Rogyák tanárnő szigorúan végigmérte a nevetéstől jobbra-  balra dőlő gyerekeket.
− Elég volt! Lefújva az egész! − kiáltotta. − Nincs év végi elő-  adás, nincs semmi! Érzéketlen banda!
− Tanárnő! − szólt közbe Kristóf, és még jelentkezett is.
Mária néni csodálkozva rápillantott.
− Tessék, Kristóf.
− Igazából az a baj, hogy ez a Varázsfuvola jó, meg minden, de  nem valami… ööö…
− Trendi − segítette ki Móni.
− Hogyan, Mónikám?
− Nem trendi − ismételte meg a lány.
− De ne tessék izgulni, simán lehet még az! − sietett a meg-  nyugtatással Szabika.
− Egy szót sem értek − ráncolta a homlokát a tanárnő.
− Csak egy ostoba, humanoid szleng − fintorgott Bulcsú. −
Annyit jelent kábé, hogy nem elég naprakész.
− Hogy nem naprakész? − kerekedtek el Rogyák Mari szemei.
− Nem hát − bólogatott Bulcsú. − Tibi például Monostatos he-  lyett simán lehetne Stereostatos, a mono már ciki.
− Könyörgöm, miről beszéltek?! − tiltakozott Rogyákmari. −
Ezek az örökérvényű emberi problémák, amik megfogalmazódnak  benne, ezek a karakterek…
− Kajakra így van! − kiáltott közbe Szabika. − Mert szerintem  ez a Papageno igazából egy rapper.
− Ez jó! − csillant fel Kristóf szeme. − Az Éjkirálynő meg tiszta
Lady Gaga!
Mária néni ismét csak a fejét kapkodta.
− Igen? Komolyan? Az ki?
− Hát az, akit az óra elején… − kezdett bele Edina, de Kristóf  még idejében a szavába vágott.
− Az egy nagyon gonosz énekesnő − közölte.
− És a többi szereplő? − kíváncsiskodott Mária néni. A dolog  kezdte érdekelni. − Tamino, Pamina?
− Adele! Baricz Gergő! Rihanna! Bruno Mars! Eminem! Hülye  vagy, Eminem? − ordítozták a gyerekek egymás szavába vágva.
Zsófi hitetlenkedve nézett a webkamerába. Látszott, hogy egy

fillért sem ad a dolog sikeréért.
− Akkor meg kell csinálnotok egy Mozart operát ilyen… mo-  dernben?
− Úgy néz ki, hogy igen − mondta Hanna. Ő sem tűnt túl lel-  kesnek. − Roggyantmari ugyanis annyira idegileg volt, hogy min-  denbe belement. Azt mondta, írjuk meg a „saját Varázsfuvolánkat”.
Mert az a legfontosabb, hogy „átengedjük a lelkünkön a zenét”. És  erre a baromságra az egész osztály totál beindult! Mariska meg  könnyes szemmel nézte őket, hogy végre dolgoznak.
− És Tibi mit szólt?
Hanna elcsodálkozott.
− Miért kérdezed?
Zsófi picit elpirult.
− Ja, semmi, csak úgy…
− Hát… amit ő szokott. Azaz semmit − Hanna mélyen belené-  zett a kamerába. − Miért kérdezed?
− Mondom, hogy csak úgy! − csattant fel Zsófi. − Amúgy beje-  lölt facebookon, és cseteltünk is egy kicsit. És képzeld, azt mondta,  lesz Rihanna koncert Pesten!
− Komolyan? − kérdezte Hanna. − De jó lenne, ha fel tudnál  jönni rá!
A két lány szomorúan nézett egymásra.
− Tibi is ezt mondta − szólalt meg végül Zsófi. − De totál lehe-  tetlen.
Hanna bólintott. Pontosan tudta, hogy tényleg az.
− Na, mindegy − sóhajtott Zsófi, és igyekezett valami vidámabb  témát keresni. − És a sárkány farka mit fog énekelni? One Direction-  t?
Hanna elvigyorodott.
− A sárkány farkában egyetlen jó dolog van! Hogy kussol −  majd sejtelmes hangon hozzátette: − Pedig… éppenséggel lenne mit  mesélnie. Különösen a Mari néniről.
Zsófi arca végre felderült.
− Tényleg? Na ne csigázz!
− Hát, az úgy történt, hogy ma tesióra után én pakoltam vissza  a szertárba a medicinlabdákat. És akkor ki jelent meg hirtelen?
− Csak nem?
− De bizony! A Rogyák Mari!
− Mit keresett ott? − vigyorgott Zsófi.

− Na, pont erről van szó − fontoskodott Hanna. − Ráadásul  olyan lendülettel jött, hogy majdnem elsöpörte Géza bát a szertár aj-  taja előtt.
Rogyák Mari kis híján elsöpörte Géza bát a tornaszertár ajtaja  előtt.
− Ohh! Elnézést, Géza! − szabadkozott zavartan.
− Nincs mit… illetve semmi baj − pislogott Géza bácsi.
Hanna megállapította, hogy osztályfőnöke pont úgy néz, mint-  ha valami ritka jelenést látna. De ezt meg is lehetett érteni. Rogyák
Mária törékeny termetével, rakoncátlan, szőke fürtjeivel épp olyan  volt az alagsori félhomályban, mint egy eltévedt vízi tündér.
− Hát, én tulajdonképpen már itt sem vagyok − nevetett zavar-  tan a tanárnő. − Elnézést a zavarásért.
Géza bácsi aggodalmasan összeráncolta a homlokát.
− Kár. Pedig olyan ritkán látom. Azt hittem, valami dolga van  itt.
− Igen, én… − Mária néni úgy kacagott fel, mint aki kicsit cso-  dálkozik azon, amit mond − én magához jöttem.
− Csak nem? − képedt el Géza bá. − El sem merem hinni.
− De voltaképpen a tanáriban is megbeszélhetjük.
− Jó. Akkor menjen előre, én meg majd követem öt perc múl-  va. Úgy legalább látom még egyszer ma.
Rogyák Mari most már annyira zavarban volt, hogy az arca  céklavörös színt öltött.
− Jaj, igaza van, olyan ostobaságokat beszélek!
− Dehogy! − szabadkozott Géza bá, és most már ő is fülig vörös  volt.
− Arról lenne szó, hogy szeretném a tornatermet elkérni a Va-  rázsfuvola próbámhoz majd… valamikor − mondta Rogyák Mari.
Géza bácsi hősi pózba vágta magát.
− A legnagyobb örömmel átengedem bármikor, csak szóljon.
Vagy ne is szóljon, csak törjön rám, és én elpárolgok.
− Hát… köszönöm.
− Szívesen.
− Akkor, viszlát.
− Viszlát.
Hanna döbbenten látta, hogy az értelmetlen párbeszéd még

mindig nem ért véget. Pedig már marha kényelmetlenül érezte ma-  gát a medicinlabdák közé lapulva. Géza bácsi és Mária néni zavartan  nevetgélni kezdtek.
− Megfigyelte már, hogy egy tornaszertárnak olyan… különös  hangulata van? − kérdezte a tanárnő.
− Igen, persze − vágta rá Géza bácsi, majd kisvártatva hozzá-  tette: − A dobbantók tehetnek az egészről.
Hanna nem akart hinni a fülének. Ám Mária néni nem ütközött  meg a gondolatmeneten.
− Hogyhogy? − kérdezte ártatlanul.
− Fogalmam sincs, de folyton csinálják a hangulatot. Imádják
összeugrasztani a kislabdákat a medicinnel. Reggelente úgy kell  szétválasztani őket. Máskor meg bejövök, és az egész szertár bőg.
− Csak nem? − kerekedett el Rogyák tanárnő szeme. − Miért?
− Mert a rózsaszín tornaszőnyeg egész éjjel hosszú és szomorú  szerelmi életéről mesélt.
− Ó, szegény tornaszőnyeg.
− Sose sajnálja − legyintett Géza bá. − Nagy színésznő.
Ekkor becsöngettek a következő órára. Hanna összeszorította a  száját, hogy ki ne csússzon rajta valami cifra. Most Bujdosóné órájá-  ról is el fog késni.
− Azt hiszem, ideje mennem − rebegte Rogyák tanárnő.
− Igen − sóhajtotta Géza bácsi. − Illetve, dehogy! Csak megér-  tem… Nem lehet túl szórakoztató ennyi hülyeséget hallgatni.
Hanna hevesen bólogatott a medicinlabdák takarásában.
− Nem azért! Nem hülyeség. Na, megyek. És köszönöm! − bú-  csúzott Mária néni, és ellibegett.
− Ezt nem mondod komolyan! − forgatta a szemét Zsófi.
− De bizony − bólogatott Hanna. − Szerintem a felnőttek tuti  nem normálisak.
− Folyton csak a szerelmi életükkel vannak elfoglalva − jelen-  tette ki Zsófi.
Hanna megint elkomorodott.
− Jó lenne, ha legalább az ember szülei normálisabbak lenné-  nek.
− Tényleg! − kiáltott fel Zsófi. − Megjött anyukád arról az ezo-  tanfolyamról?

− Meg − húzta el a száját Hanna. − Apa egész délután transz-  ban is volt.
Hanna és apa már egy teljes órája ücsörögtek a megterített,  gyertyafényes vacsoraasztal előtt. Apa öt percenként felpattant, és  hol lehalkította, hol felhangosította a CD-lejátszót, amiből valami
Beatles-válogatás szólt.
− Biztos, hogy anya ezt díjazni fogja? − kérdezte Hanna.
− Mit? − húzta fel a szemöldökét apa, és visszatelepedett az  asztalhoz.
− Ezt a zenét.
− Szerintem emlékeztetni fogja valamire.
Hanna elmosolyodott.
− Hűha, erre romantikáztatok? Elmeséled?
− Még csak az hiányzik! − kiáltott fel apa, de azért ő is mosoly-  gott. − Amúgy már rég itt kéne lennie. Azt mondta, nyolcra hazaér.
− Jó. Még csak nyolc óra négy perc van − nyugtatta meg Han-  na.
− Az nem azt jelenti, hogy elmúlt nyolc? Igazítsd meg egy kicsit  azt a terítéket, kislányom.
Hanna elmélázva nézte a feldíszített asztalt.
− Figyelj, apa, szerinted a szalámis pirítóshoz biztos illik a ka-  rácsonyi szalvéta?
− Miért? − kérdezte apa, majd sietve hozzátette: − Egyébként  vettem a szalámihoz egy üveg bort is.
− Ja, az más − bólintott a lány. − Meggyújtom a gyertyát, jó?
− Isten őrizz! Nehogy leégjen, mire megjön.
− Akkor megnézem a facebookomat.
− Szó sem lehet róla! Megőrültél? Mindjárt itt lesz!
Hanna nyugtalanul fészkelődött a székén.
− De ez olyan unalmas! Itt ülünk vigyázzban egy órája az asz-  talnál! − majd könyörögve hozzátette: − Legalább hadd skypoljak
Zsófival.
Ekkor kulcs fordult a zárban. Apa izgatottan felpattant, és  gyorsan felhangosította a zenét.
− Jön! Gyújtsd meg a gyertyát! Gyorsan, Hanna! − kiáltotta, és  elindult a bejárati ajtó felé.
− Apa! − szólt utána Hanna.

− Várjál!
− De apa!
− Ne most!
Apa a belépő anyához fordult, és mélyen meghajolt előtte. Pont  mint egy főpincér.
− Üdvözletem, hölgyem. Fáradjon a vacsoraasztalhoz!
− Sziasztok − szólt anya, és csodálkozva végigmérte a terepet.
− Apa… − súgta Hanna. − A kötény rajtad maradt! Tök bénán  néz ki.
Apa gyorsan lekapta a kötényét, és kihúzta anyának a széket.
− Mi ez? − kérdezte anya a vacsoraasztalra mutatva.
− Téliszalámi. Én főztem − vigyorgott büszkén apa. − Meg kol-  bász. Még disznósajt is van!
− Elég nagy baj.
− Tessék?
− Nem eszem állatokat.
− Anya, te vega lettél? De kemény! − tátotta el a száját Hanna.
− Vegán.
− Ugyanaz, nem?
− Várjál… − ráncolta össze a homlokát apa. − Akkor most in-  nentől fogva nem eszel húst?
Anya vett egy nagy levegőt.
− Károly szerint… − kezdett bele, de apa ingerülten közbevá-  gott.
− Ki az a Károly?
− Aki a meditációt tartotta. És szerinte az állatok a barátaink.
Az ember pedig nem gyilkosnak születik.
Hanna hangosan felnevetett, de apa szigorúan rászólt.
− Hanna! − majd anyához fordult. − Aha. Bort?
− Úgy érted, kérek-e egy kis mérget? Nem, köszönöm.
− Akkor egyél sajtot. Van még egy darabka trappista, várjál, le-  vágom róla azt a kis penészt…
Hanna ismét felnevetett.
− Hanna!
− Mondom, hogy nem eszem állattól származó dolgot. Károly  szerint…
− Ki az a Károly?
− Most mondtam.
− Vicceltem − hajtotta le búsan a fejét apa.

− Nagyon vicces vagy − közölte anya epésen. − Szóval Károly  szerint a leölt állat húsa emlékszik mindarra a szörnyűségre, amit  elkövettek ellene. Tele van félelemmel. Az állati eredetű táplálék  ezért túl alacsony rezgésszámmal rendelkezik. A meditáció célja  azonban az, hogy emeljük a rezgésszámot a testünkben.
Ekkor, mintegy végszóra, megszólalt anya rezgőre állított tele-  fonja a táskájában. Hanna a világ minden kincséért sem hagyta vol-  na ki a poént.
− Anya, asszem a táskád meditál. Úgy értem: rezeg.
− Jaj, a telefonom! − pattant fel anya, és előhalászta a mobilját  a táskájából. − Halló! Károly? − majd apához fordult. − Halkítsd  már le ezt a vackot, légy szíves, nem hallok semmit!
Hanna szomorúan nézett Zsófira.
− Na, asszem ez sok volt apának − mondta halkan.
− Meg is értem − bólogatott Zsófi megértően.
− Még mindig ordibálnak egymással.
Kis csend támadt. A másik szobából valóban veszekedés hang-  jai szűrődtek át.
− Igenis el fogok menni a haladó meditációra! − kiabált anya.
− Most öljem meg a vega gurudat vagy mi legyen? − kiabált  vissza apa.
− Az legyen, hogy ne állj a szellemi fejlődésem útjába! Ha már  te nem teszel semmit a sajátodért! És Károlynak ehhez semmi köze!
− Ki az a Károly? − csapta le a labdát apa.
− NEM VAGY VICCES!
− Szerintem csukd be az összes ajtót − mondta Zsófi.
Hanna elhúzta a száját.
− Már megtörtént.
− De hé! Ugye azért nem bőgsz?
− Picit.
− Gondolj valami viccesre − tanácsolta Zsófi.
− Nem megy… − sóhajtotta Hanna.
− Dehogyisnem. Képzeld el Bulcsút izompólóban. Vagy
Rogyákmarit szegecses bőrszerkóban − majd kis szünet után hozzá-  tette −, vagy Tibit kacsás pizsamában.
Hanna felkacagott. Elképzelte.

[9] A feltaláló
Hannát másnap reggel furcsa zaj fogadta a lépcsőházban. A kü-  lönös hangok András lakásából jöttek. Döbbenten állapította meg,  hogy a fiú porszívózik. Reggel fél nyolckor! Erről persze egyből eszé-  be jutott, hogy valamiről megfeledkezett.
− Honnan szerzek most két embert arra a nyamvadt korrepetá-  lásra? − morfondírozott. − Tibi az csak egy. Kell még valaki.
Szerencsére az első ember, akivel a sors aznap összehozta, Bul-  csú volt. A fiú egy mobiltelefont tartott a fény felé, és közben csukott  szemmel számolt. Hanna azonnal rájött, hogy megtalálta tervéhez a  legmegfelelőbb személyt.
− Bulcsú! − lépett oda a fiúhoz.
− Nem vagyok itt! A test, amit látni vélsz, csupán a képzeleted  virtuális kivetülése − válaszolta Bulcsú, és még arra sem vette a fá-  radságot, hogy kinyissa a szemét. − Egyébként meg ne gyere köze-  lebb! Zavarnád a kísérletemet.
Hanna inkább úgy döntött, nem kérdez rá a kísérlet mibenlété-  re.
− Beszélni beszélhetek? − kérdezte.
− Ha nagyon muszáj.
− Oké, szóval az van, hogy ma délután el kellene jönnöd velem  a szomszédomhoz, aki matekot tanít. Úgy értem, korrepetálásra −  aztán hozzátette: − Szerintem fizetne is érte.
Bulcsú rábámult Hannára.
− És még én vagyok az elmebeteg − csóválta a fejét elképedve.
De Hanna nem hagyta magát.
− Megvan neki az eredeti Star Wars trilógia blue-rayen − kö-  zölte mintegy mellékesen.
Bulcsú erre azért leeresztette a kezében lévő mobilt.
− Az nekem is simán meglesz, ha összejön rá a negyven rugó −  mondta.
− Állítólag vannak rajta olyan rejtett extrák is, amiket még so-

ha, sehol nem lehetett látni − folytatta Hanna ártatlanul. − Óra után  lehet, hogy meg is mutatná. Na mindegy. Ha nem, hát nem…
− Nem fogok különmatekra menni csak azért, hogy láthassam
Csubakkát szőr nélkül! − csattant fel Bulcsú.
Hanna elmosolyodott.
− Mindketten tudjuk, hogy a fél karodat odaadnád, hogy lát-  hasd Csubakkát szőr nélkül.
− Jó, lehet, hogy igazad van, de akkor sem megyek  különmatekra.
− Oké − mondta Hanna, és mélyen belenézett a fiú szemébe. −
Én nem akartam kijátszani ezt a kártyát, te kényszerítesz rá. Ha nem  jössz matekra, mindenkinek elmondom, hogy egy ewok macival al-  szol.
− Nem is igaz! − kiabálta Bulcsú felháborodottan, majd csen-  desebben hozzátette: − Mégis honnan a fenéből tudod?
Hanna elégedetten vigyorgott.
− Akkor suli után indulunk! − mondta, és belépett az osztályba.
Hanna fel volt rá készülve, hogy András anyukája egy igazi há-  zisárkány lesz. Ehhez képest a csöngetésre kisiető aprócska néni  csupa mosoly volt, és finom almás pite illatot árasztott.
− Szervusztok, bogárkák. Gyertek, gyertek − terelgette befelé a  gyerekeket, és kedvesen meglapogatta Bulcsú vállát.
A fiú megtorpant, és leírhatatlan felháborodással az arcán már
épp mondani akart valamit, mikor Hanna odasúgta neki: − Ewok  maci.
Erre Bulcsú inkább becsukta a száját.
− Késtetek! − hangzott a szobából egy szemrehányó hang.
A hang egy zombitól származott, aki magába roskadva ült az
íróasztalánál.
− Andrásnak nem kéne erőltetnie a korán kelést − gondolta
Hanna, de inkább csak annyit mondott. − Bocs, sor volt a menzán.
− Sütöttem almás pitét − jelentette be András anyukája, és egy  hatalmas tálca süteményt rakott az asztalra.
− Anya, most mondták, hogy a menzáról jönnek.
− Menza! Képzelem, hogy főznek azon a menzán − legyintett a  néni, mire Tibi szája nyílt volna szólásra, de András megelőzte.
− Anyuci! Tanítok!

− Jól van, jól van, ne zavartassátok magatokat. Amíg ti okosod-  tok, addig én csendben főzőcskézek.
András fájdalmasan bólintott, majd ő is meglapogatta Bulcsú  vállát.
− Oké. Na, gyerünk, kis barátom, rágyúrunk arra az ötösre.
Bulcsú kis híján rosszul lett, amiért öt percen belül két huma-  noid is testi kontaktust létesített vele. Úgy döntött tehát, tiszta vizet
önt a pohárba.
− A tanáraimon alkalmazott regressziós hipnózis okán akkor is  kitűnőek az eredményeim, ha ki sem nyitom a könyvet. Úgyhogy  nem egészen értem, mit értesz rágyúrás alatt.
Hanna érezte, hogy muszáj közbelépnie.
− Bulcsú, kérlek, csak egy kicsit viselkedj úgy, mint egy emberi  lény.
− Azt szeretnéd, hogy szerepet játsszak? Mint a szerepjáték-  ban? − fordult hozzá Bulcsú.
− Mondjuk.
− Stipistop a fehér mágus!
− Bulcsú! Nem igazi szerepjáték! Csak játsszál embert! Csak  egy óráig. Kérlek.
− Meglátom, mit tehetek.
Most mindannyian Andrásra pillantottak, aki csendben szu-  nyókált a széken.
− Úgy látom, kiborg haverod kikapcsolt − jegyezte meg Bulcsú.
Hanna bólintott, majd egy jól irányzott bokán rúgással bekap-  csolta Andrást.
− Nos… khm… akkor vegyétek elő a… füzetet − motyogta a fiú.
− Melyiket? − kérdezte Tibi, csak hogy ő is mondjon valamit.
− A kockásat. Gondolom… − mondta András.
− Felteszem, négyzetrácsost akartál mondani − vetette közbe
Bulcsú.
− Mi van?
− A kocka egy test. A négyzet egy síkidom. A füzet lapja nem
állhat testekből, csak síkidomokból, feltéve persze, ha elfogadjuk,  hogy a földi dimenziók száma három.
− Bulcsú, légyszi − könyörgött Hanna.
− Kérdést intéztek hozzám, tehát válaszolni fogok − szónokolt  tovább Bulcsú. − A legújabb kori dimenzióelmélet szerint a dimenzi-
ók száma a földön is végtelen, amint azt már Einstein is leírta az

időhurokról szóló értekezésében. Amiből primitív kortársai termé-  szetesen egy szót sem értettek.
András segélykérő pillantással nézett Hannára.
− Azt hittem, a Pitagorasz-tételt vesszük − mondta.
− Akkor miért kérdezel a dimenzióelméletről? − csattant fel
Bulcsú.
− Szerintem nézzük meg, amit Géza bá feladott a munkafüzet-  ből − javasolta Hanna.
− Remek! − kapott az ötleten András. − Olvasd fel a feladatot,  légyszi.
− „Ha egy téglalap alakú, 10 lyukú golfpálya oldalainak hossza
32m és 47m, és a lyukak egyenlő távolságra helyezkednek el egymás-  tól…” − kezdett bele Hanna, de Bulcsú ismét közbevágott.
− Tiltakozom.
− Mit csinálsz? − ráncolta a homlokát András.
− Tiltakozom. Ez a feladat egy nonszensz.
− Miért is?
− Láttál te már 32x47 méteres golfpályát? Ekkora területen egy  tíz lyukú golfpálya fizikai képtelenség.
− Ez egy képzeletbeli golfpálya. Nem valódi − hajolt közelebb
Bulcsúhoz András. Láthatólag kezdett dühbe gurulni.
− Akkor miért foglalkozunk vele? − kérdezte Bulcsú.
− Feltételezzük, hogy létezik.
− Isten létezését is feltételezzük, mert nincs ellene egyértelmű  bizonyíték. De egy ekkora golfpálya ellen van, mégpedig az ember fi-  zikai felépítése, amely, ha átlagosan 170 centiméteres testmagasság-  gal számolunk, akkor…
− Tételezzük fel, hogy ez egy ewok-golfpálya − jelentette ki
András, csak hogy rövidre zárja a vitát.
Ezzel azonban hatalmas hibát követett el. Bulcsúnál végérvé-  nyesen elszakadt a cérna.
− Mikor láttál te ewokot golfozni? Az Endor egy hegyes, erdős  bolygó, mégis hol golfoznának? − ordította magából kikelve, és kivi-  harzott a lakásból.
− Nos… igen − szólt András. − Ebbe valóban nem gondoltam  bele.
Az elkövetkező fél óra maga volt a tömény kínszenvedés. And-  rás ugyanis az általános iskolás tananyagból csak a Pitagorasz-  tételre emlékezett. Szerencsére az óra végén kiderült, hogy Hanná-

nak és Tibinek többé nem kell feláldoznia magát Pitagorasz oltárán.
− Olyan jól megy neked ez a tanítás − paskolta meg András  anyukája kisfia arcát. Majd súgva hozzátette: − Szerintem egyszer  kipróbálhatnád igaziból is.
A korrepetálás után Hanna és Tibi a Mozsár utca felé vették az  irányt. Még mindig nem adták fel, hátha nyomára bukkannak az
öregnek. Ahogy ballagtak, Tibi egyszeriben nagyon furcsa dolgot  művelt. Se szó, se beszéd, fogta magát, és megrohamozott egy sze-  lektív szemétgyűjtőt, hogy felborítsa.
− Tibi! Mit csinálsz? Normális vagy? − kiáltott fel Hanna.
− Tartanád egy picit? − küszködött a szemetessel Tibi, majd  mikor belátta, hogy a művelet nem fog sikerülni, a földön kezdett  nézelődni.
− Nézd, milyen hülyék az emberek, kidobnak egy csomó betét-  díjasat is! − kapott fel a földről néhány visszaváltós üveget.
− Mire kell ez neked? − fintorgott Hanna.
− Hát… visszaváltom. Az is pénz.
− De nem valami sok − vetette ellen Hanna.
A fiú fancsali képet vágott.
− Igazad van. Így biztos nem fog összejönni a zsé.
− Mire?
− Hát… Az titkos.
− Aha − húzta fel csalódottan az orrát Hanna. − Bocs.
Tibi bűnbánó képpel rótta az utcát barátja mellett.
− Na jó, neked elmondom. Ajándékot veszek valakinek − bökte  ki végül.
− Kinek? − érdeklődött Hanna. − Vagy az is titkos?
− Hát… eléggé. De majd megtudod! Mondjuk üvegekből nem  lesz könnyű összeszedni. Kéne valami komolyabb kasza.
Ekkor befordultak a Mozsár utcába. És a meglepetéstől a föld-  be gyökerezett a lábuk. A régiségboltban ugyanis lámpa égett. Bero-  hantak a boltba. Odabent hideg volt és macskapisi szag, a padlón  még mindig halomban álltak a széttört porcelánkutyák cserepei.
− Jó napot! Van itt valaki? − kérdezte félénken Hanna. − Csak
én vagyok, Hanna. Az a lány, aki… Szóval a görkorcsolyás!
Néma csönd volt a válasz. Hanna és Tibi összenéztek. A fiú ha-  tározott léptekkel átment az üzleten, és a pult mögé került.

− Mit csinálsz? − suttogta Hanna, de Tibi csendre intette.
A pult mögött egy ajtó volt, Tibi rászorította a fülét.
− Mozgás van bent − súgta Hannának. − Szerintem itt van.
A gyerekek benyitottak az ajtón. Egy régimódi ízléssel, de laká-  lyosan berendezett szobát pillantottak meg. A szoba végében ágy  volt, az öreg azon feküdt. Egy koszos katonai kabáttal takarózott, a  fején átvérzett kötés díszelgett. Pont úgy nézett ki, mint egy háborús  sebesült.
− Már azt hittem, el se jönnek! − szólt a belépőkhöz. − Egész  nap maguknak égetem a villanyt.
− Bocsánat… − rebegte Hanna. − Hogy tetszik lenni?
− Élek − közölte az öreg, és zajosan felköhögött. − Maguk vol-  tak benn nálam a kórházban? Azt mondták, meglátogattak az uno-  káim.
− Igen.
− A fiatalúr személyében kihez van szerencsém?
− Ő Tibi − közölte Hanna.
− Udvarló? − vigyorgott Sándor.
− Az osztálytársam − sietett a felvilágosítással a lány. − Itt volt  velem, amikor a bácsit… Szóval ő hívta ki a mentőket.
Az öreg sokatmondóan hümmögött, de szólni nem szólt sem-  mit. Végül Tibi törte meg a csöndet.
− Nincs szüksége valamire? Hozzunk gyógyszert? Vagy valamit  a közértből?
Sándor mosolyogva Tibihez fordult.
− Attól tartok, fiatalúr, amire nekem szükségem van, azt nem  lehet kapni a vegyesboltban − mondta, majd Hannára pillantott. −
Hová vitték hát?
− Mit?
− Ne játszódjunk, Hanna, tudja azt maga jól! Utolérte-e a ba-  tárt?
− Tessék?
− Akartam mondani: autót.
Hanna sóhajtott.
− Igen.
− És?
− Miért olyan fontos az a nyomorult körző?
− Mondtam már, egy gazdag megrendelőm… − kezdett a régi  nótába az öreg, de Hanna indulatosan közbevágott. Feltett szándéka

volt, hogy nem hagyja magát többé lerázni.
− Nem igaz! Kik voltak azok az öltönyösök? Az egyiknek fele-  más színű a szeme! Egyszer nálunk is jártak! A számítógépemet is fi-  gyelték! Mi ez az egész?! Mondja el!
− Rendben, jól van, csak ne heveskedjen itt nekem − csitította  az öreg. − Még lever valamit. Nos, tehát. Ez egy különleges körző,  miként arra már maguk is rájöhettek. Roppant értékes műtárgy…
− Aranyból van? − kérdezte Tibi.
− Nem. Egyszerű fémötvözet − válaszolt Sándor.
− Akkor mitől olyan értékes? Annyira régi? − kérdezte Hanna.
− Nem olyan régi…
− Akkor miért?! Majdnem megölték miatta!
− Magácska még zsenge gyermek − fordult az öreg Hannához.
− Nem tudhatja, mire képesek az emberek egy kis pénzért. Sejtelme  sincs, mennyi vért ivott be ez a szomorú föld, melyen kis lábacskája  tapod…
Hannát azonban egyáltalán nem érdekelte a lába alatt szomor-  kodó föld.
− A „zsenge gyermeknek” valami azt súgja, hogy ez már megint  valami kamu − közölte, és igyekezett nagyon gengszterfilmesen néz-  ni.
− Parancsol kérem? − hunyorgott értetlenül Sándor.
− Csak azt akarja mondani, hogy szerinte nem igaz − sietett az
öreg segítségére Tibi.
A gengszterfilmnek azonnal annyi lett. Pár pillanatig néma  csöndben néztek egymásra.
− Álmában farkast emlegetett − szólalt meg Tibi halkan. − Bent  a kórházban. És valami mestert. Ez mit jelent?
− Micsoda csacsiság! − nevetett fel zavartan Sándor. − Nyilván  rosszul hallották.
− Nem hinném − csóválta a fejét Hanna.
− Ó, emlékszem már! − csillant fel az öreg szeme. − Álmomban  egy szörnyű farkas bukkant fel… itt az üzletben… nagyra tátotta a  pofáját, hogy bekapjon… de szerencsére arra jött az utcán egy jó is-  merősöm, egy… egy szűcsmester! És én kikiabáltam neki, hogy mes-  ter, mester…
− Nem igaz! − pattant fel Hanna. − Megint nem mond igazat!
Gyere, Tibi!
− De kisasszony! − az öreg hangja könyörgőre váltott. − Ké-

rem! Hová vitték a körzőt?!
− Nem mondom meg, mert nem őszinte velem! Viszlát!
Sándor kétségbeesve feltápászkodott, és utánuk kiáltott.
− Kérem! Álljanak meg! Elmondok mindent!
A két gyerek megtorpant.
− Mindent? − kérdezte nyomatékkal Hanna.
Az öreg nagyot sóhajtott.
− Üljenek vissza! Elmondom az egészet.
− Na, és mi az a nagy titok? − kérdezte Zsófi.
Hanna nem szólt, csak nézte Zsófi arcát a monitoron. Most elő-  ször jutott eszébe, hogy nem kellene barátnőjét még jobban belerán-  gatni ebbe a zavaros históriába. Zsófi mégiscsak nehezebb helyzet-  ben van, mint ő.
− Hanna! Ébren vagy? − érdeklődött Zsófi.
− Persze… − mondta Hanna, és vett egy nagy levegőt. − Tudod,  ki az a Kempelen Farkas?
− Ismerős a neve… − gondolkodott el Zsófi.
Hanna csodálkozott volna, ha szuperokos barátnője bután  nézne egy kétszáz éve élt feltaláló neve hallatán.
− Ő csinálta az egyik első robotot − mondta.
− Ártudítut? − idétlenkedett Zsófi.
− Haha − közölte Hanna. − A sakkozó törököt.
− Na mesélj − hajolt közelebb a kamerához Zsófi. Mindig is  imádta megjegyezni az olyan adatokat, amikkel kvízversenyt lehet  nyerni.
− A sakkozó török egy ilyen turbános bábu volt kétszáz éve −  magyarázta Hanna. − Tulajdonképpen egy robot. Sajnos már nincs  meg, elégett. Ült egy sakkasztal mögött, és mindenkit legyőzött. Eu-  rópa legnagyobb játékosait, meg császárokat, királyokat…
− Még Napóleont is − bólintott Zsófi.
− Honnan tudod? − kerekedtek el Hanna szemei.
− Közben meggugliztam − vigyorgott Zsófi. − És mi köze ennek  a körzőhöz?
− Várj! Ez a Kempelen Farkas, aki a sakkbábut csinálta, sza-  badkőműves volt. Egy csomó felvilágosult arccal szövetkezett, hogy  nálunk is megdöntsék a királyságot. Tudod, mint a franciák.
− Aha.

− Aztán jött a Martinovics-féle összeesküvés.
− Na jó, Hanna! Nem én járok törifaktra. Lehetne úgy, hogy én  is értsem?
− Ok, mindegy. A lényeg, hogy a szabadkőművesek lebuktak,  az összejöveteleiket betiltották, Martinovicsot kivégezték…
− A körzővel?
− Jaj, Zsófi! − grimaszolt szemrehányóan Hanna. − Lefejezték.
− Elárulnád végre, hogy mire kell a hülye körző?
Hanna várt egy pillanatig, mielőtt kimondta.
− Az a kulcs a kincsekhez.
Csend támadt.
− Kincsekhez? − kérdezte Zsófi, és lehervadt arcáról a mosoly.
− Igen − Hanna úgy döntött, lesz, ami lesz, végigmondja. −
Martinovicsék egy csomó pénzt összegyűjtöttek a szabadkőművesek-  től, amiből fizették volna a nemzeti hadsereget… meg mindent. A  pénz viszont eltűnt. Hiába kereste az osztrák titkosrendőrség, hiába  kínoztak meg egy csomó embert, nem köpött senki.
− Körző, körző, körző… − skandálta Zsófi elszántan.
− Nyugi, most mondom! − kiáltott fel Hanna, majd hangját le-  halkítva folytatta. − Sándor szerint Kempelen a titkos naplójában  megemlít egy térképet, ami megmutatja, hogy hová rejtették el a  szabadkőművesek a kincseket. Viszont a térkép semmit nem ér a  körző nélkül. A körző a kulcs.
− Hogyhogy?
− Hát… csak azzal együtt működik.
− De a körző az Apostol utcában van!
− Már nem sokáig − nézett elszántan Hanna a barátnője sze-  mébe.
Zsófi gondterhelten ráncolta a homlokát.
− Ugye nem akarsz valami hülyeséget csinálni?
− Ismersz − mosolygott Hanna, és ezzel mindent elmondott.

[10] Töri gyorstalpaló
− Jó reggelt, jó reggelt, kicsikéim. Nincs is annál csodálato-  sabb, mint kora reggel érdekes történelmi kérdésekkel, rejtélyekkel  bíbelődni, igazam van?
A történelem fakultáció bágyadtan pislogott Bujdosónéra.
− A mai órát egy szenzációs meglepetéssel kezdem. Váratlanul
úgy alakult, hogy különféle tudományos teendőim Bécsbe szólíta-  nak.
A teremben ülők látványosan felélénkültek. Lelki szemeik előtt  felrémlett az elmaradó fakultáció édes képe. Egyedül Ervin fészkelő-  dött nyugtalanul a padjában.
− De tanárnő… Attól még ugye nem marad el óra?
− Ne aggódj, Ervin, az arra érdemesek nem lesznek megfosztva  a tanulás lehetőségétől. De ha megengeded, befejezném.
− Elnézést… − hebegte a fiú, és pillanatok alatt pipacsvörös  lett.
− Bécsi utam során múzeumokban, levéltárakban fogok kutat-  ni, és el kell látogatnom egy aukcióra is − Bujdosóné itt sejtelmesen  elmosolyodott. − Egy igen exkluzív aukcióra, ahol különleges mű-  kincsek cserélnek majd gazdát.
Hanna lassan felemelte a fejét. Nem akart hinni a fülének.
− Én azonban nem bírok a jó szívemmel − folytatta Bujdosóné  s ezért úgy döntöttem, a történelem fakultáció két legjobb tanulóját  magammal viszem, hogy bepillanthassanak a tudományos munka  műhelytitkaiba.
A tanárnő körüljáratta hideg kígyótekintetét a termen.
− Nem hallom az örömujjongást − jegyezte meg kimérten.

Zsófi És ki a két legjobb? Ervin és Ervin?
Hanna Aki a legjobb házi dolgozatot írja holnapra a Martino-  vics-féle összeesküvésről.
Zsófi Akkor biztosan Ervin és Ervin.

Hanna Ne legyél abban olyan biztos.
Zsófi Mert?
Hanna Mert iskola után jártam Sándornál.

Sándor elgondolkodva bólogatott, miközben mézet csorgatott a  teájába.
− Felettébb valószínű, Hannácska. Felettébb valószínű… −  mondogatta aggodalmas képpel.
− Biztos vagyok benne! − heveskedett Hanna. − Láttam kijönni  abból a házból, ahová a körzőt vitték! Nekik dolgozik, ez tuti!
− Biztosan nem kér teát?
− Nem kérek − legyintett a lány. − Utálom a teát. Száz százalék,  hogy a körzőt most akarják kijuttatni az országból!
− Mézet bele?
− Mondom, hogy nem kérek! Figyel rám egyáltalán?
− Persze, kérem. Hogyne figyelnék. No, és hol tart a dolgozatá-  val?
− Sehol. Megpróbálni se érdemes. Úgyis Ervin írja a legjobbat.
− Kötve hiszem − mosolygott hamiskásan az öreg. − Amíg én  itt vagyok.
− Maga jó töriból? − kérdezte Hanna.
− Ó, az nem kifejezés.
− Akkor segíthetne.
− Miről szeretne hallani?
− Martinovics Ignácról.
Az öreg szeme felcsillant.
− Martinovics! Nagy kujon volt a Náci bácsi!
− Náci?! − kerekedett el Hanna szeme.
− Mármint hogy Ignác. Más néven apát úr. De mit is akarok  mondani… Szóval jóeszű ember volt, nagy machinátor, mert jó keze  volt hozzá, mindenfélét bütykölt. Például gázgolyóbist…
− Léggömböt, ezt olvastam − bólintott Hanna.
− És azt olvasta-e, hogy egy évig utazgatott keresztül-kasul Eu-  rópán? Ott aztán mindenféle társaságba belekeveredett. Titkosba is,
érti!
− Nem vagyok meglepve − húzta el a száját a lány.
− Hát onnan hazaérve meg Lipót császárhoz folyamodott  bányatanácsosi állásért. Born Ignác udvari tanácsos ajánlotta be…
− Mennyi Ignác! − grimaszolt Hanna, miközben buzgón jegy-

zetelt.
− Szép név az, kérem! − bólogatott Sándor, és tovább mézezte a  teáját. − Majdnem olyan szép, mint az Engelbert. Nos tehát, ez a jó
Martinovics harmincöt éves korára számos európai akadémia tagja  lett.
Sándor lenyalta a kanalat, és elégedetten csettintett a nyelvé-  vel.
− Hogy én hogy szeretem a mézet! Leírta?
Hanna töprengett egy darabig, aztán letette a tollat.
− Inkább hagyjuk. Ezek úgyis mind benne lesznek az Ervin  dolgozatában.
− Micsoda? Hogy szeretem a mézet?
− Dehogyis! Az összes, amit eddig elmondott. Valami más ké-  ne! Valami érdekesség!
Sándor letette a kanalat, és Hannára hunyorgott.
− Érdekesség… − hümmögte. − És az benne van-é az Ervin  dolgozatában, hogy ez a derék úr spicli volt?
− Martinovics?
− Az hát! Közvetlenül a rendőrminiszternek jelentett.
− Feljelentett másokat?
− Bezony, kérem. Különös tekintettel összeesküvő társaira. To-  vábbá a barátaira.
− Ez biztos?
− Mint a halál.
− De mi úgy tanultuk, hogy ő szervezte az összeesküvést! Akkor  feljelentette saját magát?
Sándor keserűen elmosolyodott.
− Annál ravaszabb volt, ne aggódjon.
− Nem értem… Most akkor hős volt vagy áruló? − pislogott ér-  tetlenül Hanna.
− Inkább úgy mondanám, nagy játékos volt.
− De honnan tudja mindezt?
− Tőle… Mármint a leveleiből. Na, ide süssön!
Sándor feltápászkodott, és egy ősöreg szekrényhez lépett. A  zsebéből egy hatalmas kulcscsomót halászott elő.
− A rosseb egye meg, persze, hogy az utolsó lesz − morogta,  miközben a kulcsokat próbálgatta a zárba.
A szekrény ajtaja nagy sokára nyögve kinyílt, Sándor pedig de-  rékig eltűnt benne. Mikor előkászálódott, egy hatalmas köteg meg-

sárgult papír volt a kezében.
− Itt van e. Fogja.
− Mi ez?
− Hát a besúgó Martinovics illatos levélkéi. Vigye el a szipir-  tyónak, és kezdjen el csomagolni Bécsre.
− De… de… − hebegte Hanna.
− Szóra sem érdemes − vigyorgott Sándor a lány döbbenetén. −
Inkább igyon még egy teát.

Zsófi Azért ez elég durva! Azoknak a leveleknek nem valami  múzeumban kéne lenniük?
Hanna Én már nem lepődöm meg semmin.
Zsófi És megpróbáltad elolvasni?
Hanna Németül van. Egy kukkot sem értek belőle.
Zsófi Bujdosóné sírni fog a gyönyörtől.
Hanna Hát remélem is.
Zsófi Figyu… Beszéltél ma a Tibivel?
Hanna Persze hogy beszéltem. A padtársam, vagy mi.
Zsófi És mondott valamit?
Hanna Mit kellett volna mondania?
Zsófi Semmit. Nem fontos.
Hanna Zsófi! Tökre elpirultál.
Zsófi Hanna! Csetelünk.
Hanna :-D Akkor is látom. Tiszta vörös a fejed. Mi van Tibivel?
Zsófi Semmi.
Hanna Belezúgtál.
Zsófi Hogy zúgtam volna bele? Még nem is találkoztunk.
Hanna De fogtok?
Zsófi Hát, nemtom, lehet. Tegnap is tök sokáig cseteltünk…
Hanna És elmondtad már neki?

Hanna sokáig meredt a csetablakra. Már épp arra gondolt,  hogy megbánthatta barátnőjét, mikor végre megjelent Zsófi válasza.

Zsófi Akartam. Tegnap már le is írtam, csak aztán kitöröltem.
Később meg már nem lehetett.
Hanna Jó… Ez tök nehéz lehet.
Zsófi Hagyjuk ezt.
Hanna OK.