyilvános kifejezése.

Colchester felsóhajtott. Ez már veszett ügy! Végül azonban egy mosoly ült ki a Nosferatu szájának arra a felére, amelyet nem szúrt át a túlméretezett, felfelé meredő agyara. Nem volt semmi sürgető oka rá, hogy értesítse Garlotte-ot erről a kis találkozóról. Végül is a herceg nem várhatja el tőle, hogy jelen legyen Victoria minden egyes megbeszélésén. Ha pedig Fin ilyen ostoba módon elhatározta, hogy lángok között akar elbukni, akkor nekik, többieknek is jut talán egy kis szórakozás.

*****

Az igazán nehéz rész csak órákkal azután következett, hogy Fin távozott. Victoria az éjszaka hátralévő részét csendben töltötte a szobájában. Most éppen a kávézóasztalnál ült, ölében egy Baltimore építészetével foglalkozó könyvvel. Időnként lapozott egyet-egyet, de nem úgy tűnt, mintha elolvasná a szavakat vagy látná a képeket. A szemei a távolba révedtek, és nem a könyv kötötte le a figyelmét.

Colchesternek nem volt sok dolga, amivel lefoglalhatta volna magát - kivéve persze a saját gondolatait, és azokat nem igazán tudta kordában tartani. A perverz megjegyzései üresen csengtek, ha nem volt senki, akit feldühíthetett vagy megbotránkoztathatott volna velük. Itt nem volt más, csak a vágyainak tárgya. Akár el is mehetett volna. Ahogy telt az idő, úgy tűnt egyre valószínűtlenebbnek, hogy Victoria elmenne valahová vagy hogy újabb látogatót fogadna. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle híreket várna a közeljövőben. Felhúzta, és útjára engedte szegény, ostoba Fint, és most már csak ki kellett várni, hogy a fiú begyűjtse a jutalmát a hercegtől.

Victoria az ölében tartott könyvre meredt - vagyis inkább az ölében tartott könyv irányába. Nem szólt egy szót sem. Colchester nem tudott olvasni a gondolataiban. Nem tudhatta, hogy miféle tervek vagy emlékek hatására suhant át a csodálatos arcon az a kemény, szinte már fájdalmas kifejezés. Itt már nem tudhatott meg semmit, de ő mégis képtelen volt elszakítani magát a nőtől. Nem is akarta magát elszakítani tőle – vagyis akarta, de valahogy mégsem. Nem tehetett mást, csak nézte tovább.

Piszkosfehér szatén blúzt viselt egy gyöngysorral. A térdeit maga alá húzta a hosszú testhezálló szoknyája alatt. A bokáját és a lábait áttetsző harisnya fedte.

Az idő múlásával Colchester lassan araszolni kezdett a szoba szélei mentén.

Hüvelykről hüvelykre közelített Victoriához, a nő fizikai tökéletességéhez, végül megállt a Toreádortól balra. Két gomb között egy kicsit elállt a testétől a blúza. Colchester csak bámulta a mellek lefelé tartó ívét, és elképzelte, hogy megérinti ezt az ívet és ujjaival követi egészen a melltartó széléig. Küzdött a gondolat ellen, nehogy túlságosan mélyen belemerüljön ebbe a fantáziavilágba. Még most is rejtve maradt Victoria szemei elől. Tapasztalt felhasználója volt a vér adományainak, de még az ő tapasztalata mellett is szükség volt némi összpontosításra ahhoz, hogy fenntartsa a hatást. A fiatalabb, tapasztalatlan Nosferatuknak ez soha nem sikerült volna, de Colchester rejtve maradt.

Ahogy múlt az idő, Colchester legalább ezerszer megcirógatta a Toreádort, és közben egy borzalmas sajgás duzzadt egyre nagyobbra és nagyobbra a lelkében. Ez nem az éhség volt, és nem is pontosan a vágy - Colchester nagyon is jó ismeretségben volt a vággyal, amely az egyik leggyakoribb érzése volt - bár természetesen ez a mélyebb, sokkal áthatóbb gyötrelem a vágy magjaiból sarjadt. Szinte már kétségbeesetten vágyott rá, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse Victoriát, hogy megsimogassa a szatén blúzt és a selymes bőrt. Ki akarta gombolni az egyik sima gombot, aztán a másikat, majd egy másikat...

- Tehetek Önért valamit, Ms. Ash?

Minden izom megfeszült Colchester testében. Pokolba a rajongásával! Nem hallotta a közeledő inast, sem a kinyíló ajtót - ami pontosan a háta mögött volt. A Nosferatu fekete szemei rémülten elkerekedtek, de nem mozdult. Pontosan a háta mögött lévő ajtó és Victoria között kuporgott. Az inas nyilvánvalóan nem látta meg - a hangja és a kérdései ahhoz túl nyugodtak és rutinszernek voltak - de most Victoria az inas felé fordult, hogy válaszoljon a kérdésére.

Egyenesen Colchesterre nézett - és átnézett rajta.

- Semmit, Langford - felelte.

Colchester továbbra is feszülten állt a helyén. Hallotta, ahogy Langford visszavonul, és lágyan behúzza maga mögött az ajtót. Egy végtelenbe nyúló pillanatig Victoria Langford után nézett, egyenesen Colchesteren keresztül. A Nosferatu ebben az elnyújtott pillanatban engedélyezte magának, hogy elhiggye: azok a zöld szemek - most látta meg az aranyszínű pettyeket benne - látják, és szeretik őt. A nő nem menekült előle undorodva, és nem támadott rá. Ránézett, meglátta igaz valójában, és szerette őt.

Ez nem történhet meg. Colchester ezt nem engedheti meg. Nem hagyhatja, hogy meglássa. Ha Victoria meglátná, akkor döbbenet, düh, félelem vagy ennek a háromnak a kombinációja lenne a válasz. Soha nem látna mást benne, mint egy torz-szülöttet. Sem ő, sem pedig senki más. De abban a néhány másodpercben el tudta képzelni...

És ekkor Victoria elfordította a tekintetét. Az illúzió elenyészett, és a szokás szerint most is rejtőzködő Colchester minden eddiginél élesebben érezte a sajgást a lelkében.

Készületlenül érte, amikor Victoria megmozdult a fotelben, letette a könyvet, és felállt. Ha Colchester felé indul, akkor biztosan nekiütközik. Nagy szerencséje volt, hogy a másik irányba indult, és Colchester tisztában is volt ezzel. Nem először átkozta magát, amiért majdnem tönkretette a munkát, amivel megbízták.

Mert erről van itt szó, ez csak egy munka - emlékeztette magát. Túl sok

minden zajlott éppen a városban és a környékén ahhoz, hogy egy kéjenc nedvesálmává változtassa ezt a megbízatást. Erre lesz majd idő később. A világ minden ideje az enyém - gondolta, és ettől összeszorult a mellkasa, és egy pillanatra eddig soha nem tapasztalt hevességgel érezte a sajgást. Megpróbált talpra kecmeregni, de megingott. Egy hajszálon múlott, hogy sikerült összeszednie magát, mielőtt még ráesett volna a kisasztalra. Egy pillanatig attól tartott, hogy a figyelem lankadása miatt láthatóvá vált. Nem tudhatta biztosan, de Victoria a másik irányba tartott, a fürdőszoba felé, és felkapcsolta a lámpát a helységben.

Colchester a nő után bámult. A tárva nyitva álló ajtó hívta, csábította őt.

itt már semmi újat nem tudhatok meg - mondogatta magában. Érezte, ahogy elgyengülnek a lábai. Tudta, hogy mennie kellene. Már így is túl sokáig kísértette a szerencséjét. Mind Garlotte, mind pedig Pieterzoon arra kérték, hogy figyelje meg Victoriát, és aztán jelentsen nekik. Torz mosoly lopózott Colchester ajkaira. Mind a két Ventrue irigyelte őt. Tudta, látta a szemükben. Most az egyszer mind a ketten azt kívánták, bárcsak helyet cserélhetnének vele, hogy nézhessék. Csak nézhessék. Hogy közben ne kelljen megbirkózniuk cselszövéseivel vagy elkerülniük Victoria machinációit. Egyszerűen csak nézhessék.

Bárcsak tudnák! - gondolta Colchester. Őt azzal átkozták meg, hogy az örökkévalóságig kizárólag csak nézzen. Garlotte ajándékokkal halmozta el a nőt, és Pieterzoon - Pieterzoon! Victoria gyakorlatilag a lábai elé vetette magát! Megszerezhette volna őt, és micsoda nevetséges áron.

Idióták Colchester tett egy bizonytalan lépést a fürdőszoba felé, úgyhogy nem tudta biztosan, hogy ezt most Pieterzoonnak vagy önmagának címezte. Itt már semmi újat nem tudhatok meg. De azért csak ment tovább. A küszöbön megtorpant, aztán tett egy lépést, majd még egyet.

Victoria ruhái egy pult szélére voltak terítve. A nő egy toalettasztalkánál ült. Egy fehér, bolyhos plüss köntöst viselt, amelyet szorosan megkötött a derekánál, és egy fehér ronggyal és némi hideg krémmel éppen a sminkjét távolította el. Apró köröcskékben dörzsölgette az arcát, és fokozatosan egyre többet és többet fedett fel a bőréből. Egy halandó bőre kipirult volna a dörzsöléstől, de a smink sápadt alapszíne alól időről-időre előbukkant Victoria kékesfehér hullaszínű arcának egy-egy része. Colchester arra gondolt, hogy a Toreádort csak még gyönyörűbbé tette ez az átváltozás. A smaragdszínű szemei most még csillogóbbnak látszottak a tükörben, és a bőrének sápadt kontrasztja mellett csak még gazdagabb lett a tökéletes gesztenyebarna hajának árnyalata. Maga mögött hagyta a tettetett életet, és magára öltötte a halál tökéletességét.

Colchester úgy érezte, hogy most látja őt először. Talán nem sokan voltak olyan szerencsések, hogy így láthassák Victoriát. A Toreádor megtisztította az orrát, a járomcsontjait, a felső ajkát, aztán az állát, az arc jobb felének többi részét, végül felfelé végzett a homlokkal és eljutott a bal archoz. Colchester figyelte a szeme előtt zajló átalakulást. Nézte, ahogy ez a nő, aki megtarthatta volna a helyét a halandók között, levetkőzi magáról az álarcát, és a jég és a tiszta hó királynőjévé, az elemi szépség istennőjévé változik.

És ekkor elborult a békés arc. Még mindig apró körökben dörzsölte az arcát a törlőkendővel, de most már gyorsabban és erőteljesebben, mint eddig. Ahogy sötétült az arca, úgy lettek egyre vadabbak a mozdulatai. Az állának bal felét dörzsölgette, de olyan hevesen, hogy úgy tűnt, hamarosan lehántja a bőrt az arcáról, ha így folytatja. Hevesen beledöfött a törlőkendővel az arckrémbe, és ismét megtámadta vele az arcát. Colchester egyre élénkebb kíváncsisággal figyelte.

Csak akkor pillantotta meg azt az apró foltot, ami ennyire feldühítette Victoriát, amikor a nő végül reményvesztetten eldobta a kendőt. Furcsa alakja volt... csak nem egy tekergő kígyó? Colchester közelebb hajolt... nem... nem kígyó, hanem... egy sárkány. Egy feltekeredő sárkány, aki a saját farká ba harap.

Victoria közelebb hajolt a tükörhöz, és ő maga is szemügyre vette a jelet. Colchester hátrahőkölt, amikor egy állatias mordulás tört fel a nő torkából. A tükör körül három tucat villanykörte égett. A morgás egyre hangosabb lett, ahogy Victoria kinyújtotta a kezeit, aztán mindegyikkel megragadott és megszorított egy-egy égőt. A körték hangos pukkanással robbantak fel.

Victoria újra és újra megismételte a mozdulatot. A toalett asztalkáról vékony, törött üvegcserepek záporoztak a padlóra, és a torokhangú morgás közben folyamatosan egyre hevesebb és hevesebb lett, míg végül átcsapott egy fülsüketítő, bestiális üvöltésbe. Amikor az üvöltés elérte a tetőpontját, Victoria öklével a tükörbe vágott.

Minden elcsendesedett.

Victoria a szétmorzsolt tükörbe bámult. A becsapódás helyétől háromszög alakú üvegcserepek ágaztak szét pókháló-szerűén. Colchester szemeit folyamatosan a télkirálynőn tartva óvatosan az ajtó felé kezdett hátrálni. Már eleget látott, és az éjszaka is lassan kezd a végére járni. És ekkor Victoria hirtelen felpattant az asztaltól, és megpördült. A Nosferatu ereiben megfagyott a vér, de a nő nem látta meg. A dühös kifejezés az arcán kemény volt, mint egy kerámia maszk, de nem Colchesterre irányult. Victoria ökölbe szorított kezekkel átment az apró szobán, és ügyet sem vetett a meztelen talpai alatt ropogó üvegcserepekre, amelyek belevágtak a húsába, és lehántották a bőrt a talpáról.

Colchester már készen állt, hogy távozik, de mégis képtelen volt megmozdulni, amikor Victoria megengedte magának a fürdővizet. A sajgás, ami időlegesen visszavonult a Victoria arcán látható jel által felébresztett kíváncsiság elől, most újra teljes erővel lecsapott rá. Képtelen volt legyőzni a sürgető vágyát. Rengeteg halandó nőt nézhetne - próbálta meggyőzni magát. Addig nézhetné őket, amíg csak akarja, és aztán meg is kaphatná őket - bizonyos értelemben. Elvehetne a vérüket. De tudta, hogy az nem elégítené ki a vágyódását.

Miközben Colchester magában vívódott, Victoria kioldotta a bolyhos övet a derekán. A Nosferatu egyik kezét a szájára tapasztotta, hogy ne nyögjön fel hangosan. A nő lecsúsztatta a köntöst a vállairól, és hagyta, hogy a földre hulljon. Colchester pislogott. Háromszor egymás után.

Victoria csak néhány másodpercig állt előtte, de mintha ez a néhány röpke pillanat egy örökkévalóságot fedett volna fel előtte - egy örökkévalóságot, ami soha nem lehet az övé. Nézheti Victoriát, figyelheti, ahogy meztelenül bemászik a kádba, de a nő soha nem lehet az övé. Sem ő, sem egyetlen más nő. Még ha vért préselne a lábai között lötyögő, halott húscafatba, még ha erővel rá is mászna Victoriára, akkor sem érhetné el soha a meghittségét, csak az erőszakot. Persze, ha megérintené, még az sem lenne több, mintha egy halandóból enne, mintha elvenné azt, amit nem adnak oda önként. A vágya csak a szerelem kegyetlen megcsúfolása volt, de csak ez volt neki. Soha nem is lesz több. így hát a kétségbeesett sajgás meggyökerezett, és eluralkodott rajta.

Amilyen kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérintse Victoriát, éppen olyan kétségbeesetten szeretett volna elmenekülni az éjszakába. A Toreádor hátradőlt a gőzölgő vízben. Vékony páraréteg képződött a törött tükör fogazott mozaikdarabkáin. A nyitott ajtón kigomolygott a gőz.

Colchester lépett egyet Victoria felé. Aztán még egyet. Majd még egyet, míg végül ott állt a nő szinte teljesen vízbe merült teste fölött. A forró víz közelebb csalogatta a halott húsban megbújó vért a bőrhöz, és így a színe ismét kezdett pirospozsgásabb lenni.

Colchester kinyújtotta felé remegő kezét, de a mozdulat megtorpant, amikor Victoria megmozdult. A nő elzárta a vizet, aztán kéjesen nyújtózkodni kezdett. Végül ismét hátradőlt a vízben, és lehunyta a szemét.

A sajgás már szinte elviselhetetlenné erősödött. Colchester pontosan tudta, hogy ennek semmi értelme, és hogy a katasztrófával kacérkodik, de szinte akarata ellenére felé nyújtotta a kezét. A remegő ujjai alig néhány hüvelyknyire voltak a tökéletesen kerek mellektől.

És ekkor belenézett a tükörbe, és a tükörben meglátta saját magát. Töredezett, és torz kép volt, de a sötét, fenyegető alak, amely a páraréteg alatt látszódott a tükörben minden kétséget kizáróan ő volt. A groteszk, kolosszális szörnyeteg. Ahogy a saját megdöbbent ábrázatát bámulta a tükörben, az egyik háromszög alakú szilánk megingott, és leesett.

*****

Victoria szemei felpattantak, amikor meghallotta az asztal lapjához ütődő üvegszilánk hangját. Azonnal felült, és a mozdulat által keltett hullámok átcsaptak a kád peremén. Csak egy darabka esett le a fali tükörből, amelyet az előbb tört össze. Nem volt itt semmi rendellenes.

Már éppen vissza akart süllyedni a gőzölgő vízbe, amikor zajt hallott a külső szobából. Egészen úgy hangzott, mint egy becsukódó ajtó hangja.

- Langford? - szólt ki a fürdőből, aztán - Robert?

De másodszor sem kapott választ. Néhány másodpercig még hallgatózott, de többé már nem hallott semmit. Talán tévedett. Újra hátradőlt a kádban, és az elszigetelődésben keresett vigaszt.

1999. augusztus 4., szerda, éjjel 12:15

New York városa, New York

Földmélyi barlang

- Mondd el nekem még egyszer, hogy kerültél négy éjszakával
ezelőtt a katedrálishoz - mondta Calebros.

Egér szőre csomókban hullott. A bundája még a legjobb időkben sem csillogott valami szépen, és ahogy a dolgok álltak, könnyen megeshet, hogy reggelre teljesen kopasz lesz. És képtelen volt nyugodtan állni. Mindenütt viszketett. Folyamatosan mocorgott és vakarózott. Éppen csak meg bírta állni, hogy ne rogyjon a földre, és egy kis enyhülés reményében ne kezdjen vonaglani a hátán. És közben Mr. C. az asztala mögött ült, és egyre csak ugyanazokat a kérdéseket tette föl neki. Egér alig látta az öreget a papírhalmok, dobozok és a nagy felfordulás mögött. Ugyanakkor egész testében izzadt, és a vékony vérrétegtől csak még jobban viszketett. Ezért még jobban vakarózott, és ettől csak még több szőr hullott ki, amitől csak még jobban viszketett...

- Minden rendben van, Egér! Nem haragszom rád! Csak tudnom kell, hogy mi történt! - Egér újabb véres izzadtságadagot törölt le az arcáról. Van itt benn vagy száz fok, vagy mi? Úgy érezte, mintha egy ragyogó reflektor fénykörében állna, pedig valójában nem volt itt más, csak Mr. C. pislákoló asztali lámpája.

- Gyere ide - mondta Calebros. Görbe karmaival intett, hogy Egér menjen közelebb.

Egér engedelmeskedett - mindig ez volt a legjobb, amit Mr. C. esetén tehetett. Az Öreg Púpos nem tűrte, hogy ellenszegüljenek neki, és az engedetlenség legtöbbször azt eredményezte, hogy kapott egyet a fejére. Nem mintha Mr. C. kegyetlen lett volna, csak elvárta, hogy hallgassanak rá, és engedelmeskedjenek neki. És ennyi. Egér megkerülte az asztalt, ahogy Calebros mutatta, és letelepedett a földre az öreg lábánál.

- így ni! így már jobb - mondta Calebros. - Most már nyugodtan beszélgethetünk. - Egér halványan elmosolyodott. Enyhén görnyedten ült a földön, állandó készenlétben. Folyamatosan számított az ütésre, ha véletlenül rosszat szólna.

- Tehát a katedrális közelében voltál. Vadásztál valamire...

- Igen - bólintott Egér. - Kincsre. - Benyúlt a zsebébe, és megmutatta Calebrosnak a csillogó gombot, amit akkor éjjel talált.

- Igen - bólintott Calebros, és gyengéden megsimogatta Egér fejét. - Nagyon szép. És hallottál valamit... valami hangosat, nem túl messziről. Odamentél, hogy megnézd, mi az. Mit találtál?

Egér habozott. A kezében tartott gomb-kincsre meredt - a kincsre, ami a társai szerint nem is volt kincs. Csak egy műanyag gomb. Ne légy ostoba! Ezt mondta Mr. C. is, és aztán tarkón csapta Egeret. De ez nem baj, mert Mr. C. akkor elég izgatott volt, és Egér nem azt mondta, amit az öreg hallani akart.

- Mit találtál a katedrálisnál, Egér?

- A kézembert, és a megolvadt embert.

Egér ezt már korábban is elmondta. Mr. C. látta is a megolvadt embert, mert

Egér elvonszolta őt a templomtól, és az esővíz csatornán keresztül elhozta a telepre. Az elégett ruhák, a csöpögő hús, izom és zsír alatt a megolvadt ember egy vámpír volt. Ezt Egér kiszagolta, és a nap éppen fel akart kelni, úgyhogy fedezékbe húzta azt a valamit. Most a betegszobában volt. És Egér vigyázott rá.

- A kézember - próbálkozott gyengéden Calebros - amelyiknek furcsa szemei voltak, éppen elment, amikor te megjöttél?

Egér bólintott. Bizonyos szempontból ez igaz is volt. A kézember éppen távozott, amikor Egér másodszor odaért, miután elfutott, és visszament.

- Egy szobor keze volt nála, és a kéz mozgott. Az összes ujj tekergett - mondta Egér fojtott hangon. A szobroknak nem kéne mozogniuk. Legalábbis nem így. Először senki nem hitte el neki a történetnek ezt a részét. Éppen azért nem szólt arról, amit még ezen kívül látott. Biztos volt benne, hogy senki nem hinne neki, és Mr. C. biztosan meg is ütné.

- És csak ennyit láttál? - kérdezte Calebros.

Egér habozás nélkül bólintott. Ha most megváltoztatja a történetét, akkor Mr. C. tudni fogja, hogy korábban nem mondott el mindent, és akkor tényleg meg fogja ütni... és talán viszszaviszi a kennelekbe. Nem mondhatta el neki, hogy mit látott, amikor először kukucskált be templomkertbe - hogy a hatalmas fémszobor morgott, és elverte a megolvadt embert, aki akkor még nem olvadt meg. Korábban erről semmit sem mondott, úgyhogy most sem szólhatott róla.

- Értem - mondta Calebros.

Néhány percig csendben üldögélt, és szórakozottan vakargatta Egér fejét a karmaival. Jó érzés volt. Azt kívánta, bárcsak Mr. C. megvakargatná a hátát, a vállait, a lábát... csak félt megkérni rá.

- Köszönöm Egér - mondta végül Mr. C. - Most visszamehetsz a páciensedhez!

Egér megkönnyebbülten iszkolt kifelé Mr. C. irodájából. Most fontosnak érezte magát, amiért hagyták, hogy ő vigyázzon a megolvadt emberre, bár ha nem számítjuk, hogy letörölgette a lecsöpögő darabokat, akkor nem volt sok teendője. Egér mégis úgy érezte, hogy két kincset is talált, még akkor is, ha a kettőből csak az egyik volt fényes és csillogó.

*****

Calebros figyelte, ahogy az ifjonc eliszkol. Ez a meghallgatás nem bizonyult túlságosan gyümölcsözőnek. Nem is kellett volna erre pazarolni az időt, döntötte el magában. A „megolvadt ember", ahogy Egér nevezte, rejtélyes volt ugyan, de ennek ellenére nem igazán aggasztotta - eltekintve attól, hogy az egész telep felbolydult, és azt találgatta, hogy vajon mi is történhetett vele. Ez volt a legfontosabb oka annak, hogy Calebrost egyáltalán érdekelte az ügy. Ha ki tudná találni, mi is történt pontosan, akkor megnyugodnának végre a kedélyek. Ettől eltekintve a megégett idegen nem igazán aggasztotta.

Nem kellett volna erre pazarolnom az időt - gondolta Calebros. Idő. Megint itt van az idő - az érzés, hogy kezd elfogyni. De miért, és kinek?

Csak arról van szó, hogy most olyan sok minden történik — mondta magában. Gyűjtsd össze a darabkákat! Én majd összerakom a rejtvényt. Ezt mondogatta a gondjaira bízott fiatal Nosferatuknak, és annak idején Augustin is ezt mondogatta neki. Azonban az volt az igazság, hogy Calebros alapvetően bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy ő volt-e a megfelelő ember erre a feladatra. A rejtvény darabkái még mindig teljesen össze voltak keveredve.

Valójában nem is történik olyan sok minden - győzködte saját magát. Egyszerűen csak úgy érzem. A várakozás rosszabb lehet, mint maga a krízis. Olyan sok elvarratlan szál lógott még szabadon, oly sok volt még a kard, ami csak az alkalomra várt, hogy lecsaphasson. De mindennek ellenére mégis fel tudott mutatni némi haladást.

Emmettől még nem érkezett lényeges információ, de ez bármikor megváltozhat. Calebros feltétel nélkül megbízott a klántársában. Ami pedig a Sabbatot illeti, ők még mindig be voltak ragadva Washingtonba. Persze a viharfelhők már gyülekeztek. Kétség sem férhetett hozzá. De Jon Courier jelentései szerint erősödött a széthúzás Vykos, Polonia, Borges és talán még mások között is. Ez azért várható volt. Széthúzó, vérszomjas alakok voltak, és minél tovább vannak együtt egy lyukba beszorulva, annál jobb a Kamarillának.

Ami a hét klán védőit illeti, hát ők nem ültek tétlenül Baltimore-ban. Jan Pieterzoon elfogadta a Calebros által sugalmazott javaslatot, amit Marston Colchester diszkréten továbbított neki - a szüntelen perverz bohóckodása ellenére Colchester időnként valóban képes volt arra, hogy diszkréten cselekedjen. Mindenesetre Pieterzoon a pszichológiai hadviselés szabályai szerint felfogadott egy orgyilkost. És nem is akármilyet. Lucitát, a madridi kardinális, Moncada önfejű gyermekét. A nő kétségtelenül végezni fog a célpontokkal, amelyeket Jan kijelölt számára, és az ő tettei a parancsnokságtól kezdve mindenkit arra fognak késztetni a Sabbatban, hogy kétszer is meggondolják minden egyes cselekedetüket. Azonban mindezen előnyök mellett az orgyilkos alkalmazásának volt még egy potenciális eredménye, bár ez távolról sem volt biztosra vehető. Volt némi esély arra, hogy ha Lucita belekeveredik a háborúba, akkor ez felkelti egy másik hírhedt orgyilkos, egy bizonyos Asszamita figyelmét, aki már nagyon régóta, és nagyon hevesen rivalizált Lucitával. Idővel majd kiderül, hogy ez bekövetkezik-e, vagy sem. Ismét csak az idő.

Calebros az asztalán tornyosuló papírok között lapozgatott. A lényegesebb kérdések ellenére sem volt képes kizárni a gondolatai közül a megolvadt embert, akit Egér talált. Volt valami a rettenetes eltorzult áldozatban, ami visszhangra talált a lelkében. Talán pontosan erről volt szó - elmélkedett Calebros. Valamilyen szinten azonosult a Vértestvérrel, aki nyilvánvalóan nem volt Nosferatu, mégis olyan borzalmasan torzzá lett. Ez elfogadható magyarázatnak tűnt.

Nincs most idő az érzelgősségre, te vén bolond — dorgálta önmagát. Ott volt Benito Giovanni, és a Sabbat, amiről gondolkozhat. Hogy Hazimel Szeméről, aminek továbbra sem volt semmi nyoma, már ne is beszéljünk! És Anatole! Miután a Próféta feltételezhetően hetekig távol tartotta az Isteni Szent János katedrálistól a Nosferatukat, végre beengedte magához Donatellót, de a Nosferatu most egyetlen gyerekes fejtörőn kívül nem tudott visszaemlékezni, semmire a vele töltött időből. Mintha lenne idejük ilyesmire. És ami mindennek a teteje, Anatole-nak nyoma veszett, mire Calebros emberei bementek a katedrálisba. És aztán ezek a megmagyarázhatatlan események a katedrálisnál a megolvadt emberrel...

Pokolba az egésszel! Calebros mindent megpróbált, hogy száműzze Egeret és az ő titokzatos megolvadt emberét a fejéből, és hogy visszatérjen a munkájához.