gömb, ezüstveretes markolat… több mint kétszáz éves, úgy bizony!
Nincs párja az egész világon.
− Megfoghatom? − bámult az öregre Tibi a lehető legszívhez-  szólóbb kiskutya-tekintettel.
− Mindent a maga idején. Előbb megtanítom, hogy kell bánni  vele.
Sándor célpont gyanánt egy üres sörösdobozt állított fel egy fa-  rakásra, majd húsz lépést hátrált, és lőtt. Tibi magán kívül volt az
örömtől.
− Telibe tetszett találni!
Az öreg szerényen vállat vont:
− Pedig már azt hittem, kijöttem a gyakorlatból… Na, de kérem  alássan, most maga jön!
A fiú remegő kézzel vette át Lujzát.
− Első lépés: pucoválás ronggyal és tisztítóvesszővel − magya-  rázta az öreg. − Aztán: a lőporadagolóval betöltjük a lőport függőle-  gesen… úgy ni… ügyesen.
Hanna egy gesztenyefa alatt ülve, tisztes távolból figyelte őket.
Nem hatoltak el hozzá a szavak, csak annyi, hogy egy öreg ember  nagy szeretettel magyaráz valami fontosat egy fiatalnak. Egy egész  kicsit olyanok voltak most, mint apa és fia.
− Vigyázat, lövök! − kiáltotta Tibi boldogan, majd a célpontra  szegezte és elsütötte a pisztolyt.
Az idegtépő madárcsicsergés abbamaradt, a sörösdoboz azon-  ban még csak meg sem billent.
− Mellé − szontyolodott el a fiú, de Sándor megveregette a vál-  lát.
− Sebaj, legalább a poszátát leszedte, úgyis hangos volt. Na  még egyszer. Pucoválás.
Így lövöldöztek naplementéig, minden találatot diadalordítás-  sal és indiánszökdeléssel ünnepelve. Amikor aztán végleg besötéte-  dett, kipirultan indultak haza.
− Tibike, maga egy született cowboy − búcsúzott Sándor, és tő-  le szokatlan érzelmességgel megölelte a fiút. − Holnap ugrik a ma-  jom a vízbe!
Hannának hosszú órákig nem jött álom a szemére. Pedig tudta,  hogy pihennie kell, álmosan csak nem vághat bele élete legnagyobb

kalandjába… Bárányok számolása helyett inkább még egyszer átis-  mételte magában a tervet:
A biztonsági őr tízkor elengedi a rottweilert, aztán bezárja a  kaput, és lelép. Ők hárman a sövény mögött várakoznak. Metszőol-  lóval lyukat vágnak a sövényen, ő átmászik, és kaját ad a kutyának.
Mivel ismerik egymást, nem fog ugatni. Ezután Sándor az álkulcs-  készletével kinyitja a türbe vasajtaját. Először Tibi megy be, aztán az
öreg, végül Hanna, aki eddig lefoglalta a kutyát. Magukra zárják a  rácsot, és lemásznak a csapóajtón a csatornába. Ott aztán a térkép  segítségével elnavigálnak az Apostol utcai villa kertjéig, és vissza-  szerzik a körzőt. Most már fegyverük is van, hogy szükség esetén  megvédjék magukat. Egyszerű, mint a karikacsapás.
Másnap este az Oktogonon találkoztak. Komolyak voltak és  szótlanok, mint az összeesküvők. Némán villamosoztak a Margit híd  budai hídfőjéig. Tibi, azaz Mr. Brown itt még felhívta Mr. Pinket,  hogy tudassa: elkezdődött az akció. Aztán felsétáltak a türbéhez, be-  húzódtak a sövény mögé, és vártak.
− Megyek már, most mit kell sürgetni, nyuszifül, hát meg-  mondtam, hogy tízkor végzek, elengedem a Nérót, aztán megyek! −  magyarázta a biztonsági őr a fülére tapasztott telefonba.
Lánccsörgés hallatszott, aztán egy béklyóitól megszabadult ku-  tya vidám csaholása.
− Maradjál már, Néró! − parancsolt rá az őr. − Ha miattad ké-  sek el, a Klári leszedi a fejem!
Azzal lelakatolta a kaput, és nagy léptekkel elsietett.
Sándor előbányászta feneketlen táskájából a metszőollót, és
Tibi segítségével lyukat vágott a sövényen. Hanna átbújt, és magá-  hoz hívta Nérót. A kutya néhány boldog nyikkanáson kívül egy han-  got sem adott ki, azonnal rávetette magát a csirkefarhátra. Amíg
Sándor bemászott, Tibi a biztonság kedvéért kiállt az útra őrködni,  de semmi gyanúsat nem észlelt. Eddig minden simán ment. Túlsá-  gosan is simán.
Sándor már vagy öt perce vacakolt az álkulcsaival, amikor Tibi  visszaért az őrjáratból.
− Odakint minden tiszta − súgta jelentőségteljesen.
Az öreg bólintott, majd újabb kulcsot próbált a zárba.
− Mi van, ha egyik se nyitja? − jegyezte meg Tibi.

− Olyan még nem volt, kérem! − füttyentett az öreg, majd fél-  hangosan dudorászni kezdett. − Itt van a türbe, Sándor ide tör be!
− Hogy bír ilyenkor poénkodni? − tett szemrehányást Hanna,  aki, bármennyire szerette a kutyákat, mégis remegő kézzel simogatta  a rottweilert.
De Sándort nem lehetett kizökkenteni.
− Mi most egy pompás kalandban veszünk részt, Hannácska!
De a kalandot ki kell élvezni, nem csak úgy túlesni rajta! Az életben  olyan ritka, szép, sűrű pillanatok ezek! Az anyád!
Az utolsó mondat természetesen nem Hannának, hanem a zár-  nak szólt, ami először beragadt, majd egy éles kattanással mégis ki-  nyílt.
− Na, meg is vagyunk! − rikkantotta Sándor, és belépett a kis,  kör alakú terembe, ahol a néhai Gül baba nyugodott. − Mondtam én,  egyszerű, mint a karikacsapás!
Ebben a pillanatban felüvöltött a riasztó.
A gyerekek egy pillanatra megdermedtek, majd futni kezdtek a  sövény felé. A rottweiler ugyanekkor felugrott, és dühös csaholással  utánuk vetette magát. Minden bizonnyal el is kapta volna Tibit, ha
Sándor egy hirtelen ötlettől vezérelve el nem tereli a figyelmét.
− Erre, erre, te dög! − kiáltotta rekedten, és megrázta a kulcs-  csomót.
Hanna és Tibi ezalatt szerencsésen átmásztak a lyukon.
− Sándor! − integetett Hanna, immár a bokrok biztonságos ta-  karásából.
Az öreg köhögött. A vicsorgó rottweiler épp közte és a menekü-  lést jelentő sövény között állt. A Margit hídon felbőgött egy rendőr-  autó szirénája.
Sándor sóhajtott. Tudta, hogy nem juthat el a sövényig, ezért  az ellenkező irányba iramodott, a kőkerítés felé. Az utolsó pillanat-  ban aztán átvetette magát a korláton.
Hanna és Tibi először csak egy tompa puffanást hallott. Aztán  eldördült a pisztoly.
Az öreg mozdulatlanul feküdt a töltés alján. Legalább három  métert zuhant.

− Sándor bá! Sándor bá! − Tibi kétszer is hasra esett, úgy ro-  hant lefelé a lejtőn.
− Ugye nem halt meg? Tibi, ugye nem halt meg? − sikoltotta
Hanna.
A fiú Sándor mellkasára tapasztotta a fülét.
− Lélegzik! − kiáltotta megkönnyebbülten.
Hanna is lebukfencezett a töltésen, egyenesen az öreg lábához.
Amikor letette a kezét, hogy tompítsa az esést, ragacsos tócsába te-  nyereit. Az öregnek erősen vérzett a combja.
− Meglőtte magát! − Hanna már sírt. − Minek hoztátok el azt a  hülye pisztolyt?
− Ne sértegesse a Lujzát, ha kérhetem − szólalt meg ekkor egy  elhaló hang. Sándor kinyitotta a szemét, és a zokogó Hannára ka-  csintott.
− Hívom a mentőket! − határozott Tibi, és a zsebébe nyúlt, a  telefonjáért, de Sándor elkapta a csuklóját.
− Szó sem lehet róla − hörögte. − Ha most kihívja a mentőket,  fuccs az egész tervnek!
− De meglőtte magát!
− Csigavér, csak súrolt a golyó − Sándor kezdte visszanyerni az  eredeti hangját. − Inkább segítsenek felállni! Ha itt találnak a faka-  bátok, megnézhetjük magunkat!
A szirénázó rendőrautók szerencsére csak hátulról, a betonút  felől kanyarodhattak ki a türbéhez. Sándor és a gyerekek egyelőre  biztonságban voltak.
− És ha eltört a gerince? Vagy belső vérzése van? Simán kitör-  hette volna a nyakát − akadékoskodott Hanna.
− Ne sopánkodjon már, inkább vegye elő a belső zsebemből a  flaskát, és szépen locsolja a sebre.
A lány engedelmeskedett. Lecsavarta a laposüveg tetejét, és a  gusztustalan folyadékot a vérző foltra locsolta.
− Fúj, mi ez? − fintorgott.
− Mi lenne? Szatmári szilva − horkant fel az öreg. Azzal kivette  az üveget Hanna kezéből, alaposan meghúzta, és egy csapásra visz-  szatért az életkedve.
− Akkor most kéne valami gyolcs − dirigált. − Tiborka, ha len-  ne szíves…
Tibi szó nélkül áthúzta a fején a pólóját, és szakszerű nyomókö-  tést csinált, ahogy Vali nénitől tanulta.

− Látják, nem kell ide felcser! − vigyorgott Sándor. − De most  már pucoljunk innen, mielőtt lefülelnek!
Sándor félelme nem volt alaptalan. A rendőrök ugyanis idő-  közben kikapcsolták a riasztót, és elindultak, hogy átfésüljék a kör-  nyéket.
Hanna és Tibi közrefogta az öreget, aki egyetlen szó nélkül,
összeszorított foggal bicegett le a négyes-hatosig.
− Akkor is be kell vinnünk a kórházba − kezdte újra Tibi, im-  már a villamoson.
Sándor olyan dühbe gurult, hogy a nyakán kidagadtak az erek.
− Lőtt sebbel? Megőrült?
− Nem akarom, hogy meghaljon! − erősködött a fiú.
− A rosseb fog meghalni! − zárta le a vitát az öreg.
Épp idejében, mert egy nagydarab, sörtehajú fickó lépett mel-  léjük.
− Jegyeket-bérleteket! − vakkantotta barátságtalanul, majd be-  leszagolt a levegőbe, és egyenesen Sándorhoz fordult:
− Maga ittas?
− Nem kérem, én nyugdíjas vagyok.
A sörtehajú szeme összeszűkült. Úgy látszik, elhatározta, hogy
ő márpedig itt büntetni fog.
− Látom, a nadrágot is sikerült… − mutatott rá a pálinkafoltra
Sándor nadrágján. − Szennyezett ruhában nem veheti igénybe a tö-  megközlekedést!
− Tessék békén hagyni a nagyapámat! − üvöltötte Tibi, és az el-  lenőrre ugrott.
A nagydarab fickó úgy rázta le magáról, mint egy csivavát.
− Félmeztelenül is tilos ám utazni! − üvöltötte. − Azt akarod,  hogy hívjam a zsarukat?
Ha Hanna nem lép közbe, aznap este minden bizonnyal a  rendőrségen kötöttek volna ki, Sándort kórházba szállítják, és min-  den másképp alakul. De a lány közbelépett. Egész közel hajolt Tibi  eltorzult arcához, és addig nézett a szemébe, amíg a barátja le nem  higgadt.
− Gyere, Tibi, leszállunk. Segíts Sándornak felállni − mondta  nagyon halkan. A fiú némán engedelmeskedett.

Nagy nehezen elbicegtek az Oktogontól a Mozsárig, ahol Sán-  dor végre lefekhetett. Amíg Hanna teát főzött, Tibi kicserélte a kö-  tést.
− Ne maradjunk itt éjszakára? − kérdezte gondterhelten. −
Nem gond, nagyi is megértené.
Az öreg a fejét rázta.
− Még csak az kéne, hogy itt lábatlankodjanak nekem! Egy-  kettőre felépülök, aztán kitaláljuk, hogyan tovább, jó? Na, sipirc ha-  za!
Tibi azonban megmakacsolta magát:
− Ígérje meg, hogy felhív, ha rosszul van! De azonnal!
− Makacs öszvér − morogta az öreg. − Ha megígérem, haza-  mennek?
Tibi bizonytalanul bólintott.
− Jó, akkor megígérem, csak menjenek már! És csukják be ma-  guk után az ajtót!
A fiú még egyszer utoljára megigazította a párnát Sándor feje  alatt.
− Meg ne haljon nekem, mert kinyírom − súgta még oda kö-  szönés helyett.
Másnap anya egy nagy bögre kakaóval ébresztette Hannát.
− Álomszuszék, hasadra süt a nap! Mindjárt dél van! − dúdolta  vidáman, és egy határozott mozdulattal elhúzta a függönyt.
A vasárnap déli világosság szinte arcul csapta Hannát.
− Úgy aludtál, mint a bunda − mosolygott anya. − Még a tele-  fonodra se ébredtél fel, pedig legalább hússzor csörgött. Ötletem  sincs, ki kereshet ennyire kitartóan vasárnap délelőtt.
Hanna szeme azonnal kipattant. Felkapta a telefonját az éjjeli-  szekrényről: a kijelzőn a számtalan nem fogadott hívás mellett egy  hangposta üzenet is szerepelt. Villámgyorsan tárcsázta a megadott  számot.
− Önnek egy üzenete van − jelentkezett be a géphang. − Az
üzenet meghallgatása: egyes gomb.
Hanna türelmetlenül nyomta le az egyest.
Sándor hangja ijesztően gyenge és szakadozott volt, mintha  nehezére esne a lélegzetvétel:
− Hannácska… azonnal… ide kell jönnie… Attól tartok… itt a

játszma vége.
A lány gyorsan magára kapta az első ruhát, ami a kezébe akadt,
és kirohant az utcára. Végigfutott a körúton, le az Oktogonig, át a
Jókai téren. Tibi már a Mozsár utcában várta.
− Végre! − sóhajtotta a fiú, majd kézen fogta, és behúzta a  boltba.
Az öreg ugyanott feküdt, ahol előző este hagyták, de most ah-  hoz sem volt ereje, hogy megemelje a fejét.
− Hívtál mentőt? − zihálta Hanna. Úgy érezte, mindjárt kisza-  kad a tüdeje.
Sándor lassan felé fordította a fejét, és bágyadtan elmosolyo-  dott.
− Nem… nem… már késő, Hannácska… De az a lényeg, hogy  maguk itt vannak… most egyedül magukra van szükség.
El kell mondanom… egy történetet.

[23] Sándor meséje
Hogy értsenek mindent, messziről kell kezdenem. Az egész  miskulancia több mint kétszáz évvel ezelőtt kezdődött, vagy hát még  régebben, de az a kajla kölyök, akiről mesélni fogok, csak akkor ke-  veredett bele. Kobaknak hívta mindenki, szurtos kis purdé volt, nem  volt neki se anyja, se apja, a korát senki se tudta, még ő maga sem.
Egy út menti fogadóban fungált, mint mindenes kisinas. Kosztért-  kvártélyért ugrált hajnalhasadtától késő estig, leste a fukar korcsmá-  ros minden óhaját. Nagy és szőrös ember volt ez a fogadós, akinek  ráadásul felettébb vérmes külsőt kölcsönzött, hogy a fél bal lábát a  porosz háborúban elvitte egy ágyúgolyó, úgyhogy térdtől lefelé polí-  rozott bükkfából volt. Kobak tudta, hogy ha nem úgy táncol, ahogy  ez a falábú baromállat fütyül, menten megint az utcán találja magát,  hogy tovább tarhálhassa a Tömösvár felé tartó utasokat. Ezért aztán  jól viselte magát, és tűrte a mogorva hadirokkant minden rigolyáját.
Pöttöm emberke volt ez a Kobak, korához képest is nyeszlett,  ami nem csoda, hisz életében tán még egyszer sem lakott jól. Legin-  kább maradékot evett, amit a fogadó vendégei hagytak, de hát azok  nem nagyon hagytak soha semmit, mert szegény ördögök voltak  mindannyian. A kölyöknek azonban volt egy tudománya, amivel  szép summát megkereshetett volna − ha hagyják.
Tudott sakkozni, de nem is akárhogy! Pedig nem tanulta, csak
úgy elleste. Addig kibicelt a tanító úrnak meg a sváb patikusnak,  akik méltóságon alulinak tartották, hogy a parasztokkal együtt ver-  jék a blattot, és inkább ennek a finom úri sportnak áldoztak, hogy  végül már jobban játszott, mint ők. Nem is ült le vele többé sakkozni  a kocsma népe, csak egy-egy gyanútlan átutazó.
Az a kövér kanonok is azt hitte, hogy könnyű keresethez jut, aki
Mihály napján egyszer leült játszani a kölyökkel, de aztán hamar az  arcára fagyott a pökhendi mosoly.
− Az ördöggel cimborálsz, te purdé! − kiáltott a pap, és az asz-  talra csapott, de úgy, hogy összekoccantak a fafigurák.

De Kobak nem ijedt meg.
− Adja föl, tisztelendő atyám! − mondta hetykén, és megszívta  az orrát.
− Tudod, mit adok én föl?! Az utolsó kenetet, mielőtt agyon-  váglak! − riposztozott a kanonok, és már emelte is a kezét.
Ám a fogadós gyorsan közbelépett. Na nem felebaráti szeretet-  ből, hanem mert tisztes hasznot remélt az afférból.
− Ne pirongassa már, tisztelendő uram! − alázatoskodott. −
Tehet ő arról, hogy ilyen talentummal áldotta meg az Úr? Mindenkit  elpáhol, aki leül vele sakkozni!
− Na, azt majd meglátjuk! − mordult a pap, és megtörölte ve-  rejtékező homlokát. − Nem adom fel ilyen könnyen! Te lépsz!
És a parti folytatódott. Kobak élvezte, hogy kínozhatja még egy  kicsit az ellenfelét, úgyhogy egyelőre nem húzta be a mattot. A ka-  nonok meg izzadhatott tovább.
Egyszer csak egy fényes hintó állt meg a fogadó előtt. Két pom-  pás telivér húzta az elegáns homokfutót, amiből egy fekete köpenybe  burkolózott, magas, sovány férfi szállt ki. Ahogy belépett a fogadóba,  a zsibongás elhallgatott, és mindenki az idegenre meredt. A férfi le-  vette széles karimájú kalapját, és körbenézett. Finoman metszett,  komoly arcában, egész tartásában volt valami tekintélyt parancsoló,  amiből a falábú fogadós arra következtetett, hogy tehetős nagyurat  tisztelhet az ismeretlenben.
− Isten hozta, méltóságos uram! − közeledett hajlongva az új  vendég felé.
− Van szabad szobája? − kérdezte az idegen.
− Uraságodnak?! Hogyne lenne! Mindjárt kiszellőztetek, és fel-  vitetem a bagázst! Addig is kívánna valamit enni az úr?
− Mi van friss? − kérdezte a férfi, miközben letelepedett a ke-  mence mellett egy üres asztalhoz.
− Minden friss, kérem, de ha szabad ajánlanom, most szedtük  le a tűzről a tokányt! − buzgólkodott a fogadós, és a pacás konyha-  kendőt a karjáról lekapva elhessegette az asztalról a morzsákon lege-  lő legyeket.
− Jó lesz a tokány. És vigyen ki a kocsisomnak is egy tállal! És  bort, de a jobbikból! − rendelkezett az új vendég, aztán lesöpörte az
ölébe potyogott morzsákat.
A korcsmáros meghajolt, és falábán kopogva elkacsázott a  konyha felé. Az idegen egy öblös cseréppipát kotort elő a kabátja

zsebéből, és rágyújtott.
Míg az ételre várt, szórakozottan figyelte a kocsma népét. Túl  sok mulatságot nem talált ebben, a helyiség zsúfolásig volt tömve a  szokott kompániával, bóbiskoló korhelyekkel, vándordiákokkal meg  kupecekkel. A sarokasztalon azonban megakadt a férfi tekintete: egy
ócska sakktábla fölé hajolva ott fújtatott egy kövér kanonok és vele  szemben egy hat-hétéves forma kisfiú, akinek láthatóan igen jó ked-  ve volt. A férfi hamar átlátta, hogy a kölyök vidámságának nem más  az oka, mint a sakktáblán őgyelgő néhány fehér bábu, melyeket szo-  ros karéjba fognak a feketék. A fiú bizony nyerésre állt. A jó pap vi-  szont csúnyán izzadt, és vakarta a fejét.
Egy üvegkancsó koppant az új vendég asztalán.
− Egy icce kadarka… Pincehideg! Kitölthetem, méltóságos  uram? − sürgölődött a korcsmáros.
− Töltse − válaszolt szórakozottan a férfi, aki még mindig a sa-  rokasztalnál folyó partit figyelte.
A kisfiú eddigre megelégelhette a kanonok tehetetlenkedését,  mert szurtos kis ujjai közé csippentette az egyik fekete futót, és ke-  resztbe tolta egész a sakktábla széléig.
− Sakk. És matt. Kérem a négy piculát! − kurjantotta.
A kanonok feje céklavörös lett.
− Hát én menten fölrobbanok! − üvöltötte, és fenyegetően fel-  emelkedett.
De a fogadós megint gyorsan közbelépett.
− Meg ne üsse a guta, tisztelendő atyám! Hagyja inkább, hogy  eret vágjon magán ez a kis koldus! Nincsen ennek se anyja, se apja,  alamizsnából él.
A kanonok fújtatott még kettőt, majd kissé lehiggadva a reve-  rendája mélyéről előhalászott némi aprópénzt, és megvető mozdu-  lattal az asztalra hajította.
− Jól van, nesze! Az ördög vinne el! − mondta, és szuszogva in-  dult a kijárat felé.
A fogadós a nyomában szökdécselt a falábával, majd fürgén elé  kerülve még ki is nyitotta neki az ajtót.
− Jó utat, főtisztelendő uram! − szólt utána, mire a kanonok  csak morgott valamit, és a lováért kiáltott.
A korcsmáros vigyorogva csukta be mögötte az ajtót, és vissza-  sietett Kobak asztalához.
− Ide a két piculát!

− Kettőt?! − meresztette szemét a fiú.
− Ne povedálj, mert tarkón váglak! − mordult a fogadós, majd  megragadta a kölyök csuklóját, és addig csavarta, amíg ki nem nyi-  totta a tenyerét. A pénzérmék az asztalra potyogtak. A korcsmáros  besöpörte a piculákat, és elindult a konyha felé.
− A többiért meg kérek mézes tejet! − szólt utána a fiú.
A korcsmáros röffenésszerű nevetést hallatott, és visszafordult.
− Mézes tejet, még mit nem? Ennyiért nincs mézes tej! Kapsz  aludttejet, oszt jól van! − mondta, és befordult a söntéspult mögé.
Szegény kölyök olyan fancsali képet vágott, hogy a kemence  mellett üldögélő idegen majdnem elnevette magát.
− Állna bele a görcs a pudvás falábadba, te sátán! − morogta a  fiú, és egy hegyeset köpött a söntéspult felé. A köpésért senki nem  szólt rá, szokott dolog volt ez akkoriban, teleköpködni bagóval a  kocsma döngölt agyagpadlóját.
Az idegen fogta magát, és átült a kölyök asztalához.
− Játszol-e velem egy mézes tej áráért? − kérdezte mosolyogva.
Na, ettől a fiú ábrázata újra felderült.
− Játszok hát! − válaszolta hetykén.
Az idegen elkezdte szétválogatni a figurákat.
− Lehetsz a fehérrel − ajánlotta.
− Maga tudja… − hagyta rá a fiú, és a fehér bábukat kezdte csa-  tasorba állítani.
Mikor fölrakták a táblát, csendben nekifogtak. Kobak kezdett.
− Szép kis nyitás! − ismerte el a férfi.
A kölyök elégedetten vigyorgott, ám később nem volt már oka a  vidámságra, mert az idegen sokkal jobban játszott, mint azok a sze-  rencsétlenek, akikkel eddig összehozta a sors. Nem dőlt be egyetlen  cselének sem, sőt, egy idő után átvette a kezdeményezést, és táma-  dásba lendült. Na, erre már Kobak is felgyűrte az inge ujját, már  amelyik még megvolt, a jobbkezes (ugyanis a bal kezéről letépte az  inget a harangozó ronda kuvasza, amikor a fiú bemászott a temp-  lomkertbe egy kis szilváért). Kobak azonban ügyesen visszaverte a  támadásokat, és bemutatott egy saját fejlesztésű vezércselt, amivel  eddig még minden ellenfelének kitekerte a nyakát.
− Sakk! − jelentette be elégedetten.
A férfi meglepve húzta fel a szemöldökét. Egy pillanatra úgy  látszott, mintha már megbánta volna, hogy átadta a nyitás jogát. De  aztán szépen kitáncolt a kutyaszorítóból, és most ő fenyegette a kö-

lyök királyát.
− Sakk!
− Hű, az anyját! − motyogta Kobak, és a nyakát vakarta.
Játszottak tovább. Eltelt egy óra, de még mindig nem bírtak  egymással.
A kocsma népe csendben köréjük gyűlt, és szájtátva nézte a  partit. Most megint a fiú állt nyerésre, már alig lézengett a táblán  néhány fekete bábu.
− Kitől tanultál meg így játszani, te kölyök? − kérdezte az ide-  gen.
− Egy bácsikától.
− Neve is van annak a bácsikának?
− Biztos van, de nekem nem mondta meg. Csak azt tudom,  hogy patái voltak meg kénkőszaga.
A kocsma népe felröhögött. A fogadós megkocogtatta a tányért.
− Engedelmet, kihűl a tokánya, méltóságos uram!
− Hagyjon most azzal a tokánnyal! − mordult válaszul az ide-  gen.
− Ne aggódjon, méltsuram, mindjárt bevégzem, azt ehet! − pi-  maszkodott tovább a gyerek.
− Nyelved az van… − nyugtázta az ellenfele, és lépett.
− Van nekem mindenem! Kérdezze csak meg a… − hencegett a  fiú, de ekkor hirtelen elakadt a szava, és a sakktáblára meredt. −
Sakk. És matt − mondta az idegen. Majd elégedetten hozzátette: −
Na, most jöhet a tokány!
A fiú még mindig a játszmát vizsgálta, nem akarta hinni a sze-  mének.
− Ezt… ezt meg hogy csinálta?!
− Ha jó leszel, megmutatom − mondta az idegen, és szájához  emelte a kanalat. − Kérsz tokányt?
− Nem… − válaszolt a fiú oda se figyelve, mert még mindig a  végjátékot elemezgette. − Azonnal mondja meg, hogy hogy csinálta!
A férfi azonban rá sem hederített, hanem odakiáltott a korcs-  márosnak.
− Hozzon a fiúnak egy bögre mézes tejet!
− De hát veszített! − tiltakozott a fogadós.
− Azzal maga ne törődjön! És tegyen mellé kalácsot is!
A korcsmáros dohogva bement a konyhába, és becsapta maga  után az ajtót.

− Aztán megtanítja-e nekem azt a trükköt? − kérdezte a fiú.
− Milyen trükköt?
− Hát amivel elkalapált!
− Ó, az nem nagy trükk, tudok én olyat százat is! − mondta a  férfi, azzal benyúlt a sótartóba, felcsippentett egy darab nedves  sórögöt, és a tokányra morzsolta.
− De megtanítja? − firtatta a kölyök.
− Hát megtaníthatom éppen… Ha beállsz hozzám inasnak.
− Inasnak? − csodálkozott a fiú. − Mutassa csak a lábát!
Az idegen kihúzta a lábát az asztal alól.
− Itt van, ni!
A fiú nagy komolyan fölé hajolt, és megkopogtatta a bőrcsizma  cserzett szárát.
− Mit nézel?
− Hát csak a patáját.
A férfi elmosolyodott.
− Nincsen nekem patám, hallod-e, csak egy szép kis műhelyem
Pozsonyban. Ha beállsz hozzám szolgálni, kapsz annyi tejet meg ka-  lácsot, amennyi beléd fér, és még a trükköket is megtanítom. Itt a  kezem, csapj bele! − mondta, azzal kinyújtotta a kezét a fiú felé.
Kobak rámeredt a férfi hosszúkás, ápolt kezére, aminek egyik  ujján egy apró, lilaköves gyűrű csillogott, és meglehetősen fancsali  képet vágott.
− Mennék én, de… nem hiszem, hogy elengednek − bökte ki  végül.
− Kik? A szüleid? − kérdezte az idegen.
− A, nincsen nekem olyasmi. Hanem a korcsmáros − sóhajtott  a fiú. − Jó pénzt keresek meg így neki.
− Hogy így?
− Hát bejön az utas, leül sakkozni a marhája, oszt megkopasz-  tom.
Az idegen elnevette magát.
− A korcsmárost bízd csak ide!
És így is lett. Azt nem tudni, mivel győzte meg a fogadóst, talán  egy csillogó körmöci arannyal, de másnap reggel Kobak azon kapta  magát, hogy egy csodaszép hintóban ül, és táltos paripák röpítik az  ismeretlen nagyvilág felé. El se merte hinni, hogy ekkora szerencséje  van. Gyanakodva méregette a vele szemben ülő idegent, aki egy nagy  könyvet tartott az ölében, és az irgalmatlan zötykölődés ellenére el-

mélyülten olvasott.
− Aztán mit kell csinálni egy inasnak? − kérdezte óvatosan Ko-  bak, mire az idegen ráemelte a tekintetét. Először kicsit furcsálkodva  nézett a fiúra, mintha meglepődött volna, hogy rajta kívül más is van  a hintóban, de aztán megköszörülte a torkát, és készségesen vála-  szolt.
− Egy ideig csak tanulni.
− Tanulni?! Mit?! − kérdezte riadtan Kobak, aki életében  egyetlen napot sem töltött iskolában, és csak annyit tudott az egész-  ről, hogy ott nádpálcával szokták püfölni a rossz tanulók tenyerét.
− Például azt kell megtanulnod, hogy amikor a Mester olvas,  akkor nem szólunk hozzá, csak végszükség esetén.
− És mi a végszükség? − érdeklődött Kobak, mert semmikép-  pen nem szeretett volna rossz tanuló lenni, és a nádpálcával megis-  merkedni.
− Tatárjárás, árvíz, tűzvész, fehérnép − okította türelmesen a
Mester.
− Fehérnép? − nézett bambán a fiú. − Az miért?
− Majd rájössz magad is − mondta a Mester, és újból belete-  metkezett a könyvébe.
De Kobak nem hagyta annyiban a dolgot.
− És hova megyünk? És mikor érünk oda?
A Mester felemelte a tekintetét, és szigorúan a kölyökre nézett.
De amikor meglátta a hintó sarkában kucorgó szeppent legénykét,  aki úgy pislogott rá, mint egy borzas bagolyfióka, hirtelen elmoso-  lyodott.
− Voltál-e már Pozsonyban? − kérdezte.
− Pozsony? Hírét már hallottam. Város az?
− De még milyen! Ott fogsz majd csak csodákat látni! − ígérte a
Mester.
És így is lett. Mikor hat nap múlva Pozsonyba értek, a kölyök  nyitva felejtette a száját az álmélkodástól.
− Azanyám úristenit! − rikoltotta. − Kacsalábon forgó vár!
Félig kilógott a hintóból, a Mesternek úgy kellett az ingénél  fogva megtartania.
− Az a fellegvár − magyarázta.
− Mennyi szép piros tornyok! − lelkendezett tovább a fiú. −
Mennyi ablak!
− Százegy − mondta a Mester.

− Százegy?! Százegy ablak?
A hintó egy hídon robogott keresztül.
− Ez itt a hajóhíd. Mindjárt átmegyünk a Halászkapun.
− Milyen folyó ez? − kérdezte a fiú.
− Hát milyen, te?! A Duna!
Kobak tátott szájjal bámulta a méltóságteljesen hömpölygő,  zöldeskék vizet, a tajtékot őrlő, lassú örvényeket, a part mentén visz-  szafele forgó limányokat. Még soha nem látott ilyen fenségeset.
− Tenger ez inkább, mint folyó! − lelkendezett.
Mikor beértek a városba, épp harangoztak. A nagy csengésre-  bongásra egy csapat galamb szállt fel riadtan a templomtoronyból.
− Mekkora templom! − bámult a fiú.
− Ez még semmi! − legyintett a Mester. − Majd elviszlek a
Szent Mártonba is. Az a királykoronázó templom.
− Nem akarok király lenni! − tiltakozott Kobak.
A Mester mosolygott.
− Nem? Kár. Régen volt magyar királyunk.
Amióta beértek a városba, a hintó igencsak lelassult, az utcá-  kon hömpölygő tömegben csak lépésben tudtak haladni. De a kölyök  ezt nem nagyon bánta, mert így legalább mindent alaposan szem-
ügyre tudott venni.
− Ki áll ott azon az oszlopon? − kérdezte.
− A Kővitéz. Ő hirdeti Pozsony pallosjogát.
− Az meg mi a túró?
− Itt a Városbíró maga ítélkezik élet és halál felett − a Mester  egy cirádás kapuboltozatú, rikító citromsárgára festett házra muta-  tott. − Látod azt a szép nagy házat? Ott lakik a hóhér.
− De jól megy neki… − morogta Kobak, és köpött egy hegyeset,  mert eszébe jutott a falábú fogadós, aki mindig azt üvöltötte neki, ha  nem adta le az összes nyereményét, hogy hóhérkötélen fogja végez-  ni.
− Itt nem köpködünk, Kobak! − szólt rá a Mester.
− Miért? − érdeklődött a fiú.
− Mert ez egy kulturált város. Itt finom emberek laknak.
− És mit csinál a finom ember a nyálával?
− Lenyeli.
− Fúj!
Végül odaértek egy Duna utcai ház elé. Magtár volt az inkább,  vagy valami műhelyféle. A Mester leszállt a kocsiról, és bezörgetett.

Nagy sokára egy öreg szolga nyitott ajtót.
A Mester intett a kölyöknek, és beléptek a házba. Benn félho-  mály volt és meglehetősen hideg. Kobak bizalmatlanul forgatta a fe-  jét. A fal mellé mindenféle limlomok voltak felpolcolva. A falra sze-  relt kovácsoltvas tartókba tűzve jókora fáklyák égtek. Ablak sehol.
− Itt fogunk lakni? − kérdezte Kobak gondterhelten.
− Csak te − válaszolt a Mester, miközben levette a köpenyét, és
átadta a mellette ácsorgó öreg szolgának. − Na gyere!
Odamentek egy vastag tölgyfaajtóhoz, ami acélhevederekkel  volt megerősítve. A Mester leakasztott az övéről egy kulcsot, és a  zárba illesztette. Elfordította a kulcsot, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
− Ez a műhelyem − mondta a Mester, és belépett.
Kobak szorongva követte. A Mester fényt gyújtott. A fiú hunyo-  rogva körbenézett. A falak mellett padlótól plafonig polcok, rajta  mindenféle edénnyel, lombikkal és műszerekkel. És a sarokban… A  fiú felkiáltott.
− Na, mi a baj? − kérdezte a Mester, és megnyugtatóan a fiú  vállára tette a kezét.
Kobak a sarokra mutatott. Egy ember ült ott mozdulatlanul,  egy asztalra támaszkodva. A Mester szája sarkán mosoly bujkált, de  igyekezett komoly maradni.
− Ne félj, nem bánt! Gyere csak!
Kobak óvatosan közelebb lépett, a gyomra összeszorult, de  azért szép hangosan kivágta:
− Adjon Isten, jó napot!
A Mester elnevette magát.
− Annak ugyan hiába köszöngetsz! − mondta, és közelebb lé-  pett a fáklyával.
És akkor Kobak meglátta, hogy az nem is egy élő ember volt,  hanem egy bábu. Turbánnal a fején. És előtte az asztalon…
− Egy sakktábla! − kiáltotta Hanna.
Sándor bácsi halványan elmosolyodott.
− Úgy bizony.
Tibi csodálkozva nézett Hannára.
− Honnan tudod?
− Zsófitól. Neki meg Szalontai beszélt erről.
− Miről?

− A sakkozó törökről.
Sándor bácsi kicsit felemelte a fejét a párnáról, és láztól csillo-  gó szemmel Hannára nézett.
− Akkor már azt is tudja, hogy ki a Mester!
− Persze! − bólintott Hanna. − Kempelen Farkas.

[24] A varázslóinas
Tibi izgatottan felpattant a székről.
− Akkor őt emlegette lázálmában!
Az öreg értetlenkedve nézett.
− Mikor?
− Mikor benn voltunk a kórházban! Azt motyogta, hogy „mes-  ter, mester, farkas, farkas”! Mi meg azt hittük, hogy álmában egy  farkas üldözi!
Az öreg halkan, szaggatottan nevetett, ami nagy meggondolat-  lanság volt, mert a nevetés hamar köhögésbe fulladt. A gyerekek két-  felől megfogták a karját, ülő helyzetbe húzták, és Tibi csapkodni  kezdte a hátát.
− Tiborka, agyonver! − tiltakozott az öreg.
Úgyhogy inkább visszafektették, és Hanna kicserélte a boroga-  tást.
− Mit tudnak Kempelen Farkasról? − kérdezte Sándor bácsi,  mikor újra nyugodtan feküdt egy vizes ronggyal a homlokán.
− Nagy tudós volt − mondta Hanna.
De az öreg nem érte be ennyivel, szónokolni kezdett.
− Korának legnagyobb koponyája volt ő! Az egyik legnagysze-  rűbb elme, akit valaha hátán hordott a föld! Tudós volt és feltaláló,  de mellette költő is meg építész meg ötvös, ja meg hát zseniális szer-  vező és stratéga. Nem volt előkelő származású, az uralkodónő mégis
őt bízta meg a legkényesebb ügyekkel. Neki kellett utánajárni, ami-  kor a birodalmi sóbányákból lopták a sót, amikor a déli határszélen  fosztogatott a török meg a rác, de Mária Terézia akkor is őt hívta,  amikor a himlő leverte fenséges lábáról, és a Mester szerkesztett ne-  ki egy mozgatható betegágyat. Ő fundálta ki a gőzturbinát is… meg a  vakírógépet… meg a beszélőgépet… meg persze a szivattyúrendszert,  amivel megoldották a budai vár vízellátását… ja meg ő tervezte a  schönbrunni szökőkutakat is…
Az öreg kifulladva leállt, és levegőért kapkodott. Tibi aggódva

nézett Hannára.
− Ne hívjunk orvost?
− Nem kell orvos! − fújtatott az öreg. − Nincs idő! Még be kell  fejeznem! Hol tartottam?
− A sakkozó töröknél − mondta Hanna.
− Na igen.
Sándor bácsi egy fél percre elhallgatott, talán hogy összeszedje  a gondolatait. A gyerekek addig csendben vártak. Aztán nagy levegőt  vett, és folytatta a mesét.
A Mester odalépett az asztalhoz, aminél a pasa ült, és kinyitotta  a masina hátulját. Rekeszek voltak benne.
− Na, bújj bele, Kobak!
− Ide?! − kérdezte riadtan a fiú.
− Csak kíváncsi vagyok, hogy beférsz-e.
Kobak fészkelődve bepréselte magát.
− Beférek… lapjával! − nyögte belülről.
− Látsz magad előtt egy kapcsolótáblát?
− Az mi a túró?
Odabenn mindenféle szerkentyűk, huzalok meg csigák voltak,
és egy hatvannégy mezős tábla, amin négy sorban kis lámpák égtek.
Egyszer csak az egyik lámpa kihunyt, és másik helyen gyúlt ki a fény.
− Na, mit léptem? − hallatszott kintről a Mester hangja.
Kobak megértette, hogy ez bizony egy sakktábla, amin bábuk  helyett lámpák égnek.
− C3-ra méltóztatott − válaszolt sebesen.
− És mivel?
− Mivel szeret huszárral nyitni az úr. Most már kijöhetek? Elég  szűkös itten…
Ekkor azonban becsukódott a masina ajtaja, és Kobak egy csú-  szó retesz csattanását hallotta. Sötét lett, csak az apró pilácsok vilá-  gítottak.
− Hé, mit csinál?! − kiáltotta.
− Lejátsszuk ezt a partit, aztán kiengedlek − hallatszott a Mes-  ter hangja most még messzebbről.
− Meg akar ölni? − dörömbölt a kölyök, de hiába. − Segítség!
− Kapsz levegőt, nem?
− Ez nem igazság! − mérgelődött a kisfiú, de aztán belátta,

hogy nem tehet semmit, az a gonosz retesz erősen tartja az ajtót.
− Te jössz, Kobak! Minél hamarabb lépsz, annál előbb szaba-  dulsz.
Úgyhogy nem volt más választása, lejátszotta a partit. Jó nehéz  volt, mert minden bábut ugyanolyan apró pilács jelölt, ezért még azt  is észben kellett tartania, hogy melyik mezőben épp melyik figura  tartózkodik. De azért hamar belejött. És kikapott. Ahogy kikapott  még aznap zsinórban tizenkétszer. Akkor a Mester kiengedte. De  addigra Kobak annyira elgémberedett, hogy meg se tudott mozdulni.
Kempelennek úgy kellett a rekeszből kirángatni, mint borjút az any-  jából. A fiú úgy is érezte magát, mint aki másodszor született meg.
Feküdt a hátán egy fertályórát, amíg vissza nem tért a tagjaiba az
élet, és morfondírozott. Tudta, hogy most egy másik élet kezdődik. A  szemei előtt még sokáig kápráztak a kis pilácsok, mint a fényes jövő  vezérlő csillagai. És ott a hideg padlón fekve elbúcsúzott Kobaktól, a  koszos kis koldustól, és már úgy tápászkodott fel onnan, mint Ko-  bak, a varázslóinas.
Este bőséges vacsorát kapott. Úgy teleette magát, hogy éjszaka  csak hánykolódott az ágyban, a gyomrát szorongatta, és nyögött. Pe-  dig szüksége lett volna a pihentető alvásra, mivel az öreg szolga már  hajnalban kiverte az ágyából, és a pazar reggeli után − amire rá se  bírt nézni, ezt se gondolta volna még pár napja − a Mester várta a  műhelyében egy újabb sakkpartira. Szerencsére délelőtt nem kellett  bebújnia a rekeszbe, akkor még csak elméleti edzés volt. Kempelen  mindenféle lépéskombinációkat mutogatott neki. De ebéd után újra  be kellett szuszakolnia magát a törökbe. Így teltek a napok, a hetek,  a hónapok. Kobak egyre több időt tudott eltölteni a masinában, és  egyre jobban játszott. Már nem volt ritka, hogy remizett a Mesterrel,  azaz Kempelennek ki kellett egyeznie vele egy döntetlenben.
Egyébiránt jó kis élete volt. Ételt-italt bőven kapott, lett új ru-  hája is, csak azt sajnálta, hogy nappal soha nem mehetett ki a ház-  ból, soha nem kísérhette el sehova a Mestert. Nem nagyon értette,  hogy ez miért olyan fontos, de Kempelen már az első nap a lelkére  kötötte: senki nem láthatja meg őket együtt!
Éjjel viszont annyit kószálhatott egyedül, amennyit csak akart.
Bejárta Pozsonyt keresztül-kasul, kedvére fürkészhette az ezeréves  város ősi titkait. Nappal gyakorolt a Mesterrel, aztán segítenie kellett  a házimunkában az öreg szolgának. De miután végzett a söprögetés-  sel, megint ott lebzselhetett Kempelen körül, és figyelhette a kísérle-