I. RÉSZ

A színhely bemutatása

SZEX – ÉS BANÁNHÉJ

Ha két ember szereti egymást, annak jó vége nem lehet.

ERNEST HEMINGWAY

Fogadok, hogy maga se igazi pap!

A szex már azóta része az életemnek, amióta csak az eszemet tudom: a születésem napján, úgy harminchat évvel ezelőtt már ott leledzettem meztelenül az ágyban egy idősebb nő mellett. Szeretem a szerelmeskedést, s remélem, Ön is, kedves olvasóm, mert amiről ez a könyv szól, semmi más, mint szex – és a banánhéj.

Csaknem mindannyiunk előtt jól ismert, mi is egy szexuális kalamajka. Az efféle szerencsétlenség akkor szokott a nyakunkba szakadni, mikor túl fiatalok vagy túl öregek vagyunk, avagy ha a szerelem mámorától elment az eszünk. A tapasztalat jószerint azt diktálja, hogy az ilyesfajta esetek általában túl személyesek vagy túl fájdalmasak ahhoz, semmint hogy viccesnek tarthassuk őket. Az igazi nagy szerelmi balesetek viszont rendszerint másokkal történnek, és mivel saját becses személyünk hiúságát nem érintik, hát jót derülhetünk rajtuk. „Elkerülhetetlenül törnek ránk mindenféle formában és méretben” – ahogyan a színésznő mondta a püspöknek. No nem! És nem! Megígérem, ilyesmi többé nem csúszik ki a tollam alól! – és egész életünk során vészterhesen fenyegetnek. Nem kímélnek senki emberfiát, bár kutatásaim azt sugallják, hogy a papok, a doktorok és a politikusok különösen gyakran esnek e vész áldozatául. Meglehet, hogy a klérus életét pusztán azért sújtják oly fölöttébb gyakran a szexszel kapcsolatos balesetek, mert a papság gyarlósága jobban kiaknázható a sajtóban, mint mondjuk az íróké vagy a kéményseprőké. Többen is és régebben is vannak a porondon.

Bár egyedül a mi századunkban legalább három bíborosnak jutott osztályrészül az a méltatlan helyzet, hogy bordélyban érje utol a halál: VIII. Leó az egyetlen pápa, akiről ismert, hogy az aktus közben végezte be életét. Elődje, XII. János olyan sok nőt csábított el, hogy azzal vádolták: a lateráni Szent János-bazilikát nyilvánosházzá alacsonyította. Mikor pedig Baldassare Costa öltötte fel lábára a halászok saruját, uralma tökéletes nemi csapást jelentett a szomszédságbeli nőknek. Forrásaim kétségtelen hitelességűek. Ezek szerint „kétszáz lány, matróna és özvegy, köztük nem kevés apáca esett áldozatul brutális kéjvágyának”.

Szent Péter utódai közül talán a legszégyentelenebb Rodrigo Borgia, Cesare és Lucrezia apja volt, aki Rómában VI. Sándor néven vált ismertté. Pápaként szeretők sorának kegyeit élvezte, és az egyháztörténet egyik legvidámabb korszaka fűződik nevéhez. Ostia püspöke így emlékezett vissza egy különösen látványos pápai estélyről.

„Ez alkalommal ötven tiszteletre méltó szajha (nem afféle közönséges fajta, hanem olyanok, akiket kurtizánoknak hívnak) vett részt a vacsorán… majd étkezés után táncba kezdtek a szolgákkal meg más jelenlévőkkel, először felöltözve, aztán meztelenül… A padlóra állított kandeláberekben meggyújtották a gyertyákat, és gesztenyét szórtak fel, s a meztelen kurtizánok – ki kézen, ki lábon járva – szedték össze a szemeket; vonagló testük kígyó módra fonta körül a gyertyatartókat… Ezután a teremben jelen lévők mind annyian nyilvánosan szeretkezni kezdtek… ezt követően a pápa díjakkal jutalmazta a legkitűnőbb teljesítményeket.”

Rodrigo Borgia pápasága persze szellemi téren is éppolyan katasztrofális volt, mint szexuális vonatkozásban, és azóta már hosszú, nagyon hosszú idő telt el. A korunkbeli nemi kalamajkák rendszerint sokkal szerényebbek, inkább plébánosokat érintenek, semmint a Szentszéket… A könyvtárak folyóirattárában, ahová a legutóbbi hónapokban bevettem magam, számtalan történetre bukkantam vikáriusokról, akik otthagyták feleségüket, és megléptek az orgonistanővel vagy azzal a hölggyel, aki a virágoknak szokta gondját viselni, esetleg a kiscserkészek csapatának vezetőnőjével, s két lelkész a káplánnal húzta el a csíkot. Még egy olyan esküvői beszámolóval is találkoztam, ami hirtelen rosszra fordult, mikor a szertartást végző tiszteletes a következő szavakhoz érkezett: „Ha bárki tud olyan igazi okot vagy akadályt, amiért ezek ketten nem adhatók törvényesen össze, most beszéljen”. A templomhajó mélyéből megszólalt egy hang: „Igenis tudok ilyet, mert már velem házas, és Önnel van viszonya vízkereszt óta.” Kár – legalábbis könyvünk szempontjából –, hogy a vád sajnos kitaláció volt csupán, „rosszul sikerült tréfa” még a csínytevő szerint is, aki azonnal bocsánatot kért minden érintettől, s bevallotta, hogy a szertartás előtt alaposan bepezsgőzött.

Akadtak a klérus tagjai között, akik a leggyalázatosabb viselkedést is megúszták, bár ilyenek nagyon kevesen voltak. Valamikor 1535-ben egy Caldelamar nevű katolikus papot bűnösnek találtak a toledói egyházi bíróság előtt abban, hogy bordélyokat látogatott, nőket molesztált, egyesektől pedig feloldozásért cserében kegyeket csikart ki. E törvényszegésekért harmincnapi házi őrizetre ítélték, és két dukát bírságot róttak ki rá.

Mostanában az egyház szolgái számára már nem ilyen olcsó efféle gyönyörök szerzése. 1984 februárjában egy Los Angeles-i kóristalány azt állította, hogy hét katolikus pap csábításának esett áldozatul. Pert indított az említettek és a kaliforniai érseki egyházmegye ellen, huszonegymillió dolláros kártérítést követelve. Rio Milla kisasszony azt is közölte, hogy e papok egyike az apja tizenhat hónapos csecsemőjének, de arról már nem tudott semmi bizonyosat mondani, hogy melyik is lenne az a hét kiváló férfiú közül. A behálózás – persze – a gyónásnál kezdődött. Milla kisasszony határozottan leszögezte: Santiago Tamayo atya oly módon csábította el, hogy a gyóntatószék rácsán keresztül a mellét simogatta. Tamayo atya ezt követően nyilván bemutatta a lányt fél tucat társának, és ezután már nem volt megállás. A kisasszony, aki természetesen mindig apáca szeretett volna lenni, tisztelve a papok tekintélyét, mindent engedelmesen végigcsinált. „Úgy gondoltam, ők aztán igazán tudhatják, mi a bűn” – mondta.

Akárhonnan nézzük is, világos, hogy Milla kisasszony ügye nagy szexuális katasztrófának számít, de más esetekről nem volt könnyű megállapítani, vajon hitelesek-e, és így joggal vehetők-e fel ebbe a kötetbe. Abból kiindulva, hogy ha Canterbury érseke száz lépésről eltalálja az anyósát egy légpuskával, megírhatjuk róla, hogy nagy lövész, de azt már nem, hogy nagy ember, olyan történetek után kutattam, amelyek hallatán a várható reakció valami ilyesmi, hogy „Remek!”, nem pedig olyan súlyos következményekkel vagy katasztrófával járó tragédiákat, amik igazán sorsdöntő eseményeket jelentettek a beléjük sodródott személyek számára. Ez az oka, amiért nem részletezem annak a papnak a patetikus történetét, aki nemet változtatott, és mikor közölték vele, hogy nem lehet belőle apáca, öngyilkos lett. Viszont nagyon értékes a szememben az az egykori wrexhami lelkészről szóló újsághír, aki egyszer ágyban lévén nejével (persze a sajátjával), kétségtelenül az emberi nemet gyarapítandó termékeny aktivitásban, hirtelen visszaemlékezett, mi lenne az adott percben papi feladata: tudniillik az, hogy megkereszteljen egy gyermeket. Ledobta magáról az asszonyt (aki becs' szavamra hittérítőnő volt), magára hányta ruháit, és átrohant a lelkészlaktól mindössze 25 méternyire lévő templomba. Csak mikor már ott állt szemben a hívőkkel a keresztelőmedencénél, döbbent rá, hogy nem vett magára egyebet, mint zoknit, cipőt meg az inge fölé a miseruhát – különben semmi más nem volt rajta! A helyi lap szerint senki sem botránkozott meg, a lelkész pedig, jó humorú ember lévén, nem mutatott semmi bűnbánatot. „Végeredményben – mondta – kétségtelenül több ruhanemű van rajtam, mint amit Keresztelő Szent János viselt.”

A papok sok mindent gondolhatnak és mondhatnak a szexről, de az orvosok még inkább érdekeltek e téren. Nemcsak arról van szó, hogy hosszú nemzedékek óta állandóan meztelen testeket kezelnek, ráadásul amolyan nem hivatalos házassági tanácsadóknak is tekintik őket. Buktatókkal teli szerep ez, ahogy Sir James Paget, a nagy orvos már körülbelül egy évszázada magyarázta diákjainak: „Sok páciensük tesz majd fel maguknak a nemi érintkezésre vonatkozó kérdéseket, és azt várják el maguktól, hogy paráználkodást javalljanak nekik. Én inkább lopást vagy hazugságot ajánlanék, vagy bármi egyebet, amit az isteni törvény tilt.”

Igaza van!

Bizonyára emlékeznek annak az eladósorban lévő nőpáciensnek az esetére, aki kivizsgálásra ment, és a fiatal orvos megkérte, vetkőzzék le. Levette a ruháját, és leült. „Szívja tele a mellét!” – mondta a doktor. „Miért? Nem elég nagy?” – kérdezte a lány. Állj! Biztosíthatok mindenkit, hogy pont ez az, amit el akartam kerülni. Esetenként becsúszhatott a szűrőn egy-egy kétes hitelességű anekdota, de a hatalmas kísértés ellenére megtettem minden tőlem telhetőt, hogy otthagyjak minden lerágott csontot. Ez a könyv igaz történetek gyűjteménye, és ahol csak lehetett, igyekeztem meggyőződni a valódiságukról. Tudom például, hogy annak a két orvostanhallgatónak a históriája, akiket közösülés közben leptek meg a baltimore-i John Hopkins kórház operációs termében, igaz, mert a szülészeti osztály vendégprofesszora mesélte el nekem. A fiatal pár diszkréten belopakodott a terembe: ki akartak kapcsolódni a fárasztó tizenkét órás éjszakai szolgálat után. Tökéletesen meztelenek voltak, amint elégedetten szerelmeskedtek a műtőasztalon. Reggel hét óra tájt azonban az elsötétített termet fény öntötte el, mert a professzor számos medikustársuk kíséretében bevonult egy korai órára kitűzött operáció előkészítésére. Még szerencse, hogy egy nőgyógyászati műtét volt soron.

A fiatal orvosok híres szexrajongók hírében állnak, akárcsak a politikusok. A kéjvágy, úgy tűnik, együtt jár a hatalomvággyal, és bizony jó hosszú listája van azoknak a képviselőknek meg szenátoroknak, akiket félreérthetetlen helyzetben leptek meg. Láthatóan, akik felkapaszkodtak a politika síkos mászórúdjának csúcsára, jobban titkolják szerelmi kalamajkáikat, mint némely hétköznapi embertársuk. Lloyd George volt az angol miniszterelnökök közt a legnagyobb kéjenc. Egyszer meglepték, mikor meztelenül hancúrozott az ágyban két lánnyal; a csitrik éveinek száma együtt sem tette ki az elnök életkorának felét. A dolog saját választókerületében esett meg, és valójában az igazi csapásnak az számított, hogy a ritka madárkák egyike sem volt walesi. Lloyd George legtöbb szerelmi kalandjáról életében nem szólt a fáma, akárcsak John F. Kennedynek, az Amerikai Egyesült Államok legpotensebb elnökének figyelemre méltó szexuális teljesítőképességéről sem. Az USA egyik szenátora egyszer így jellemezte őt: „Neki volt az általam ismert személyek közül a legaktívabb libidója.” Kennedy hódításainak skálája a harlemi prostituáltaktól Marilyn Monroe-ig terjedt, de akkor fenyegette leginkább egy igazi szexuális balszerencse, amikor csaknem rajtakapták bokáig lecsúszott nadrágban egy New Orleans-i szállodaszoba szekrényében, ahol épp Blaze Starr kisasszonnyal szeretkezett, mialatt a hölgy vőlegénye, Earl Long, Luisiana kormányzója a szomszéd szobában vendégeivel csevegett. Kennedy lelkes történelemrajongó volt, mert Blaze kisasszony szerint a fülébe suttogott édes semmiségek közt előadta azt a történetet is, hogyan részesítette szerelmi gyönyörökben a Fehér Ház egyik eldugott fülkéjében Harding elnököt egy Nan Brinton nevű hölgy. Az ilyesmi nyilvánvalóan elnöki hagyomány, neve is van: szerelem a szekrényben.

Kennedy elnök csaknem katasztrófába torkollt szexuális kalandja megfelelőnek látszott arra, hogy bekerüljön ebbe a gyűjteménybe, de azt hiszem, hogy öccsének szerelmi ténykedésére ez nem illik. Ugyanez vonatkozik – bár más meggondolásokból – a legújabb kori angol politikatörténet két leghírhedtebb esetére is. John Profumo az általam ismert férfiak közül egyike a legmegnyerőbbeknek, s ez nyilván belejátszott a dolgok súlyossá válásába – de a Profumo-botrányban nincs semmi valóban nevetséges. Ugyanilyen vonzó és még jobb külsejű Cecil Parkinson. Együtt voltunk vacsorán azt a napot megelőző estén, mikor kipattant a volt titkárnőjével folytatott viszonyának híre. Semmit sem tudván e kapcsolatról, rendkívül mély benyomást tett rám, ahogy minduntalan felugrott az egyes fogások közt, és rohant telefonálni vagy a feleségének, vagy a miniszterelnöknek. Úgy éreztem, hogy csodálatra méltó a kötelességtudata. Az már szent, hogy ha végiggondoljuk egy középkorú férfi helyzetét, akit egy feleség, egy szerető és maga Margaret Thatcher hajszol, meglehetősen sok komikus elemet találunk benne, de az a tény, hogy az ügyben most már egy hús-vér kisgyermek létével is számot kell vetni, minden buta vigyort letöröl az arcunkról.

Ne gondolja senki, hogy elnézést tanúsítok a laza erkölcsi magatartással szemben. Egyáltalán nem. Inkább azzal a bíróval tartok, aki ezt a kijelentést tette a tárgyalóteremben: „Nem nagyon rokonszenvezek az olyan párokkal, akik együtt élnek, pedig nincsenek összeházasodva. Azt hiszem, ez erkölcstelen és bűnre vezethet! Hát persze! De azt is meg kell mondani, hogy egy férfi nem ölheti meg a feleségét, mielőtt el nem vette feleségül, és a statisztika világosan bizonyítja, hogy házastársak sokkal gyakrabban lesznek egymás gyilkosaivá, mint ahányszor az élettársakként együtt élők.” Mindazonáltal szilárdan hiszek a házasságban. Kitűnő intézménynek tartom, noha ez iránt való lelkesedésem eltörpül annak a Glynn de Moss Wolfe nevű nyugalomba vonult USA-beli papnak a pozitív érzelmeihez képest, aki huszonötször esküdött örök hűséget huszonhárom különböző nőnek, s valamennyi házasságát úgy tekinti, mint egy-egy győzelmet. (Gardróbjában számos különböző méretű mennyasszonyi ruhát tart készenlétben, mert sose lehet tudni, mikor kellhet!) Az a nő viszont, aki a világon a legtöbbször mondta ki a boldogító igent – vagyis Beverly Nina Avery, egy Los Angeles-i pincérnő –, úgy tekint vissza legtöbb házasságára, mint valami sorscsapásra. Legutolsó válóperi tárgyalása után kijelentette, hogy mind a tizennégy férje összetörte a szívét, s közülük öten még az orrát is.

Az olyan tapasztalt férjek és feleségek, mint Wolfe úr és Avery asszony, nem szorulnak tanácsaimra, de azért azt hiszem, mindannyiunk hasznára válhat dr. Glass bölcsessége, aki a Times pedagógiai melléklete olvasóinak nemrég ezt ajánlotta: „Hagyják otthon a papuccsal együtt nemi szervüket, és a napi munkájuk sokkal eredményesebb és hasznosabb lesz.” Ez igaz, de megmaradnak-e ugyanolyan vidámnak? Nagyobb élettapasztalatra valló és kétségtelenül hasznosabb volt az a tanács, amit Laurence Olivier kapott fiatalemberként: „Soha, de soha ne kezdje az ágyban a napot a feleségével – ki tudhatja előre, nem akad-e valami jobb a nap folyamán?!”

Sajnálattal kell jeleznem, hogy az itt következő lapokon nem túl gyakran fordulnak elő önmegtartóztató férjek. Abból, amit eddig hallottam, az életben sincsenek valami sokan. Attól tartok, valójában a legtöbb modern házasság, ha nem is éppen nyitott, de zártnak sem mondható. Ugyanez volt a helyzet nemzedékekkel ezelőtt is. A II. György király és haldokló asszonya közti megható jelenetet csak a királyné félelme rontotta el az uralkodó esetleges újraházasodásától. A király határozottan tagadta ezt: „Soha! Mindig csak metreszeim lesznek!” Mire felesége csípősen csak ennyit válaszolt: „Ez Felségednél nem házassági akadály!”

Ha egyes férjeket és feleségeket házastársuk in flagranti csípi rajta egy harmadikkal, esetenként a lehető legmeglepőbb kifogásokat agyalják ki. Egy fiatalasszony, akit anyaszült meztelenül értek tetten a barátjával, komoly arccal azt magyarázta a férjének, hogy a hálószobájában tartózkodó meztelen férfi az új masszőrje, és azért kellett levennie a nadrágját, mert ráömlött a kávé. Mindez pedig kizárólag és egészen a férj hibájából történt, aki már hónapok óta csak ígérgette, hogy megjavítja a hibás kávéfőzőt. Egy kaliforniai filmrendező mesélte nekem, becsületére állítva (szó, ami szó, már ettől is alaposan elcsodálkoztam), mi módon sikerült elhárítania a szerencsétlenséget, mikor a felesége váratlanul belépett a dolgozószobájába, és épp néminemű nyelvgyakorlás közben találta egy fiatal színésznővel. „Ne izgasd magad, drágám, – mondta az asszonynak –, jelentéktelen ügy. Most osztom ki a szerepeket a Mély torok új felvételeihez.” Úgy látszik, a feleség bevette a mesét.

Mikor Isadora Duncant egyszer kompromittáló helyzetben kapták rajta, kijelentette: „Csak semmi izgalom! A fiú valójában álruhás görög isten.” Aztán itt van annak a fiatal brit katonatisztnek a nemrégiben történt esete, akire nadrág nélkül talált rá az ágya alatt egy feldühödött férj, s érthetően azt feltételezte, hogy felszarvazták. Persze magyarázatot követelt. Erre a tiszt felhúzta a nadrágját, és ezt súgta bizalmasan a férj fülébe: „Meg kell kérnem, uram, erről senkinek egy szót se szóljon, mert egy kommandóakciós gyakorlat része. Szigbiz!” Az incidens Dunstable-ben történt, de a falklandi háború idején, ami persze hihetőbbé tette a kifogást.

Szexuális kalamajkák a legvalószerűtlenebb helyszíneken is előfordulhatnak. Buzgón lapozgatva a bulvárlapok régi számait, megtanultam, hogy az emberrel majdnem mindenütt megeshet a baj.

1967-ben Nevada tájain egy autóval furikázó fiatal párt jó kis meglepetés ért: rájuk esteledett, és ezért belemásztak egy ládába, amit napkeltekor felkapott egy légáramlat. Az ifjú szerelmesek figyelmetlenül egy léggömb utaskosarában kerestek menedéket, s a viharos éjszaka folyamán elszabadultak a rögzítőkötelek.

1972-ben Brisbane-ben egy másik párocskát amiatt tartóztattak le, mert egy telefonfülkében éltek nemi életet. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték őket, miután megmagyarázták a rendőrségen, hogy hajléktalanok, s hogy előzőleg gondosan meggyőződtek róla: a telefon ki van kapcsolva.

1981-ben egy másik ausztráliai pár a londoni Mayfairben parkoló Range Roverük hátsó ülését használta fel, hogy áldozzon Vénusz oltárán. Egy óra múlva is még javában élvezték a dolgot, csak nem Mayfairben, hanem Mile Enden. A rendőrség ugyanis elvontatta a kocsijukat anélkül, hogy észrevette volna a tulajdonosokat a hátsó ülésen.

A tudósítások szerint minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyszínen bukkantak már szeretkező párokra, igen! Még a londoni Mortimer Streeten lévő Családtervezési Klinikán is. Hihetetlennek tűnik ugyan, de a szerelmi légyottok számára a legközkedveltebb színhelyek közé – főként az ifjú szerelmesek körében – a temetőkertek és a ravatalozók tartoznak. Feltételezem, úgy okoskodnak, hogy itt aztán nem fogják őket zavarni. Kevésbé kísérteties és még népszerűbb szerelmeskedésre választott helyszín a fürdőszoba, bár nem mindenki helyesli a fürdés közben gyakorolt szexet. 1973 decemberében, a legnagyobb olajárrobbanást követően világszerte kampányokat szerveztek annak érdekében, hogy a népet energiatakarékosságra buzdítsák. Angliában a Délkeleti Gázügyi Hivatalban azt gondolták ki, legjobban úgy szolgálják az ügyet, ha egyazon kádban fürdő párt ábrázoló plakátot bocsátanak ki. Jelmondat is született: „Tégy egy adag romantikát is a kádba úgy, hogy megosztod Vele a fürdővizet!” A parlamenti képviselők nem találták a jelszót mulatságosnak. A konzervatív John Stokes így dörgött: „Siralmasan közönséges, és a lehető legrosszabb ízlésre vall.” Képviselőtársa, Joseph Kinsey szintén feldühödött. „Meg vagyok döbbenve – mondta. – Hova süllyedt a Gázügyi Hivatal színvonala, mikor azt ajánlja, hogy osszuk meg valakivel a fürdővizünket?” A közvélemény azonban másként ítélt. Idézték is „az utca emberét”, ahogyan a nép fiait szokták nevezni: „Már az idejét se tudni, mióta fürdenek együtt az emberek. Nincs ebben semmi rossz. Jobb, mint egy gumikacsa.”

Ennek tudatában kimondhatjuk, hogy ha egy játék kacsával fürdünk, kisebb a valószínűsége, hogy a válóperes bíró előtt kötünk ki. Cheryl Wentworth asszony ellen azért indított válópert a férje, mert miután hazatért, a kádban talált rá a nejére: együtt volt a vízben a szeretőjével, a büszke Mike Rover (Kalóz Miska) nevet viselő, harminchat éves kefeügynökkel. A megtévedt szerelmesek nem főttek volna ilyen keserű lében, ha Rovernek nem mozdult volna el egy porckorongja, aminek következtében a szeretők mintegy foglyaivá váltak a kádnak. Szegény férjnek nemcsak az a megaláztatás jutott ki, hogy feleségét egy másik férfival találja, hanem ráadásul azt a méltatlanságot is el kellett viselnie, hogy szétválassza őket, és segítsen a kéjenc Rovernek kimászni a vízből.

Egy másik kínos ügyről szóló riport a kenti Broadstairsben történtekről szól. Egy harminchárom éves háziasszony (a nevét nem közölték a hírben, ami igazán kár, mert mulatságos lenne olvasni!) az emeleten, a fürdőszobájában volt, és tökéletesen megfeledkezett arról, hogy az ablaktisztítónak aznap kell jönnie. Bizonyára ez volt az a különleges nap, amikor valóra vált minden ablaktisztítók vágyálma: amint a fiatalember felmászott a létrájára, azon kapta magát, hogy belát egy fürdőszobába, ahol egy vonzó hölgy nagyban szappanozza bájait. A nő kevés vagy talán semmi meglepetést sem mutatott, amikor észrevette, hogy az ablaktisztító majd felfalja a szemével. Láthatólag úgy döntött, egy kis szappanhabos szórakozásban részesíti. Miután az ablaktisztítónak módfelett megtetszett a habfürdő-kukucskálás, érthető módon úgy érezte, valamiképpen viszonoznia kell a kezdeményezést, és nekilátott, hogy levegye a nadrágját. Szerencsétlenségére a cipzár lehúzásának művelete s az izgatottság együttesen túl nagy megpróbáltatásnak bizonyult számára, de legalábbis a létrájának, mert az utóbbi elbillent a faltól, és ő leesvén, belezuhant a szomszéd melegházába. Ez a baleset juttatta az ablaktisztítót – tolókocsiban – a bíróság elé. A bíró gyors gyógyulást kívánt, s egyben tizenöt fontra bírságolta.

Nemcsak holmi névtelen broadstairsi ablaktisztítók akadnak, akiknek fürdőkádbeli balszerencse ütött csorbát a méltóságán. John Gielgud egyike volt azoknak a kiváló színészeknek, akit rávettek, hogy játsszon a hírhedt Penthouse-produkcióban készült Caligula című játékfilmben. „Egy egész jelenetet kellett eljátszani egy kád langyos vízben – emlékszik vissza Gielgud. – A felvétel három napot vett igénybe, és kétóránként előkerültek holmi szörnyű vén banyák, hogy kivonszoljanak, ledörzsöljenek, és újra berakjanak a vízbe. Mondhatom, furcsa egy eljárás volt.” Valójában Gielgud jelenlétében még viszonylag illedelmesen folytak a dolgok a film díszletei közt. Mikor a következő napon egy másik jelenet forgatása közben Tinto Brass rendező az egész stáb jelenlétében orális szexet gyakorolt az egyik Penthouse-cicababával, hogy bemutassa a társaságnak, ezzel milyen hatás érhető el, Brass felesége egész természetesnek vette férje viselkedését. „Egyszerűen csak a szokott extrovertált mivoltát nyújtotta.” Egy másik ügyeletes kedvencre akkor zúdult rá az igazi balhé, amikor azt kívánták tőle, hogy pisilje le az egyik színészt a film legforróbb jelenetében. A rendező három részletben akarta felvenni a jelenetet. Az első és a második baj nélkül lement. A harmadik részfelvételnél a lánynak nem kellett volna „megöntöznie” partnerét, de ő megtette. Tinto Brass rekedten ráüvöltött: „Az istenit! Színésznő akarsz lenni, és még azt az utasítást se tudod követni, hogy »ne pisálj«!”

Maurice Chevalier, aki szintén sok derűs órát szerzett a közönségnek, tette a következő megállapítást: „Sok férfi esett már szerelembe olyan gyönge világításnál, amelynél ruhát sem választott volna magának.” Az már szent igaz, hogy ha sötét van, minden megtörténhet. Ismerek egy férjet, aki egyszer későn és váratlanul érkezvén haza, bemászott az ágyba, és történetesen a felesége szeretőjéhez bújt oda. A dolgot az teszi izgalmassá, hogy hajnalig nem jött rá a tévedésére.

Kutatásaim során találkoztam egy csomó olyan személyről szóló történettel, akik véletlenül más ember ágyába feküdtek be, és csak akkor jöttek rá, hogy valami nem stimmel, mikor egyikük vagy másikuk úgy érezte: a játék a szokottnál sokkal szórakoztatóbb. Akár helyeseljük, akár nem – akár értjük, akár nem –, tagadhatatlan, hogy a változatosság a szerelem fűszere. A sötétség számos bűnt képes elfödni – úgy, hogy ha nem várt bájakat találunk az ágyban, az nem mindig szerencsétlenség. Az 1880-as években történt, hogy egy középkorú színész, aki épp akkortájt szerepelt Shakespeare Szemet szemért című vígjátékában, híven igazodott a darab cselekményéhez, s ennek eredményeként sikerült lefeküdnie egy nagyra törő fiatal színésznővel. A lány Sir Henry Irving, a híres sztár lelkes csodálója volt, s az említett színész biztosította róla, elősegíti, hogy javuljanak kilátásai a pályán azáltal, hogy bejuttatja a nagy színész ágyába. Mikor a művésznőcske megérkezett, a budoár el volt sötétítve, s a névtelen színész sikerrel játszotta végig Sir Henry szerepét.

Henry Irvingnek nagyjából kortársa volt Campbell asszony, aki szerint: „Nem számít, mit csinálsz a hálószobában; minden rendben, míg nem teszed az utcán, és nem riasztod meg a lovakat.” Egyetértek. Ugyanezt gondolta Joseph Leary, a New York-i rendőrség nyomozója, aki letartóztatott két férfit meg egy nőt Manhattanben azzal, hogy megzavarták a rendet. A nő – a huszonhét éves Jan Tice fotómodell – meztelenül állt az utcasarkon, közben az egyik férfi fényképezte, a másik meg utasításokat adott. Azt állították, hogy a város híres épületeiről készítenek egy könyvet, s hogy minden témát megspékelnek egy formás lány fotójával. Learyt, a rendőrség emberét ez nem hatotta meg, de mikor a törvényszék elé került a dolog, a bíró sokkal jóindulatúbb volt, levette az ügyet a napirendről azzal, hogy nem sértették meg a közrendet, mert a járókelők ügyet sem vetettek a jelenetre. „A vádlottak senkinek sem alkalmatlankodtak, nem akadályoztak senkit, nem voltak senki útjában, kivéve talán a detektívet – mondta. – A rendbontás előfeltétele a közönség jelenléte. Közönség pedig annyi, mint emberek. Ott pedig nem volt senki.”

Mikor Fiona Richmond csupaszon lovagolt végig a londoni Piccadilly Circusön, a bíróság nem volt ilyen elnéző. A baj az volt, hogy Richmond kisasszony csupasz hátsó fele egész tömeget vonzott. Úgy látszik, hogy a rendőröknek nincs semmi bajuk a meztelen lovakkal – tulajdonképpen rendszerint ilyenek hátán látjuk őket magukat is –, de egy meztelen lovas az már más. Persze Fiona Richmond nem puszta szórakozásból ült anyaszült pucéran lóhátra; azért jelent meg így az utcán, mert ezzel reklámozott egy erotikus darabot, amelynek színrehozatala Nagy-Britannia szolid pornókirályának, Paul Raymondnak a nevéhez fűződik. Egyébként alig találkoztam valakivel, aki Raymondnál kedvesebben ajánlotta volna fel, hogy elvisz a Rolls-Royce-án, vagy szívélyesebben ajándékozott volna nekem karácsonykor pezsgőt.

Paul tökéletes gentleman, és Fiona aranyos nő. Mikor nemrég találkoztam vele, mondtam neki, hogy ez az első alkalom, mikor felöltözve látom. Akkor mutatott be a férjének is. Kiterjedt élettapasztalata ellenére – amit olyan elevenen adott elő az utóbbi években megjelent Men only (Csak férfiak) lapjain – Honának nem sok anyaga volt, amivel gyarapíthatta volna a Nagy Szexkatasztrófák gyűjteményét. Persze átnézte az egészet. Kalandjairól azonban nem sok részletet találnak majd, mert mindent egybevetve szerencsés volt a szerelemben.

Ugyanez vonatkozik Rubyra, a negyvennégy éves sztriptízre és háromgyermekes anyára, akivel nemrég találkoztam, mikor mind a ketten felléptünk Észak-Angliában egy éjszakai bárban. Megosztoztunk egy öltözőn – „vetkőzőszobának hívom”, mondta Ruby jókedvűen kuncogva, miközben testszínű fedőkrémmel próbálta eltüntetni hasa terhességtől kinyúlt bőrének csíkjait. „Nem érzi valahogyan katasztrofálisnak, hogy a maga korában még vetkőzőszámot kell csinálnia?” – kérdeztem egy zöldfülű újságíróra jellemző finom tapintattal. – „Ó, egyáltalán nem – mondta –, a nézők szeretik a telt alakot!” E szavak után előrehajolt, és odatolta az orrom elé egész estét betöltő tomporát. „Bearanyoznád a popómat, szívi?” Megtettem, ahogy kérte, de nem volt olyan izgalmas, mint ahogy hangzik: az volt a tennivalóm, hogy ragasztót kenjek a fenekére, s aztán befújjam aranyporral. „Imádják, ha ragyog a boldogabbik felem. Megvadulnak tőle.”

Az igazat megvallva Ruby számát tiszteletteljes csönd fogadta. Körülbelül egy hónappal később jóval élénkebb közönség elé álltam, sokkal józanabb színtérre: a Leicesteri Egyetemen. Összejövetelünk kerete egy csak férfiaknak rendezett vacsora volt; két előadót kértek fel: engem és dr. Rachel Jenkins docenst, aki matematikát ad elő Swansea-ben. Elmondtam a magamét, egész jól is ment, bár közben féltettem dr. Jenkinst, hogy miként tudja majd venni az akadályokat, mivel a társaság ugyancsak vígan volt, s láthatólag inkább malacságokra volt hangolódva, mintsem a felsőbb matematika gyönyöreire. Felesleges volt aggódnom. Mikor rá került a sor, dr. Jenkins fürgén felállt, és meglepő biztonsággal kezdett előadásához. Két-három percig minden jól ment, ekkor azonban valahol hátul megszólalt egy otromba hang: „Vetkőzz, aranyom!” És hirtelen elszabadultak az indulatok. A teremből mindenhonnan ilyen kiáltásokat lehetett hallani: „Mutasd meg, amid van, te tudós nő! Izgass fel bennünket, édes! Rajta, le a ruhával! Lefelé! LEFELÉ!” Ez már túl sok volt Jenkins kisasszonynak. Fellépett a székére, arról pedig az előtte lévő asztalra, majd – akár hiszik, akár nem, de jelen lévén állítom, hogy igaz – az utolsó szálig levetette a rajta lévő ruházatot, mielőtt elhagyta volna a termet, ahol felállt az egész közönség, s olyan vad ovációt rendezett, amit hallani addig még soha életemben nem adatott meg.

Pályafutásom alatt hivatásos vetkőzővel még jó néhánnyal találkoztam, és mindig úgy találtam, hogy szeretetre méltó emberek. Az a szerencse ért, hogy amolyan félig hivatásos módon kísérhettem figyelemmel működésüket. 1972-ben a kedves és jóságos Lord Longford – egyébként a Térdszalagrend lovagja és királyi államtanácsos – meghívott, hogy vegyek részt a pornográfiát vizsgáló félhivatalos munkacsoportjában. Elszánt kutatók tarkabarka csapatát képeztük – tagjaink közé számított egy érsek, néhány egyszerű püspök, egy rabbi, Malcolm Muggeridge és Cliff Richard, az énekes. Munkánk java részét Londonban végeztük, a Londoni Egyetem által nagylelkűen rendelkezésünkre bocsátott helyiségekben, ahol összejöveteleink során undorral, nagy fejcsóválások közepette lapozgattuk a pornómagazinokat: „Fuj… nohát… milyen szégyentelenség… no de… no de ilyet... nézze csak, rabbi, itt egy sorstársa !”

Volt néhány kiszállásunk is a Sohóban és környékén, ahol a szexboltokban egyre-másra piszkos öregemberekbe botlottunk, a mukik friss lapokat kértek azzal az ürüggyel, hogy a Lord Longford vezette munkacsoport tagjai. Kutatásunk fénypontja azonban az a dániai tanulmányút volt, amit közköltségen tettünk: Koppenhágába mentünk, hogy kiélvezzük, amit a külföldi pornó nyújt. Micsoda mulatság volt! Lord Longford számára az út persze meghozta a maga szexkalamajkáját, s ez természetes is: nemzetközi botrány lett volna belőle, ha másként történik. A lord elragadóan ártatlan ember – nem ismerek senkit, aki úgy karol át egy teljesen meztelen nőt, hogy oda se figyel rá. Őlordsága elment Koppenhágában egy élő szexbemutatóra, méghozzá, mint mondta, „elfogulatlan szemlélőként”. Ám hamarosan otthagyta a lokált. A klub vezetője mélységesen elkeseredett. Feltételezte, hogy a térdszalagos főúr nagy szakértő, s hogy elégedetlenségében vonult ki, ezért utánirohant, hogy közölje: „De hát még nem is látta a szeretkezést!” Lord Longford megmagyarázta neki, hogy eleget látott tudományos szempontból, s több mint eleget kedvtelésből. Én inkább az hiszem, a lord észrevehette, hogy ott ólálkodik a News of the World fotóriportere. A show sztárja meg – korbáccsal a kézben – a nézők közt járt-kelt, s le-leült a közönség egy-egy tagjának vendégszerető ölébe. Ha netán Lord Longford ölében kötött volna ki… nos, egy kattanás, egy villanás, és nyolcvan másodperc múlva körüljárták volna a világot a koros angol főrendről készült képek, amint éppen nemes térdén lovagol egy meztelen dán cicababa.

Mivel nem vagyok lord, és mivel nem akartam udvariatlanságot tanúsítani vendéglátóinkkal szemben, elhatároztam, hogy maradok a nyílt színi „egyesülésig”. A mutatványt egy fiatal, Roskildéből való pár adta elő, a brit küldöttség csodálkozását, mi több, irigységét kiváltva sikerült egy fél óráig kitartaniok a színen. Később bemutattak a fiataloknak: a lány joghallgató volt, és csak a pénzért csinálta a dolgot, a fiú azonban komolyabban vette a munkát. „Szabadúszó vagyok, és persze nincs állandó állásom. Egy éjjel három előadást is tartunk, néha bizony nehéznek találom a dolgot. Ez csak egy kis klub, és nincs, aki beugorjon helyettem. A főnök azt mondja, a shownak pedig menni kell. Ha nem tudom megcsinálni, elcsapnak, és ez rettenetes lenne.”

Ha a szex-show kihívás a színészeknek, a dolog a közönség tagjainak sem gyerekjáték. A rendezők számítanak a nézők részvételére, s férfiakat éppúgy felkérnek, jöjjenek fel a színpadra szerencsét próbálni, mint nőket. Azon az előadáson, ahol én részt vettem, egy középkorú omahai turistát vonszoltak fel a reflektorok elé. A férfi csak nagy vonakodva állt kötélnek. A műveletet vezető hölgy kedvesen lefektette egy párnára, és nekilátott, hogy megszabadítsa a nadrágjától. Aztán angyali mosollyal fordult a közönség többi tagja felé, és elragadtatottan jelentette ki: „Ide nézzenek, hát nem cuki? Ez a legapróbb, amit ezen a héten láttam!”

A sztriptíz nagy pionírja, Gypsy Rose Lee nevéhez fűződik ez a megjegyzés : „A férfiakat nem az agyamban találom vonzónak. Inkább az ágyamban.” A legtöbb vetkőző színésznőnek ebben van az öröme : lehet, hogy nem szabadok, de fesztelenek. Ugyanez áll a prostituáltakra is. Kutatásaim közben elmentem egy ilyen lányhoz – miért ne, ha már megtérítik az ember költségeit? –, s igazán nem lehetett volna szívélyesebb. „Ebben a munkában el kell magát engednie az embernek. Az én jelszavam: »Ami hamar jön, hamar megy.«”

A lány szívesen látott, de nem volt segítőkész, mikor arra kértem, vegye számba szexszel kapcsolatos kalamajkáinak történetét a könyvem számára. Ő azonban azt hitte, hogy az egész valamiféle trükk, és jómagam egyike vagyok azoknak a „hóbortos pasasoknak, akik szeretik, ha egy lány disznóságokat mond.” Lekötelezett egy csomó borsos anekdotával – ígérem, hogy egyszer továbbadom őket kedves olvasóimnak –, de itt nincs helye a közlésüknek, mert egyetlenegynek sincs igazságalapja.

Legtöbben azok közül a kiváló emberek közül, akik szívesek voltak e könyvbe közölhető történeteket mesélni, kérték, hogy ne szerepeljen a nevük. Több olyan barátnak, akik anekdotáikkal gyarapították könyvem anyagát – mint például Christopher Biggins, Simon Cadell és Noel Davis –, elismeréssel adózhatom szolgálataikért, mert személyesen nem szerepelnek egyetlen történetben sem, és egyébként is közismerten sikeres a szerelmi életük. Szerencsére van valaki, mégpedig Nina Martyn, akinek a hozzájárulásáért mégis köszönetet mondhatok: ő az egyedüli. Ez a gyönyörű lány együtt utazott velem a vonaton Liverpoolba, amikor felötlött bennünk egy nagy szexkatasztrófákról szóló könyv ötlete. Nem volt köztünk semmi – ugye ezt megértik? –, de a hosszú utazásra számítva Nina felszerelte magát egy csomó napilappal meg képes újsággal, s hogy elszórakoztasson, felolvasott egy-egy szembeszökő esetet az olvasói kérdések rovatából. Az, ami ezt a könyvet ihlette, annak az olvasónak a szomorú története volt, aki a Daily Star szerkesztőségének „gyorstüzelési problémájáról” írt. Az illető nyilvánvalóan telivér férj, aki könnyen felgerjed. Valóban olyan hamar izgalomba szokott jönni, hogy mialatt kioldja pizsamája korcát, túlesik azon a stádiumon, ahonnan már nincs visszatérés. Ennek következtében felesége egyre-másra kielégületlen marad. A kérdése az volt, hogyan oldja meg ezt a kényes ügyet. Szerezzen be rugalmas anyagból készült pizsamát – szólt a Star meglepő javaslata.

Az ember a képes újságok és napilapok hasonló kérdésekre specializált rovata alapján arra a következtetésre jut, hogy a férfiakra nagy vonzerőt gyakorol a nők anatómiája, de igazán mélyen a saját maguké foglalkoztatja őket. Ezt April Ashley a nemet váltók úttörője így fogalmazta meg nekem: „Ha egy férfi zacskója nincs igazán tele, valójában nem is számít férfinak” – s a legszebb, hogy ez a kijelentés olyan valakitől származik, akiről már eltávolítottak minden leffentyűt.

Noha egyetemesen elfogadott alapigazság, hogy a szex terén a minőség és nem a mennyiség számít, a férfiak még mindig úgy vélik : ha nagyobb, akkor jobb is, és hajlamosak kétségbeejtőnek találni azt, ami rövidebb, mint hat inch. (Ez a hossz Európában tizenöt centiméternek felel meg – de hiszen tudjuk, milyenek ezek a kontinentális népek!) Az a férfi, akinek a maximális hosszként fél inch (kb. 1 cm) adatott, ezt tökéletes katasztrófának tekintette, de az egyetlen általam ismert férfi, aki e téren hitelesen elérte a tizenhárom inchet (kb. 32 cm), szintén sorscsapásnak tudta a magáét.

Egy, a New York államban lévő Oswegóból való barátom elárulta nekem, hogy amikor elment egy manhattani prostituálthoz, a nő gyönyörűségtől elakadó lélegzettel hízelkedett neki, s aztán nekiállt méricskélni. „Nyolc és fél inch, kb. 20 cm – hujujujj !” Miután ő egy hiú férfi – vagyis egyszerűen férfi –, elhencegett ezzel a menyasszonyának, és a hölgy a mézeshetek alatt előkerített egy mérőszalagot, ám az eredmény mindössze öt és fél inch, kb. 13 cm lett. Nincs ebben semmi hitelrontó (a felnőtt amerikaiak 87 százaléka az öttől hét inchig, 12-17 cm terjedő kategóriába tartozik), de az ő mérete messze esik a nyolc és fél inchtől. A magyarázat persze az, hogy a prostituált különleges mérőszalagot használt: a neve Booster-féle szalag. New Jerseyben készül, és a legtöbb nagy szexboltban kapható.

A másik sorstragédiát előidéző baj, amire a férfiaknak a nőknél nagyobb a hajlama, az a „szexuális téren való vitézkedés elvesztése”. Ma már világszerte vannak olyan kórházak, amelyek arra specializálódtak, hogy felélesszék az elveszett libidót. Noel Coward némi fiatalítás érdekében felkereste Svájcban az egyik leghíresebb intézetet, ahol a páciensnek birkamirigyből készült injekciókat adtak apró adagokban. Amikor Coward áthajtott a kórház gyönyörű épületének kapuján, egy békésen legelésző birkanyájat vett észre a domboldalon. Pontosan a nyáj közepén egy fekete kos tűnt a szemébe. „Ó ! – mondta –, látom, már járt itt Paul Robeson, a néger énekes!”

Nem mindenki helyesli ilyen témák kendőzetlen, nyílt megvitatását, és ha Ön, kedves olvasóm, úgy találja, hogy egyes itt szereplő történetek pikáns jellege nem kedve szerint való, úgy kérem, adja tovább könyvemet valamelyik kevésbé szigorú erkölcsi elveket valló ismerősének. Másfelől azonban tudván, hogy a St. Albansben működő Hertfordshire Trading Standards Office címére (magyarul a Kereskedelmi Szabványügyi Hivatalhoz) nemrég olyan panasz érkezett egy nyugdíjastól, hogy a vásárolt pornókazettákkal szörnyen becsapva érezte magát, mert nem voltak eléggé egyértelműek, annak is tudatában vagyok, hogy csalódást okozhatok néhány olvasómnak, ha nem szolgálok elég szenzációs részlettel. Csak annyit mondhatok – nem feledve a filmes Groucho Marx megjegyzését: „Akárki nevezte is el fogdosásnak, nem sokat konyított az anatómiához” –, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne burjánozzanak szövegemben a szépített kifejezések, s megpróbáljak egy olyan vékonyka kötetet összeállítani, ami szándékom szerint inkább legyen őszinte és mulatságos, semmint őszinte és vakmerő.

Eddig írt könyveim a témák széles körét fogják át a börtönöktől a pantomimig, de a mindig szükséges előkészítő kutatások közül a leghasznosabbnak a mostani vizsgálódások bizonyultak. A Nagy Szex Katasztrófák írása néhány igazán gyönyörűséges mellékútra vezetett el. Például megvizsgálva annak a párnak az esetét, akiknek a házassága azért ment tönkre, mert valahányszor csókolóztak, erős áramütés érte őket, tengernyi érdekfeszítő tényre világított rá a csókolódzás gyönyörei és csapdái tárgykörében. Így arra, hogy 1656-ban a bostoni Kemble hajóskapitányt két óra hosszára kalodába zárták „szeméremsértő és illetlen” viselkedés miatt, mert egy szombati napon nyilvánosan megcsókolta a feleségét – háromévi távollét után… Vagy vegyük azt az esetet, ami igazán nemrég történt: 1965-ben: Kuvaitban egy nyilvánosan csókolódzó férfit három és fél évre bebörtönöztek… 1969-ben a mallorcai Inca városka rendőrfőnöke szigorú rendeletet adott ki, büntetést helyezve kilátásba a nyilvánosan csókolódzó pároknak: a rendelkezést megszegőkre csókonként ötszáz peseta bírságot vetettek ki, s azt a harminc lázadó párt, akik tiltakozó csókakcióba kezdtek Cala Figuera kikötőjében, letartóztatták, és összesen negyvenötezer peseta pénzbüntetésre ítélték… 1980-ban Tokióban Jokiko Nagata és Tosiaki Sirai csaknem vízbe fúltak, amikor két perc tizennyolc másodpercig tartó csókot váltottak víz alatt. 1980-ban Floridában, a Singer-szigeti Debbie Luray és Jim Schuyler totálisan kimerültek, mikor öt nap és tizenkét óra hosszat nonstop csókolóztak… A torontói dr. Malcolm Katz szerint még a mérsékelt csókolódzás is veszélyes, és egy átlag szerelmespár életét legalább évente tíz perccel megrövidítheti.

Hát igen, a Nagy Szex Katasztrófák egy csomó teljesen új dologra tanított meg – beleértve a svájci csókot (ez valójában jódlizással kombinált francia csók), de azt hiszem, a legfőbb tanulsága az volt számomra, hogy ha nagy-nagy szexkatasztrófa fenyeget, ne feledjük Chico Marx példaszerű remeklését: mikor egyszer rajtacsípte a felesége, amint éppen egy kóristalánnyal csókolózott, a következő magyarázattal szolgált : „Drágám, nem csókoltam meg, csak belesúgtam valamit a szájába.”