10.

Másnap azért megkaptam a magamét. A kék szemű fojtott hangon, a biztonság kedvéért ervül korholt. Rámutatott, hogy hálával tartozom az égieknek, amiért nem csak nekem van meg a módszerem egy bizonyos személy megkeresésére. Szerencsére enni azért adott előtte. Mikor kitombolta magát, konok hallgatásba mélyedt – nagy élmény volt vele egy tevén utazni.

A krániakat mintha nem is húsból és vérből formálták volna: egyáltalán nem zavarta őket a forróságtól reszkető levegő. Megfigyeltem, ahogy szabályos időközönként isznak egy kicsit tömlőikből – szigorúan csak egy-egy kortyot. Volt köztük két nő is, amit a sötétben eddig nem vettem észre, de sem ruházatuk, sem fegyverzetük nem különbözött a férfiakétól. Néha elkaptam egy-egy felém vágó, lopott pillantásukat.

Ti is kíváncsiak vagytok ránk, igaz-e? Helyes. A végén még összebarátkozunk... ha nem figyelek eléggé.

Reilhard alig szólt hozzám a következő napokban. Többnyire magába mélyedt, még azt is el bírtam képzelni, hogy az otthoniakkal társalog szellemnyelven, jelentéseket küldözget, meg parancsokat fogad. Mennyi bosszantó, hivatalos okvetetlenkedés, mennyi előírás és szabály! Biztos, hogy akarom én ezt? Nem mintha az esélyeim a bekerülésre nem zuhantak volna hirtelen a padlóra...

Megpróbáltam segíteni neki. A táborveréskor a vezető és a nők körül sündörögtem – a fiatalabbik akadozva ugyan, de szintén beszélt pár szót dzsad nyelven, a másik egészen jól boldogult a pyarral –, és próbáltam úgy tenni, ahogy a Műintézményben annyiszor belénk sulykolták.

Beszélj, hogy beszéltess.

No persze, mondani könnyű, és a habzóbortól kába északi uraságok esetében be is válik. Hanem ezekkel a szófukar krániakkal átkozottul nehéz dolgom volt. Még úgy is, hogy Reilhard folyamatosan figyelt, és apró mentális pendítésekkel figyelmeztetett olykor, nehogy annyira elkalandozzak a nagy mesélésben, hogy én fecsegjek ki olyasmit, amit nem kellene. Elvégre információt szerezni jöttünk, nem kiadni azt.

Persze ők is beszéltek egymással azon a fura anyanyelvükön, nyilván jót mulattak magukban az ostoba kis küldöncön, aki azt képzelte, hogy majd neki sikerül, ami ez idáig senkinek sem, és egymaga átkel az Ibarán.

– Te... nem ezt csinálod, ugye? – tette fel tétován a kérdést végül a fiatalabb.

– Hogy érted? – kérdeztem vissza.

– Nem vagy hírnök... vagy nem régóta, igaz?

Kissé sértődötten húztam ki magamat.

– Miből gondolod? – a lány bocsánatkérő mosollyal nézett rám.

– Ez a furcsa idea neked... hogy egyedül menj át, egy teve csak...

Megadóan sóhajtottam fel.

– Valóban pocsék hírnök vagyok, nem ez a hivatásom. Kurtizán vagyok. Városban élek, messze északon, ágyban és párnák közt alszom, és csak akkor érint homokot a lábam, ha egy hódolóm tengerparti piknikre visz.

– Kurtizán... – ízlelgette a szót. – Az milyen stílus? Két karddal vívsz, vagy más fegyvered van?

Megütközve néztem rá, de nem úgy tűnt, mint aki tréfál.

– Én... – kezdtem kíméletesen – férfiakkal hálok. Pénzért. – Azért magamban jót mulattam elkerekedő szemein.

– Furcsa – válaszolta lassan. – Szép vagy és fiatal. Mért fizetsz azért, ami ingyen is a tiéd lehet?

Nem bírtam ki: felkacagtam, először azóta, hogy eljöttem Muronból. Nem is tudom, ki nézett rám jobban meglepődve, a krániak, vagy Reilhard.

– Félreértesz. A pénzt ők adják nekem – próbáltam elmagyarázni a lánynak, s elégedett mosollyal nyugtáztam, ahogy a megértés fénye lassan felderengett az arcán. Pár csettegő-kaffogó szót váltott társnőjével, aki felém fordult.

– Bocsásd meg húgom tudatlanságát, de ő kora gyermekkora óta a... – keresgélte a szót – a kiképző faluban volt, ahol harcra oktatták őt és társait. Harcra és nem másra, a külvilág dolgairól mit sem tudott idáig. Még azt sem igen, hogy létezik olyan, hogy külvilág.

– Ne tréfálj – feleltem –, nincs okod a bocsánatkérésre. Én még annyit sem tudok a ti országotokról, mint ti az enyémről. Vagyis erről itt.

Vagy a csel volt túl átlátszó, vagy mégsem voltak olyan tájékozatlanok, mint mutatták, de nem tudtam belőlük több mindent kiszedni, csak pár megkapó tájleírást zord hegycsúcsokról, örökzöld fenyvesekkel borított havasokról, meg hasonlókról.

Este kimerülten bújtam a kék szeműhöz; ez a kémkedés fárasztóbb volt, mint gondoltam.

– Nálam semmi – suttogtam. – Nálad?

– Nálam sem sok. Valószínűleg ők is Sobirába tartanak. De hogy minek? És miért toronyiránt?

Töprengéssel telt az éjszaka nagy része, ahogy a következő, és az azután következő is, de előbbre nem jutottunk, csak hihetetlenebbnél hihetetlenebb elméleteket gyártottunk nyakra-főre.

Az erőltetett menet miatt végül előbb értünk el utunk vége felé, mint számítottam. Az utolsó napon tovább mentünk, mint szoktunk; kevés híján éjközép volt, mire megálltunk. A krániak vezetője hozzánk lépett.

– Mi nem állunk meg, de nektek várnotok kell. Eddig jöttünk együtt.

– Miért? – kotnyeleskedtem közbe, de ő nem fárasztotta magát a válasszal. Biccentett, visszasétált az övéihez, majd nyeregbe szállt. Úgy ülte meg azt a Doldzsahverte tevét, mintha telivéren lovagolna, pedig nem sok ilyen állatot láthatott ott az istenek háta mögött, ahonnét előbújt. Önkéntelenül is elismeréssel adóztam összeszokott csapatuknak, pedig Galradzsa a tanúm, az amundok mellett a krániak is megannyi rémmese főszereplői voltak, ám nekem nem tűntek sem szörnyetegnek, sem Ranagol emberevő angyalainak.

Elmerengve néztem, ahogy elindulnak az oázisváros felé, majd lehajoltam az éledező tűzhöz, mikor hirtelen megrezzent az egyik kicsiny útiedénykében lévő víz. Nem úgy, mint amikor szél fut végig a tó színén, hanem mintha valami belülről keltené a hullámokat.

Aztán még egyszer.

A második után felegyenesedtem, és Reilhard felé néztem. A harmadikra ő is felrezzent, mert már a talpunk alatt is éreztük a dübbenést.

Olyan volt, mint valami hatalmas, földmélyi állat szívverése, és egyre erősödött.

Még láttam, amit előrébb a krániak vezetője felemelt kézzel megálljt int csapatának... aztán a világ kifordult a sarkaiból.

11.

Rázkódni kezdett a föld. Olyan erősen, hogy a krániak tevéi nyihogva zuhantak az oldalukra, az emberek alig tudtak leugrani róluk. Visszafutottak, felénk, és együtt néztük, ahogy akár egy irgalmatlan ivadék, valami lassan kitüremkedik a föld alól.

Először tornyok – bástyák? – döfték át a sivatag bőrét, de nem kecses, légies darabok – masszívak voltak és tömörek. Aztán falak, végtelen áradatban, oszlopok és pillérek, függőlegesek és vízszintesek, egyenesek és ferdék, valami elborult elméjű építész remekműve – lehetetlen és bizarr, mégis valahogy rémítően célszerűnek tűnő. Hogy milyen kőből épült – vagy miből növesztették –, lehetetlen volt megállapítani, de pórusaiból bántóan, erőszakosan furakodott ki valami éles, azúrkék fény.

A föld úgy rengett, hogy nem bírtunk talpon maradni. Az elsők közt estem térdre, de hamarosan követtek a krániak és a kék szemű is. Reilhard odakúszott hozzám, és megpróbált felrángatni, de nem volt könnyű dolgunk. A sivatag, mintha életre kelt volna, vajúdó asszony módjára hánykolódott és vergődött.

Feltámadt a szél, és port vágott a szemünkbe. Félig vakon tapogatóztunk előre, a homokban kúszva próbáltunk előrejutni, minél messzebb attól a rettenettől. Aztán elárasztották a sivatagot a hangok. Az orkán üvöltése csak az egyik volt, de azt fokozatosan elnyomta valami irtóztatóan csikorgó süvöltés. Aztán mind hangosabb és hangosabb lett.

Összeroskadtam, mert már kúszni sem volt erőm. Úgy éreztem, menten szétpattan a fejem. Fülemre szorítottam a kezemet, de nem segített, és ami a legrémítőbb volt, láttam a többieken is, hogy már nem húzzák soká. Orrukból-fülükből vér szivárgott, akár az enyémből, és torkuk szakadtából ordítottak.

Ezután olyat láttam, ami még a sikoltást is belém fagyasztotta. Láttam, amint ez egyik fiatalabb kráni férfi abbahagyja az üvöltést, majd a tomboló homokvihar közepette feláll, és még csak nem is dülöngél közben.

A szeme pedig azúr fénnyel izzik fel.

Rémültem kapaszkodtam Reilhardba, és a szoborként álló kráni felé mutattam. És a másodikra, és a harmadikra. Társaik tehetetlenül nézték őket, majd kínlódva talpra álltak, és küszködve feléjük indultak.

Még láttam, ahogyan az elsőt egyetlen csapással fejezi le a holdkéken izzó tekintetű, aztán Reilhard megragadott, és továbbrángatott. De egyre nehezebben botorkáltunk előbbre, lábunk megcsúszott a folyóssá váló homokon, és delejes erő kezdett a sziklaszörnyeteg felé húzni.

Kétségbeesetten szorítottam lovagom kezét, de a helyzet mind reménytelenebbnek tűnt. Ha ez így megy tovább, rövid időn belül magába szippant az orkán, és a mélyén lapító átokverése. Reilhard ekkor elengedte az egyik kezemet, és a ruhájához nyúlt. Azt a vékony abbitláncot húzta elő, amit még együttléteinkkor sem vett le soha. Kitárt szárnyú madarat formázó medál lógott rajta, ezt szorította most jobb markába, majd a madár csőrével felhasította bal alkarját.

– Mit művelsz? – sikoltottam, de nem hagyta abba; a madár feje szinte fürdött a vérében.

– El kell tűnnünk innen, Aisha! – ordította. – Jól figyelj! Nem lesz sok időnk; azt sem tudom, működni fog-e ekkora mágikus háborgás közepette. Ha vörös fényt látsz, nem habozhatsz – ugranod kell!

Folytatta, de egy szavát se értettem. Ledobta a vérétől csöpögő medált, majd három szót kiáltott. Spirálisan fölfelé csavarodó, rőt fény csapott ki a madárból, örvényén túl homályos alakok mozogtak.

– Menj! – kiáltotta a kék szemű.

Visszanéztem rá az örvény mellől. Fél térdre roskadt, és az egyik kezén támaszkodott. Ahogy lassan felemelte a fejét, szemét azúrkék ragyogás kezdte elönteni.

– Menj! – suttogta.

Iszonyodva hátráltam.

– Menj! – ordította, és elrúgta magát a földtől. Kemény ütést éreztem a mellemen, és a tűzszínű kavargás felé tántorodtam. Mielőtt átestem volna rajta, még láttam, ahogy lovagom, az én mindig gyengéd védelmezőm, állatként vicsorogva feltépi saját torkát azzal az átkozott madárral.

A sikoly a levegővel együtt szorult belém; még éreztem, hogy erős karok ragadnak meg és emelnek fel... aztán nem volt semmi, csak feketeség.

12.

Hamar magamhoz térhettem, mert ugyanazon a kemény padlón feküdtem, amire ráestem, csak épp párna volt a fejem alatt. Ruhám ugyanolyan mocskos volt; a kezem alvadt vértől ragacsos, és körben mindent belepett a homok.

Zilált külsejű öregember hajolt fölém, vén volt, mint a halál, és valami borzalmas szagú löttybe mártogatott kendővel törölgette az arcomat. Kámfor is lehetett benne, mert jóleső hűvösséget hagyott maga után az érintése.

Megpróbáltam felülni, de egyből visszahanyatlottam, úgy belehasított a fájdalom a fejembe. Segítettek, valaki még több párnát halmozott mögém, hogy felülhessek. Csupa ismeretlen arc vett körül, egyvalami azonban közös volt bennük: aggodalom és türelmetlenség.

A vénség vízzel telt poharat nyújtott felém, hálásan kortyoltam belőle. Aztán nagy levegőt vettem, de az egyik férfi megelőzött.

– Pyarronban vagy, leányom. Biztonságban. – Beszédének különös, idegenszerű dallama volt. – El tudod mondani, mi történt?

Kissé rekedten a sok sikoltozástól, és akadozva az átéltek súlya miatt, de sikerült többé-kevésbé érthető beszámolót kerekítenem, kezdve a lánykereskedőtől Habibon át Al Manszurig, majd a Muronban és a sivatagban történtekre is sort kerítettem, bár indulásom részleteire hagytam, hogy jótékony homály boruljon. Többször elakadtam, és vissza kellett kanyarodnom az időben, vagy kitérnem más dolgokra, végül kimerülten hanyatlottam hátra.

Középkorú, fáradt szemű asszony ült le mellém, fűszeres borral telt kupát nyomott a kezembe. Velem maradt, míg a többiek kupaktanácsot ültek a sarokban, majd annak végeztével szótlanul felállt, és nekilátott felsöpörni a széthordott homokot. A furcsán lágy hangú férfi lépett hozzám, ám mielőtt megszólalhatott volna, én kérdeztem.

– Miféle hely ez?

– Azt hiszem, tudod. Mindig is ide vágytál, nem igaz?

Fülig vörösödtem, de máris folytatta:

– Reilhard az utóbbi napokban sok mindent közölt velünk. A szokásosnál részletesebb beszámolókat küldött, mert rossz érzése volt az ügy kimenetelével kapcsolatban. Sajnos igaza lett. De a lényeg, hogy pontosan leírta a történteket, elmondta, hogy te szereztél tudomást először a kráni csapatról, és hogy példás bátorsággal követted őket az Ibarán át.

Kinyitottam a számat, de a férfi belém fojtotta a szót.

– Az ilyen fokú elkötelezettség jutalmat érdemel. Reilhard Bernan három nappal ezelőtt indítványozta felvételedet közösségünkbe. Ellátott téged egy apró eszközzel, ami megkülönböztet minden más halandótól, és lehetővé teszi számodra a vészkapuk használatát.

Zavartan nyúltam a sárgarézből csavart egyszerű ruhakapocshoz, amivel a kék szemű hanyag törődéssel fogta össze szakadt ruhám elejét a minap. Az éneklő beszédű a kezemért nyúlt, és a tenyerembe tett még valamit. A kitárt szárnyú abbitmadár volt az.

– Csalogány. A legszebb hang az éjszakában. És még valami.

A nyakamra mutatott. Odakaptam, és csodálkozva húztam elő egy hasonló, vékony abbitláncot, sokszegletű, cirkalmasan vésett kicsiny függővel. Reilhard akkor akaszthatta a nyakamba, mikor összekapaszkodva küzdöttünk a homokviharral.

– Az elmét védi – magyarázta a férfi. – A krániak változását látva nyilván úgy döntött, neked nagyobb szükséged van rá. Talán abban bízott, átjuttok, mielőtt Amhe-Ramun szolgái az ő fejébe is beférkőznek.

Zsibongott a fejem, sokáig nem is tudtam megszólalni. Valóban megtörténik mindez, vagy még mindig a sivatagban fekszem, és lassan múmiává aszalódom a tűző napon? A két láncot sodorgattam, jelentéktelen szürkeségükbe menekültem a kavargó gondolatok elől, de sokáig nem halogathattam a döntést.

A csoportosulásban, a szoba távolabbi sarkában ekkor megpillantottam egy sápadt arcot, lebbenő sötétbarna haj keretezte komoly szempárt, de a várt, eddig el nem maradó kísérő, a hirtelen szívdobogás ezúttal elmaradt. Helyette valamiféle bánat töltötte el lelkemet; egyszerre volt kongó üresség és lélegzetelállító izgalom. Mint amikor ártatlanságomat adtam egy férfinak, és nem tudtam, hogy amit utána érezek, kín vagy öröm-e.

Még az is felötlött bennem, hogy fájlalnom kéne veszteségemet, aztán észbe kaptam: miféle veszteséget? Elveszítettem Reilhardot, ami irgalmatlanul fájt. De Kaelor sosem volt az enyém – még a reménye, az árnyéka sem... így el sem veszíthettem őt.

Felötlött bennem egy borzas, fekete üstök, egy merész ívelésű orr, elmosolyodtam, a férfi kezébe tettem a madarat és a másik medált, és ráhajtogattam az ujjait. Értetlen képét látva nevethetnékem támadt, de elnyomtam a késztetést.

– Köszönöm a bizalmat, uram, tőled és a tieidtől. Ezentúl is megpróbálok majd a segítségetekre lenni, a magam módján. De most... – felálltam, és tűrhetően magabiztos léptekkel kifelé indultam.

– Mihez kezdesz? – kiáltott utánam a másik.

Megfordultam, és napsugaras mosolyt villantottam rá.

– Férjhez megyek, szalah.

Azzal sarkon fordultam, és elindultam a jövendőbelimért.

 

Keith Alanson - Norman Fellings

Tükörkép

A tanácsadó története

 

A dzsad időszámítás 7131. évének 1., Harnillen

(P. sz. 3693; Kyel első párjának második) havától,

a kalmárfejedelmek földjén

1.

A két férfi a pyarroni mintára épült kastély toronyszobájában állt. Az idősebbik háta mögött fogta össze vékony karjait, és idegesen járkált fel-alá. Olykor aggodalmas pillantást vetett a köves síkságra az északra néző ablakon át. A másik – öles termetű, szőke fegyverforgató – rég felhagyott azzal, hogy tekintetével kövesse. Félrebillentett fejjel, egykedvűen meredt maga elé.

Az idősebb férfi hirtelen megtorpant.

– Azt mondod, ezernagy, hogy a katonáim alkalmatlanok a feladatra?

– Röpke fél esztendő alatt nem voltam képes csodát tenni, magasságos. Jól tudod, hogy Syburrban négy teljes esztendőn át képeznek egy strázsamestert. Azok, akiket a kezem alá adtál, sosem állítják meg az amundokat. Akadnak köztük, akik nem piszkolnak maguk alá, ha meglátnának egyet. Ők a legostobábbak.

– Fogadjunk tehát kalandozókat? – Diacomo Negreira, Raehur kalmárhercege gondolatban már az aranyakat számolgatta, amiket a világcsavargókra kell áldoznia.

– Megteheted, felség – mormogta Pyotir Salcomon. – Attól még elvész a birtokod. Ez nem egy csetepaté és nem rajtaütés. Ez háború.

– Ebben az esetben... – a herceg szava elakadt, aztán láthatóan erőt vett magán – ...tedd, amit jónak látsz.

– Nem lesz olcsó – vont vállat a syburri. – És nem garantálom a sikert.

Negreira nagyot nyelt.

– Északon feltűntek az első amund segédcsapatok. Jelentést kaptam, hogy négynapnyi lovaglásra innen holdszemű fattyakat láttak. Több gorviki tartomány vezetője jelezte, hogy kész siedonokkal a segítségemre sietni, ha tovább súlyosbodik a helyzet... de tudom, mi lenne az ára.

– Kezdhetnéd tanulni a gorvikit, magasságos.

– Az egyik küldöttségük, egyenest Warvikból, két órán belül érkezik. Lehet, hogy megfontolom az ajánlatukat... még akkor is, ha tudom, hogy Krán szájával szólnak majd.

– Miért nem nyugaton nézel szövetségesek után? A helyi kalmárfejedelmek közt nyilván akadnak olyanok, akik sem az amund, sem a gorviki igából nem kérnek.

– Egy ilyen szövetség kiépítése időbe telik, ezernagy. Hónapok kellenek ahhoz, hogy meggyőzzem szomszédaimat: nem uralkodni kívánok rajtuk... legalábbis nem most. – A herceg szembefordult a zsoldossal. – Nyerj nekem időt, Syburr szülötte, és én gazdag emberré teszlek!

– Ez esetben – az öles termetű nyugodtan beszélt, gondosan megválogatva minden szót – szükségem lesz háromszáz pyarroni aranyra sepiában, ezerre kis drágakövekben... és egy meghatalmazásra.

– Rögvest hívatom az írnokomat.

– Hagyd, uram! Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.

A herceg nagyot nyelt, és az íróasztalához lépett. A díszes toll és tintatartó csak fontos kontraktusok aláírásaikor került elő a fiókból. Diacomo Negreira művészi kézírással papírra vetette Salcomon szavait és nagyon remélte, hogy a külhoni most is olyan becsületesnek bizonyul majd, amilyennek eddig megismerte, és nem él vissza a szükségesnél jobban a rátestált hatalommal. A zsoldos – a helyi nómenklatúrában tanácsadó – alig észrevehetően biccentett, mikor átnyújtotta neki az iratot.

 

"Mi, Diacomo Negreira herceg, Raehur fejedelme, az istenektől reánk ruházott hatalomnál fogva megparancsoljuk uradalmunk minden lakójának, származzanak akár nemesi, akár közrendű sorból, hogy engedelmeskedjenek a Pyarroni Államszövetség megbízottjának, ki ezen irattal igazolja kilétét. Ezen irat hordozója jogosult rendelkezni Raehur hercegségének lakóival, vagyonukkal és életükkel mindaddig, míg birtokunkat Amhe-Ramun vad népe fenyegeti. A kegyes istenek irgalmát kérjük közös honunkra, s oltalmukért fohászkodunk mindaddig, míg fel nem virrad a békesség napja."

 

Salcomon átolvasta, elégedetten biccentett, majd viszszaadta a papírost, hogy rákerülhessen az uralkodói pecsét.

– Tizenöt napnyi haladékért az életemmel szavatolok. Ha szerencsénk van, lehet belőle húsz-huszonöt is.

– Tedd, amit szükségesnek látsz – sóhajtott a herceg, s amint Salcomon távozott, visszatért íróasztalához némi szíverősítőért.

Úgy sejtette, nagy szüksége lesz rá az elkövetkező hetekben.

2.

A raehuri vezérkar tagjait – Salcomon tanácsát követve – a kastély falain belül szállásolták el. Rangidősük, Pontecezo tábornagy a syburri véleménye szerint túl vén és túl tehetségtelen volt a vezetéshez; kinevezését csupán az uralkodó és a helyi nemesség kényszerű együttműködésének köszönhette. A herceg keveset törődött seregével: az Anakada északi lejtőitől a Gályák tengeréig húzódó terület kalmárfejedelmeinek másfél évezreden át csak a családi ármánykodástól és a csődtől volt félnivalójuk – egyéb gondjaikat jobbára arannyal és méreggel oldották meg.

Salcomon szolgálatai az Ibarát ért támadás és az amund csapatok gyors előrenyomulása nyomán váltak létfontosságúvá. Pontecezo talán még mindig azt hitte, egyetlen dicső rohammal visszafordíthatja az áradatot, mely mostanra majdnem a teljes dzsad világot elnyelte. Személyes sértésnek tekintette a syburri tanácsadó jelenlétét, így amikor csak tehette, akadályozta, és több alkalommal nyíltan szembeszállt vele. Salcomon tudta, hogy a Pontecezo által vezetett hadak két dologra lennének alkalmasak: fényesre pucolt fegyverzettel csatába masírozni egy derűs reggelen... és hiábavalóan elhullani szülőföldjükért.

A tábornagy szállásán három tisztiszolga fogadta a semmiről sem szóló, szükségtelen jelentéseket, de utasításokat csak nagy ritkán küldtek. Salcomon elfintorodott a képzetlen, kölyökképű tisztecskék láttán, majd, miután egyikük sem vett tudomást érkezéséről, egyikük vállára tette súlyos kezét.

– Uram...?

– Ne fáradj! Kerítsd elő inkább Valcorlad hadnagyot!

A tisztiszolga sápadtan rohant ki. Salcomon nem nézett utána, és a többiekről sem vett tudomást. Pontecezo ajtajához lépett, kettőt koppantott rajta, és válaszra sem várva lenyomta a kilincset.

A szobában félhomály honolt, a levegő áporodott volt. A padlót faltól falig borította a Gályák tengerétől a Sheralig húzódó területet míves térképe A hercegség kikötőit pecsenyeszósz mosta bele a türkizkék tengerbe, a Ravanói-öböltől Hidemáig vörösbor folyam hömpölygött. A földabrosz mellett Pontecezo tábornok térdepelt. Lovassági nehézvértet mímelő díszpáncélja keservesen megnyikordult minden moccanásra. Kezére a hőség ellenére is vastag, párnázott páncélkesztyűt húzott, bőrbe és vasba bújtatott ujjai között zafírszemű, bronzból öntött amundfigurát tartott. Tudomást sem vett Salcomon érkezéséről. Gondosan lehelyezte az amundot a párja mellé, Raehur északi határától valamivel több, mint százmérföldnyire, néhány tucatnyi raehuri portyázó közé. A csapatmozgásokat jelző nyilakat tőrével karcolta a vagyont érő térképbe. Salcomon egy kurta pillantással felmérte, hogy a raehuriak nagyjából ötödakkora haderővel rendelkeznek, mint amennyit Pontecezo bevetni szándékozott, a szövetséges dzsad seregek hónapokkal ezelőtt felmorzsolódtak már, a hercegséget északról óvó gigászi, három-karéjú erődrendszer, amely hét védvonalat alkotva oltalmazta volna Raehur földjét, csak Pontecezo hagymázas álmaiban létezett. A küzdelem azonban még akkor is kétesélyes lett volna, ha a tábornok valóban ekkora erőknek parancsol, a jelentések ráadásul legalább ötvenszer anynyi amundról és emberi csatlósról szóltak, mint amennyit a térképen elhelyezett figurák mutatták. Pontecezo újabb bábuért nyúlt, de félbehagyta a mozdulatot, mert észrevette, hogy Salcomon is jelen van.

– Szép napunk van, nem igaz, fiam? Óriási győzelem előtt állunk! A fejemben már mindent kidolgoztam, lépésről lépésre! Ha nem ügyetlenkeded el, seregeink a Sheralig űzik majd azt a keveset, ami az amundok hadaiból marad! Raehur lobogói alatt egyesülnek majd a Kereskedő Hercegségek hadai és megmutatjuk majd Ranagol warviki fattyainak is, kik az igazi kiemelkedettek!

– Igen. Megmutatjuk – mormogta a syburri, majd katonásan tisztelgett a tábornoknak, aki ismét térképével kezdett foglalatoskodni. Salcomon sarkon fordult és némán kilépett a szobából. A tisztiszolgák csak most tértek magukhoz megdöbbenésükből.

– Ezernagy úr, a tábornagyot most nem lehet...

– Késő. Már zavartam. Ti pedig új parancsokat kaptok. A távollétemben – kezdte, majd megmutatta nekik az uralkodói passzust – Valcorlad hadnagy a parancsnok. A tábornagy urat továbbra is tájékoztassátok, de a parancsait – ha lennének – ne vegyétek figyelembe!

Valcorlad futólépésben érkezett a küldönc nyomában. Erős, jó kiállású fiatalember volt, széles vállakkal. Pontecezo bizonyára a külseje miatt választotta ki, de Salcomon a korábbi beszélgetéseik alapján tudta, hogy alkalmas arra a feladatra, amit szánt neki.

– Ezernagy...

– Hadnagy. Ettől a pillanattól te felelsz Raehur hadainak és flottájának irányításáért.

– De, uram, te engem nem nevezhetsz ki!

– De. Itt a herceg személyes utasítása.

– Ez esetben mit tanácsolsz, uram? – kérdezte a nagyon fiatal, nagyon zavarodott tiszt.

– Azt, amit magadtól is megtettél volna, de nem fűlött volna hozzá a fogad. Vonuljatok a Manta am Gorvik-hegységig, és tegyék járhatatlanná a hágókat. Az ezen kívül eső területeket a seregek ürítsék ki, amit nem tudnak elvinni, azt semmisítsék meg. Égessék fel a földeket, mérgezzék meg a kutakat, öljék le az állatokat. Ha kételkedsz abban, hogy mindezt neked kell megtenned, menj csak be a tábornagyhoz és nézd meg, rá lehet-e bízni az országot.

– Uram, ez a hercegség fele! Mi lesz így?

– Így talán – szólt komoran Salcomon – megmarad a másik. Ezenfelül vedd lajstromba a hercegség területén ismert varázstudókat. A megbízhatóakat fizesd le és szervezd az egységek mellé, a megbízhatatlanokkal pedig végezz mihamarabb. Ha pedig mindezzel elkészültél, javaslom, bízd meg minden nagyobb hajó kapitányát, hogy álljon indulásra készen, de a legénységet fővesztés terhe mellett eskesd meg, hogy erről tartsák a szájukat. A hercegi fejvadászok mostantól a te irányításod alá tartoznak. Küldd őket az amundok elé, hogy megtudjanak róluk annyit, amennyit csak lehet. Kíméld őket, ha teheted, de áldozd fel akár mindet, ha szükséges.

– A hajók... ha bekövetkezne....

– ... a legrosszabb – bólintott a pyarroni. – Mindig van újrakezdés, fiam. Mindig.

– Én nem vagyok egy Praedarmon! – nyögött fel Valcorlad.

– Pradermon sem tudta, hogy ő egy Praedarmon lesz. A hazád érdekében imádkozz azért, hogy a te nevedet ne jegyezze meg a történelem. Csak ne feledd, néha a legjobb döntés is rossz. Ez nem a te hibád lesz, hanem a körülményeké.

Salcomon magát is meglepve kinyújtotta a kezét és megveregette az újdonsült seregvezér vállát. Látta, hogy Valcorlad kihúzza magát.

– Meg fogom védeni a hazámat, vagy meghalok, uram!

– Melletted leszek, fiam.

Salcomon tisztelgett, sarkon fordult és lesietett a lépcsőkön. Egy emelettel érhetett csak lejjebb, amikor meghallotta, hogy Valcorlad kiadja első parancsait. Bár a szavakat már nem tudta kivenni, elégedetten bólintott a hanghordozás hallatán.

Salcomon a lakosztályába ment. Ablaka a palota udvarán lévő szökőkútra nézett – minden diplomáciai vendéget ezen az útvonalon vezettek a herceg színe elé. Mielőtt ideérkezett volna, alaposan tájékozódott, és kiismerte a környék összes országának, városállamának és porfészkének jelentősebb személyiségeit, hatalmi viszonyait.

Erős, helyi barna sört hozatott szolgájával és a naptól védő fehér vászonfüggönyt félrehúzva az ablakpárkányra támaszkodott. A díszegyenruhás hercegi testőrök felsorakoztak az érkező küldöttség fogadására. Megtermett, szabályos arcú férfi volt mindahány, izmosak, napbarnítottak, fogazatuk ép, csak Salcomon tudta, mennyire haszontalanok lennének, ha komolyabb baj történne. Komolyabb baj esetére ott voltak azok a számszeríjászok, akiket az ő javaslatára képeztek ki és helyeztek el minden stratégiai ponton.

Felharsantak a fanfárok és kitárult a hercegi palota díszes, kovácsoltvas kapuja. A díszőrség tisztelgésre emelte fegyverét. A gorviki küldöttség élén két fényes páncélú nehézlovas léptetett. Mintha nem is békés diplomatákat kísértek volna: jobbjukban kivont kard, baljukban sok harcot megjárt acélpajzs. Súlyos léptű hátasaik önmagukban is felértek egy jól képzett harcossal. Azt, hogy nem csatára készültek, csak felhajtott sisakrostélyuk árulta el. Iszonyúan szenvedhettek a hőségben, de kőmerev, frissen borotvált arcuk kifejezéstelen maradt. Mögöttük érkezett a gorviki követ, magas, határozott vonású férfi, aki ősz haját rövidre vágatta, bő, világosszürke brokátmellényén díszes kardövet hordott, amelyen könnyű szablyát viselt. Salcomon meglepve vonta fel szemöldökét, amikor a fegyverben egyszerű, külső-kráni szablyára ismert. Csak az istenek tudták, hogyan került hozzá. A menetet két lövész zárta. Szemük jobbra-balra villant, és látszott rajtuk: tudják, honnan kapják a vesszőket, ha a raehuriak vezénylő tisztje erre parancsot ad. A követ mögött a bal oldalon ferde szemű nomád származék markolta a számszeríjat, jobbra pedig...

Talán soha nem vette volna észre, ha a másik számszeríjász nem kezdi el összehúzott szemmel felmérni a várfal lőrései mögött lapuló lövészek esélyeit. Nem a fejét fordította oldalra – derékból mozdult. Salcomon érdeklődve fürkészni kezdte a követ testőrének bal kulcscsontját. Bólintott. A sebhely ott volt; ő maga lőtte volna tarkón jó húsz esztendővel ezelőtt, ha kegyesek hozzá az istenek, így csak egy nyaki inát metszette el egy acélhegyű veszsző. Liskeord. Anyja legalábbis ezt a nevet adta neki, mikor világra hozta Syburrban. Hogy kráni cimborái minek nevezték, azt nem tudta. Gondosan ügyelt rá, hogy arcvonásain ne látsszon meg a felismerés, és óvatosan húzódott hátra, mert Freder Liskeord már annak idején is éles szemű fickó volt, és Salcomon nem kockáztatott. Tudta, legalább egy óra ideje mindenképpen lesz, mert a tárgyalás addig bizonyosan eltart. Komótosan felhajtotta hát sörét, közben pedig tollat és papirost ragadott, és három rövid üzenetet körmölt le, jól olvasható, szálkás betűivel. Mindannyiszor ugyanazt. Passzusa feljogosította rá, hogy igénybe vegye a Raehur és Pyarron közötti diplomáciai posta összes csatornáját, beleértve a mágikusakat is, és nem habozott fel is használni ezeket.

 

*

 

Hűvös szél fújt a mázsás kövekből rakott falak között, felkavarta az évszázados port. Húsz év szemete kapott szárnyra, amint az embertörzsnyi szélörvények magasba ragadták. A kezdődő vihar azonban hiába ostromolta az öt lépés vastag bazaltfalakat, csak a szűk, lőrésnyi ablakok eresztették át helyenként. A pyarroni szerzetesrend roppant erődtömbje, habár uralta a környéket, az Államszövetség egykorvolt – azóta porig rombolt – fővárosa romjainak csak kicsiny töredékét foglalta el. Nemcsak az egykori Pyarron túlélői dolgoztak az erőd felépítésén, de az Államszövetség minden részéről érkeztek olyanok, akik úgy gondolták, hogy legalább látniuk kell az emberiség elpusztíthatatlanságának szimbólumát. Többségük itt is maradt, vállalva a nélkülözést, a szigorú fegyelmet és azt a terhet, amit a folyamatos testgyakorlás és az istenek szolgálata rótt rájuk.

A halott város lassan új életre kelt, és bár színei megfakultak, világi pompája odalett, de éppúgy foggal-körömmel kapaszkodott az életbe, mint a Dúlás előtt. Sőt, talán még jobban is.

– Még húsz fekvőtámasz! – vetette oda Laudeac a nőknek és férfiaknak, akik az udvaron gyakorlatoztak a tűző napon. Fojtott nyögések érkeztek válaszul. – Aki nyögött, tehát Seimord, Fronil, és te, új fiú, ott a szélén, nektek két tucat!

– Laudeac atyám, én már nem bírom!

– Ha még meg tudsz szólalni, fiam, akkor bírod! Ha végeztetek, futunk, utána fertályóra pihenő, és megkapjátok a második vízadagotokat.

– Atyám, igen, atyám!

A megtermett, napszítta hajú Laudeac felsóhajtott. – Tudom, most nagyon gyűlöltök. Higgyétek el, ez semmi ahhoz képest, amikor néhány hét múlva megkezdődik a fegyveres kiképzésetek. Akkor Orwella poklába fogtok kívánni.

Fel-alá sétált a gyakorlatozó akolitusok között, hiszen, bár szemmel tudta volna tartani őket eredeti helyéről, tudta, hogy közelségére megkettőzik erőfeszítésüket. Ki félelemből, ki büszkeségből. Laudeacnek feltett szándéka volt, hogy kiirtja belőlük mindkettőt. Ha elég elszántak, később még megengedhetik maguknak az érzelmek fényűzését.

Sietős lépteket hallott maga mellett. Oldalra fordult. Fiatal, csuhába öltözött fiú érkezett, aki alighanem a régi iratok rendezgetésével volt elfoglalva mélyen a katakombákban, mert rögtön izzadni kezdett a verőfényben.

– Leveled érkezett, atya!

– Ide? Ugyan kitől?

– Futár hozta, atya, egyenest Pyarron... úgy értem, Új-Pyarron városából.

– Rendben. Add, fiam és menj a dolgodra.

Átvette a levelet, és átfutotta a kurta üzenetet. Jelentőségteljesen bólintott, majd felnézett a drága merített papír széle felett.

– Tizenkilenc, húsz. Aki akar, mehet.

Mind maradt.

– No, akkor futás. Három kör, vagy amíg vissza nem jövök.

Tudta, senki nem fogja kihasználni a távollétét, és futni fognak, amíg össze nem esnek, ha kell. Laudeac visszament a cellájába, és kivonszolta a sarokba a nehéz katonaládát. Megpróbálta kulccsal kinyitni, de a zárszerkezetet már rég használhatatlanná tette a rozsda, ezért shadleki buzogánya egyik pengéjével feszítette fel. Fa reccsent, acél zörrent. Tízfontnyi, olajos rongyokba csavart batyut emelt ki a ládából. Önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta régi sodronyingét, ami annak idején annyiszor mentette meg az életét. Gondosan letisztogatta a láncszemekről a felesleges olajat, majd átnézte: a vértezet makulátlan volt, ugyanúgy, mint amikor tizennyolc évvel ezelőtt a ládába került.

Felöltötte régi páncélját. Tehette, hisz egyetlen latnyit sem hízott az elmúlt években; a kor csak arcát rótta tele ráncokkal, izmait szíjasabbá tette a folytonos testgyakorlás. Megmarkolta a buzogányt, és kilépett a cellájából. Úgysem volt egyéb holmija, amit magával kellett volna vinnie.

A komtúr lakrésze felé indult. Kettőt kopogott a tömör tölgyfa ajtón, majd belépett.

– Üdvözöllek, Laudeac! – pillantott fel Perdanis, Ó-Pyarron legmagasabb rangban álló szerzetese. Cellája semmivel nem volt díszesebb, kényelmesebb vagy tágasabb, mint bárkié a kolostorrendszerben. – Gondolom, szólni kívánsz velem. Mondd, miért jöttél?

– Távoznom kell, atyám.

A komtúr magas homloka ezernyi ráncba szaladt. Idős volt, jóval hatvan felett, de erős és kitartó, éppúgy, ahogy alárendeltjeitől elvárta.

– Tudod, mivel jár ez, igaz? – kérdezte, és felvonta dús, ősz szemöldökét.

– Tudom, atyám, de szándékomban áll visszajönni. Ha kell, akolitusként.

– Nem kivételezhetek veled sem, fiam.

– Nem is kérném.

– Ennyire sürgős elmenned, épp a kiképzés közepén? – tárta szét karját a rendfőnök.

– Igen, komtúr.

– Sejtem, milyen okod lehet rá, Laudeac fiam. Ha Uwel kezéből nyered el a békét, hát úgy is jó. Keresd meg Greador testvért, ő majd segít elérni az úti célodat.

Laudeac hálásan bólintott, majd távozott.

 

*

 

A Fények sugárútja Új-Pyarron egyik leghíresebb negyedét szelte keresztül, és rá is szolgált a hírnevére. Verőfényes idő volt, az utcákon egymással versengve parádéztak a cicomás ruhákba bújt nemesek és polgárok. A férfiak oldalán díszes kardok, a nők arcán tökéletesre csiszolt mosolyok. Szökőkutak ontották a kristálytiszta vizet, és mindenütt galambok lestek az elhullajtott morzsákra. Lanvoliont tíz teljes szívdobbanásig kötötte le a látvány, majd hátat fordított az erkélynek, és komótos léptekkel a vaskos lábú karszékhez lépett, amelyet hiábavalóan rángatott a hozzá kötözött, pohos férfi.

– Nos tehát, hol is hagytuk abba? – kérdezte eltűnődve. – Á, megvan. Az időjárás csodás, a család – még – jól van, és most beszéljünk az üzletről. Ami, ahogy hallom, rosszabbul megy, mint szeretnéd. Az az üzlet, csak hogy tévedés ne essék, amit az én pénzemen indítottál el.

– Egy-két hónap haladékot kérek, Lanvolion uram, csak egy-két hónapot és...

– Már fél éve megkaptad.

Lanvolion az egyik szövetborítású, finoman kidolgozott székhez lépett, megtámasztotta rajta a csizmáját, majd kötélizmait megfeszítve nekihuzakodott, és letörte az ülőalkalmatosság lábát. A másik összerezzent a száraz reccsenés hallatán.

– Azt hiszem, más alapokra kell helyeznünk a megállapodásunkat. Az istenek kegye kiszámíthatatlan, de ha valaki a fizetés napja előtt alig néhány órával ezer aranynyal az erszényében Erionba utazik, majd az egész summát utolsó rézig eljátssza az Enrawell Csillagában, annak semmi köze az istenekhez. Annak pedig, hogy a jussomért érkező embereimnek nyoma vész, semmi köze a bizalomhoz.

A székláb hangosan csattant Lanvolion széles, kérges tenyerén.

– Tényleg azt hitted, te Orwella pondrója, te, ostoba majom, hogy azok a filléres izomfiúk, akik az ajtód előtt pózoltak, képesek megvédeni tőlem? Remélem, nem fizettél nekik sokat.

Lanvolion fogást váltott a széklábon, majd egyetlen kiszámított mozdulattal lesújtott az adós bal kezének széttárt ujjaira. A kereskedő fájdalmasan felordított, de hangja hamarosan nyüszítésbe fordult.

– Nem tudom, miért üvöltesz, úgysem hallja meg senki. Különben is, egy kéz is elég ahhoz, hogy mindent aláírj, amit eléd teszek.

Ismét ütésre emelte rögtönzött kínzóeszközét, de mielőtt lesújtott volna, valaki belépett a tágas nappali ajtaján. Alacsony, menyétképű emberke óvakodott be, övén összecsörrentek az álkulcsok. A tagbaszakadt gazfickó megfordult.

– Miért zavarsz, hát nem látod, hogy fontos megbeszélésem van?

– Főnök úr! Egy csuhás van odakint, nagyon megverte Ragyást és Szekrényt, most pedig odalent ácsorog, és azt mondja, hogy beszélnie kell veled!

– És, nevet mondott az a csuhás?

– Azt nem. Csak annyit morgott, hogy Salcomon miatt van itt.

– Értem. Nos, akkor beszélek vele. Küldd fel a nomádot. Tudja, mi a dolga. Nem kell kíméletesnek lennie.

A meglepett zártörő kezébe nyomta a véres széklábat, majd elindult lefelé.

A szoba nyomasztóan szűk volt és átható pézsmaszag terjengett odabent. Az ifjú kráni erőnek erejével próbált úrrá lenni térdének remegésén. Tisztában volt vele, hogy elég egy tiszteletlen szó vagy egy félreérthető mozdulat és sosem látja többé a nagyvilágot. Odabent hárman ültek. A kiemelkedett – egy szabályos vonású, ősz hajú férfi –, egy csuklyába burkolt félig ember, félig aquir, aki talán a tanácsadója lehetett, és egy hatalmas termetű kardforgató állt, talpig fekete vértezetben. Ő alighanem a nagyúr katonai parancsnoka. Az ifjú emlékezetébe idézte mindazt, amit az elmúlt években tudott Typhonais etikettjéről. Meghajolt, ujjnyira annyit hajtotta meg derekát, ahogy ilyen helyzetben illendő volt.

– Beszélj, követ! – recsegte a consular.

– A Viperavér klán küldött, nagyuram, Fra Khrasmoroqq szól a számmal. Tudomásunkra jutott, hogy Typhonais jelenleg hiányt szenved képzett messorokban, sequatorokban, mortelekben valamint oculisokban. Klánunk comturja arra a következtetésre jutott, hogy érdekeink ez alkalommal egybeesnek.

– A comtur tehát tárgyalni kíván – bólintott az aquir származék. – Tudomásom szerint összes megbízótok elégedett volt teljesítményetekkel, miért akartok hát patrónust váltani?

– Klánunk a halálig hű, mindaddig, amíg a kontraktusunk érvényben van. Nem akarunk azonban egy bukott tartományúr döntései miatt mártíromságra jutni.

– Életképes hozzáállás – bólintott a tanácsadó és az ifjú sequator már tudta, hogy az első akadályt sikerrel vette. – Mit tud ajánlani a Viperavér klán?

– Négy teljes sequadiont, háromszor ennyi kiképzés alatt állót, akikből, ha Ranagol is úgy akarja, akár három újabb is kikerülhet hét esztendőn belül, valamint mindazon tudást és információt, amelyet nagyjaink öszszegyűjtöttek a századok során és jónak látnak megosztani veletek. Ezek azonban későbbi tárgyalások alapját képezik.

– Mit kérnétek mindezért cserébe pontosan?

– Patrónusi védelmeteket mindaddig, amíg méltónak bizonyulunk rá, valamint Typhonais területén belül minden tizenkét esztendőnél fiatalabb gyermeket a haláladóba választottak közül.

– A Viperavér klán kezében minden arannyá vagy inkább fekete acéllá válik, igaz? – mosolyodott el a tanácsnok.

– Mondják – bólintott komoly arccal a követ.

– Nyilván tudatában vagy annak, hogy a Typhonaissal szomszédos tartományok területére nem terjed ki a nemes consular hatalma.

– Még nem, de ez nem lesz mindig így. Tudomásunkra jutott, hogy más, szomszédos tartományokkal szövetségben a nagyúr is támadást készül indítani, hiszen otthonunk túl gyorsan nőtt meg túl nagyra és ezzel kivívtuk szomszédaink haragját.

– Typhonais mindeddig nagy súlyt helyezett arra, hogy fennmaradása szomszédai előnyére váljon. Mi végre gondolod hát, hogy pusztulásukkal előnyre tennénk szert? – kérdezte a consular.

– A politikai döntések nem rám tartoznak, nagyúr.

– Rendben. Öljétek meg! – adta ki a parancsot az ősz hajú férfi, mire a fekete páncélos óriás egyetlen sima mozdulattal kardot rántott és lesújtott.

A követ tágra nyílt szemmel követte a penge útját, amely hajszálnyival nyaki ütőere mellett ért véget, de eközben ösztönös mozdulattal a félaquir torka felé lendült. Ereje és gyorsasága bőven elegendő lett volna arra, hogy halálos sebet ejtsen rajta. Ő is az utolsó pillanatban torpant meg, mikor eszébe jutott, hol is van valójában.

– Tudod, hol buktál el, tanonc? – kérdezte a "consular" pyarronira váltva.

– Nem, uram – suttogta a megszégyenülten a jelölt.

– Mit tudhatott a klánod Typhonais ügyeiről?

– Uram, a parancsaim és a rendelkezésemre álló információk szerint...

– Ismét felteszem a kérdést... Mit tudhatott a klánod a vizsgafeladatban foglalt információk közül?

A jelölt kétségbeesetten próbálta kitalálni, mire is gondolhatott a vizsgáztató, amikor pedig megértette, késpengényire szorult össze a szája haragjában.

– Uram, félreérthettem a feladatot.

– Te halott vagy, fiam, ahogy a consular tanácsadója is. Jó eredmény ugyan, de nem elégséges. Egyszerű orgyilkosok kiképzésére Pyarron titkosszolgálata nem fordítana ennyi időt és pénzt. Azért buktál el, mert túl sokat mondtál el abból, amit megtudtál. Elfelejtetted, hol vagy és azt is mennyi időd van még. Ha úgy sétálsz ki az ajtón, hogy az üzlet még nem is jön létre, akkor is lehetett volna még második esélyed! A te feladatod, fiam, az volt, hogy ne hagyd ott a fogadat rögtön az első tárgyaláson.

A bukott jelölt összeszorított fogakkal bólintott, majd a "consular" intésére távozott a szobából.

– Nem tűnt rossznak a kölyök – jegyezte meg kísérteties kánonban a félaquir. – Kapjon még egy esélyt, Bennolac?

– Épp elég harag van benne ahhoz, hogy alkalmas legyen, de ne váljon lélekben is kránivá odaát – bólintott a fekete vértes kardforgató is.

– Igen... – töprengett el az ősz kiképző. – Jövőre ismét megpróbálhatja. Ha elbukik, Gorvikban kap majd feladatot, ahhoz ugyanis jobb is, mint kellene. Most pedig menjünk, megéheztem.

Az ősz férfi úgy vetette le consulari álarcát, mint a kígyó a bőrét vedléskor. Szivarra gyújtott és kisétált a nyomasztóan ámbraszagú szobából, majd maga mögött hagyta a jellegtelen, vedlő festésű, tömbszerű épületet is. Azonnal tágas piactérre érkezett, amelyet – jól tudta – fejvadászok tucatjai oltalmaztak a nap minden szakában, még akkor is, ha nem gyűlik össze itt egy időben a pyarroni titkosszolgálat három legtapasztaltabb kiképzője. Gustavo Bennolac néhány rézért sült kolbászt és foszlós fehér kenyeret vásárolt, de nem tudta megkezdeni megkésett ebédjét, mert a pult mellől két férfi lépett oda hozzá. Mindketten a syburri vértes gyalogosok nehéz sodronyingét viselték, az egyikük oldalán shadleki buzogány, a másikén kurta kard.

– Tartanak ezek itt valami rendes italt is, vagy vedeljem tán a savanyú mustárjukat? – kérdezte Lanvolion.

– Én is üdvözöllek – biccentett kimérten Bennolac. – Rég nem láttalak titeket.

– Salcomon Liskeord nyomára akadt. Jössz?

– Hová?

– Van olyan hely, ahová nem követnéd?

Bennolac elmélázott, majd nemet intett a fejével.

– Ezt azért még megeszem. Kértek?

 

*

 

Salcomon jobb elfoglaltság híján az amundok elleni védekezés előkészületeibe temetkezett, Valcorlad hadnagy és a jelentések társaságában. Kényszerítette magát arra, hogy a feladatra koncentráljon, noha minduntalan Liskeord arcát látta lelki szemei előtt a térképek helyett.

Biztos volt abban, hogy a gorvikiak jó néhány órát eltöltenek majd a herceggel folytatott tárgyalással, és még akkor is legalább egy napja van, ha semmiben nem sikerül megállapodniuk. Őszintén remélte, hogy ennyi idő elég lesz a társainak arra, hogy megérkezzenek. Nem kellett csalatkoznia. Hamarosan hírt kapott felőlük. Laudeac, Lanvolion és Bennolac is megérkezett. Nemcsak hogy mindannyian túlélték az elmúlt húsz évet, épek, egészségesek és talpraesettek is maradtak. Társai nem kockáztattak ismeretlen terepen; a várostól nem messze, a sziklák között ütöttek tábort, kőhajításra a fő kereskedelmi úttól. Ráadásul gondoskodtak arról is, hogy üzenetük bejusson a palotába. A gorvikiakkal folytatott tárgyalások villámgyorsan futhattak zátonyra. Az udvaron készülődés támadt, a távozó küldöttséget pedig nem díszőrséget álló, hanem árgus szemekkel figyelő, harckész katonák búcsúztatták. Senki előtt nem volt titok, hogy a követ menetét a raehuriak diszkréten, de észrevehetően a határig fogják kísérni. Salcomon felsóhajtott. Őszintén reménykedett benne, hogy az ország, amelynek szolgálatába szegődött, északi és nyugati szomszédaival sikeresebben tárgyal, mint a kevély ranagolitákkal. Még egyszer, utoljára lepillantott. Semmi kétség: az egyik számszeríjász Liskeord volt. Megvárta, amíg kiügetnek az udvarról, utána parancsot adott, hogy vigyék kedvenc lovát a keleti őrposzthoz, magának pedig elfüggönyözött batárt hívatott.

– Változott a helyzet, Valcorlad. Néhány napra távoznom kell.

– Mennyi idő, uram?

– Egy hét, tíz nap... amennyit a szükség diktál.

– És ha megjönnek addig az amundok?

– Akkor majd jobban igyekszem. Feltett szándékom, hogy megfeleljek a herceg által belém vetett bizalomnak, de fel kell készülnöd arra is, hogy nélkülem boldogulj. A javaslataim alapján ez nem okozhat gondot. Az istenek óvjanak!

– És segítsenek téged az utadon, uram! – felelte udvariasan Valcorlad. Több szót nem is vesztegetett a tanácsadóra, hisz' tudta, sürgősebb dolga van.

Salcomon az udvaron várakozó batárba ült, és a keleti őrposzthoz hajtatott; a Gorvikba vezető széles, kövezett kereskedelmi úton alig kellett fertályórát megtennie a város falaitól. Az őröktől átvette lova kantárját, és szó nélkül továbbindult. Amikor kiért a látótávolságukból, letért az útról, és száron vezette hátasát az út menti cserjés felé. Tudta, hogy társai éberségét nem tudná kijátszani, ezért meg sem próbált rejtőzködni. Hamarosan a húsz évvel ezelőtti füttyjel hangzott fel kérdőn, ő pedig ugyanúgy válaszolt, mint annak idején, Syburr ostromakor.

– Az istenek hozták, hadnagy úr! – hangzott fel mögötte egy borízű hang. Lanvolion egy fa mellől lépett elő, amint eltüntette barnászöld köpenye alatt acélívű számszeríját. Valamennyi fém felszerelését vastagon borította a rákent, zsíros korom. Sötétre festett arcából csak a szeme fehérje villant elő. Salcomon kimérten biccentett felé. Lanvolion arca kikerekedett, termete is tekintélyesebb lett, de lépte éppoly halk volt, tagjai éppoly izmosak, mint akkor, amikor...

 

– Öljük meg őket! Öljük meg mindet! – üvölti Lanvolion.

Dárdája egy hússzín páncélt viselő lovag torkába vágódik, a sebből fekete vér fröccsen elő. A fegyver nyele reccsenve törik ketté, ahogy a kráni alázuhan a nyeregből, de Lanvoliont, a syburri Elveszett Reménység legjobb harcosát ez nem állítja meg. Előhúzza a rövid, kétélű kardját, és fejét pajzsa mögé szegve újabb rohamra indul. Oldalát Laudeac fedezi, az alakzat harmadik embere azonban már rég holtan fekszik a sárban, így maga Salcomon hadnagy áll a helyére. Lassan, de halálos bizonyossággal haladnak előrébb az orkok szétzilált sorai között, akiket láthatón összezavar vezérük halála. A három syburri hamarosan nem várt segítséget kap: az ötvenlépésnyire lévő fák mögül roppant számszeríj vesszeje szisszen; még a csatazaj sem tudja elnyomni a hangját. A kráni csapat utolsó lovasa átlőtt halántékkal bucskázik alá a nyeregből, testét az orkok nehéz bakancsai tiporják a sárba, akik vezéreik halála után veszítenek elszántságukból. Reményvesztve próbálják feltartani az egyre előretörő syburri éket. Lanvalion csapásai nem lankadnak, az orkok pedig látják, mind itt pusztulnak el.

– Fussatok, férgek! – röhög fel Lanvolion.

 

– Jól mulatsz, strázsamester?

– Miért ne, hadnagy? Ha elevenen sikerül elkapnunk Liskeordot, az istenekre mondom, még táncolni is fogok!

Salcomon már látta a három csenevész fa közé kifeszített, ágakkal és levelekkel borított ponyvával takart, hevenyészett táborhelyet. A ponyva alól Laudeac nézett fel. Régi, de kiváló állapotban lévő páncélzata felett egyszerű, durván kovácsolt szimbólumot viselt. Ó-Pyarron szerzetesei hordanak hasonlót, állapította meg Salcomon.

– Laudeac gyalogos!

– Uram! Szolgálatra jelentkezem! – vágta magát vigyázzba a szerzetes, aki egykor az Elveszett Reménység legkiválóbb bajnoka volt.

 

...Laudeac csak egy pillantást veszteget a fejbe lőtt kráni lovagra, rögtön tölt és új célpontot keres. Még öt nyílvesszője van. Az még tíz ork, ha az istenek a kegyeikbe fogadják, de a hét akkor is meglesz, ha nem. Újra lő, majd áttekinti a csatamezőt. A kráni tábor szinte elhagyottan terpeszkedik: védői holtan vagy halódva hevernek a földön. A syburriak rohama elsöpri őket – elszánt fenevadak, egyik sem menekül. Ott halnak meg, ahol gazdáik. Laudeac leugrik a fáról, és elfoglalja helyét az alakzatban. Az Elveszett Reménység katonái elérik a sáncokkal és kihegyezett karókkal védett tábort, és elkezdik módszeresen átkutatni. Tudják, a krániak kegyelmében nem bízhatnak, de lelkük mélyén reménykedtek abban, hogy még életben találnak néhányat a környékről elhurcolt nők, gyermekek és férfiak közül. Először úgy tűnt, csalatkozniuk kell. Akármerre néznek, halált látnak. Karóba húzott, lefejezett, elevenen elégetett emberek holttestei. A szerencsésebbeket kutyafuttában vághatták le az orkok, amikor észrevették a syburri nehézgyalogosokat. Salcomon hadnagy fakó hangon védelmi pozícióba parancsolja embereit.

Több szó nem esett, de Laudeac tudta, ezeket az embereket az isteneknek tetsző módon eltemetik majd, és halálukat hetedíziglen megbosszulják a krániakon. Ahogy a többiekét.

 

A fák közül kilépett Bennolac is. A középtermetű, ősz férfi buzgón vakarta sűrűn serkenő borostáját, de amikor meglátta egykori hadnagyát, komótosan vigyázzba vágta magát.

– Örülök, hogy ismét találkoztunk... ezernagy? – kérdezte Salcomon.

– így van, barátom. Te pedig...

– Én is. így tehát akkor sem parancsolhatnék neked, ha akarnék. Márpedig – nézett körül – egyikőtöknek sem akarok parancsokat osztogatni többé.

– Szükségtelen is lenne – vont vállat Lanvolion. – Saját elhatározásunkból jöttünk. Nos, mi a terv?

– Keletre tartanak, gondolom, Warvik szép tartománya felé. Liskeord és három másik. Megvárjuk, amíg eltűnik a herceg közeléből, utána egy alkalmas pillanatban. ...

– Megöljük. Húsz hosszú esztendőt késtünk vele, de jobb későn, mint soha.

 

Eltelik egy óra, majd kettő. Lassan alkonyodik. A syburriak fáklyákat gyújtanak a sáncokon, hogy megzavarják az orkok érzékeny szemét, de sem az orkok, sem a krániak nem térnek vissza. Az Elveszett Reménység katonái mély gödröt ástak a halottaknak. Pap híján maguk mondják el a Dartonhoz szóló könyörgéseket. Bennolac némán számlálja a holttesteket.

– ...két tucat, három tucat...

– Hadnagy úr, hadnagy úr! – kiált fel valaki. – Az egyik még életben van!

– Nézd meg, fiam, kit talált – int Bennolac felé Salcomon, aki rögvest neki is indul.

– Ide, káplár uram, ide! – jelez egy fiatal pikás egy két ember mélységű gödör mellől. Bennolac nem lepődik meg: több ilyen vermet is felfedeztek. Az Elveszett Reménység Syburr falainál fogságba esett katonáit dobták ilyenekbe az orkok, egészen addig, amíg egy kurta héttel ezelőtt véget nem ért az ostrom, és a hadiszerencse a felmentő sereg érkezésével a korábbi védők oldalára nem állt.

Odalent két test hever. Egy acélvértes orké, aki még fajtársai között is hatalmas baromnak számíthatott, amíg élt, és egy emberé, akit tetőtől talpig elborít a sűrű sár és az alvadt vér, de tisztán kivehető, hogy mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik. Bennolac kötélért kiáltott, és két bajtársa segítségével leereszkedik a verembe. Együttes erővel emelik a kihegyezett karók mellett a gödör szélére.

– Ez Liskeord! Hamar, hozzatok vizet, kötszert és pálinkát!

– Ez az akasztófavirág ezt is túlélte? – csóválja meg a fejét Lanvolion, aki egy flaskányi karcos borpárlattal érkezik.

Liskeord lassan kinyitja a szemét. Megszólalna, de kiszáradt torkából csak hörgés tör elő. Hátrahanyatlik, de tekintete tiszta.

– Jól vagyok! Jól vagyok – köhög fel, amikor lecsorog nyelőcsövén az erős szesz. – Lanvolion kerítésszaggatója a holtakat is felébresztené, nemhogy engem! A többiek?

– Halottak mind – válaszolja Laudeac. – Darton irgalmazzon nekik! És te? Hogy maradtál életben?

– Én? Nekem az orkok adtak fegyvert a kezembe, amikor megérkeztetek. Igaz, a hordozója a rossz felét nyújtotta felém.

– Hagyjátok aludni – mondja Salcomon. – Reggelre jobban lesz: sebet nem kapott, de halálosan kimerült.

Liskeord hajnalra valóban magához tér. A többiek azonnal körbeveszik. Ki étellel, ki itallal traktálja, mások pedig elújságolják neki az elmúlt hét dicső harcait, amit Liskeord komor elégtétellel vesz tudomásul. Két óra múlva ismét az Elveszett Reménység soraiban menetel.

 

Lanvolion füttyjelét hallották meg.

– Itt vannak – bólintott Salcomon.

– Biztos vagy benne, hogy nem fognak letérni az útról?

– Én nem tenném a helyükben – ingatta a fejét Bennolac. – Ha úgy alakultak a tárgyalások, ahogy gondolom, akkor ellenséges terepen járnak. Megtámadni nem fogják őket a raehuriak, de megvédeni sem. És ha gyorsan el akarják érni a határt, az úton maradnak.

– Mi pedig kerülő úton közelítjük meg azt a pontot, ahol a kereskedelmi út eléri Gorvikot – folytatta Salcomon. – Ott eléjük vágunk, utána kivárjuk a megfelelő alkalmat. Induljunk!

A négy syburri keserves tizennégy órát lovagolt a nyaktörő kaptatókon, a meredek lejtőkön át, a kihalt ösvényt majd fél évszázada nem használta senki, amióta a völgyben megépült a jól járható, ám kanyargós kereskedelmi út. A magaslati pontokról időnként vetettek egy-egy pillantást a gorviki küldöttségre, de látták, hogy azoknak valóban nem áll szándékukban megnehezíteni a saját dolgukat.

– Amott, a szakadékon túl – mutatott előre Salcomon – az már a ranagoliták földje. A hídon nem tudunk észrevétlenül átkelni előttük.

– Kerülő út nincs – vélte Laudeac –, de ők sem tudnak úgy bevárni minket és csapdába csalni, hogy ne lássuk meg őket.

– Kénytelenek vagyunk némi előnyt adni nekik – bólogatott Bennolac –, de ők sem tudnak eltűnni a szemünk elől.

A menet feltűnt odalent, a gorvikiak nyílegyenesen a széles, farönkökből ácsolt híd felé tartottak. Átléptettek az út két oldalán emelt őrtornyok között, amelyekről egykedvűen néztek le az állig felfegyverzett határvadászok. Liskeord ismerhette a hírüket, mert mindvégig a föld felé fordította számszeríját, és a többiek sem tettek hirtelen mozdulatot. A határ túloldalán lovasok közeledtek, hoszszú porfelhőt kavarva maguk után.

– Átkozott taknyok, hogy rohadnának el, de lassan és sok lével! Warvikiak, legalább kéttucatnyian.

– Ha ilyen díszkíséretet kapnak a határtól, én mondom. .. – nyögött fel Laudeac.

– Várj! – intette türelemre társait Salcomon.

A frissen érkezett lovasok védőgyűrűbe fogták a magas rangú követet, majd elporzottak vele délkelet felé, Liskeord és három társa azonban ott maradt.

– Fárasztó útjuk volt, letáboroznak. Kövessük a példájukat – mormogta Laudeac. – A lovaink sem bírnák. Ha pedig moccannak...

– ...moccanunk mi is. Pénzfeldobás az első őrségért? – vetette fel Lanvolion.

– Miért ne? A régi idők kedvéért.

Így esett, hogy Laudeac és Bennolac maradt ébren őrködni, mint annak idején általában.

Hajnaltájt került sorra Salcomon és Lanvolion. Az egykori hadnagy távcsövén át időről időre megszemlélte a négy gorviki táborát. Ők is őrséget állítottak, noha elvileg hazai földön jártak. Ebből a távolságból tisztán látta ugyan Liskeord alakját, de arcvonásait már nem tudta kivenni.

 

– Itt letáborozunk – szólal meg Salcomon hadnagy.

Már vagy tíznapi járásra vannak Syburr erődjétől, nem sokkal mögöttük vonulnak a távoli Shadon birodalmának légiósai és a Pyarron minden részéről idegyűlt, bosszúszomjas harcosok, akiknek feltett szándékuk, hogy minden kránit kardélre hánynak, aki nem takarodik vissza idejében a Fekete Határ mögé. Az Elveszett Reménység halálosan fáradt katonái közül néhányan ott rogynak a földre, ahol megállnak, de a többségnek van még ereje hozzá, hogy előírásszerű tábort verjen.

– A kút használható? – teszi fel az utóbbi napok legfontosabb kérdését Salcomon. A visszavonuló krániak minden folyóvízbe állatokat öltek, és szinte az összes kutat beomlasztották, hogy lelassítsák az üldözőket.

– Igen, uram – tiszteleg Liskeord. – Ittam belőle, és megitattam a lovamat is. Ezt a kulacsot is abból töltöttem meg – mutatja fel a flaskát, és hosszan kortyol belőle.

A krániak minden települést feldúltak visszavonulásukkor, a nevenincs falu sem kivétel. A legépebben megmaradt épület

Dreina kőtemploma volt, de az sem volt magasabb deréknyinél. A vályogból és fából épült parasztházakból csak üszkös romok és elfeketedett gerendacsonkok maradtak.

– Még csak dögöt sem dobtak bele? – kérdezi furcsállkodva Bennolac.

– Én nem vettem észre, de megnézheted te magad is.

Bennolac a kút kávájához sétál, és fáklyát gyújtva levilágít. Ellenőrzi a vödörrel felhúzott vizet is, majd széttárt karral Salcomon felé fordul.

– Nem lehet túl nagy előnyük. Általában alaposabbak ennél.

– Lehet, hogy csak idefelé jártak erre – véli Liskeord. – Ezek régi romok.

A syburriak esznek, isznak, majd az őrök kivételével mind ájulásszerű álomba merülnek. Hosszú, kemény napok állnak mögöttük, talán ha feleannyian lehetnek, mint egy hónappal azelőtt, de minden egyes elesett bajtársukért két, három betolakodó fizetett az életével. Azt mondják, hogy amikor Pyarron városa három esztendővel ezelőtt elbukott, hatvanhét birodalmi légiós pusztult ott a falaknál. Meglehet. Az azonban bizonyos, hogy bár megszámolni senki nem próbálta őket, Syburr ostroma után hetekig hordták a kráni holttesteket a dögkútba.

Háborítatlanul telik az éjszaka. Az őrök vaskos takaróikba burkolózva vészelik át a tél hidegét és csak időnként moccannak meg, hogy kinyújtóztassák elgémberedett tagjaikat. Salcomon szörnyekkel viaskodik álmában és csak napkeltekor riad fel a haldoklók nyögéseire és fájdalomkiáltásaira. Talpra ugrik és kirohan sátrából, de támadóknak nyomát sem látja. Személyes őrei a halál végső görcsében hevernek a hóban, szájuk szélén véres hab. Kezét kardja markolatán tartva végigsiet a táboron. Túlélők után kutat. Lanvolion Bennolac mellett guggol, aki épp ordítva okádja ki gyomra tartalmát az egyik cölöpfalnál. Lanvolion folyamatosan átkozódik és igyekszik tejet önteni a torkába.

– ...ha meg mersz dögleni, gyalogos, én...

– Hány túlélő van, strázsamester?

– Liskeord jól van, éppen Laudeacot próbálja menteni. Mindenki más halott, vagy hamarosan az lesz. Tíz szívdobbanás alatt történt, mindenkinek vége lett!

– Méreg?

– Az.

Salcomon elvicsorodik.

– És Liskeord épp nem döglött bele! Érdekes. Liskeoooord!

A tábor túloldalán felemelkedik egy térdelő alak. Széttárja karját és egy tétova lépést tesz társai felé.

– Uram! Laudeac valószínűleg...

A hadnagy nem várja meg, hogy befejezze: felemeli az egyik halott katona számszeríját, és lő.

– Orwella poklában magyarázkodj, áruló!

A nehéz acélvessző Liskeord koponyája helyett csupán nyaka oldalát éri. A felderítő felkiált fájdalmában, de a kín nem gyűri le, azonnal futásnak ered és beveti magát a csenevész, lombjaikat vesztett fák közé. Salcomon fogcsikorgatva bámul utána, majd mély levegőt vesz és Laudeachoz siet.

– Lássuk, áruló, bevégezted-e a munkát? – mormolja, amint a gyalogos mellé kuporodik.

 

Vigasztalanul kopogtak a földön és a lovasok páncélján a szapora, apró esőcseppek.

– Pokoli szerencsém volt akkor – vont vállat Lanvolion. – Ha tehetem, azóta sem iszom vizet. Azt hittem, reggel megkorbácsoltatsz majd, amiért csak pálinkát vedeltem egész éjjel, de...

– Kisebb gondom is nagyobb volt annál. Csoda, hogy engem megóvott az az amulett. – Elgondolkodva nézegette a nyakában lógó családi emléket. – Csak azért volt rajtam, mert anyám ragaszkodott hozzá, hogy állandóan viseljem.

Lanvolion féloldalasan elvigyorodott.

– No igen, az anyai gondoskodás. Laudeac és Bennolac meg egyszerűen csak erős volt, mint a barom, a többiek viszont...

– Várj! – emelte fel a kezét Salcomon – Mozgás van.

A volt strázsamester szó nélkül szó nélkül az alvókhoz lépett, akik rögvest felébredtek közeledtére.

– Indulunk.

Az eső lassan köddé szelídült. A híd túloldalán a gorvikiak kioltották a tüzet és lóra kaptak. Salcomon távcsövén keresztül figyelte őket; amint kellő távolságra értek, maga is nyeregbe parancsolta embereit. A határvadászok némán tisztelegtek felé, amikor átment az őrtornyok között. Liskeord és kísérői jól ismerhették a környéket, mert rögvest egy szűk, kanyargós hegyi ösvényen indultak útnak.

– Örülhetünk, ha a lovaink nem törik ki a lábukat ezen a szar talajon!

A syburriak rongyokat kötöttek a lovak patáira és száron vezették tovább őket. A puha talpú lovaglócsizmán át fájdalmasan vágott lábukba a talaj minden egyes apró, éles szélű kavicsa és köve. Laudeac haladt elöl, hisz ő volt a legjobb lövész mindannyiuk között, a többiek némileg lemaradva követték, hogy ne eshessenek egyszerre csapdába. Az ösvényről az utazók rendszeresen félrehordták a nagyobb köveket. A csempészek gyakran járhattak erre, az út azonban közel sem volt biztonságos, időről időre mély szakadékok mellett kellett elhaladniuk az utazóknak. Itt is, ott is istenek szimbólumait rajzolták a sziklákra – minden bizonnyal azoknak hagyták itt emlékül, akik az ösvényen lelték halálukat. Laudeac alaposan megnézte, hová lép. Tapasztalt, okos katona volt, tudta, hogy semmit sem jelent, hogy a warvikiak biztonságban haladnak előttük, hisz ők ismerhették az utat és rajta minden csapdát és veszedelmet. Egy egyszerű hegyi rabló vagy csempész kelepcéjét lépésekről észrevette volna, de Darton komisz tréfáira egyetlen élő ember sem készülhet fel. Amikor az ösvény egy meredek sziklafal mellett tátongó szakadék mellett haladt el, lépteire megindult valahol odafenn néhány kőgörgeteg. Csak arra volt ideje, hogy felpillantson, aztán elsöpörték az alázúduló sziklák, amelyek az ezer-lábnyi ásító mélységbe sodorták. A kőlavina hangjára társai meggyorsították lépteiket, Bennolac látta meg először, mi is történt. Rögvest hasra vágta magát, az ösvényre került embertörzsnyi sziklák halma mögött. Biztosra vette, hogy a siedonok meghallották a robajt, és nem késlekednek kideríteni, mi történt. Nem tévedett. Százötven lábbal előtte ideges nyihogás kélt, gorviki nyelvű parancsszavak harsantak. Bár Bennolac feszülten figyelt, tudta, a lépteket nem fogja idejében meghallani, így látására kell hagyatkoznia. Összehúzott szemmel figyelte az ösvény közepét, miközben igyekezett a szikla oldalát is szem előtt tartani, hogy jobban lássa a mozgást. Az emberállat, legyen pyarroni, gorviki, vagy akár kráni, fél a mélységtől. Eleven lélek valószínűleg nem a szakadék felőli oldalon próbál közeledni. Nem is ott közeledett. A siedon a sziklaszirtnek vetette hátát, úgy araszolt előre, és amikor meglátta az útra zuhant köveket, bólintott, majd visszaindult volna társaihoz. Bennolac megvárta, míg hátat fordít neki, majd komótos mozdulattal tarkón lőtte. Nem érdekelte már, hogy számszeríja pendülését meghallják ellenségei. Hallotta, hogy társai is megérkeznek.

– Egy tőlünk, egy tőlük – suttogta.

– Laudeac? – érkezett a halk kérdés.

Az Elveszett Reménység veteránja némán a szakadékra mutatott.

Jó darabig senki nem moccant. Tisztában voltak azzal, hogy aki a szűk ösvényen előreront, meghal, az ösvényre zuhant kövek pedig jó fedezéket jelentettek. Salcomon tudta azonban azt is, hogy ha nem cselekszenek, Liskeord ismét megszökik, kísérőinek pedig parancsba adja, hogy fedezzék menekülését a tejfelsűrű ködben.

 

A hóban vércseppek jelzik a menekülő Liskeord útját. Tisztán látszik a letört ágakból, hogy pánikba esett.

– Nem bírhatja már sokáig ezt a tempót – mondja a holtsápadt Laudeac, aki Lanvolion vállára támaszkodva szemléli a nyomokat.

– Így mi sem – jegyzi meg Bennolac. – Csak hátráltatunk benneteket.

– Igaz – bólint Salcomon. – Egyedül eredek a nyomába. Lanvolion, kísérd őket vissza Syburrba és tegyetek jelentést!

– Az ott, pár óra járásnyira, már a Gyűrűhegység – mutat előre elgondolkodva a strázsamester. – Azon túl nem követheted!

– Dehogynem – mereng el a hadnagy. – Láttam már kránit nagy tömegben holtan és elevenen is. Sok újat nem tudnak nekem mutatni a tulajdon fészkükben sem.

– Úgy lesz, uram, maradok! – bólint Lanvolion, de közben elszántan bámul a menekülő után.

– Elvárom, hogy tartsd is a szavad.

– Nos, uram, engem akár azonnal fel is köttethet – mondja fakó hangon Bennolac. – Én ugyanis szintén utána eredek, ahogy jártányi erőm lesz és nem állok meg a Fekete Határnál sem.

Salcomon elgondolkodva nézi alárendeltjét és tudja, komolyan beszél.

– Most menjetek – szólalt meg végül, majd elindult az áruló után. Kránba.

 

Lanvolion a hegycsúcs felé intett. Társai bólintottak, mire fogást próbált a meredek sziklafalon, és a kockázattal mit sem törődve mászni kezdett.

– Ha ránk nem szakad a sziklafallal együtt – mormogta Bennolac, még mindig lelőhetik, ha észreveszik.

– Ötven szívdobbanás, és a hátukba kerül a hegycsúcson át – vélte Salcomon. – Adjuk meg neki ezt az időt.

A kanyarulat túloldalán tisztán hallatszott a gorviki lovak patáinak dobogása.

– Ha támadni akarnának, nem hoznák a hátasaikat – suttogta Salcomon.

– Ketten elmenekülnek, egy itt marad. Csapda. Beleessünk?

Salcomon szélesen elvigyorodott.

– Negyvennyolc, negyvenkilenc... – Éji hantmadár hangja hallatszott odafentről. – Ötven. Hát nyilván belesétálunk.

A falhoz lapulva araszoltak előre, hosszú évek kiképzése során beléjük vert gyakorlottsággal. Lépés, szünet, viszszafojtott lélegzet. Puha lovaglócsizmájuk talpa alatt nem zörrentek meg a kövek, de tudták, hogy odaát a gorvikiak még talán lélegzetük hangjára is felneszelnek. Csak abban reménykedhettek, hogy Lanvolion idejében támadást indít a magaslati pontról. A sziklafal és szakadék között kanyargó ösvény élesen balra fordult előttük. Egymásra néztek és biccentettek. Az ellenség helyében ők itt állítottak volna kelepcét.

 

*

 

Bennolac megtámasztja a lábát a ködpárától nedves talajon, lendületet vesz és elrugaszkodik. Jobbjában rövid, nehéz, egyélű kard. Salcomon közvetlenül a nyomában, felajzott, nehéz nyílpuskát tart. A fegyver íve alól éles pengék merednek elő. A kanyaron túl meglepett hörrenés hangzik, a kék hold fényében döfésre emelt ramiera villan, de már későn. Bennolac nehéz pengéje a siedon lengőbordája alatt hatol a húsba, és csikorogva elakad a csigolyák között. Az ősz syburri fájdalmas puffanással ér földet, csúnyán lehorzsolja vállát, kardja markolatát a gorviki haláltusájában kicsavarja a kezéből. Az Elveszett Reménység egykori harcosa kigurulja az esést, hosszú kegyelemtőrt ránt, és ismét talpon terem.

Salcomon látja, amint bajtársa az ellenségre veti magát és célpontot választ. A sötétben fekete selymekbe öltözött, kézi számszeríjat markoló gorviki áll. Gyors és képzett, célzásra emeli fegyverét, és mellkason lövi Salcombét. A syburri azonban fel sem szisszen: vastag, jóféle acélból készült sodronyingén kettétörik az üreges vessző. Tizenöt láb. Gyerekjáték. Hangosat pendül a húr, a széles nyílhegy recsegve töri ki a gorviki fogait, majd darabokra szaggatja a koponya hátsó részét, és a siedon aláhullik a szakadékba Laudeac után.

 

Az ösvényről patadobogás hallatszott. Egy lovas távolodott, gyorsan, nagyon gyorsan.

– Ez Liskeord – jegyezte meg Bennolac, miközben kifeszegette kardját a gorviki gerincéből.

– Az – helyeselt Salcomon. – Sebaj, Lanvolion majd gondját viseli. De ha mégsem, hármunk elől úgysem futhat el.

– Holnap Gorvikba ér – csóválta meg a fejét Bennolac. – Ott ismét nyomát veszíthetjük.

– Gorvik nem Krán, és ezt épp olyan jól tudod, mint én – vonta meg a vállát Salcomon.

– Mi pedig már nem vagyunk huszonöt évesek. Azt mondom, egy napunk van. Ez meg miért nem lő már?

– Ha eddig nem lőtt, már nem is fog – szólt komoran az egykori hadnagy. – Nézzük meg.

Az Elveszett Reménység katonái felmásztak hát a sziklafalra. Salcomon érezte ugyan a fájdalmat mellkasában, de tudta, hogy a gorviki lövésére holnapra csak egy kiterjedt véraláfutás emlékezteti majd. Ha lesz holnap.

Az ötven szívdobbanás csak odalent tűnt kevésnek. Miközben a kövekbe kapaszkodtak, még a vastag bőrkesztyűkon át is érezték a sziklák borotvaéles felszínét, ziháló tüdejükbe csak nehezen talált utat a levegő. Mielőtt felért volna, Salcomon jelzett bajtársának, hisz látszott, ő érkezik majd fel hamarabb. Amikor látta, hogy a hason fekvő Lanvolion meg sem rezdül érkeztére, magában imát mormolt Dartonhoz a volt strázsamester lelki üdvéért. A nyomában járó Bennolac szenvtelenül társukhoz sétált és megvizsgálta a holttestet.

– Az öreglyukon át szúrták le valami vékony pengével. Gondolom, ramierával.

– Liskeord. Régen jó katona volt, mostanra kiváló orgyilkos lett.

– Kráni út – bólintott Bennolac. – Hatékony.

– Az. A kráni út a túlélőké, a syburri a győzteseké.

Bennolac még szakított rá időt, hogy visszamenjen és eloldja lovaik kantárszárát. Boldoguljanak csak, ahogy tudnak, utána visszament a csúcsra, ahol Salcomon kémlelte a ködfedte messzeséget távcsövével.

– Fut. Ismét. Kár, hogy már akkor lőtávolon kívül volt, amikor ideértünk – jegyezte meg.

– Ha nem tudná, hová megy, nem futna – szólalt meg színtelen hangon Bennolac. – Kétnapi járóföldre nincs, aki segíthetne neki és ezt ő is tudja.

– Úgy tűnik, mégis van – nézett hátra Salcomon. Szeme alatt megrándult egy izom, ajka vonalnyira keskenyedett. Bennolac kérdőn felvonta szemöldökét, és átvette a távcsövet, amit társa felé nyújtott. Szótlanul nézte egy darabig a közeledő lovasokat, majd komótos mozdulatokkal leoldotta sisakját és a vigasztalan, szürke égre meredt.

– Jól szórakoztok, ugye? – kérdezte fáradtan. A felhők lassan semmivé foszlottak az égen, a köd pedig, mintha varázsütésre tette volna, szétoszlott.

Krániak. Kilencen. Talpig vasban, sequorokkal, mara-sequorokkal, lóra való pallosokkal, lándzsákkal. Minden bizonnyal akadt köztük mágiahasználó is. Mindannyiuknak volt egy váltás lova, egyikükén hatalmas termetű, bronzszín bőrű alak ült, összekötözött kézzel és felpeckelt szájjal. A menetet egy öles termetű, kopasz óriás vezette, aki állát simára borotválta, de dús pofaszakállt és bajuszt viselt. Liskeord közeledtére azonnal megálljt parancsolt embereinek. Syburr egykori katonája ügetésben közeledett feléjük és amikor húszlábnyira ért, leugrott a nyeregből és kantárszáron vezette tovább lovát. Mielőtt a vezér akárcsak egy pillantást is pazarolt volna rá, mélyen meghajolt.

– Dörgölőddz csak! – vicsorgott Bennolac. – Akkor sem úszód meg.

– Dehogynem – szólt komoran a másik syburri. – Hacsak nem maguk a krániak végeznek vele a kedvünkért.

– Vagy az amundok.

– Miféle amundok? – meredt észak felé Salcomon.

– Azok ott – nyújtotta át távcsövét az egykori káplár. Vagy egy tucatnyi, roppant izomzatú amund érkezett észak felől, kitartó farkasügetéssel. Csupán ágyékkötőt viseltek, kezükben ott villogott a fegyverük, az immár Ibara-szerte rettegett meneth. Amhe-Ramun fiai mögött másfél ember magas, sakálfejű szörny loholt, amely fegyvertelen volt ugyan, de szájában ujjnyi agyarak, kezein arasznyi karmok meredeztek. Kék szemével mintha maga a halál tekintett volna a világra.

– Szép! Csak egy dolgot sajnálok – sóhajtott fel keservesen Bennolac, de közben szélesen mosolygott. – Sajnos az egyik rohadt banda mindenképpen győzni fog. Akkor hát...

– A krániakkal lehet tárgyalni. Az amundokkal viszont esélytelen – vont vállat az egykori hadnagy.

 

*

 

A krániak közben észrevették a támadást, és rögvest alakzatba fejlődtek. Leeresztették lándzsáikat és vágtatni kezdtek támadóik felé. Liskeord is lóra kapott, és széles ívű fordulóval igyekezett maga elé engedni a kráni vérteseket, akik közül ketten kivont karddal őrizték a foglyukat. Amhe-Ramun démona egyetlen csapással tépte ketté az elsőt a rohamozók közül, torkából diadalmas üvöltés tört elő. A megmaradt lovasok teljes lendülettel átvágtak az amundok zilált alakzatán, az alkarnyi acélhegyek döfései nyomán három bronzszín bőrű harcos hullott a fennsík porába. A krániak, hogy megőrizzék támadásuk lendületét, szélesen elkanyarodtak, majd újrarendezték soraikat és ismét az amundokra vetették magukat. A dús pofaszakállú vezér elordította magát és pajzsos kezét az égnek emelte. Alkarnyi vastag villámcsóva vágott mozdulata nyomán a démon testébe, de az meg sem rezdült a mágikus csapás alatt, a syburriak őszinte meglepetésére, pedig elég erős lett volna hozzá, hogy egy felnőtt férfi csontjaira süsse a húst. A sakálfejű már felkészülten várta a krániak újabb támadását; torokhangú hördülésére hullámokat vetett a homok és kőkemény, térdig élő fallá szilárdult az éppen a rohamozó lovak előtt. Csak egynek sikerül idejében irányt váltani vagy ugratni, a többiek csontrepesztő erővel vágódtak a sziklás talajra. A sakálfejű újabb parancsszavára szétoszlott a porfal és ismét kígyózó kacsokként kereste a krániak orrát és száját. Ekkor ért az amundok mögé Liskeord, akire a démon mind ez idáig nem figyelt fel. Egyetlen biztos kardcsapással fejét vette az egyik amundnak, majd átszáguldott a démon mögött és végzett egy másikkal is.

– Még mindig gyors, pontos és jó taktikus, de aljas, ráadásul gondosan vigyáz rá, hogy más haljon meg helyette – szólt Salcomon.

– Igen. Kránibb lett a krániaknál.

– Ha viszont így megy tovább, akkor az amundok győznek.

– Akkor hát tegyünk róla, hogy ne menjen így tovább – bólintott Bennolac és vállával nekifeszült egy hatalmas sziklának, amely a szirtfal szélén állt. – Te pedig... csald ide valahogy! – nyögte.

Salcomon felajzotta számszeríját és gondosan célzott. Odalent a fuldokló krániak haláltusájukat vívták; a porkígyók befurakodtak tüdejükbe és lassan megfojtották őket. Vezérük visszavonult az amundot őrző társaihoz és kardot markolva igyekezett óvni szállítmányát. Az amundok hamar felmérték a megváltozott erőviszonyokat és rögvest utána indultak volna, hogy bevégezzék a munkát, amelyet a démon kezdett el, de mindannyian megtorpantak, amikor Salcomon hátba lőtte az elsőt, majd a másodikat. Harmadik lövése nyomán pedig a démon bőrén vetett szikrát a nyílvessző. A sakálfejű szörnyeteg sarkon fordult, egy pillanatig vicsorogva bámult támadói irányába, utána megindult. Bennolac tíz szívdobbanást várt ki, majd egy utolsó erőfeszítéssel kibillentette egyensúlyából a kőtömböt, amely csikorogva zúdult alá a meredek lejtőn. A kétségbeesett terv sikerrel járt, a zuhanó tömb nyomában ezernyi másik szikla indult meg, amelyek egyre gyorsulva bucskáztak alá, hogy sokezer mázsányi súlyukkal végül maguk alá temessék Amhe-Ramun démonát. Vérgejzír tört elő a földből, amint testét összeroppantották a sziklák. Csak a sakálfej és az egyik karmos kar meredt elő a kövek közül, a szörny szétzúzott testének többi részét teljesen elfedték a kövek. A holdkék szemekből tébolyult düh sugárzott, mozdulni már nem tudott. Felvonyított hát, és bár a kék hold Satralis túloldalán járhatott már, a korcs amund isten mégis meghallgatta szavát.

Salcomon talpa alatt örvényleni kezdett a sziklák szürke pora és mire egyet léphetett volna, térdig burkolta be a milliónyi apró pengeként metsző gyilkos felhő, mire pedig Bennolac odanézett, már a derekánál járt. A szürke szemcsék rövid ideig bíborban játszottak; a felszakadt erekből kiáramló vércseppek festették meg őket. A Smaragd Testvériség kiképzője felemelte Salcomon elejtett számszeríját és Amhe-Ramun teremtményére célzott vele. A nehéz vessző keresztülvágódott a démon holdkék szemén és tolláig mélyedt a vaskos csontú koponyába.

Csend lett. Mintha elnémult volna a világ.

Bennolac új vesszőt tett a felajzott idegre és oldalra nézett. Látta, hogy társa menthetetlen. Salcomon izmai, erei, inai és zsigere deréktól lefelé eltűntek, csak fehérlő, simára csiszolt csontjai látszódtak. Megszólalni már nem tudott, de emberfeletti erőfeszítéssel még az iszákjába nyúlt és rángatódzó kézzel egy bőrtokba csomagolt pergamentekercset nyújtott utolsónak maradt bajtársának. Bennolac lehajolt, lágy mozdulattal kiemelte Salcomon hagyatékát elernyedő kezéből. Látta, hogy a megkínzott test továbbra is őrzi a tovaszállni készülő életszikrát; kőmerev arccal szíven szúrta az Elveszett Reménység utolsó tisztjét.

A tokban egy pergament talált. Gyorsan átfutotta a tartalmát.

 

"Mi, Diacomo Negreira herceg, Raehur fejedelme, az istenektől reánk ruházott hatalomnál fogva megparancsoljuk uradalmunk minden lakójának, származzanak akár nemesi, akár közrendű sorból, hogy engedelmeskedjenek a Pyarroni Államszövetség megbízottjának, ki ezen irattal igazolja..."

 

Iszákjába tette a tokot, és lenézett. Odalent azok a krániak, akik túlélték a démon varázslatát, lassan felülkerekedtek az amundokon. Hírmondót sem hagytak belőlük, de közülük is csak a vezér maradt talpon, és neki is csontig szaggatta a karját az egyik meneth. Mintha ügyet sem vetett volna rá. Rajta kívül csak csak Liskeord maradt. Bennolac számot vetett esélyeivel. Egy nyílveszszője maradt. Talán eltalálja. Vagy talán... sikerül megegyeznie a Sötét Ország katonájával. Lassú, megfontolt léptekkel leereszkedett a hegyoldalon. Tudta, minden mozdulatát két éber szempár követi. Lassan a sziklák közé temetett amund démonhoz ért. Az irdatlan fej hegyes orra felett mintha megrezdült volna az egyik szemhéj... Mintha kitágult volna az egyik orrlyuk... Közeledtére kivillantak a jégfehér fogak és mély mordulás tört fel a fekete vértől mocskos kutyaajkak közül. A syburri szenvtelen mozdulattal feléje fordult, egy pillanatig támasztékot keresett az ingatag görgetegköveken, majd teljes testével lendületet vett, és egy rúgással végleg szétroncsolta a démon fejét.

Oda sem nézve folytatta útját a kráni felé. Az felnézett rá. Még akkor sem emelte fel lövésre kész fegyverét, amikor húsz lépésre megközelítette. Liskeord keze azonban kardja markolatára csúszott.

– Nem! – reccsent a parancs. – Kiérdemelte, hogy meghallgassam, mit akar.

A syburri közben a közelükbe ért. Biccentett a kráni tiszt felé – az némán viszonozta köszöntését –, majd birodalmi khors nyelven megszólalt:

– Nekem csak ő kell.

Kinyújtott mutatóujját Liskeordra szegezte.

– Nem adhatom neked – rázta meg a fejét a túlélő. – Neki kell majd elvezetnie a tengerig, hogy a rendeltetési helyére szállíthassam a foglyot.

– Ehhez ugyan nincs rá szükséged – villantott felé pengevékony mosolyt Bennolac, és felmutatta felé a hercegi meghatalmazást. – Elkísérhetlek egy kikötőig, tán még hajót is szerzek neked, feltéve, ha szavatolsz a legénység tagjainak életéért és szabadságáért.

– Miért higgyek neked?

– Neki miért hinnél? Egyszer már az övéi ellen fordult. Én legalább nem is próbálom titkolni, hogy gyűlöllek, de amíg az amundok ellen küzdesz, a szövetségesem vagy.

A syburri villámgyors mozdulattal az árulóra emelte a számszeríjat, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a tárgyalópartneréről.

– Én nem szólok bele. Ez mostantól a kettőtök ügye. Majd megállapodom azzal, aki életben marad.

Bennolac bólintott.

– Mielőtt megküzdenénk, lenne egy kérdésem. Miért? Mit kínáltak?

– Ha épp tudni akarod – szólalt meg Liskeord –, nem én mérgeztem meg a kutat.

– Akkor miért menekültél?

– Mert üldöztetek, te istenek barma! Talán hagytatok időt a magyarázkodásra?

– És miért nem hatott rád a méreg?

– Azért, mert már az orkok táborában beadták nekem az ellenmérget. Az ételembe keverhették. A Gyűrűhegység hágóján túl távozott a testemből. Majdnem beledöglöttem. Talán jobb lett volna, ha így történik. Sebaj. Látom, Salcomon nem hagyta, hogy számotokra véget érjen a háború, ti pedig, mint jó kutyák, rögtön jöttetek, amikor füttyentett. Büszkék lehettek magatokra: végül csak sikerült kránit faragnotok belőlem. Nem is akármilyet.

Keserűen felnevetett.

– És most mi lesz? Szíven lősz, vagy afféle becsületes párbajt terveztél?

– Tervezett a halál – mormogta Bennolac, és nyilat röpített a torkába. Szenvtelen arccal nézte végig a rövid haláltusát. – Ahogy ígértem – fordult az Elveszett Reménység utolsó túlélője a légiós felé, majd Liskeord lovának nyergébe szállt. – Elvezetlek a fővárosig. Ott pedig hajót kapsz; nem lesz rosszabb, mint egy gorviki, ráadásul az itteniek aligha zavarnak majd azzal, hogy lépten-nyomon a lábaid elé akarnak borulni. Inkább elfutnak, amint meglátnak.

– Helyes – röhögött fel a kráni. – Hamar le kell szállítanom ezt a dögöt, mielőtt elpatkol. Akkor pedig minden hiába volt.

– Mitől eszméletlen?

– Pálinkától. Azt használtuk, amink volt. Nem szívesen hagytuk volna tudatánál, amíg a kék hold volt az égen.

– És mit akartok tőle?

– Azt nem kötötték az orrunkra. Nekünk csak annyi volt a parancsunk, hogy élve hozzunk el egy hat-nebet. Gondolom, tanulmányozni akarják, mielőtt hadba indulunk ellenük.

– Ó, hát ti is?

– Azt mondják. Már szerte az Ibarában beszélik, hogy az amundok megölték a birodalmi légiók tersiusát. Felteszem, ezt nem hagyhatjuk megtorlatlanul. És te? Hazamész, és beszámolsz róla, hogy beteljesítetted bosszúdat?

– Ugyan! – vont vállat Bennolac. – Már nincs kinek. Elég, ha én tudom. Van egy háború, amit meg kell nyernem.

 

Csaba Tamás

Pókmajor

A céhmester története

 

A dzsad időszámítás 7131. évének 5., Yavvarn

(P. sz. 3693; Alborne tercének második) havában,

Gorvik és Abadana határán

1.

Gastone csendben, mondhatni úriember módjára haldoklik mellettem: nem hiába csörgedezik benne egy kevés az ab Albezzo család nemesi véréből. Úgy emlékszem, a dédnagyanyját rendelte be még hamvas lánykorában a hálótermébe egyik dicső ősöm.

– Elment? – rándulnak meg cserepes ajkai. Egyébként olyan mozdulatlanul fekszik, mint egy döglött ló, csak a jobbját szorítja mereven az oldalához.

Óvatosan kilesek a szikla mögül, és egyből észreveszem a hullák gyűrűjében azt.

– Nem, hogy rohadna meg! – dünnyögöm. – Csak áll ott egy helyben.

– Minket néz? – kérdi a kölyök.

– A hátát mutatja – felelem, miközben önkéntelenül a döfésre legalkalmasabb pontot keresem az olajtól csillogó izomkötegek közt. – Mintha a romokat bámulná.

Codravar várának megmaradt falai valóban impozáns látványt nyújtanak, ahogy meredeken törnek az ég felé itt, Abadana és Warvik határán. Remek helyre épült, anynyi bizonyos: közel s távol az egyetlen valamirevaló földhalom tetejére, ahonnan kiválóan be lehet látni a két ország közt hömpölygő Shibarát. A folyónak különösen az a része az érdekes, ahol – egy ősi földhíd maradványainak hála – alacsony vízállás idején néhány jó ló akár úszva is átkelhet.

Ott, egy homokpadon leltünk rá arra.

– Girolamo – suttogja halódó társam.

– Halkabban! – sziszegem vissza. – Még meghallja.

– Girolamo – ismétli Gastone olyan halkan, hogy alig értem. – Segíts! Ne hagyj meghalni!

– Ne aggódj! – próbálom nyugtatni, és olyan óvatosan kuporodom újra a szikla mögé, mint egy hájas, vén kandúr. Ami ugyan nem olyan szép és veszedelmes, mint egy nagymacska, de némaság dolgában nincs érdemi különbség köztük.

Mivel kellőképp tisztában vagyok magammal és képességeimmel, talán nem meglepő, hogy nincs kedvem kézitusába bocsátkozni azzal a lénnyel, akit halottnak hittünk, mielőtt a partra vonszoltuk.

Utóbb aztán csontig hatóan elevennek bizonyult az átkozott.

– Vigyél el innen! – suttogja a haldokló.

– Nem lehet – rázom a fejem. – Észrevenné.

– Majd a többiek...

– Rajtunk kívül már mindenkit megölt – felelem, és behúzott pocakkal próbálok feljebb csusszanni a sziklán, hogy újra lássam azt, ahogy a fenyegetés másfél mázsás szobraként tornyosul a csatatérré változott föveny fölé. És bár rettegek tőle, még egyszer meg akarom pillantani azokat a részvéttelen szemeket is: talán megigézett az a szembogár nélküli, azúrkék tekintet.

– Mi van? – unszol Gastone.

– Elindult Codravar felé – nyugtázom a szomorú tényt, miközben figyelem, ahogy az elő-előbukkan a bozót sűrűjéből. – Ha meglepi az embereimet, lehet, hogy egymaga beveszi és porig rombolja.

Megtették ezt már előtte számosan: fél évezred alatt tucatnyi alkalommal pusztították el ostrommal és építették fel újra meg újra. Üdítő változatosságot csak az jelentett, amikor az Albezzo család egy dicső sarja, miután kártyán elnyerte a füstölgő romokat, anélkül alakított ott ki egy fonalgombolyító-műhelyt, hogy a külső falakhoz akárcsak egy téglányit hozzátett volna. Mivel pedig a folyam két oldalán egymásra fenekedő erődítésekből akadt nélküle is épp elég, a roskatag bástyákat sem a dzsadok nem akarták elfoglalni, sem Warvik bíborosa nem próbálta megrakni katonasággal.

Mostanáig.

– Segítesz? – reménykedik Gastone.

Végignézek rajta. A fegyver, amivel oldalba vágták, középtájt hasította fel a törzsét. Ha azok a fekete fűrészfogak elérték a máját, legfeljebb percei lehetnek hátra. Ha nem, akkor talán órái.

– Ha mindenképp ezt akarod...

Óvatosan a háta alá csúsztatom a kezem. Eltorzul az arca a kíntól, de nem szól: rendes fiú, hiába. Kár érte.

– Na most! – próbálom felhívni a figyelmét a várható fájdalomra, aztán megemelem. Azon nyomban elveszti az eszméletét.

Finoman lerakom, mielőtt az odább cipeléssel én magam ölném meg, aztán előóvakodom a szikla mögül, hogy megnézzem, akad-e még túlélő a fegyveresek közül, akik az üzemből jöttek velem a reggeli őrjáratba.

Persze senkit nem találok életben. Azzal a sötét fogakkal bordázott taglóval, amit az forgatott, minden emberemnek elég volt egyetlen ütés. Görcsbe rándul a gyomrom, amint arra gondolok, hogy fogok elszámolni velük idősebbik bátyám, Lozzerto ab Albezzo felé.

– Végigjártuk a partot, ahogy reggelente mindig – mondom majd neki. – Akadt ott pár partra sodródott hulla, de csak nyomorult dzsadoké, amit százszámra hord a folyam mostanában.

– De kik ölték meg az embereimet, Girolamo? – Biztos ezt fogja kérdezni azon a halk, szenvtelen hangján, amitől még a jégcsapokat is kirázza a hideg. – A hullák netán?

– Igen – felelem, ha boldogulok valahogy a gombóccal a torkomban. – Partra cipeltük egy ágyékkötős óriás tetemét, hogy jobban megvizsgálhassuk. Amely se szó, se beszéd felegyenesedett, kiragadta pengékkel kivert buzogányát Gastone kezéből, és...

– Értem, Girolamo. – Lozzerto színtelen hangja kioltja majd bennem a reményt. Nem, őt nem lehet félrevezetni; a legkisebb testvérként megtapasztalhattam épp elégszer.

– De hogy maradtál életben pont te? Puha kezek, szerény pocak, divatjamúlt ruhák. Úgy festesz, mint egy önelégült tésztakereskedő. Katona sem voltál soha. Azt hiszem, elfutottál – szögezi le aztán fejcsóválva, miközben bűnbánó arccal meredek a padló márványlapjaira. így lesz majd, tudom. – Sőt, biztosan elmenekültél, hisz a mértékletességen kívül aligha tudnál bármit legyőzni, Girolamo – felsóhajt, és hagyja, hogy körülöttünk teli szájjal röhögjön a rokonság. – Mihez kezdjek veled ezek után?

Jó kérdés. Ennek a nyomorult fonalgombolyítónak a felügyelete itt, az állandó portyáktól vérszagú határvidék egyik lerombolt várában már önmagában is felér egy száműzetéssel. De biztos vagyok benne, hogy az én Lozzerto testvérem ki tud találni nekem sokkal rosszabbat is.

Segítség egy távoli országban senyvedő családtag kiszabadításához? Ajánlólevél egy óceánon túlra induló kalmárhajóra? Zarándokút a Kosfejes Úr országba? Vagy csupán tíz-húsz év elmélkedés egy világtól elzárt kolostorban arról, mi a különbség visszavonulás és a gyáva megfutamodás között?

Hamar elhatározásra jutok: egy perc sem kell hozzá, és már eltökélten loholok annak a nyomában, kezemben egy holtaktól orzott lándzsával.

Megküzdök vele, ha addig élek is! Kétségkívül egy szörnyeteg, a rokonaim azonban sokkal borzalmasabbak nála. Rájuk gondolva összeszorított foggal törtetek a vár felé, ügyet sem vetve a tüskebokrok ruhámat tépázó ágaira. Mire célhoz érek, úgy fújtatok, hogy talán akkor sem hallanám a küzdelem zaját, ha javában folyna, itteni embereimnek azonban több esze van annál, hogy kézitusába bocsátkozzanak az azúr szemű rettenettel: a fal tetejéről meg a bozót rejtekéből szórják rá nyilaikat.

Hát így esik meg velem az a csúfság, hogy mikor a Codravar védművei előtti tisztáson előbukkanok a sűrűből, kettesben találom magam nyílvesszőkkel már jócskán teletűzdelt, ám elkeserítően elevennek tűnő ellenfelemmel.

Legalább a falmászás nem erőssége: porfelhőben csúszik vissza a szétmálló sziklákról.

Ráébredek, hogy így kifulladva ha akarnék, sem tudnék elfutni előle.

Feltápászkodik. Ránézésre egy fejjel magasabb bárkinél, akit valaha ismertem.

Nagyot nyelek.

Felém fordul. Bár a homlokán éktelenkedő vágás vérrel mázolja be az arcát, így is lenyűgöző a tökéletesen metszett arcél, a hibátlan, bronzszínű bőr, a telt ajkak és kecses orr. Meg persze az a szembogár nélküli, azúrkék tekintet, amely bárkit megigézne dermesztő idegenségével.

Úgy érzem, gyökeret ver a lábam, és bárhogy próbálom, nem tudok félrepillantani.

Rohamléptekkel indul felém, a háború eleven szobraként, én meg csak állok izzadtan és bénán, mereven szorítva a lándzsa nyelét.

Emberek üvöltését, paták dobogását hallom: a katonáim a jelek szerint megpróbálnak beavatkozni, talán hogy magukkal csalják vagy eltérítsék azt, mielőtt péppé tiporna. Nem tudják, hogy nem lehet megállítani.

Egyre közelebb ér, és mintha mosoly játszana az arcán, amint futás közben nekihuzakodik, hogy lesújthasson szörnyű fegyverével.

Még tíz lépés.

Még öt.

Már csak három – mindjárt elér.

Ekkor rántom feljebb a lándzsát, úgy, hogy a vége a porba mélyed, a hegye pedig egyenesen a monstrum torkának szegeződik.

Ha észre is veszi a szemébe csorgó vér függönyén át, már nem tud megállni. Teste fegyverzet nélkül is megvan másfél mázsa, a talpa alatt ingatag kőtörmelék és viszi a lendület; persze hogy nincs esélye. A lándzsahegy az álla alatt hatol be, és a tarkóján robban ki. Ahogy kitérek, elzúdul mellettem, hogy bukfencezés közben ösvényt hasítson a bozótosba, mielőtt megállapodik.

Óvatosan mellé lépek, és még látom, ahogy kék szemének fénye megtörik és elhalványul.

Elpusztult. Meghalt.

Az első amund, aki a Szentföld porát tapodta.

2.

– Na, mit gondoltok? – kérdem, kényelmesen elhelyezkedve egy törött kváderkövön, úgy, hogy azért a tetemet is szemmel tudjam tartani.

– Disznó szerencséd volt, Girolamo, ennyi az egész – szögezi le Salvestro. – De végső soron nincs jelentősége: hős lettél a tieid szemében. – Ahogy biccent felém, megcsillan a napfény a homlokára tetovált kosfejen.

– Úgy értem, mit gondoltok arról – intek fejemmel az amund hullája felé. Kezeimet továbbra is összekulcsolva nyugtatom az ölemben. Nem szívesen mutogatnék velük, amíg el nem múlik a remegés.

– Amíg fel nem boncoltam, ne várj részleteket – érkezik a rekedtes hangú felelet Contessinától. – Az biztos, hogy legalább egy tucat olyan lövés érte, amitől rögtön fel kellett volna fordulnia. És a körmei alapján nem kizárt, hogy mikor a folyóból kihúztátok, tényleg halott volt; legalább száz éve. Szóval egészen érdekes dolgokra is fény derülhet a hentesmunka végén.

– Valamit azért csak tudsz mondani – unszolom.

– A megérzéseimre vagy kíváncsi? Hát, a bőrén lévő festéknyomok meg a nyelve alatt hordott drágakő arról árulkodik, hogy korábban egyszer már eltemették, és szerintem mostanra mosta ki a sírját a folyó. Aztán valahogy feltámadt. De mindez csak feltételezés, és nem is tudom, ki avathatna be az amund halotti szertartások rejtelmeibe. Talán ha elutazhatnék Aquillába...

– Nemigen lesz rá időnk – rázom a fejemet. – Ha a várbelieknek nem akad tennivalója, nekiállnak rémmeséket szőni az amundokról, és sorra elszökdösnek. Addig pedig már nincs sok hátra. A szomorú helyzet az, hogy hamarosan elfogy az összes tartalékunk, és akkor a műhely leáll.

– Ilyen rosszul állunk? – kérdez vissza a kosfejes homlokú Ranagol-pap.

– Korábban bálaszám hozták a pókfonalat a dzsadok, de egy ideje a színüket se látni. Lehet, hogy nem is jönnek többé. Amennyi halottat a Shibara sodor mostanság...

– Azt hallottam – bizalmaskodik Salvestro –, hogy a menekültek inkább vállalják a rabszolgaságot ideát, mint hogy bevárják az amundokat. Önként jönnek hozzánk rabszolgának! A dzsadok! Fel tudjátok ezt fogni?

– Tényleg kétségbe lehetnek esve – ismeri el Tessina.

– Ha Warvikot támadnák meg, mi is gondban lennénk – mutatok rá. – Az üzem összes fegyveresét be kellett vetnünk egyetlen amund ellen.

– Hányat ölt meg? – kérdi a pap.

– Hármat – felelek. A háta mögött szegény Gastonét ketten vonszolják a porban. Ilyet nem tennének a cimborájukkal, ha élne. – Négyet – javítom ki magam.

– Nem úgy tűnik, mintha az amundok a Szentföldre fennék a fogukat – veti fel Tessina.

– Nem tudjuk, mit akarnak – szögezi le Salvestro. – Annyi bizonyos, hogy utálják a vizet. És a Legnagyobb Úrnak hála, elválasztja őket tőlünk a folyam.

– Amelynek a medrében a feljegyzések szerint Codravar alapítása óta nem folyt ilyen kevés víz – teszem hozzá. – Pedig annak már több mint félezer éve. Bízzunk abban, hogy a Shibara megvéd minket? Meddig? Míg a dzsad foglyok el nem készítik az első pontonhidat. Talán.

Töprengve nézek össze tanácsadóimmal: a pappal, aki másodunokatestvéremként nyert beavatást Ranagol misztériumaiba, és a varázstudó, aki jobb híján lett családunk vén vajákosának utolsó tanítványa – egy ösztövér, kócos hajú és gubancos szakállú egyházfi, aki olyan magasan hordja az orrát, mintha felhőkre vadászna vele, és egy borízű hangú, lompos nőszemély, akinek a teste évek alatt évtizedeket öregedett mestere gyanús matériáktól és sötét mágiától bűzlő műhelyében. Remek segítőtársak, mondhatom.

Igaz, mi egyébre számíthatnék itt a végeken, ahová büntetésből küldik az embert?

– A Szentföldet nem tudják elfoglalni – jelenti ki Salvestro. – Azt a Legnagyobb Úr védelmezi.

Ezzel az érveléssel senkinek nincs kedve vitába szállni.

– De attól mi még nem fogunk tudni pókfonalat szállítani – mutatok rá. – Márpedig ezért lennénk itt. És ha nincs fonal, nem lesz abraselyem sem. Nem lesz semmi, csak az én drága Lozzerto testvérem haragja.

Ez láthatóan gondolkodóba ejti őket.

– Mi lenne, ha átkelnénk a Shibarán és szereznénk fonalat? – veti fel Tessina. – A folyam partja a dzsad oldalon is lakatlan. Az őrjárataiknak meg nyilván akad fontosabb dolguk mostanság.

– Igen – erősíti meg a pap. Úgy tűnik, lassan tudatosul bennük, mekkora bajban vagyunk. – Simán el tudnánk jutni addig a majorig. Mi is a neve?

– El Okran – világosítom fel. – Keljünk át a határon? Tudjátok, mit jelent ez?

– Kiújulhat a háború Abadana és Gorvik között? – kockáztatja meg Tessina. – Abból már volt annyi, mint égen a csillag. Egyébként szerintem sose jönnének rá, hogy ezt most épp mi robbantottuk ki, de ha mégis... nos, még mindig inkább ez, mint egy dühöngő Lozzerto.

– Ebből ugyan nem lenne hadüzenet – toldja meg Salvestro. – Épp elég bajuk van a dzsadoknak, nem fognak pár kóbor gorviki miatt Warvik ellen vonulni. Egyébként meg álcázhatjuk magunkat mondjuk... eltévedt kereskedőknek.

– Akik történetesen gorvikiak, és fegyveres kísérettel utaznak, mi? – gúnyolódom, de mielőtt a ranagolita viszszavághatna, legyintek. – Nem erre gondoltam, hanem magukra a pókokra, amiknek a fonalából az abraselyem készül. Láttatok ti már olyan jószágokat?

Tagadóan rázzák a fejüket.

– Anakbutnak hívják őket, ha jól tudom – mondja bizonytalanul Tessina. – Valami gyenge bénító mérget lehet belőlük fejni.

– Azim anakbutnak – javítom ki. – Ami annyit tesz, óriás homoki zugpók. Azok a dögök tevékre lesnek a sivatagban. És lehet, hogy tűhegynyi adagokban a mérgük gyenge, de ha megmarnak, a szíved is megbénul, azt biztosra veheted.

– Értjük, Girolamo – próbál megnyugtatni a pap. – Rusnya fajzatok lehetnek. Viszont a dzsadok sem teljesen ostobák, úgyhogy nyilván rács mögött tartják őket... szóval nem okozhatnak bajt.

– Kedves kuzin – próbálok udvarias maradni –, elárulom, hogy háború idején a füstösek szélnek eresztik őket, hadd ritkítsák a gyepűre tévedő ellenséget. Az anakbutok e téren nemigen okoztak eddig csalódást.

– Akkor hát ott lesznek szétszóródva a pókmajor környékén – összegzi az elhangzottakat Tessina. – Nem gond. Majd óvatosan mozgunk, őrséget állítunk éjszakára, meg ilyesmi.

– Nem leszünk ott olyan sokáig, hogy őrséget kelljen állítanunk – pontosítja Salvestro. – Csak odamegyünk, szerzünk néhány bálát és...

– Nem! – vágok közbe. – Nekünk nem pusztán pókfonal kell. Azzal csak pár hetet vagy hónapot nyernénk.

Rám merednek, én pedig ellentmondást nem tűrően folytatom.

– Az azim anakbutokra van szükségünk. Át kell hoznunk belőlük egypárat ide, Codravarba.

Senki nem mer ellentmondani.

Lehet, hogy nem becsülnek sokra, de hogy most sikerült meglepnem őket, abban biztos vagyok.

3.

– Láttok valamit? – kérdem. Hiába, a szemem már nem olyan éles, mint ifjúkoromban volt.

– Csak homokot – feleli Tessina. – A sashoz én legfeljebb rikoltásban vagyok mérhető – mentegetőzik, pedig nem is haragszom rá. Amennyi időt homályos laboratóriumban, pislákoló mécsfénynél töltött, csoda, hogy lát még valamit egyáltalán.

– Szerintem az ott El Okran – mutat a távolba Salvestro. – És mintha némi mozgást látnék a környékén – teszi hozzá a nyakát nyújtogatva.

– Biztos dzsadok – sóhajtok lemondóan. Igazság szerint nem vagyok meglepve: volt időm hozzászokni, hogy az ötleteim nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Egyáltalán mi sikerült nekem az életben, egy-két gyerekkori csínyt leszámítva? Attól tartok, nem kedvel engem a Kosfejes Úr.

Kiköpök, és a gázló felé nézek, ahol nemrég úsztattuk át a lovainkat.

– Az oszlopot is látod? – kérdem a papot. A folyómederbe állított márványpilléren figyeltük az apadást az elmúlt hetekben. Nem mintha érdekelne, de minél tovább beszélgetünk, annál később kell parancsot adnom a viszszavonulásra.

– Nem – rázza a fejét, majd rám néz. – Mit forgatsz a fejedben?

Meghökkenek. Salvestro tervet akar. Ráadásul tőlem. Lidérces. Hát nem veszi észre, hogy teljesen értelmetlenül zarándokoltunk idáig, és épp ideje véget vetnünk a komédiának?

A többiek felé fordulok, hogy a közönyükből és a csalódottságukból merítsek erőt a válaszhoz, de csupa figyelmes tekintettel találkozom. Mi lelt itt mindenkit?

– Küldjünk ki felderítőket, Girolamo? – kérdi egyikük tiszteletteljesen, és én rájövök, hogy azért ilyenek, mert az amund legyőzőjét látják bennem. Egy hőst! Hogy bélelné ki őket a homok.

– Nem kell – hárítom el az ötletét, majd legnagyobb döbbenetemre így folytatom: – Inkább magam megyek.

Majdnem utána kapok a szavaimnak, de tudom, hogy már késő. Úgyhogy gyorsan a földre csusszanok a nyeregből, remélve, hogy balesetnek álcázhatom, ha közben leharapom azt a lelkes, szapora nyelvemet. Persze nem teszem – ehhez is éppoly gyáva vagyok, mint bármi máshoz.

– Elkísérlek, ha nem bánod – dobban mellettem a porba Tessina.

Válasz gyanánt csak egy bólintásra telik tőlem – egyelőre túlságosan leköt saját magam átkozása. Szó nélkül fordítok hátat a díszes társaságnak, és mogorván indulok Okran felé.

– Láttál már óriáspókot? – firtatja a boszorkánymester.

– Elve nem – felelek hátra se fordulva –, de tavaly partra sodort egyet a folyam. Már nem volt meg az összes lába, és a potrohát is kikezdték a halak, úgyhogy inkább visszarugdaltuk a vízbe, nehogy a bűze odacsábítson valami még nagyobb ocsmányságot.

– Mire gondolsz?

– Akármire. Ne is beszéljünk róla! – Ennyi is épp elég, hogy gombóccá szűküljön a gyomrom.

Szótlanul bandukolunk tovább; pár perc múltán már én is ki tudom venni a távolban mozgó alakokat.

– Tevék – rögzítem a kétségbevonhatatlan tényt.

– Emberekkel? – kérdi a nő.

– Úgy tűnik, azokból is akad pár. – Hunyorgok. – Mindenesetre húzódjunk a sűrűbe – intek egy magányos fákkal tarkított, ritkás bozót felé. – Hátha úgy nem vesznek észre.

Óvatosan haladunk, végig rajta tartva szemünket a szárazon zörgő levelek közül elő-előbukkanó majorság skarlátvörös falain. Jókora, hosszúkás vályogépület, csipkézett mellvédekkel, és a magasban pár lőréssel: lakói könnyen ellen tudnak állni egy kisebb portyázó seregnek is, ha úgy hozza a szükség.

– És a pókok? – faggat tovább Tessina. –Szerintem még az épület körüli vermekben vannak – felelem, szusszanásnyi időre megpihenve egy pálma árnyékában. – Különben nem járkálna ott olyan békésen az a sok dzsad.

Ezt nem kellett volna mondanom.

Neszt hallok jobbról, egy szikkadt kaktuszliget felől. Ahogy odapillantok, a felszökő porgejzírből birkányi testű, soklábú lény – egy kifejlett azim anakbut – lódul felém. A Legnagyobb Úr egy percet sem veszteget, hogy a tévedésemre figyelmeztessen.

Már kezemben a ramiera, mire rájövök, hogy a rövid pengéjével nem sokra megyek az anakbut ellen. Azért becsülettel magam elé tartom, és egy bizonytalan lépést teszek hátrafelé: ha az amund ellen működött a módszer, talán ezúttal is beválik.

– Vigyá... – próbálom figyelmeztetni a boszorkánymestert, de torkomra forr a szó: a dög egyszerűen nekem jön és a porba taszít, nem törődve fegyveremmel, melynek hegye – fájdalom – ártalmatlanul siklik le arról, amit a fejének vélek.

Marad annyi lélekjelenlétem, hogy felrántsam a térdeimet – a lény így nem tudja belém mélyeszteni rágóját, melynek nyálkával borított hegye arcomtól alig arasznyira kaszálja a levegőt.

Agyamnak az a része, amely a közöny falával rekeszti el magát a pániktól, megállapítja, hogy az anakbut alig nehezebb egy középtermetű embernél, úgyhogy a jelen állapot talán egészen sokáig fenntartható.

Aztán érzem, hogy lábak mélyednek a puha földbe körülöttem, és rádöbbenek, hogy hamarosan alkalmam lesz megtapasztalni, milyen erősen szorít egy óriás zugpók. A hirtelen kétségbeesés szülte erővel megpróbálom hasba döfni – hiába.

Amikor a lábak összeérnek a hátam alatt, rájövök, hogy az elmém teljesen üres – talán a gondolatok már elmenekültek valahová. Jobb híján hátrafeszítem a fejem, és a homlokomhoz szorítom a ramiera markolatgombját: hadd nyársalja fel magát a dög, amikor majd az arcomba mar.

Felnyögök, ahogy megpróbál közelebb vonni; érzem, hogy ezzel az erővel nem tudok dacolni, és hogy térdeim lassan a mellkasomba préselődnek. Már nem tudok lélegezni; szemem előtt karikák ugrálnak. A rágok furcsa recsegés közepette nyomulnak egyre közelebb, aztán...

Irgalmatlan erejű ütés ér, amitől zsibbadtan ernyednek el az izmaim, az azim anakbut pedig komótosan legördül rólam.

– Tessina...? – kérdem nehezen forgó nyelvvel.

– Neked is jutott belőle? – A boszorkánymester mellém lép, és fürkészőn néz le rám. Füstölgő bal kezének ujjai közt még szikrák pattognak. – Sajnálom. Hirtelenjében nem jutott más az eszembe.

– Mi tartott eddig?

– Meddig? – Elkerekedik a szeme. – Alig pár pillanatot birkóztatok.

Érdekes. Nekem óráknak tűnt.

Fura dolog az idő: néha úgy tűnik el, mint az első kupica törkölypálinka az újév ünnepén, máskor meg olyan lassan fogy, mint az ecetes bor. Merengésem közben csendben nézem, ahogy társam halálra döfködi a villámától béna pókot.

– Ha inkább összekötözted volna, kevesebbet kellene elhozzunk a majorból – jegyzem meg rosszallón.

– Nincs kötelünk. Se időnk.

– Mindegy; segíts fel! – nyújtom a nőnek a kezem, de rögtön vissza is húzom. – Várj csak...

– Mi az?

– Láttál te már ilyen randa datolyát életedben? – mutatok fektemben a pálma koronájára, ahol, mit ad a Kosfejes, riadt tekintetű dzsad fickó próbál eggyé válni a levelekkel.

Nagy nehezen feltápászkodom.

– Lejössz magadtól, vagy kell egy kis biztatás? – kiáltok oda neki.

– Én megy, nagyúr... megy, megy! – A füstös csúnyán töri a gorvikit, de fürgén engedelmeskedik. Majmok ezek, akárki láthatja.

Mire a földre dobban, nagyjából le is porolom magam. Örömmel állapítom meg, hogy nincs nála fegyver.

– Halljuk – kezdem mosolyogva –, mit kerestél odafönn? Méhkaptárt? Madárfészket? Mert annál még neked is több eszed van – összehúzom a szemem –, hogy utánunk kémkedj, igaz-e?

– Nem kém, nem! Én lát azim anakbut láb, én mász fa, hamar, hamar! – hadarja a dzsad szaporán hajlongva, kezeit a mellén összekulcsolva.

– Hogyhogy csak a lábát láttad? – kérdezi Tessina. – Csábosán kidugta a bokrok mögül?

– Azim anakbut ás föld, megy alája. – A füstös a kráterre mutat, amit homok alól előrobbant támadóm hagyott maga után. – De nagy két láb kint. – Óvatosan megböki sarujával a dög első végtagjait, én pedig kénytelen vagyok igazat adni neki: a homokból az ég felé meredve valóban úgy nézhetnek ki, mint két vén, barna kaktusz.

– Na de ha elássa magát, nem lát semmit – akadékoskodik a nő. – Akkor honnan tudja, mikor kell támadnia?

– Ő tud, tud! – szajkózza a dzsad. Ha van valami, amit szeretek bennük, az az, hogy bármilyen helyzetben tudnak vidáman bazsalyogni. – Te lép, ő hall, jön és öl! De azim anakbut okos: ha egy lép, jön, ha kettő, három lép, jön, de ha lép sok, marad, vár. Okos!

– Engem is lenyűgözött az intelligenciája – vágok közbe fanyarul. – Te fickó... Hogy is hívnak?

– Kara Tanimza. Jó ember, jó apa. Nyolc gyerek, jahajj! – égnek emeli karját, éreztetve, micsoda teher ennyi éhes szájat etetni.

– Tehát Kara Tanimza: szerinted miért vagyunk itt? – firtatom.

Töpreng egy kicsit. Egy gorviki nemes és kísérője, egy villámokat uraló varázstudó.

– Te és te: kettő kereskedő? – kockáztatja meg.

– Eltaláltad. – Szélesen elmosolyodom: egész értelmes füstösre akadtunk. – Hát azt tudod-e, miért tartunk El Okranba?

– Pókfonál – feleli. – Pókfonál akar minden koszos gorv... okos kereskedő. Én ad, olcsó. Ott drága, én olcsó!

– Van pókfonalad? – nézek rá hitetlenkedve. Ránézésre minden vagyona egy pár nyersbőr saru, egy bő szárú nadrág és egy verejtékfoltos, egykor talán fehér ing.

– Lesz! – szögezi le magabiztosan. – Ad pénz és lesz!

– Kétlem – rázom meg a fejem. – De ha segítesz nekünk, gazdagabb lehetsz pár rúpiával. – Azt nem teszem hozzá, hogy ellenkező esetben pár késszúrással: ha tényleg olyan értelmes, amilyennek tűnik, rájön magától is.

– Én segít! – ragyog az örömtől a dzsad. – Én segít olcsó, nem drága!

– Kezdetnek áruld el, hol találunk pókfonalat! – kapcsolódik be a beszélgetésbe Tessina. – Mert ha jól sejtem, hálót szőni nem szokásuk.

– Talán a seggükből eregetik – tűnődöm fennhangon.

– Nem, nem! – állítja határozottan a dzsad. A póktetemhez guggol, és egy ki tudja, honnan elővarázsolt késsel felhasítja a potrohát. – Te jön, néz: itt nincs pókfonal, csak belek. Fejbőrbe se víz, de azért homlok izzad. – Cáfolhatatlan az okfejtése. – Azim anakbut csinál háló hús köré, tesz tojás, ás föld. Aztán tojás lesz kis pók, aztán kis pók lesz nagy pók.

– És meg tudod találni a fészkeket?

– Itt nem – mutat körbe a tájon még mindig guggolva. – Gödör, El Okran – int a major felé a pókvermekre célozva, majd várakozásteljesen néz rám, és a földbe szurkálja a pengét, hogy a mocskot letakarítsa róla.

– Akkor sajnos oda kell mennünk – állapítom meg. – Úgyhogy próbálj elvezetni addig, de úgy, hogy közben ne kelljen több szörnyeteggel összefutnunk!

– És dzsadokkal se – toldja meg Tessina. – Jut eszembe: akiket láttunk, azok állandóan ott tanyáznak?

– Ők menekül – feleli komoran Kara Tanimza. – Jön amund sereg, mindenki menekül. Én is. El Okran üres, de ott udvar és kút. Iszik sok ember, sok teve. Aztán jön vörös hold, és ők menekül. Aztán jön kék holt; itt se teve, se ember.

Összenézünk a boszorkánymesterrel.

– Mi lenne, ha éjjel tennénk egy óvatos körutat arrafelé?

– Salvestróval és a többiekkel? – néz a szemembe értőn.

– Úgy biz' ám.

Az ilyen ötletek eredményeképp születnek a hősök.

Valamint a holtak ezrei.

4.

– Ti kérdez, én mond! Minden! – pislog ránk a dzsad olyan szemekkel, mint egy kóbor ebek közé keveredett macskakölyök. Némán bámulunk vissza rá; próbáljuk összerakni magunkban az addig hallottakat.

– Szerintem pihenj le inkább! – mondom neki végül. – Még csak most megy le a nap; alhatsz vagy két órát. Hoszszú és nehéz éjszaka vár ránk.

– Én is megy? – kerekedik el a szeme.

Bólintok. Láthatóan elszontyolodik.

– Nézd a jó oldalát – vigasztalja Salvestro. – Akár egy ló után kötve is húzhatnánk odáig.

Kara Tanimza erre felvillant egy vigyort, jelezve, hogy érti a tréfát; nem tudja az oktalan állatja, hogy ha a pap vezetné a csapatot, pontosan ez történne vele.

– Amott lefekhetsz – mutatom neki a helyet a lovak mellett, majd magamhoz intem két társamat. – Értettétek, amit makogott?

– Nagyjából – bólint Tessina. – A pókmajor mögött vannak valamiféle vermek, amiket téglával raktak ki, és homokkal béleltek. Eddig abban tanyáztak a dögök. Mikor leszedték az aknák tetejéről a rácsot, szétszéledtek a környéken.

– Viszont odalent maradtak a fészkek, bennük a kis pókokkal – fűzi hozzá Salvestro. – Nem lenne elég azokból vinni párat?

– Nőstényekre van szükségünk – magyarázza türelmesen a boszorkánymester. – Te meg tudnád őket különböztetni a hímektől?

– Hát, gondolom a fiúknak itt is van...

– Nincs nekik – szögezi le a nő.

– És nincs sörényük, tarajuk vagy agancsuk sem – teszem hozzá. – Ráadásul azt hiszem, nem lesz időnk kivárni, amíg felnőnek... és fogalmunk sincs, hogy egy fészekalja fiókánál hogy alakul a nemek megoszlása. Szóval mindenképp szükségünk van pár kifejlett példányra is.

– Ne aggódj! – veregeti meg a pap vállát Tessina. – Ha sikerül rájuk dobni egy ponyvát, már könnyen összecsomagolhatók.

– Ha sikerül – ismétlem borúsan. – Láttátok ti ezeket mozogni? Fürgébbek egy versenylónál.

– Homokon? – kérdi a nő, és tüntetően rátelepszik egy sziklára, jelezve, hogy a végtelen sivatag csak jó pár mérfölddel arrébb kezdődik.

– Akárhol – nézek a szemébe.

– A dzsad azt mondta, félnek a tűztől – ragadja magához a szót Salvestro. – Pár fáklyással talán hazaterelhetnénk őket.

– Már ha nem kéne a visszaúton úszniuk egy kicsit, amire feltehetően nem képesek – világosítom fel a lustán hömpölygő folyamot méregetve.

– Egyébként míg odavoltál, sikerült megtalálnom az oszlopot, amit a múltkor emlegettél – jegyzi meg a pap. – Ott van ni!

A távolba mutat, de az alkonyatban úgyis hiába erőltetném a szemem; arrafelé nézek és bólogatok hát, majd visszafordulok az embereimhez.

– Valami hír? – kérdem.

– A legfelső emeleten fényeket látni – jelenti a soros őr. – Talán bevackolta magát ott pár füstös éjszakára.

– Pontosan hány fényt látsz? – érdeklődik Salvestro. – Egy, két... ötöt. Azt hiszem.

– Akkor elég sokan lehetnek. Ennyit az elhagyott udvarházról – nyugtázom lemondóan. – Tulajdonképpen már csak az amundok hiányoznak.

– Azért megpróbáljuk, nem? – néz rám Tessina. Jogos a kérdés. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy hagyom az egészet a fenébe, és inkább összefogdosok pár tucat menekültet, aztán gyorsan eladom őket rabszolgának, amíg a háború miatt le nem esik az áruk, majd irány Erion – ott ugyan sosem találnak meg! De mire mindezt végiggondolom, arra is rájövök, hogy ha netán sikerül szereznem pár azim anakbutát, többé nem kell ezen az átokverte határvidéken rejtegetni a drága fonalüzemet, és végre itthagyhatom ezt a helyet. Egy ilyen jövedelmező titkot kitudó hősnek nyilván elnézik, ha egy kellemes tengerparti városkában állítja fel a szövőszékeit... mondjuk Mederában vagy Racallóban. Megnyalom a szám szélét.

– Ne aggódj! Belevágunk.

És valóban: két óra múltán már összeszorított tenyerembe vágott körmökkel gubbasztok az El Okrant övező ölnyi mély árokban, és igyekszem legyűrni az ismeretlentől való rettegést. Testközelből az épület sokkal magasabbnak és fenyegetőbbnek hat; falai mintha vérben áznának a vörös hold fényénél. Nagyot nyelek.

– Indulhatunk? – kérdi a mellettem kuporgó alak. Mintha látnék mögötte még valakit a velem tartó fél tucat emberből, de hogy a pap vagy a boszorkánymester-e az, meg nem tudom mondani.

– A nagykapu? – kérdem.

– Zárva. – A hangjáról végre felismerem: Damian az.

– Kapu zár, ha éjjel, kapu mindig zár – teszi hozzá kérdés nélkül a jobbomon lapuló dzsad. – Itt mindig sok éhes sakál, rossz ember, koszos tolvaj. Ha sötét, minden ajtó bezár.

– Innentől – mondom neki lassan, igyekezve minden egyes szavamnak külön nyomatékot adni – csak akkor szólsz, ha kérdeznek. Megértetted?

Bólint. Okos fickó, tudtam én. Megérte lecsalogatni a fáról.

– Bemászunk – fordulok vissza Damianhoz. – Tudom, hogy a fényeket a túloldalon láttuk, de azért próbáljátok csendben feldobni a köteleket.

A katona bólint, int a többieknek, aztán hang nélkül teszik a dolgukat valamennyien. Miután a horgonyok beakadnak a mellvéd másik oldalán, szabad az út felfelé.

– Csak utánad – lendíti felém a kötélvéget a feketeségből előbukkanó Salvestro, miután a fegyveresek felérnek. Elfintorodom, aztán nekivágok... és minden macskamozgású gorviki szégyenére csigalassúsággal haladok felfelé, a gyakori pihenők alatt holt teherként himbálózva ég és föld között. A pap a szomszédos kötélen könnyedén megelőz; Tessina szintén elém vág, úgy, hogy előtte még a dzsad is felér. Mire a fal tetejére küzdöm magam, már nem vagyok sem élő, sem holt – a térdemre támaszkodva kapkodom a levegőt, és hálát mormolok azért, hogy nem a többieknek kellett felrángatniuk.

De megfordult a fejükben, az egyszer biztos.

– Lépcső? – kérdem.

Damian némán előremutat.

– Ketten előre, a dzsad velem, többiek utánunk! – sziszegem egy szuszra, majd hozzáteszem: – Pókfonalat meg ponyvákat keressetek! Legalul kezdünk.

Néma árnyakként, görnyedten osonunk előre a vörös hold fényénél, igyekezve fedezékül használni a gyilokjáró udvar felőli fakorlátját. Messze nem tökéletes, tudom jól, de legalább mi is átleshetünk a réseken – bár látni éppenséggel nem látunk egyebet, csak az oszlopokkal szegélyezett körfolyosókat és az udvar feketén komorló négyszögét odalent. A szagokból ítélve mindenféle jószágot tartottak ott, de mivel a hangjukat nem hallani, úgy vélem, már elmenekítették őket a háború elől.

– Halkan! – sziszegem Kara Tanimzának, miközben óvatosan magam elé irányítom. Nem hiszem, hogy bármivel próbálkozni merne, de nem felejtettem el, hogy a póktetemnél rögtönzött anatómiai bemutatója előtt milyen hamar kapta elő azt a kést.

– Jöhettek – hallom lentről a suttogást.

A csigalépcső fokai kopottak, a hely szűkös, de szerencsére hamar leérünk. Behúzódunk a kapu boltíves átjárójába, amíg az elővédünk átvizsgálja az alsóbb szinteket.

– Három teve az egyik istállóban – jelenti Damian, miután mindannyian visszatérnek –, egyébként semmi. Nézzük át az emeletet is?

– Ott legalább három ember van, én pedig egyelőre nem akarok harcot. Pontosan mi az a semmi? – tapogatózom óvatosan.

– Üres karámok, üres raktárak, üres pincék – sorolja. – Mindent elhordták, csak pár törött cserép meg egyéb szemét maradt. A kőhombárokban annyi lisztet sem hagytak, hogy elfedje a fenekükbe karcolt bogárűző véseteket. Talán csak a kútból nem vitték el a vizet – bök az udvar közepe felé. – Bár az itatóvályút nem töltötték újra maguk után.

– Tessina! – intem magamhoz a boszorkánymestert.

– Mondd! – dörmögi.

– Ha jól értem, a dzsadok rúnákkal tartják távol a kártevőket. Úgyhogy biztosan használnak mágiát a pókfonál védelmére is. Tudd meg, honnan sugárzik a legerősebben – nézek a szemébe. – Hátha nem kell udvariatlanul rátörnünk azokra, akik itt húzták meg magukat éjszakára.

– Sokkal többen vagyunk – mutat rá a nő.

– Csak nem tudjuk, kikkel szemben. Láss neki!

Nagyot fúj, aztán mormogni kezd, és hamarosan hideg ujjak tapintását érzem a bőrömön. Megborzongok.

– Szemben az emeleten, pont középen – szólal meg Tessina, miután kitisztul a tekintete. – Ott olyan erős a mágia, hogy minden mást elnyom.

– Induljunk – intek a többieknek, és elégedetten nyugtázom, hogy nem a kivilágított termeket kell elfoglalnunk.

Felmászunk a csigalépcsőn, majd odasompolygunk a középső kétszárnyú ajtóhoz. A boszorkánymesterre nézek, aki határozottan bólint, majd az öklömnyi lakatra mutat, amellyel lezárták.

– Ez is meg van bűvölve? – kérdem.

– Tudja a fene – vonja meg a vállát. – Annyi minden érződik itt egyszerre, hogy nemigen tudom megállapítani. De ha akarod, Girolamo, egy pillanat alatt lerobbantom.

– Ne! Túl hangos lenne. Damian, te ugye értesz a zárakhoz?

– Ó, igen! – a fickó vigyora megcsillan a holdfénynél.

– Akkor nyisd ezt fel! Ti pedig – fordulok a többiekhez – figyeljétek a környéket!

Én inkább a zártörő munkáját próbálom meglesni, de csak annyit látok, hogy nagy üggyel-bajjal meggyújt egy tolvajlámpást, aztán odainti egyik társát, hogy tartsa neki; onnantól meg már semmit nem tudok kivenni, annyira körbeállják a bejáratot. Csak egy kevés sárgás fény szökik ki közöttük, kihasználva a bő kalandozóköpönyegek hiányát. Jobban fel kellett volna készülnünk erre az útra, azt hiszem.

Aztán halk recsegés és még halkabb káromkodás után egy tompa kattanás hallatszik, furcsamód nemcsak a lakat irányából, de valahogy a tarkóm mögül is – és talán nem csupán én érzek így, mert hirtelen meglepett tekintetek kereszttüzében találom magam.

– Vigyázat! – Igazából nem tudom, mitől tartok, de a figyelmeztetés befejezetlen marad: az épület bal oldalán lassan kinyílik egy ajtó, és mint a végzet angyala, előbukkan mögüle egy meztelen kardot markoló, gatyára vetkőzött dzsad.

Szorult helyzetben az ember annyi mindent észlel egyszerre, hogy az szinte már szédítő. Látom, hogy az illető úgy két fejjel magasabb nálam, és olyan izomzattal bír, mint egy vásári erőművész. A testét sebhelyek és tetoválások különös rendszere borítja, és összességében fenyegetőbb benyomást kelt, mint egy nehézlovasroham.

A harcos felénk néz, de még nem lát minket: szemének szüksége van pár pillanatra, hogy megszokja a sötétséget.

Damian ezt a haladékot használja ki arra, hogy a szegycsontjába hajítson egy tőrt.

A dzsad előregörnyed, átbukik a korláton, és hatalmas csobbanással zuhan az itatóvályúba odalent.

Ennyit arról, hogy elfelejtették újratölteni.

Emberem vigyorogva fordul felém. Nyilván dicséretet vár a jól irányzott dobásért, holott épp arra készülök, hogy a pokolba küldjem: modortalan behatolásunk mostantól aljas támadásnak minősül, bárhogy is nézzük. Ám átkozódásra sem jut időm, mert a lakatjavesztett ajtószárnyak kivágódnak, hogy a mögöttük honoló sötétség néma alakokat okádhasson a folyosóra.

– Szép estét! – szól Damian, miközben megcsavarja tőrét a legelső mellkasában, áldozata azonban tovább tör előre, a földre taszítja, és rázuhanva...

...beleharap?

Próbálom elhitetni magammal, hogy csak az árnyékok játékát látom, pedig emberem úgy üvölt, mintha nyúznák.

– Vissza! – kiáltom, ahogy a dermedtségem elillan, társaim pedig hátrálnak, és pár tőrt hajítanak a tömegbe, minden látható eredmény nélkül. Az ellenség lassan nyomul tovább, megkerülve-átlépve Damiant, akinek már csak a vergődése hallatszik. Társa még áll, és egy rövid pengével csapkodja a felé nyúló kezeket.

– Élőholtak – köpi a szót a boszorkánymester. – Egész sereg.

– Fényt! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér. – Tüzet, az istenért!

– Adj tüzet, urunk! – harsogja a pap különös hangon; mire rájövök, mit akar, már túl késő. – Te, aki a Legnagyobb Úr vagy mind közül, szítsd fel haragod lángját!

A következő pillanatban mintha távoli mennydörgés visszhangját hallanám; aztán fájdalmas robaj kíséretében a kért lángoszlop lesújt, és lobogó katlanná változtatja előttem a körfolyosót, ahol fekete kísértetalakokként égnek porrá élők és holtak, alig pár szívdobbanás alatt.

– Salvestro! – zihálom, miközben megtörlöm hőségtől verejtékező homlokomat. – Te megsütötted két emberünket!

– Nem gondoltam, hogy ily bőkezűen méri áldását az én uram...

– Az Ibarában vagyunk – emlékeztetem. – Aki ebben a sivatagban tűzzel játszik, könnyen lángtengert kaphat a nyakába.

Nem válaszol. Meredten néz valamit a hátam mögött, s közben mintha mormolna az orra alatt.

A bennem lakozó életösztön utasítja lábaimat, hogy vigyenek odébb, én pedig az események egyszerű szemlélőjeként fordítom oldalra a fejemet, hogy lássam a lángtengert túlélő rémek egyikét, ahogy előrenyújtott kezekkel törtet felém az üszkös halmokon át, nem törődve azzal, hogy lassan maga is tüzet fog.

– Legnagyobb Úr – kántálja a pap –, adj erőt!

Majd meglendíti a kezében fehéres fénnyel felizzó árnykorbácsot, és egyetlen csapással kettéhasítja az élőholtat.

– Köszönöm, uram! – ujjong fel... aztán reccsenést hallok, és mikor felé rebben a tekintetem, már csak azt látom, ahogy csodálkozó tekintettel oldalra dől: a koponyáját átjáró nyílvessző unikornisszarvként meredezik a homlokára tetovált kosfej szemei között.

– Íjász! – kiáltom, már vetődés közben.

Rosszul fogok padlót; a könyökömbe nyilalló kín egy pillanatra elhomályosítja a szemem, kiszolgáltatott helyzetemet azonban nem használják ki a járkáló tetemek, és nyílzápor sem söpör végig a folyosón.

Csend van.

– Láttátok, ki lőtt? – fordulok a többiek felé.

– Hadzsi! – vágja rá Kara Tanimza, aki egy oszlop takarásában lapít. – Hős dzsad; megy sivatag, harcol, megy, harcol, meg nem áll!

– Dobótőr? – érdeklődöm halkan.

– Messze van – szögezi le a hátvédek egyike.

– Tessina! – szólítom a boszorkánymestert. – Le tudod szedni valahogy?

– Nemigen. Túl sok mágia szabadult el az imént. Fene tudja, mi sülne ki abból, ha én is varázsolni próbálnék.

– Gyáva! – vágom a képébe, majd a többiekhez fordulok. – Akkor ti kerüljétek meg, és...

Ennek sem jutok a végére: torkomra forr a szó, ahogy megpillantom az elhamvadt testek üszkén át felénk gázoló ősz szakállú, múmiának is beillő dzsadot. Ezüst rúnákkal hímzett éjfekete kaftánja láttán rádöbbenek: ha megfeszítenének, se tudnék másképp elképzelni egy valódi hullamágust.

– Mindenki maradjon nyugton! – figyelmeztet, enyhe abradói akcentussal ejtve a szavakat. Hanyagul megdörzsöli mellkasát, nyilván csak azért, hogy a parázsfény megcsillanhasson a testét övező védőaurán.

Megmaradt embereimnek szerencsére több eszük van annál, hogy késdobálással próbálkozzanak, de a helyzet megoldásához ez sem visz közelebb. Jobb híján feltápászkodom, és egy üdvözlésfélét rögtönzök, ami elakad valahol a bizonytalan biccentés és az enyhe meghajlás között.

– Megtisztelő e találkozás – mormolom. Kara Tanimza fogai jól hallhatóan vacognak.

– Számomra pedig a legtisztább, őszinte öröm – feleli a nekromanta –, hogy e kései összejövetelt egy bizalmas beszélgetéssel koronázhatjuk meg, és avathatjuk mindörökké emlékezetessé. Szeretettel látlak vendégül szerény hajlékomban! – teszi hozzá, és int, hogy kövessem.

Sarkon fordul, én pedig, Tessina kíséretében, a nyomába szegődök. Remélhetőleg hátul nincs szeme, és így nem láthatja félelemtől rogyadozó lábaimat.

– Ború felhőzi a homlokomat, Girolamo mester – fonja össze ujjait a szakálla előtt, miután helyet foglalok a szobáját díszítő bársonypárnák egyikén. – Alig egy órával ezelőtt még az arénák legdicsőbb bajnoka és egy tucat síron túl is hű harcos vigyázta éber tekintettel hurik kacajával édes álmomat. Aztán jöttetek ti.

– Bármilyen hihetetlennek tűnjék – nagy levegőt veszek, és egy óvatos pillantást vetek a mennyezet felé –, mi valójában békés kereskedők vagyunk.

– Az igazság hangja szól a szádról – bólogat a dzsad, és rezzenéstelen arccal teszi hozzá: – Főleg az a fellegek honából lecsapó rubinvörös lángoszlop volt olyan, mint mifelénk egy agyafúrt megoldás a kettős könyvelésben.

– Ha itt lenne az oázis ura – jegyzem meg, előkészítve a terepet egy óvatos oldalvágásnak –, akinek a házát birtokba vetted, tanúsíthatná, hogy évtizedek óta állunk vele kölcsönösen jövedelmező üzleti kapcsolatban.

– Az oázis ura – feleli egy antilopra leső krokodil mosolyával – én vagyok; mindig is én voltam. – Megingásomat látva hozzáfűzi: – De hála Galradzsának és az emír kegyének, nem ebben a teveszaros koszfészekben tengődtem idáig, és a szorgos gazdálkodás teendői közül egyedül a gorviki aranyak megfontolt befektetését vállaltam magamra.

– Bölcs hozzáállás – lehelem.

– Eddig talán annak volt nevezhető – vonja meg a vállát –, de Galradzsa a tudója, hogy azok a boldog idők örökre elmúltak.

– Sajnos igen – bólintok. – De, ha lehet, azért én vennék némi pókfonalat. Meg persze pókokat is. Ha az amundok ideérnek – fűzöm hozzá az érthetőség kedvéért –, úgyis befellegzik az üzletnek.

– Ez bizony igen valószínű. – Tűnődve simogatja a szakállát, aztán megjegyzi: – Éppenséggel tudok adni neked pár egészséges fiókát is, méltányos áron.

– Nekem nagyok is kellenek – próbálom emelni a tétet.

– Azokat magadnak kell összefogdosnod.

– Elbírunk velük – próbálok magabiztosnak tűnni.

– Nem kétlem – szabadkozik –, hisz kiváló harcosok és rettegett varázstudók állnak szolgálatodban. Ám nyomaszt a gondolat, hogy éjjel esetleg nem fogjátok megtalálni őket, bármennyire perzselő is lelkesedésetek heve. A reggelt pedig még meg is kell érnetek. Jócskán benne járunk a vörös hold óráiban... és amint felkel kék testvére, mozgásba lendül a Shibara felé nyomuló amund hadoszlop előőrse, hogy halált és pusztulást hozzanak e vidékre. Az iménti tűzijáték biztosan idevonzza őket.

Elsápadok, ahogy eszembe jut az az első és egyetlen amund, akit előző nap sikerült elpusztítanunk. Hány hozzá hasonló lehet az előőrsben? Es mi minden egyéb? Másfelől a pókokra mindenképp szükségünk van... és most kell megszereznünk őket, nem hetek vagy hónapok múlva, amikorra a dzsadok fajtájából már csak emlék marad. Sokkal több katonát, ha akarnék, sem tudnék előteremteni – ráadásul ha üzletet remél tőlem, talán vendéglátóm is hajlandó lesz maradni és segíteni.

– Nem gond – mondom hanyagul. – Tessina, küldj jelet Mateónak, hogy jöjjenek ide, és hozzák a lovakat is! – Visszafordulok az öreghez. – Amíg ideérnek, lesz időnk tisztességgel megalkudni.

Elvigyorodik.

– Ha jól értem tiszteletteljes szavaidat, ajánlatot kérsz a pókfonalbálákra meg a pókfiókákra. Emellett – folytatja némi gondolkodás után – szíved mélyén azt várod, áruljam el, mekkora vérváltságot tartanék méltányosnak és elfogadhatónak dicső gladiátorom és az elpusztított tetemek után.

– Hát az én embereim? – kérdem megütközve.

– Ti magatok sütöttétek őket ropogósra. Kétségbevonhatatlan tény.

– A rémeid miatt – vágok vissza. – Mivel már marcangolták őket. És ha már itt tartunk: a papomat is agyonlőttétek. Már-már pótolhatatlan veszteség.

– Szép szál pap volt – ismeri el. – De egyelőre, ha meg nem sértelek, maradjuk talán annál a különleges pókfonalnál, melyből, mint tudod, csak nálunk találsz hibátlanul fehér, garantált minőségű, kézzel tisztított és szakértők által bevizsgált, többszörösen díjnyertes bálákat.

– Melyekért én a ti hibátlanul sárga, évezredes múltú, színtiszta aranyból a legjobb pénzverők által vert, hibátlanul kerek rúpiáitokkal fizetek – felelem illendően. – Szóval hány bála van eladó?

– Harmincegy.

– Akkor megvennénk a tevéket is – teszem hozzá. – Valamivel el is kell szállítanunk az árut.

– Sajnálom – tárja szét karját a dzsad –, a tevéim nem eladók. Egyébként is az egekbe szökött minden hátas ára. A karavánutakon az a hír járja, hogy valaki az emirátusát ígérte oda egy tevéért.

– Mesebeszéd.

– Lehet – hagyja rám. – A helyedben mégis inkább a megürült nyergekre polcolnám fel a bálákat.

– Mármint amennyit megveszek belőlük – jelzem finoman.

– Életed legjobb üzletét fogod velem megkötni – ígéri mosolyogva.

Ami a legmeglepőbb, hogy így is történik, bár beletelik vagy két órába. A végére azonban megszerzek mindent, amit akartam, összesen egy smaragdköves gyűrű, egy topázzal ékített fülönfüggő meg a pénzes erszényem teljes tartalma ellenében. Persze a megállapodás részét képezi még mindenféle egyéb sallang, így például egy Gascalo városában leszámítolható kötelezvény tíz arany conquára, amit úgysem tud majd beváltani, meg az egymás lelki üdvéért és családja egészségéért elmondott imák – az ő esetében tizenkettő, az én oldalamon harmincöt –, egy díszes turbán az első vég pókfonálból szőtt selyemből az én oldalamon, illetve egy élőholtakat jelző talizmán az övén. Ráadásként neki ígérem a dzsad foglyomat, ha túléli a következő csatát. Mindent összevéve boldogan csapok a tenyerébe.

Egyedül azt találom gyanúsnak, hogy az ő tekintetében is elégedettség tükröződik. Lehet, hogy megfeledkeztem valamiről?

Nincs időm töprengeni. Kintről füttyszó jelzi a riadót, és én összeszoruló szívvel kászálódom talpra, hogy az őrszemek felé vegyem az irányt.

Az ajtón kilépve nem a szikrázó napfény, hanem a por vakít el, amit a sivító szél vág a képembe. Könnyeimen át látom, hogy az embereim időközben felsorakoztak vendéglátóm ajtaja előtt. Nem biztos, hogy segélykiáltásom hallatán betörték volna, de bátorságuk így is dicséretes.

– Mindjárt itt a vihar – nyugtázza mögülem a vén dzsad. – Homokot kavar az anyagi valóságban, és őrületet az asztrálsíkon. A közepében pedig ott jön az amund sereg, hogy sújtaná őket a poklok fenekére az összes istenek átka!

– Tudsz segíteni? – nézek rá, kicsit felbátorodva a többiek társaságában.

– Kölcsönadom az íjászomat – ajánlja fel nagylelkűen –, és ha Galradzsa megsegít, talán egyébbel is tudok majd kedveskedni.

– Köszönöm – hajolok meg, bár ha eddig igazat mondott, akkor magának is segít, hiszen a saját házát védi. – Van itt bármi, amit fel tudunk használni, ha megkezdődik az ostrom? – Kétségbeesetten kutatok ifjúkori olvasmányélményeim között. – Íjak és nyílvesszők, szurok és olaj...?

– Sajnálom – rázza a fejét. – A menekültek elvittek minden mozdíthatót.

–A karámokban van egy csomó ócska agyagedény – veti fel Mateo, aki ezek szerint már a lovainkat is elkvártélyozta odalent.

– Az is valami – felelem, aztán a fogolyra nézek. – Töltsd meg őket vízzel, és hordd őket a falakra!

– Tüzeket oltani? – kérdi a boszorkánymester.

– Igen – vágom rá, majd, miután elgondolkodom azon, hogy igazában nincs itt semmi éghető, hozzáteszem: – Meg inni belőle, ha megszomjazunk.

Aztán a falakra sietek, hogy én is lássam, amit az őrszemek. A kék hold fénye bántóan erős ma este – remélem, nem az amundok mesterkedései miatt.

– Hol vannak? – érdeklődöm, de rögtön megpillantom magam is, mi közeleg a dűnék fölött: egy gigászi szekérerőd, melynek ponyvái fémesen csillogó, óriás rovarszárnyakként verdesnek a szélben.

Fura nyomást érzek a szívem körül.

– Legalább ötvenen húzzák – méregeti Mateo. Ahogy a dűne árnyékából előbukkannak, immár én is ki tudom venni a járművet vontató alakokat. Különös módon egyetlen azúrkék szempár sem villan felénk: koszos kaftánba burkolózó dzsad söpredék vonul ellenünk.

Csak ne lennének sokszoros túlerőben. Érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt.

– Ezer pokol, ott Habán el-Tedzs, fiak, hadzsik, egy egész karaván! És nagy ellenség is ott, el-Deat Maber bej, híres rabló! – bök Kara Tanimza egy tetőtől talpig vörösbe öltözött óriásra, majd gyorsan hozzáteszi: – Én megy víz – és elinal.

Érdeklődve nézem a szakállas arcokat... aztán a rettegés hulláma minden előjel nélkül átcsap fölöttem. Ha nem rántja tagjaimat görcsbe a félelem, zokogva roskadnék magamba.

Nem tudom, mennyi idő múlva múlik el a roham, és azt sem, hogy vészelik át a földijeim; az biztos, hogy én tápászkodom fel a földről legkésőbb, próbálva feledni a látványt, ahogy az egyik katonám hátat fordít a mellvédnek, és üvöltve veti le magát a magasból, hogy agyonzúzza magát az udvar kövein.

A többiek kifelé merednek, és egy pillanat múlva én is látom, hogy a nehézkesen mozgó amund jármű közben elérte az épületet körbevevő árkot.

– Lőj! – kiáltom a nekromanta íjászának. Nem vagyok biztos benne, hogy érti a parancsot, de lelkesen eregeti a nyílvesszőket fajtársai közé, akik vad üvöltéssel dobják félre a vontatókötelet, hogy aztán rendezetlen tömegben törjenek tovább a fal felé. A szél túl gyenge ahhoz, hogy a vesszőket eltérítse: a dzsadok úgy hullanak, mint a legyek.

Elégedetten vigyorgok, egészen addig, amíg egy azúrkék tekintet foglyul nem ejti a pillantásomat. Csak lassan tudatosul bennem, hogy az alak, akihez tartozik, egyedüliként maradt ki a rohamból és áll most is a helyén, a szekérerőd legtetején. Egy amund.

– Azt – szólok az íjászunknak, és mutatom is, hogy értse. Bólint és lő... de a nyílvessző porrá omlik a viharban, mielőtt célját elérné.

Az amund mintha elmosolyodna, majd felegyenesedik ültéből. Nő, ráadásul a fájdalmasan gyönyörű fajtából.

– Tessina, azt az álomszép tüneményt le tudod szedni valahogy? – kérdem a boszorkánymesterünket. Bízom benne, hogy a női irigység majd nagy tettekre sarkallja.

– Nem lehet – felel tompa hangon. – Háborog az asztrálsík.

Ennyit erről. Csalódottan nézem az ellenség vezérét, meg a szekérerőd falait, melyre a sivataglakók fürtökben aggatták fel málháikat, pokrócaikat, ládáikat és egyéb holmijaikat. A korsók meg a kecskebőr tömlők viszont még kívül sem kaptak helyet: azokat a dzsadok cipelhették, és aztán szerteszét dobálták őket, amikor rohamra indultak.

Különös.

– Vágjátok el őket! – üvölti Mateo, és én rémülten veszem észre, hogy kampós végű kötelek röppennek át a mellvéden, majd feszülnek meg egy pillanat alatt, ahogy az ellenség elkezd rajtuk felfelé kapaszkodni. Kardot rántok, csépelni kezdem a legközelebbit, de jóval nehezebben boldogulok vele, mint képzelem.

– Lőj! – kiáltom az íjásznak, aki a párkányra ugrik, hogy maradék pár nyílvesszejét a falak tövébe röpíthesse. Erőteljes koppanás hallatszik, majd egy tántorgó lépés után kizuhan a semmibe.

– Mágia! – harsogja Mateo, ahogy a kövek zápora végigveri a gyilokjárót. Bízom benne, hogy igaza van: inkább egy kis varázslat, mint egy ezred parittyás.

Nyakamat behúzva vágom el a kötél utolsó szálát, hogy a következőhöz rohanhassak.

A vihar mintha erősödne: dühödten akaszkodik a ruhámba, homokkal tömi tele fülemet és számat, igyekezve utat találni égő szemembe is. Üvöltést hoz a szél: a falon kívül egész emberfürt zuhan alá.

Néhány vágás, és újabb kötél pattan el. Körbepillantva rájövök, hogy nem voltunk elég gyorsak: az ostromlók itt-ott elérték a mellvédet. Vezetőjük, a vörös ruhás óriás már összeakaszkodva birkózik Mateóval.

– Tessina! – rikoltom, tehetetlenül nézve, ahogy a dzsad kerekedik felül, és tőrét vicsorogva vágja emberem mellkasába. – Tessina, csinálj már valamit!

– Nem merem! – szűköl a nő.

A haramia felegyenesedik, ránk néz, és lassú, megállíthatatlannak tűnő léptekkel megindul felénk. Mögötte néma árnyakként sorjáznak a társai.

– Nem érdekel! – üvöltöm a boszorkánymesternek, miközben hátrálni kezdek. – Csináld!

Ha nem is azonnali, de annál látványosabb az eredmény: mielőtt ellenfelem kardtávolságba érne, kékesfehér villám indul útjára, amely követhetetlenül cikázik a dzsadok közt, agyonsújtva mindenkit, akit elér.

Mikor eltűnik, csak furcsa pózba merevedett tetemek sora és égett hússzag marad utána.

Kara Tanimza űzött tekintettel oson át közöttük, letesz egy kosárnyi, vízzel telt csuprot meg korsót, aztán elinal.

Vigyorogva fordulok a boszorkánymesterhez, de addigra már ő is a földön hever: üres szemgödréből füst szivárog.

– Túl sok volt ez neki – szól embereim egyike. Társa a mellvédhez lép, és füttyent elképedésében, úgyhogy gyorsan csatlakozunk hozzá mi is. Erről a látványosságról valóban kár lenne lemaradnunk.

– Csontvázak – mondja, pedig láthatja mindenki, akinek szeme van: az újabb rohamot az élőholtak támadása akasztotta meg. Az épület mögül sorjáztak elő, hogy puszta kézzel marcangolják szét az ostromlókat.

– Nyakam rá, hogy ez a vénember műve – magyarázok magabiztosan. – Szép munka.

– Kár, hogy a tetves dzsadokat nem hatja meg. Ordítva kéne szétszaladniuk – jegyzi meg a mellettem álló.

– Biztos az amund bűvölte meg őket – találgatok. – Ha a csontvázak őt is kizsigerelnék...

– Nem fogják – állapítja meg a katona, és nem is vádolhatom túlzott borúlátással: magam is látom, ahogy a járműre kapaszkodó csontvázak porrá omlanak.

– Legalább megpróbálták – bukik ki belőlem. – Derék csontfickók. Ha mást nem is, a turbános majmokat megritkítják kicsit.

– És aztán mi lesz, Girolamo? – veti fel Treconto, maradék embereim egyike. – Összesen alig páran maradtunk... Mit teszünk, ha újra megindulnak?

– Ne aggódjatok! – nyugtatom őket, pedig sejtelmem sincs, mihez kezdjünk. Némán és csalódottan nézem, ahogy a csontvázak lelkes hadát darabokra zúzza a dzsadok maradéka.

Aztán az ostromlók visszatérnek az erődszekér köré, hogy azt még közelebb nyomják a falakhoz, én meg csak állok ott, mint egy szobor, és elkeseredetten nézem az amundot, aki kényelmesen a szekérerőd szélére sétál.

– Rohadj meg! – üvöltöm, és jobb híján egy vizespalackot hajítok az azúrkék szemű szépség felé, amely persze éppoly gyorsan foszlik porrá, mint minden egyéb.

De a víz nem. Az továbbzubog, egyenesen a nő arcába.

Fájdalmas kiáltás hallatszik, és megtorpannak az ostromlók, egyensúlyát vesztett vezérük pedig kétségbeesett sikollyal zuhan alá a pókmajor udvarába.

Ostoba, rút halál.

A dzsad támadók felhagynak az ostrommal, és csendes tanácstalansággal szélednek szét az éjszakában.

– Győztünk? – kérdi embereim egyike bátortalanul.

– Időt nyertetek – felel helyettem a vén dzsad, akit szerintem a vér szaga csalt ki rejtett odújából. – Nézzétek! – mutat a távoli horizont felé, ahol mintha a hajnal első sugarai látszanának. – Arrafelé tombol igazán a homokvihar. Onnan érkezik majd a fősereg. Készüljetek!

7.

– Te maradsz? – faggatom a nekromantát, miután ínszakasztó iramban felszerszámoztuk és felmálháztuk a lovainkat.

– Igen. Ezt a pókmajort még boldogult nagybátyámtól örököltem, és nem szívesen hagynám itt üresen. Az amundok elől meg majd elrejtőzöm. Nem fognak megtalálni.

– De mi megy, öreg csontmester; mi megy! – kurjant Kara Tanimza vidáman.

– Hát, igazság szerint te itt maradsz – lohasztom le a lelkesedését. Szinte bűntudatom támad, látva, hogyan sápad el. – Sajnálom, de a ház urának ígértelek. Odaát Gorvikban egyébként sem élnél sokáig – vigasztalom.

– Indulhatunk, Girolamo? – sürget Treconto. – Mintha közeledne a vihar.

– Persze – bólintok. – Irány a gázló. Ha egy óriási pókot, vagy közvetlenül egymás mellett két magas kaktuszt láttok, szóljatok!

– Az épület mögött találtok párat – közli a vén dzsad. – A legjobb nőstényeket nem engedtük elkóborolni. Nem hazudott: a reggeli nap fényében valóban ott meredeznek a tüskékkel borított pókkarok, és közelebb érve az is látszik, hogy az előző esti homokvihar töltötte fel úgy az üregeiket, hogy végtagjaikat átdughatták a rácsokon.

– Hogy szedjük ki őket? – fékezi meg lovát az egyik katona. – Meg fognak támadni, amint tehetik.

– Elő a köteleket! – parancsolom némi töprengés után.

– Összekötjük a karjaikat, és hozzuk őket a ráccsal együtt. Remélem, nem ólomból vannak...

Végül három pókot tudunk a hátasokra rakni, alaposan összekötözve és lópokrócokba csomagolva; a kilenc nyereg maradékán a fonalbálákkal osztozunk.

– Kössük egymás után a lovakat és gyerünk! – adok jelt az indulásra. – Nyakunkon a vihar!

Igazság szerint a szél ekkor már vadul ostromolja karavánunkat, büszkén hajigálva a levegőbe azt a homokot, amit tegnap éjjel hordott ide.

– Alig látunk – jegyzi meg Treconto. – Meg se találjuk a gázlót.

– Dehogynem – próbálok magabiztosnak látszani. – Dél felé van a folyó, nyugatra a gázló; ha nagyjából délnyugatnak megyünk, pont a legjobb helyen fogunk kilyukadni.

Cáfolhatatlan logikám azonban újfent elvásik a valóság meglepetésekből kovácsolt páncélján: mikor ugyanis hirtelen elül a szél, és mi sóhajtva fogjuk vissza remegő lábú lovainkat, egyáltalán nem látjuk a Shibarát.

Észreveszünk ellenben egy sereget, mely onnan közelít, ahol a gázlónak kéne lennie. Rendezetlenül özönlő dzsadok ezerszámra, jóval mögöttük egy különös pengékkel felszerelt, délceg egység.

Amundok. Legalább százan.

– Amondó vagyok – mondom a gyorsan közelgő előőrsökre bámulva –, hogy induljunk az ellenkező irányba. Sietve.

Hamarosan újra a vihar közepében találjuk magunkat, ahol az üvöltő szél és mindenhova beférkőző, bőrünket izzó tűkként döfködő homok mellett a rettegéssel is meg kell küzdenünk, kétségbeesve erőltetve érzékeinket, hátha sikerül időben észrevennünk a porfellegek közt előretörő ellenséget.

– Girolamo! Itt kéne lennie a folyónak! – kiáltja társaim egyike. Alig hallom a hangját a szélviharban. – Eltévedtünk!

– Erre! Utánam! – Jobbra húzom a gyeplőt, reménykedve, hogy már eléggé eltávolodtunk az amund főseregtől. – Átvágunk!

Más esetekben ilyenkor következne a végső, dicső roham... tőlünk azonban már csak szánalmas vánszorgásra futja kimerültségtől botladozó lovaink nyergében.

– Itt vannak! – rikoltja az egyik katonám, és némi pislogás után már magam is ki tudom venni a dzsadokat, ahogy megdőlt felsőtesttel igyekeznek előrejutni a viharban. Megnyugodva látom: ők sincsenek túl jó bőrben.

– Rajta! – harsogom kardot rántva, és valami csoda folytán sikerül ügetésre fognom hátasomat. Nem sok, de ahhoz elég, hogy utolérjem a kétségbeesve menekülő gyalogosokat.

– Ide! – fordulok vissza a nyeregben, miután levágtam az utolsó kettőt. Csak remélni tudom, hogy a többiek nem maradnak le túlságosan.

Aztán valahogy megsűrűsödik előttem a kaftánosok hada, és a katonáim kétségbeesett mutogatásából rájövök, hogy mögöttünk sem jobb a helyzet.

Bekerítettek.

Nem biztos, hogy szándékosan tették, de a tény attól még tény marad: itt vagyunk a sűrűjében. Szemem kétségbeesve keresi a menekülés útját, de a gomolygó homokfelhő mindent elborít. Feltehetően minket is; ezért nem hánytak kardélre a dzsadok.

Egyelőre.

– Az a fehér ott mi? – bökök rá egy sziklára.

– Az? – mereszti szemét a társam. – Egy oszlopfő.

– A márványpillér, amin a folyó apadását figyelted, Girolamo – leheli a másik, szinte áhítattal. – A mederben állunk!

Meglepődöm, de nincs időm foglalkozni azzal, hogy a Shibara vízszintje történelmi mélypontra süllyedt – akad más, fontosabb tennivalóm.

– Tovább, előre! – kiáltom. – Mindjárt Warvikban vagyunk!

Összeszorított foggal indulunk tovább, neki az emberek sűrűjének; majd amikor a kavargó por rejtekéből lovasok bukkannak elő, belátom, hogy nincs menekvés, és fáradt rikoltással vágom hátasom véknyába a sarkantyút, hogy erőm utolsó cseppjeivel minél több dzsad kutyát küldhessek magam elé a túlvilágra.

A szél süvítése magába olvasztja a nyerítéseket meg üvöltéseket, és homályba borul a világ, amiből szellemekként tűnnek elő a fezes alakok. Lesújtok és hárítok, kétségbeesve kutatva a többiek után, míg végül végképp megzavarodva valami ligetfélében lyukadok ki, ahol egy alattomos ág úgy emel ki a nyeregből, mint egy kétbalkezes tésztakereskedőt.

Nagyot zuhanok, és egy pillanatra elsötétedik előttem a világ.

8.

– Girolamo! – szólít valaki. – Girolamo! – ismétli. – Látom, hogy ébren vagy!

Felismerem a hangot, hogy ne ismerném fel: Romola ab Albezzo, a hadak ura, két bátyám ifjabbika. Rádöbbenek, hogy egy pillanatnál talán valamivel hosszabb ideig hevertem a földön.

Felnyögök, annak biztos tudatában, hogy nem kerültem a pokolra. Kizárt ugyanis, hogy ott még egy ilyen szörnyeteggel fussak össze.

– Lozzerto? – kérdem halkan, felkészülve a legroszszabbra.

– Csak én jöttem, egy század pikás társaságában – feleli. – Szétzavartuk a dzsad csürhét. Es épségben kimentettük közülük a maradék két emberedet, meg a lovakat is.

– Örülök – szólalok meg immár kicsit bátrabban, sőt a szememet is kinyitom. – Jól vannak?

– Kiválóan – felel a sebhelyes arcú hadvezér. – Viszont a többiek, mint hallom, mind meghaltak.

– Sajnos – ismerem el rosszat sejtve. – Harcba keveredtünk az amundokkal. És elhoztam egy csomó pókfonalat, meg néhány eleven pókot is.

– Véreink holttestét pedig hátrahagytad – emlékeztet Romola feddőn. – Ráadásul temetetlenül.

– Én... – kezdek bele, de rögtön rájövök, hogy ez volt az, amiről megfeledkeztem. – Szóval nem volt több hátasunk. És nem jutott idő arra, hogy temessünk.

– Akkor sem szép dolog ez, Girolamo – ingatja a fejét. – Lozzerto nem fog örülni neki.

Megsemmisülten hallgatok, miközben egyre azon járnak a gondolataim, hogy otthagytam a társaim tetemét a pókmajorban, egy szolgák nélkül maradt nekromanta társaságában. Ha ezt a családfőnk megtudja... Érzem, hogy kiver a víz.

– A folyóval mi történt? – próbálom másfelé terelni a szót. – Betemette a homok?

– Csak egy időre – rántja meg vállát a testvérem. – Időközben áttört a dűnéken, és folyik tovább, mint eddig. Az embereid elmondták, hogy gondosan figyelted a vízállást, és előre tudtad, mikor lesz száraz a meder. Büszkék vagyunk rád, Girolamo. – Eltátom a számat meglepetésemben. – Remekül időzítetted a támadást.

– Igyekeztem – mondom óvatosan, gondosan kerülve a család dicsőségén való munkálkodás szólamait. Jó oka van annak, hogy soha semmilyen dicséretet nem kaptam tőlük.

– Hát az amundok? – érdeklődöm.

– A túlparton maradtak – feleli Romola, majd magabiztosan hozzáteszi: – Sosem fognak átkelni a Shibarán.

– Lehet – jegyzem meg. – De jobb, ha tudod: képesek rá. És ha nem teszünk semmit, ezt előbb-utóbb be is bizonyítják.