Gimesi Dóra − Jeli Viktória – Tasnádi István

IDŐFUTÁR 1.

A KÖRZŐ TITKA

ISBN 978-615-5441-03-5

Második kiadás

© 2014 − Tasnádi István − Jeli Viktória − Gimesi Dóra – Tilos az Á
Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.)  www . tilosazakonyvek . hu
Szerkesztette: Demény Eszter, Győri Hanna és Kovács Eszter
Felelős kiadó: Banyó Péter


Borítóterv: Szabó VinceProdukciós munkák:
Wunderlich Production Kft.
Produkciós vezető: Mészáros Gabriella

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
H-4027 Debrecen, Böszörményi u. 6.
Telefon: +36-52-515-715; Fax: +36-52-325-227;
E-mail: info @ anyrt . hu  www.anyrt.hu

HANNA − jó érzékkel keveredik vad dolgokba. Most is ő találja meg  a körzőt. Nem baj, úgyis imádja a krimiket. Hát még átélni!

TIBI − Hanna padtársa, olyan, mint egy bánatos víziló. Leggyako-  ribb szava: aha. De mindig lehet rá számítani.

ZSÓFI − Hanna legjobb barátnője. Szuperokos, mindenre rögtön  rákeres, egy perc alatt tudja bármilyen rejtélyre a megoldást.

ERVIN − igazi taposóakna, folyton okoskodik és teljesen elviselhe-  tetlen.

SZABIKA − olyan laza, hogy majd szétesik, állandóan van egy poé-  nos benyögése.

BULCSÚ − kicsit sok sci-fit fogyasztott, most azt hiszi, ő űrlény az
Endorról, és furcsán méregeti a humanoidok különös szokásait.

EDINA − visítva beszél, állandóan a körömlakkja foglalkoztatja és  szerelmes Ervinbe.

SÁNDOR − fura öregember, régiségkereskedő. Nagyon kell neki a  körző.

GÉZA BÁ − matek-tesi szak, ofő. Igazi tanár: megvédi az osztályát  bármi áron, neki mindenki egyformán fontos. Nemcsak szíve, még  humora is van.

ROGYÁK MÁRIA − magyar szak. Impulzív nőszemély. Hol
Quimbyt elemez magyarórán, hol a Varázsfuvolát modernizálja a  gyerekekkel. Mindene a költészet.

DR. BUJDOSÓNÉ DR. BAKONYI EDIT – ig. helyettes. Ha vé-  gigkopog magassarkúja a folyosón, megfagy a levegő. Igazi  dementor.

FELEMÁSSZEMŰ − a főgonosz. Bárkin átgázol a körzőért.

[1] A guberáló
Tudod, Zsófi, azt hiszem, nekem még nem volt egyetlen nor-  mális barátom sem Szeged előtt. Illetve előtted. Az első pillanattól  kezdve olyan, mintha mindig ismertelek volna. Emlékszel arra a  napra, amikor bekerültem az osztályotokba? Nem akartam be-  menni a terembe, te pedig leültél mellém a lépcsőre, és két órát be-  szélgettünk. Látod, már rögtön az elején begyűjtöttél miattam két  igazolatlant. :-D
Szegeden éreztem először jól magam életemben. Jellemző,  hogy olyan hamar el is kellett költöznünk onnan. Amúgy Budapest  talán a legrosszabb hely az összes eddigi közül, ahol laktunk. Ha  látnád, tuti kiborulnál!
A szomszéd szobában ekkor indult harmadszorra anya Dead
Can Dance cédéje. Hannának most már marhára elege lett. Felpat-  tant, kirúgta maga alól a széket, és lecsapta a laptop tetejét. Ebben a  hangzavarban mindent lehet, csak gondolkodni nem. E-mailt írni  meg végképp esélytelen. Úgy érezte, ha még egyszer végig kell hall-  gatnia ezt a rikácsolást, azt nem éli túl.
Nem akarta lehalkíttatni a zenét, abból csak idegesítő lelkizés  lett volna. Anya egyből úgy gondolta volna, hogy Hannát annyira  megviselte az újabb költözés, hogy feltétlenül „ki kell tisztítani az au-  ráját”. Többek között a „szép zenével”, no meg azzal a kézrátevős-  tapizós kezeléssel, amit mostanában tanult egy tanfolyamon. Hanna
úgy döntött, ezt inkább kihagyja. A hóna alá csapta hát a rozoga lap-  topot, és mint egy sértett királynő, kivonult a szobából. Átbotlado-  zott a rengeteg doboz, táska és égő füstölő között, egyenesen a „szép  zenétől” legmesszebb eső pontig, ami történetesen a WC volt. Az ajtó  nem csukódott simán, lábbal kellett segíteni. Szó sem volt arról,  hogy berúgta volna, és csak egy egészen picit sikerült hangosra, de  anya persze rögtön megjelent az ajtó túloldalán.

− Hanna, minden rendben?
Hülye kérdés.
− Persze, anya.
Mégis mi lenne rendben? Talán az, hogy egy évnél tovább még  egyik városban sem bírták? Hogy sosem lehet tudni, apa mikor állít  be azzal, hogy „Csomagolás, lányok, költözünk!”. Furcsa, de Hanna  mindig megérezte előre, mikor hangzik el ez a mondat. Valahogy  már abból érezte, ahogy apa belépett a bejárati ajtón. Talán a szé-  gyenkező mosolyból, ami az arcán volt ilyenkor. Talán a mozdulat-  ból, ahogy letette azt a ronda aktatáskáját az ebédlőasztalra. És min-  dig az asztalra, pedig anya hogy utálta, hogy oda teszi… Nem lehet  tudni. Csak összenéztek, és Hanna pontosan tudta, most anya mind-  járt sírni kezd, ő maga pedig csomagolni. Ez utóbbiban egyébként  akkora rutinra tett szert, hogy mára egy akármekkora lakást képes  lenne két óra alatt bedobozolni. Igaz, neki alig voltak dolgai. Már pi-  ci gyerekként leszokott a gyűjtögetésről. Se plüssök, se babák. Nem  szeretett semmit, amihez kötődnie kellett, úgyis hagyhatja ott vala-  melyik lakásban, ha nem fér be a dobozba. Talán barátai is ezért  nem voltak. Anya persze mindig cirkuszolt emiatt. Most is rögtön  rákezdte, milyen jó, hogy ezúttal társasházba költöztek. Milyen  könnyű lesz itt „kis barátok” után nézni. Micsoda marhaság. Hanna  sosem értette, mire gondolnak ilyenkor a felnőttek. Csak azért, mert  valaki egyidős az emberrel, még közel sem biztos, hogy lehet vele két
értelmes szót váltani. És különben is, a háta közepére nem kívánt új  embereket. Rettenetesen fájt a szíve Zsófiért.
Ránézett a laptopra, amin ott világított a félbehagyott levél,  amit épp neki kezdett írni. Már így is elég hosszúra sikeredett, noha  még sehol sem volt attól, amit el akart mesélni. Elolvasta az utolsó  bekezdést.

És ez a ház is! Tele van minden falragaszokkal, mondjuk  mindet leszedtem, persze csak hogy be tudjam neked másolni ide. :-
D
Na, ezt figyeld:
„FELSZÓLÍTOM A TISZTELT SZÓRÓLAPOZÓKAT, HOGY A
POSTALÁDA A TULAJDONOSOK MAGÁNLEVELEINEK VAN
FENNTARTVA.”
Most őszintén, hogyan lehet felszólítani arra valakit, hogy  egy dolog mire való? És ez:

„A LÉPCSŐHÁZBAN NYOMATÉKOSAN TILOS A DOHÁNY-
ZÁS. AKI EZT NEM TARTJA TISZTELETBEN, FEL LESZ JELENT-
VE.”
De az én kedvencem mégis az, amit a szeméttároló ajtaján ta-  láltam:
„SZEMETET LERAKNI TILOS!”
Van egy olyan érzésem, hogy itt sem maradunk sokáig. Anya  biztos nem tud majd elviselni ennyi szabályt. Apa még csak-csak,  neki ez a munkájával jár. Szóval fogalmam sincs… De talán rá tu-  dom venni őket, hogy menjünk vissza Szegedre.

− Jól vagy, kislányom?
Hanna ijedten összerezzent anya hangjára.
− Igen.
− Csak mert már húsz perce bent vagy.
Ránézett az órájára. Iszonyúan tizenöt perce volt bent.
− Rosszul érzed magad?
− Nem, dehogy. Olvasok.
Hanna érezte, most valami beszélgetésfélét kéne produkálnia.
Eszébe jutott, hogy apát két emelet között látta utoljára egy gardrób-  szekrény társaságában. Illetve félig alatta.
− Mi van apával meg a szekrénnyel? − kérdezte végül.
− Küzdenek. De már felértek az elsőre. Jó lenne, ha te is kijön-  nél végre. Segítened kéne.
− Mindjárt − morogta Hanna, nem túl lelkesen.
− Mikor mindjárt? Azzal ugye tisztában vagy, hogy nem ücsö-  röghetsz egész nap a WC-n?! − anyának kicsit felcsúszott a hangja.
Hanna elvigyorodott, mindig is viccesnek találta, hogy így lesz dü-  hös.
− Nyilván.
Gyorsan visszafordult a levélhez, mert azt a fontos dolgot még  feltétlenül el akarta mesélni Zsófinak. Lehajtotta a kurzort az utolsó  mondathoz, és gépelni kezdett.

Mikor délelőtt kiszálltunk a kocsiból, az utca úgy nézett ki,  mint valami kirakodóvásár. Egy pillanatra azt hittem, hogy min-  denki most költözik, de kiderült, hogy csak lomtalanítás van. Sze-  rintem nagyon érdekes dolgok derülnek ki az emberekről, ha meg-  nézed, hogy miket dobnak ki. Anya persze nem engedett körülnéz-

ni.

Hanna abbahagyta az írást. Egy pillanatra megint érezte azt az  izgalmat, amit ott, akkor, azoknak a gazdátlan tárgyaknak a láttán.
Nem is értette, anya mitől ijedt úgy meg. Ha lehet, még erősebben  szorította Hanna kezét, pedig ezerszer kifejtette már előtte, hogy ti-  zenhárom évesen az ember nem fogja a szülei kezét az utcán.
− Hogy jut eszedbe ilyesmi, kislányom? Van róla fogalmad, mi-  lyen mocsok van ott? És ráadásul azok a borzasztó energiák, amik  ezekből a tárgyakból áradnak!
Hanna kiszabadította a kezét.
− Csak azért, mert kidobták őket?
− Persze. Bennük van még a gazdájuk manája.
− Mije?
Ezért kár volt. Anya vett egy nagy levegőt, és szónokolni kez-  dett.
− Azok a tárgyak, amikkel együtt élsz, amiket megfogsz, átita-  tódnak a személyes energiáiddal. Átlelkesíted őket.
Hanna nem szólt, csak a szemét forgatta. Anya viszont egyre  jobban belejött.
− Ki tudja, kiké voltak ezek a vackok? Te talán tudod?
− De hát pont ez az érdekes az egészben!
− Kidobott tárgyak és kész − zárta le a vitát anya.
− Azért még nem sugárfertőzöttek! − csattant fel a lány.
Apa, aki a bőröndök súlya alatt szuszogott, most egy pillanatra  megállt.
− Csak egyetlen percre hagyjátok már abba a civakodást!
A két lány elhallgatott. Szótlanul baktattak tovább, de anya  nem állta meg, hogy halkan oda ne súgja Hannának.
− Gratulálok. Szegény apád így is eléggé feszült…
− Nem vagyok feszült! − csattant fel most apa.
− Kislányom, miért kell mindig túlfeszíteni a húrt? − kiáltott  fel panaszos hangon anya. Aztán megállt, és diadalmas hangon ki-  vágta. − Tessék! Most a saját szemetekkel láthatjátok, micsoda ré-  mes környék ez! Nézzétek, miféle alakok mászkálnak itt!

Kíváncsi vagy, anya min akadt ki ennyire? Hát, Zsófi! Né-  hány pillanatig én sem jutottam szóhoz a döbbenettől! Egy öreg  guberálót szúrt ki, aki a lomok között turkált. Jó, ez még annyira

nem meglepő, de ilyen szerzetet én az életemben nem láttam! Elő-  ször is, pont olyan volt, mintha valami múzeumból szökött volna  meg. Úgy értem, valamelyik vitrinből. A zokniját a térdéig felhúzta,
és abba tűrte bele a nadrágszárát. Ott pakolászott a kupacok kö-  zött, és közben veszettül köhögött. Anya TBC-t kiáltva rángatni  kezdett, hogy igyekezzünk. Ahogy elmentünk a guberáló mellett,  valamiért azt éreztem, muszáj visszafordulnom. Szerinted…? Az
öreg már nem guberált, hanem egyenesen rám nézett. Bele a sze-  membe. És mintha mosolygott volna.

Hanna megborzongott. Felidézte azt az ősöreg arcot, amin a  ráncok úgy futottak, mint ezernyi pókháló. Megnézte a levelének  utolsó mondatát. Most hirtelen nem is értette, miért írta le. Nem  volt mosoly azon a borzalmas arcon. Picit töprengett, és rájött, hogy  csakis az öreg tekintete miatt támadhatott utólag ilyen érzése. A  szeme volt az, ami nevetett…
Merengéséből türelmetlen kopogtatás ragadta ki.
− Na, akkor most háromig számolok! − hallatszott anya inge-  rült hangja az ajtó előtt. − Egy.
Hannának villámsebesen be kellett fejeznie a levelet.

Húha, Anya most kicsit ideges lett, úgyhogy mennem kell.

− Kettő.

Számolni csak akkor szokott, amikor már végképp kikészült.

− Kettő és fél.

Holnap reggel írok megint. Mondjuk remélem, addig te is vá-  laszolsz.

− Kettő és háromnegyed.

Puszi: Hanna.

− Három.
Hanna kinyitotta az ajtót, és mintha mi sem történt volna, rá-  mosolygott az anyjára.

− Igen? − kérdezte ártatlanul. − Mit kell segíteni?
Kisvártatva már a környékbeli utcákat rótta, karján cikisebbnél  cikisebb bevásárlótáskákkal, és egy hosszú listával, amit anya röpke  másfél óra alatt állított össze. Nem bánta a dolgot, szeretett bevásá-  rolni. Tulajdonképpen már hétéves kora óta ő csinálta, akkor még  görnyedve a nagy felelősség alatt, kezében egy papírral, amin alig  tudta kibetűzni az írást, később viszont már az édes szabadságot íz-  lelgetve. Ilyenkor végre szabadjára engedhette a fantáziáját. Néha  háborús-menekülőset játszott útközben: a feje fölött bombák süví-  tettek, géppuskatűz szólt, az emberek hullottak mellette, mint a le-  gyek, ő pedig fejvesztve rohant. A közért volt az óvóhely, iszonyú ne-  héz volt életben maradni, amíg el nem érte. Máskor királynő volt,  hosszú uszályos palástban vonult önnön koronázására. A fennmara-  dó esetekben rendre bepróbálkozott a külföldi turistás játékkal. En-  nek az volt a lényege, hogy ha valaki megszólítja, halandzsa angolul  kell válaszolnia. A dolog sajnos csak egyszer jött össze, és akkor is  balul sült el. A szóban forgó felnőtt ugyanis elmosolyodott, és meg-  simogatta a fejét. Ez az érzéketlenség akkor meglehetősen fájt is
Hannának.
Manapság persze már nem játszott ilyesmit. Csak örült, hogy  egyedül van, hogy kipróbálhat új utakat hazafelé, nézheti a házakat,  az elhaladó embereket, egyszóval: javíthatatlan csavargóvá lett.
Amióta megérkeztek Budapestre, most először érezte, hogy  végre fellélegezhet. Hirtelen rányílt a szeme a városra, a kopott, de  hangulatos belvárosi épületekre, megérezte a kapualjak szagát, is-  merkedett a hangokkal. Útközben több boltot is feltérképezett, lehe-  tőleg késő estig nyitva tartót. Anyára úgyis mindig este nyolc után  jön rá a „Kellene egy kis biotej, pajtikám!” − című műsor. Elégedet-  ten tapasztalta, hogy itt lesz alkalma ezeket a kívánságokat teljesíte-  ni. Elmosolyodott. Először gondolt hálásan a fővárosra, igaz, most is  csak a rengeteg éjjel-nappali miatt. Mire végzett a bevásárlással, már  sötétedni kezdett, úgyhogy szedni kezdte a lábát. Egyáltalán nem  azért, mintha félt volna, inkább csak szeretett volna nyerni egy kis  időt. Mert természetesen meg akarta nézni a lomtalanítást.
A dolog izgalmasabb volt, mint gondolta. Jó ideig eltéblábolt az

út mellett feltornyozott kacatok között. Amíg nézelődött, arra gon-  dolt, hogy a törött lábú bútorokból, beszakadt vásznú festmények-  ből, koszos szőnyegekből, csorba étkészletekből, dobozkákból, tönk-  rement játékokból egy egész lakást be tudna rendezni. Egy nagyon-  nagyon bánatos lakást. Anyának mégis igaza volt. Az utcán heverő  tárgyak a gazdájuk nélkül borzasztó szomorúságot árasztottak. Han-  na lehajolt, hogy közelebbről megnézzen valamit, ami felkeltette az
érdeklődését. Egy fura alakú fémtárgy volt, elég réginek tűnt. Már
épp megfogta volna, mikor meghallotta újra azt a reszelős köhögést.
Felpillantott. Nem messze tőle a guberáló állt karba tett kézzel. Pil-  lantásával szinte keresztülfúrta Hannát. A kislány úgy érezte, meg-  fagy az ereiben a vér. Sikítani szeretett volna, de egy hang sem jött ki  a torkán. Futásnak eredt. Egy sarokkal odébb azonban lefékezett, és  lihegve a falnak dőlt. Elszégyellte magát. Mégis mitől ijedt így meg?
Egy öreg bácsi ránézett az utcán. Ez aztán őrült félelmetes! Megfor-  dult, és látta, hogy tényleg semmi oka nem volt az ijedtségre. Az öreg  rá sem hederített már. Abban a kupacban keresgélt, ami mellett  nemrég ő is állt. És akkor Hanna megpillantotta, mit húz elő onnan.
Az a fémtárgy volt, amin neki is megakadt a szeme. Maga sem értet-  te, mi ütött belé, de elszántan elindult visszafelé. Őrült kíváncsiságot
érzett, hogy közelebbről megnézze azt a dolgot. Közben az öreg elbű-  völten magasba emelte zsákmányát, és szemlátomást teljesen megfe-  ledkezett a külvilágról, Hanna így észrevétlenül meg tudta közelíte-  ni. Bebújt egy közeli kapualjba, és onnan meresztette a szemét. De  nem tudta kivenni, mi lehet az a valami, mert az öreg előhúzott az  ingéből egy vörös rongyot, és óvatosan bebugyolálta vele. Olyan  gyengéden, mintha egy kisbabát dajkálna. Közben pedig egyre mo-  tyogott.
− Na, hát itt vagy végre, te szökevény… hogy a rosseb egyen  meg − Hannát a hideg is kirázta ennek a hangnak a hallatán. Olyan  volt, mintha egy rozsdás vasajtót nyikorgatna valaki. − Eddig ját-  szottál velem, igaz-e? De vége a bújócskának.
Ekkor azonban nagyon furcsa dolog történt. Az a valami az
öreg kezében − válaszolt. Hanna soha nem hallott még efféle han-  got. Először csak morajló búgás volt, mintha egy motort indítana be  valaki, aztán finom zengéssé tisztult, végül olyan zúgás lett belőle,  ahogyan a szél fújja a fák lombjait. A zúgásba pedig emberi hangok  vegyültek: sok-sok ember kivehetetlen suttogása. Aztán az egész hir-  telen elhalt.

Hanna remegni kezdett. Most már semmi mást nem akart,  csak rohanni, messze-messze. El ettől a borzalmas öregembertől, ki  ebből az őrült városból, de már késő volt.
A sarkon három öltönyös férfi fordult be, és célirányosan az
öreg felé vette az irányt. Az felkapta a fejét, mintha megérezte volna  a bajt, és riadtan körülnézett. Olyan volt, mint egy csapdába esett ál-  lat, aki a menekülés útját fontolgatja. Az öltönyösök mintegy ve-  zényszóra meggyorsították a lépteiket, az öreg pedig se szó, se be-  széd, futásnak eredt. A három férfi azon nyomban utána vetette ma-  gát.
Hanna leguggolt a kapualjban, hátát a falnak vetve. A szíve  olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy azt hitte, kihallat-  szik. Zihálva vette a levegőt, és igyekezett úrrá lenni térdei remegé-  sén. Csak nagy sokára merészkedett elő rejtekhelyéről. A fal mellett  botorkált, és meg-megkapaszkodott. És akkor egyszer csak meg-  akadt a szeme valamin. Az egyik házfal tövében, a földön, egy vörös  rongycsomó hevert. Hanna megtorpant. Nem akart hinni a szemé-  nek: az öreg guberáló bebugyolált kincse volt. Az a titokzatos, zenélő  valami. Egy percig sem gondolkodott. Felkapta, és bevágta gyorsan a  bevásárlószatyorba. Aztán, amennyire csak remegő lábai engedték,  megszaporázta lépteit.
− Hát ez lenne Budapest − gondolta útban hazafelé. − Ez a bo-  londokháza. Azonnal meg kell mindent írnom Zsófinak!

[2] A vérző monitor
Szia, Zsófi!

Látom, még nem válaszoltál a tegnap esti levelemre, mondjuk  jó későn küldtem el. De egyszerűen képtelen vagyok kivárni, amíg
írsz! Ma ugyanis be kellett jönnöm az új sulimba. Most épp  számtech órán ülök, és úgy csinálok, mintha Excel-táblát szerkesz-  tenék. A nap mérlege eddig a majdnem rettenetes és a rettenetes  között mozog, de kezdem az elejéről. Reggel anya bekísért, hogy  beszéljen az igazgatóval, de csak az igazgatóhelyettesig jutottunk.
Te, az a nő valami borzalmas! Képzeld el a Nyálas Gálnét szőkén,  vajszínű kiskosztümben, és szorozd meg hárommal. Egy igazi mo-  solygó sorozatgyilkos, és kígyószeme van. Ja, és Bujdosónénak hív-  ják.
Az igazgatóhelyettes asszony tűsarkú cipőjében több mint egy  fejjel volt magasabb anyánál. Hanna úgy érezte, ha még egy percet  beszélniük kell vele, mindkettejüknek kitörik a nyaka.
− Még egyszer köszönöm, tanárnő. Nagyon hálásak vagyunk,  hogy átveszik Hannát − mondta anya.
Bujdosóné fanyalogva elhúzta a száját.
− Köszönjék az igazgató úrnak. Én magam a felvételi vizsgában  hiszek, és egyáltalán nem vagyok híve az efféle rendhagyó akcióknak
év közben. De a gyermek tanulmányi eredményei végeredményben  kielégítőek − Bujdosóné undorodva lenézett rájuk. − És hát ki va-  gyok én, hogy az igazgató úr döntését felülbíráljam.
− Kérem, adja át üdvözletemet az igazgató úrnak − mosolyo-  don el anya.
Hanna örült, hogy Budapesten nem ismerik még anyának ezt a  hangsúlyát. Nem is állta meg, hogy ne vigyorogjon.
− Feltétlenül át fogom adni − mondta Bujdosóné színtelen

hangon, és pengevékony száját összeszorítva végigmérte Hannát. A  lánynak azonnal elpárolgott a jókedve. − A gyermek most velem jön.
Megmutatom az osztályát.
Bujdosóné mellett közlekedni az iskola kőpadlóján nagyjából  olyan érzés volt, mintha egy háborús film szinkronjába csöppent  volna az ember. Tűsarkainak minden koppanása egy-egy halálos lö-  véssel ért fel.
− Hogy lehet, hogy még a cipője is ilyen marha szigorú? − gon-  dolta Hanna.
A cipőgéppuskatűz aztán hirtelen abbamaradt. Bujdosóné le-  cövekelt egy terem előtt, de úgy, hogy egyben el is állta Hanna befelé  vezető útját.
− Nos. Mielőtt az osztályod ajtaján belépsz, szeretnék leszö-  gezni egyet s mást. Ez itt a Sigray Jakab Nyolcosztályos Gimnázium,  nem pedig a makói elemi.
− Szeged − sietett a kiigazítással Hanna.
− Tessék? − Bujdosónénak felszaladt a szemöldöke. Úgy nézett  ki, mint aki életében ilyen szemtelenséget nem hallott.
− Szegedről jöttünk, nem Makóról. És nem elemibe jártam,  hanem a Juhász Gyulába, ami a város egyik legjobb…
Az igazgatóhelyettes egy mozdulattal leállította a lányt.
− Mindegy. Ez itt egy nagy múltú intézmény. Diákjaink évről
évre kiváló eredményeket érnek el különböző tanulmányi versenye-  ken, diákszínjátszóink rangos fesztiválokon lépnek fel, és magunké-  nak tudhatjuk az ország legszínvonalasabb iskolaújságját. Számos  egykori diákunkból lett híres színész vagy politikus.
Hanna hirtelen nem is értette, hogy érdemelte ki azt a kegyet,  hogy ide járhat. Elkezdte vizsgálgatni a cipője orrát, miközben Buj-  dosóné tovább papolt.
− Ezért aztán becsüld meg magad, tanulj szorgalmasan, és légy  fegyelmezett. Továbbá egyetlen percre se felejtsd el, hogy amilyen  könnyen felvettek ide, éppen olyan könnyen ki is rúghatnak, ha nem
ütöd meg a mércét.
− Hát… majd igyekszem − motyogta Hanna.
− Azt el is várom.
Bujdosóné kitárta az ajtót, mire a teremben halálos csend lett.
Hanna úgy érezte, nem ez lesz élete legjobb belépője. Az igazgatóhe-  lyettes szerencsére nem kísérte be az osztályba. Így aztán, ahogy be-  csukódott mögötte az ajtó, egyből visszatért a szokásos osztályzsivaj.

Hanna elégedetten tapasztalta, hogy az égvilágon senki sem törődik  vele. Pont mintha ott sem lett volna.

Az új osztályomat elnézve azt hiszem, hivatalosan is kijelent-  hetem: Pesten mindenki idióta. Van például három lány, képtelen-  ség őket megkülönböztetni, és valami olyan frekvencián visítanak,  hogy én olyat még nem hallottam. Előző életükben nyilván denevé-  rek voltak.

A három lány közül az egyik szőke volt, és szemlátomást mé-  regdrága ruhát viselt. Az asztalon ült, és épp egy történet kellős kö-  zepén tartott. Miközben beszélt, gondosan ügyelt arra, hogy az egyik  válláról a póló időnként lecsússzon. Csak mintegy véletlenül. A má-  sik két lány nagyon hasonlított a szőkére. A hajuk is úgy volt fésülve,  ruhájuk is hasonlóképpen összeválogatva, igaz, jóval szegényesebb  kiadásban. Mélységes tisztelettel nézték a padon ülő minden egyes  mozdulatát. Mint királynőt az udvarhölgyek.
− Na, és akkor ott voltunk a Kata buliján, és ott volt az Ervin is
− a szőke lány itt hatásszünetet tartott. A másik kettő miután megér-  tette, mi a dolga, döbbent arcot vágott. − És azt mondták a többiek,  hogy üvegezzünk.
Az udvarhölgyek szeme elkerekedett.
− Nem mondod! Fúj! És? − szörnyülködött izgatottan az egyik.
− Fúj! És? − szajkózta a másik.
− És akkor én azt mondtam, hogy… Szabika, el lehet innen  húzni!
Hogy mi hangzott el a szóban forgó bulin, Hanna nem tudhatta  meg. A padon ülő lány mögé ugyanis egy fiú settenkedett, és látvá-  nyosan hallgatózni kezdett. Hanna most már legalább egy nevet tu-  dott. Szabika kicsi volt, vékony csontú, a haja pedig leginkább egy  szénaboglyára emlékeztetett. A másodperc töredéke alatt kikapta az  asztalon ülő lány kezéből a füzetét, és eliramodott vele.
− Ó, a matekházid, Edina? Köszi, nem kellett volna! − harsogta  futás közben.
− Nem adtam oda! Szabi! Add már vissza, légyszííí! − visított a  szőke lány, akit a jelek szerint Edinának hívtak.
− Add már vissza neki, légyszííí! − hangzott fel a másik két lány  kórusa.
− Szabi! Add már vissza az Edinának! − emelkedett fel néhány

paddal előrébb egy srác. Szabika megpróbálta kikerülni, de a fiú
ügyesen kikapta a kezéből Edina füzetét, és lazán hátradobta a lány  padjára.
Az egyik udvarhölgy ekkor izgatottan Edinára nézett, és oda-  súgta neki.
− Juuuj, valaki nagyon nyomul!
Edina hátravetette a fejét, a válláról megint leesett a póló.
− Köszi, Kristóf − dorombolta megmentője felé.
− Te, a Kristóf még mindig tök beléd van zúgva − suttogta az  egyik lány.
− Jaj, már! Nem is! − nyafogta Edina.
− Dehogynem! − bólogatott serényen a másik.
Aztán összenéztek, és teljesen váratlanul elkezdtek egyszerre  visítani. A hangsor, amit kiadtak, leginkább arra hasonlított, hogy  nyíííííííííí. A kezüket pedig úgy rázták, mintha épp készülnének elre-  pülni. Hanna kis híján frászt kapott.
Ekkor azonban Szabika, aki a jelek szerint letett a matekházi-  ról, és már a terem ajtajában őrködött, váratlanul lendületet vett, és  helyből felugrott a legközelebbi padra.
− Ofőveszély! − ordította torkaszakadtából.

Hát, Zsófi, lehet, hogy ez egy „nagy múltú intézmény”, de Sze-  geden, a Juhász Gyulában szerintem utoljára harmadikban volt
érdekes Technokollal leragasztani a naplót a tanári asztalra.
Mondjuk Géza bá, az ofő egyáltalán nem lepődött meg.

− Jó reggelt, sziasztok! − köszöntötte Géza bá széles mosollyal  a gyerekeket. − Remélem, mindenki jól szórakozott, én magam is  nagyon jól szórakoztam, hát még Szabika milyen jól fog szórakozni,  amikor itt marad óra után levakarni a ragasztót az asztalról. Ugye,
Szabika? Remek, akkor el is kezdhetjük az órát. Aki még nem vette  volna észre, van egy új osztálytársatok, Hannának hívják, és Szeged-  ről jött. Hanna, szeretnél valamit mondani?
Hanna körülnézett, most bezzeg mindenki őt figyelte. Gondol-  kodott, de úgy érezte, egyáltalán nem akar semmit sem mondani.
− Sziasztok. Helló − préselte ki magából nagy nehezen.
Géza bácsi kedvesen bólintott.
− Köszönjük, Hanna. Lakonikus volt, de velős. Kérlek, ülj le,  ahol szabad hely van, vagyis… Tibi mellé, oda hátra. Jó lesz? Kiváló.

Szabika, legközelebb a napló lapjait is ragaszd össze, mert így még  simán tudok feleltetni.

Géza bá egész jó fejnek tűnik. Ő tanítja a matekot meg a tesit,  ami elég vicces párosítás. És függetlenül attól, hogy van vagy két  méter, és úgy brummog, mint egy medve, egyáltalán nem tudom  elképzelni, amint síppal a nyakában üvölt. Mondjuk ma erre is fény  derül, mert számtech után tesióra lesz. Alig várom.
:-)
Amúgy matekon megpróbáltam kommunikálni Tibi nevű  padtársammal. Tök reménytelen.

− Helló. Hanna vagyok.
− Aha.
− Te meg akkor Tibi?
− Aha.
A fiú egyáltalán nem tűnt lelkesnek, hogy beszélgetést kezde-  ményeztek vele. Meredten bámult maga elé, és a radírját piszkálta.
Már egy egész komoly lyukat fúrt a közepébe, pedig alig telt még el  valami az órából. Hanna nézte a nagydarab fiút, és arra gondolt, va-  jon ismer-e egyéb szavakat is az „ahán” kívül.
− Megmutatod, hol tartotok a könyvben? − kérdezte.
− Ööö.
A lány megnyugodott. Tibi szókincse ezek szerint minimum  kétszavas. Így azért mégiscsak szórakoztatóbb lesz az elkövetkezen-  dő pár év.
− A felszínt meg a térfogatot vettétek már?
− Nemtom.
− A százalékszámítást?
Tibi lecsapta a szétmarcangolt radírt az asztalra.
− Hagyjál már! − suttogta, és Hannára emelte szomorú, barna  szemeit.
A lány sóhajtott egyet.
− Jó, akkor csak mutasd meg, hányadik oldalon tartunk…

Szóval ő az én padtársam. Jellemző… Egy bánatos víziló mel-  lett fogok ülni. Előttem meg a majomként ugráló Szabika. Tiszta
állatkert, komolyan mondom. Ja, és akkor még nem is meséltem
Bulcsúról. Ő első ránézésre egy egyszerű pedálgépnek tűnik szu-

permenes tolltartóval, de konkrétan földönkívüli.

− Bulcsú, elmagyaráznád nekünk, hogyan számítjuk ki egy öt  méter élhosszúságú kocka térfogatát?
− Köbméterben?
− Miért, ismerünk más mértékegységet is? − húzta fel a szem-
öldökét Géza bá.
− A földi mértékegységeket alapul véve, az angolszász rend-  szerben például adja magát az inch vagy a láb… − kezdett bele Bul-  csú, orrán feltolva a kissé lecsúszott szemüveget.
− Szerintem maradjunk a magyar rendszernél.
Bulcsú a legcsekélyebb mértékben sem értett egyet. Mielőtt  megszólalt volna, szépen elrendezte maga előtt a tollait és a füzeteit.
Közben pedig nagyon ügyelt rá, hogy még véletlenül se érjen hozzá  könyökével a mellette terpeszkedő Szabikához.
− De sokkal érdekesebb lenne, ha kivételesen nem-földi mér-  tékegységgel számolnánk. Ez esetben ajánlanám a fejlettebb  klingoni vagy a primitívebb endori mértékegységeket − magyarázta.
− A helyedben a földi mértékegységeket részesíteném előny-  ben, lévén ezen a bolygón fogsz majd érettségizni − mosolygott Géza  bá.
− Tanbá, az még öt év! Addig simán értem jönnek! − csattant  fel Bulcsú.

Zsófi, én komolyan be fogok itt dilizni. Úgy hiányzik a régi  osztály! Esküszöm, még a Nyálas Gálné is hiányzik. Mondd meg  nekik, hogy puszilom őket! Na jó, Nyálas Gálnét nem. Most me-  gyek, mert mindjárt kicsöngetnek. Otthonról még írok! Puszi!

Hanna iskolai kínszenvedései délután kettőkor értek véget. Ál-  dotta az eget, hogy a szüleinek eszébe sem jutott a napközi, mint le-  hetőség. Bár, ahogy hazaért, és meglátta anyát, fején pöttyös kendő-  vel, elbizonytalanodott. Talán mégis inkább a napközi.
− Lányos program! Mit szólsz? Takarítani fogunk! − kiáltotta  boldogan anya a belépő Hannának.
A lány felsóhajtott. Költözés után mindig ez volt anya rögesz-  méje. A lányos program. Közös jóga, közös kocogás, közös  nyálasfilm-nézés és főleg: közös takarítás. Szerencsére a fellángolás  ezúttal nem tartott sokáig, anya ugyanis elvonult átöltözni, mert rá-

jött, hogy a pöttyös kendő nem megy a takarítós ruhájához. Aztán  pedig megtalálta az ingát, pedig Hanna azt hitte, szuperbiztos helyre  dugta el. A lány épp bután nézte a kezébe nyomott porszívót, mikor  anya berontott a nappaliba.
− Hanna! Jesszus! Hanna!
− Igen?
− Neked egy vízér van az ágyad alatt!
− És?
− Nem voltak rémálmaid? Nem álmodtál akasztott emberrel,  kaszással, bagollyal?
− Tök jól aludtam.
Anya a szemét forgatta.
− Olyan vagy, mint az apád. Nincs semmi érzéked a spirituali-  táshoz. Tök jól alszol, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy be-  szennyeződött az aurád. Istenem, most tisztíthatom meg a szobádat  a negatív energiáktól! − mondta, és idegesen füstölőket kotort elő.
− Ne már, tök büdi lesz! − fortyant fel Hanna.
− Akkor sipirc kifelé! − vágta rá ellentmondást nem tűrően  anya.
− Netezhetek, amíg elüldözöd a negatív energiákat?
− Hogyisne! Inkább menj ki a friss levegőre!
Így aztán Hanna kivonult a gangra, és jobb híján a szomszédo-  kat bámulta. Épp jókor érkezett: kint ugyanis állt a bál. A házmester,  egy kopasz kis fickó hatalmas hordóhassal, a kukákat tologatta a kö-  zös udvar macskakövein. Ettől aztán olyan hangzavar lett, mintha  legalábbis földrengés lenne. Hannával szemben, a körgang másik  oldalán kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az Elképesztően Helyes Srác.
Ezzel pont egy időben feltépték a Hannáékkal szomszédos lakás aj-  taját is. Egy öregasszony csámpázott elő.
− Andriska! Andriska! Mi történt? Tűz van? − kiabálta a szem-  közti fiúnak.
− Nincs tűz, Jolánka néni! Minden rendben! − kiabált vissza a  srác.
− Akkor meg mi ez a zörgés?
− Csak a házmester! A Csongor! Tologatja a kukákat!
Hanna ide-oda kapkodta a fejét közöttük. Kíváncsi volt, med-  dig beszélgetnek még így ordítva.
− Hála az égnek, már azt hittem, tűz van! Tudja, Andriska, a
Csongor nem egészen normális, mióta ’62-ben ráesett a fejére a

muskátli a negyedikről!
Erre már Csongor is felkapta a fejét.
− Mi van, szipirtyó? − ordított fel az öregasszonynak.
− Tudom, már tetszett mesélni, Joli néni! Na, csókolom! − kia-  bálta András, és ásított egy hatalmasat.
− Én is megyek, Andriska. Üdvözlöm az Emőkét! − kurjantott
Jolánka néni.
− Kit? − fordult meg András.
− Hát a kis menyasszonyát, aki mindig olyan szépen köszön!
Akinek szögek vannak az arcában!
− Piercing. És az orrában − helyesbített András. − És nem a  menyasszonyom.
− Tessék? − Jolánka néni csupa izgalom lett.
− Mi már nem… − kezdett bele András, de inkább félbehagyta a  mondatot, és legyintett.
− Hogy mondja? Tudja, a jobb fülemre nem hallok olyan jól! −  kíváncsiskodott tovább az öregasszony.
− Nem érdekes! − kiabált András.
A néni azonban nem hagyta annyiban.
− Mondja már, nem hallottam!
András vett egy nagy levegőt és átordította.
− MÁR NEM JÁRUNK, CSÓKOLOM!
Hanna elkezdett röhögni. Ez azért szép volt így: maximum  hangerőn.
Ekkor egy másik ajtó is kitárult. Egy négyajtós szekrény állt  benne, minimum háromnapos borostával. A képe tisztára vörös volt,
és szuszogott, mint Darth Vader.
− Mit üvöltöznek már? Valaki pihenni szeretne! − mennydö-  rögte.
A nyomában egy törékeny kis nő jelent meg, bocsánatkérően  pillogott az egybegyűltekre.
− Hagyjad Feri, felmegy a vérnyomásod! − csipogta.
− Te ne szóljál bele! Te menjél befele! − ordított a Feri nevű  négyajtós szekrény. − Egész éjjel taxizok, az a minimum, hogy reggel  kuss legyen! − majd Jolánka nénihez fordult. − Maga meg mit néz,  kukkolós banya?
− Hogy nem sül ki a szeme, így beszélni azzal a szegény asz-  szonnyal! − csóválta a fejét a néni.
A kis nő szelíden rángatni kezdte férje ingének ujját.