II. RÉSZ

Malacságok frissen tálalva

HA RÁD TÖR A BALSORS

Hallottak arról a fickóról, aki a számtant okolta a válásáért?

A felesége szerint egy meg egy nem három

– és levonta a következtetéseket.

EARL WILSON

Fogd fel a dolgot oly módon, Bristow, hogy a nők szerint a toll fegyvere erősebb, mint a fegyver hatalma.

Ennek a könyvnek nagy tanulsága, hogy nincs köztünk olyan, aki abszolút védett lenne a sors csapásai ellen. Lehet az ember fiatal vagy öreg, puritán vagy élvhajhász, szoknyavadász vagy üres hencegő – valamennyien sebezhetőek vagyunk. Még a leghűségesebb házaspár sem tekintheti magát biztonságban lévőnek.

1977 júniusát írták, mikor Philippe Dubois úr és neje az egyik francia felségterületű indiai-óceáni szigeten, Réunionon töltötte a mézesheteit. Egyik éjjel Dubois úr elment sétálni. Visszafelé úgy döntött, hogy meglepi a nejét, és a kerítésen átlendülve tér majd be bérelt kunyhójukba.

Semmi kétség, hogy Réunion szigetén holdfényben az egyik kerítés nagyon hasonlít a másikhoz, ami bizony szerencsétlenséget hozott szegény Philippe-re, akit a szerelmi hevület vitt rá, hogy beleugorjon – egy vulkán kráterébe, amelyből soha többé nem merült már fel.

Nem kell holmi kezdő Casanovának lennünk, hogy fejünkre idézzük a bajt. 1980 márciusában történt egy perthbeli üzletemberrel – aki már régóta szemet vetett a titkárnőjére, s ez ugyancsak feltüzelte a vágyait –, hogy egészen beleizzadt a boldogságba, mikor saját születésnapja megünneplésére a nő meghívta az otthonába vacsorára.

A taxiban folyó beszélgetésből világosan kitűnt, hogy a fiatal hölgy minden tőle telhetőt megtesz a főnök kellemes közérzete érdekében, s mire a lakáshoz értek, a férfi meg volt győződve róla, hogy a kezdeményező majd a lány lesz. A titkárnő a lakásban is igen biztatóan viselkedett. Jókora adag whiskyt töltött a poharába, felszólította, hogy vegye le a zakóját meg a nyakkendőjét, s aztán otthagyta, mondván, bemegy a hálószobába „utánanézni néhány dolognak”. A férfinak se kellett több biztatás. Feltette magában, hogy alaposan kihasználja a nem remélt kedves bánásmódot, s a vetkőzésben bizony nem állt meg a zakónál meg nyakkendőnél.

Nem viselt egyebet, mint a karóráját, mikor kinyílt a hálószoba ajtaja, s besétált saját négyéves fiacskája, kezében a születésnapi tortával, mögötte a felesége, a titkárnő és a hivatali kollégák csoportja, nagyban fújva a nótácskát: „Happy birthday to you…”

Valahogyan megnyugtató, ha az ember megtudja, hogy annak a Casanovaként ismert különös férfinak, aki a keresztségben 1725-ben a Giovanni nevet kapta s 1785-ben kimerültségben halt meg, szintén nem volt mindig rózsaágy a szerelmi élete. Noha az általa elcsábított több ezer nő közül csak száztizenhatot neveznek meg az írott visszaemlékezések, egy bizonyosan akad, akinek esetében még ő is szívesebben vette volna, ha személyét örökre homály fedi. Matalone hercegének elbűvölő kedveséről van szó, a tizenhét éves, szépséges Leonidáról, akit Casanova a hercegnél tett velencei látogatása alkalmával ismert meg.

A hírhedt szerelmi hőst és kalandort annyira levette a lábáról a kis hölgy lénye, hogy egy addig számára is elképzelhetetlen lépésre szánta el magát: megkérte a herceget, adja vissza Leonida szabadságát, hogy ő maga vehesse el feleségül. A herceg kegyesen beleegyezett a dologba. Feltételezve, hogy Leonida anyja nem tesz ellenvetést, Casanovát már szinte házasnak tekintették. Megállapodtak, hogy a herceg még aznap estére megszervezi Casanova és jövendő anyósa között a találkozót. Mikor vacsora előtt szemtől szembe találkoztak a szalonban, Anna Maria Vallati, alighogy rápillantott a férfira, akihez a lánya feleségül készült menni, felsikoltott és elájult. Bizonyára Casanovát tizennyolc évvel azelőtt ugyanúgy elbűvölték az anya bájai, és a kedves Leonida ennek a szenvedélynek élő bizonysága volt. A túlontúl nagy szerelemre gerjedt apa, aki képletesen szólva saját lövésétől sérült meg, ezek szerint arra készült, hogy önnön gyönyörűséges leányát tegye élet- és ágytársává.

A veronai Rómeótól a római Marcello Mastroianni-ig az olaszok már régóta nagyszerű szeretők hírében állnak. Az olasz nyelv hangzása is segít ebben. Tessék Giovanni Casanovát Újházi Jánosnak nevezni, s máris oda romantikus vonzerejének fele. Persze nem szükségképpen előny egy szexuális sportteljesítményekről nevezetes nációhoz tartozás. Mastroianni szerint: „Mihelyt kikiáltanak latin szeretőnek, bajban vagy. A nők Oscar-díjas alakítást várnak el tőled – minden alkalommal.”

Ezzel szemben más, kevésbé becsületes és érdemdús olaszok gátlástalanul előnyök szerzésére használták fel a puszta tényt, hogy hazájuk a szenvedélyes szerelemről híres. Néhány európai képeslapban pár éve egyre-másra jelentek meg olyan apróhirdetések, amelyekben szerelemre vágyó olasz lányok keresték „az igazit”. Ezek az apróhirdetések álmaik kedvesének képét vetítették a Közös Piac magányos agglegényei elé. A hirdetésekben felkérték a házasulandó férfiakat, írjanak a kedvükre való lánynak, és százával voltak, akik ezt meg is tették. Minden kérő biztató választ kapott, amelyben a fiatal hölgy felajánlotta: odautazik a férfihoz, mindössze ugye annyi csak a bökkenő, hogy nincs elég pénze útiköltségre. Elküldhetné-e a szükséges összeget? Hát persze hogy el. Rengetegen fel is adták egész Európából olasz választottjuknak az útiköltséget, ami együttesen több ezer fontra rúgott.

Amit egyik férfi sem tudott, az az volt, hogy a pénzt valamennyien ugyanarra a salernói címre küldték el. Miután feladták csekkjeiket, többé nem volt hírük a lányról. Calogero Contrino, Németországban dolgozó olasz vendégmunkásé az érdem, hogy kiderítette, valójában mi folyik.

Contrino úr a kétszáz font jó részét elküldte „barátnőjének”, majd ezután számos szerelmes levelet is útra bocsátott, de egyikre sem jött válasz. Végül aztán leutazott Salernóba, hogy saját szemével győződjék meg, mi történt a szeretett nővel. Elment a címére, s nagy megdöbbenésére azt tapasztalta, hogy őnagysága a város börtönének „vendége”. Azt is hamarosan felfedezte, hogy az összes többi „lány” is ott él vele együtt.

A képeslapban a hirdetéseket nem eladósorban levő szépségek, hanem öt, fogságát töltő börtönlakó adta fel.

A franciáknak mint szeretőknek szintén irigylésre méltó a hírük… Ezt tanúsítja a fiatal Jacques Piret, kezdő toulouse-i zsaru esete is. Első ízben tartotta egyedül az őrjáratot, mikor a városközpont egyik elegáns butikja előtt egy szabálytalanul parkoló autót vett észre. Azt az utasítást kapta, hogy tartsa szem előtt ezt a kocsit és vonzó sofőrjét, aki egyben a butik tulajdonosnője: Evelyne Laforge. A hölgy rendszeresen beállt kocsijával a „Parkolni tilos” zónába, és a múltban már tucatjával tépte össze teljes nemtörődömséggel azokat a felszólításokat, amiket a szélvédőjére ragasztottak. Ahogy váratlanul észrevette a kocsijához közeledő Laforge asszonyt, a buzgó fiatal rendőr úgy érezte, itt a jó alkalom, hogy kiérdemelje felettesei jóindulatú figyelmét. Nem habozott: beült a kocsiba, hogy elcsípje a hölgyet.

Ha holmi rendőrrel akadt dolga – s különösen olyan tapasztalatlan és befolyásolható rendőrrel, mint Jacques Piret –, Laforge asszony nem bizonyult újoncnak. Piret éppen csak hogy próbálta enyhén megdorgálni, az asszony máris könnyekben tört ki, és minden jel arra utalt, hogy hisztériás roham jön rá. Egyfelől a nő sikoltozása és esztelen kiabálása, másfelől pedig a fiatal rendőr egyre elkeseredettebb erőfeszítései, hogy lecsillapítsa őnagyságát, egész csődületet vonzottak a kocsihoz. Mikor Piret azzal fenyegetőzött, hogy elviszi az őrszobára, egyszeriben rá kellett jönnie, hogy a bámészkodók hangulata ellene fordult. A helyzetet csak az mentette meg, hogy Piret felajánlotta, hazaviszi a félőrült állapotban lévő üzletasszonyt a hölgy autóján.

Ahogy kocsikáztak, az asszony lassacskán kezdett magához térni, s mire megérkeztek, bocsánatot kért a felzaklatott rendőrtől, s beinvitálta a házba, hogy némi ital mellett tárgyalják meg a kifizetetlenül maradt bírságok ügyét. Piret, akit elkábított Evelyne Laforge igéző mosolya, megfeledkezett magáról, no meg a szabályzatnak arról az előírásáról, hogy szolgálatban nem szabad inni, s követte a hölgyet a házba.

A nő a lehető legkedvesebben bánt vele, a zöldfülű rendőr pedig hamarosan meleg rokonszenvvel kezdte megítélni a hölgy ügyét. Sőt annyira belemelegedett a dologba, hogy mikor Philippe Laforge úr hazajött a munkából, feleségét félmeztelenül találta a hálószobában, s a hölgy bizony egyáltalán nem látszott lelkesnek, ahogy megpillantotta férjurát. A fiatal Piret a ruhásszekrényből került elő alsónadrágban, karján gondosan összehajtott egyenruhájával. Ebben a helyzetben teljesen feladta a szabályszerű rendőri eljárásmódot, és sarkában a dühöngő férjjel, az ajtó felé iramodott. Mikor kiért az utcára, előkapta a fegyverét, figyelmeztetésül a levegőbe lőtt, miközben végigfutott a járdán, mindössze legértékesebb testrészét fedte valami.

Laforge úr elől sikerült ugyan elmenekülnie, de sajnos a törvény hosszú karja utolérte. A bíróság ötven fontnak megfelelő bírságot rótt rá a „közszemérem megsértése miatt”, majd nyilvánosan lefokozták, miután bűnösnek találták „lőfegyver jogtalan használatában”. Sokat ígérő pályafutása a kezdet kezdetén megtört, mert az elnöklő bíró szava szerint: „Piret rendőrt magával sodorta a túlzott buzgalom.”

Ha Franciaországban a rendőrség (vagy legalábbis annak egy tagja) a bűnözéstől a szex felé fordul, úgy Németországban a bűnözők (vagy legalábbis néhányan) teszik pontosan ugyanezt. Nemrég történt az az eset Frankfurtban, hogy három betörő – egy nő és két férfi – az egyik éjjel behatolt egy nagyáruházba, s azonnal a pénztáros irodája felé tartottak. Mikor a bútorosztályhoz értek, a nő és a férfiak egyike némi szünetet iktattak be, hogy kissé elszórakozzanak az útjukban álló heverőn. A banda harmadik tagja megkérdezte, csatlakozhat-e, de azt mondták neki, hogy szűk a hely. Erre felmérgesedett és sértve is érezte magát, ezért felborította az eredeti tervet, telefont keresett, és értesítette a rendőrséget, hogy betörők vannak az áruházban. Aztán kereket oldott. Néhány percre rá letartóztatták meztelen, mindennel, csak nem rablással elfoglalt bűntársait.

A korunkbeli Ausztriában Casanova megfelelője, a bécsi Heinrich Schwab egy szép délután ugyancsak bajba jutott, mikor soros szeretőjével való együttlétét megzavarta a férj váratlan hazajövetele. A meztelen Schwab számára csapda lett a hálószoba, így nem maradt más választása, mint felkapni a holmiját, és bemászni az ágy alá, amíg tiszta nem lesz a levegő. Kiderült, hogy a férj, foglalkozására nézve az országot járó kereskedő, csupán azzal a szándékkal jött haza, hogy bebújjon az ágyba, de nem a feleségével, hanem az alapos megfázásával.

Ismerve a férj mérhetetlen féltékenységét és indulatos természetét, Schwab úr azt a kényszermegoldást választotta, hogy megvárja a reggelt, s majd akkor tűnik el. Csakhogy hajnalban a férj még mindig eléggé bizonytalanul érezte magát, és úgy döntött, jól betakarva ágyban marad egész nap. A meztelen és beijedt Schwab azalatt benn kucorgott az ágy alatt. Mire beesteledett, a férj sokkal jobban érezte magát, de mivel már sötét volt, nem lett volna sok értelme, hogy felkeljen, úgyhogy az ágyban maradt, míg csak nem csatlakozott hozzá a felesége. Schwab, akit odacövekelt a hideg és az a kétségbeesett erőlködés, hogy elfojtsa a természet követelő szükségleteit, kénytelen volt gémberedett tagokkal helyén maradni – újabb tizenkét óra hosszat. Akkor a férj végre kegyeskedett felkelni betegágyából, felöltözött, hogy a dolga után menjen.

Schwab abban a pillanatban, mikor meghallotta a bejárati ajtó becsukódását, kikászálódott az ágy alól, de alig kezdett el mozogni, hogy helyreállítsa a keringést testrészeiben, amelyek már régóta feladták a reményt, hogy még valaha is vért kapnak, mikor kinyílt a hálószoba ajtaja és betoppant a férj : a kocsikulcsokért.

Legyenek bármilyen nemzetiségűek, igen kevés embernek van állandóan szerencséje a szerelemben, de néhányan az átlagnál szerencsétlenebbnek tűnnek. A Whitley Bay Guardian hozta le néhány éve egy vasúti munkás figyelemre méltó történetét, aki sorozatosan próbált meg öngyilkos lenni, miután sikertelenül akarta elnyerni egy lány szívét, akivel az állomáson ismerkedett meg. A riporter kérdésére a vasutas csokorba szedte kudarcai szomorú sorozatát, így kezdve a beszámolót: reggel 7 óra harminckor ittam egyet és belegázoltam a tengerbe, de olyan szörnyen nedves volt, hogy visszafordultam, hazamentem, és 9 óra 15-kor összekötöttem a karosszékemet a villamos vezetékkel. Csakhogy valahányszor átfordítottam a villanykapcsolót, az óra mindannyiszor lecsapódott. Ezt követően összetörtem a tükrömet, s megpróbáltam felvágni a csuklóereimet, de valahogyan nem sikerültek elég mélyre a vágások. Ezután megkíséreltem felkötni magam a lépcsőkorlátra, de nem volt elég gondosan megkötve a csomó. Végül körülvettem magam párnákkal, és meggyújtottam a huzatot. Ez a módszer túl melegnek bizonyult, így aztán kiugrottam az ablakon, és telefonáltam a lelkisegély-szolgálatnak, de az folyton foglalt volt.

Egy lányt megszerezni nem mindig könnyű. Ha már elnyerte az ember a kegyeit, még nehezebben lehet megőrizni. Pauline Bonaparte – Napóleon császár fiatalabb húga barátainak csupa gyönyörűség volt, mikor beleestek, de csupa gyötrelem, mikor kiestek a kegyeiből. Pauline, a Haititől Szent Helénáig közismert, kielégíthetetlen cicababa elfogyasztott egypár férjet, számtalan szeretőt, és ugyancsak vígan élte világát, amikor fiatal fejjel, negyvennégy éves korában – közel harmincévnyi szüntelen közösülés után meghalt. Camillo Borghese herceget, szerencsétlen második férjét azért száműzte az ágyából, mert a pénisze „si drollement petit” (vagyis olyan murisan kicsiny) volt, de lett légyen valaki akármilyen jó szerszámmal ellátva, csekély volt a valószínűsége annak, hogy tartós kapcsolatot tarthasson fenn Pauline-nal. Korrekt volt, de állhatatlan. Szenvedélyesen beleszeretett a konvent egyik, Fréron nevű biztosába, s egy levelében így írt neki : „Mindig szeretni fogom mély szenvedéllyel! Örökké szeretem majd, szépséges bálványom, szívem, szeretőm, vonzalmaim hőse. Szeretem, szeretem magát, legszeretettebbet a szeretők közt, és esküszöm, soha senki mást szeretni nem fogok!” Meg is tartotta a szavát – egy fél hónapig. Két hét sem telt el Fréronnak tett olthatatlan odaadás fennkölt kinyilatkoztatása óta, mikor szívét-lelkét (s minden egyebét) elnyerte Andoche Junot, az a hős katona, aki fivérének későbbi adjutánsa lett az egyiptomi hadjáratban, végül pedig tábornagy vált belőle.

Napóleon a maga részéről állhatatosabb volt a nővérénél. Neki is ugyanannyi házastársa, vagyis két felesége volt, de sokkal kevesebb metresze – valószínűleg negyvennél nem több – életének ötvenegy éve alatt. Első felesége, a hírhedt Joséphine de Beauharnais férjhezmenetelekor harminckét éves és a világ dolgaiban megedződött nő volt. Eseménydús nászéjszakájukat nem mondhatták tökéletesen kielégítőnek. A szerencsétlenség Joséphine kedves ölebének alakjában szakadt rájuk. Fortuné azt hitte, hogy asszonyát megtámadja a meztelen Napóleon, azonmód felugrott a nászágyba, és pont akkor harapta meg, amikor élni akart frissen szerzett férji jogaival, így hát sikeresen lelohasztotta szenvedélyét.

Napóleonnak és Joséphine-nek nem volt gyermekük, de annak ellenére, hogy a nő semmibe vette – kedvenc szavajárása az volt, hogy „Bonaparte est bon à rien”, vagyis semmire se jó –, Napóleon nem volt impotens. Leginkább szeretett kedvesétől, Maria Walewskától gyermeke született, és törvényes utóda második feleségétől, a Habsburg-házbeli Mária Lujzától. Mikor Napóleon feleségül vette, a hercegnő tökéletesen ártatlan volt: azelőtt nemhogy meztelen férfit nem látott, de még azt sem engedték meg neki, hogy rápillantson egy meztelen állatra.

Napóleon császárt az utolsó szexuális megaláztatás halála után százötven évvel érte: 1972-ben egy inch (2,5 cm) hosszúságú hímvesszőjét aukcióba bocsátották Christie's-nél Londonban, de a híres testrész nem kelt el a kikiáltási árért.

Nem kell valami sok ahhoz, hogy egy férfinak lehűtsék a túlzott önbizalmát. 1980-at írtak, mikor Julie Barlow-val, a Chicagói Egyetem antropológia szakos hallgatójával az történt egy este, hogy kilépve a telefonfülkéből egy férfi állt elé, bemutatta legféltettebb kincsét, s megkérdezte:

– Hát ehhez mit szól?

– Olyasmi, mint egy fütyi – válaszolta a lány –, csak kisebb.

Azt a jelenséget, hogy valakik nyilvános helyen mutogassák intim testrészüket, nem kell bátorítani, de az ilyesmi tagadhatatlanul megtörténik, és bizony nem könnyű tisztában lenni vele, mi a leghelyesebb, ha az ember váratlanul egy „mutogatóssal” találja magát szemközt. A londoni Daily Mail nemrég levélformában taglalta azoknak a mesterfogásoknak egyikét-másikát, amiket akkor kell alkalmazni, ha a golfpályán kerül az ember ilyen szituációba.

„Érdeklődéssel olvastam arról a golfozó hölgyről, aki szembekerülvén egy meztelen, csupán keménykalapot viselő férfival, megkérdezte az illetőtől, klubtag-e, majd jól odasózott neki egy nyolcas méretű vas golfütővel.”

Ami engem illet, kíváncsi vagyok, mit tett volna a hölgy, ha a férfi a keménykalapjából érvényes tagsági igazolványt húz elő…?!

Az exhibicionizmus nem valami szórakoztató jelenség, komoly bajt is okozhat. Pár éve az angol színjátszás három rettenthetetlen művésznője – Joyce Carey, Peggy Ashcroft és Edith Evans – együtt játszott egy színdarabban a West Enden. Joyce Carey, mint sokan a színházi világ tagjai közül, Brightonban élt az idő tájt, és előadásonként bérlettel utazott a fővárosba. Egy szombati napon szörnyen felindultan érkezett meg a matiné előtt. Annyira meg volt rendülve s annyira nem tudta összeszedni magát, hogy a színigazgató már attól félt, le kell mondania az élőadást, amelynek veszélyesen közeledett a kezdési időpontja. Odaszűrődött hozzá a büféből a zsibongás – középkorú hölgyek adták fel tearendelésüket a szünetre –, s hallotta azt is, hogyan foglalják el helyüket a vörös bársonyüléseken bonbonosdobozokkal zörögve. Az igazgatón teljes tanácstalanság lett úrrá, mivel a művésznő kereken megtagadta, hogy megmagyarázza neki, mi a baja; erre a szerencsétlen hívatta Peggy Ashcroftot, az meg rögvest rohant Carey kisasszony öltözőjébe.

– Joyce, drágám, mi történt? Szörnyen nézel ki!

– Ó, Peggy – hüppögött Joyce –, szörnyű egy, dolog. Egyedül voltam a kocsiban… azzal a férfival… És pont mikor befutottunk az alagútba, felállt és… MEGMUTATTA A TESTÉT. Igazán, de igazán félelmetes volt.

Miután Peggy Ashcroft megpróbálta megnyugtatni, kiment, hogy hozzon egy pohárka brandyt, és visszajövet összefutott a lépcsőn Edith Evansszel. Meglátva az italt, a félelmetes Edith úrhölgy erélyes hangon rászólt:

– Mi történik itt? Ki az, aki előadás előtt iszik?

– Joyce-nak viszem, szörnyű dolog történt vele.

Edith asszony Peggy Ashcroft kíséretében azonnal beállított Joyce Carey öltözőjébe, s feltette neki a kérdést:

– Miféle szörnyű dolog történt veled, Joyce?

Carey kisasszony újra előadta az esetet, némileg már nyugodtabb, de még mindig remegő hangon.

Mikor elhallgatott, a csend nem tartott egy pillanatnál tovább, mert Edith úrnő, hangjában féltő gondossággal, ezt kérdezte:

– Nos, hol is van, drágám, pontosan az az alagút?

Az istennyila bármikor bárhova becsaphat. Nemrégiben esett meg Ausztráliában, hogy egy hajnali kocogó szokott futótréningjét végezvén Melbourne egyik külvárosában, elhaladt egy, az út mentén parkoló autó mellett, amelynek gondosan fel voltak húzva az ablakai. Mikor a kocogó visszaútján, úgy negyven perccel később ismét a kocsi mellé ért, életjelekre lett figyelmes, szívbe markoló kiáltásokat hallott az autó belsejéből. Megállt, bekukucskált, és a hátsó ülésen egy szorosan összefonódott félmeztelen párt látott meg.

– Jesszusom! Hála Isten, végre jön valaki – mondta egy férfi. – Órákkal ezelőtt kificamodott a hátam, és azóta nem bírok mozdulni.

– De én sem ! – mondta egy kétségbeesett női hang valahonnan alulról.

A kocogó elfutott a rendőrségre. A rendőrök rövid helyszíni szemle után hívták a tűzoltókat és a mentőket. A tűzoltók vezetője megtanácskozta a dolgot a mentőorvossal, s miután eldöntötték, hogy a pácienset komoly kockázat nélkül nem lehet megmozdítani, elrendelték, hogy vágják le a kocsi tetejét. Így aztán ki lehetett szabadítani a szerencsétlent.

Mialatt körbenyisszantották a tetőt és a mentőcsoport kiemelte a férfit, a szerelmesek számára ugyancsak kínos módon, szép számú tömeg gyűlt össze.

– Hogy vinné el a fickót az ördög! – szólalt meg a nő. Most hogyan magyarázom meg a férjemnek, mi történt a kocsival?

Britannia elegáns vidéki úri lakjairól nemegyszer bizonyult be, hogy nagy szexkalamajkák színteréül szolgálnak. Valamikor a „pajzán kilencvenes években” Lord Charles Beresford barátjának, Sir Charles Chute-nak a Hampshire-ban lévő The Wyne-i otthonában együtt vendégeskedett egy bájos személlyel. A flörtre kapható hölgy nagylélkűen felajánlotta, hogy mélyítsék el az ismeretséget, majd ha már mindenki lefeküdt, és pontosan megadta, hogyan lehet a hálószobájába jutni.

Mikor már tiszta volt a levegő, Lord Beresford kiosont a szobájából, és a hölgy utasításait szó szerint követve, lopakodva megindult a célul tűzött hálószoba felé. Ahogy az ajtó elé ért, türelmetlenül levetette a hálóköpenyét és pizsamáját, megnyomta a kilincset, és berontott a szobába. Hevesen odacsörtetett az ágyhoz. Valahol útközben elvéthette az irányt – legalábbis ez volt a lényege annak, amit Chester püspöke mondott, mikor az éjszaka kellős közepén váratlanul azt tapasztalta, hogy egy meztelen férfi veti rá magát.

Néhány évvel később történt egy idilli hétvégi összejövetelen Chatsworthben, hogy az egyik legfiatalabb és legcsinosabb hölgyvendég titkos találkát beszélt meg egy fess tengerésztiszttel. Hogy a fiú biztosan odataláljon a szobájához, azt ígérte, egy nem feltűnő, de eltéveszthetetlen jelet, mégpedig füstölt lazacos szendvicsekkel teli tálat teszi ki az ajtaja elé.

Lassacskán elcsitult a vigasság, a vendégek valamikor éjfél után vonultak vissza. A hölgy lázas várakozásban reszketett, mialatt a többiek nyugovóra tértek a házban. Kettő felé már minden csendes volt. Háromkor a drága lány már majdnem teljesen magánkívül volt. Kitartott még vagy háromnegyed órát, mielőtt ki merte volna nyitni a hálószobája ajtaját, hogy kikukucskáljon a holdfényes folyosóra. Szerelmesének se híre, se hamva, de nem volt ott a Iába előtt a szendvicsestál sem.

Alighogy felvirradt, összetört szívvel otthagyta Chatswortht. A boldogtalan amorózó éppolyan letörve néhány óra múlva követte. Egyikük sem tudta meg, hogy csalódásuk okozója egy másik vendég volt, aki lefeküdni készülvén, egy kissé éhesnek érezte magát.

A várt együttlét elmaradása nagy baj forrása lehet. De ugyancsak zűrzavart hozhat az együttlét túl lelkes megelőlegezése.

Tim Brooke-Taylor mesélt el egy történetet valamelyik Cambridge-i barátjáról – „egy barátom, megérti, ugye?” –, aki egy ismeretlennel beszélt meg randevút. Az örök optimista ifjú a lánnyal való találkozás előtti délután betért egy patikába, és vett egy csomag óvszert.

Aznap este, mikor megérkezett a találkára, rögtön felismerte a lányt. Ott dolgozott a patikában, és a délután folyamán ő szolgálta ki.

A balszerencse utolérheti az embert, amikor legkevésbé várja – és legkevésbé érdemli ki! David Green, a New Orleansban székelő egyik élelmiszer-tartósító vállalat kereskedelmi részlegének helyettes elnöke St. Louisban volt üzleti úton, és megígérte feleségének, Lindsaynek, hogy egy kora esti repülőjárattal jön haza. De lekéste az indulást, viszont nem tudta elérni az asszonyt, mielőtt az a repülőtérre indult volna, hogy ott várja az érkező férjét.

Mikor Lindsay tapasztalta, hogy az ura nincs a járat utasai közt, táviratot küldött a következő szöveggel a férfi öt barátjának és üzlettársának: „David nincs itthon. Veled tölti az éjszakát?” Aztán beült a kocsijába, és hazahajtott.

David pár órával később jött meg otthonába taxival, miután sikerült elcsípnie a következő gépet. Az ajtóban talált rá feleségére, aki kezében tartotta az éppen kikézbesített öt táviratot. Csupán ennyi állt mindegyikben: „Igen.”

A baj semmilyen életkorban sem kíméli az embert. Amikor egy hatvanhat éves görög nő nem kapott engedélyt nyolcvanhat éves bátyjától, hogy hozzámenjen nyolcvannégy éves vőlegényéhez, rávette emberét, hogy szökjenek meg. Az agyafúrt fivér gyanította, hogy húga valami ilyesmire készül, és lesben állt, hogy elfogja a szerencsétlen teremtést.

Mikor a nő hálószobájából azok ketten épp jöttek lefelé a létrán, a fivér odaugrott. A szerelmes lecsúszott a legalsó létrafokról, elesett és eltört a bokája, a fivér pedig, aki a hirtelen erőkifejtéstől elveszítette az egyensúlyát, rábukfencezett, és kettéroppant a lábszára.

A két férfi a kórházban s ráadásul egymás melletti ágyakon kötött ki, a nővér pedig egyszerre szorongathatta mindkettejük kezét.

A baj nem kíméli még az ártatlant sem… Egy kifogástalan hírű fiatal angol háziasszonynak egy délután akkor jutott eszébe a sütőben felejtett tészta, mikor éppen beült a kádba. Úgy, ahogy volt, meztelenül lefutott a lépcsőn, hogy megmentse a süteményt, mielőtt szénné égne. Eppen betette a kamrába, mikor zajt hallott a hátsó ajtónál – a hentes szokta ilyenkor leszállítani a heti rendelést. Mivel az asszony tudta, hogy ha senki sem válaszol, otthagyja majd az árut a konyhaasztalon, hát elbújt a takarítószereket és a villanyórát tartalmazó szekrényben. Bánatára a léptek nem álltak meg az asztalnál, hanem éppen a rejtekhelye felé tartottak. Ott aztán az illető megállt, és a kinyíló szekrényajtó felfedte a leolvasót: a fogyasztást jött feljegyezni.

„A hentest vártam” – hangzott az asszony magyarázata.

JÓBAN-ROSSZBAN

A nő azt mondta, hogy a férfi olyasmit javasolt neki a nászéjszakájukon, amit a saját bátyja sem mert volna.

JAMES TURBER

Téged is szeretlek, Leonie, de félek, hogy kiesem az ágyból.

Egyszerűen azért szerettem bele a férjembe, mert olyan más volt, mint bárki, akivel előtte valaha is találkoztam. Nem szeretett szeretkezni, és én sem. Most, huszonhat évi házasság után jó lenne tudni, vajon elszalasztottam-e valamit – de boldog vagyok. Csodálatos férj. Tulajdonképpen sohasem történt igazi lánykérés, de egyszer megláttunk együtt egy háromrészes komplét, ami mind a kettőnknek tetszett – és ezzel már meg is egyeztünk.” Lám-lám, mi is az igazi boldogság forrása! Nem sok olyan nő akad, aki ilyen elégedett levelet írhatna kedvenc újságjához. Mert bizony a legtöbb embernek nem ilyen könnyű ideális házasfelet találni: szomorú ugyan, de nincs elég háromrészes komplé mindannyiunk számára. Ebben a tökéletlen világban miképp fogjon hozzá valaki, hogy megtalálja a tökéletes partnert?

1981-ben az arizonai Scottsdale-ből való ifjabb Vincent Lowe odalépett egy teljesen idegen személyhez az utcán, és megkérte, menjen hozzá feleségül. A válasz igen volt. A hat hét múlva tartott válóperi tárgyaláson a férfi ezt adta elő „A harmincadik születésnapomat levert hangulatban értem meg, mert még nem volt feleségem. Elmentem sétálni, és megláttam egy jóképű lányt, amint épp kilépett egy szállodából. Azt gondoltam: »Ez lesz a nekem való feleség!« Odamentem hozzá, és megkértem a kezét. Doreen azonnal ráállt, és külön engedéllyel három nap múlva meg is esküdtünk. Képzelhetik, mekkorát csalódtam, mikor a nászéjszakánkon felfedeztem, hogy bár Doreen a törvény szerint nő, de minden egyéb tekintetben férfi, ugyanis transzvesztita.”

A lehetséges partner megtalálásának egyik módja a hirdetés. Az első nő, aki egy angol lapban társkereső hirdetést adott fel, egy Helen Morrison nevű manchesteri hajadon volt. Apróhirdetése a Manchester Weeklyben jelent meg 1672ben. Manchester polgármestere csak egy pillantást vetett a közleményre, és máris bolondokházába záratta Helent – egy hónapra.

A marylandbeli Baltimore egy hatvankét éves lakója, Casey McGurr úr apróhirdetés útján jutott el egy olyan nőhöz, aki személyleírásában a következőket adta meg: 51 kg 30 dkg súlyú és 160 cm magas. Megegyeztek, hogy találkoznak, s bár kiderült, hogy a nő valódi méretei közelebb állnak a 200 kg-hoz, magassága pedig 180 cm-nél is több, a férfi mégis megkérte a kezét. Sajnos a kezdeti zűrzavar később újabb problémákhoz vezetett, és a házasság nem állta ki az idő próbáját. Mikor a bírósági tárgyaláson álláspontja előadására kérték fel, McGurr úr bevallotta: „Túl nagy megpróbáltatásnak vetett alá, mikor felkapta a vödröt és leforrázott, aztán rám lőtt, majd elhagyott azzal, hogy nem tudok kellőképpen értékelni egy kövér nőt.”

A Florida állambeli Roca Raton egyik harminchat éves lakosa, Raymond Vanderzee szerencsésebb volt. Hirdetésében olyan feleséget keresett, akinek nagy a melle és feszes a bőre. Tizennyolc választ kapott, és sorban találkozott az összes nővel. A jövendőbeli Vanderzee-nék közül csak egy akadt, aki hajlandó volt törvényes alapon lefeküdni Raymonddal, ő pedig végül a két legfőbb esélyesre szorította le a kiválaszthatók számát. Válásakor ilyen magyarázatot adott : „Suzyt választottam, mert nagyobb a melle, de melléfogtam. Angie melle kisebb, de azt hiszem, azért boldogok lehetünk. Ha meglesz a válásom Suzyval, Angie meg én úgy tervezzük, hogy összeházasodunk. Angie addig is tréningezik.”

Statisztikailag kevésbé kockázatosnak bizonyul a társkereső apróhirdetésnél, ha az ember egy számítógépes ügynökséghez fordul a problémájával. Walter Davis Londonban ilyen ügyben adta meg nevét egy komputeres házasságközvetítésre specializált szolgálatnak abban a reményben, hogy új partnert talál majd. A számítógép működésbe hozta memóriaegységét, átnézte a több ezer kilátásba jöhető menyasszony adatait, és végül megállapodott egynél, mégpedig Ethel Davis, Walter volt felesége nevénél. Ethel ugyanis szintén ennél az irodánál próbálkozott hasonló ügyben. Miután szembekerültek azzal a ténnyel, hogy ilyen megdönthetetlenül nyilvánvaló, mennyire összeillenek, Ethel és Walter úgy döntött, hogy ismét összeházasodnak.

Az egészen természetes, hogy a nagyra törő akarnokoknak nincs szükségük sem számítógépre, sem pedig a magányos szívek rovatára. Ha partnert akarnak, egyszerűen nekivágnak, és lecsapnak az áldozatra. Nem mindig járnak sikerrel, ezt tessék megjegyezni.

A századfordulón egy kaliforniai vasútmilliárdos leánya elhatározta, hogy valami nemesi címmel tér haza Európából. Szemet vetett egy fiatal angol arisztokratára, és fáradságot nem ismerve követte Londontól a yorkshire-i családi birtokig, ahol a férfi végre nyilatkozott.

A lány San Franciscóba küldött levélözönében a manőver egész ideje alatt részletesen leírta minden lépését, összes trükkjét és egész haditervét a hasonlóképpen nagyra törő húgának. Az utolsó levél, ami a végső ostromról és győzelemről szóló híreket tartalmazta, a lánykérést követő huszonnégy órán belül útnak indult.

A távirati válasz egy héttel később, az ara szerencsétlenségére pont a fiatalember anyja által rendezett eljegyzési estély idején érkezett meg. Az inas a többi gratuláló telegrammal együtt odavitte ezt is az ifjú lordhoz, az meg azon vette észre magát, hogy az egybegyűlteknek hangosan olvassa a következő szöveget: „Ó, te okos kis csibész. Stop. Így hát végre megfogtad a nagy halat. Stop. Azt hiszem, nyomdokodba lépek, és hamarosan viszontláthatom őladységedet.”

Így történt, hogy az annyira sóvárgott áldozat az utolsó pillanatban kicsúszott a markából, s odalett a főúri cím és rang.

Világszerte mindenki – nos, legalábbis majdnem mindenki meg akar házasodni. Angliában a felnőtt lakosságnak csaknem a kilencvenhárom százaléka házas, s noha minden három házasság közül egy válással végződik manapság, az elváltaknak hetven százaléka újra törvényes párt választ. S ami még többet jelent, az első ízben házasulók kilencven százaléka a Wedding (Házasság) című képeslap közlése szerint templomi esküvőt akar, noha nem feltétlenül vallási okokból, hanem mert „megnyugtatóbbnak” találja.

Valójában még az oltárnál is becsaphat a dologba a mennykő. Pennsylvaniában egy fehér ruhás esküvő alkalmával a fiatal pár éppen az esküszöveg kellős közepén tartott, mikor a vőlegény összeesett. A szertartást vezető lelkész szerint a vőlegény „akkor zuhant a padlóra, mikor kimondta az elkötelezettséget jelentő szót, hogy »igen«. Ahogy fölé hajoltam, ezt sóhajtotta: »Istenem! Igen!«, s ezek után meghalt. A szertartás véget ért.”

A feleség kérte, hogy e valóban fehér esküvő után nyilvánítsák „hivatalosan özvegynek”.

Hatvan éve annak, hogy a Tyrone grófsági Kileterből való Albert Muldoon a barátja esküvőjén mint tanú vett részt. Mikor a gyülekezet felállt, hogy üdvözölje a menyasszonyt, Albert érthetetlen módon odalépett a vőlegény bal oldalára, és ott állt az egész szertartás alatt.

A pap kérdéseit természetesen a menyasszonyhoz legközelebb állóhoz intézte, és Albert engedelmesen megadta a válaszokat, köztük az „igen”-t is. Csak amikor az anyakönyv aláírására került a sor, derült fény a hibára: a valódi vőlegény ragaszkodott hozzá, hogy mint férj, ő írjon alá, viszont a pap Albertet kérte fel erre. Ezután rögtön újra lefolytatták a szertartást, ez alkalommal Albert a megfelelő helyre állt.

Miután látta, hogy barátja végre biztonságosan beevezett a házasság öblébe. Albert így magyarázta a történteket: „Christopher cimborám, vagyis a vőlegény olyan ideges volt, hogy úgy látszott, képtelen beszélni, ezért gondoltam, jobb, ha én válaszolok helyette.”

Valaki egyszer azt mondta, hogy minden házasságkötés boldog. A későbbi együttélés oka csak minden bajnak.

A legtöbb pár az esküvő napján még optimistán szemléli a dolgokat. Erik Estrada, a tévé „Chips” (Hekus) című sorozatának Puerto Ricó-i sztárja 1979 novemberében vette feleségül szívszerelmét, Joyce Millert, és így nyilatkozott a válaszra éhes újságíróknak: „Imádom Joyce-t. Minden férfinak olyan felesége kellene legyen, mint ő. Mindketten nagyon, nagyon boldogok vagyunk.” A menyasszony is az ő érzéseit visszhangozta : „Erik a legfinomabb emberi lény, akit csak ismerek. Köztünk minden csupa boldogság.” Úgy tűnik, túl sok is volt számukra a jóból, semhogy boldogulni tudjanak vele.

Nem telt vele háromszáz nap (hogy pontos legyek, kettőszázkilencvennyolc), és Joyce beadta a válókeresetet. Férje azt állította, hogy „Joyce kitalálásokkal és hazugságokkal fonta be”. Erre Joyce így vágott vissza: „A hazugságok a kezdet kezdetétől datálódnak, attól a naptól, amikor házasságkötési engedélyért folyamodtunk. Az együttélés Erikkel életem legfurcsább tapasztalata. A poklokat jártam meg, és csoda, hogy megőriztem az egészségemet.” Az asszony bővebb részletekkel is ellátta a bíróságot : a tapasztalatait számba vevő, tizennyolc oldalnyi bizonyítékot nyújtott be házassága minden egyes kéthétnyi periódusáról több mint egy oldalt.

Olyasmi is megesik néha, hogy a dolgok már akkor rosszra fordulnak, mielőtt az ifjú házasok nászútjuk színhelyére, szállodájukba érkeztek volna. Kenneth Marcle és felesége 1956-ban esküvőjük napján az ünnepi fogadás után elhajtottak a kocsijukkal, azonban az autó a kaliforniai Holtville közelében megfeneklett a homokban. Nyilvánvaló lett, hogy segítségre van szükség a kocsi kimozdításához, így aztán Marcle úr otthagyta feleségét kocsistul, elbaktatott a legközelebbi településre, hogy felhajtson egy autómentőt. Mire visszatért, közel s távol se feleség, se autó. A férj s feleség véletlenül került össze másnap. Marcle egy másik városban botlott bele az asszonyba, aki félvállról közölte vele, hogy miután férjura elment segítségért, egy idegen kiszabadította a kocsit, elvitte vele együtt Mexicaliba, úgyhogy tekintsék magukat mindketten szabadnak.

Oscar Wilde megállapítása a Niagara-vízesésről, hogy az „a második legnagyobb csalódás az átlag amerikai nászutasok számára”. Feltétlenül annak bizonyult a kanadai Torontóba való Lorraine Templeton számára, aki a vízesésre néző „Love Hut Motel”-ben töltötte a nászéjszakáját 1976-ban. Válóperi tárgyalásán ezt mondta a bírónak: „Lennie barátai megmondták, ne menjek férjhez hozzá. Az esküvőnk után még fel is ragasztottak egy cédulát a kocsinkra azzal a szöveggel, hogy »Lennie májas hurka«, de azt hittem, hogy ez csak valami tréfa. Mikor már a motelben voltunk, rájöttem, hogy igazuk van. Lennie egyszerűen nem tudta felállítani. Szűz voltam, de azért tudtam, hogy valami nem stimmel.”

A nászéjszakák sokféle módon sikerülhetnek félre… Századunk húszas évei elején a londoni úri társaságban némi meglepetést keltett annak a híre, hogy Sir Thomas Medlicott, a város eladdig egyik legismertebb nőcsábásza elhatározta, átvedlik Rómeóvá, és feleséget szerez magának. A kérdéses 'hölgy, a lélegzetelállítóan gyönyörű amerikai örökösnő, Gemma Franklin kisasszony jó pár évvel fiatalabb volt nála.

Egyvalaki azonban duplán megrökönyödött, mégpedig Sutherland hercege, mivel Sir Thomas egészen önkényesen választotta ki mézeshetei színhelyéül a herceg nagyszerű hegyvidéki rezidenciáját, a gótikus pompájáról, no meg a birtokán átvezető kétvágányú magánvasútvonalról híres Dunrobint. Sutherland herceg még sohasem találkozott Sir Thomasszal, s egyáltalán nem hívta vendégül, de jó nevelése megakadályozta, hogy bármi ellenvetést tegyen. Az élvezetes vacsora után, amelynek során az idős lovag élénk jókedve és kipirult arca megcáfolta 65 éves korát, a vendéglátó azt javasolta, térjenek korán nyugovóra. Sir Thomas kapva kapott a javaslaton, és szinte illetlen sietséggel kísérte az új Lady Medlicottot az ágyához.

Néhány óra múlva, mikor a herceg éppen élvezettel fogyasztotta lefekvés előtti szokott itókáját, őladysége elég izgatottan nyitotta rá az ajtót. Nem látta a férjét, mióta Sir Thomas bement a fürdőszobába, és a lady bizonyos volt benne, hogy valahol eltévedt a házban.

Együtt kezdték átkutatni a nagy szalonokat és termeket, s talán átfésülték volna az egész kastélyt, ha egy mozdony sípolása nem készteti őket arra, hogy kimenjenek a ház elé. Minden világos lett számukra, ahogy meglátták Sir Thomast, amint végre megvalósítja élete nagy álmát: egyszer ő lehet a mozdonyvezetője a dunrobini expressznek.

Nem ilyen régen történt Hans Mayer esete. A férfi türelmetlenül követte a pár órája feleségévé lett Elzát a nászágyba, és nekiveselkedett, hogy először szembesüljön a házassági kötelességgel. Mielőtt azonban Elza beleegyezett volna, hogy valósággá váljon az egyesülésük, egy sor feltételt szabott: Hansnak bele kell egyeznie, hogy minden héten átadja a fizetési borítékját, hogy a zsebpénzéből minden alkalommal, ha szeretkeznek, 5 fontot fizet neki, és hogy sohasem beszél otthon a munkájáról, mert a sírásás gondolatától kiborul. Mondhatni, ugyancsak idegesen indult be a házasságuk.

A dolgok még rosszabbra fordultak második gyermekük születése után, mikor Elza megkettőzte a követeléseit. Hans végül feladta, és élt az alkalommal, mikor Elza fiatal unokatestvérét fürdőzés közben lepte meg.

„Nagyon nehéz volt nekem – mondta az ügyet tárgyaló bíróság előtt. – Nem tudtam eleget megtakarítani a költőpénzemből, hogy megfizessem a feleségem. Kértem hitelt, de egyáltalán nem adott. Tizenkilenc év alatt mindössze tizenöt alkalommal engedhettem meg magamnak, hogy vele legyek. Szörnyű volt a megterhelés.”

A tanúk padján ülő Elza nem engedett az igazából. „Az életben mindenért fizetni kell.”

Christine Brown 1971-ben szívében azzal a reménnyel ment feleségül Ralph Smithhez, hogy házastársi hűségben élik le az életüket. Már a mézeshetek első éjszakája is meghozta a maga meglepetését, amikor is Ralph ragtapasszal vállához kötözött karokkal bújt be ifjú felesége mellé az ágyba. Valami kifogást motyogott, de vidám asszonykája játékosan letépte a ragtapaszt a két karjáról, s erre előtűnt a tetoválás, büszkén hirdetve : „Igaz szerelem fűz drága feleségemhez, Pamhez.”

Az előrelátás hiánya hetvenöt fontjába került Ralph Smithnek. Huszonöt font bírságot róttak rá, mert bigámiát követett el, és ötven fontot fizetett az orvosnak, hogy távolítsa el a tetoválást, ami lehetővé tette számára „a tiszta lappal való kezdést” Christine-nel, hogy az ő szavait idézzük.

Míg egyfelől a legtöbben törik magukat a házasságért – és némelyek, mint például VIII. Henrik, Elisabeth Taylor és Micky Rooney még fokozottabban teszik ezt –, sok házaspár számára a szerelem túl gyorsan változik át utálattá.

A XVII. századi angol költő, John Dryden közismerten keserves házasság igájában nyűglődött. Felesége, Elizabeth egyszer felpanaszolta, hogy sokkal több időt tölt a könyvtárában, mint vele. „Én jó uram, Dryden! Hogyan képes tekegyelmed folyton ezekre a penészes könyvekre mereszteni a szemét? Azt kívánom, lennék bár könyv, és akkor több részem lenne a társaságában.”

„Imádkozz, drágám – válaszolta Dryden –, hogy ha könyvvé változol, legyen az a könyv egy almanach, mert akkor minden évben kicserélhetlek.”

Drydennek valójában nem volt joga, hogy panaszkodjék, mivel ő választotta feleségének Elizabethet. Am nem mindenki választhatja meg élete párját. Így például Viktória királynő nagybátyja, IV. György király felettébb vegyes érzelmeket táplált a Brunswick-házból való Caroline hercegnővel kötendő hivatalos házasságát illetően. Első találkozásuk alkalmával minden illő udvariassági szabálynak elegen tett, gavallérosan kezet csókolt a hercegnőnek, aztán odafordult az egyik barátjához, s gyötrelmes sóhajjal ezt mondta neki: „George, az Isten szerelmére, adj egy pohár brandyt!”

Mostanában a legtöbb ember – beleértve a hercegeket is megválaszthatja élettársát, és miután megházasodott, dönthet, hogy hű marad-e vagy sem. Joggal állítható, hogy tekintélyes számban nem maradnak hűek egymáshoz. Akár tetszik, akár nem, a házassági hűtlenség a mai világban mindennapos.

Egy athéni taxisofőr némileg meglepődög, mikor arra a kérdésére, hogy hova vigye a kocsijába szálló férfit, az illető a taxis címét adta meg. Miután megérkeztek és megkapta a viteldíjat, a sofőr a csodálkozástól szinte megbűvölve figyelte, hogyan vesz elő a férfi egy kulcsot, s nyitja ki vele az ajtót.

A taxis ezután fogta a saját kulcsát, utánaeredt az illetőnek, s ezzel vége is szakadt a titkos viszonynak. „Bizonyára szerencsétlen napja volt – mondta a taxisofőr filozofikusan. – Athénban hetvenezer taxi furikázik.”

A brisbane-i Elaine Shaw-nak ugyancsak gyötrelmes megrendülésben volt része, mikor a barátja kézírását megvizsgáltatta egy olyan írásszakértővel, aki a helyi lapban megjelentetett hirdetés szerint szerény díjazás ellenében megjósolja a jövőt.

„Mellékelem a barátom néhány kézzel írt sorát – közölte a kísérőlevélben. – Meg tudná mondani, jó férj válnék-e belőle?”

„Nem, kedves hölgyem, attól tartok, hogy nem – válaszolt a grafológusnő postafordultával. – Velem szemben ugyancsak megbízhatatlan volt az utóbbi három évben. De köszönöm a bizonyítékot.”

Egy ausztriai taxisofőr és egy tájképfestő barátsága idő előtt ért véget, mikor a taxis a művész egyik alkotását a saját felesége mellét díszítő műként fedezte fel. A festő és a hölgy egy este együtt heverészett a műteremben lévő ágyban. A nő a tévé műsorát nézte – az Elfújta a szél ment'. A művészt nem érdekelte a szerelmi történet, így hát szórakozottan elkezdett firkálgatni filctollával szeretője keblén, és mielőtt elaludt volna, egész csinos tájkép kerekedett ki a keze alól. Mire felébredt, az asszony már elment.

A nő hazaérve bebújt a saját ágyába, mielőtt férje a Bécs utcáin lebonyolított éjszakai fuvarjai után megérkezett volna.

„Azt gondoltam, üdvözlésül adok neki egy éjszakai puszit – mondta a férj, mikor a bíróság a válóperi beadványt tárgyalta. – Akkor láttam meg a tájképet, amit Johann alá is írt. Az ő szignója volt, s hogy ezt bebizonyítsam, felébresztettem az asszonyt. Össze is hasonlítottuk az aláírást egy másikkal, ami az ebédlőben függő képen szerepelt. Tőle kaptuk ajándékba.”

Groucho Marx megfigyelése az, hogy „minden férfi mögött megtalálni egy nőt. És a nő mögött a feleséget.” És ha a feleség felfedezi, hogy a férje miben sántikált, bármi megtörténhet.

Egy reggel Antonio Laina arra ébredt nápolyi otthonában, hogy a felesége ollóval levágta az orrát.

A prágai Vera Csermáknak szörnyű csapás volt, mikor felfedezte, hogy a férje hűtlen hozzá. Élete romba dőlt, s úgy vélte, hogy az hozhatja meg a hőn óhajtott megoldást, ha megöli magát, ezért a halál karjába vetette magát harmadik emeleti lakása erkélyéről. A vak szerencse és a sors kifürkészhetetlen akaratából pont ekkor és pont az erkély alatt ment el a férje. Az asszony épp a férjére zuhant, és egyből megölte. Ő maga könnyebb sérülésekkel úszta meg a halálugrást.

Hébe-hóba megesik, egy férfi is eléri, hogy övé legyen az utolsó szó. Egy 1947-ben elhunyt philadelphiai iparvállalkozó végakaratának rendelkezései közt az egyik így szólt „Feleségemre hagyom a szeretőjét és annak a tudatát, hogy nem voltam az a sült bolond, akinek képzelt engem.”

PUSZTÍTÓ ERŐSZAK

A szex és az erőszak fokozatosan törtek be Jane Morgan életébe. Aztán keresztény hitre tért, és elindult a lavina.

ESSEX COUNTRY STANDARD

Uraim, kitört a háború! Az első jelentések arról szólnak, hogy a japánok megerőszakolták Shirley Temple-t.

Egy házasság előtt álló fiatal nő így írt nemrég a Woman's Own magazinnak : „Eljegyeztük egymást egy ragyogó férfival, de újabban nagyon morcos, és mindig megver. Azt mondja, hogy ez még semmi ahhoz képest, amit majd a házasságkötés után kapok tőle, meg azt : hozzá kell szoknom, hogy kordában tartsanak. Kérem, adjanak tanácsot. essze akarnék házasodni vele, de nem tudom, hogyan vegyem kezembe a dolgok irányítását.”

Nem tréfa, mikor a muri már nem is olyan muris.

Egy asszonyverési ügyben ítéletet hirdető angol bíró verdiktjében ezt mondta: voltak idők, mikor helyénvaló volt a férfi részéről megverni a feleségét, mivel a Szentírás is támogatta ebben.

Hozzátette, hogy az ilyen ütéseket csak szíves szeretetből szabad adni. A kérdéses dührohamban viszont helytelenítette, hogy a vádlott kijőve a béketűrésből, egy ésszerű méretű bot alkalmazása helyett vasrúddal ment neki a feleségének.

Természetesen mindenki más, és némelyek még másoknál is inkább természetesnek tartják, hogy a házasélet zűrös, és tele van viszontagsággal.

Mikor megkérdeztek egy olyan glasgow-i asszonyt, aki előbb már elmondta a rendőrségen, hogy férje égő cigarettával szokta sütögetni és el-elpáholja, vajon boldognak tekinti-e a házasságukat, a nő habozás nélkül azt válaszolta „Persze hogy annak!”

Némely kapcsolatban bizony egyenesen élvezetet okoz az erőszak. Lássuk a példát.

Minthogy Dallas Sherman felesége kétszer is összetörte a kocsijukat a balhéik után, a férfi elvált tőle. Később megbánta a dolgot, és újra összeházasodtak. De a második kísérlet, hogy együtt élvezzék a házasság gyönyöreit, még az elsőnél is kevésbé volt sikeres, és azt követően, hogy Irene egyszer mellbe, aztán kézen lőtte a férjét, másodszor is elváltak. Irene abbéli igyekezetében, hogy összetákolja a kapcsolatukat, harmadszor is rálőtt Dallasra, de a férfi, akárcsak korábban, most is felgyógyult, és 1977-ben harmadszor, s most már véglegesen feleségül vette Irene-t. 

Természetesen köztudott, hogy a televízió importálhatja az erőszakot az otthonunkba. Az afféle vita, ki lőtte le „J. R.”-t a Dallas című tévésorozatban, igazi családi tragédiába torkollt valóságos dallasi házastársak közt. A szóban forgó pár olyan hevességgel csapott össze azon, ki volt valójában a tévéfilm ismeretlen támadója, hogy az asszony szóváltás közben felkapta a családi lőfegyvert, és a perpatvarnak azzal vetett véget, hogy megölte a férjét. Sosem derült ki, melyiküknek volt igaza.

Tragédiához vezethet, ha az embernek van televíziója – de az is, ha tévé nélkül marad. Mikor a reimsi Louis Pilar ellen rendőrségi ügy indult azért, mert rálőtt a feleségére és megsebesítette, ő a háromhetes tévésztrájkot okolta, mondván: „Nem volt semmi néznivalóm, és unatkoztam.” A felesége a pártjára állt; ezt mondta a nyomozóknak, akik felkeresték a kórházban: „Nem ítélem el a férjem. Az esték igazán unalmasak voltak.”

A szerelmes embernek ijesztő problémái támadhatnak. Ezt tanúsítja egy, a Woman's Mirrornak küldött levél is: „A ruhám és a testem annyira összegyűjti a statikus elektromosságot, hogy ha a fiúm megcsókol, erős áramütéseket érez. A barátom azzal a gondolattal kezd már foglalkozni, hogy ennyit nem ér meg az ügy.”

S íme egy jellemző férfidolog: mikor az oregoni Robert Richardson szárazelemeket kötött rá Rita barátnője mellére azért, hogy „izgató kis elektromos ütéseket” adjon neki, a lány nem emelt semmi kifogást, de mikor Rita megpróbálta a figyelmességet úgy viszonozni, hogy hasonlóan izgatja Robert péniszét, a férfi bíróság elé idéztette, s százezer dollár kárigényt jelentett be „férfiasságának gyengítése” miatt. Ilyen magyarázattal szolgált a bíróságnak: „Tudtam, mit teszek Ritával, mert a vezeték a régi játékvonatomból való volt. Neki nem lett volna szabad engem megérintenie a drótokkal, mert nem ért a villamossághoz.” Robert elveszítette a pert.

Egy hatvanhárom éves brazíliai férfit annyira felizgatott egy miniszoknyás lány látása, aki mellette ült a buszon, hogy beleharapott a combjába. A pasast három napra dutyiba zárták Belo Horizontében. Miután meghallotta az ítéletet, így nyilatkozott a riportereknek : „A pápának igaza van. A miniszoknya veszélyes.”

Egy akroni (ohióbeli) pár régóta tartó kapcsolata egyik napról a másikra amiatt ért véget, mert a nő jövendőbeli férjének belelőtt a lábába, és erre a férfi felbontotta a jegyességet. Ahogyan kiderült, ez csak a legutolsó eset volt. A menyasszony sorozatosan lődözött választottjára, 39 különböző alkalommal, de a vőlegény csak ezt a végsőt jelentette a rendőrségen.

A nő a rendőrök előtt sem mutatott megbánást. Elmagyarázta, hogy lövészbajnok, és ha tüzelt, „mindössze kisebb sebet ejtett – és azt is csak akkor, ha valamiért felfortyant”.

Párizsban azzal ért véget egy szerelmi perpatvar, hogy a férfi kidobta a barátnőjét negyedik emeleti lakása ablakából. A nő zuhanását azonban lefékezte a kirakatvédő ponyva, amire rápottyant, s onnan úgy csusszant tovább, hogy lábbal ért földet. Erre azonnal felrohant a lépcsőkön, alaposan meglepve ezzel a barátját, akit aztán hülyére vert egy borosüveggel.

Mikor Roy Barton feleségül vette Tinát, teljes tudatában volt: a nő anyja harminchárom évvel előbb azzal keltett Új-Zéland-szerte szenzációt, hogy halálosan megkéselte Tina apját. Roy azt azonban nem tudta a házasságkötéskor, hogy Tinának nem lehetnek gyermekei. Bébik helyett babákkal és állatokkal tömte tele a házat, de hát ez csak gyatra pótlékot jelenthetett. A házaspár közti zajos jelenetek 1977. április 1-én érték el csúcspontjukat. Minthogy Roy elmondta feleségét „gyerekszülésre se jó kurvának” és „egy gyilkos szajha lányának”, még tüzelte is Tinát, hogy azt tegye meg vele, amit a nő anyja tett a férjével, majd némileg logikátlanul hozzátette, hogy Tina erre nem lehet képes, mert ő – tudniillik a férj – Invercargillből, a világ Barton szerint legdélebbre fekvő városából való, „és Tina nem ölhet E meg egy invercargilli férfit”.

Tina Barton érvelésének gyengeségét úgy egyenlítette ki, hogy harminchatszor szúrt bele a férjébe. Ugyanott került a vádlottak padjára – a Christ Churchben –, ahol az anyja, de ő jobban járt: az esküdtszék csak előre meg nem fontolt szándékból elkövetett emberölésben találta bűnösnek.

A Daily Herald néhány éve hírt adott egy férfi esetéről, aki súlyos influenzája miatt kihívta az orvost. Mikor a doktor elmenőben volt, a páciens meglátta, amint távozáskor megcsókolta a feleségét. Az újság szerint „a férj »erős felindulásában majdnem odavágott a doktorhoz egy üveg tejet, de aztán az orvosi hivatás iránti tiszteletből türtőztette magát, és helyette elagyabugyálta a feleségét”.

James Barthes dél-afrikai vitorlázórepülő észrevett az egyik háztetőn egy meztelenül napozó asszonyt, és ez annyira felizgatta, hogy felette elrepülve tett egy obszcén mozdulatot. A hölgy férje, aki a hálószobából meglátta a légi kihívást, felkapta a géppisztolyát, és golyózáport zúdítva Barthesra, leszállásra kényszerítene.

Thaiföldön, közelebbről Bangkokban, egy harmincéves feleség, miután rájött, hogy párjának viszonya van a szomszédasszonnyal, egy éjjel pirkadat előtt rátámadt a férjére, és borotvával levágta a nemi szervét. Csak annyi ideig maradt még, hogy becsomagolja egy darab papírba a levágott testrészt, majd felkerekedett a busszal, s meg sem állt egy, a fővárostól 650 kilométerre fekvő városig.

A férj meg a kórházba rohant, ahol sürgősen kezelésbe vették, s azt mondták neki, hogy kielégítő állapotban van, noha arról nem voltak hajlandók töprengeni, vajon képesek lesznek-e egyesíteni őt a férfiasságával, ha majd sikerül letartóztatni a feleségét.

Nem minden erőszakos véget ért házasság volt boldogtalan. Mikor a rendőrség behatolt a Párizs melletti Suresnes-ben egy nemrég egybekelt házaspár otthonába, a hálószobában holtan találtak rá az ifjú párra. Germaine Liebaut menyaszszonyi ruháját viselte, s ott feküdt mellette a férje, Albert.

A nyomozók megállapították, hogy a nő lőtte le a férfit, mielőtt maga ellen fordította volna a fegyvert. A rejtély megoldását a szobában talált feljegyzés adta:

„Azért öljük meg magunkat, mert túlságosan boldogok vagyunk… Nem vagyunk szűkében a pénznek, mert 30 000 frank feletti vagyonunk van. Jó az egészségünk és ragyogó jövő áll előttünk, de jobban szeretnénk most meghalni, amikor a világ legboldogabb emberei vagyunk. Imádjuk egymást, és addig akarunk sírba szállni, míg boldogok vagyunk.”

DRÁMÁK A TÁRGYALÓTEREMBEN

Nem bűn, ha az ember hébe-hóba megpöcköli a törvényt, mindaddig, amíg egészen fel nem rúgja.

MAE WEST

Megértjük, Bascombné, hogy a férje disznó volt, de feltétlenül nyársonsültet kellett belőle csinálnia?

A szextragédiák komoly tanulmányozásának nincs alkalmasabb terepe, mint a bírósági tárgyalóterem : ott az egész emberi élet feltárul.

A texasi Houstonban egy Cindy Lamont nevű hölgy bíróság elé idéztette a fodrászát, mert véletlenül zöldre festette az intim szőrzetét. „A vőlegényem azt hitte, hogy természettől vörös hajú vagyok – mondta a bíróságon –, de mikor meglátta, hogy a fanszőröm zöldre változott, gyanakodni kezdett. Amikor bevallottam neki, hogy valójában barna hajú vagyok, felbontotta az eljegyzésünket. A vőlegényem igen ` gazdag, és a fodrászom tudatlansága miatt egy vagyont veszítettem.”

A bíróság együttérzéséről biztosította Lamont kisaszszonyt, és elrendelte, hogy a fodrász fizessen neki költségei és kártérítés fejében 25 dollárt, vagyis a sampon és az öblítőszer árát.

A nyugat-németországi Düsseldorfban Karl és Renate Maas 1972-ben megnyert egy pert, amit a felettük lakó fiatal pár ellen indítottak. Maasék hatvanas éveiket taposták, és azt adták elő a bíróságon, hogy évente mintegy tíz alkalommal szoktak szeretkezni, s hogy ezt egész normálisnak tekintik korukbeli embereknél. A szomszédaik viszont huszonévesek voltak, és saját bevallásuk szerint hetente legalább tízszer művelték a szerelmeskedést. Maaséknak ez ellen nem volt kifogásuk, legalábbis elvben nem. Ami zavarta őket, az a művelet alatt keletkező zaj volt: a férj jódlizott, a kedvese pedig közben hisztérikusan rikoltozott. Maas úr meg a felesége gyakran kérték, ne csapjanak ekkora lármát, de a kérésüket semmibe vették, s mikor az ifjú pár egyik felettébb szenvedélyes éjszakája folyamán hálószobájukban a menynyezet vakolata kezdett leomlani, az idős emberek belátták, nincs más választásuk, mint pert indítani.

A bíróság kötelezte a fiatalokat, fizessenek Maaséknak a mutatványaik folytán keletkezett rongálás miatt kártérítést, és meghagyta, hogy a jövőben vagy csendesebben űzzék a szerelmet, vagy költözzenek más lakásba, lehetőleg a földszintre.

Egy, a kend Dealbe való tizennyolc éves óvónőt a bíróság vétkesnek talált szeméremsértő megjelenése miatt, és ezért tíz font bírságra ítélte, miután a lány bevallotta, hogy egy vasárnap reggel meztelen felsőtesttel utazott a vonaton. Vele volt a barátja és annak fivére, s mindketten egészen elfogadhatónak találták a küllemét, viszont a kocsi negyedik utasa panaszt emelt a vonatfelügyelőnél.

Egy ötvenöt éves asszony, aki kártyázás, mégpedig bingo közben kiesett a székből, tízezer font kártérítést kapott a szexuális életre való képtelenné válása miatt. Férjének pedig 50 fontot adtak, amiért ezzel elveszítette házastársi jogait.

A bíró, miután meghallgatta a panaszos ügyvédjének érvelését, aki szerint huszonöt évesen kliensének szexuális életét károsan érintette egy buldózerrel elszenvedett balesete, megkérdezte, vajon nős-e az illető férfi. Mikor az ügyvéd erre nemleges választ adott, a bíró megjegyezte: „Nos, akkor nem értem, hogy miképpen károsodhat a nemi élete.”

Claudine Tousel kisasszony, az alen~oni bankpénztárosnő randevúra készült új barátjával, Ermisszel. Indulás előtt az az ötlete támadt, hogy a rábízott pénztár papírpénzellátmányával egyenlíti ki alakja természet adta hártányait: lapos mellét. „Tudom, hogy a férfiak szeretik a nagymellűeket, ezért bankjegyekkel tömtem ki a melltartómat” – mondta a bíróságon, ahol lopás vádja miatt hallgatták ki. Szerencsétlenségére légyottja nem valami jól sikerült. „Ermis éppen simogatott a bank mögött, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy fontos megbeszélése van. Többé sohasem láttam.” Tousel kisasszony vissza szándékozott ugyan tenni a bankjegyeket, de afeletti bánatában, hogy elveszítette a szeretőjét, bizony elfelejtette. Bizony: bűnösnek találták.

A floridai Key Biscane-be való Robert La Vega, egy úgynevezett „szexrajongó”, köztulajdon rongálása miatt került bíróság elé. Az 1977 és 1980 közt eltelt három évben összesen több mint kétszáz könyvet kölcsönzött a városi közkönyvtárból és módszeresen megrongálta mindegyik címlapját. Ártatlannak vallotta magát, mivel – ahogy mondta nemhogy tönkretette volna a könyveket, de növelte értéküket vidám, életigenlő megállapításokkal. Firkálmányai közül álljon itt néhány példa:

– A mai jelszó: láb. Terjeszd !

– Légy kedves a tökfilkókhoz – közülük egy felér két normális emberrel.

– A könyvtárosok regényszeretőket produkálnak.

– A világon a második legnagyobb bűn, ha elutasítjuk a szeretőnket, mikor szexre van szüksége.

A világon a legeslegnagyobb bűn, ha szerelmeskedünk, mikor nem akarnánk.

– Ha betolakodónak érzed magad, mosolyodj a könyvtárosra.

– Nem minden nyalókának ugyanaz az íze. – Baszd meg Jane Austent.

Mivel a bíró úgy döntött, hogy La Vega úrnak nem minden megállapítása irodalmi értékű, bűnösnek találta, és kétezer dollár bírságra ítélte.

Patrick Campbell felesége számára a házasság „mélységesen mély nyugalmat” jelentett „a dívány zűrzavara után”. Egy kicsit hasonlóan ütött ki a dolog a leedsi Caroline Manders esetében is, csakhogy Campbell asszony a házasság nyugalmát pozitív értékként fogta fel, viszont Manders asszony egy cseppet sem kedvelte ezt az állapotot. A Rory Mandersszel való jegyességének hónapjai alatt Caroline meg a vőlegénye a nő meghatározása szerint „igen aktív és változatos szexuális élvezetekben részesítették egymást”, viszont ahogy eljött az esküvő napja, Rory hirtelen elveszítette érdeklődését a szex iránt. Házasságkötésük előtt a jegyespár legalább hetenként négyszer szeretkezett. Mihelyt azonban férj-feleség lettek, szinte egyáltalán nem került ilyesmire sor. „A házas állapotban elveszett a dolog egész sava-borsa” Rory szerint, aki nőtlenként meztelenül aludt, de mint házasember pizsamát viselt és megjátszotta a magányost az ágyban. „Házasságunk első évében csak egyszer voltunk együtt – mondta Caroline, mikor kihallgatták a válóperben, ami iránt ő nyújtotta be a keresetet. – A következő két évben egyáltalán nem éltünk nemi életet, s végül, miután jelenetet rendeztem, s azzal fenyegetőztem, hogy elmondom a dolgot Rory anyjának, megígérte, hogy eleget tesz nekem minden siületésnapomon.”

Caroline-t elválasztották a férjétől. Különben 1952-ben született – február 29-én.

Egy amerikai plasztikai sebész egyik páciensének sikeres mellátszabási műtétje után azt javasolta, hogy csináltasson magának új köldököt, ezzel csak jól járna. A hölgy beleegyezett, s a műtét meg is történt, de mikor eltávolították a kötést, a pácienst mindennek nevezhették, csak elégedettnek nem.

„Legelőször is az új köldököm 20 cm-rel magasabban van, mint a régi – panaszolta. – Dearing doktor biztosított afelől, hogy az új köldök aprócska dióhoz fog hasonlítani. De az eredmény leginkább kókuszdióhoz hasonlatos.”

A sebész védekezésében elmondta, hogy minden tőle telhetőt megtett a „dióhatás” elérésére, de a páciens testszövetei nem voltak a legkiválóbb minőségűek. Azt is elmondta, hogy megpróbálta a hölgyet kártalanításul feleségül venni, de az elutasította az ajánlatát.

Néhány éve, jóval a válási törvény reformja előtt, Angliában egy férfit bigámia vádjával állítottak bíróság elé. Mikor feltették neki a kérdést, mit tud felhozni a mentségére, a szegény ördög elmagyarázta, hogy a felesége öt éve megszökött tőle egy házalóval. Minthogy azóta a színét se látta, másodszor is megnősült, anélkül hogy alávetette volna magát az előírt válási eljárásnak, ami egyébként is teljességgel meghaladta volna anyagi lehetőségeit.

A bíró ezekkel a szigorú szavakkal fordult hozzá: „Vádlott! Most elmondom magának, mit kellett volna tennie, s ha azt feleli, hogy nem tudta, azt válaszolom, hogy a törvény biztosító erejénél fogva feltételezi, hogy igenis tudta. Magának utasítania kellett volna az ügyvédjét, indíttasson eljárást a házaló ellen a feleségével történt bűnös kapcsolat létesítése miatt. Ez mintegy száz fontjába került volna. Ha már megállapították kártérítési igényét a házalóval szemben, utasítania kellett volna az ügyvédjét, indítson peres eljárást az egyházi hatóságnál mensa atque thoro (ágytól-asztaltól való) elválasztás érdekében. Ez újabb két- vagy háromszáz fontba került volna. Ha már megítélték az ágytól-asztaltól való elválasztást, meg kellett volna jelennie a Lordok Házában a vinculo matrimonii (a házassági kötelék felbontásának) kimondása érdekében. A vád képviselője minden szakaszhoz ellenvéleményt jelentett volna be a parlament mindkét házában, s ezért összesen egy- vagy kétezer fontot kellett volna költenie. Erre maga valószínűleg azt mondja nekem, hogy világéletében sosem volt a birtokában ezer penny sem, de a vádlott vegye tudomásul, hogy ez nem számít. Mint brit bíró, e helyt az a kötelességem, hogy megmondjam magának: ez nem olyan ország, ahol más törvény járja a gazdagnak, mint a szegénynek.”

Egy éjjeli őrjáraton lévő rendőrautó egy londoni utcán hajnali fél háromkor két férfit, egy nőt és egy kutyát vett észre. Az egyik férfi létrát, zseblámpát és fényképezőgépet cipelt. A rendőrök megállították a társaságot, és kérdéseket tettek fel nekik. Azok előbb összesúgtak, aztán megmondták, milyen okból vonultak fel, és engedélyt kaptak, hogy továbbmenjenek.

Pár kapuval odébb megálltak egy háznál, odatámasztották a létrát egy első emeleti ablak párkányához. Ketten jól megfogták, mialatt a zseblámpával és fotómasinával felszerelt férfi felmászott, kinyitotta az ablakot, és belépett a szobába.

„Itt van!”, kiabált diadalmasan, miközben ráirányította zseblámpáját az ágyban lévő párra, s le is fényképezte őket. Remélte, hogy ez lesz a bizonyítéka felesége hűtlenségének.

A dolgot törvény elé vitte. A bíró megkérdezte, láthatná-e a fotót. Ezen a ponton a férfi ügye kezdett kedvezőtlen irányba fordulni. „Olyan izgatott voltam – vallotta be –, hogy elfelejtettem levenni a lencséről a kupakot.”

Mikor a felesége tanúkihallgatására került sor, elmagyarázta, hogy az ágyban lévő férfinak nem sokkal azelőtt kihúzták az összes fogát, s hogy ő csak egy csésze levest készített neki.

Allen Farber Chicagóban elvált a feleségétől, mert a nő nem engedte be az ágyába. Aztán perbe fogta volt felesége szüleit, ugyanis az exanyósa intette óva a lányát, nehogy vállalja egy tőle való gyermek szülését, mert az esetleg az apja külsejét örökölheti.

Egy West Surreybe való férfi válókeresetet adott be egy helybeli bíróságnál, de gyorsan visszavonta, „mert hátha megtudja a felesége”.

„A nők – mondta W. C. Fields – számomra olyanok, mint az elefántok: szeretem őket nézni, de nem szeretném, ha valamelyik az enyém lenne.”

Walter Randall, a New Orleans-i kabaréénekes és cirkuszmüvész boldogan birtokolta ezt is, azt is. A házassága mégis válással végződött, mert a felesége megtagadta, hogy a Zuleta nevű elefánt ketrecében szeretkezzék vele. Walter számára a feleségével való mutatvány az elefántbébi jelenlétében felvillanyozó volt, Randallné viszont ezt másképp ítélte meg. „Szörnyű volt a bűz – mondta –, és nem akartam, hogy Zuleta így lásson. Ez nem természetes…”

Tudomásunk szerint máig egyszerre a legtöbb anyaszült meztelen embert egy bíró előtt a tárgyalóteremben New Yorkban számolták : tizenhatan voltak. 1966 nyarának egy éjjelén tizenhat fiatal, tizenhét és tizenkilenc év közti, meztelenül táncoló lány meg fiú tűnt fel a brooklyni rendőrségnek. Letartóztatták és azonnal bíróság elé állították őket közszemérem megsértésének vádjával. Mikor kiderült, hogy előzőleg mindannyian egy iskolai évzáró estélyen vettek részt, a bíró elengedte a társaságot azzal a feltétellel, hogy kocsiba ültetik és szüleik lakására szállítják őket pontosan olyan állapotban, ahogyan a bíróság előtt jelentek meg, vagyis egy szál lepedőben.

Alig néhány hónappal azután, hogy óvadék ellenében tettlegesség kerülésére kötelezték, a londoni Islingtonban lévő lakásán letartóztatták George McPhee-t – az iratokban úgy szerepel, mint költő –, mert észvesztően ordítozott.

Mikor a törvény elé állították, azt adta elő a bíráknak, hogy „rossz napja volt”, és elment, hogy alaposan „böngésszen a könyvosztályon Harrod's-nál”. „Fulke Greville Összegyűjtött műveinek egy példányát jelölgettem be, majd átmentem egy kukkantásra a gyermekkönyvek polcához, mire pedig visszaértem, egy arab elcsaklizta a Greville-t.

Aztán elmentem egyet inni egy védőnővel, aki elfogyasztott vagy 28 pohár sört, s miután megkértem, jöjjön velem a lakásomra, azt tapasztaltam, hogy nem tudok megszabadulni tőle. Így aztán elkezdtem ordítozni.”

A lakásba kiszálló rendőrök kihallgatták a védőnőt, mi volt az indoka annak, hogy nem akart a lakásból elmenni, és erre megtudták, hogy a hölgy nem más, mint McPhee felesége.

Egy boltoni nőtől, aki válókeresetet adott be, azt kérték, mondjon valami, férje viselkedésére jellemző példát. 

„Múlt évben Harry megkérdezte tőlem, van-e valami megbeszélnivalóm vele, mielőtt megkezdődik a futballszezon” – felelte az asszony.

Egy Londonban, a Shepherd's Bushon lakó férfinek 1981-ben meg kellett jelennie a bíróság előtt. Azért emeltek ellene vádat, mert a Holland parkban megtámadott egy huszonöt éves titkárnőt. Tagadta a bűnösségét, és fenntartotta, hogy a lány nemhogy beleegyezett, hanem egyenesen kívánta a közeledését. A közvádló ezzel szemben azt állította, hogy nyilvánvalóan fennáll a támadás esete.

– Ha az volt – kiáltott fel a vádlott széles vigyorral –, akkor barátságos fegyverrel történt a támadás.

– Ezen meg mit ért? – kérdezte a vádló gúnyosan.

– Ezt! – mondta a vádlott, és ezzel színészi mozdulattal bemutatta férfiúi díszét.

– Tegye el, vagy én teszem el! – mennydörgött a bíró. 

– Nem teszem el – válaszolta a férfi.

– Akkor majd én! – így a bíró. 

És így is tett.

1979-ben egy brisbane-i bíróság kihallgatott egy városi közlekedési rendőrt, aki a következőt adta elő: „Őrjáratot tartottam a Redcliffe sétányon, mikor megláttam a vádlottat, amint egy rokkantaknak való motoros járművet vezet, de összevissza. Jeleztem neki, hogy álljon meg, de felgyorsított, és elkezdett ide-oda kanyarogni az utcai padok közt. Végül már nem volt képes a kocsit irányítani, és behajtott a Standyman-féle temetkezési vállalat várószobájába.”

Az illetőt bűnösnek találták abban, hogy részegen vezetett egy motoros járművet, de ő így védekezett: „Meglátogattam az exfeleségemet. Megvolt a szokott jelenet, és én a lehető leggyorsabban haza akartam jutni tőle.”

Néhány éve történt a következő eset a zambiai Ndolában. Egy Firi nevű közrendőr volt szolgálatban az őrszobán, amikor bejött egy nő, és feljelentett egy férfit, aki megfenyegette fegyverrel. Firi rendőr felvette a jegyzőkönyvet, aztán tíz shillingnek megfelelő összeget ajánlott neki, ha lefekszik vele. A nő elutasította, a rendőr erre tizenöt shillingnyire emelte fel az ajánlatát, mire a nővel együtt felmentek az emeleti előadóterembe, ahol is a rendőr lehányta magáról a ruháit, és felszólította frissen szerzett barátnőjét, tegye ugyanezt.

Az együttlét még javában tartott, mikor kinyílt a terem ajtaja: Humphrey Nthere, a zambiai rendőrség bűnügyi osztályvezetőjének helyettese érkezett egy kiképzés alatt álló nyomozócsoporttal, akiknek előadást akart tartani a rendőri eljárásokról. Mikor meglátta Firi közrendőrt, megmagyarázta neki, hogy tilos holmi szabályellenes magatartás az előadóteremben, de Firi azt válaszolta, hogy tényállás felvételével van elfoglalva, s megkérte a nyomozótisztet és tanítványait, hagyják néhány percig magára.

Persze a felettesé volt az utolsó szó, és Firi bíró elé kellett álljon, aki felszólította, adjon számot tettéről. „Amennyire én tudom, nincs olyan törvény, ami tiltaná a nemi együttlétet a rendőrség épületében – tiltakozott Firi. – Fizettem, hogy a vágyaimat kielégíthessem, és az egyenruhámat tiszteletből vettem le.”

Egy asszony, akinek a tottenhami bíróság előtt kellett vallomást tennie arról, hogyan is áll a házassága, a következőt adta elő: „A férjem afféle jópofa ember, olyan, aki tele van életkedvvel, golfnadrágot visel, pipázik, és másról se tud beszélni, csak golfról meg rögbiről. Nem bírom tovább idegekkel.”

A kaliforniai Santa Cruz törvényszékén történt, hogy az esküdtek listáját összeállító bíró ezzel utasította vissza az egyik személy esküdtnek jelölését: „Ez a nő a feleségem. Sose figyel oda, ha valamit mondok, és semmi okom feltételezni, hogy másképpen viselkedik a törvényszéken, mint otthon.”

Egy dr. Max Feldman nevű New York-i fogorvos egyik nő páciensének azt ajánlotta, hogy foghúzás előtt érzéstelenítést alkalmaz nála. A beteg félreértette szándékait, és odakapott az orvos heréihez: úgy megszorította, akár egy satu.

Feldman doktor törvény elé vitte az ügyet, de a végén a páciens távozott győztesen: 500 dollár kártérítéssel. A fogorvos abbéli igyekezetében, hogy megszabaduljon a nő szorításából, szerencsétlenségére eltörte a nő egyik ujját.

A kanadai Smith-éket egy kifizetetlen számla miatt idéztette törvény elé egy vancouveri szálloda. A házaspár egy éjszakára vett ki szobát 78 dollárért. Mikor – ahogy illik – a pincér bevitte nekik a reggelit, a szobában még négy másik pár is tartózkodott: egy orgia kellős közepén voltak. A pincér jelentette a felfedezését az igazgatónak, aki 312 dollárral megnövelte Smithék számláját. Smith úr nem volt hajlandó fizetni, kijelentvén, hogy feleségével egy családi szobát vettek ki, és hogy ennek az ára pontosan 78 dollár. Minthogy a szálló nem határozta meg, hány személyes egy családi szoba, a bíróság Smith-ék javára döntött.

Egy New York-i bíróságon erőszakos nemi közösülési ügyet tárgyaltak. Mikor az aktus áldozata belépett a tanúknak fenntartott helyre, keresztkérdéseket tettek fel neki arra vonatkozólag, mit mondott a vádlott. „Nincs módomban elismételni, tisztelt bíróság” – válaszolta a nő. A bíró jóindulatúan rámosolygott, és azt mondta, hogy akkor írja le a szavakat egy darab papírra. Ezt aztán – ahogy kell – átnyújtották az esküdteknek, de egy helyen megakadt a cédula, mert az egyik női esküdt, úgy látszik, bőségesen beebédelt, s épp bóbiskolt. Férfi szomszédja kedvesen oldalba bökte, és odacsúsztatta a kezébe a papírt. „Úgy megkeféllek, ahogy még soha senki” – olvasta a szöveget a meglepett esküdtnő, azzal egy szemvillanás alatt megfordult, és pofon vágta kollégáját.

Mikor Karminski bíró úrnak egy olyan ügyben kellett ítélkeznie, amelyben egy feleség „csaknem az összes létező háztartási eszközt” a férjéhez vagdosta, azt a végső döntést hozta, hogy a nőt nem lehet megbüntetni kegyetlenség miatt, mert majdnem minden alkalommal eltévesztette a célt.

Bizonyára ismerik azt a kitalált történetet, amelynek főszereplője, egy ügyvéd, nem tudván megjegyezni a különbséget a gyújtogatás és a vérfertőzés, vagyis incendium és incestus közt, felgyújtja a nővérét. Johann Huber katasztrófája is ilyen drámai eseményekben gazdag, csakhogy esete sokkal szomorúbb, mert igaz.

A müncheni Huber többször is megházasodott. Annak a sajnálatra méltó emberfajtának a tagja szegény, aki ágyproblémáktól szenved – de nála ezek nem annyira az ágyban felmerülő problémák, hanem maga az ágy okozza őket. Mikor gyújtogatás vádjával gyanúsítva kihallgatták a törvényszéken, így magyarázta el ügyét:

„Miután az első feleségemet a tejesemberrel, a másodikat a postással, a harmadikat a kéményseprővel leptem meg, arra a következtetésre jutottam, hogy az ágyam az oka a bajnak: valami nem stimmel vele. Minthogy nem szeretek hebehurgyán cselekedni, elhatároztam, teszek még egy próbát, mielőtt túladnék rajta, és elvettem Mártát. Tökéletes feleség volt, minden rosszat elfeledtetett velem. A hiba csak az anyja körül volt.

Első éjjel ő aludt az ágyban Mártával. Nekem a dívánnyal kellett beérnem. Anyósom másnap reggel meglepetésül egy csomó szabállyal állt elő arra vonatkozólag, mikor szerelmeskedhetem Mártával, s mikor nem. Ez már aztán igazán sok volt! Csak egyszer egy hónapban feküdtem az ágyamban. A többi idő alatt az anyja, és hétvégeken a mama barátja aludt benne.

Huber úr ezt egy évig csak-csak eltűrte, de tizenkét barátságtalan, sivár ágybeli éjszaka után elege volt, és egy gyufával meggyújtotta az ágyat. Meggondolatlan cselekedet volt… Az ágyból feltörő lángoktól tüzet fogott a szomszéd háza is, és porig leégett. A kár összege 42 000 fontnak megfelelő összeget tett ki, és szegény Hubert két évre bevonulhatott a börtönbe.

Egy nő megerőszakolásának ügyét tárgyalva a bíró megkérdezte az áldozatot, miért vette le a kérdéses éjszakán szoknyáját a vádlott kocsijában. „Eléggé drága szoknya volt – magyarázta a nő –, s tudtam, mit fog tenni, de annyira meg voltam rémülve, hogy nem bírtam megfékezni őt. Megkérdeztem, levehetem-e, mivel nem akarom, hogy összegyűrődjék az anyag.”

Egy New York-i férj önmagát csúfolta meg az elvált felesége helyett, mikor a nőtartási díjról szóló csekkre a nő neve mellé azt írta, hogy „házasságtörő”, mert a bíróság kötelezte, hagyjon fel az ilyesmivel. Az indok a következő volt: „Egyetlen nőt sem lehet abba a helyzetbe hozni, hogy köztudottá tegye a saját megbélyegzését, mikor a javára kiállított csekket váltja be.”

Mi a házasságtörés? Te is tudod, én is tudom – legalábbis elméletben –, de nem mindenki ilyen tájékozott a kérdésben, mint mi. Megkérdezvén válási ügyek alpereseit, definiálni tudják-e, esetenként felettébb eredeti meghatározásokat adtak elő, például ilyeneket

– Azt hittem, azt jelenti, hogy valaki idegen férfiakkal iszik nyilvános helyen.

– Nem gondoltam, hogy házasságtörésnek számít a dolog nappal.

– Azt véltem, házasságtörés az, ha bajba hoznak egy lányt.

– A házasságtörés nemi érintkezés olyan nővel, aki nem a felesége valakinek, és ötvenévesnél nem idősebb, de nem házasságtörés, ha a nő ötvenévesnél több.

George Burns pedig a házasságtörést – persze felesleges is mondani, hogy nem a törvény színe előtt – ekként határozta meg: „Nappal tenni meg azt más feleségével, amit éjszaka teszünk a sajátunkkal.”

Viszont a bíróságon és eskü alatt mondta ezt James Sanders hollywoodi színész: „Azért nevezik házasságtörésnek, mert házas, felnőtt emberek teszik, pedig az ilyesmi inkább a bohó ifjúság jele.” Sandersnek jó oka volt arra, hogy így vélekedjék a dologról. Egy éjjel épp ágyban volt a barátja feleségével, mikor az illető váratlanul hazajött. Mikor meghallotta a lépcső felől a ház urának lépteit, Sanders gyorsan elrejtőzött a WC-ben, és ott is maradt egész éjszaka. Reggel a férj benyitván a mellékhelyiségbe, ki mást látott meg, mint a földön bóbiskoló meztelen színészt.

Doris és Albert May huszonhat éves házassága a bíróság előtt ért véget: az ítélet szerint ellentéteik kibékíthetetlenek. Doris szerint Albertnek az volt a szokása, hogy meztelenül futkározott a ház körül, s közben egy dobot vert, valahányszor a felesége nem volt hajlandó vele lefeküdni. Albert viszont előadta, hogy a nő négy fontot vasalt be tőle, valahányszor megengedte, hogy éljen férji jogaival.

A dortmundi bíróság előtt egy német asszony azt állította, hogy legalább 18 hónapja nem éltek nemi életet a férjével, s meglepődve hallotta, hogy az ura így kiált fel:

– Hazugság! Tegnap keféltünk az irodám padlóján! 

– Ő az, aki hazudik! – ordított vissza a nő.

Mégis a férfié lett az utolsó szó.

– Be tudom bizonyítani – mondta diadalmasan –, mert megjelöltem a fenekét az irodai dátumbélyegzővel.

A bíróság felbontotta egy férfi házasságát, akinek a felesége ragaszkodott hozzá, hogy férje, valahányszor hazajön a munkából, csókolja meg őt, a nővérét meg a macskát. Az ítélet szerint az asszony magatartása ésszerűtlen volt.

Nemcsak az emberek kerülhetnek bíróság elé a nemi életük miatt. Megtörténhet ez állatokkal is. Franco Boretti szicíliai kutyatulajdonosra kétszer róttak ki egyenként 67 fontnyi bírságot, miután a kutyáját bűnösnek találták „nyilvános helyen elkövetett obszcén cselekmény miatt”.

A törvényszékről lejövet Boretti így nyilatkozott: „Rossz néven veszem, hogy a szennylapok Blackie-t mint valami kutyába oltott playboyt bélyegzik meg.

Igaz, hogy negyedórán belül kétszer hágta meg a gyógyszerész kutyáját a Szent Mária-zárda lépcsőin, de az elmúlt három évben már megszerezte magának Porto Venus majdnem minden szukáját. Nem tudom, mi olyan rendkívüli egy rühes pudlin !”

Mikor feltették neki a kérdést, milyen kapcsolatban van a feldúlt pudli tulajdonosával, Boretti úr közzétette, hogy barátságuk ezennel véget ért. „Közel hatvan évig játszottunk együtt dominót. Most mit vár tőlem? Mutassam meg Blackie-nek a két remek bírságcédulát? Minthogy ragaszkodom az állathoz, hát Istenemre, inkább Oroszországba mennék.”

San Franciscóban 1969-ben letartóztattak és vád alá helyeztek egy fiatal nőt, mert olyan pólót viselt, amire ez volt nyomtatva „Eladó cica” – elöl, hátul meg ez: „Ülj valaki boldogabb felére!” Mikor aztán megjelent a bíróságon, egy másik felirattal ellátott trikót viselt, ez volt olvasható rajta: „Üss, harapj, korbácsolj, kefélj meg, dörzsöld a csöcsömet, és mondd, hogy szeretsz, bébi, aztán abbahagyhatod.”

Az ügyet elejtették és elálltak a büntetéstől, mikor a lány elmagyarázta, hogy nem prostituált, hanem fotómodell, és épp munkába megy a fényképészhez.