Sándor nem túlzott. Tíz perc sem telt bele, és egy különös utas  jelent meg a hármas számú fülke ajtajában.
− Szép jó napot kívánok, kezüket csókolom! Akadna-é itten egy  szabad hely?
Az utas éppen úgy festett, mint Piszkos Fred közvetlenül az-  után, hogy kimászott az otthonául szolgáló kukából. Szakálla hosszú  volt és csimbókos, orrán SZTK-keretes szemüveg, vállán egy réges-  régi katonai egyenruha felöltője különböző kitüntetésekkel. Kezében
öt vagy hat óriási csíkos szatyor, egy piros műbőr utazótáska, egy  kakukkos óra, egy sátor, egy pöttyös esernyő és egy „Vigyázz, töré-  keny!” feliratú kartondoboz. Mindezek mellett folyamatosan kráko-  gott meg harákolt. És bűzlött. Éppen, mint Piszkos Fred, kimászás  után.
Bujdosónénak esélye sem volt tiltakozni, mert a jövevény a  döbbent hallgatást beleegyezésnek vélve, már be is nyomult a fülké-  be, és azonnal rendezkedni kezdett.
− Köszönöm alássan. Ne tessék zavartatni magukat, elférek.
Esetleg ha az öcskös segítene fölrakni a szatyrokat, azt megköszön-  ném.
− Hogy én? − Ervin arca szörnyű grimaszba rándult, de azon-  nal felpattant, amint elkapta Bujdosóné gyilkos tekintetét.
− A tisztelt hölgy motyóját ne tegyük fel? − érdeklődött nyája-  san az idegen, de hiába. A tanárnő makacsul magához szorította az  aktatáskát.
Piszkos Fred bámulatos gyorsasággal belakta a fülkét. Ervinnel  az összes szatyrot feltették a csomagtartóra, de az üléseken és a pad-  lón még így is maradt jó néhány táska. Hanna nem is értette, hogyan  fér el ennyi cucc egy ilyen kicsi kupéban.
− Tetszik tudni, havonta egyszer kiruccanok a Naschmarktra,  azt eladok a labancoknak egy-két szatyor hagyatékot, egész szépen  meg lehet belőle élni…
A különös utasból csak úgy dőlt a szó és a dohánnyal kevert vé-  cészag. Ervin fél kézzel befogta az orrát, miközben a „Vigyázz, töré-  keny!” feliratú dobozt próbálta felügyeskedni a kupac tetejére.
− És maguk hova utaznak? Kis családi kiruccanás a gyerekek-  kel?
Az igazgatóhelyettes sértődötten húzta fel az orrát.
− Ők nem a gyerekeim. A történelemtanáruk vagyok.
− Ó, ezer bocsánat, drága tanárnő, igazán tudhattam volna.

Magácska határozottan túl fiatal két ekkora lurkóhoz. Hanem ha  már így összehozott bennünket a szerencsés véletlen, engedje meg,  hogy mutassak valamit, ami talán érdekelheti.
Az öreg korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel, hogy le-  emelje a csomagtartóról az imént felrakott kartondobozt.
− Köszönjük, de nem veszünk semmit − tiltakozott Bujdosóné,  de elkésett. A férfi addigra már szép akkurátusan elkezdte kipakolni  a doboz tartalmát.
− Fúj, mik ezek? − Ervin úgy elsápadt, mintha minimum kísér-  tetet látott volna.
− Preparátumok, kérem. Kitömött rágcsálók, pókok, ángolna,  miegymás. Valami doktornak a hagyatékában leltem, alkalmi vétel.
A tanárnő hasznát vehetné az iskolában.
Azzal − mintegy a gyűjtemény ékköveként − kiemelt egy ha-  talmas befőttesüveget, amelyben egy különlegesen gusztustalan kí-  gyóféle tekergett, és egyenesen a halálra vált Ervin kezébe nyomta.
− Vipera formalinban. Na mit szólsz, öcsi?
Ervin, mielőtt bármit is szólhatott volna, a formalinban tekergő  halott vipera szemébe nézett, majd akkorát visított, hogy Edinának  is becsületére vált volna.
− Ejnye, micsoda anyámasszony katonája! Hát ez csak egy dög-  lött jószág, nem harap! Nézze csak meg közelebbről, drága tanárnő!
Megszámítom maguknak olcsón… lássuk csak, az annyi lenne,  mint… potom ötszáz euró.
− Köszönjük, nem kérjük − hárította el Bujdosóné a visszauta-  síthatatlan ajánlatot. Ám az öreg nem tágított.
− Édes lelkem, csillagom, velem lehet alkudni. Bár ez itten nem  holmi ángolna, ez egy viperácska, nem adhatom ugyebár bagóért, de  magának legyen háromszáz. Gondolja meg, milyen jól mutatna ez az  iskolában! Nézze csak, még a frissen levedlett bőre is ott tekereg  mellette! Ugye, öcsi?
Ervinnek ez már sok volt. Zihálva kapkodott levegőért, és úgy  tűnt, mindjárt el fog ájulni.
− Tanárnő, kikísérjem Ervint a mosdóba? − ugrott fel Hanna a  helyéről.
Bujdosóné villámgyorsan átlátta, hogy valóban ez az egyetlen  esélye, hogy megszabaduljon az őrült ócskástól.
− Hagyd, majd én kikísérem − nyúlt a félájult fiú hóna alá, és  amikor kiléptek a fülkéből, akkorát sóhajtott, mint aki hosszú percek

óta nem vett levegőt.
Hanna először szemrehányóan nézett a csimbókos szakállú
Piszkos Fredre, de amint becsukódott a fülke ajtaja, kirobbant belőle  a nevetés.
− Honnan szedte ezt az idétlen cuccot? És mi ez a kígyó?
Sándor olyan büszkén igazította meg az orrán a szemüveget,  mint aki most nyerte meg a kerületi jelmezversenyt, és minden bi-  zonnyal szívesen előadta volna inkognitója hosszú és tekervényes  történetét, de most sokkal fontosabb dolguk volt. Bujdosóné ugyanis  nagy sietségében az ülésen hagyta az aktatáskát.
− Szaporán, Hannácska, mutassa azt az ördöglakatot!
Sándor a zárhoz tapasztotta a fülét, és tekergetni kezdte a szá-  mokat. Hanna úgy saccolta, kábé két-három percük lehet, amíg Er-  vin összeszedi magát. Ha ügyesek, az alatt simán kicsempészhetik a  táskából a körzőt… ám ekkor ismerős léptek egyre hangosodó sortü-  ze hallatszott a folyosó felől.
Amikor Bujdosóné elhúzta a kupé ajtaját, az őrült ócskás éppen  egy kitömött csincsillát ajánlgatott Hannának harminc euróért.
− No, tanárnő kedves, csak nem meg tetszett gondolni magát?
− üdvözölte harsányan a belépőt.
− Nem. Csak itt maradt az aktatáskám. Hanna, ideadnád? Kö-  szönöm.

[13] Látogatás a levéltárban
Az SMS érkezését halk pittyegés jelezte.

Szia! Mi a helyzet Bécsben? Megvan a körző? Minden ok? Tibi

Hanna talán még soha nem örült ennyire Tibinek. Úgy érezte,  ha még egy percig magában kell tartania a nap eseményeit, fel fog  robbanni. Leült hát a társalgó egyetlen, csigalassú és ősöreg számí-  tógépéhez, és bepötyögte a jelszavát.

Hanna Tibi! Itt vagy?
Tibi Helló!
Hanna Jaj, de jó, hogy írtál! Már azt hittem, te is utálsz!
Tibi Mert?
Hanna Hát tudod… Zsófi miatt.
Tibi Ja, utállak.
Hanna Köszi.
Tibi De attól még szétparáztam magam, hogy egész délelőtt  nem jelentkeztél! Megígérted, hogy jelentkezel! Mi van a  körzővel? És az öreggel? Ő is ott van?
Hanna Gőzöm sincs. A pályaudvaron láttam utoljára.

Sándor − miután a Piszkos Fred-jelmezzel kudarcot vallott −  leszállt Mosonmagyaróvárnál, és csak a bécsi pályaudvaron bukkant  fel legközelebb. Ezúttal egy targoncát húzott maga után, ellenzős  sapkáját mélyen a szemébe húzta, úgy ajánlotta fel hordári szolgála-  tait Bujdosónénak.
− Nem, köszönöm, majd a fiatalember megoldja − vetette oda a  tanárnő, és Ervin kezébe nyomta a bőröndjét. Az aktatáskát a vilá-  gért sem adta volna ki a kezéből.

Hanna A vonaton kellett volna elcsórni. Most jól jönne a te kéz-

ügyességed!
Tibi Kösz.
Hanna Bocs!

Szegény Ervin szinte roskadozott a hatalmas acélszürke bőrönd  súlya alatt.
− Úristen, mi van ebben a táskában?
− Ne nyögdécselj, édes fiam! Katonásan! − vezényelt Bujdosó-  né. − Mit csináltok ti tornaórán?
− Fogalmam sincs, fel vagyok mentve − zihálta Ervin, és hálát  adott az égnek, amikor a pályaudvar előtt beszálltak egy taxiba.
− Van egy meglepetésem, fiatalok! − újságolta Bujdosóné. − A
Collegium Hungaricum régi vendégházában fogunk lakni! Érdemes  majd átlapozni a vendégkönyvet. Olyan hírességek szálltak meg ott  előttünk, mint Steiner Frigyes vagy Valaméri Oszkár!

Tibi Azok meg kik?
Hanna Honnan tudjam? De azért nagyon lelkes voltam. Leg-  alábbis addig, amíg meg nem láttam az épületet.

A kétemeletes vendégház Bécs óvárosának egyik mellékutcájá-  ban állt, és legalább kétszáz évesnek tűnt. Nagy tölgyfakapuja mel-  lett Hanna hiába keresett csengőt: csak egy rozsdás, oroszlánfejet  formázó kopogtató bámult le rá barátságtalanul. Amikor Bujdosóné  bekopogott, úgy tűnt, mintha az egész óváros visszhangozna, még-  sem jött senki ajtót nyitni. A tanárnő dühösen fújt egyet, majd ismét  kopogott. Ezúttal kulcscsörgés és csoszogó léptek zaja szűrődött ki a  lépcsőházból.
− Ki az? − kérdezte bentről egy barátságtalan hang németül.
− Dr. Bujdosóné Dr. Bakonyi Edit és diákjai Budapestről.
Kinyílt a kapu, és Hanna arcát megcsapta a régi házakra oly jel-  lemző hideg és nyirkos levegő. A küszöbön egy körülbelül másfél  méter magas, félszemű portás állt, és bámult rájuk ellenségesen.
− Budapest?
Bujdosóné nagy levegőt vett:
− Igen, mint említettem. Tanulmányi kirándulásra jöttünk a
Sigray Jakab Gimnáziumból.
− Jön be! − vakkantotta tört magyarsággal a filmbe illő ször-  nyeteg, és megfordult, hogy mutassa az utat. Hanna ekkor látta meg

a hátán éktelenkedő púpot.

Tibi Mi?! Púpos is volt? Félszemű és púpos?! Te most szívatsz!
Hanna NEM! Komolyan, Tibi, ez a csávó simán indulhatott volna  egy Notre Dame-i toronyőr hasonmás versenyen!

A portás egy nyikorgó falépcsőn vezette fel őket az emeletre.
Ervin minden egyes lépcsőfoknál külön nyögött egyet a bőrönd alatt.
Hanna igyekezett megjegyezni az utat Bujdosóné szobájához: fel a  lépcsőn, aztán jobbra, végig a folyosón.
− Zimmer für Mutti. Szoba a mamának − nyitott be a portás a  legutolsó szobába.
Bujdosóné nagy levegőt vett. Szemmel láthatólag megviselte,  hogy reggel óta másodszor nézték két kamaszkorú gyerek anyjának.
− Mint említettem, a tanáruk vagyok.
− Was?
− Semmi, mindegy. Mutassa meg a diákok szállását is.
Hanna az alagsorban kapott helyet, egyedül egy nyolcágyas  szobában. A fehérre meszelt falakból dohszag áradt, az üres emeletes
ágyak vasvázai kísérteties árnyékot vetettek a padlóra.

Tibi Hű. Para.
Hanna Az. De Ervin még rosszabbul járt.

A földszinti fiúkörletben már voltak vendégek: a Pannonhalmi
Bencés Gimnázium cserkészei. Ervin az ő szobájukban kapott egy
ágyat, és mellé szigorú házirendet hajnali keléssel, reggeli tornával
és − mint később kiderült − éjszakai rémtörténetekkel. De Tibit nem  igazán hatotta meg a pedálgép nyomorúsága. Egészen másról akart  beszélni. Azóta formálgatta magában a kérdést, mióta Hanna beje-  lentkezett.

Tibi Zsófiról tudsz valamit?
Hanna Írtam neki, de nem válaszolt. És te? Írtál?
Tibi Nem. Nem merek.
Hanna De miért? Csak rám van kiakadva.
Tibi Jó, és mit mondjak?
Hanna Mindegy, bármit. Csak ne sajnáld, azt nem bírja.

Tibi hosszú percekig gondolkozott, fel merje-e tenni a másik  kérdést is. Mert mi köze hozzá? Semmi. Nem volt biztos benne,  akar-e erről hallani egyáltalán. Aztán mégis gépelni kezdett.

Tibi Egyébként mi történt vele? Úgy értem, hogy így… toló-  szék. Vagy így született?
Hanna Dehogyis! Amikor megismertem, ő volt a suli sztárja. Ba-  lettozott, ráadásul baromi jól. Kisegér volt a Diótörőben.
Tibi Akkor hogy?
Hanna A síszünetben elmentek a családjával Olaszországba…
Gondolta, hogy kipróbálja a snowboardot…

Hanna pontosan emlékezett arra a délutánra. Már harmadik  napja duzzogott a szobájában, amiért anya nem engedte el
Zsófiékkal síelni, amikor megcsörrent a telefon. A kórteremre is em-  lékezett, ahol a barátnője hetekig feküdt, az idióta plüssállatokra,  amelyeket az osztálytársak vittek be neki, és arra a napra is, amikor  bizonyossá vált: Zsófi nem fog lábra állni többé. Hanna emlékezett a  szorongásgombócra a gyomrában, és arra, hogy fogalma sem volt,  mit kell, mit lehet ilyenkor mondani. Tökéletesen megértette, ho-  gyan érez most Tibi.
Gondolataiból Bujdosóné lépteinek ellentmondást nem tűrő  kopogása riasztotta fel.
− Hanna, indulunk!
A lány gyorsan elbúcsúzott Tibitől, és kikapcsolta a számítógé-  pet.
− Irány a Természettudományi Múzeum! − dirigált a  dementor. − Hol van Ervin?
− Itt vagyok! − hangzott a kanapé mögül.
− Mit csinálsz te ott, fiam?
− Fekvőtámaszozom − zihálta Ervin, akire úgy tűnik, máris  nagy hatást gyakoroltak a cserkészek.
Bujdosóné elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a diákja végre  sportol, majd kilépett az utcára. A ház előtt egy régimódi lovaskocsi
állt.
− De jó, egy szekér! − örült meg Hanna.
− Fiáker avagy konflis − helyesbített a tanárnő.
− Nem ülünk fel rá?
− Csak ide megyünk a Burgringre.

− És mit csinálunk a Természettudományi Múzeumban? − ér-  deklődött Ervin.
Bujdosóné olyan arcot vágott, mint aki most jelenti be, hogy
Hannáék megnyerték a lottóötöst.
− Segíthettek nekem felkutatni néhány dokumentumot a bécsi  szabadkőművesekről a régi levéltárban. Izgalmas, ugye?
A Mária Teréziáról elnevezett tér két oldalán két egyforma ku-  polás épület állt, mintha egymás tükörképei lennének: a Szépművé-  szeti és a Természettudományi Múzeum. Bujdosóné végigcsattogott  a szabályos gömbformára nyírt bukszusok között, a gyerekek alig  tudtak vele lépést tartani.
− A múzeum legrégebbi darabjai MáriaTerézia férjének,
Lotharingiai Ferencnek a növény- és ásványgyűjteményéből szár-  maznak, melynek rendszerezésével a császárnő Born Ignácot bízta  meg 1776-ban − sorolta a tanárnő az adatokat, miközben beléptek az  előcsarnokba. − Mit is tudunk még Born Ignácról?
Ervin jelentkezett. Lábujjhegyre állt, úgy kalimpált kinyújtott  mutató- és középső ujjával Bujdosóné orra előtt. A tanárnő elnyo-  mott egy szánakozó mosolyt, és felszólította.
− Ervin?
− Born szabadkőműves nagymester volt − hadarta a pedálgép.
− Mozart róla mintázta Sarastro figuráját a Varázsfuvolában, de a  bemutatót már nem érhette meg, mert 1791-ben elhalálozott.
Hanna megpróbálta kikapcsolni az agyát, hogy ne hallja az ide-  gesítő fejhangon magyarázó Ervint. Inkább megállt a kör alakú elő-  csarnok közepén, és felnézett a szédítően magas kupolára. A nyolc  teljesen egyforma kerek ablakon át látni lehetett a tavaszi ég kékjét.
Hanna lassan forogni kezdett, és egy pillanatra sem vette le a szemét  a távoli ablakokról. Olyan érzés volt, mint gyerekkorában a körhin-  tán.
Amikor megállt, Ervin még mindig Born Ignácról magyarázott.
− További érdekesség, hogy Mozart a Varázsfuvola más szerep-  lőit is a kor híres geológusairól mintázta. Tamino alakjában például
Born Ignác fiatal tanítványát, Johann Georg Metzlert ismerhetjük  fel.
Pedál Ervin úgy belemelegedett, hogy le sem lehetett állítani.
Hanna segítségkérően nézett Bujdosónéra. Azaz csak nézett volna,

mert az oszlopnál, ahol eddig a tanárnő állt, most egy japán csoport  gyülekezett. A lány rémülten pásztázta végig az előcsarnokot: Bujdo-  sóné eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hanna belegondolt, hányszor és hányan kívánták (különösen  röpdolgozat-írás vagy felelés idején), hogy bár nyelné el Búnét a  föld, hányszor képzelték el, hogy elrabolják a vámpírok vagy a zom-  bik, esetleg megjelenik Bulcsú családja az Endorról, és felszippant-  ják az űrhajójukba, és akkor nem lesz többé gyilkos dobókockás fele-  lés, tűsarok-géppuskatűz és igazgatói intő… Most mégsem tudott
örülni, mert a tanárnővel együtt eltűnt az aktatáska is. Mi van, ha  nem is az aukción akarja elpasszolni, hanem itt, a múzeumban? −  suhant át az agyán a felismerés. Nem lett volna szabad szem elől té-  veszteni egy percre sem!
− Ervin! Azonnal meg kell keresnünk Bujdosónét!
− Miért, nincs itt? − pillantott fel a fiú.
− Nincs! Eltűnt! − Hanna kezdett kétségbeesni. − Azt mondta,  valami levéltárba visz minket kutatni. Úgyhogy irány a levéltár!
Az információs pultnál szereztek egy térképet, de hiába: az csak  a kiállítótermek között igazította el a látogatókat. Elindultak hát a  legelső ajtó felé, amely fölött nagy aranybetűkkel a következő felirat
állt: Mineralogie.
A két gyerek átvágott az ásványtár színes kristályokkal teli, fél-  homályos termein, át az űrből jött meteoritokat bemutató kiállításon
(Bulcsú sírna a gyönyörtől, ha ezt láthatná − gondolta Hanna), elro-  hantak a dinoszauruszcsontvázak alatt, fel a főlépcsőn, míg végül  egy elsötétített terembe nem értek.
− Álljunk meg egy kicsit − lihegte a futástól kifulladt Ervin. −
Egyáltalán hol vagyunk?
A fiú a sötét terem közepén álló üvegtárlóhoz lépett. Az üveg  alatt több száz különböző méretű, szőrös pók feküdt, fekete bársony-  ra tűzve.
− Fúj, de undorító! − rohant vissza az ajtóhoz.
− Ezek szerint az állattani gyűjteményben járunk − állapította  meg Hanna a térképet böngészve.
− Menjünk innen! − kérte reszkető hangon Ervin.
− Jó. Úgy nézem, a következő terem a hüllőké − mosolygott ka-  jánul a lány. − Úgyis tudjuk, hogy odavagy az üvegben tekergő kí-  gyókért.
Ervin elsápadt.

− Húzzunk inkább vissza az előcsarnokba, abból nem lehet baj.
− Vagy megnézhetjük, hová vezet az az ajtó − javasolta Hanna,
és a terem távolabbi sarkára mutatott. A nagy faajtón fehér tábla ló-  gott, félreérthetetlen felirattal: Eintritt verboten!
− Figyelj, szerintem oda nem szabad bemenni…
− Szerintem épp ezért kell arra mennünk.
− De mi lesz, ha még jobban eltévedünk? − akadékoskodott a  fiú, de Hanna tekintete belé fojtotta a szót. Ervin ekkor ismerte meg,
és soha életében nem felejtette el többé azt a nézést.
− Ha nem jössz, megyek egyedül, te pedig itt maradsz a kí-  gyókkal meg a pókokkal. Ja, és elmondom Edinának, hogy gyáva  vagy.
Ervin nem tudta eldönteni, mitől retteg jobban: a preparált ál-  latoktól, vagy attól, hogy meg kell szegnie egy szabályt. Végül nagyot  nyelt, és követte Hannát.
Az ajtó egy szűk folyosóra nyílt. A falak mellett mindenhol
üvegvitrinek és felcímkézett fiókokkal teli nyírfaszekrények sorakoz-  tak. A gyerekek végighaladtak a rettentő hosszúnak tűnő folyosón,  míg végül a hátsó lépcsőházban találták magukat.
Körülbelül háromemeletnyit mentek lefelé, amikor egy félho-  mályos, raktárszerű helyiségbe értek, ami kicsit hasonlított egy mű-  helyre. Az egyik asztalon egy szoborszerű valami állt, fekete nejlon-  zsákba bugyolálva. Hanna tudta, hogy nem volna szabad hozzányúl-  ni, de aztán mégis győzött a kíváncsisága, és felemelte a zsákot. Er-  vin érezte, hogy mindjárt el fog ájulni. Egy egyelőre félszemű, halott  leguán nézett velük farkasszemet.
− Menjünk innen, kérlek, menjünk innen!
Hanna visszatette a zsákot a hüllőre.
− Ugyan már, ez csak egy preparáló-műhely! Nézd, mennyi  madár!
Ez volt a kegyelemdöfés. Körülöttük a polcokon száz meg száz
üvegszemű bagoly, színes paradicsommadár, kifeszített szárnyú al-  batrosz ült békésen. És mindannyian Ervint nézték.
− Segítség! − a fiú feltépte az ajtót, és kirohant a lépcsőházba.
− Ervin? − hangzott kintről Bujdosóné meglepett hangja. −
Mindig is tudtam, hogy rajonganak értem a diákjaim, de ez a reakció  azért kicsit erős.
Hanna még soha életében nem örült ennyire a dementornak.
Amikor meglátta a kezében az aktatáskát, szinte kedve lett volna

megölelni.
− Lányom, te meg mit vigyorogsz, mint valami fakutya? És  egyáltalán, mit kerestetek a preparáló műhelyben?
− Semmit, csak… a tanárnőt. Mert hogy el tetszett tűnni.
− És miből következtettetek arra, hogy a döglött állatok között  tartózkodom? − húzta fel a szemöldökét Bujdosóné. − Egyébként  meg nem tetszettem eltűnni, csak megkerestem egy régi barátomat.
Herr Schmitt, engedje meg, hogy bemutassam a tanítványaimat.
Hanna ekkor vette észre a Bujdosóné mögött nyájasan mosoly-  gó, cingár, kopasz emberkét. Amikor kezet nyújtott, olyan volt a kéz-  fogása, mintha döglött lazacot érintett volna az ember.
− Herr Schmitt segít majd nekünk eligazodni a levéltárban −  magyarázta Bujdosóné. A döglött lazac lelkesen bólogatott, és elin-  dult lefelé a lépcsőn. Hannáék némán követték.
Ervin nem tudott rosszabb helyet elképzelni egy múzeum pre-  paráló műhelyénél, de hamarosan kiderült, hogy tévedett. Egy mú-  zeum alagsora legalább ezerszer iszonyúbb.
− Vigyázzanak a fejükre! − intett a Schmitt nevű, és kinyitotta  az ajtót.
− Ez nem is levéltár. Ez egy pince − állapította meg Hanna.
Amikor aztán a szeme megszokta a sötétet, megpillantotta a  dossziékat. A penészes falak mellett végig hosszú polcok sorakoztak  ezer meg ezer kartotékkal.
− Mint tudjátok, kutatásom tárgya a bécsi szabadkőműves pá-  holyok szerepe a Martinovics-összeesküvésben − magyarázta Bujdo-  sóné. − Úgy vélem, Born Ignác hagyatékában rábukkanhatunk né-  hány érdekes dokumentumra.
− De tanárnő, itt minden rohad! Ki fog jönni az asztmám! −  fintorgott Ervin, de Búné válaszra sem méltatta.
Herr Schmitt letett a gyerekek elé vagy húsz vastag dossziét. A  papírhalom tetején ez állt: Ignaz von Born, 1791.
− Leginkább a magánlevelek érdekelnek, de ha térképet vagy  egyéb földrajztudományi feljegyzést találtok, az is jöhet. Herr
Schmitt itt marad, és segít, ha kérdésetek van. Jó munkát!
− És a tanárnő? − érdeklődött Hanna.
− Én addig iszom egy kávét. Fertelmes ez a szag.
Bujdosóné elindult felfelé a csigalépcsőn, Herr Schmitt kikísér-  te. Hanna egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. Amikor az ajtó-  hoz értek, a tanárnő súgott valamit Schmittnek, és kinyitotta az ak-

tatáskát. A férfi belenézett és bólintott. Egy másodperc törtrésze  alatt zajlott le az egész.
Hanna hiába hegyezte a fülét, csak egyetlen mondatot kapott  el:
− Remélem megfelel − mondta Bujdosóné. − Akkor ahogy  megegyeztünk.
Hanna nem tudta mire vélni a különös jelenetet, de egy dolog  legalább biztosnak látszott: ha a körző az aktatáskában volt, ezúttal  ott is maradt, és Bujdosóné felvitte magával a büfébe. Hanna tehát −  jobb ötlete nem lévén − lapozgatni kezdett a penészes papírok kö-  zött.
Az alagsorban csigalassúsággal vánszorgott az idő, és az egyik  megsárgult papír épp olyan volt, mint a másik: múzeumi katalógu-  sok, jegyzékek, számsorok, gazdasági kimutatások.
− Szerinted meddig kell még ezt csinálni? − súgta Ervin két-  ségbeesetten.
− Nem tudom. De ha nem találunk valami használhatót, sze-  rintem minimum leharapja a fejünket.
− Most már biztos ki fog jönni az asztmám.
Hanna úgy érezte, már órák óta guvadnak a papírok fölött,  amikor Ervin hirtelen felkiáltott.
− Van egy nagyítód?
− Minek? Találtál valamit?
Ervin lelkesen mutatta fel a halvány tusrajzot:
− Bujdosóné azt mondta, a térkép is jó, nem? Ez tök olyan,  mint egy térkép. Ha lenne nagyítónk, ki tudnám betűzni, mit ábrá-  zol.
Hanna előkotorta a táskájából apa nagyítóját. Nem hitte volna,  hogy ilyen hamar hasznát fogja venni. Ervin egészen közel hajolt a  térképhez, orra szinte érintette a papirost, miközben nagy nehezen  kiolvasta a helyiségnevet: Schemnitz.
− Az Selmecbánya! − ugrott fel Hanna a helyéről. − Born Ignác  ott tanított.
− Én is tudom. Alap − jegyezte meg a fiú sértődötten.
De azt nem tudod, hogy egy Selmecbányai légszivattyú van az
Apostol utcai ház udvarán − gondolta Hanna. − Nem lehet véletlen,  hogy minden nyom Selmecbányára vezet.
− Muti már, hadd nézzem meg közelebbről!
Ervin önző módon magasra tartotta a papírlapot.

− Nem adom, én találtam! Te még nem találtál semmit!
Ahogy a fiú a térképpel hadonászott, egy pillanatra átvilágított  rajta a plafonon lógó csupasz villanykörte fénye. Hannának földbe  gyökerezett a lába: a fényben egy vízjel rajzolódott ki a papírlap kö-  zepén. Kerek foglalatban egy ismerős tárgy: a körző.
Már alkonyodott, amikor kiléptek a múzeumból. Bujdosóné a  várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem örült a vízjeles térkép-  nek. Dühös léptekkel csattogott le a múzeum lépcsőjén.
− Hanyagok vagytok, alkalmatlanok, lusták! Nem lehet rátok  bízni semmit!
− De hát találtunk egy térképet! Vagyis én találtam! − méltat-  lankodott Ervin.
− És mit kezdjek én egy bányatérképpel, fiacskám, mi? Egy  térkép Bécs alagútrendszeréről, az jó lett volna! Vagy egy térkép a  szabadkőműves tűzfészkekről! De egy bánya! Na iparkodjatok, mert  még be kell ugranom a Tourist Infóba az operajegyekért.
− Megyünk operába? − örült meg Ervin, de Bujdosóné hamar  letörte a lelkesedését.
− Én megyek operába, fiacskám. Nektek este szabadprogram.
Ezúttal Hanna szeme csillant fel:
− De jó! Császkálhatunk a városban?
− Úgy értem, szabadprogram a kollégium épületén belül.
Nagyszerűen felszerelt könyvtáruk van!
− Én hoztam sakkot! − buzgólkodott Ervin.
Szuper. Könyvtár vagy sakkozás Ervinnel. Tiszta izgalom −  gondolta Hanna, és egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elnyom-  jon egy ásítást. Amikor kinyitotta, olyat látott, ami több volt, mint  ijesztő. A szülei álltak a Tourist Info pultjánál.

[14] Az aktatáska
Anya döbbenten bámulta a monitort. Újra és újra elolvasta
Zsófi levelét, de még mindig úgy érezte, nem ért belőle egy szót sem.
Hogy Hanna rossz társaságba keveredett… egy idősebb férfi befolyá-  sa alá került… és Bécsbe is csak azért ment, hogy segítsen ennek a  férfinak valami rablásban…
− Csaba!
− Mi van, már szóba állsz velem? − apa flegmán dugta ki a fejét  a dolgozószobából, de amikor meglátta anya arckifejezését, megállt  benne az ütő.
− Mi történt? Baj van? Meghalt valaki?
− Nem, csak írt a Zsófi… tudod, Hanna kis szegedi barátnője, a  tolószékes…
Apa türelmetlenül közbevágott:
− Igen, tudom, mi van vele?!
− Írt egy e-mailt nekem, hogy…
− Hogy?!
− Inkább olvasd!

…Nem akartam megijeszteni Niki nénit, csak már nem tud-  tam magamban tartani, hogy mennyire aggódom Hannáért! Biz-  tos észre tetszett venni, hogy az utóbbi pár hétben teljesen megvál-  tozott. Hát ez volt az oka. Az a férfi mindenféle zavaros történetet  adott be neki. Azért írtam meg ezt a levelet, mert én innen nem tu-  dok semmit tenni érte! Pedig muszáj valamit, mielőtt valami na-  gyobb baj történik! Remélem, még nem túl későn: Zsófi

Anya zokogva kuporodott össze a konyhaszéken.
− Tudod, mi a szörnyű, Csaba? Én ebből az egészből semmit  nem vettem észre! A saját kis piti ügyeimmel voltam elfoglalva, és  közben nem láttam meg, nem éreztem meg, hogy a lányom… hogy  bajban van a lányom!

Apa az órájára nézett: dél múlt három perccel. Bécs autóval  alig két óra.
− Hozom a slusszkulcsot!
A Tourist Infóban dolgozó hölgy olyan kedves mosollyal hall-  gatta végig apát, ahogyan az ápoltakat szokták az elmegyógyintézet-  ben.
− Our daughter… somewhere here… with her classmates and  teacher… − magyarázta apa rendületlenül a maga sajátos angolságá-  val. − We don’t know which hotel, that’s the point.
Hanna ugyanekkor egy tornászt megszégyenítő ügyességgel  ugrott be Ervin háta mögé.
− Úristen, takarjál!
− Mi bajod van?
− A szüleim!
− De mit keresnek itt?
Ezt Hanna is szerette volna tudni. Óvatosan kikandikált Ervin  háta mögül, hátha az előbb tévedett… de nem. A két tanácstalanul  tébláboló felnőtt határozottan úgy nézett ki, mint anya és apa.
Bujdosóné időközben megszerezte az operajegyet, és Ervinhez  lépett.
− Láttad azt a két turistát? Nagy tételben mernék fogadni, hogy  magyarok voltak! Micsoda akcentus! Micsoda bagázs!
Hanna dühösen horkantott egyet Ervin háta mögött. Igaz, hogy  tök cikik a szülei, de Bujdosóné csak ne sértegesse őket!
− Lányom, te mit csinálsz ott a földön?
− Fekvőtámaszozom − hangzott a válasz.
− Te most viccelsz − állapította meg a tanárnő bizonytalanul,  miközben ismét leszögezte magában, hogy nem érti, és nem is sze-  retné megérteni soha a gyermeki észjárást. − Szedjétek a lábatokat,  gyerekeim! Mindjárt kezdődik az opera, és addig még át is kell öl-  töznöm…
Hanna megpróbált a lehető legkevésbé feltűnően távozni Buj-  dosóné és Ervin takarásában. Nem tudta mire vélni, hogy itt vannak  a szülei, és úgy döntött, inkább nem árulja el magát. Nagy kő esett le  a szívéről, amikor sikerült kislisszolnia az ajtón.
A tanárnő az utolsókat villogó zöld jelzés ellenére átvágtatott a  zebrán a Karlsplatz felé. A gyerekek loholva követték. Ezt legalább

megúsztam − gondolta Hanna, ám ekkor ismerős kiáltás hangzott  fel mögöttük.
− Ott van! Várjanak! Jövünk!
Bujdosóné megállt, és megvetően mérte végig a Tourist Info  előtt integető szülőket:
− Jesszusom, a magyar turisták!
− Tessék várni! Ha zöld lesz, átmegyünk! − üvöltötte apa.
− Hanna! Hanna, kicsikém! Jól vagy? − kiabált anya is.
A tanárnő felhúzta a szemöldökét, és nem kevésbé megvetően
Hannára nézett:
− Te ismered őket?
− Eléggé. A szüleim.
Bujdosóné újra szemügyre vette a zilált hajú, színes szoknyás  nőt meg az öltönyös férfit. Valami halványan rémlett neki, de akár-  hogy gondolkodott nem tudta felidézni az arcukat. A szülők mind  egyformák, teljesen felesleges megjegyezni őket − gondolta megve-  tően.
A lámpa zöldre váltott. Anya úgy rohant át a zebrán, mint va-  lami tigris.
− Minden rendben, kislányom? Mutasd magad! − ölelte magá-  hoz Hannát, még mielőtt Hanna tiltakozhatott volna.
− Persze. De meg fogsz fojtani − préselte ki magából, ám anya  nem enyhített a szorításon.
− Csak arra válaszolj: jól vagy?
Bujdosóné, aki eddig úgy szemlélte a jelenetet, mint egy érde-  kes természetfilmet a gorillák családi életéről, most közbelépett:
− Hanna tökéletesen jól van. Mivel tökéletesen jó kezekben  van.
A lány végre kiszabadult az ölelésből, és félrevonta a szüleit:
− Most ti tényleg utánam jöttetek? Ez iszonyú ciki!
Anya zavartan apára nézett, aki tanácstalanul hümmögött meg  krákogott:
− Dehogy jöttünk utánad! Hova gondolsz? Csak kedvet kap-  tunk tőletek. Ugye, Niki? Mondtam anyádnak: úristen, milyen régen  voltunk Bécsben!
− Csaba, mi nem is voltunk együtt Bécsben − vágott közbe  anya.
− Ezt mondom! − apa nem hagyta magát eltéríteni. − Épp ezért  jött az ötlet: miért nem ugrunk ki a hétvégére? És akkor kocsiba pat-

tantunk. Hát és így… spontán.
Hanna gyanakodva hallgatta szülei beszámolóját. Ahhoz ké-  pest, hogy reggel még nem beszéltek egymással, ez a spontán kirán-  dulás elég valószínűtlennek tűnt. Pláne, mivel apa életében eddig az  volt a legspontánabb dolog, amikor egyszer hirtelen felindulásból  négy évszak pizzát rendelt négysajtos helyett. Hanna gondolatmene-  tét ismét Bujdosóné törte meg:
− Ez mind nagyszerű, de ha megbocsátanak, nekem operaje-  gyem van, és még át kell öltöznöm.
− Ó, persze, nem akarjuk feltartani! − udvariaskodott apa. −
De ha a gyerekeknek nincs más programjuk, szívesen elvinnénk őket  vacsorázni!
Hannának már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy még mindig  nincs meg az aktatáska, Sándor eltűnt, ő pedig egy dohos levéltárban  görnyedt egész délután, most vacsorázhat a nyilvánvalóan nem telje-  sen komplett szüleivel.
− Beülünk egy igazi bécsiszelet vendéglőbe… − lelkesedett apa.
− Meghívjuk a kis osztálytársadat is!
− Nem vagyok az osztálytársa, fölötte járok − igyekezett leszö-  gezni Ervin, de senki nem figyelt rá.
Az igazi bécsiszelet vendéglő pontosan olyan volt, ahogy az  ember az efféle helyeket elképzeli. Kockás abroszok, nagypapafejű  pincérek, tányérról lelógó rántott húsok, forró almás rétesek tejszín-  habbal. Tibi nagyon bírná ezt a helyet! − gondolta Hanna, miután  nagy nehezen legyűrt egy fél szelet karajt.
− Ez az igazi, gyerekek! Az igazi wiener schnitzel! Anyád is jól  csinálja, de azért ez… mennyei! − cuppogott teli szájjal apa.
− Hanna, miért nem eszel? − kérdezte aggodalmas hangon  anya.
− Mert tele vagyok.
− Megehetem? − anya átnyúlt a villájával a megmaradt fél rán-  tott húsért.
Na, ez már határozottan nagyon gyanús − morfondírozott
Hanna. Anya hetek óta kizárólag zöldséget és halat evett. Mi ez a hir-  telen változás? És főleg: mi ez a nagy családi harmónia?
− Na, Ervin, ízlik? − apa megpróbált társalgást kezdeményezni  az eddig némán és illedelmesen táplálkozó fiúval.

− Köszönöm, igen.
− De hát alig ettél! Egy férfinak kell a kondi!
Hanna úgy döntött, megmenti Ervint a további kínos beszélge-  téstől, és elviszi csocsózni. Öt perc alatt kiderült, hogy rossz ötlet  volt, és Ervinnel csocsózni kábé akkora élvezet, mint Ervinnel levél-  tárazni. Nem elég, hogy a reakcióideje egy galápagosi óriásteknősé-  vel vetekszik, ráadásul folyamatosan elemez és magyarázkodik.
− Ezen az oldalon lazábbak a bábuk. Nézd, szinte lötyögnek! A  kapus meg folyton beragad. Jó, hát ez hat-null, de muszáj nyomni  egy visszavágót! Addig nem nyugszom, amíg nem lövök egy gólt!
− Akkor húzzál bele, éjfélkor zárnak! − sóhajtott Hanna, mi-  közben ballal beküldött egy újabb találatot. − Szerintem gyakorolj  egy kicsit, én addig iszom valamit.
A lány elindult az asztaluk felé, de félúton megtorpant. Nem  hitt a szemének. A tányérok leszedve, apa előtt egy pezsgősvödör, a  pincér épp meggyújtott egy gyertyát. Anya gyöngyöző kacagása a  bárpultig hallatszott.
− Jaj, csak egy ujjnyit! A fejembe fog szállni.
− És akkor mi van? Bécsben vagyunk! Lehet, hogy még kerin-  gőzni is kedvünk szottyan! − duruzsolta apa, és töltött még egy po-  hár pezsgőt.
− Csaba! Nem is tudsz keringőzni!
− Abban te ne legyél annyira biztos! Lehet, hogy még ennyi év  után is tudok meglepetéssel szolgálni!
Anya megfogta apa kezét, és mélyen a szemébe nézett.
− Ezt már rég meg kellett volna tennünk! Picit kimozdulni a  szokványosból… Újra felfedezni egymást…
Bár a nap leggusztustalanabb pillanatának címéért versenybe  szállt már egy formalinos vipera, egy púpos, félszemű portás és egy  rothadó levéltár, Hanna úgy döntött, mégis ez a látvány viszi el a  pálmát. Egy gázabb van annál, ha az ember szülei rosszban vannak:  amikor imádják egymást.
A rettenetesen ciki vacsora és még cikibb Duna-parti andalgás  után igazi megkönnyebbülés volt, amikor a félszemű portás kinyitot-  ta nekik a kaput.
− Te késni. Cserkésznek már takarodó − dörrent rá Ervinre, aki  futólépésben indult meg a szobája felé. Aztán Hannához fordult:

− Gute Nacht, kislány… Reméli, nem fél szellemektől!
− Persze, nyilván szellemek is vannak − morogta Hanna bosz-  szúsan. Tényleg más sem hiányzik a mai napra, mint néhány osztrák  szellem.
− Nincs, nincs már egy se… Bármit lát éjjel a leány, az nincsen.
Nem megijed! − a portás hangja olyan volt, mintha vasajtó nyiko-  rogna.
Hanna hátán végigfutott a hideg, de meggyőzte magát, hogy  csak az alagsor nyirkos levegője miatt. A púpos portás visszacsoszo-  gott az előcsarnokba. Hanna kulcsra zárta a szobája ajtaját, pizsamát  húzott, és gyorsan bebújt a paplan alá. Az olvasólámpa fényében ba-  rátságtalanul imbolyogtak az emeleteságy-árnyékok, ezért inkább  leoltotta, és a fal felé fordult.
− Nem kell parázni, nincsenek is szellemek − gondolta még  utoljára, mielőtt mély álomba zuhant.
Néhány óra múlva különös zajra ébredt: mintha valaki piszmo-  gott volna a zárral. Kimászott az ágyból, és lábujjhegyen az ajtóhoz  lopózott. Résnyire nyitotta, és kidugta a fejét. Az ajtó előtt nem állt  senki. Biztos álmodtam − gondolta, és már majdnem visszabújt az
ágyba, amikor a párnáján meglátott valamit, ami eddig nem volt ott:
Sigray Jakab levágott fejét. Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és  berohant rajta apa és Bujdosóné kézen fogva, Edinával és a félszemű  leguánnal a nyomukban.
− Ma olyan spontán vagyok! − rikkantotta apa, és keringőzni  kezdett Bujdosónéval. − Csak azt nem tudom, mit csináljunk ezzel a  fejjel?
− Tegyük fel a facebookra! − visította Edina.
Ekkor Sigray feje felemelkedett a párnáról, és Hanna felé for-  dult.
− Hanna! Hanna! − suttogta síri hangon.
A lány érezte, ahogy a feje búbjától a lába ujjáig elönti a rémü-  let. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Látta, ahogy a fél-  szemű leguán felmászik apa vállára, és kitátja éles fogakkal teli szá-  ját… Hanna oda akart rohanni, hogy segítsen, de a rettegés teljesen  megbénította.
− Látod, én pont így érzem magam minden nap. Most már tu-  dod, milyen − mondta Sigray Zsófi hangján.
Hanna teli torokból felsikoltott.
− Hannácska, az istenért, ne visítson! Fölveri nekem az egész

házat!
Egy öreg és bagószagú kéz tapasztotta be a száját. A lány min-  den erejét összeszedte, és kinyitotta a szemét. Sigray feje, Bujdosó-  né, Edina, apa és a félszemű leguán hirtelen köddé vált. Csak Sándor  guggolt az ágya mellett.
− Azt hiszem… rosszat álmodtam… − suttogta. Még mindig
érezte a gyomrában a jeges rettegést. − Maga hisz a szellemekben?
Az öregember horkantott egyet, amit nevetésnek is lehetett ér-  telmezni.
− Hogyne, kérem. Láttam is egyszer a saját szememmel egy jól  megtermett lúdvércet az árnyékszéken, nagyon tanulságos történet,  majd egyszer elmesélem. Most azonban fontosabb dolgunk van!
Hanna a telefonja kijelzőjére nézett.
− Hajnali fél egykor?
− A szipirtyó még nem jött meg, most kell cselekednünk! Itt az  ideje, hogy visszalopjuk, ami a miénk!
Az öregember szemében olyan izgalom csillogott, amilyet öt-
éves kisfiúk tekintetében látni, mikor először másznak át a kerítésen  a szomszédba. Hanna először megmosolyogta, de hamarosan rá is
átragadt a lelkesedés.
A lépcsőházban teljes volt a sötétség, csak az emeletről szűrő-  dött le valami fény. A folyosó végén, épp a tanári szoba ajtaja fölött
égett egy villanykörte. Sándor elővett egy hatalmas kulcskarikát,  amire egy csomó régi kulcs volt felfűzve. Sorban belepróbálgatta a  szoba zárjába, de egyik sem nyitotta.
− Azt a kirelejzumát… − dörmögte.
− Lehet, hogy be sincs zárva − suttogta Hanna.
Az ajtó felől alig hallható kattanás volt a válasz.
− Most már nincs! − húzta ki magát büszkén az öregember.
A szobában nem volt teljesen sötét, bevilágított az utcalámpa  fénye. Bujdosóné hatalmas, acélszürke bőröndje az ablak alatt állt,  mellette egy széken precízen összehajtogatva egy törölköző és né-  hány ruhadarab. Az aktatáskának semmi nyoma.
− Pedig itt kell lennie valahol. Magáé a szekrény, én megnézem  az ágy alatt − vezényelt Sándor, miközben nyögve térdre ereszkedett.
Azaz csak ereszkedett volna, mert akkorát roppant a dereka, hogy  kénytelen volt megállni félúton. Hanna eközben polcról polcra át-  vizsgálta a szekrényt, amelyben azonban nem volt más, csak egy  nagy rakás dédanyáink korabeli ágynemű. Már éppen feladta volna a