7.

A szalah alig egy percet töltött a kalligráfus házában, mielőtt a nyomába eredt. A könyvállványokat sajnos üresen találta, a kitört ablak révén azonban könnyen kikövetkeztette, melyik kódexet másolhatta. A több száz kötet közül csupán néhánynak a gerincét nem sértették fel az üvegszilánkok, s közülük is csak kettő volt elég vaskos ahhoz, hogy szóba jöhessen. Az Átalakításos alkotó nyelvtan címűt rögtön elvetette, a másikat viszont...

– Calemon! Tessier! – intette magához a társait, akik futtában csatlakoztak hozzá. – Van itt egy dzsenn!

– Egy micsoda?

– Dzsenn! Az ősnép, ami a dzsadokat fölemelte. Tőlük tanultak mindent, amit tudnak... de pont a lényeget nem lestek el, az istenit!

– És miért rohanunk? – ordította túl a predoci az erősödő homokvihart.

– Miatta nem jönnek be! Ha lelép, itt halunk meg mind! Ez egy ősvérű! Az egész seregüket megállíthatja!

– És hogy akarod itt tartani?

– Mit tudom én!

– Rendben!

8.

Amikor meglátta a szalahot az ajtóban, a kalligráfus pontosan ugyanazzal a mozdulattal húzta fel a szemöldökét, mint azután, hogy szilánkokra robbant az ablak, amely mögött állt. Amikor bárki mást szétszaggattak volna az üvegcserepek, rajta azonban egy karcolás sem esett.

A szalah egyetlen fenyegető mozdulatot sem tett, s még a kardjától is távol tartotta a kezét, Kahír azonban nemcsak a gesztusokból, hanem a gondolatokból is tudott olvasni; az asztalos mondókáját is ezért nem kellett végighallgatnia.

Egyetlen pillanatig tűnődött, hogy fecsérelje-e magyarázatra az időt, elvégre ha valaki képes falakkal övezni az elméjét, akkor talán megérdemel ennyit; még ha olyan papírmasé falak is, mint a szalahé.

Több tényező is sürgette azonban, és úgy ítélte, minden másodperccel többet veszít annál, amennyit bármilyen magyarázattal nyerhetne. Pislantott hát egyet, és elindult.

Gyakorlatilag átgyalogolt a szalahon. A férfinak nyikkanni sem maradt ideje, egy láthatatlan erő foglyul ejtette, majd megbillent, mint egy sakkbábu, és a hátára zuhant. Kahír átgyalogolt fölötte. A predoci az előtérben várta, de rá sem kellett néznie, és kioltotta az elméjét. Irgalmatlanul hasogat majd a feje, amikor magához tér, de legalább tanul a dologból, és legközelebb elfogadja a társai segítségét az elméje védelmére.

A lar-dorival egy fokkal nehezebb dolga volt, és talán a másodperc egy tört részével még többet is vesztegetett volna rá, ha előzőleg nem olvassa ki a predoci emlékeiből, hogy a teve mögött rejtőzött el. Feléje intett, áttörte a pajzsait, beleplántálta az agyába az egyetlen menekülésre alkalmas útvonalat, majd álmot bocsátott rá a következő néhány percre. Neki annyi épp elég lesz.

Homokbombák robbantak körülötte, porlándzsák zuhogtak az égből. Az amundok papjai mostanra nyilvánvalóan belőtték, de végtére is nem remélhette, hogy örökké rejtve marad. Ha a kalandozók nem lettek volna, talán másképp alakul, és fel tudta volna tartóztatni őket a falakon kívül, amíg befejezi a másolást, így azonban... de tulajdonképpen mindegy. Száz százalékig bizonyos volt abban, hogy a munkáját senki sem ismételheti meg, sőt még csak folytatni sem tudják majd – gyakorlatilag nulla ugyanis az esélye annak, hogy akadjon még egy kalligráfus a maroknyi tisztavérű között –, így pedig Abu el Kitah Igaz Nyelve örök titok marad, jelen körülmények között azonban nem látott más helyes döntést.

A lényeg végtére is nem a feladat, vagy annak teljesítése volt, hanem az, hogy a megfelelő módszerrel a megfelelő döntésre jusson. Azt a lehetőséget, hogy egymaga megvédje az oázist, és közben befejezze a munkát, elvetette: annyi ereje nincs. Mivel ő sem élt örökké, az amundok pedig könnyen megnyerhetik a kezdődő háborút, komoly esélyét látta annak, hogy soha nem térhet már vissza ide, amely az egyetlen tökéletes helyszín a munka befejezésére. Egyértelműen a harmadik lehetőséget kellett hát választania.

Abu el-Kitah tanítása szerint egy megfelelően működő közösség mindig életrevalóbb, mint az egyén, hiszen egyének összeadott tudása és képességei segítik. Ennek fényében, az ésszerűség szabályai szerint, az elérhető legnagyobb haszon érdekében az egyéneknek mindig a saját és a közösség érdekeit szem előtt tartva kell meghozniuk a maguk döntéseit. Az Igaz Nyelvnek nem sok haszna lenne azután, hogy az amundok minden teremtett lelket kiirtanak az Ibarában; ő maga viszont sokat tehet a háború szerencsésebb kimenetéért.

Az egyetlen ésszerű döntés: időt nyerni al-Ajur lakóinak.

Kimenekíttetni őket a kalandozókkal az oázisból-, fedezni az útjukat, amíg lehet, és hagyni, hogy elterjesszék a mesét a dzsennről, aki megvédte őket az amundoktól. így mire a kék szeműek elérik a városokat, elszánt dzsad seregek várnak majd rájuk, amelyek tudják, hogy van esélyük a győzelemre. S persze ami még fontosabb: feltétel nélkül megbíznak majd dzsenn vezéreikben, akik eddig ugyanúgy rejtőztek, ahogyan ő.

Hogyan is gondolhatta az a kevert vérű, hogy ilyen helyzetben önmagát vagy a munkáját mentené majd? Abu el Kitah tételei alól egyetlen ésszerűen gondolkodó lény sem vonhatja ki magát. Ez is csak azt bizonyítja, hogy neki és a hozzá hasonlóknak semmi joguk dzsenneknek nevezniük magukat. Sem az erejük, sem az eszük nincs meg hozzá.

– Mester. Mit...? – A Dzsah-pap hápogva szaladt utána, de felbukott egy kőben, amit az ő parancsára hagyott ott egy kölyök. Kahír más körülmények között fölsegítette volna, most viszont még csak hátra sem nézett rá.

Megtorpanás nélkül belesétált a homokviharba, át a csirkeólak közt, egyenesen a rés felé, amely mögött az ámbraszín hadijelvények és az amundok várták.

 

Zelei Gábor

Haladék

Az akolita története

 

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen

(P. sz. 3692; Sogron kvartjának első) havában,

Al Hidema falainál

1.

Alkonyatkor lépünk ismét a gyilokjáróra.

Az amundok bronzszínben hullámzó tömege éppen visszahúzódik a falak alól, de aki épeszű, láthatja: nem mennek messzire. A dűnék mögül utánpótlás érkezik, a hapet gyalogság idegenszerű fegyelmezettséggel áll újra alakzatba, a tisztek gyakorlottan teremtenek újra rendet a szefer senkik és az emberi csőcselék között. A narancsvörös alkonyatban az odalent kavargó tömeg olyan, mintha maga a sivatag homokja kelt volna életre Al Hidema négy ember magas vályogfalai alatt.

A város még az éjjel elesik – láttam idefelé jövet elég sebesültet, hogy tudjam. Az ispotály, a fürdő, de még a szökőkutak körüli épületek is teli vannak velük. Az emír haderejének több mint fele odalett, de az amundok áradata nem akar elapadni. Az a másfél-kétezer elesett dzsad csak a kezdet: amint a zafírszemű horda végleg legyűri a védelmet, végeznek majd mindenkivel, akit a falakon belül érnek, ahogy Abadanában és Sobirában tették.

Mindenkivel, beleértve engem is.

Tegnap óta egyre sűrűbben játszom el a gondolattal, hogy feladom a küzdelmet. Hogy leülök a fal tetejére, és bevárom, hogy egy ostromlétrán felkapaszkodó hapet a mélybe ránt. Gyorsabb lenne. Nem kellene végignéznem, ahogy a Kékarcú serege felprédálja a várost... és a világot.

Tudtuk, hogy bekövetkezik. Tudtuk azóta, hogy rendünk választott küldötte, az ősöreg Feketeláng dolgavégezetlenül tért vissza a mélysivatagból. Csaknem húsz esztendeje már, hogy a Kékarcú fegyverzetének megszerzésére indult expedíció – soraiban az embernem és a szövetséges fajok legderekabbjaival – ott veszett Sonionban. Készültünk a harcra, a Sötét Együttállás azonban jött és ment, mint bármikor azelőtt... a várt földindulás pedig késlekedett.

Eleget ahhoz, hogy elhitessük magunkkal: a számításokban volt a hiba. Hogy hátralévő életünkben nyugodtan alhatunk.

Pedig csak haladékot kaptunk, kegyelmet nem.

Nem az amundok kerekedtek felül rajtunk – ők csupán befejezik, amit hat évezred megszokása elkezdett.

Olyan kimerült vagyok, hogy érdemén felül csábít a halál... de elég egy pillantást vetnem a sebesültekre, felidéznem magamban a falak alatt nyüzsgő ármádia látványát, hogy rájöjjek: ha a Tüzek Ura meg is bocsátana gyengeségemért, magamnak sosem tudnék megbocsátani.

Városom jele a rendíthetetlenség.

Istenemé a mindent elemésztő, soha meg nem fogyatkozó őserő.

Három nap: a földszín lobogók tegnapelőtt alkonyatkor tűntek fel a dűnék mögött. A külső fal még az első éjjel ledőlt, a belsőt mostanra csak az imádság tartja egyben. Galradzsa papjai és az emír mágusai tehetetlenek – csendes imákhoz, csillogó illúziókhoz szoktak, nem öldöklő harchoz. Amhe-Ramun hatalma még azt is lehetetlenné teszi, hogy erőtlen isteneik irgalmát kérjék. Így hát mi, a városban ragadt külhoniak harcolunk helyettük.

Az aszisz zsoldos, a godorai diplomata és az ordani megfigyelő.

Hogy az első kettőt mi szél fútta ide, nem tudni, és számítani se számít már, úgy hiszem. A harmadik átutazóban volt; El Hiadába tartott, hogy mesterei akaratából eredetiben tanulmányozza a neves amundológus, Fhaium il Karabe munkáit.

Céljáig sosem jutott el... de többet tudott meg az amundokról, mint valaha remélte.

Három napja gyürkőzünk vállvetve a bronztestű papok hatalmával minden éjjel. Hajnalban, amikor az ostromlók tömege visszahúzódik a falak alól, ájultan nyúlunk el a rongyokkal fedett priccseken, és minden alkonyattal egyre fáradtabban, véreres szemekkel mászunk elő a düledező vályogépület hűvöséből. Ha a mai napot túlélem is, nem kell már sok idő ahhoz, hogy a Tűzkobra színe elé járuljak.

Az amund sereg dübörgő rohamba kezd. Az emír katonái, akik megpróbáltak lángoló barikádot emelni a kapu elé, most fejvesztve rohannak vissza a falak csalóka menedékébe. A hapetek fegyelmezett tempóban, zárt alakzatban közelednek, és láthatóan hidegen hagyja őket a frissen lángra kapott, öt láb széles félkörív a kapu előtti homokon. Átgázolnak az elesetteken, középütt néhányan gigászi faltörő kossal törnek előre. Valahonnan a távolból elnyújtott, nem emberi kiáltás harsan – a kapu előtt kialszanak a lángok, és a sivatag finom homokja kavargó pajzsot von a rohamozók köré. Itt az idő.

Körülöttünk az íjászok új vesszőket feszítenek az idegekre, mellettem az aszisz már kántál, és az erioni is elkezdte felvésni különös jeleit a kövezetre.

Eszembe idézem Sogron hatodik kinyilatkoztatását, és miként az írás mondja, a saját lelkemben parázsló haragból merítek erőt. A sors eszköze vagyok. A félelem lassan elenyészik, ahogy az ismerős, eleven zsibbadás átjárja a mellkasomat, majd onnan komótosan jobb karomba kúszik. A fásultságot és kilátástalanságot elsöpri a mágia lángolása, és én mindennél bizonyosabban tudom, hogy az én uramnál hatalmasabb erő nem létezik Ynev egén innen és túl.

A Tűzkobra rendeléséből a halál mindenkit elér.

Amint az amund sereg képébe üvöltöm uram igéit, a karom körül örvénylő förgeteg engedelmesen ökörfej nagyságú golyóvá alakul a tenyeremben.

– Pusztuljatok! – hörgőm, és a tömegbe vetem a Sogron lángjait.

A tűzgolyó a nehézgyalogság hátsó soraiba csapódik. A robbanás végtagokat és elszenesedett testeket szór szét. Két, talán három tucat amundot is harcképtelenné tesz, az első sorok azonban rendületlenül vonulnak a kapu felé. Az erioni idézte jégverés és az aszisz villámainak sistergése és dübörgése halálos kórust alkot a gyilokjáróról kilőtt nyilak suhogásával. Az erőfeszítés azonban ma is – csakúgy, mint az elmúlt éjjeleken – jóformán hasztalan. Az amundokat egyetlen nyíl sem találja meg, a villámok erejét elnyeli Amhe-Ramun óvó hatalma.

A jégverés azonban célhoz ér – a helyenként öt font súlyú jégtüskék szétzúzzák a kavargó porpajzsot és pusztító erővel döngölik a földbe a faltörő kost cipelő hapeteket. Kavarodás támad odalent, az ostrom egy pillanatra megtorpan, éppen amikor útjára engedem következő tűzlabdámat – a harc reménytelen, de ha sikerül meggátolnunk, hogy az amundok első nekirugaszkodásra betörjék a kaput, talán van még remény, hogy túléljük az éjszakát.

Újabb tűzlabda, újabb robbanás; a gazdátlanná lett faltörőért érkező gyalogosok elszenesedett tagokkal, öszszeégve penderülnek szét; füst és homok örvénylő felhője marad csak a helyükön. Az amund tömeg végleg megtorpanni látszik, úgy tűnik, az elemi mágia és a nyilak együttes ereje – bár elsöpörni nem képes –, azért megállíthatja a rohamot.

A zafírszeműek ellen persze semmi sem ilyen egyszerű.

A förgeteget legelőbb az aszisz látja meg. Hogy valami nincs rendben, azt csak a kántálásából veszem észre: a ritmus és a hangsúly furcsa egyensúlya megtörik, a higgadt, dallamtalan ének hadaró mantrába csap át. Hallottam már ezt a váltást az elmúlt két éjszaka, így mindössze néhány pillanatba telik, hogy testemet hőpalásttal vértezzem fel.

A gyilokjárón kárhozott lelkek sikolyával ver végig a számum. Tucatnyi íjászt taszít a mélybe, a többieknek húsába, arcába mar az örvénylő homok. Az oltalmazó lángokon keresztül is látom, ahogy az erionit elragadja és meszszire az amundok közé veti a gonosz szél – ha túl is élné, akkor is eltipornák odalent.

Az egész csak pár pillanat, de mire elmúlik, a támadók már újraszerveződtek a falak alatt. Valahol hátul, a gyalogság mögött megbecstelenítve rángatózik, örvénylik a manaháló: az imént lesújtó amund pap újabb csapásra készül. Mellettem és mögöttem befáslizott talpak duhognak a gyilokjáró kövén, ahogy az íjászok újabb, félelemtől bűzlő osztaga csatasorba áll a halottak és sebesültek helyett.

Az asziszra nézek – már csak ketten vagyunk.

Sogron, adj erőt...

Sogron, adj dühöt!

Ahogy az írás tartja, a megvilágosodás a harag hírnöke: hiszen ezek odalent a falak alatt – ezek csak alantas férgek, akik eddig a ganajt görgető szkarabeuszok segge alatt lapítottak! Évezredekig nem mertek a felszínre jönni, most meg hirtelen kiűznék az embernépeket az Ibarából? Ezek, akik a mélysivatag gyomrában lapítva vinnyogtak vereségükben, akik generációk százain keresztül gyűjtögették kicsinyes gyűlöletüket és tevékével vetekedő bátorságukat? Lányokat és asszonyokat áldoznak, emberhúst esznek egy korcs isten nevében, és ezek győznek le minket? Ezek győznek le engem?

Ezek a senkik mernek dacolni a Tűzkobra hatalmával?

Az idéző szavak eleinte szinte öntudatlanul, végül már nagyon is szándékosan törnek fel a torkomból. Nem állok még készen rá, ó nem. De ezeknek a bronztestű állatoknak akkor is pusztulniuk kell, ha magam is velük halok!

Odalent szempillantás alatt izzásig hevül az Ibara homokja: az amund gyalogságot halálos ölelésbe zárják a szemcsék közül előtörő fehér tűz lángjai. Százával égnek el pillanatok alatt, és velük égek én is, minden porcikám együtt izzik a sivatag porával, ereimet forró láva, látóteremet vörös izzás önti el. És én kacagok, csak kacagok, amíg odalentről szörnyű sikolyok szállnak az ég felé.

S mielőtt eszméletem parazsát végleg felemésztenék a lángok, egyetlen, kajánul az éjszakába kiáltott mondattal üzenek a bronzbőrű férgeknek:

– A tűz így szeret benneteket!

2.

Az éjszaka hűvös és csendes. Pernye szagát érzem, éji fuvallattal küzdő fáklyaláng sercegését hallom. Megborzongok, amint az Éjközép hidege végigkarmolja lecsupaszított mellkasomat.

Minden tagom fáj.

Ágyban fekszem, félhomályos szobában. A látásom még nem tisztult ki, az egész világ vörös, mint a harci tüzek. A füstszagon túl dzsad gyógyfüvek és főzetek aromája áramlik a szoba levegőjében, valahol messzebb víz csobog egy falikútból.

– Megmarad? – Parancsoláshoz szokott, furcsán megfáradt hang: az ágyam mellett ketten állnak.

– Igen, szalah. Galradzsa kegyes volt hozzá.

– Ehhez neki aligha volt köze. Mikor tér magához?

– Néhány perc, talán fertályóra, nagyuram. A főzeteknek mostanra hatniuk kellett.

– Kivárom. Keríts bort és két kupát!

Csoszogva távolodó léptek, súlyos függöny surrogása. Nehéz fából faragott szék lába zörög a kövezett padlón.

– Tudod, sosem hittem igazán, hogy a csatamágusok valóban képesek megfordítani a csaták menetét. – A fáradt hang most közelebbről hallatszik. – Mindig azt hittem, hogy inkább értetek a megfélemlítéshez, mint a pusztításhoz. Azt pedig legrosszabb pillanataimban sem gondoltam volna, hogy egy nap éppen egy tűzimádó ajándékoz majd nekem és a városomnak még egy napnyi létezést.

Szólni próbálok, csak suttogásra futja:

– "A tűz élet; a tűz halál."

– Akárhogy is gondolod, ma éjjel életet és halált osztottál, magiszter.

Ahogy elvigyorodom, arcbőröm helyén mintha csontszáraz pergamen feszülne, de végül megtalálom a hangomat:

– Akolita. Csupán akolita.

– Legyen.

A csoszogó léptek visszatérnek, egy közeli asztalra fémes koccanással boroskancsó és kupák kerülnek. A felcser hozzám lép, lecseréli a kötéseimet és belém erőltet egy nagy pohárnyi keserű gyógyteát. Mikor végzett, szó nélkül távozik – hogy az emír biccentése bocsátotta el, vagy dzsad létére szorult belé némi tapintat, nem is lényeges talán.

– Őszinte leszek veled, Ordan küldötte. A segítségedet kérem ismét... ám ezúttal nem a népem, hanem a családom élete a tét.

Kínkeservesen felülök, mélyeket lélegzem. Izzadok és reszketek egyszerre. Hidema emírje velem szemben ül, karikás szemeivel engem méreget, cicomás kaftánján furcsa táncot lejt a halódó fáklyafény.

– Ugyan mit tehetnék én a családodért, kegyes uram? Hiszen lábra sem tudok állni.

– Egy-két óra, és rendben leszel. A kirurgusom nem a legjobb, aki pénzért kapható... az ő szakértelme ugyanis megfizethetetlen. Órák óta borogatja a sebeidet, pedig eleinte még ő sem hitte, hogy megmaradsz.

– Magam sem számítottam rá.

Az emír az asztalhoz fordul ültében és mély sóhajjal bort tölt a két kupába. Mikor végez, az egyiket nekem nyújtja:

– A városom elveszett, ezt mindketten tudjuk. Innen már nincs kiút. De az amundjárás egyszer véget ér, és én forognék a síromban, ha a majdan újjáépült Hidemán a szomszédos emírségek osztozkodnának. A családom évszázadok óta uralja ezt a talpalatnyi oázist. És, hogy értsük egymást, nem én leszek az a pont, ahol a bin Latif dinasztiának magva szakad.

– Azt várod tőlem, nagyúr, hogy kimenekítsem a tieidet egy amundok ostromolta városból?

Az emír savanyú képpel megemeli kupáját, aztán iszik egy kortyot.

– Szó sincs róla. Csupán az első feleségemet kell kimenekítened, aki fiúgyermekkel várandós.

– Lehetetlent kérsz.

– Sosem kérek lehetetlent. – Keserű grimasz. – Olykor parancsba adom persze. De nem lennék méltó rá, hogy ötvenezer lélek nevezzen az emírjének, ha nem tudnám pontosan felmérni az embereket. Te ki tudod őt vinni innen.

Belekortyolok a borba. Túlságosan édes, hogy szeressem. Túl jólesik ahhoz, hogy ne igyam meg.

– Egyedül talán ki tudnék jutni az ostromgyűrűből – dörmögöm végül. – De a sivatagból soha. Ha pedig egy terhes asszony is van velem...

– Aila jól ismeri a sivatagot. Azért kérem, hogy menj vele, mert képes vagy megvédeni őt. Jól figyelj rám. Hírt kaptam róla, hogy el-Haszra szabadcsapatai hatnapi járásra vannak, és erőltetett menetben közelednek. Ha feléjük indultok, legfeljebb három napot kell átvészelnetek és biztonságban lesztek. Ezzel megváltod a saját életedet – újabb fintor –, és teljesíted egy halálraítélt utolsó kívánságát.

Pár hosszú pillanatig egymást méregetjük. Valóban jobban vagyok, bár nem tudom, milyen lesz, ha a felcser főzeteinek elmúlik a hatása. Fontolgatom magamban a döntést, megvizsgálom a balzsamokkal kezelt hegeket a mellkasomon. Végül az emírhez fordulok ismét.

– Sogron azt tanítja, a halál is jobb a bizonytalanságnál. Aki azonban önszántából választja a hamvak bizonyosságát, nem méltó a parázs melegére. – Értetlen tekintetét látva biccentek, és még egy biztató mosolyra is futja. – Megteszem, ami tőlem telik, kegyes uram.

3.

Napkelte.

A fénypászmák az égiek nyilaiként hasítanak a füstölgő romok közé. A derengő félhomályban olykor jajveszékelés, kósza kurjantások és az éjszakai fagytól didergő sebesültek nyögdécselése visszhangzik a kormos-fekete falak között. Halál rója Al Hidema utcáinak, sikátorainak szövevényes hálóját – ma többeket visz majd magával, mint azelőtt bármikor.

A kapu rúnái mostanra narancsvörös derengéssel vonják be az uralkodói fürdő legnagyobb medencéjének alját. A víz errefelé ritka kincs; amikor azt kértem, ereszszék le a medencét, az udvarmester kis híján elvitetett az őrökkel. Aztán persze erőt vett magán és engedett nekem – ura parancsával dacolni még nagyobb őrültség lett volna.

Ekkora rúnakört amúgy sem igen tudtam volna a palota más részein felrajzolni. Már csak azért sem, mert először és utoljára három éve, az ordani akadémia udvarán alkalmaztam e kiszámíthatatlan varázslatot. A mi fajtánk ritkán folyamodik térmágiához, így a siker is inkább múlik a Tűzkobra kegyén, mint a magiszter ügyességén – most azonban nemigen akad választásom. Ha hibázok, a gyors vég még mindig jobb mindkettőnknek, mint kínhalált halni az amundok áldozóoltárán.

A medence mellett egyszerű, fehér leplekbe burkolózva várakozik Aila, az emír első felesége. Szép arcú, egészen fiatal nő, göndör fekete haja a vállát verdesi, sötét szemében értelem és félelem csillog. Hogy kíséret nélkül bocsátja őt útjára, jól mutatja az uralkodó elkeseredettségét és elszántságát – két napot túlélni a sivatagban békeidőben sem egyszerű feladat, pláne egy várandós asszonynak.

– Készen állsz, úrnőm?

Biccentés, aztán egy lépés hátra.

– Kezdheted.

Sorsomat uram kegyébe ajánlom, és kántálni kezdem a kapu litániáját. Minden szóra szikrák pattognak, kisebb-nagyobb tüzek gyúlnak, futnak körbe a rúnák felszínén; a teremben szélvihar kél, a kövezett falakon a szellemlángok narancsvörös fénye táncol. Amint az ősi szavak bejárják a termet, a rúnakör lángok koszorúzta szívében ovális átjáró formálódik.

Megtörlöm gyöngyöző homlokomat, és Ailához lépek.

– Jöjj! Nincs sok időnk.

– Hová visz ez?

– Délre, talán egynapi járásra a Dzseizanra vezető ösvényektől. Amíg a falak alatt amund papok kántálnak, nem is tudnám messzebbre nyitni. – A kör széléhez terelem, vállára feladom a kisebbik málhát. – Ha belépsz, forróságot érzel majd, de a tűz nem tesz kárt benned. Hunyd le a szemed, ne nyisd ki amíg át nem érsz, és semmi esetre se fordulj vissza! Néhány lépés az egész; itt leszek mögötted.

A nő összeszorítja a száját, biccent, azután a kapuba lép – haját, lepleit rögtön táncoltatni kezdi a lángok kavarta szél, ő maga egy pillanatra megtorpan, aztán az átjáróba lép. Bátor teremtés.

A tér táncának ritmusa megtörik, a kapu lángkoszorúja összerándul Aila mögött. Tudom, mi következik, mégis készületlenül ér; a nyers mágia kitörése görcsbe rántja a gyomromat.

Megtántorodom, öklendezni kezdek. Mély moraj és kékes füst ölel körül. A falak és a padló kövén repedések futnak szét; az egész épület, az egész világ remeg, mintha maga Sogron lépne át felettünk.

Az egész nem tart tovább néhány pillanatnál.

Csengő füllel és káprázó szemmel egyenesedek fel. Az átjáró még mindig nyitva áll, de láthatóan már nem sokáig – a rúnakör lángjai egyre erőtlenebbek, és a kapu is kezdi elveszíteni szabályos formáját.

Megtörlöm a számat, vállamra kapom a málhámat, azután mély sóhajjal a Kapuba lépek én is. Csak remélni tudom, hogy a nő épségben átjutott, és reménykedem, hogy Tüzek Ura nem az én lelkemet szólítja magához cserébe.

4.

Amikor magamhoz térek, sötétség vesz körül. Fülem cseng; a jéghideg kövön fekve is szédülök.

Beleszimatolok a levegőbe, és nem érzem a sivatag szagát.

Fejem felett nem ragyognak a csillagok.

Belém villan, hogy valami baj van – hogy ezúttal nem lesz olyan szerencsém, mint a múlt éjjel, Hidema falain.

Nagy kínkeservvel felkönyökölök. Fejemben harci dobok dübörögnek, ritmusukra táncol az egész világ. Hányingerem támad, de legyűröm.

Várok. Lassan tisztul a látásom – hatalmas, üres teremben vagyok, néhány furcsa fényű fáklyán és a gigászi homokkő téglákból felhúzott falakon kívül nincs itt senki és semmi.

Aila sehol.

Miközben újfent körbenézek a teremben, próbálom mederbe terelni a gondolataimat. Valahol a távolban, mintha apró, szögletes ajtót rejtene a félhomály. Ahogy a fülem zúgása alábbhagy, eljut a tudatomig az egész helyet uraló halk, folyamatos morajlás, a remegés, és az állott levegő halálszaga.

Zsibbadó tagokkal felállók, azután megtántorodok és visszarogyok a kőre. Mélyet lélegzek, aztán nekirugaszkodom újra. Ezúttal sikerül talpon maradnom, dülöngélve várom, hogy az újult erővel támadó hányinger ismét alábbhagyjon. Végül bizonytalan léptekkel az ajtóhoz indulok.

Bár úgy tűnt, alig ötven lépés lehet a távolság, percekbe telik, mire odaérek. A homály ölelése ellen apró lángot idézek a tenyeremre: az ajtót szemlátomást ugyanabból a homokkőből faragták, amiből a falakat. Burjánzó, nem emberi motívumok, írásjelek borítják az egészet. Ahogy végignézek rajtuk, egyszerre támad fel bennem a düh, és a jeges félelem – középen, a többitől ölelve világosan kivehető a korcs isten szimbóluma.

Kezemben ellobban az apró láng; megtántorodok, a padlóra rogyok.

Amundok!

– Sogron, segíts! – suttogom a homályba vesző falaknak. Egy amund városerőd.

Embertelen geometria, simára csiszolt homokkő, felfelé keskenyedő, holdkék derengéssel átjárt folyosók, képírással telirótt sztélék, ürességtől kongó csarnokok. De hogyan? Hogy kerülhettem ide? A kapu a felszínre nyílt, ebben biztos vagyok; ahhoz, hogy eltérítsék, Amhe-Ramun leghatalmasabb papjainak ereje sem lenne elegendő.

Visszanézek a terem közepére, ahol magamhoz tértem.

Vajon mennyi ideig feküdtem eszméletlenül? Vajon mennyi ideje, hogy Hidema uralkodójának fürdőjében megnyitottam a kaput? És mi történt Ailával?

Feltápászkodom ismét. Az emírnek tett ígéretemre gondolok. Fejemben egyetlen gondolat motoszkál; soha nem vágytam jobban szembeszegülni a tervezett hadviselés első számú szabályával: "Aki odavan, azt hagyd hátra!"

Egy halálraítélttől kaptam vissza az életemet. Tartozom neki.

Az ajtóhoz lépek, teljes súlyommal nekitámaszkodom. A homokkő lassan, csikorogva enged. A folyosó, ahová jutok, az iménti terem jellegzetességeit hordozza; a falakon fáklyák és ősi rajzolatok hosszú sora nyúlik a végtelenbe. Erőtlen léghuzat löki meg az áporodott levegőt; végigsimítja az arcomat, aztán eltűnik a hátam mögött ásító sötétségben.

Körülnézek, aztán elindulok szél iránt.

Sokáig bolyongok a kísérteties folyosókon. Néhol edényekbe, furcsa késekbe és egyéb használati tárgyakba botlok – láthatóan ritkán járja bárki is az erőd ezen részét. Idővel, talán fertályóra elteltével az élet jelei megsokasodnak, a folyosók porában friss lábnyomokat látni, a távolból torz – talán amund nyelvű – kurjantásokat hoz a szél. Időnként rengések futnak végig a talajon, mintha az egész hely folyamatos, lassú mozgással haladna valamilyen egyenetlen felszínen; az állott szagú levegő hamarosan ismerős, émelyítő bűzzel telik meg – a friss vér és halál semmivel össze nem téveszthető szagát érzem.

Az első korcsokba egy nagyobb, jobban kivilágított helyiségben botlok. Ketten vannak, görnyedt testüket ezernyi apró seb csúfítja; a terem közepén kupacba hordott emberi hullákat dobálják éppen egy széles verembe. Jöttömre megdermednek, mint aki kísértetet lát – azután annak rendje s módja szerint lángra kapnak mágiám tüzében.

Az egyik magától tántorodik a verembe, a másikat nekem kell belerúgnom. Nem hallom, ahogy földet érnek; egyre távolodó ordításuk is csak jó néhány szívdobbanás múltán hal el odalent.

Szétlökdösöm a testeket. Aila nincs közöttük.

Még egy fohászra sem vesztegetem az időt, azonnal indulok tovább – amíg szemernyi esély is van rá, hogy a nő életben van, fel kell őt kutatnom, és ha erőmből telik, ki kell innen mentenem.

Újabb folyosók, fáklyák és alkóvok végeláthatatlan sora a homályba vesző falak között. Vér-és elmúlásszag itat át mindent. Az amund kurjantások sokasodnak, közelednek, azután elhalnak; a zafírszeműeknek azonban nyomuk sincs.

Hosszú percekig játszanak velem, mire rájövök, mire megy ki a játék: megpróbálnak bekeríteni. Ötletem sincs, honnan tudnak rólam; honnan tudják, hol vagyok. Nem először nézek szembe a halállal, mégis borsódzik a hátam – Amhe-Ramun emberevő hordája gyakorta vadászott rám nyomasztó álmaimban, miután mestereim megosztották velem a Feketeláng sonioni emlékeit.

Behúzódom egy alkóv sötétjébe, fülelek, azután arrafelé indulok, amerről a legkevesebb kiáltás hallik. Futva ugyan nagyobb zajt csapok, most mégsem törődöm vele. Néhány korccsal elbánni nem nehéz feladat, de ilyen szűk helyen – hacsak nem akarom magamat is halálra égetni –két-három valódi harcos már könnyedén felülkerekedhet rajtam. Láttam az elmúlt néhány nap alatt elég hapetet harcolni, hogy ne legyenek illúzióim.

Az első hullám teljesen váratlanul ér; ereje majdnem a földre lök.

Mágia!

A falnak kell támaszkodnom, hogy el ne essek. Mélyeket lélegzem. Valahol – nagyon is közel – egy pap amund bűbájt használt; minden idegszálam bizsereg az erejétől. Ahogy próbálom összeszedni magam, meghallom a távolból a kántálást is. Bal felől, egy kisebb folyosó mélyéről jön; három, vagy talán még ennél is több torokból szól a kísérteties ének.

Rituálé. Az amund rituálékhoz pedig állítólag gyakran társul emberáldozat is.

Körülnézek, azután a folyosó sötétjébe vetem magam, a hang irányába. Ha azok a bronzbőrű férgek valóban áldozatot mutatnak be, nem mehetek el mellette, amíg nem tudom biztosan, hogy nem Aila az.

5.

A gigászi kristálykupola alatt hatan állnak, egytől egyig óriás termetű, bronzbőrű amundok – fajtájuk büszkeségei, aranydíszes, piszkosfehér kelmékben, áldozótőrökkel felfegyverezve. Roppant zsírkő oltárt fognak közre; egyikük kántál, a többi mozdulatlanul várakozik. Az enyhén lejtő, azúrban lüktető írásképekkel átszőtt oltárkő vértől iszamós, közepén hosszában alvadtvérszín csatorna húzódik, alacsonyabb vége egészen a kör alapú terem közepén sötétlő lyuk fölé nyúlik. Körös-körül felkoncolt tetemek hevernek – a zafírszeműek a jelek szerint nem voltak válogatósak, dzsadok, félelfek, gorvikiak hevernek szerteszét, temetetlenül.

A kántálás erősödik, odafent az üvegkupola felett lassan megmozdul, majd egyre gyorsulva örvényleni kezd a homok. Zsigerig hatoló, távoli dübörgés rázza meg a termet, mintha egy földöreg bestia szívná tele a tüdejét, majd halványkék fénypászmák döfik át odafent a homokréteget. A kántálás tovább erősödik, azután úgy hallgat el, mintha elvágták volna. A hirtelen beállott csendben csupán a kupola üvegének csiszolódó, örvénylő porhomok sistergése hallatszik. Elmúlás bűzét érzem a a levegőben.

Az egyik amund pap kiválik a többi közül; én pedig önkéntelenül is beljebb húzódok az árnyékba. Az bronzbőrű lép néhányat a terem átellenes oldala felé, azután saját népe követelőző szavaival belekiált valamit az egyik folyosó sötétjébe.

Hosszú percekig nem történik semmi. Hátam mögött lassan elhal a korcsok kiáltozása, amint eltávolodnak, hogy megpróbáljanak levadászni az erőd útvesztőjében.

Először fel sem tűnik a hang, csupán fokozatosan eszmélek rá – a túloldalon sötétlő alagútból lánccsörgést, jajveszékelést hallok. Rabokat terelnek be egyesével, vasra verve a terembe. Tízet, tizenötöt, húszat, huszonkettőt. Az utolsók között pillantom meg Ailát – halálra váltan, falfehéren, dacosan. Ruhája elnyűtt, szakadt, testét horzsolások és zúzódások borítják, de a tekintete elárulja, nem sikerült megtörniük.

Felsorakoztatják őket a papok előtt. Az imént kántáló alak – hosszú hajú, zafír fülbevalós bestia – végigsétál előttük, mustrálja őket. Néha belemarkol némelyikük hajába, megtapogatja az izmaikat, mint a dzsad kufár a tevepiacon.

Válogat a nyavalyás!

Az amund egy nyurga elfre mutat, aztán továbbmegy. Az elfet az egyik korcs strázsa a porba löki; a férfi hatalmas puffanással terül el a kemény kőpadlón. A fülbevalós egy dzsad férfit, egy sötét hajú, talán gorviki nőt, majd Ailát is kiválasztja. Hosszasan vizsgálja őket, míg végül ajka gonosz mosolyra húzódik, és az elfre, aztán az oltárra bök.

Kétfelől két strázsa ragadja meg a férfit, és az oltárhoz vonszolják. Miközben a szótlanul tűrő, nyúlánk alakot az oltárkőre kötözik, a három másik kiválasztottat az őrök a többi fogollyal együtt hátrébb terelik a terem falához.

Az amund újra kántálni kezd, ám ezúttal a többi is csatlakozik hozzá. Az oltár vésetei felizzanak, és az iménti dübörgés újfent megrázza az erőd falait – ezúttal azonban mintha jóval közelebbről jönne.

Agyamban egymás követik a gondolatok. A túlerő elsöprő; ha varázsolni kezdek, egészen biztosan észrevesznek, és pillanatok alatt végeznek velem. Ha nem teszek semmit, legjobb esetben is szem elől tévesztem Ailát. Ha tovább várok, csak Sogron a tudója, miféle förmedvényt idéznek ide ezek a fattyak.

Ki kell hoznom onnan a nőt, minél hamarabb.

Hogy mi lesz azután, a Tűzkobra majd eldönti.

Pár halk szó, néhány mozdulat. Ennyit talán még nem vesznek idő előtt észre. Ökölbe szorított kézzel lépek ki a folyosó sötétjéből, és futva indulok a foglyok felé.

– Ide nézzetek! – üvöltöm teli torokból, hogy még a kántálást is sikerül túlkiabálnom. Minden tekintet rám szegeződik a teremben; még a fülbevalós is rám villantja kifürkészhetetlen pillantását, noha a litániának még a ritmusa sem bicsaklik meg egyetlen pillanatra sem. – Ide nézzetek, ilyet többet nem láttok!

Behunyom a szemem, kinyitom a tenyerem. A termet bevilágító, vakító erejű elemi fénytől még így is csillagokat látok – aki ebbe belenézett, jobb esetben is percekre megvakult, legyen bár ember, elf, vagy amund. Csak egy pillanatig tart az egész, amikor kinyitom a szemem, mégis vigyorba gyűri arcomat a látvány: a kántálás abbamaradt, az oltárkövön repedések futnak végig. A kupola felett megvadult hangyabolyként örvénylik a homok, a papok és az őrök vaktában hadonásznak, saját nyelvükön szitkozódnak – az oltárra szíjazott elf pedig teli torokból röhög.

A zűrzavart kihasználva Ailához rohanok, aki arcát kezébe temetve zokog a fájdalomtól.

– Sajnálom, úrnőm – mondom szelíden, miközben markomban megolvasztom, azután erőteljes rántással eltépem a nőt a többi fogolyhoz béklyózó vasláncot. – Ez volt az egyetlen mód.

Aila erőt vesz magán; abbahagyja a sírást és hagyja, hogy a legközelebbi folyosó felé támogassam.

Szinte még el sem értük a járatot, mágia rántja össze a gyomromat.

– Hasra! – ordítom, és a földre rántom a nőt.

A lökéshullám így is kétembernyi távolságra taszít minket. Csörömpölést hallok, aztán az egész hely megbillen, mint egy csónak a vihar tépázta tengeren.

Hátrapillantok.

A terem gomolygó porfelhőbe burkolózik; süvöltő szél, lezúduló törmelék és alápergő homok hangját hallom. Ahogy néhány pillanatra kitisztul az örvénylő levegő, megpillantom az elfet, amint a terem közepén állva villámokat vet tenyeréből a porfelhőn túlra. Ahol az imént még bőrszíjak szorították vézna csuklóját és bokáját, most fekete ujjasa cafatokban lógó, vérfoltos bélése látszik csak. Körülötte mindenütt halottak: foglyok, amund őrök és papok egyaránt.

Vele szemben, a porförgetegből ekkor bontakozik ki a zafír fülbevalós pap megtermett alakja.

A zúgva örvénylő porhomok ismét eltakarja előlem a történéseket, de miközben felállók, és a folyosó sötétje felé támogatom Ailát, tisztán hallom, ahogyan a nyúlánk elf kráni nyelvű szitkok közepette a Kosfejes úr haragját idézi az amund pap fejére.

6.

Az egész hely remeg, a homokkő falak mállanak, a mágia pedig úgy örvénylik körülöttünk, mintha maga Amhe-Ramun gyűjtene össze erejét egy mindent elsöprő csapáshoz. Velünk szemben a folyosó mélyéről amund nyelvű kiáltozás és léptek csattogása hallatszik, hátunk mögött pedig talán a legnagyobb erejű mágikus összecsapás zajlik, amit valaha is volt balszerencsém megélni.

Balra kisebb helyiség nyílik a folyosóról. Amint belépek, már a tűzidézés igéit mormolom. Óvatosságom helyénvalónak bizonyul – a szemközti fal mentén sorakozó tűzhelyek mellől karcsú derekú nefer emelkedik fel. Az alakját körülörvénylő pára dögletes bűze sehogy sem illik a benne megtestesült tökéletességhez – az ilyen gyönyörű teremtések az én világomban nem kotyvasztanak hullamérget.

Az alacsony kőasztalokon, kivérzett tagok és belsőségek közt, fogazott pengék hevernek, de nem próbál értük nyúlni – nem ura a testnek, amit istenétől kapott. Szinte hallom, ahogyan tüdejébe tódul a levegő, hogy aztán sikolyként törjön elő, és idecsődítse az összes bronztestű átokfajzatot.

A nefer mégsem sikolt.

A tüdejébe tóduló levegő tűzforró. A zsigerei, a torka, a hangszálai a pillanat törtrésze alatt szénné égnek; megroggyan a térde, füstöt okádó rongybabaként terül el a kőpadlón.

Aila halálra váltan bámul. Csendre intem, és kapkodva tapogatom végig a bejárat melletti fal véseteit. Rálelek az emeltyűre, és balra rántom; dübörögve zárul a helyiség masszív kőajtaja.

– Csak egy asszony volt – suttogja Aila.

– Külsőre. – Nem megyek az asztalok és a tűzhelyek közelébe: a helyiség közepén szerencsére elegendő a hely. – A Kékarcú vélhetőleg könyörületes lesz hozzá. Addig is takard el a szádat és az orrodat, úrnőm.

– Már láttad az arcomat...

– Ennek nincs köze a szeméremhez. Az asszony főztje aggaszt inkább. – Lekuporodom, és elkezdem felvésni a rúnákat a padlóra. Igyekszem minél gyorsabban és pontosabban rajzolni; az idő talán még sohasem dolgozott ennyire ellenem. Némi időbe telik, mire Aila rádöbben, hová kerültünk. Meginog, de hamar összeszedi magát. Rongyot kerít, megnedvesíti, aztán a falhoz húzódik, és elkerekedett szemekkel figyeli, mit csinálok.

– Azt már nem – nyögi. – Még egyszer nem!

– Van elképzelésed róla, úrnőm, milyen távolságban és milyen irányban vagyunk Al Hidemától?

– Nem fogok újra átgyalogolni a Dzsahverte tüzeden!

Megragadom a vállát, a szemébe nézek. Sikerül még azelőtt megfékezni a hisztériás rohamot, mielőtt igazán elkezdődne.

– Vagy ez, vagy a biztos halál. Tudod, hol lehetünk? Mély lélegzetet vesz; igyekszik megnyugodni.

– A rabok azt mondták, valamiféle amund városban vagyunk, ami a homok alatt úszik.

Elfintorodom.

– Ha így van, bárhol lehetünk.

– Egyáltalán hogyan kerültünk ide? És hol voltál két napig?

Megáll a kezemben a kréta.

– Két napig? Alig három órája tértem magamhoz!

– Az istenek szerelmére!...

Elhallgat – éppen időben. A folyosón nehéz léptekkel elvonul egy csapatnyi amund. Néhány szívdobbanás erejéig kivárok, aztán folytatom a rajzolást. Mikor befejeztem, elkántálom az igéket, és várom, hogy a szellemlángok végigfussanak a rúnákon.

– Megesik az ilyesmi – magyarázom a nőnek. – Az erős managócok képesek megzavarni a térkapuk működését. Ha ez a város tényleg a homok alatt úszik, meg is van a magyarázat...

Eddig jutok, amikor a folyosón rikoltozás támad. Az ajtót elkezdik szétfeszíteni, a nyílásban bronzbőrű kezek hadonásznak. Aila felsikolt, kizökkentve ezzel engem pillanatnyi dermedtségemből. Hátrébb parancsolom a nőt, mély levegőt veszek és megnyitom a kaput.

A sötétség megsűrűsödik a padló felett...

Az első amund gúlaforma szegekkel kivert kardot lengetve ront be a szobába, azután lángolva zuhan társai közé.

Gomolygó förgeteg alakul, közepén az ovális kapu.

A következő támadó görbe pengéje a vállamba mar, és végighasítja a jobb oldalamat. Fájdalom lobban végig a testemen...

– Menj! – hörgőm a nőnek. – Indulj már!

Aila pillanatnyi habozás után a kapuba lép, és eltűnik. Törlesztettem az adósságomat.

Lökéshullám taszítja ki a levegőt a helyiségből. Megszédülök, és a földre zuhanok. Szemem sarkából látom, ahogy két amund harcos a nyitott kapu felé veti magát.

Mély levegőt veszek. Furcsán zsibbadok: a penge, ami az imént megvágott, mérgezett lehetett.

Nem számít már.

Két szót suttogok, a térkapu szemvillanás alatt összezsugorodik, azután bezárul.

Kénfüst szagát érzem. Ez itt a vég. De nem csak nekem.

Mire az amundok észbe kapnak, már újra az igéket sorolom. Körülöttünk szempillantás alatt izzásig hevülnek a homokkő téglák, azután mindannyiunkat halálos ölelésbe zár a rések közül előtörő tűz.

Olyan hatalmas erő feszül benne, hogy sem e terem, sem a város falai nem állhatnak ellen neki. Ahogy testemet elemészti, még inkább erőre kap majd, és pusztít, míg az idő – vagy a Kékarcú maga – meg nem fékezi.

Némi haladékhoz juttatja azokat, akik folytatják a harcot, és egy napon – helyettem is – befejezik.

Mielőtt öntudatom végleg kilobbanna, erőm maradékával Amhe-Ramun kínban vonagló bábjai felé fordulok, s átadom nekik uram üzenetét:

– Sogron így szeret titeket...

 

Raoul Renier

Ranagol árnyéka

A halálraítélt története

 

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen

(P. sz. 3692; Sogron kvartjának második) havában,

Hidema és Baldek határán

1.

Voltam én már minden, még akasztott ember is, most már tódítás nélkül állíthatom.

Úgy bizony: ott izzadtam a piactéren, a nyakamon hurok, a fejemen csuklya, és hallgattam a kádi cikornyás beszédét, miszerint bármennyire felforgatták a világot a csupakék szemű ördögfattyak, a törvény attól még törvény marad, és kíméletlenül lesújt a bűnösökre, adott esetben erre a három hitetlen, külországbéli csavargóra – vagyis miránk –, akik aljas módon kifosztottak és meggyilkoltak egy Hidemából menekülő drágakőcsiszolót. Szerintem inkább tőle volt aljasság ilyesmiket szónokolni, elvégre előzőleg az egész rablást levajaztuk vele, б azonban nem érte be a neki járó sáppal és csúnyán felrúgta az egyezségünket.

Az ékszerész halála is az ő lelkén száradt: tőlünk csak egy kíméletes kupán vágást kapott a fickó, ő viszont habozás nélkül eltette láb alól, különben a kivégzésünk után vissza kellett volna adnia a szajrét. És a mi derék kádink szerette volna követni vitéz emírje példáját, aki az amundok közeledésének első hírére összepakolt és kereket oldott Ramodából, bőségesen megrakodva különbnél különb értéktárgyakkal, amelyekre majd valahol a Kereskedő Hercegségekben új életet alapozhat. Egy Vahtang nevű zsoldosvezér, aki dzsad apjától kiváló üzleti érzéket, gorviki anyjától pedig rugalmas lelkiismeretet örökölt, ideiglenes térkaput nyitott az oázis határában, s jó pénzért készséggel állt a menekülők szolgálatára. Az eredeti elképzelés szerint a drágakövek fedezték volna mind a négyünk útiköltségét a messzi – és békés! – Isturnába. Meglehetős bőségesen, mivel a zsákmány gazdagabbnak bizonyult a vártnál; a kádi azonban sajnos ezzel sem elégedett meg.

Hármas bitófát ácsoltatott számunkra a piactéren: nekem jutott a középső hely, s mert béklyók és zárak terén szakértőnek számítottam, az én kezemet elővigyázatos módon dróthuzallal kötötték hátra. Először pokolian fájt, később teljesen elzsibbadt, de ez volt a legkisebb gondom.

Mardin halkan imádkozott a jobb oldalamon, Brea káromkodott és a kádit szidta túlfelől, a jámbor öszvér pedig álmosan szuszogott alattam, s hosszú fülének suhintásaival a legyeket hajkurászta. Őszintén reméltem, hogy amikor majd megrántják a kötőfékét és kibaktat a seggem alól, rögtön ki fogom törni nyakam. Ellenkező esetben hosszú és kínos vonaglás következne, míg megfulladok a saját testem súlyától, és Ramodában nincsenek barátaim, akik a lábamba csimpaszkodva siettetnék az elkerülhetetlent. Illetve talán Zuli; csakhogy a csuklya miatt nem láttam, kijött-e egyáltalán az akasztásra, és amilyen falatnyi egy lány, sokat úgysem számítana. Hány követ nyomhat? Negyvenet vagy ötvenet?

– Teljesedjék be hát Dzsah igazsága! – harsogta a kádi mély átéléssel; és a szavait kísérő szisszenésből tudtam, hogy színpadias szablyavágással adott nekik nyomatékot.

Arról persze nem volt szó, hogy a kék szemű ördögök – mintha csak jelre vártak volna – ebben a pillanatban kezdik meg támadásukat Ramoda ellen.

2.

Az amundok messze nincsenek annyian, amennyinek a félelem mutatja őket, és a harcosaikat a nagy ütközetekre tartogatják, egyébként igen takarékosan bánnak velük. Mielőtt lerohannának egy települést, előbb távolról felpuhítják: porbombákkal, földrengéssel, homokviharral. Hathatós módszer, utána fölöttébb ritkán kell komolyabb ellenállással számolniuk.

Szokásos taktikájuktól Ramoda esetében sem tértek el, ami nagyjából azt jelentette, hogy a piacteret sívó homokförgeteg borította el, beszakadt alatta a föld és rádőltek a környező épületek. A hevenyészett bitó tartóoszlopai kifordultak a talajból, a keresztgerendája eltört, mégpedig éppen fölöttem, a dúcolatoktól legmesszebb eső ponton. Legalábbis ahogy utólag végiggondolom, valószínűleg ez történhetett: mert akkor nemigen voltam olyan állapotban, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket. A sokktól szó szerint elállt a szívverésem, és elvesztettem az eszméletemet. Ami kapóra jött, így nem kellett szégyenkeznem gyengeségem miatt.

Igazából nem is tudom, mikor tértem magamhoz. Meglehetős hosszú folyamat volt, nem afféle hirtelen ébredés, és beletelt egy időbe, mire tudatosult bennem, hogy még mindig élek. Onnan jöttem rá, hogy rettentően fájt a karom, csorgott róla a vér: és akármi vár ránk a Fátyol túloldalán, abban biztos vagyok, hogy testünk ott nincsen, következésképp nem is vérezhetünk. Miután ez a felismerés földerengett, nekiláttam számba venni, milyen ingereket továbbítanak még az érzékszerveim a fájdalmon kívül.

Úgy tűnt, hogy magzatpózba kuporodva fekszem valami kavicsgödörben, és homokvihar tombol körülöttem. A légzés nem ment könnyen, különösen mivel a torkomat továbbra is elszorította a hóhérkötél, ám a fejemre húzott csuklya megszűrte a levegőt és megóvott a fuldoklástól. Félő volt viszont, hogy ha nem evickélek arrébb, a homok előbb-utóbb elborít: már javában kúszott fölfelé a lábszáramon. Amint rádöbbentem a veszélyre, nyomban működésbe lépett az életösztönöm. Darton fekete tökére, nem azért úsztam meg az akasztást, hogy most élve eltemetkezzek!

A lábam szabadon mozgott, de a rúgkapálás nem sokat használt, a kezemre lett volna szükségem. Szerencsére – mint már említettem – nem vagyok kezdő ezen a téren. Nincs az a béklyó, amiből ki ne tudnék bújni – csak az a kérdés, mennyi időbe és fájdalomba kerül. Jelen esetben...

Nos, maradjunk annyiban, hogy fogalmam sincs róla, meddig vesződtem azzal az istenverte dróthuzallal. Eléggé lekötötte a figyelmemet; hiszik-e vagy sem, de még azt se vettem észre, hogy közben valamikor elült a homokvihar. Mire megszabadultam tőle, teljesen egyértelművé vált, hogy ha nem akarok pályát módosítani, sürgősen találnom kell egy gyógyítót. A szanaszét izzadt ingemet szaggattam csíkokra, azokkal tekertem körül mindkét karomat könyéktől lefelé; de a vérzést inkább a rákérgesült homok állította el.

A kötélhurkot aránylag könnyen sikerült meglazítanom, leráncigáltam magamról a csuklyával együtt. Zihálva néztem körül. Bal-vagy jósorsomra, de az istenek az átlagosnál élénkebb képzelőerővel áldottak meg – különben aligha ismertem volna rá a környező romokban Ramoda megboldogult piacterére.

Mardint nem kerülte el az a szerencse, amiért én a kádi beszéde alatt fohászkodtam: gyorsan és fájdalommentesen nyakát törte. Hogy így járt-e Brea is, azt nem lehetett megállapítani: csak a bal lába nagyujja kandikált ki a homok alól. Végzetében az egyik öszvér is osztozott, ám ez nem igazán tudott jobb kedvre deríteni.

A bitó roncsai körül szabálytalan hullámokba gyűlt a törmelék, melyben mint kalácsban a mazsolák, feketélltek a holttestek. Az ülepedő porfátylak mögül jajgatás és nyöszörgés hallatszott. Nem én voltam az egyetlen túlélő, ahogy a gondolat egy kótyagos pillanatra átszökött az agyamon.

Lehajoltam a véres dróthuzalért, melyet félrelöktem a homokra, amint sikerült lehántanom magamról. Volt még egy kis dolgom Ramodában – és ki tudja, talán hasznát vehetem hozzá.

3.

Az emír palotája a rengések középpontjában szétnyílt és hasábokra töredezett; fentről nézve gigászi krizantémhoz hasonlíthatott, onnan pedig, amerről én láttam, pöröllyel szétvert cseppkövek rengetegéhez. A homoklepel ellágyította a romok kontúrjait, itt-ott azonban, ahol kimarta a szeszélyes lökésekben elpihenő szél, előbukkant alóla néhány szemfájdítóan éles törésvonal.

Az óriási, föld alatti ciszterna – az emír hatalmának záloga – gyakorlatilag hosszában kettéhasadt, a sivatag száraz porába bocsátva felbecsülhetetlen kincsét, a nemzedékeken keresztül gyűjtött esővizet. Valóságos ingovány támadt itt, árkokkal és gerincekkel tagolt sármező, éppoly ritka és tünékeny jelenségként, amilyen a hullócsillag az égen; az irgalmatlan hőségben, ahogy a légmozgás elhordta fölüle a párát, a szélein már kezdett kiszikkadni és fölrepedezni. Túlélők szorgoskodtak rajta, a higgadt fajtából, akik a bajban is megőrzik lélekjelenlétüket: nagy vásznakban facsarták ki a vizet a sárból, mielőtt mind kárba veszne. Engem azonban nem ők érdekeltek: olyan embert kerestem, aki nem sivatagi útra készül, hanem az isturnai kapun való átkelésre.

Könnyű volt megtalálni, hiszen úgy viselkedett, akár egy eszelős: fel-alá gázolt a buzgárokban, és vadul csapkodta szablyájával a híg iszapot. Mikor a penge szikrát vetett és csengve a markába tört, rekedt diadalüvöltést hallatott, eldobta a használhatatlan csonkot, s a tíz körmével kezdett ásni-kotorni. A vezérzsinórunkat ugyan elszaggatta a földrengés, ám a nehezéknek használt láncok és tevepatkók így is elvezették őt a byzonbőr iszákhoz, melyben zsákmányunkat a ciszterna mélyére süllyesztettük, biztos rejtekhelyre, ahol senki rá nem bukkanhat rajtunk kívül.

A mohóság elvette az eszét: se látott, se hallott, megfeledkezett minden elővigyázatosságról. Hagytam, hogy előkaparja a sárból az iszákot; hogy dzsambiájával felhasítsa rajta a varrást; hogy reszkető ujjait, mint holmi csupasz férgeket, a szikrázó drágakövek közé fúrja. Csak ekkor léptem oda hozzá hátulról, s vetettem a nyakába a dróthurkot.

– Üdvözletem, kádi! – súgtam a fülébe.

Tébolyult elszántsággal küzdött, hörögve és habzó szájjal, utolsó csepp erejéig. A huzal csontig vágta a tenyeremet, inakat-izmokat fűrészelt át, káprázott a szemem a fájdalomtól. Ám ekkor olyan érzésem támadt, mintha a cimboráim állnának mellettem, Brea tartaná a bal kezemet, Mardin a jobbat; és nem lazítottam a szorításon, míg a gyilkos utolsót nem vonaglott.

4.

Mialatt én lezáratlan ügyeimnek jártam végére a palota mögött, a faluban megjelentek a fosztogatók.

Meglepően szervezetten és fegyelmezetten tevékenykedtek: párosával járták végig a telkeket, a zsákmányt egy lófarkas zászló tövébe hordva. Amennyire innen messziről láttam, főleg a fém-meg a szárazáru érdekelte őket, de módszeresen kirabolták a baromfiudvarokat is, egy nagyobb különítményük pedig a lábasjószágot terelte össze a karavánszeráj kútja körül. Nem fecsérelték az idejüket a túlélők megfélemlítésére; ha akadékoskodtak, egy-két pofon elcsattant ugyan, vér azonban nem folyt, sőt – néhány ramodai még csatlakozott is hozzájuk a fosztogatásban.

A zászlón lengő öt lófarok független sivatagi urat jelzett, nagyobbat egy közönséges sejknél, de nem olyan előkelőt, mint egy emír. Deji rangot pedig csupán egyvalaki viselt a Taba el-Ibarának ebben a fertályában: Juszaf fia Juszaf, a vén haramia, aki rabszolga-és áfiumkereskedésből húzott jövedelmét az áthaladó karavánoktól kicsikart védelmi pénzzel kerekítette ki. Alighanem a nyílt sivatag rejtekében várta ki az amundok bevezető támadását, s nyomban utána dögkeselyű módjára lecsapott, hogy betakarítsa a zsákmányt, mielőtt ideérnek. A józan ész azt súgta, kerüljem el minél nagyobb ívben; igazán kár, hogy ezúttal nem hallgathattam rá.

Hálni járt belém a lélek, mindenképpen szükségem volt egy gyógyítóra – lehetőleg olyanra, akinek a ráolvasásai működnek is. (Mert mióta a kék szemű ördögfajzatok előrajzottak a mélysivatagból, a papok mágiája bolondabb dolgokat művelt errefelé, mint egy holdkóros nőstényork.) Juszaf dej bandájában alighanem találok ilyet, ahogyan Vahtang zsoldosai között is, vagy éppenséggel az isturnai kapu túloldalán. A kérdés csak az, hol kisebb a kockázata, hogy fáradságos kúrálgatás helyett egyszerűen fejbe vernek és elszedik a drágaköveimet. És Juszaf dej kapzsi, hazug, véres kezű lator volt ugyan, de legalább ismertem őt: az évek során nyélbe ütöttünk pár közös üzletet.

Továbbá úgy döntöttem, ha már ilyen gazdag lettem, magammal viszem Zulit – feltéve persze, hogy életben van. Amiről csak akkor bizonyosodhatok meg, ha utánajárok.

5.

A bordélyház romjai között csupán egy konya bajszú martalócot találtam a dej csapatából, akit – szintén gyakori vendég lévén – elég jól ismertem innen, bár a neve nem jutott eszembe. Négykézláb túrta a törmeléket, kis félkézi ásóval meg sűrű szemű rostával fölszerelkezve, és tűket meg cérnatekercseket gyűjtött egy zöld posztóval bélelt szakajtóba. Úgy láttam, talált néhány női ékszert is – gyűrűket meg fülbevalókat –, de azokat visszadobta a homokba.

– Vér szálljon a szádra, Rion! – nézett föl a munkából, mikor a közelébe értem. – Szarul festesz.

– Ma akasztottak – feleltem savanyúan. Furcsállottam, amit mondott; sokszor találkoztunk már, de még sose köszöntött ezekkel a szavakkal.

– A kis szajhát keresed? – Bólintásomra folytatta. – A térkapunál van, a zsoldosokat sorakoztatja, hátha átengedik cserébe. Ha engem kérdezel, nem túl jók az esélyei. Ahány épkézláb nő csak maradt Ramodában, most mind evvel próbálkozik.

Elfintorodtam, és kiköptem a porba a számba gyűlt keserűséget.

– Van gyógyítótok?

– A hosszú dervis. Ha meg bírod fizetni...

– Az nem lesz gond – válaszoltam kissé elhamarkodottan; és ha megnyúznak, se tudtam mire vélni, mit vigyorog olyan kajánul a konya bajszú.

6.

Juszaf dej a drágakövek közé markolt szőrös kezével, s megvető mozdulattal szétszórt belőlük félmaréknyit sátra szőnyegén.

– Ezzel akarsz fizetni? – horkantotta megvetően. – És úgy mégis, mihez kezdjek velük? Ültessem el magnak, hátha kikelnek?

Igyekeztem úrrá lenni megdöbbenésemen: életemben nem láttam még olyan dzsadot, aki így lefitymálta volna az asztalára borított vagyont. Nyilván csak taktikázik, hogy fölverje az árat, gondoltam; s a szemem sarkából egy lapos pillantást vetettem a vánkoson gubbasztó dervisre. Girhesebb és rongyosabb volt egy madárijesztőnél, egyetlen árva szót sem szólt, mióta a sátorba léptem, és azt az istenverte kámzsát sem akaródzott neki hátravetni a képéből. Nem túl bizalomgerjesztő, de nyilván érti a dolgát, mert Juszaf dej bandájában nem láttam sem betegeket, sem sebesülteket.

– Hozzál nekem egy kecskenyájat! – mennydörögte a pocakos haramia, és színpadiasan megrázta ősz szakállát. – Vagy két olyan köszörűkövet, ami szárazon is élt fen az acélra! Vagy tíz vég vitorlavásznat, jó erős kenderkötéllel!

– De, nagybecsű dej – tiltakoztam feszengve –, ezekért a kövekért akár kétszáz kecskenyájat....

– Mutasd nekem azokat a kecskenyájakat! – vágott a szavamba Juszaf. – Hol vannak?

– Hát...

– Azt hiszed, nekem nincsenek ilyen kacatjaim? – Belerúgott az asztal alatt egy feltört zárú ládikába, amelyből csiszolt smaragdok sokasága borult a szőnyegre; egy emír váltságdíja kitelt volna belőlük, pedig jó néhány megsérült, amikor kifeszegették a foglalatból. – Megenni nem tudom őket, tüzet nem rakhatok belőlük, az ellenségeimtől nem védenek meg. Tegnap talán értek valamit, de ma nem jók semmire, holnap pedig csak koloncok lesznek a nyakamban!

Nagyot nyeltem. Kínosan tudatában voltam, mennyire szerencsétlennek és kiszolgáltatottnak látszok az alvadt vérrel borított, csontig szabdalt kezemmel. Mi több, a látszat ezúttal korántsem csalt.

– Tedd el az egészet, nemes dej! – mondtam rekedten. Nem voltam abban a helyzetben, hogy alkudozzak. – Mindet, az utolsó szemig, a gyógyításért!

– Tartsd meg és dugd a seggedbe! – mordult rám Juszaf. – Az én segítségemet nem vásárolhatod meg ilyen vacakokkal: testestül-lelkestül nekem kell adnod magad!

– Már úgy érted... – s itt az arcomba szökött a vér – ... hogy rabszolgaként? – Kiszolgáltatottság ide vagy oda, a mondat végét veszedelmesen felcsaptam. Vannak dolgok, amire semmi áron nem vagyok hajlandó.

– Nevezd rabszolgaságnak, ha tetszik, de most olyan idők következnek ránk, amikor az ilyen szavak értelmüket vesztik – rántott egyet a vállán az ősz haramia. – Csak ők lesznek és mi, nem számít semmi más. Te épkézláb fickó vagy, erős és egészséges, nem is túl ostoba: hasznodat tudnám venni a háborúban.

Megfordult velem a világ; olyan szédülés fogott el, hogy meg kellett kapaszkodnom a sátorrúdban.

– Mármint... – motyogtam hüledezve. – Csak nem arra kegyeskedsz célozni, nagytiszteletű dej, hogy te... hogy ti... hogy a sereged...

– Nem megyünk sehová – bólintott kurtán a dej. – Itt maradunk az Ibarában, és harcolunk a kék szemű démonokkal, amíg az erőnkből futja. A sivatag hálátlan otthon, nem kényeztet el minket és kevés örömünk telik benne – de ez minden, amink van, és többet ér a színes köveknél. A korcsok és a véglények gyáván megfutamodnak, száműzetés és feledés vár rájuk; bennünket viszont olyan halállal ajándékoz meg a Legnagyobb Úr, amelyre az emelkedettek évszázadok múlva is emlékezni fognak.

Visszanyertem az egyensúlyomat, épp idejében, hogy a dervis arcába tekinthessek, aki végre fölállt a vánkosokról, és hátravetette a kámzsa szövetét. Meg sem lepődtem már, amikor megláttam a homlokán a kosszarvakat.

7.

Néha előfordul velem, hogy késve vonom le a kézenfekvő következtetéseket, ám mindent összevetve valóban nem vagyok túl ostoba. Végül megtaláltam a módját, hogy Juszaf dej hasznot húzzon a drágakövekből, és én is megnyugtassam magamban azt a valamit, amit jobb napjaimban lelkiismeretnek szoktam hívni.

Mikor a térkapu felé közeledtünk, volt néhány pillanat, amikor a feszültség szinte sistergett a levegőben, és hajszálon múlt csupán, hogy nem csapódott ki véres-erőszakos robbanásban. A zsoldosok gyanakodva méregettek minket, számszeríjakat és kesztyűre rótt varázsrúnákat emeltek ránk, dzsad kísérőim pedig komor fohászokat suttogtak, kezük az íjuk húrján babrált. Ekkor lassan, óvatosan a byzonbőr iszákba nyúltam, kimarkoltam belőle egy adag drágakövet, és magasan a fejem fölé tartottam őket, hadd szikrázzon rajtuk az ibarai napfény. A gesztus mintegy varázsütésre megtörte a veszedelmes hangulatot: Vahtang emberei megértették, hogy nem akarjuk megtámadni őket, a dej harcosait pedig emlékeztettem, hogy üzletet kötni jöttünk. Az igazat megvallva inkább attól tartottam, hogy a menekültek fognak lerohanni minket; őket, ha egyszer elszánják magukat, semmi nem fogta volna vissza, nem lévén veszítenivalójuk. Az öreg haramia azonban kizárta ezt a lehetőséget: a vezető nélküli tömegnek az a legfőbb gyöngéje, jelentette ki horkantva, hogy sohasem képes a megfelelő időben cselekedni.

Kieresztettem a hangomat. Szépen betöltötte az egész baldeki országutat; indulás előtt a madárijesztő dervis megerősítette valami vajákolással.

– Dzsadok! A sivatag a tiétek. Hálátlan otthon, nem kényeztet el titeket, és kevés örömötök telik benne – de ez minden, amitek van.

Bosszús mormogás kélt a menekültek soraiban; nyilván azt hitték, holmi szentbeszédet akarok nekik tartani. Pedig mi sem állt tőlem távolabb. Elég régóta éltem az Ibarában, hogy tisztában legyek vele: bárminő ékesen fűzik, a szó önmagában kevés a dzsad lélek megindításához.

– Ki akar Isturnába menni? – rivalltam rájuk élesen, szemrehányón. – Én fizetem a kapudíjat!

Ez meglepte és elbizonytalanította őket, a fennkölt nyitószólam után – de gyorsan ki kellett használnom a lehetőséget, mielőtt észbe kapnak és egymást taposva zsibongani kezdenek.

– Csak nőknek és gyerekeknek, természetesen – tettem hozzá kissé lekezelő hangsúllyal, a hagyományos dzsad férfigőgre apellálva. A byzonbőr iszák nem volt feneketlen, még Juszaf dej ládikóinak tartalmával együttvéve sem, így hát az öregeket kihagytam: ők már eleget éltek. – És van még egy feltételem.

Elkaptam őket. Lélegzet-visszafojtva csüggtek a szavaimon, mind engem bámultak: pisszenés sem kélt az egész sokaságban.

– Minden nőt és gyermeket egy felnőtt, fegyverbíró férfinak kell kiváltani – emeltem föl újra a hangomat. – Egy férfinak, aki itt marad, és Juszaf dej zászlaja alatt harcol a sivatagért, ami a tiétek!

Erre felzúdultak, valahol félúton a lelkesedés és a felháborodás között; továbbra sem győztem meg őket teljesen, ebből még ugyanúgy lehetett zendülés, mint népünnepély.

Tekintetem Zuli törékeny alakját kereste a tömegben, s meg is találtam őt egy csapat fiatal nő között, akik egymáshoz bújva, szánalmas kiszolgáltatottságban kuporogtak a zsoldosok fegyveres arcvonala mellett.

– Ő az első! – mutattam rá ellentmondást nem tűrően. Juszaf két banditája azonnal leugrott a nyeregből, és utat törtek hozzá a menekültek között, hogy aztán jobbról-balról közrefogva a zsoldosokhoz kísérjék. Közben egy szívdobbanásnyi időre elkaptam a pillantását; a hála különös, már-már hátborzongató módon keveredett benne a haraggal és a szégyenkezéssel. Nem volt időm rá, hogy elgondolkodjak rajta: két csiszolt smaragdot penderítettem át a levegőn, egyenest a baltaképű Vahtang kezébe.

Amint kesztyűs ujjai összezárultak rajtuk, a saját kifeszített mellemre böktem, s elharsogtam azokat a szavakat, melyek végleg átbillentették a mérleg nyelvét, beteljesítve győzelmemet.

– És itt a férfi, aki kiváltja őt a zászló alatt!

 

Keith Alanson - Norman Fellings

Ibara arany napja

A karavánvezető története

 

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen

(P. sz. 3692; Sogron kvartjának második) havától,

Ibara földjén

 

Olvassátok hát Habib, a Városvívó históriáját; Habibét, amundok végzetéét, ki vitéz volt, bölcs és mértékletes, kinek lábai elé fejedelmeknek szánt rabnők omlottak tiszta jószántukból.

Nemes házból származott Habib al-Fulani, egyetlen szerelme pedig az érintetlen sivatag volt, hol Galradzsától áldott lelkének sólyma szabadon szárnyalhatott.

 

Habib al-Fulani élete és cselekedetei,

I. könyv, előbeszéd

 

Világéletemben rühelltem a sivatagot.

Évekkel ezelőtt szilárdan eltökéltem, hogy amint – Galradzsa segedelmével – megszerzem első ezer aranyamat, palotát veszek belőle a Gályák tengerének északi partján, és közelébe sem megyek többé a homoknak.

Galradzsa azonban nem csak kegyes, hanem bölcs is, így látnom engedte, hogy ezer arany csak aprópénz ezeken a földeken. A hamedi bankházakban majd' ötször ekkora összeg várta, hogy végre visszavonuljak. És amikor összegyűlt az ötezredik aranyam is, emlékszem, azt mondtam, viszlát, mélysivatag, és búcsúzóul a szerencsés út jelét vizeltem egy homokbucka oldalába.

Aztán jött az a szerencsétlen eset, amikor valami jöttment kráni egy fejjel megrövidítette Jaszef emírt, a diplomácia nagymesterét, a messze földön híres pederasztát és megveszekedett barmot. Több sem kellett a kifinomult Rahim el-Haszrának – Galradzsa rothassza le csontjairól a húst! –, aki azon nyomban uralkodó nélküli haramiaállammá nyilvánította Sobirát, és a káosz további elharapózását megakadályozandó befagyasztotta minden sobirai polgár vagyonát az új, törvényes emír megválasztásáig. Szolgátok pedig, ha nem is büszke, de belenyugvó alattvalója volt Jaszefnek, a majmokkal fajtalankodó szerencsétlennek, így e nemes intézkedés áldozatául esett. Ott álltam tehát valami doldzsahverte porfészekben, teljes vagyonom az a tucatnyi érme és apróbb drágakő volt, amelyekből az erioni utamat kívántam finanszírozni.

Természetesen óvakodtam balszerencsém hírét megosztani hű embereimmel – hogy nyelné el őket a homok – így rögvest Erionba indultam, remélve, hogy az ottaniak nem tudnak a kutyazabáló el-Haszra tiltásáról. Nem is tudom, mi ütött belém. Az erioni Hercegi Bankház szoros összeköttetésben áll a hamedi bankokkal, így már rég tudták, merről fúj a szél. Mikor tehát teljesen szabályos értékleveleimet lobogtatva kivétet kezdeményeztem, udvariasan tájékoztattak a helyzetről. Amikor fennhangon bizonygattam igazamat, megverettek a teremszolgákkal és kidobtak az utcára. Finom népek voltak, odakint már nem rugdostak meg a földön. Belátó ember lévén nem kísértettem tovább a szerencsémet, pedig megfordult a fejemben, hogy szerencsejátékon nyerem vissza a pénzem. Az első cégér azonban, mely szemem elé került, az Enrawell Csillagáé volt, a második pedig az Ékes Tegzek Házáé. Mindkét helynek veszett híre volt, ezért nem is próbálkoztam, inkább visszatértem a sivatagba.

Két napig vedeltem egyfolytában, és amikor kijózanodtam, új üzletbe kezdtem.

Ebbe, ni.

 

*

 

– Ugye biztos vagy benne, hogy tudsz fizetni, Habib? – tudakolta az ősz hajú, savószín szemű pyar mentalista.

– Hogyne – hazudtam csípőből. Savrian barázdált arca rezzenéstelen maradt. Tiszta volt előttem, hogy tudja, de mert az üzlethez kevesebbet értett, mint egy üzekedő teve, és ezt ő is tudta magáról, jobb híján rám hagyatkozott. Az utolsó, oázisnak csúfolt porfészket egy napja hagytuk magunk mögött, idekint pedig bátran feldughatta magának az elme befolyásolásának tudományát, ugyanis mindenki tudta, mit tesz a mélysivatag a varázslatokkal. Van, hogy működnek, van, hogy nem és előfordul, hogy teljesen máshogy sikerülnek, mint ahogy a mágiahasználó tervezte... Ahhoz mindenesetre túlságosan óvatos volt, hogy éjszaka elvághassam a torkát, és civilizált környékre érve bármikor a nyakamra léphetett volna, így fel sem merült bennem, hogy átverjem.

– Ne aggódj, Savrian, amint visszaérünk, megkapod a kialkudott pénzedet.

– Jó – hagyta rám a dolgot a mentalista, és előreügetett. Ez kissé megnyugtatott, mert szívesebben néztem a tarkóját, mint a hideg halszemét. Patthelyzet volt, egyenesen a nagykönyvből. Temérdek módon lehettünk volna egymás ártalmára, de jelen pillanatban ez egyikünknek sem állt érdekében.

Dsemshyd léptetett mellém, baltaarcán aggodalom sejlett. Körbenézett, hogy van-e valaki hallótávolságon belül.

– Az egyik lány panaszkodik – mormogta kackiás bajusza alól, amelyről nagy cseppekben olvadt a tevezsír.

– Menj vissza, és mondd meg neki, hogy az egész múló kellemetlenség. Ha ezzel sem éri be, akkor...

– Baj van, szalah. Azt mondja, nem Qusarma felé megyünk, és ha nem kap magyarázatot, elkezd sikoltozni, hogy megtudja a többi lány is.

– Mondd meg a ribancnak, hogy homokvihar van előttük. Kikerüljük. És, ha továbbra sem nyugszik, gyere viszsza ide.

– Nem lehetne talán... – vigyorodott el Dsemshyd.

– De, lehet – néztem rá ártatlanul. – Feltéve, hogy nem bánod, ha úgy jársz, mint al-Vászii, ha a kezeden kívül bármi mással is hozzáérsz.

Dsemshyd láthatóan végiggondolta, mi történt al-Vásziival, és a legcsekélyebb mértékben sem tűnt kanosnak többé.

– Eredj, és kerítsd elő Savriant! Szükségem van a karaván másik gondolkodó elméjére.

– Ki az egyik, fényességes? – kérdezte ártatlan képpel Dsemshyd.

Hűvös pillantást vetettem rá.

– Aki megfizeti a szolgálataidat, te sakálok fattya. És most eredj; a hercegnőnk bizonyára türelmetlen.

Savrian bevárt ötven lépéssel arrébb.

– Mi történt már megint? – tudakolta türelmetlenül.

– Az egyik vendégünk gyanakszik, hogy nem arra viszszük őket, amerre mondtuk nekik. Plántálj az elméjébe valami rózsaszínt, valami illatosat, valami puhát, valami hosszút, és vastagot. Szigorúan az elméjébe! Dsemshyd majd elmondja, melyik lány az.

– Lefogadom, hogy Laylathnak hívják – borongott a mentalista.

Dsemshyd olyan buzgón bólogatott, hogy majdnem kiesett a tevéje nyergéből.

– Szalah, honnan tudtad? Tényleg ez a neve!

– Egyrészt mentalista vagyok... másrészt nálatok minden második nőt így hívnak. – A pyarroni felsóhajtott. – Na, munkára. Dsemshyd, vezess ahhoz a szukához!

– Egy gonddal kevesebb – mormoltam, és kiköptem a számban összegyűlt homokot. Galradzsa azonnal meg is büntetett botor derűlátásomért: kisvártatva Savrian léptetett mellém. A homlokát masszírozta.

– Gond van, Habib.

Ettől vigyázzba állt bennem a reggeli füge.

– Nem örül az én szívem, hogy ilyen szavakat kell tőled hallanom – mondtam, mert győzött bennem a megszokás. Savrian megrovóan meredt rám a homokkendője fölül.

– Mondd már, mi a rosseb van! – fogalmaztam át a kedvéért.

– Két lehetőség – vezette elő a mondanivalóját. Mindig is szeretett sót szórni a sebeimbe, különösen, ha késve fizettem neki. – Az első, hogy lerombolom azt a rohadt erődöt, ami az elméjét védi, de akkor valóban varázsolnom kell, nem elég csak szigorúan néznem.

Felnéztem a közönyös égre, amelyen fekete viharfellegek gyülekeztek, villámok cikáztak. Persze, egyetlen csepp eső sem érte el a homokot. A horizonton porördögök táncoltak, pedig a karavánúton, alig százlépésnyire, szellő sem rezdült. Az útjelző cölöpök egyikét a szemünk láttára nyelte el a homok.

– Ugye jól gondolom, Galradzsa övének legfényesebb csatja – szűrte a szót a pyarroni a fogai között –, hogy itt nem a legjobb ötlet összevissza varázsolgatni?

– Jól – csikorogtam, és utasítottam az egyik hadzsit, hogy pótolja az elsüllyedt cölöpöt.

– És mi a másik lehetőség?

– Az, hogy teszed, amit az a csaló ribanc mond: odamész és beszélsz vele.

– Jó – hörögtem ismét, és irányba állítottam a tevémet.

Az áruk a vezetéktevéken utaztak, bőrüket árnyékvetők és egész testüket fedő ruhák óvták a naptól és a hajcsárok tekintetétől. A fegyelem drága dolog idekint. Al-Vászii nem az első volt, aki engedett a csábításnak, de egy darabig mindenképpen az utolsó. Igaz, nem vártuk meg, amíg a testét körbefonó, vizes bőrszíjak összeroppantották volna a csontjait, de a sikoltozása sokáig kísérte a karavánt, mivel a vékonyabb, hamarabb száradó szíjakat egészen más testrészeire köttettem.

Közelebb léptettem az engedetlen áru tevéjéhez, elég közel ahhoz, hogy a sivatag síri csendjében elhangzó szavainkat ne hallja meg senki más.

– Laylath – kezdtem. – Ez a neved, igaz?

– Ha akarod, szalah, úgy hívnak – búgta.

Felsóhajtottam. Engem akar elcsábítani? Idekint? Egy teve hátán?

– Úgy hallom, beszélni kívántál a karaván vezetőjével. Én vagyok az.

– Nem tudtam nem észrevenni, hogy még véletlenül sem Qusarma felé megyünk.

– De igen! – közöltem, és merőn bámultam. Ez általában hatni szokott. – Persze ha kételkedsz a szavaimban, akár meg is korbácsoltathatlak.

– És csökkentenéd az értékemet? – kuncogott a nősténydémon. – Ugyan, édes! Ennyi erővel akár a szüzességemet is elvehetned.

Oldalra billentette a fejét, és elkezdte rebegtetni a szempilláit. A haszonra koncentráltam, utána a teve szagára és a bolhacsípésekre. Ez utóbbi hatott, így hűvös maradtam.

– És honnan veszed, Laylath, te engedetlen ribanc, hogy rossz irányba megyünk?

– A csillagok állásából, kis szívem – magyarázta ő. – Atyám hajós volt, kora gyermekkoromban megtanított arra, hogy a Miramar állásából tájékozódjak. Ráadásul a készletek sem elegendőek Qusarmáig... legalábbis nem ennyi embernek.

Ha igazat mondott, hiába is tagadtam volna. Eltűnődtem azon, hogy magam peckelem fel a száját, és megkorbácsolom, de nehéz lett volna titokban tartani az esetet a többi lány előtt, akik még mindig azt hitték, egy fejedelmi udvar megbecsült rabnői lesznek. Ha pedig pánikba esnek, szökni próbálnak, és elég, ha letévednek az ösvényről, máris elnyeli őket a mélysivatag. Persze, meg is ölhettem volna, de a vevőim darabra fizettek, ötven arany pedig nem kevés.

– Akkor talán egyezzünk meg, büszke oroszlánom – lehelte, és közvetlenül a fülemhez hajolt, mintha nem lett volna így is rohadtul melegem. Enyhe ámbraillat csapta meg az orromat, hogy ő milyen szagot érezhetett rajtam két hét sivatagjárás után, arra gondolni sem mertem. Mindenesetre én már megszoktam.

– Mit javasolsz? – mondtam, de hangom rekedtebb volt, mint ahogy szerettem volna.

– Mit szólnál, ha engem valóban Qusarmáig vinnél? Ott sem adnának értem kevesebbet, mint bárhol másutt.

Fene sem tudja, hogyan érte el, hogy a leplek alatt is domborodjanak a mellei.

– És ha nem?

– Akkor sikoltozni kezdek, és búcsút inthetsz a lányoknak. Tudod, a legtöbbjükkel már jól összebarátkoztam. Ha sikoltozni kezdek, a sivatagnak rohannak félelmükbe.

Faarccal néztem vissza rá.

– Tudod, akár szíven is szúrhatlak.

– Tudom, mennyit érek, Ibara rendíthetetlen sziklája. Ugyan miért pazarolnál el ennyi pénzt, amikor velem meg is lehet egyezni?

– Még megfontolom – morogtam, és előreléptettem.

Megérkeztünk. Most következett a kockázatos rész.

 

*

 

Habib al-Fulani idejében népe fiai s leányai az égiekhez fohászkodtak: "Segélj meg minket, ó, magasságos Dzsah, halld meg könyörgésünket, könyörületes Doldzsah, és küldj hozzánk megmentőt, bölcs Galradzsa, mert a ti népeteket a homokba tiporták a kék hold fattyai, zászlóidat megszaggatták a ganajtúrók ivadékai; amundok gyalázzák meg világszép városaitok falait!"

Meghallotta volt népe panaszát a nemes lelkű Habib al-Fulani, miközben a sivatag szépségében gyönyörködött, és a nap fényében fürösztötte szépnek örvendező arcának élét. Futár érkezett hozzá, ki utolsó leheletével számot adott neki arról, hogy az amundok egy nagyura húsz világszép dzsad szüzet tart fogva mételyes sivatagi odújában, kik nem reménykedhettek már sem eleven, sem holt segedelmében, sorsuk így kizárólag a Sivatag Oroszlánjának kezeiben van.

Legott harag felhőzte el Habib, az Igazságos homlokát, mennydörgő szavára új alakba rendeződtek a dűnék, és rémülten csitult el az örökkön tomboló vihar.

 

Habih al-Fulani élete és cselekedetei,

l. könyv, 11. fejezet

 

Előrementem, hogy felderítsem a terepet.

A megbízóimtól kapott bronzszín érme olyan nehéz volt, hogy használaton kívül kénytelen voltam a nyeregtáskában tartani, holott alig volt nagyobb féltenyérnyinél. Elöntött a bizonyosság, hogy közel járok a célomhoz. Erővel küzdöttem le a boldogságot, ami elöntött.

Nem volt ide való érzelem; a hideg is kirázott tőle.

Magam mögött hagytam a karavánt, és előrébb léptettem az úton. Megéreztem, hogy a számomra megfelelő hely az ösvénytől jobbra van. Az egyik cölöphöz kötöttem a tevémet, és gyalog mentem tovább. Reméltem, van annyi eszük, hogy biztosítják a számomra a terepet.

Haladásomat nem is akadályozta semmi. Nem nyelt el a homok, nem csapott le rám szárazvillám, és nem ragadott el valami lidérces bestia.

Kezdetnek megteszi.

Sajnos, nem voltam annyira biztos a dolgomban, mint ahogy mutattam, elvégre most jártam itt először. Az érmét Abdülmecidtől, a hiénalelkű uzsorástól szereztem, aki be akart venni az évszázad üzletébe. Ez alatt ő azt értette, hogy én izzadok és kockára teszem az életemet, ő pedig megkapja a haszon nyolcvan percentjét. Jogos felháborodásomban vérét vettem, aztán végeztem testőreivel is. Azt azonban nem mulasztottam el kiszedni belőle, hogyan juthatok el titokzatos üzletfeleimhez. A mocskos vénember! Nem átallott amundokkal üzletelni! Én soha nem tettem volna ilyet, ha csak egy kicsivel is több pénzem van, így azonban nem válogathattam. Még a lányokat és a készleteket is a nála talált pénzből kellett megvásárolnom. A mindig hűvös bronzérme felforrósodott a kezemben. Most kellett volna megpillantanom az irdatlan piramistemplomot, de nem láttam mást, csak egy örvényformára szilárdult homoktölcsért. Testvérek között is lehetett vagy félmérföldnyi széltében-hosszában. Vagy elnyelte őket a sivatag, vagy... Mindegy. Én ma itt ugyan egy vasat sem keresek!

– Hogy én is miért hittem, hogy valaha, valaha ebben a rohadt mocskos életben egyszer szerencsém lehet! – nyögtem.

Átkoztam az amundokat, Abdülmecidet, a hőséget, a hideget, Hamedet, Sobirát, az isteneket és a biztonság kedvéért az Erioni Hercegi Bankházat is, lihegtem kicsit, és folytattam. Rögtönöznöm kellett. Laylathnak tökéletesen igaza volt, a készleteink tényleg csak idáig voltak elegendőek. Élelem nélkül sokáig életben lehet maradni, a szomjhalál azonban türelmetlenebb, két-három nap után eljön az emberért. A karaván tagjainak természetesen jutott víz a visszaútra is, de az árut magunk mögött kellett volna hagynunk és ezt most nem engedhettem meg magamnak. A lányokat bárhol pénzzé tehetem, legfeljebb kevesebbért, mint az amundok ajánlata. Beleköptem a homoktölcsérbe és hetedíziglen szóló átkokat üvöltöttem a mélységbe. Tudtam, hogy mit sem ér, de azért jólesett. Amikor kicsit megnyugodtam, visszaindultam a többiekhez.

 

Ételt, italt nem vettek magukhoz tizennégy teljes napon és éjszakán át, de nem éheztek, és meg sem szomjúhoztak, mert szívükben csak a kötelesség tudata lobogott. A test fáradalmaival mit sem törődtek. Elérték a roppant templompiramist, mely mérföldekre vetette árnyékát, és hangyákként nyüzsögtek körülötte az amund harcosok s papok.

 

Habib al-Fulani élete és cselekedetei,

I. könyv, II. fejezet

 

– Tovább! – ordítottam. – Naplementéig el akarom érni El Tenadiyát.

– De, szalah! – tiltakozott az egyik fegyveres. – Azt mondtad, itt találkozunk a vevővel, és...

– Hallgass vagy meghalsz! – bömböltem és kétujjnyira kihúztam handzsáromat a hüvelyből.

A fickó elsápadt. A többiek igyekeztek sebesen eloldalazni mellőle a tevéjükkel. Úgy véltem, legalább egy napig még senki nem mer hasonlóan arcátlan módon zaklatni. Kivéve persze az átokverte pyarronit, aki már évek óra visszaél legendás türelmemmel. Sejthette a kurafi, hogy éppen ugyanannyira félek tőle, mint ő tőlem. Nem sietett vissza a helyére, mint a többiek, szótlanul bámult inkább halszemeivel, aztán úgy tűnt, döntésre jutott; vállat vont és visszatért az áru mellé.

Számba vettem lehetőségeimet. Nem tartott soká, hiszen két választásom maradt csak. Vagy visszafordulok, elismerve, hogy hibáztam, de akkor a saját embereim próbálják ki rajtam azt a módszert, amit al-Vásziin alkalmaztam. A másik lehetőség, amely egy leheletnyivel több esélyt adott a túlélésre, hogy valóban megpróbálom Qusarmában pénzzé tenni a lányokat. Ehhez viszont mielőbb pótolnunk kellett egyre fogyatkozó vízkészletünket.

Galradzsa különös tréfájából csak egyetlen oázist ismertem a közelben, azt azonban két évvel ezelőtt a fayumák támadták meg, lakóit kardélre hányták vagy elhurcolták, azóta pedig a sajátjuknak tekintették. Minden más esetben az öngyilkosság különösen ostoba módjának tekintettem volna, hogy ujjat húzzak a fayumákkal, de most sokkal jobban aggasztott a saját bandám.

Ismét tevére kaptunk hát és követtük az utat északnyugatnak. Kemény tempót diktáltam, de senki nem panaszkodott. Az izzadság a szemembe folyt, elfehéredett bütykökkel markoltam a kantárszárat. Előreküldtem azt a két embert, aki valamelyest tudott bánni az íjjal, egyikükre még a látcsövemet is rábíztam. Egy ideig még láttam a port, amit a tevék patái vertek, amikor azonban egy homokbucka mögé értek, leszálltak, és meglapultak. Savrian megállt mellettem, és röviden tájékoztatott mindarról, amit az előőrs tagjainak elméjéből kiolvasott.

– Amundok. Öten. Ez szerencsés szám, nem?

– Ilyen esetben a nulla a szerencsés szám.

– Halott fayumák mindenhol. Nők és gyerekek is. Az egyik amund megsebesült, egy másik pedig felemeli a kezét és kántál.

– Lőjék le! Most!

Savrian nem kérdezett vissza, csak közvetítette a parancsot.

– Támadás! Küzdjetek, barmok, ha valaha még hugyozni akartok!

Többet nem kellett mondanom.

Négyen hátramaradtak az áru őrzésére, a többiek velem együtt vágtába kapták a tevéjüket. Mire elértük a buckát, láttam, hogy a két előreküldött íjászt telibe kapta, amivel az amundok válaszoltak a támadásra. Miután elporzottam a buckák mellett, láttam, hogy a két nyíllövés is célt ért: egy döglött amund feküdt a homokon, az egyik vessző a mellkasát, a másik a torkát ütötte át. Szívesen mondtam volna, hogy hű – és immár sajnálatosan halott – embereim homoki elfeket megszégyenítő célzótudományról tettek tanúbizonyságot, de az igazság az, hogy a rohadék alig állt húszlépésnyire.

Handzsárt rántottunk, és a sivatagjárók ősi csatakiáltását hallatva a túlélő amundokra vetettük magunkat.

– Halál rátok, kúrának!

Mellettem felüvöltött egy teve: oldalát hatalmas, fűrészfogas kard tépte fel. Emberem visszakezes vágással elválasztotta a kék szemű fejét a testétől, mielőtt haldokló hátasa a földre rántotta volna. Nekem is meglett hirtelen a magam baja: az egyik porzabáló, úgy tűnt, engem nézett ki magának. Még a maga fajtája között is hatalmasnak számíthatott; a feje az ágyékom magasságában volt. Épp, ahová Galradzsa teremtette.

Magasba emeltem handzsáromat, és irtóztató erővel lesújtottam. Az az ostoba bronzbőrű állat csak bámult azokkal az óriási, kék szemeivel, még a kardját sem emelte fel – ehelyett üres bal kezével nyúlt felém, elkapta a csuklómat, és kiemelt tevém nyergéből. Mire észbe kaptam, jó négylépésnyire nyekkentem a homokban a háta mögött.

Felmértem a csata állását. Bár ne tettem volna! Az én amundomon kívül már csak egy volt talpon, az is eléggé vérzett, de a holdimádók is kitettek magukért, embereim javát lemészárolták. Alig négyen maradtunk, és a bandám maradékának is eléggé reszketett már a lába. Elfutni persze nem mertek, annyi eszük még volt.

Feltápászkodtam. Amikor a nagydarab a földhöz vágott, annak rendje és módja szerint kificamította a kardforgató karomat, és éreztem, hogy legalább két bordám elrepedt. Vért köptem a homokba.

Embereim a sebesülttel küzdöttek, aki láthatólag még nem fogta fel, hogy bal keze csuklóból hiányzik. Mindenesetre az alkarjára erősített lánccal úgy vágta mellbe az egyik, hátasát vesztett emberemet, hogy az azonnal öszszeesett.

A nagydarab nem sietett, ráérősen sétált a harcolók felé. Aztán lépés közben úgy is maradt. Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatig eszembe sem jutott, hogy akár hátba is szúrhatnám. Végül észbe kaptam és tarkón döftem, mire eldőlt, mint egy zsák.

Először nem értettem, mi üthetett belé, hogy hagyta, hogy a hátába kerüljek, aztán megpillantottam Savriant, amint halottsápadtan szédelgett egy homokbucka tetején. Barázdált arcáról néma diadal sütött.

– Azt a férget élve akarom! – üvöltöttem megmaradt embereimnek, majd az oldalamhoz kaptam.

Az amundok láthatóan a fejükbe vették, hogy keresztülhúzzák a számításaimat. A nagydarab eleste megrendíthette az egy szem túlélőt, mert körülnézett, és felemelte az egyik földön heverő, gazdátlanná vált jatagánt. Már reménykedtem, hogy megjött az esze és valami tisztességes fegyverre vált, hogy az embereim ne darált húsként végezzék, de ennél valami sokkal rosszabbat művelt.

Egyetlen sima mozdulattal szíven szúrta magát.

Öles léptekkel odasiettem. Mikor odaértem, még lélegzett. Üvegesedő szemével gúnyosan engem méregetett. Mintha megpróbált volna mondani is valamit, de nem voltam rá kíváncsi: teljes erővel az arcába tapostam.

– És mondd meg az összes hiénának odaát, hogy készüljenek! Társaságot kapnak.

– Azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom: mi ezért egyáltalán nem vagyunk megfizetve – hallottam Savrian hangját. – Igazság szerint ezeket is külön kellene felszámolnom.

Körbenéztem a csatatéren, magamban osztottam, szoroztam. .. majd széles mosolyra húztam a számat. Csak kicsit biggyedt le a szélénél. A hír egyszerre volt jó, és rossz. Jó, mert tizenhat emberrel kevesebbnek kellett fizetnem a végén. Rossz, mert velem és a pyarronival együtt már csak tíz fegyverbíró férfi maradt a bandából. Ez megnehezítette az áru őrzését, ráadásul elég lett volna egy jobban felkészült rablóbanda, hogy bevégezzék a munkát, amit az amundok elkezdtek.

Viszont legalább vizünk már volt.

Utasítottam a túlélőket, hogy temessék el az elesetteket, a vízlelőhelytől biztonságos távolságra. Az amund és a fayuma dögöket csak arrébb cipelték a víz mellől, és százlépésnyi távolságban halomba hordták őket.

– Senki nem nyúl az aranyhoz! – bődültem el, amikor láttam, hogy az egyik szemfüles fickó már az amundok ékszereinél matat. Néhányra Savrian vetett szemet, én pedig úgy döntöttem, kegyes leszek és nem szólok rá. Úgy éreztem, ha nem leszek kegyes, nem leszek semmi sem.

– De, szalah, hiszen ez csak réz, úgy éljek! – nézett rám megbántva Dsemshyd. Társa, egy abadanai égimeszelő, buzgón bólogatott hozzá.

– Engem akarsz te hülyére venni, te sakálok fattya? Te még rézért sosem mozgattad meg a seggedet! De ha már amúgy is ott vagytok, vágjátok le az összes amund fejét! Ritka fajzatok; tán még pénzmag is kerülhet belőlük.

Savrian kivételesen nem vitatkozott, sőt elégedetten hümmögött. Ismert pár természettudóst odahaza, akik aranyakkal fizetnének meg egy-egy amundfejet. Milyen kár, hogy El Tenadiyában még az is ritka, hogy valaki írni-olvasni tud. De ha találunk egy képzett balzsamozót valami civilizáltabb helyen, jó pénzért eladhatjuk őket.

Akkor még nem tudtam, hogy hamarosan mekkora túlkínálatunk lesz amundból. Élőből és döglöttből is egyaránt.

Miután kiosztottam az embereknek az ékszerek őket megillető részét, egyiküket visszaküldtem a karavánhoz, hogy hozza az árut.

A többieknek táborverésre adtam parancsot. Éjszaka az Ibara jeges, akár a távoli Sheral csúcsai, de feleannyira se lakályos. Mindenki kihasználta a ritka alkalmat, és a kút vizében lemostuk magunkról az út mocskát. A lányok paraván mögött mosdottak, hiszen nem jó, ha a kiéhezett férfinép meztelen nőket lát. Hamarosan álltak a sátrak, égtek a tevetrágyából rakott tüzek, én pedig őrséget állíttattam a megmaradt kevés fegyverforgatóból.

 

Habib legderekabb társa, a mindhalálig hű és bátor Dsemshyd egymaga száz amundot adott halálnak akkoron. S mikoron a nap alászállt, az amund főpap feje Habib al-Fulani dárdájának hegyére került. A húsz gyönyörűséges, hurikhoz hasonlatos dzsad szűz megszabadult a szörnyű fogságból, és édes hangon hálálkodtak megmentőiknek. Mikor az átkozott pap kilehelte sakállelkét, a templom megremegett, és elnyelte a sivatag homokja; helyén ma is hatalmas homokörvény hirdeti a nagy Habib dicsőségét.

 

Hahih al-Fulani élete és cselekedetei,

l. könyv, IV. fejezet

 

A nők megbabonázva bámulták a lándzsák végére tűzött amundfejeket. Szerencsére egyikük sem ismerte fel bennük a lényeket, amelyekről gyermekkoruk rémmeséi szóltak. Kivéve persze a Laylath nevű agyafúrt ribancot.

– Elalélok – nyögte elhaló hangon. Biztos voltam benne, hogy ezt sokat gyakorolta. Egy kulacs vizet nyújtottam neki.

– Habib, én hősöm, Sobira oroszlánja – lehelte a fülembe, és az illendőnél sokkal szorosabban kapaszkodott a karomba. – Szörnyetegek legyőzője. Jól látom, hogy azok ott... – olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkai a fülemet érintették – ...amundok?

– Nem! – mondtam dacosan.

– Először eltűnnek a vevőid, azután egy akkora csapat holdszeműbe futunk egy oázisban, amekkorát ezer évente egyszer, ha látni. Sok lesz ez a véletlenekből, nem gondolod?

– Galradzsa útjai kifürkészhetetlenek – mondtam zordan, de torkomon akadt a szó, amikor ügyes kis kezével az ágyékomba markolt. Ösztönösen körbenéztem, de a többiek messze voltak, mi pedig a tevék takarásában. Akkor sem láttak volna minket, ha véletlenül errefelé figyel valamelyikük.

Csak egy pillanatra fordítottam el a fejemet, de Laylath már előttem térdelt. Hagytam, hadd tegye, amit tenni akar. Lábaimból kifutott az erő; kénytelen voltam az egyik tevének támaszkodni.

Mikor végzett, felmosolygott rám.

– Elégedett az én nagyuram?

– Te aztán tudod, mit csinálsz...

– Bizony.

– Akkor vagy te szűzlány, amikor én! – kaptam a handzsárom után.

– De kérlek! Már a feltételezés is sért. Szűz vagyok, immáron negyedszer. És azt ne hidd, hogy olyan könnyű volt megfelelően képzett felcsert találni.

– Te szuka – fújtattam. – Ha ezt az amundok megtudták volna...

Elhallgattam, de túl későn. Laylath mosolygott. – Tehát... amundok?

– Csend! Vagy meghalsz – sziszegtem, nehogy meghallják a többiek. – Tudod-e, mit tettél? Majdnem megöltél mindannyiunkat!

– Amundoknak akartál eladni minket. Egyezzünk meg: te becsületes kereskedő vagy, én pedig szűz.

Átgondoltam a dolgot.

– Érintetlen – bólintottam azután.

Én is miért nem tudtam inkább tevékkel kereskedni!

 

Habib szeme megakadt a nemes, makulátlan szüzességű, szépséges Laylath fátyol fedte vonásain. "Most pedig az asszonyommá emellek, mennyei szépségű huri!" Boldog öröm ragyogott fel Laylath, a Szűzies vonásain. "Alig hittem, hogy méltónak találsz erre a kegyre, ó, Sivatag Hurrikánja! Füröszd meg arcomat fényedben, ó, Ibara Napja!" A dinasztiaalapító Habib al-Fulani és egyetlen felesége, az érintetlen Laylath al-Fulani, távol vonultak ekkor, és fennkölt, egekben fogant nászukat nem zavarta meg semmi e világról való.

 

Habib al-Fulani élete és cselekedetei,

II. könyv, III. fejezet

 

Nyugovóra tértünk, és eljött a reggel, mi pedig délnek indultunk, El Tenadiya felé.

Galradzsának hála eseménytelen utunk volt; pár nap alatt oda is értünk. Még a gondosan besózott amundfejek is alig szikkadtak meg útközben. Úgy gondoltam, megérdemeljük, hogy diadalmenetben vonuljunk be a városba. Előreküldtem tehát az elővédet, magasra emelt dárdáik hegyén a trófeákkal. Én a város falait kémleltem, és figyeltem a hatást. Senkit nem láttam őrségben. Ünnepnap lenne?

Sebaj, gondoltam, annál nagyobb lesz a meglepetés.

Áthaladtunk a kapun, de csak néhány elkerekedett szemű utcagyereket láttunk, akik jöttünkre szótlanul sarkon fordultak, és elrohantak.

– Miféle dzsadok ezek? – morogtam. – Most még alamizsnát is osztottam volna pedig...

– Látod azokat ott? – pillantott rám Dsemshyd. – Mintha bujkálnának. Ráadásul gyanúsan kevesen vannak a városban.

A nyeregtáskám megmozdult, és még a bőrön és a szöveten keresztül is éreztem a combomon annak a nyavalyás érmének a hőjét. Villámgyorsan reagáltam.

– Le a fejekkel, Doldzsah barmai! – üvöltöttem.

Embereim engedelmesen behúzták a nyakukat, majd magasba lökték a dárdáikat a rájuk tűzött amund fejekkel egyetemben. Nem voltam büszke rájuk.

– Hadd el! – dünnyögte mellettem a pyarroni. – Késő.

Amundok jelentek meg a főutca végén. Nem hasonlítottak azokra a meztelencsigákra, akiket a képeskönyvek miniatúráin látni: vállukat-mellüket valamiféle vértezet fedte. Az első gondolatom az volt, hogy teveszart kentek magukra a besték, mert úgy tűnt, legyek rajzanak körülöttük... pedig nem legyek voltak, hanem furán kavargó por.

A bronzbőrű állatok fegyvert markolva, minden sietség nélkül közeledtek felénk. Élükön bátran, büszkén menetelt az én papom. Biztos voltam benne; az érme már a fülembe is dünnyögött.

– Előre, barmok! – dörrentem embereimre. – Tán azt hiszitek, maguktól elpatkolnak?

Porfelhő lepte el az elöl haladó harcosokat – szívdobbanásnyi idő alatt kígyózott elő az árnyak közül. Mire melléjük értem, hátasom lába, már fehérre csupaszított csontokon tapodott, mégsem hátráltam meg – nem volt hová hátrálnom. A sivatag ősi csatakiáltásával rontottam az amund papra.

Galradzsa, ha véletlenül életben maradnék, add, hogy ne beszélhessen ez a fattyú!

Csodával határos módon már-már elértem az amundok vonalát. A hat-neb csak mosolygott, elvégre így vagy úgy, de házhoz hoztam az áruját, ahogy az jó szolgákhoz illik. Lenéző volt és fensőbbséges, szemében a kék hold hatalma ragyogott; istene gőgjével tekintett rohamunkra. Bronzszínű, olajjal borított, izmos felsőteste a régmúlt idők hőseinek szobra volt, a húsba álmodott tökéletesség maga. Jobbjával úrias nemtörődömségével emelte fel irdatlan fegyverét. És csak várt.

Ekkor dobták fejbe az emeletről egy vízipipával.

Az ablakokból a kézre eső, lehetőség szerint nehéz tárgyak zápora zúdult a megdöbbent amundokra. Felfelé figyeltek, így egy pillanattal később reagáltak a kelleténél, amikor a kapualjakból késekkel, húsvágó bárdokkal, tőrökkel és kalapácsokkal felfegyverezve tört elő a férfinép, hogy vad haraggal rájuk rontson.

Az amundok vezére elkapta rólam a tekintetét, és rájuk pillantott. Mintha mormolt volna valamit. El Tenadiya lakói megtorpantak, és kiüresedett szemeikkel minket kezdtek bámulni... aztán rögtönzött fegyvereiket lóbálva felénk indultak, akár egy élőholt sereg.

Szólni akartam az embereimnek, hogy tartsanak ki, amíg lehet, de a hat-neb megelőzött. Felénk fordult, az arcán rezzenetlen volt a mosoly. Valószínűtlenül izmos karjával intett egyet karavánom felé, és ekkor...

Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy senki és semmi vagyok hatalma előtt; pondró, aki arra sem méltó, hogy az én zafírszemű uram szétmorzsoljon, létezésem kegy, melyet nem érdemeltem ki, és soha nem is fogok. Hogy az én uram a maga kegyelmességében mégis méltónak találtatott, hogy El Tenadiya lakóinak kezeitől fogadjam a halált, hatalmas adomány volt érdemtelen személyemnek, mert kiérdemeltem figyelmét, még ha csak egy szívdobbanásra is. Tevémről leugorva hasra vetettem magam.

Anyád, az a füstös, tevékkel üzekedő ribanc a méltatlan, te fösvény állat! – visszhangzott az elmémben. Viszont túl sokan vannak így együtt; nem tudom áttörni nyolcuk védelmét.

Bennem szakadt a lélegzet. Felálltam volna, hogy Savrian vérét vegyem pimaszságáért, amiért az én parancsolómat káromolni merészelte, de engedély híján maradtam, ahol voltam.

Uram közelebb lépett, de egy pillantást sem pazarolt rám. Illő távolságot tartva követte őt a város népe. Az érme dalolt a nyeregtáskámban. Újabb lépést tett, és én oldalt fordítottam a fejem, hogy tovább szemlélhessem dicsőségét. Jelenléte boldogsággal töltött el. Szemem sarkából láttam, hogy El Tenadiya népe közeledik, és a kezekben lévő szerszámok magasba emelkednek.

Öld meg! – érkezett a sugallat.

Magamban megvetően felkacagtam. Hogyan is emelhetnék kezet a hat-nebre, féreglétem teljhatalmú urára! Félresöpörtem a szentségtörő gondolatot... ám hirtelen acél villant a kezemben, és fegyverem, akárha magától mozdult volna, az előttem álló szoboralak ágyékába mélyedt.

– Nem! – kiáltottam fel, amikor a dicső hat-neb elhanyatlott, gyönyörű arcát fájdalom torzította el – fájdalom, amit én, a méltatlan féreg okoztam neki. Hatalmas, istene hasonlatosságára formált teste dőlni kezdett, a tisztátalan porba... ahova való volt, hogy Galradzsa varrjon erszényt a bronzszínű irhájából!

Felegyenesedtem, és ugyanazzal a lendülettel térdkalácson rúgtam, hogy biztosan elhasaljon az az öntelt rohadék.

Úgy tűnt, az öntudat szikrája munkál még benne, mert a tömeg nem állt meg, noha lépteik elbizonytalanodtak. A legközelebbi jó három kardtávolságnyira volt tőlem. Szerencsémre épp a többi holdszemű útjában voltak.

– Hé, marhák! – mondtam, és kezemmel letöröltem arcomról a veríték és könnycsíkokat. – Az ellenség a hátatok mögött van! Mint általában. De gyertek csak! – Balommal a mellkasomra csaptam. – Kiontom a ti beleteket is!

Nem nagyon ijedtek meg.

Egy és más viszont végigfutott az agyukon, mert egy emberként fordultak sarkon, és üvöltve megrohamozták a döbbenten álló hét amundot, akik vajákosuk vesztét követően egyáltalán nem is tűntek annyira félelmetesnek. Embereim is rohamra indultak, én magam pedig lenéztem a vinnyogó hat-nebre.

– Te anyaszomorító! – vigyorogtam le rá. – Ha nem érintetlen és nem kislány, már nem is jó neked, mi?

Reméltem, megérti, amit mondok.

– Semmi vagy – nézett vissza rám. – Semmik vagytok mind.

– Te tudod – acsarogtam. – De van nálunk egy bölcs mondás; a következő életedben tán hasznát veszed. Mindenkit ott kell támadni, ahol a leggyengébb.

– Ölj meg!

– Ugyan. A sietség tönkreteszi az élvezetet. – Páros lábbal a térdére ugrottam, de csak harmadjára sikerült eltörnöm: pont olyan kemény volt, amilyennek látszott.

Közben El Tenadiya lakói és a bandám maradéka – mind a négyszázan – hősiesen megrohanták a megmaradt hét amundot.

– Az én népem – mondtam a némán halódó hat-nebnek, és a büszkeség könnyeit törölgettem a szemem sarkából.

A tér túloldalán kavargó porfelhőből csapások zaja és halálüvöltés visszhangzott. Otthagytam a legyőzött amundot, és arrafelé indultam.

Először egy tízfős csoportot láttam, amint vadul kerülgetnek egy sebesült hebetet. A nyomorult még mindig veszedelmesnek tűnt: legalább hét ember hullája vette körül.

– Szúrjátok már hátba, az istenekre! Mintha az erszényére hajtanátok! – tanácsoltam, és továbbmentem.

Csürhém egész jól boldogult nélkülem: különválasztotta egymástól az amund fattyakat, és a leghosszabb nyelű lándzsákkal döfölték őket, hogy ne kelljen a közelükbe menniük.

– A lábukra menjetek!

Elégedetten néztem, ahogy az első amund eltűnik a lesújtó pengék között. Kihúztam magam – tudtam, hogy innentől már egyedül is elintézik. Visszaindultam Savrian felé. Gyanítottam, hogy egy pillanatig sem hitt a győzelmünkben, és készen álltam, hogy tévedését az oromnyi orra alá dörgöljem.

Erre azonban nem került sor: már messziről láttam, hogy a homokban fekszik. Odarohantam hozzá. Laylath, ki tudja, honnan, mellettem termett; a kezében gyolcs és illatos gyógyfüvek. Mindketten elkéstünk. Felemeltem Savrian fejét. Nem éreztem az erek lüktetését a nyakán, és nem is lélegzett. Testén nem volt nyoma sebnek, azóta sem tudom biztosan, mi ölte meg – a megerőltetés, vagy az amund utolsó varázslata?

A távolban elült a csatazaj. Diadalordítások hangzottak fel, és a csata túlélői üdvrivalgás közepette felénk gyűltek. Hirtelen összetrombitált díszőrség állt az élükön, dárdáik hegyén tizenegy amundfej.

– Tizenkettőnek kéne lennie – ismerte be szégyenlősen Dsemshyd, aki csodával határos módon sérülés nélkül úszta meg az egészet –, de az egyik folyton lecsúszott.

– A te tanácsod nélkül sosem győztük volna le azokat a démonokat – hajolt meg előttem egy nagydarab városlakó, aki bele méretéből ítélve korábban a sejk bizalmasa lehetett. – Nagyuram, seregek legyőzője, néped reménye... mi a következő utasításod?

Erre nem számítottam.

– Hogy mi? – Azt hittem, gúnyolódik, de amikor a szemébe néztem, csak tiszteletet láttam benne. Ezek a birkák komolyan gondolták, hogy eztán nekem engedelmeskednek.

– Temessétek el a halottainkat tisztességgel – mondtam fáradtan, majd Savrian holtteste felé intettem. – Őt pyarroni szokás szerint.

– Mely pyarroni isten szimbólumát véssük a sírkövére, nagyuram?

Eltöprengtem. Sosem említette, mely istent tiszteli. – Orwella kivételével mindegyikét. Majd megosztoznak rajta.

Úgyis kisírja magának, hogy a legjobb helyet kapja odaát, gondoltam.

– Te pedig – mutattam a kövérre, aki erre térdre borult előttem – mondd el nekem, mi történt a városban, amióta az amundok bevonultak!

 

Elérték volt El Tenadiya kapuit, mely akkor még sem szépségben, sem hatalomban nem volt mérhető ahhoz a virágzó és gyönyörűséges székvároshoz, melynek mainapság csodájára járnak a Sheral mindkét oldaláról, hogy elteljenek pompája látványával.

Hatalmas amund hadúr bitorolta, és míg a szem ellátott, hebetek ezreinek léptei alatt döngött a fold. Habib al-Fulani serege elé rúgtatott nemes paripája nyergében, és a mindent elsöprő roham élére állt. Úgy villogott a tengernyi handzsár, akár a hullámok tarajos teteje, midőn előrezúdultak, és az amundokat szerteszéjjel szórták, mint El Dzsiah a sivatag homokját.

Az amundok nagyja ekkor kárhozatos szókat fordított a nagy Habib serege ellen, kik legott térdre borulva könyörögtek kegyelemért, de Habib elméjének erődjén nem vehettek erőt Amhe-Ramun praktikái. Akár dzsenn ősei, tüstént harcba vetette magát a hat-nebbel szemben, és félelem nélkül párbajra szólította az óriás amundot. Három napon és három éjen át küzdöttek egymással, míg végül Habib, a Nagy, az Állhatatos, egyetlen csapással fejét nem vette a kék hold fattyának.

 

Habib al-Fulani élete és cselekedetei,

II. könyv, IV. fejezet

 

Néhányan tiszteletteljesen felemelték Savrian holttestét, és elindultak vele. Az utcán megjelentek a gyermekek és az asszonyok is, hogy megsirassák a halottakat és gondjaikba vegyék a sebesülteket.

Az egykori tanácsnok – bizonyos Sikmek al-Halaveli – reszkető hangon számolt be a történtekről. Olyannyira megrendült, hogy az ilyenkor szokásos szóvirágokat is elhagyta, amiért igen hálás voltam neki.

– Hajnalban érkeztek. Kardélre hányták papjainkat és a hadzsikat; a sejket eleven porral zabáltatták fel. Ezután visszahúzódtunk a házainkba, és a legtöbb, amit tehettünk, az az volt, hogy imádkozunk az istenekhez... akik meghallgatták esdeklésünket, és téged küldtek segítségünkre, nagyuram!

– És ha azt mondom neked, al-Halaveli, hogy mostantól én vagyok El Tenadiya új sejkje, mit felelsz?

– Azonnal a palotádba vezetlek, nagy tiszteletű sejk, és bemutatlak ágyasaidnak.

Laylath az alkaromba mélyesztette körmeit.

– Rabnők, mi? – sziszegte. – Erre rögtön ugrasz, nem igaz, sivatag hurrikánja?

Nyugalmat erőltettem az arcomra.

– Mindig te maradsz számomra a legkedvesebb mind közül – mondtam, és meglepetten vettem észre, hogy még csak nem is hazudtam.

– Tehát első ágyasod leszek, fényes tekintetű sejk? –kérdezte, és a szeme felragyogott.

– Első ágyas – mosolyogtam rá, és megindultunk al-Halaveli nyomában, a távolban magasodó palota felé.

Alig lógott ki a szegényes, egy-két emeletes házak közül, de teteje kopott aranyozásán látszott, nemesnek és lenyűgözőnek szánták építtetői. Nem voltam teljesen elégedett, de úgy döntöttem, sejkségem első napján nem fogok kicsinységeken aggodalmaskodni.

A sejk rabnői elég átlagosak voltak – alig hoztak volna néhány tucat ezüstöt a piacon –, de legalább nem próbálták szűznek tettetni magukat. Kiválasztottam közülük a két legfiatalabbat és legkevésbé csúnyát, tömérdek italt hozattam a készséges szolgákkal, majd Laylathtal négyecskén elvonultunk a sejk hálószobájába. Az én hálószobámba.

Emlékszem, utoljára még felröhögtem az éjszakai égre és középső ujjamat mutattam a kék holdnak, mielőtt ájultan elhanyatlottam volna.

 

El Tenadiya lakói, látván a dicsőséges al-Fulani harcosainak vitézségét, és megbizonyosodván róla, hogy Habib, a Nagy nemcsak vitéz, de bölcs és könyörületes is, egyként szólottak, és örvendezve ajánlották erős kezébe sorsukat és sejkségük kulcsait. Al-Fulani pedig az egész éjszakán át a kegyelmes istenekhez fohászkodott, hogy hálát adjon nékik kegyelmükért.

 

Hahih al-Fulani élete és cselekedetei,

III. könyv, I. fejezet

 

Napközépre járhatott az idő, amikor felébredtem arra, hogy palotám foszladozó függönyein át tőrökként döf be az a rohadt, könyörtelen, ezerszer elátkozott sivatagi nap. Odakintről mintha ezernyi kétségbeesett kofa kínálta volna a portékáját, és siratta volna az összes férfirokonát. Tébolyító volt.

– Sikmek al-Halaveli! – üvöltöttem.

A pohos udvarmester mintha a kopott, zöld ajtó túloldalán nőtt volna ki a földből, csak koppantott egyet, és hétrét görnyedve lépett be rajta.

– Óhajod parancs, nagytiszteletű sejk. Miben állhatok szolgálatodra?

– Szólj a semmirekellőknek odakint, hogy örvendezzenek halkabban, különben magam hányom kardélre őket! – Parancsomat ércesnek szántam, de megfájdult a fejem a saját hangomtól. Túl harsány volt ezen a korai órán. Átkozott pyarroni löttyök! – Különben is, kik ezek? Tegnap még sűrű fésűvel sem találtam volna embert az utcán... már ha nem az amundok saruját kellett nyalnotok.

– Ök, nagyuram, a... a te sereged. Győzhetetlen hadaid.

– Gúnyolódsz velem? Elhallgass vagy meghalsz! – hörögtem.

Al-Halaveli remegve térdre rogyott. Én elviharzottam mellette – megfordult a fejemben, hogy menet közben belerúgok, de féltem, hogy most orra esnék benne –, és azzal a meggyőződéssel indultam az ajtó felé, hogy az első két szerencsétlent, akit meglátok, a handzsárom pengéjével tanítom meg az illemre. A fegyverövemet előrelátó módon az ágyamhoz támasztottam, így visszafordultam, és a derekamra csatoltam.

Laylath ébredezett, és macskamód nyújtózott az ágyunkon. A szemét dörzsölte.

– Hova ilyen korán, szerelmem?

– Csőcselék zajong odakint, én pedig beléjük verem az illő viselkedést, mielőtt megzavarnák édes pihenésed, sejkségem rózsaszála!

– Mielőtt szabadjára engednéd zabolázatlan haragod, ó, én oroszlánom, nem lenne illő felöltöznöd? Tudod, hogy csak nekem ígérted szépséges tested látványát az éjjel.

Ha Laylath így mondta, minden bizonnyal igaz volt. A zsibvásári lárma nem hagyott alább odakint, pedig al-Halaveli már kereket oldott, így igazán a végére járhatott volna. Sosem hittem volna, hogy ezt a mosdatlan csürhét az uralkodónak személyes jelenlétével kell elcsitítania. Felöltöztem, és elindultam.

A palota kertjének falai kívül zúgott a tömeg. Amikor kiértem palotám kapuján, tisztán hallottam, mit harsognak:

– Al-Fulani! Al-Fulani! Vezérünk!

Megroggyant a térdem; kénytelen voltam nekitámaszkodni a kapu kőből faragott szegélyének. Sikmek al-Halaveli és Dsemshyd a kert zárt kapujánál vártak.

– Jó, hogy jössz, szalah – pillantott rám az utóbbi. – Csak azért nem vonultak az ágyad lábához, mert féltek, hogy megzavarják nyugalmadat.

– Szóval ügyeltek a nyugalmamra – mondtam szárazon. – Nagyszerű munkát végeztek.

Keserű nyálat köptem a fal tövébe, majd rántottam egyet a vállamon, és felkészültem, hogy szembenézzek a csődülettel.

– Nem tudom, ki űz velem ilyen tréfát, de Galradzsára mondom, végigrugdosom mindet! – fogadkoztam, de amikor kiléptem a kapun, bennem szakadt a lélegzet. Laylath támogatott meg, aki mostanáig háromlépésnyire követett, ahogy engedelmes ágyashoz illik.

Ameddig elláttam, fegyveresek álltak, és a nevemet skandálták. Többtucatnyi zászló hullámzott az enyhe szellőben. Többségükön a nevem díszelgett, de akadt, amelyiken egy nagyon rút, nagyon dölyfös, nagyorrú dzsad látszott, aki kivont karddal fenyegetett valami láthatatlan ellenséget.

Egy hordómellű, szakállas fickó lépett előre, aki ránézésre akár falufőnökségig is vihette. Öles pengéjű handzsár lógott az övén. Az arcán friss forradás.

– A győzedelmes al-Fulanival kívánunk tárgyalni, szolga – dörmögte. – Ha felébredt már a te urad, és látni kíván bennünket, mondd el neki, mi készen állunk!

Megcsikordult a fogam, kihúztam magam, így már majdnem a mellkasával nézhettem farkasszemet.

– Magam vagyok Habib al-Fulani – reccsentem rá, amint elléptem mellőle, hogy ne takarhasson el a tömeg elől, majd felkiáltottam: – Magam vagyok Habib al-Fulani!

A falufőnökre pillantottam, aki halálra váltan omlott a lábaim elé.

– Nyolc sejkség megmaradt fegyverforgatóit hoztam színed elé, Galradzsa küldötte – mondta a csizmámnak.

– Kelj fel, ezrednagy – feleltem. – Sejkségem ellátja embereidet vízzel és élelemmel. Amundok támadtak rátok?

– Igen, nagyuram, de amikor hírét vettük, mi történt El Tenadiya falai között, fegyvert ragadtunk, és megöltük őket. Sok jó hadzsit veszítettünk. Aki nem veszett oda, itt áll előtted. Készek ölni és meghalni a szavadra.

Szédülni kezdtem, de aztán erőt vettem magamon, és a magasba löktem karjaimat. A tömeg elhallgatott.

– Harcosok! Dzsad véreim! Hazátokat a sivatag pondrói dúlják. Gyáva fattyak, kik csak istentelen praktikáikban bízhatnak. Bátrak vagyunk, sokan vagyunk, erőnk végtelen, és mert isteneink rendeléséből e föld a miénk, megvédjük, visszavesszük a korcsoktól! – Kezdtem belemelegedni a dologba; sose hittem volna, hogy ez ilyen egyszerű lehet. – Megbosszuljuk fivéreinket és nővéreinket, asszonyainkat és gyermekeinket! Kövessetek, és megízleltetjük az amund fattyakkal a saját orvosságukat: elviszszük nekik a háborút!

Kifogytam a szavakból, de már nem is kellett folytatnom – a hangom elveszett volna a többezernyi férfitorokból feltörő kiáltásban.

– AL-FULANI! AL-FULANI! AL-FULANI!

Sikmek al-Halaveli igazat mondott: valóban ők voltak a seregem, és egy pillanatig magam is elhittem, hogy Galradzsa az ő végtelen tréfás kedvében valóban engem rendelt arra, hogy győzelemre vezessem őket.

– Vegyetek magatokhoz vizet, és egyetek! – emeltem fel a hangom, mikor az üdvrivalgás alábbhagyott. – Sejkségeim tartalékait a hadjárat rendelkezésére bocsátom: megnyittatom víztározóimat és hombárjaimat. Azonban figyelmezzetek szavamra! Testvérek vagyunk mind, amíg e zászlók alatt vonulunk, és amíg e zászlók lobognak, dzsad kéz nem onthatja testvére vérét, mert sakáloknál is alávalóbb az, ki önnön fivére vagy nővére ártalmára merészel lenni ezen vészterhes órán!

Láttam, hogy bólogatnak, és tudtam, legalább két hetet nyertem az első komolyabb viszálykodásig. Jó harcosaim békés egyetértésben elvonultak, de tudtam, elég egy szó, és bárkinek nekiesnek, akire azt mondom, hogy amund. Ha kell, Rahim el-Haszrának is.

Hátrafordultam, és a lassan távolodó harcosok zászlóira böktem.

– Ugye, valójában nincs ekkora orrom?

Laylath hirtelen támadt érdeklődéssel szemlélte a lábujjait.

– Nem, amundok végzete. Nagyon arányos orrod van.

– Úgy is van a', szalah! Csak a fejed, az túl kicsi hozzá – biggyesztette a száját Dsemshyd.

Dühödten meredtem rá.

– A te véleményedre szarok – közöltem. – De arcátlanságodért megbűnhődsz: szárnysegédet csinálok belőled.

– Az meg mi? – kérdezte elsápadva. Még élénken emlékezett al-Vászii sorsára.

– Szörnyű sors – veregettem meg a vállát, és rávigyorogtam. Izzadni kezdett. – Nehéz dolgokat cipelsz utánam, és ha azt mondom, bolha, te ugrasz.

– Tehát ugyanaz, mint eddig, szalah? – könnyebbült meg Dsemshyd.

– Nagyjából. Viszont mostantól ez a hivatalos. És hozhatod a térképemet.

– De nincs is térképünk, szalah!

– Majd én megmondom neked, hogy mi a térkép, szárnysegéd.

Ahogy magyaráztam, úgy hervadt le az önelégült mosoly az arcáról. Elégedetten hátat fordítottam neki, derékon kaptam az én Laylathomat, és elvonultam vele a hálóterem irányába.

– Még senki nem vette el ilyen élvezetesen a szüzességemet. Csináld újra! – duruzsolta a fülembe valamivel később Laylath... de már nem a mondandójára figyeltem.

 

És özönlött Taba el-lbara népe a nagy Habib al-Fulani zászlaja alá. Messze földről érkeztek a válogatott harcosok és a nagy hatalmú varázstudók, kik meghajtották derekukat, és tekintetüket a sivatag homokjára szegezték, hogy el ne vakítsa szemüket a nagy Habib arcának fénye. Mind készen álltak, hogy vezéri pál-cájának egyetlen intésére vérüket áldozzák Amhe-Ramun nyája, a Vashold szörnynépe ellen.

 

Habib al-Fulani élete és cselekedetei,

II. könyv, VIII. fejezet

 

Másnap útnak indultunk. Nem Qusarma felé. Nem is számított ez már.

Al-Halaveli meglepett: önként ajánlkozott arra, hogy velem tart. Láthatta a kételyt a szememben, amikor végigmértem pohos alakját, mert elmosolyodott, és megtáncoltatott egy kisebb villámot bal kezének ujjai között.

Természetesen nem utasíthattam el egy olyan boszorkánymester szolgálatait, aki olyan hűséges volt, hogy még csak meg sem mérgezte egykori urát, és elég okos ahhoz, hogy elkerülje a haragját. Az én helyzetemben igazán nem válogathattam a varázshasználók között.

Tudtam, nem messze délnek Al Manszur erődjének van némi esélye, hogy kitartson az amundokkal szemben: az ősi erősség kereskedelmi útvonalak kereszteződésénél épült, falai vastagok voltak, számos pap és fegyverforgató óvta biztonságát. A hírek alapján az Ibara megmaradt végvárainak egyike volt. Kaptunk híreket másról is: az amundok szolgává alázták, vagy kiirtották azokat, akik az első szóra nem hódoltak be nekik. Tetteik hallatán a seregem égett a vágytól, hogy bosszút álljon, és nekem kellett visszafognom őket, hogy halálba ne hajszolják a tevéiket. Ez nem lepett meg. Ami viszont megdöbbentett, hogy magam is alig vártam, hogy amund vérrel mossam le a népemen, a rajtam esett gyalázatot.

Vizet, ellátmányt az első szóra kaptunk, sőt százával álltak be közénk a fegyverbíró férfiak. Al-Fulani esküje, ahogy elnevezték, kitartott: még csak pofozkodások sem történtek. Dzsad nem ontott dzsad vért, és ez kedvemre való volt.

Az Al Manszur felé vezető út ismét a mi utunk lett, ahogy ezredévekig a miénk volt. Utunkat felégetett oázisok, temetetlen holtak szegélyezték, de ez csak tovább növelte elszántságunkat. Ha az amundokba vagy a csahosaikba botlottunk, rövid úton végeztünk velük, a holdszeműek feje pedig a dárdák hegyére került.

A második napon pirkadat előtt keltünk útnak, hogy megtegyük az aznapra rendelt távolság felét, hisz' csak a bolond utazik éjközépkor vagy napközépkor az Ibarában. Régi hagyomány ez: ha nem fagysz meg vagy sülsz meg, valami ősi szerzetet még mindig felébreszthetsz. Bár utóbbitól már nem kellett tartanunk, a hőség és a hideg azonban harcképességünk kárára vált volna.

Az élen haladók azt jelentették, hogy magányos ember gyalogol velünk szemben.

– Hozzátok elém, ki akarom hallgatni! – közöltem, és előrerúgtattam, hogy mihamarabb kifaggathassam a szerencsétlen menekültet. Hamarosan magam is megpillantottam a sivatagban szédelgő keselyűcsalit. A szememhez emeltem látcsövemet.

– Al-Vászii, hogy a tevék trágyázzák a sírodat, hát te meg mit keresel itt? Ne lőjetek! – intettem le a túlbuzgó íjászokat. Bár a háború előtt ellenemre volt, miért ne adhatnék neki még egy esélyt? Az árut – Laylath kivételével – úgyis El Tenadiya falai között hagytam, ahhoz pedig, hogy itt bárkinek elvegye a szüzességét, isteni kegyre lett volna szüksége.

Al-Vászii közelebb tántorgott, embereim pedig hagyták. Pár lépésre járhatott csak az elővédtől, amikor tőrt rántott. A szeme azúrkéken villogott, arcát gyűlölet torzította el. Talán felismert. Doldzsah tudja, volt oka rá, hogy a véremet akarja.

– Üssétek le! – utasítottam a mellettem álló hadzsikat, embereim pedig, bár nem értették, miért vagyok ilyen kegyes, engedelmeskedtek. Bár al-Vászii átkozódva rontott nekik, hamar körbevették, és egy irdatlan ütéssel jobb belátásra térítették. Utána – már csak merő szórakozásból – összerugdosták, majd felpeckelték a száját, és gúzsba kötötték.

A sivatag lassan elmaradt mögöttünk, itt is, ott is csenevész bokrok, magányos fűcsomók nőttek. A tevék egyre inkább sziklát tapodtak. Messze nyugatra látni véltük a Kie-Lyron felett szálló párát... ámbár lehetett érzékcsalódás is.

Az elővéd alig néhány órányi járóföldre lehetett Al Manszur falaitól, amikor a felderítők jelt adtak a tükörrel, ahogy a sivatagi seregek évezredek óta teszik. Nem küldhettek jó híreket, mert a mellettem haladó, harcban járatos hamedi hadnagy komoran ráncolta a homlokát.

– Mi a terved, nagyuram?

– Az attól függ, mit olvasol te ki ebből, hű tisztem.

Büszkén kihúzta magát. Azt gondolhatta a barma, hogy ennyire megbízom benne, holott azért kérdeztem őt, mert fogalmam sem volt arról, mit jelentenek a tükörjelek.

– Amundok és segédcsapatok... árulók. Ezerszámra.

– Hívd vissza a felderítőket, és miután jelentést tettek, eldöntjük, mi a teendő. Addig mindenki kussol, és lapulunk.

– Parancsodra, szalah.

A seregem jól összeszokott az eltelt napok alatt: egyetlen, suttogva továbbadott parancsszó, és a dárdákat leeresztették, a tevéket elcsitították, és mindenki a dűnék takarásába húzódott. Hamarosan visszaértek a felderítőim is. Leszálltam a nyeregből, úgy fogadtam őket. Végigtekintettem a mocskos bandán, akik arcukra tevehúggyal kevert homokot tapasztottak, hogy jobban beleolvadjanak a sivatagi környezetbe, és megszokásból lehajtott fejjel jártak, hogy szemük csillanása éjszaka se váljon árulójukká. Máskor a kantárszárat sem bíztam volna rájuk, most azonban ez a tucat tevetolvaj volt seregem szeme és füle.

Hagytam, hadd beszéljenek.

– Annyian vannak, mint égen a csillag – kezdte egyikük, egy heges arcú sobirai, de társa, aki már megtapasztalta mennydörgő haragomat, rögvest a bordái közé bökött a könyökével, és átvette a szót.

– Háromezret számoltunk, de legalább kétszer ennyien lehetnek még. Amund kevés van, hála Dzsahnak. A hadrendjük...

– Várj – intettem le. – Ne kelljen kétszer elmondanod. Szárnysegéd! Térképet!

Dsemshyd nyögve rakta le mellém a kavicsokkal teli zsákokat. Persze, neki kellett összegyűjtenie mindet.

– Más seregekben a térképeket rajzolni szokták – jegyezte meg, és megtörölte verítéktől csatakos homlokát.

– Az egyetlen alkalmas bőrdarab, pergamen híján, a te hátadon van, ezt te is tudod – feleltem ábrándosan, mire megborzongott, és elkezdte kipakolni a köveket.

– No? – kérdeztem inkább a felderítőt, és a lábammal a kavicsok felé böktem. El is kezdte rendezgetni őket.

– Ez az erőd...

Néhány perc múlva tisztán láttam, hogy Al Manszur védői mellkasig állnak a trágyában.

– Tehát – tekintettem át a kezdetleges térképet – ezek a sárga szögletesek itt a fal, a szürke alaktalanok az amundok, a kétrezes színes vackok a védők, a rohadt sok pici fehér pedig az emberi segédcsapatok. Ami pedig ezt a kerek bíbort illeti... no!

Alaposan szemügyre vettem a gyöngyfényűen irizáló kavicsot. Messziről még akár igazinak is néztem volna.

– Á, ezt még egy koldus is visszadobná! – morogtam, majd messzire pöcköltem. – És most térjünk vissza a fontos dolgokhoz...

Az, hogy még mindig életben voltunk, arra utalt, hogy az ostromlók nem számítottak támadásra, és ez nekem épp megfelelt.

– Be kell jutnunk. Ahhoz nem vagyunk elegen, hogy ennyi amunddal elbánjunk, ha pedig idekint kapnak el, letolt gatyával...

Nem fejeztem be, nem kellett.

– Tehát áttörünk, és reménykedünk, hogy a bentieknek lesz annyi agyuk, hogy megnyissák előttünk a kaput, már ha elég nagy területet sikerül megtisztítani előtte.

– Nem lesz könnyű – fintorodott el a hamedi. – A főkapu előtt vannak a legtöbben.

– Akkor tennünk kell róla, hogy másfelé nézzenek. Önkéntesekre lesz szükségem.

 

*

 

Parancsaim legtávolabbi embereimhez is eljutottak. Az önként jelentkezőknek nem ígérhettem mást, csak azt, hogy dicsőségtáblára vésetem a nevüket, és hogy tisztességgel eltemettetem mindazt, ami megmarad belőlük. Mozgolódás kezdődött, és tízből egy előrelépett, hogy csatlakozzon a halálra szántak csapatához. Az a csekély számú pap, aki elevenen eljutott eddig, megáldotta őket, és suttogva ecsetelte nekik a túlvilági lét várható gyönyöreit. Nem hittem el azért minden egyes szavukat: ha csakugyan ezt tartogatja a jövő a hősök számára, a papoknak az elsők között kellett volna jelentkezniük. Mire végigfutott volna a fejemen a gondolat, már láttam, hogy csalódnom kellett, ezúttal kellemesen – az istenek szolgái az ima befejeztével egy tapodtat sem mozdultak a biztos halálba menő harcosok mellől. Ketten Galradzsát, ketten Doldzsahot szolgálták, Dzsah hitéről pedig egy ember tett tanúságot. Odaléptem a legidősebbhez, aki Galradzsa jelét viselte öltözékén. Megtermett, körszakállas férfi volt, vonásai abadanai származásról árulkodtak.

– Úgy döntöttél hát, szent ember, hogy feláldozod magad?

Amikor látta, hogy én szólítottam meg, mélyen meghajolt előttem, kezét szíve fölé emelte, mielőtt válaszolt.

– Igen, tiszteletre méltó al-Fulani.

– Ezzel még várnod kell egy kicsit. Nem engedhetem, hogy mind az öt papom egyszerre jusson mártíromságra, és mivel te látszol a legtapasztaltabbnak, neked más feladatot szánok.

– Nem keresem a halált, nagyuram, csak nem térek ki előle.

– Mi a neved?

– Ilgilendirmez, nagyuram!

– Hát, akkor Ilgilendirmez, te leszel az, aki lopni fogsz nekünk.

– Bizonyára homok ment a fülembe, tiszteletre méltó al-Fulani. Azt véltem hallani, hogy engem akarsz tolvajlásra rávenni, miközben Dzsah szolgája is köztünk van, aki...

Az imáiba feledkezett sihederre néztem, és megráztam a fejem.

– Nekem nem csupán egy láda, egy erszény, vagy egy tömlő víz kell, hanem annyi, amennyivel kihúzhatjuk odabent. Ehhez pedig sokat látott ember kell, nem egy heves vérű kölyök. Az istenek majd elrendezik a maguk dolgát.

Ilgilendirmez elgondolkodva simított végig a szakállán.

– Amíg tehát az önkéntesek az igaz istenek dicsőségére elterelik az amundok figyelmét – folytattam –, mi kifosztjuk az amundok segédcsapatait, hogy ne üres kézzel vegyük be magunkat az erődbe.

Al-Halaveli lépett hozzám. Időnként megrémített a fickó: csendes volt és tisztelettudó, és ehhez nem voltam hozzászokva. Láthatta rajtam, hogy zavarba hoz, ezért egyszer, két meghajlás között, azt dünnyögte:

– Felséges sejk, magasságos al-Fulani, én mindig jobban érzem magam második emberként, egy rendíthetetlen szikla árnyékában.

– Rendben. Mit tudsz ajánlani?

– Hatezer ellen? – vont vállat, és megcsóválta a fejét. – Nincs elég hatalmam. Egyet vagy kettőt átkaimmal bizonyosan istenei elé segíthetnék, de nem terjedne elég gyorsan. És esélyem sincs az amund vezérkar közelébe jutni, ahol az az egykettő számítana is valamit.

– És mondd, al-Halaveli – nézett rá Laylath –, az átkaidat csak emberek terjeszthetik-e?

– Terjesztheti azt bármi, ami véren él. Feltéve, ha sikerül rávennünk.

– Kell-e győzködni egy felhőnyi böglyöt? – kérdezte széles mosollyal az első ágyasom, én pedig elfehéredve markoltam a tevém kantárját.

– Boszorkány is vagy? Hát hány meglepetésed van még számomra, kicsi Laylath?

– Ó, ezernyi – pislogott rám ártatlanul –, de a legtöbb gyönyörteli. Tán nem bízol bennem? Hiszen téged sem bűvöltelek meg, nagyuram!

Igazat kellett, hogy adjak neki, hiszen teljes mértékben ura voltam akaratomnak. Al-Halaveli és Laylath a szakértők hűvös nyugalmával fordultak egymás felé.

– Kezdetnek tehát szükségünk lesz egy, azaz egy bö-gölyre, és...

Csettintettem Dsemshydnek.

– Eridj, szárnysegédem, és szerezz nekem egy böglyöt!

– Habib, tetű nem lesz jó? – kérdezte, és üstökébe túrt.

– Nem, nem lesz jó. A megszólításom pedig al-Fulani sejk – a fegyver jogán szereztem nevemet és rangomat. Elvárom, hogy tisztelj és eszerint is viselkedj, te közrendű bugris! Vagy szerzel nekem egy böglyöt, mire százig számolok, vagy neked kell berepülnöd az amundok táborába.

Sértődötten meredt rám, de láthatta az arcomon, hogy nem tréfálok, mert sarkon fordult, és elrohant.

– A bogarakkal már nem kell törődjetek – intettem nagyúri gesztussal Leiláék felé. – Mire van még szükségetek?

– Egy emberre, akit megfertőzhetek – felelte al-Halaveli. – Ritka ronda halála lesz: bár a kór nem végezne vele, meg kell ölnünk, mert igen ragályos egy métely az.

Eltöprengtem. Szükség esetén bármikor feláldoztam volna seregem egy részét – most is kénytelen voltam ilyen döntést hozni –, de elborzasztott a gondolat, hogy ilyen hiábavalóságért küldjek a dicstelen halálba valakit, aki engem szolgál. Hacsak nem...

– Meghoztam a böglyödet, dicső és kegyes al-Fulani sejk, kinek ősei...

– Szárnysegéd – vágtam a szavába –, halld parancsom: rögvest hozd elém al-Vásziit!

– Jó, de akkor addig fogd meg a turbánomat. Sejk.

Felém nyújtotta a turbánt, amiből dühös zümmögés hallatszott. Továbbadtam al-Halavelinek és vártam, hogy Dsemshyd visszatérjen. Hamarosan meg is érkezett: lándzsanyéllel böködte al-Vásziit, aki egy jól irányzott ütés hatására térdre bukott előttem. Szemeiben gyűlöletet láttam, de mert szájában még mindig ott volt a bizonytalan eredetű rongydarab, szólni nem tudott.

– Nesztek, tegyetek vele, amit akartok. Rondább már úgyse lehet. Ha meg véletlenül visszanőnének a golyói a varázslattól, sok hasznát már úgyse veszi, nem igaz?

Széles vigyort villantottam a tehetetlenül vergődő al-Vásziira, ahogy a varázstudók közelebb léptek hozzá.

– Amint végeztetek, rohamozunk.

– Fényes délben? – kérdezte Dsemshyd.

Tisztában voltam a kockázattal: néhányan hőgutát fognak kapni, az biztos, és jó páran bele is halhatnak.

-Látod? Ez az az időpont, amikor senki nem vár rohamot. Az amundok pedig nem a napot imádják: éjszaka, különösen most, hogy telik a Kék Hold, én ugyan nekik nem mennék.

A nap elérte a zenitet. Talpunkat szinte égette a szikes talaj. A falak és az ostromlók táborának körvonalai remegtek a rekkenő hőségben. A kis csapat, akik az elterelő műveletre vállalkoztak, befejezték utolsó imájukat, és előmásztak a tevék árnyékából. Az élen haladó zászlóvivők magasba emelték képmásommal és nevemmel díszített lobogóikat, és nekiindultak az erőd oldalbejárata felé, bár tudták, hogy soha nem érhetik el. Az imák megacélozták elszánásukat, felkorbácsolták harci kedvüket és óvták lelküket. A papok jelenléte miatt nagyobb volt az esélyük arra, hogy megölik őket, nem pedig átveszik felettük az irányítást. Emiatt engedtem meg csupán, hogy az istenek kincset érő szolgái, akik a gyógyító hatalmukkal és élelemteremtő imáikkal minden sereg nélkülözhetetlen tagjai, vérüket áldozzák a győzelemért. Ahogy büszke soraikat szemléltem, elhatároztam, hogy sejkségem legderekabbjait az Al Manszur Gárda tagjaivá emelem. Elvégre az ilyesmi megdobogtatja a férfiember szívét, nekem pedig nem kerül semmibe.

Megvártam, amíg a távolban felhangzik a csatazaj, majd jelt adtam rablóbandámnak, akikre az amundok segédcsapatai által felhalmozott készletek megszerzését bíztam. Kisvártatva megindítottam a főerőimet is, és magam is velük tartottam.

Támadásunk készületlenül érte az árulókat és az amundokat egyaránt. Habár felneszeltek az előreküldött egységre, nem várták, hogy a kétszáz főt számláló portyázok öngyilkos rohamával egyidejűleg hátba kapja őket egy ötször ekkora sereg is. Tucatjával, százával pusztultak el fegyvereink csapásai alatt, mielőtt egyáltalán eszükbe jutott volna, hogy ellenálljanak. Amund csak mutatóba akadt közöttük: tán csak minden tizedik volt Amhe-Ramun fattya. A többiek vicsorgó, villogó szemű fanatikusok voltak, akiknek elméjét minden eskünél szorosabb béklyóba verte Amhe-Ramun mágiája. Laylatht legderekabb harcosaim kísérték. Nem láttam, mit csinál, de az egyik előttünk álló amundot hirtelen böglyök hada lepte el. Mi azonnal éles ívben kitértünk jobbra, részint, hogy kikerülhessük a vérszívók felhőjét, részint pedig azért, csatlakozzon hozzánk Galradzsa hű szolgája, Ilgilendirmez és csapata még a várkapu előtt. Ők a kavarodást kihasználva vagy ötven tevét zsákmányoltak, ráadásul alig voltak kevesebben, mint amikor elindultak. Mögöttük a távolban füstoszlopok jelezték, hogy nemcsak fosztogattak, hanem gyújtogattak is.

Most jött az igazán kockázatos rész; az erőd védői ugyanis nem tudtak előre érkeztünkről, így csak remélni mertem, hogy lesz annyi eszünk, hogy kinyitják nekünk a kaput és biztosítják, hogy bejussunk. Ráadásul a korcsok mostanra kezdtek magukhoz térni első meglepetésükből és lassan megmutatkozott óriási túlerejük.

Az amundok nem fáradtak azzal, hogy a saját, ordas fegyvereikkel lássák el a segédcsapataikat. Dzsambiák, handzsárok, szablyák villogtak mindenütt, ahogy az emberarcú fenevaddá korcsosult árulók ránk rontottak. Bár váratlanul érte őket a támadás, keményen küzdöttek: a rohamunk kezdeti lendületét alig-alig tudtuk tartani. Mindannyian tisztában voltunk azonban azzal, hogy ha ezt a néhány száz lépést nem győzzük, körbevesznek és egyesével mészárolnak le minket. Mikor félútnál jártunk, néhány nagyon agyasnak eszébe jutott, hogy íjaikkal közénk lőjenek. Bár területlövésnek gyatra volt a próbálkozás, így is jó néhány harcosommal végeztek, mialatt közeledtünk a kapu felé. Nem is törekedtek a biztos találatra: minden harmadik vessző mellé ment, vagy egyenesen a közelharcra gyülekező szövetségeseiket érte. Amikor egy amund nyaklott össze egy mesterien mellélőtt vessző hatására, ami fura tolldíszként meredt elő a koponyájából, elvigyorodtam. Mikor pedig halványan meghallottam a kétségbeesett, magas hangú sikoltozást, hangosan röhögtem. Csapásokat osztottam és hárítottam, emberét, amundét egyaránt; a tevém üvöltött, rúgott és harapott, néhány barmot pedig, akik elég erősnek hitték magukat ahhoz, hogy mellkassal állítsanak meg egy rohanó sobirai dromedárt, egyszerűen legázolt. A fegyverforgató karomat alig éreztem, a lábaimat izzó fehér fájdalommal rántotta görcsbe a kimerültség. Ruhám és bőröm vérrel kevert homoktól volt mocskos, de mert mindenem mozgott, biztos voltam benne, hogy nem találtak el. Még. Erősen ziháltam, a szemembe folyó verejték már szinte fel sem tűnt, csak az elhomályosodó látásom miatt zavart valamennyire. Olykor egy meneth sújtott felém, olykor egy buzogány. Kikerülni, válaszcsapás, tovább, tovább, ez volt az imám, ezt ismételgettem.

Ha az amund vagy a segítője ott marad, jó, ha csak lelassul, úgy is jó.

A fegyvercsörgés, a halálüvöltések és a parancsszavak zűrzavarában teljesen elveszítettem az időérzékemet, az újabb és újabb összecsapások jelentéktelen, bár életveszélyes epizódokká alakultak.

 

*

 

Amikor tehettem, hátra-hátrapillantottam, figyelve, megfogant-e már al-Halaveli varázslata és magamban fohászkodtam, nehogy kiderüljön, hogy az amundokat egészen másféle trágyából gyúrták, mint emberszolgáikat. Amikor azonban láttam, hogy az egyik holdszemű a hasát markolva összegörnyed, már tudtam, hogy kivételesen nem volt balszerencsénk.

Megmaradt embereim elérték a kaput. A várkapu évszázados rozsdás-korhadt szárnyai nyöszörögve nyílni kezdtek. A boltozat nem volt széles, két szekér ha elfért volna egymás mellett. Habár így könnyebb lehetett megvédeni, én most jobban örültem volna annak, ha egyszerre többen is keresztüljuthatunk rajta. Az ostromlók újrarendezték soraikat; tudtam, ha most nekilódulnak, hamarosan szétmorzsolnak bennünket a falakon.

Szerencsére harci kedvüket e pillanatban kezdte ki az, hogy egyre másra dőltek ki közülük emberek, amundok egyaránt. Nem volt kérdéses, hogy Amhe-Ramun fattyait ez csak percekre hátráltatja, de nekünk nem is volt szükségünk többre. Al Manszur varázstudói és az íjászai éltek a kínálkozó lehetőséggel, nyílzápor és varázstűz és vágott széles rendet az ostromlók között. Ahogy egyre kevesebben maradtunk odakint, úgy bátorodtak fel a támadók. Bár szervezett rohamra nem futotta erejükből, a fanatikusok tucatjával estek nekünk. Láttam, hogy csapatom fele a védők buzdításától kísérve már átjutott a kapun.

Odabentről parancsszavak harsantak; ha rosszul számítottam és az ostromlóknak lesz érkezésük még egy rohamot indítani, nem várják meg, hogy mindannyian beérjünk, hanem itt mészárolnak le mindannyiunkat. A karomat már mozdítani sem tudtam, szemem előtt amund-szem kék karikák táncoltak és már nem izzadtam. Nem volt mit.

Öreg sivatagjáró vagyok; tudtam, ha nem érek árnyékba és nem jutok vízhez nagyon hamar, már nem is lesz szükség amund menethekre, hogy elpatkoljak. Embereim sem festettek jobban. Egyikük kibukott tevéje nyergéből, habár teljesen sértetlen volt. Mire felocsúdtunk volna, már körbe is vették, és eltűnt a lecsapó fegyverek pengéi alatt.

Amikor Dsemshyd a szemem láttára zuhant alá, tevém véknyába vágtam sarkamat, és a végsőkig kimerült állattal a köré gyűlő hiénák közé rúgtattam. Itt egy fejet szeltem le, amott egy bordát zúztam szét; az emberi csapatokat mintha megbénította volna, hogy Amhe-Ramun fattyai maguk is sebezhetőek. Hamar félkörbe fogtak bennünket és csak a látszat kedvéért döfködtek felénk lándzsáikkal és kardjaikkal.

Nem vártam meg, amíg uraik ismét alkalmazni kezdik rajtunk elmegyilkos trükkjeiket. A csuklójánál fogva felragadtam Dsemshydet a vértől csatakos földről, és ahogy a tevém bírta, elkezdtem a nyitott kapu felé száguldani. Hű szárnysegédem nem tudott mögém kapaszkodni, ezért nem maradt más választásom, mint hogy Al Manszur faláig szorosan markoljam karját bal kezemmel. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy figyeljem, tudja-e tartani a lépést, így amikor végre átvágtattunk a kapun, láttam, hogy útközben felbukott, és arcával szántotta végig Al Manszur udvarát.

– Remélem, jól mulattál. Mert én remekül – vetettem oda neki vigyorogva, miközben mögöttünk hatalmas döndüléssel ismét bezárultak a láncokkal és gondosan kimért ellensúlyokkal mozgatott kapuszárnyak.

 

Midőn Habib mérhetetlen serege elérte Al Manszur falait, látták vala, hogy az ostromló sereg száma oly nagy, mint homokszemeké a sivatagban, ám bátorságot merítettek az eltökélt Habib példájából, így nem lankadt karjuk ereje, mialatt szétszórták az amundokat, akár a távoli Sheral bérceiről alázúduló hóförgeteg a gyengécske bokrokat.

Al Manszur védői pedig lelkük mélyéig hatoló hálával fogadták a nagy Habib seregét, hiszen mind tudták, hogy velük nem veszíthetnek.

 

Hahih al-Fulani élete és cselekedetei,

III. könyv, III. fejezet

 

Leugrottam tevémről és körbenéztem.

Az erőd katonái közül néhányan az amund segédcsapatoktól szabadított tevékről pakolták le a súlyos zsákokat és hordókat, mások az én megfáradt, szomjazó embereimnek hordták a vizet öblös vödrökben a vár ciszternájából. Alig volt időm körülnézni, az én kis Laylathom iramodott felém, hogy sírva-nevetve öleljen át. Én is kitárt karokkal fogadtam, de rögvest el is engedtem, amikor láttam, hogy életben maradt zászlótartóim üdvrivalgásban törnek ki érkeztemre. Minden tekintet felém fordult. Mindenki. Harcosaim torkuk szakadtából üvöltötték nevemet, de hamarosan csatlakoztak hozzájuk az erőd védői is.

– AL-FULANI! AL-FULANI! AL-FULANI! AL-FULANI!

Kihúztam magam, elővettem handzsáromat és harciasan az ég felé emeltem. Ezernyien követték példámat, ezért úgy véltem, semmit nem rontottam el. Megszólaltam volna, hogy mondjak nekik valami lelkesítőt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Fogaim között homok csikorgott, kirepedezett ajkaim hangos cuppanással váltak el egymástól. Laylath persze látta, mi a baj. Illendően letérdelt elém és vízzel teli rézkupát nyomott a kezembe, aztán újratöltötte, amikor kiittam.

– Eljöttem, hogy segítséget nyújtsak Al Manszur derék harcosainak az istenek óhaja szerint! Egyetek, igyatok: a következő két hétben minden fogyasztásunkat az amundok és népünk árulói állják – mondtam, és a teherhordó tevék felé intettem.

Rablás volt ez a javából, mégis üdvrivalgás hallatszott. Hiába, változnak az idők.

Most, hogy végre mással is tudtam foglalkozni, végigmértem az erőd védőit. A legtöbbjük jól tápláltnak és jól felszereltnek tűnt, és még a mi érkezésünk sem vonta el hosszabb ideig a figyelmüket: kifelé bámultak, hátha a rohadtak megpróbálkoznak valamivel, amíg mi magunkat ünnepeljük. Odakint, mikor az amundok és csahosaik rájöttek, hogy ezt a küzdelmet elvesztették, árnyékba húzódtak, hogy legalább a tűző nap ne kínozza őket. Biztos voltam benne, hogy a vajákosaik már fel is számolták al-Halaveli kezdetleges ragályát, ezzel együtt nem akarták tovább rontani a helyzetüket, és biztonságos távolba vonultak a sebeiket nyaldosni. Akkora szerencsénk persze nem volt, hogy végleg továbbálljanak a falak alól. Én rájuk bocsátottam volna tán az összes mágiatudóm hatalmát, de úgy tűnt, a várkapitány egy későbbi időre tartalékolta őket.

 

*

 

Az ünneplés lassan alábbhagyott: egy dolog a lelkesedés, a hőség meg egy másik. Eleget örültek nekünk. Ahhoz azonban, hogy valami hasznunkat is vegyék, a két haderőt eggyé kellett kovácsolni, ezért számítottam rá, hogy a várparancsnok hamarosan látni akar majd. Nem is tévedtem: köpcös, karikalábú tiszt lépett mellém, aki hamedi címeres, ezüsttel futtatott pikkelyvértjét büszkén viselte a tűző napsütés ellenére is.

– Ha pihenni kívánsz a minden bizonnyal kimerítő csata után, vitéz al-Fulani sejk, a szolgák a szállásodra vezetnek. Ha viszont úgy érzed, hogy készen állsz a sereg ügyeivel továbbra is foglalkozni, elvezetlek a várkapitányhoz.

– Minek nézel engem, katona? Egy ilyen csetepaté kevés ahhoz, hogy az én erőmet elvegye – hörögtem, bár a térdem remegett, és széles terpeszben voltam kénytelen állni. – Amúgy is beszélni kívántam a te urad urával – vetettem oda neki, miután kilihegtem magam.

Két héttel ezelőtt a felfuvalkodott hamedi még kardlappal torolta volna meg ezt a hangnemet, most azonban arcizma sem rándult, hogy egy mocskos és kimerült sobirai bugris ilyen modorban szól hozzá. Nem láttam rajta, hogy visszafogná magát; természetesnek vette, hogy egy sejk és hadvezér, mi több, maga Habib al-Fulani így beszél vele, hisz' lehet, hogy fiainak vagy azok fiainak is elbüszkélkedik majd a találkozással. Már ha ő, vagy akár csak egyetlen dzsad is túléli, ahogy lángba borul az egész Ibara.

A tiszt mélyen meghajolt előttem, némán sarkon fordult, én pedig követtem. Az erőd kövei öregek voltak és homokszínűek, a falak pedig már több évszázada álltak, az ostromlók mégsem tudták létra nélkül megmászni, mert az illesztések még mindig hibátlanok voltak. A falaktól távol emelkedett az öregtorony – ha maguk a külső védművek el is esnek, akár napokig visszatarthatta volna a támadókat a tömzsi, négyszögletes épület. Minden oldala ötvenlépésnyi volt. Dzsad építészektől merőben szokatlan módon itt mindennek csak funkciója volt, puszta díszítés egyáltalán nem akadt rajta. Savrian még talán szépnek is találta volna ezt a célszerűséget.

Az öregtorony felé tartottunk. Az őrök itt is, ott is tisztelegtek fegyverükkel.

Tollal díszített turbánban sobirai, abadanai és hamedi tisztek siettek útjukra, többségük lefelé a lépcsőn.

– Hé, hamedi! Kik a tollasok?

– Szárnysegédek, nagy tiszteletű sejk.

– A tollat azért viselik, hogy jobb célpontot nyújtsanak? – álltam meg egy lépcsőfordulóban, hogy kifújjam magam.

– Nem, vezír. Harc közben sosem viselik.

– Szereznél nekem egy ilyen tollat, és eljuttatnád az én szárnysegédemnek? Nagy legyen, és rózsaszín, ha lehet. Egy flamingóé épp jó lenne.

– Megteszem, amit tudok, ó, sejk, bár épp hiány van flamingókból. De majd befestünk egyet, ha máshogy nem boldogulunk.

Ezt a fickót nem ejtették a fejére, jegyeztem meg magamnak.

Megmásztuk a számtalan csigalépcsőt, és végül a torony legfelső szintjén találtuk magunkat.

Az erősség parancsnokának szobája kényelmesnek tűnt, de fényűzőnek aligha lehetett nevezni. Dísztelen, tevenyeregszerű ülőalkalmatosságok sorakoztak a falak mellett, a falon térképtartók, középen gránitlapú íróasztal állt, mögötte a megtermett várkapitány. Az asztalon heverő iratok között egy alacsony, keskeny vállú, kövér férfi matatott, akit láthatóan hidegen hagyott az érkezésem. Sötétítő függönyök takarták az ablakokat, amelyek a huzatot átengedték, de a dögvészes meleget hozó napsugarakat nem. A parancsnokhoz fordultam, kísérőm pedig egy meghajlással magunkra hagyott minket.

– Örvend az én szívem, bátor és szerencsés sejk – mondta –, hogy harcosaiddal együtt csatlakoztál Al Manszur védőihez.

– Büszkeségtől dagadó kebellel rendelem fegyvereimet a dzsad nép védelmére, szalah.

– Ránk fér. Mint bizonyára értesültél róla, Hamedet és Sobirát meghódították az amundok, az a hír viszont még talán nem jutott el hozzád, hogy tegnap elesett Al Abadana városa is.

– Hogy mi? – hördültem fel, és lerogytam az egyik tevenyeregre. – Elesett Sobira? Szörnyű hír ez, olyannyira, hogy már annak sem tudok örülni, hogy Hamed zászlóit is a homokba taposták. Remélem, mi azért tovább húztuk, mint el-Haszra talpnyalói, azok a satnya korcsok!

Megköszörülte a torkát, majd gyorsan témát váltott.

– Hány emberrel indultál el, és hány embered maradt az áttörés után, sejk?

– Ezerkétszázán kezdtük meg a rohamot, kemény férfiak majd' mind egy szálig. Varázstudók is akadnak közöttük, de hatalmuk nem mérhető az igazi nagyokéhoz. Nyolcszázán maradtunk.

– Mit gondolsz, hány amund van az ostromlók között?

– Nem túl sok; tán minden tizedik az. Nem számolgathattam őket.

– Túl sok – mormolta gondterhelten, és az egyik ablakhoz sétált. Félrehajtotta a függönyt, és a távolba nézett. – Nem fogjuk tudni annyira megtörni a harci szellemüket, hogy maguktól eltakarodjanak. Hosszú ostromnak nézünk elébe.

– Készleteitek mennyi időre elegendőek? – kérdeztem vissza.

– A vizünk a világ végezetéig kitart, az élelem pedig, amit hoztatok, újabb heteket ad nekünk. Vannak továbbá papjaink, kik megsokszorozzák. Ezen nem fog múlni.

– Ha minden elesett körülöttünk, csak a végzetünket késleltetjük!

– Érkeznek hírek szórványos ellenállás gócairól. Ráadásul a déli birodalmak sem nézik tétlenül, hogy az amundok lemészárolnak minket, hiszen biztosak lehetnek benne, hogy ez esetben idővel ők is sorra kerülnének. Segítséget ígért Pyarron, Shadon, és... azt mondják, Krán is mozgolódik.

Hátradőltem, és megszemléltem a mennyezetet.

– Nagyszerű. Tehát a krániak felszabadítanak bennünket. Ugyanolyan banda, mint a shadoniak, és nehéz eldöntenem, hogy jobbak-e bármivel, mint az amundok. Remélem, először Hamedből takarítják el a holdszeműeket a Fű nagyobb dicsőségére, az én hazám épp eleget látott a Fekete Ország fattyaiból. Hadd bánjanak el az ő emírjükkel is úgy, ahogy a mienkkel – na nem mintha nem szolgált volna rá. De remélem, azt a vérbajos Haszrát körülmetélik előbb. Kalapáccsal.

– Kalapáccsal? – szólalt meg színtelen hangon az írnok.

– Azzal. Le is jegyezheted!

– Á, szükségtelen. Megjegyzem. Kapitány, most távozz! – intett, és elvigyorodott. Nyugtalanító vigyor volt.

A kapitány meghajolt felé, majd kihátrált.

– Nem! Na ne. Ez nem lehet! Fordulj oldalra! – mondtam, és a sejkségemben megtöltött erszényembe túrtam. Félredobtam az erv ezüstöket, a toroni dukátokat és a sobirai rezeket majd addig keresgéltem, amíg végül találtam egy hamedi aranyat. A levegőbe emeltem és összemértem a rajta látható vésetet a korai ráncok szabdalta képű írnokéval, aki közben engedelmesen elfordította a fejét. Láthatóan kitűnően szórakozott.

– Nem hittem volna, hogy élőben is ekkora orrod van. De sebaj – mondtam, és lassan a handzsárom markolatára tettem a kezem. – Nagy hibát követtél el: egyetlen testőröd sincs itt.

– Való igaz – felelte, és kényelmesen elhelyezkedett az íróasztal mögött. – Megölnél? Még akkor is, ha tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki miatt ez az erőd még áll? A külhoniak miattam jönnek majd ide. Lehet, hogy kalandozók is akadnak majd közöttük... de ölj csak meg, és talán az egész Ibara sírját megásod!

A fogamat csikorgattam, mert tudtam, hogy igazat beszél az átkozott.

– Legyen hát, emír. Békejobbot nyújtok neked: egyesítsük erőinket az amundok ellen!

Érdeklődve és enyhe undorral nézett rám, mint ahogy én szoktam a tevémen élősködő vérszívókra.

– Nem. Nem egyesítjük erőinket. Te szolgálsz engem, az embereid úgyszintén. Cserébe naggyá teszlek, és gondoskodom róla, hogy ha megnyerjük a háborút, engedelmes is maradj.

– Úgy érted – suttogtam –, azt mondod, bolha, és én ugrok?

– Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban.

– Hát tévedsz, emír! Sokkal nagyobb szükséged van rám, mint azt mutatod: Ibara-szerte tisztelnek, a puszta szavamra százak áldozzák értem életüket. Hírem bejárhatta azóta az egész Ibarát, seregeim azelőtt vagy tízféle emírt, sejket és sahot szolgáltak. Azt hiszed, te mindnél különb vagy?

Rahim el-Haszra felállt. Elhúzta a sötétítő függönyt, és néhány szívdobbanásig kibámult a lőrés méretű nyíláson.

– Igen, látom a zászlókat – bólintott felém. – Fordulj csak oldalra! Á! Nem hittem volna, hogy bárki emberfiának ekkora orra lehet, de a lobogóid híven tükrözik a valót.

– Elhallgass, vagy meghalsz – motyogtam lemondóan.

– Ajánlatom van a számodra, Habib al-Fulani.

– Hallottad, amit mondtam – szegtem fel az állam.– Nem vagyok rászorulva arra, hogy egyezkedjek veled.

– Pompás hadúr vagy, igazi bálvány és hős. Viszont én lehet, hogy úgy döntök, hogy egy mártírral többre megyek, mint egy hőssel. Rendíthetetlenebb, fennköltebb, ráadásul könnyebb pórázon tartani.

– És mi az ajánlatod? – kérdeztem hűvösen.

– Láthatólag annyira rühelled Hamedet, hogy nehezemre esik ellenállni a kísértésnek, hogy birtokot adjak neked ott. A sejkséged mellett tehát e naptól, Habib al-Fulani, Galradzsa kegyelméből neked adományozom Berbat sejkségét...

Eközben tollat tartó keze szaporán vetette a sorokat a papírra.

– Al-Berbat? – rökönyödtem meg. – De hiszen annak a városnak csak a datolyából évi tizenötezer arany a bevétele!

– Látod? – pillantott fel. – Ne mondd, hogy nem vagyok nagylelkű. Igaz, van ez a kis probléma az amundokkal...

Átnyújtotta a hevenyészve összeütött adománylevelet.

– Vissza kell, hogy foglaljam, mi? – kérdeztem epésen.

– Ó, ha megtennéd! – udvariaskodott. – Örökre leköteleznél vele, és hát magadnak is nem kis szívességet teszel. Neked adományozok ezen felül minden olyan birtokot, amely utadba esik, és régi tulajdonosaik önszántukból szegődtek amund szolgálatba. Nem kell számolgatnod: sok ilyen van.

– Én ezt nem értem – vakartam meg a szakállamat. – Én ugyan nem engednék a hátam mögé, bizalmas pozícióba olyasvalakit, aki annyira gyűlöl, mint én téged. Bár... már nem is rühellek téged annyira.

– Ugyan, hagyd csak, ha elveszítjük a háborút, úgysem számít, ki gyűlölt kit. Ha megnyerjük, gondoskodni fogok a védelmemről. Amíg pedig folyik a harc, biztosan nem szúrsz hátba, mert az amundokat még nálam is sokkal jobban utálod.

– Igaz – bólintottam. – Emírem, az nem is érdekel, hogy miért akartam a véredet ontani?

– Kalapáccsal? – mosolygott rám savanyúan.

– Kalapáccsal. Akár azzal is. Szóval nem akarod tudni? Vállat vont.

– Ha neked könnyebb lesz ettől a lelked, akár el is mesélheted, de én egy cseppet sem vagyok rá kíváncsi. Az egyetlen, ami számít, hogy együtt vagyunk benne. Vagy mi, vagy az amundok. És te az én hősöm vagy. Vagy az én mártírom.

 

Elámult vala ekkor Rahim el-Haszra, az égi ravaszsága, és maga siet a nagy Habib al-Fulani fogadására, homlokát nemes olajokkal kené meg, és legott hadvezérévé tevé, és ím, az ő nagylelkűségében neki ajándékozá Sobira, Hamed és a holt sejkek és emírek birtokából elorzott földeket.

Habib, a nagy, a mértékletes, húzódozva fogadta a felajánlást, mert sosem vágyakozott lelkében más vagyonra, mint a bölcsesség, és nem vágyta az ő szíve a hatalmat. Tudta azonban, hogy a szegény, magára hagyott dzsad népe vezetőt kíván, hisz' minden földet még Rahim el-Haszra, az égi ravaszsága sem kormányozhat egymaga, miután amundok hódításának vége szakad vala.

Habib al-Fulani pedig holtáig nem emelt maga mellé más feleséget hosszú, dicsőséges, gazdag és szerencsés élete során; számos gyermeket nemzett az égi ártatlanságú Laylathnak, akik szintén számos gyermeket nemzettek vala, kik közül Hasszán, a Szépszavú lépett örökébe, kit Habib, e néven második, a Megfontolt, őt pedig, miután hosszú éltének fonala megszakadt az isteni rendelésnek megfelelően, Harmadik Habib, a Könyörületes követte a trónon, ki ma is uralkodik ezen földeken.

 

Habib al-Fulani élete és cselekedetei,

IV. könyv, IV-fejezet

 

Heidel Dan

Vérlitánia

A geográfus története

 

A dzsad időszámítás 7130. évének 8., Galredzsenn

(P. sz. 3692; Arel kvartjának harmadik) havában,

az ordani karavánút mentén

1.

Láncok.

Jófajta acélból kovácsolt, megannyi hibátlan ékszer: hátborzongatóan csillogtak a felkelő kék hold fényében. Az ember azt hinné, egy évezredes múlttal bíró börtönben hagyomány, hogy rohad és rozsdállik minden, ám a jelek szerint az erioni nagymecset, a Ghulám urai ügyeltek a részletekre – ezeket a kétujjnyi vastag láncokat olyan gondosan olajozták, hogy századok múltán sem tehetett volna bennük kárt egy falkányi majomhiéna sem.

A híres dzsad vendégszeretet...

Amikor odakint felcsendült a Ghulám imakikiáltójának hangja, amennyire a nyakára szorított bilincsek engedték, Raszuf az égre nézett. Bár a történtek után se Galradzsához, se a másik két dzsad istenhez nem tudott volna tiszta szívvel szólni, a névtelen fohászok így is könynyítettek a terhein. Talán a dzsad vallástörténészeknek igazuk volt, és a dzsenn idők előtti, feledésbe veszett őshitben tényleg kiemelt jelentősége lehetett az égbolt csillagzatainak. Talán ez adhat reményt arra, hogy ehhez az igaz hithez egyszer bárki szabadon vissza tud majd térni.

– Ne tetézd a bűneidet, hitetlen kutya! – rivallt rá a főrangú pap. – Valld meg az igazat, és Galradzsa kegyelme talán megment az örök kárhozattól!

Igazság és megbocsátás, egy hithű dzsad tudós számára a legmérgezőbb páros. Kétségkívül hozzáértő elme volt, aki kitalálta, csak azzal nem számolt, hogy ő immáron pontosan tudta, milyen befolyási szférák tartoznak a dzsenn gólemistenhez.

Raszuf a papot fürkészte, hogy megbecsülje, mennyi ideje van hátra az elkerülhetetlen kínzásig... de pillanatok alatt kitöröltek belőle minden efféle gondolatot az indulatoktól eltorzult arc idézte emlékek.

Amikor elfogták, a Ghulám mentalistái csak a tudatához kapcsolódó mentális fonalat észlelték, a forrását nem találták meg, ám ő könnyedén elérte az amund ereklye, az Useb-het szobrait. Bár legutóbb hat napja, Thara-Neeth templompiramisában látta őket, a lélek világában –most is ott voltak a látóhatára peremén, és ugyanazzal a rendíthetetlen mosollyal figyelték, mint az elmúlt ötven napban. Arra már rég rájött, hogy a szobrok sosem változnak, csak az ereklyék hordozói látják őket másnak, ahogy mind jobban kikezdi lelküket az amund mágia rontása. A sakálfejű, akit magában Hallgatagnak nevezett el, most például megértőnek tűnt, döbbenetesen emberszerűnek ható vonásain mintha szomorúság tükröződött volna. Társa, a patkányképű, akinek zsigerből a Márid nevet adta, a megszokott káröröme helyett elgondolkodtató derűvel nézett vissza rá.

Biztos ezt akarod? – sugallta a Hallgatag.

Nem megmutattam előre, hogy ez következik? – üzente a Marid mosolya.

Kétely és vágy... a tudós elmék végzete.

Átkozott erők átkozott szobrai.

Raszuf szíve szerint a legforróbb ibarai pokolba kívánta őket, ám ha már ismét megjelentek előtte, vétek lett volna nem használni az általuk kínált lehetőséget.

Nem kellett, csak három szívdobbanás. Ahogy a feltárni kívánt titkokra összpontosított, az Useb-het felemelte tudatát a maga dimenziójába, és szemét a Sosemvoltra nyitotta.

A mocskos, lesoványodott vénember ernyedten lógott a falba ágyazott láncokon. Egész testét sebek borították, és bár arca felismerhetetlen volt a ráalvadt vértől, a körülötte feltűnő, holdfényből szőtt szimbólumok fájdalmasan ismerősek voltak. A börtöncella felett a lassan kitelő kék hold pályájának zenitjére ért, és az elfeledett csillagzatok együttállásával létrejött a Démon bal szeme, a Rontás halált arató sarlója, miként az Malah Könyvében szerepelt.

Raszuf szívét a láncainál is erősebb béklyó szorította össze.

Látta, ahogy a vénember akarata megtörik, és az idegen erőnek engedelmeskedve a holdra emeli tekintetét. Látta a szemében kigyúló sápadt fényeket is, és pontosan tudta, hogy a vénember ujjai által a fénybe rajzolt szimbólumok milyen céllal jöttek létre. A formát az égből kapták, a létrejöttükhöz szükséges energiát a vénember félelme, a döbbenetétől megroggyant elme szolgáltatta: a kettő együtt mesteri tökéllyel adta ki az idéző formulát. Raszuf ismerte a lények nevét is, hisz az amund szertartásmágia lényeges komponenseként a felismerés nyomán fakadó félelem sokkal több életerőt adhatott nekik az ismeretlentől való rettegésnél. A holdszeműek Hrísathnak és Ghyarrasnak, a Vágy és Kétely asztrálfejedelmeinek hívták őket – a dzsadok számára olyan, féltett titkokkal és okkal titkolt rémálmokkal gyötrő démonhercegeknek hatottak, amelyek elől nem volt menekvés.

Raszuf érezte, ahogy az ereklye le akarja zárni a jövőbe látás kapuit, de nem engedett neki. Sok mindent megtudott az efféle jövőbe látásról az elmúlt hetekben, és alaposan kiismerte az Useb-het szokásait is. Az ereklye egyáltalán nem úgy viselkedett vele, ahogy a tekercsekben olvasott róla, és ebből logikusan adódott a következtetés, hogy az Useb-het akart tőle valamit. Hogy mit, arról csak feltevése volt, ám a manifesztáció eljövetelével elég kézenfekvőnek tűnt egy bizonyos magyarázat. Mert hát mi mást akarhatna egy jövőbe látó amund ereklye egy dzsad tudóstól, mint hogy az általa mutatott jövőképekkel a holdszeműek rémuralmának hírnöke, segítője, szolgálója legyen?

Raszuf érzékelte az ereklyében lüktető tudásszomjat, amely legalább olyan mérhetetlen volt, mint az övé. A hasonlóság okán könnyedén megragadta, és a létrejött köteléken át alámerült az idő folyamába. Az idővonalak felfoghatatlan szövedéke a millió választás lehetőségével a legtöbb halandót megőrjítette volna, ám Raszuf geográfus volt. Egész életét a térképek rajzolásának, a lehető legjobb utak megtalálásának szentelte, így nem veszítette el az Useb-het által feltárt jövő vonalát. Sőt, amint végtelen türelemmel meg tudta különböztetni a többitől, az időtengelyt követve mélyebbre és messzebbre pillanthatott, mint ahogy az Useb-het valaha mutatta neki.

Diadalmámortól üvöltő, hiénakacajú amundokat látott, temetetlen holtakon taposó rabszolgák ezreit. Amhe-Ramun ocsmány lobogóit az Ibarában, a Sheral lábainál, a Hat Város földjein, mindenütt. Annyi vért, amennyit már képtelen volt magába szívni az anyaföld, olyan mérhetetlen pusztítást, amelyről soha nem szóltak még krónikák.

Látta a dzsadok kilátástalan küzdelmét, tehetetlen papok százféle halálát: megalázóan gyors halált, iszonyatos kínhalált, megrázó mártíromságot. Mindben ott ragyogott ugyanaz a jövő, ugyanaz a közös pont, hogy értelme egyiknek sem volt. Az amundokat ezzel egy pillanatra nem állították meg, a nemes önfeláldozás semmit sem segített a hátramaradottakon; hisz ahogy a Vágy és Kétely asztrálfejedelmeinek rontása kiteljesedett, nem volt, aki meghallgassa, nem volt, aki lejegyezze őket. És ahogy a dzsad vallás összeroppant, hit nélkül a túlélők összes reménye is elveszni látszott.

Azután látta a végső harcokat... őket is, a sivatag nemes és igen hatalmas urait, akik most rettegő ficsúroknak tűntek. Akik végül nem bujkálhattak, nem menekülhettek tovább, hisz nem volt hova, és nem volt miért. Dzsenn, dzsenn... bárhová nézett, mindig csak az az átkozott dzsenn hatás... de sehová sem vezetett ezen jövők az útja – azaz mind csak egyfelé, a dzsadok ezreinek biztos pusztulásába. Tévelygő testvérek, büszke harcosok, szívfájdítón gyönyörű asszonyok, és nevetni soha többet nem tudó gyermekek... százak, ezrek, százezrek, és miért? Hogy a dzsennek megvethessék a lábukat valahol a sivatag mélyén, és bátor szívű szolgálóikat onnan küldhessék harcba. Hogy találhassanak egy új tökéletes módszert, új mérget, amellyel visszaszerezhetik az irányításhoz szükséges uralom egész logikai láncolatát – új prófétát, új igaz hitet, a háromból lett Egy Nagy Isten új szentséges hatalmát. De a távoli jövőben ez sem hozott felszabadulást, csak végenincs háborúkat, amelyeknek kizárólag egy győztese, egy értelme lehetett: az újabb biztos menedékre lelt dzsennek túlélése, felfoghatatlanul sok ártatlan dzsad halála árán.

– A Ghulám türelme véges, hitetlen kutya!

Raszuf az arcába sújtó sáhruhfa botot várt, és egész testében összerándult az alkarjába mélyedő késtől.

Ez csak test, ez csak próba, nem igazi szenvedés...

Minden erejével a baldeki aszkéták fájdalomtűrő mantrájára összpontosított, és igyekezett kizárni tudatából a fizikai váz érzékelését. Most végre olyan közel járt, olyan jövőt látott, amit még soha. Nem hagyhatta veszni a lehetőséget. Neki már úgy sem számított, mi lesz a válaszok ára.

Egy igazság, egy tudás van, ami az életénél is fontosabb.

A képek szerint ő hozta magával a démonokat az amund templompiramisból. Ő szabadítja el őket, hogy fertőző kórságként, a rémálmok útján terjedve végül alapjaiban roppantsák meg a dzsad vallást.

Ahogy Raszuf az égre nézett, rájött, hogy miért épp most látta ezt a sugallatot. A kitelő hold ma érhet pályájának zenitjére, és ma jöhet létre a ritka együttállás, amelylyel maga Amhe-Ramun mosolyoghatott le a világra.

Létezhet-e diadal egy több ezer éves amund ereklye felett?

A szobrok egyike megmutatta a jövőt – ám az értelmezés szempontjából egyáltalán nem mindegy, melyikük volt az. Ha a Márid idézte fejébe a képeket, akkor az csakis a Vizek idejének jövője lehetett. Az az idősík, amely elkerülhetetlenül bekövetkezik, amely felé az általa ismert tényezők sodrása visz. Ellenben ha a Hallgatag szólt hozzá, akkor ez csak a Felhők idejének jóslata volt csak, vagy ahogy az ereklye hívta, a Halott Jövő sugallata. Sokkal képlékenyebb, egy a lehetséges változatok közül, amellyel szinte még bármi előfordulhatott.

Az Useb-hettől hiába várt volna választ, a szobrok az értelmezéssel sosem segítettek, csak bepillantást engedtek a titkaikba – eleddig senki nem tudta, miért. Amhe-Ramun megjelenésével persze némiképp más megvilágításba kerülhetett ez az önzetlen segítség, de Raszuf tisztában volt azzal, hogy ez is csak elmélet... ugyanúgy egy lehetséges jövő, mint amilyet a szobroktól kapott.

De mi van akkor, ha a szobrok nem a jövőt mutatják, hanem így veszik rá az áldozatukat arra, hogy az általuk kívánt utat válassza?

Csak egyvalamiben lehetett biztos. Nem engedhette, hogy a dzsadok végzete bekövetkezzen.

– Felfogtad, mit tettél, eretnek?

Ez más hang volt, mélyebb, fenyegetőbb tónus. Cserepes ajkak, napégette, barázdált arc, szikár vénség tartozott hozzá. Egy halom papíros és tollak, különböző nagyságú, szemlátomást nagy gonddal olajozott görbe kések készlete... évek óta használt, kopott hóhérköpeny.

Írástudó hóhér?

Raszuf azonnal megérezte, hogy a vénség nem csak a Ghulám érdekei végett jött. Valószínűbbnek tűnt, hogy egykori hű barátja, a küldetésének elvi kimódolásában tettestárs Herrun küldötte lehetett. A szúrós pillantás, és a természetellenes gőg mögött észrevette a csalhatatlan jeleket az auráján. A hit és a szellem csiszoltsága megtévesztőén más volt ugyan, ám a fanatizmus bűze ugyanaz.

– Van merszed megtagadni a válaszokat, miközben a Ghulám nagymecsetében hittestvéreid százai zokognak megrendülésükben? Ha nem jön meg az eszed, magam hívom közös imára őket, hogy együtt kérleljük isteneinket: rójanak ki rád méltó büntetést a tekercsek gyalázatáért!

Ó, igen, a tekercsek.

Az átkozott szektavezér, a fertelmes istentagadó, Ranagol sötét megvilágosodását választó Khayama Vérlitániája. A kreol bőrbe kötött, Khayama önvérével írt parainézis, amely immáron hat napja ott ragyogott a legnagyobb ereklyetartóban, a Ghulám nagymecsetének főoltára felett. Raszuf el tudta képzelni, mit érezhettek a hívők, amikor meglátták a legjobban gyűlölt szekta szent iratát, amikor megérezték a Ghulám szakrális kisugárzását bemocskoló tisztátlanság érintését – de hát valahol éppen ez volt a célja.

Arról igazán nem ő tehetett, hogy a hű barát Herrun sem tartotta magát a megbeszéltekhez. A terv szerint fel kellett kutatnia a legközelebbi amund templompiramist, és egy kivételes varázsiszák térmágikus csatornáját használva minél többet visszajuttatni a Ghulámba az amundok által elrabolt dzsad ereklyékből. Ki tudja milyen isten sötét tréfájaként Herrun eközben rájött, hogy ez élete nagy lehetősége a prófétává váláshoz, és dzsadok ezreit csődítette a nagymecsetébe azzal, hogy megjósolja a rég elveszettnek hitt szent tárgyak csodálatos visszatérését. Ha nincs ez a nagyravágyás, a Khayama tekercsek csak a Ghulám papjainak mutattak volna igazságot, nem több tízezer, hitében megrendült dzsadnak, és nem kellett volna tartani attól, hogy a történtek indította lavinát már képtelenség megállítani.

Vágy és Kétely, a két, általa elszabadított asztrálfejedelem? Ha léteznek is efféle teremtmények, semmi újat nem mutathatnak, hisz ez a két misztérium évezredek óta ott gyökerezik minden dzsad lélekben...

Raszuf lassan bólintott, ahogy a mozaik utolsó szilánkja is a helyére kerül. Az Useb-het sugallta jövő, a kék hold ritka együttállása, az asztrálfejedelmek és Herrun megjelenése egyértelmű képet mutatott.

Újra a szobrokra nézett, ám ezúttal nem csupán fürkészte őket. A gondolatmozaikra összpontosított, és a nyomában támadt érzésekre. Az igazság felismeréséből fakadó mély meggyőződésre, a feltárt titok feletti diadalra, a győzelem sugallta megvetésre. Az első kettő meglehetősen távol állt tőle, de úgy vélte, hogy egy asztrális alapokon működő ereklyénél az efféle hatásoknak meg kell legyen a kellő visszhangja.

Megdöbbentően hamar jött a változás. Mintha leplezetlen harag suhant volna át a Marid vonásain... vagy tán nem is harag volt, inkább düh, egy romlott intellektus tehetetlen haragja, amiért az akaratával-érdekeivel ellentétes dolgok történtek.

Tehát jól tette, hogy nem hitt neki. Az a jóslat nem a Vizek biztos jövője volt, a Felhők sugallata. Nem az elkerülhetetlen sors, egy rossz ómen csupán.

Raszuf felnevetett. A hóhér ezen úgy megdöbbent, hogy leeresztette kést tartó kezét, és gyanakodva nézett rá, majd a cellát sápadt derengéssel betöltő kék holdra.

– Ne aggódj, halál testvér – mondta neki Raszuf –, nem őrültem meg. Elmondom az igazat, de nem mint vallomást, hanem mint tanulságot, egy igaz lélek történetét, ahogy geográfusként mindig is tettem. És csak hogy ne legyen félreértés közöttünk, ha eretnekként akartok elítélni, ám legyen. Feloldozlak titeket a tudatlanság bűnéből, eleget éltem már tisztességben ahhoz, hogy ne féljem a halált...

Raszuf mélyen beszívta a levegőt. Emlékeztette magát, hogy korai még örülnie, hogy a történet csak számára ért véget, másoknak a neheze eztán következik. Hogy most nem engedhet az igazság mámorának, mert innentől nem az ő boldogulása a cél, hanem dzsad testvéreinek megmentése az eddigi hitnek álcázott dzsenn átok, a dzsad kulturális gyökereknek nevezett amund istencsapás álságos csapdájából. A legszörnyűbb igazságok feltárásával az új, reményteli jövő elhozatala, a hazugságokkal mérgezett tévelygők rabszolgasorból való felszabadítása.

– ... de kezdjük az elején.

A vén hóhér morogva eltette a kését, majd asztalt és lócát hozatott a cellába. Raszuf az ajándékba kapott időt arra használta, hogy megtisztítsa gondolatait. Hat nap kevés idő volt ahhoz, hogy elmúljon az emlékek hatása, így külön összpontosított arra, hogy meglelje a kellő távolságot. Minden érvét romba döntötte volna, ha szavai egy érző lelkű dzsad szertartásos jajongásának tűnnek. Megvárta, míg az érvek tökéletes rendszerbe rendeződnek a fejében, és csak utána folytatta.

– Nem érdekel, hogy a Ghulám mivel fenyeget, és az igazat megvallva nem ismerem el magam felett az ítélőszéketeket sem. Ha a Ghulám szerint a történtek után káromlás is egy magamfajtának Galradzsát a számra vennem, én azt mondom, tudok róla annyit, hogy tetteimnek egyedül ő lehessen a bírálója... bárki-bármi-bárhol is legyen ez a legszentebb ideáinkból gyúrt gólemisten.

Igen, jól hallottad, gólemisten. Meglepődtél? Tudod, magam is így voltam ezzel, amikor Thara-Neeth tenaplompiramisának mélyén megtaláltam az elrabolt szent kincseket, a meghódított mecsetekből elhurcolt ereklyék százait. Csak a töredéküket ismertem fel, de azonnal tudtam, hogy ennek nem a hiányos ismeret az oka – mert azok ott többségében nem az elmúlt hónapokban rabolt kincsek, hanem több száz meg ezer éves szakrális tárgyak voltak. És hogy végül miért csak az ezerszer átkozott Khayama Vérlitániáját mentettem ki onnét?

Hiszed vagy sem, nem volt választásom. Egy, az igazságot tudni akaró dzsad számára a Legnagyobb Úr volt ott az egyetlen igaz isten.

2.

– Minden az amundok mezrudi követjárásával kezdődött. Erről sem tudtál, igaz? Pedig a holdszeműek számtalan követséget indítottak szerte a világba, a háború második évétől kezdve. Nem, Erionba nem jöttek, itt túl sokféle egyház, túl erős bástyák várták volna őket. A kisebb, szakrálisán kevéssé védett helyek voltak a célpontjaik.

A mezrudi tanács épp úgy reagált a megjelenésükre, ahogy nekik megfelelt. Így utólag azt mondom, nem kárhoztatom őket. Mindenki tudta, hogy az amundok az Ibarában lemészároltak mindenkit, az istenekhez fohászkodókra rágyújtották a mecseteket, a gyermekek vérét szívták, és a zsírjukból főzött olajjal kenték be átkozott testüket. .. hogy soha még nem alázták meg ennyire, soha nem dúlták fel még oly rettenetesen a dzsadok legszentebb földjeit. Erre előttük is megjelentek a rettenet követei, és ők hirtelen támadt rettenetükben a földön csúsztak előttük. Mi mást tehettek volna?

Az amundok végig közönyösek voltak, talán csak ekkor tükröződött rajtuk gúnymosoly. Azután újra felöltötték a szenvtelenség maszkját, és előcitálták, amiért jöttek. Hogy Amhe-Ramun áldásából eljött az új kor, és ők ennek a hírnökei, és bár elsőként szent tisztító háborúval hallattak magukról, aki akar, csatlakozhat az Azúr hold birodalmához. Szavaikat bizonyítandó, egy gúlaforma ereklyét is hoztak ajándékba, ami mint később kiderült, Amhe-Ramun démoni őrületét hordozta. Csoda, hogy a város nem szerzett tudomást a történtekről, mert az amundok a fél palotát lerombolták, mire végeztünk velük. Nem azért, mert olyan sokan lettek volna. A bajt az ereklye okozta, mert ahogy működni kezdett a varázslata, dzsadok tucatjait állította át az ő oldalukra. Én mondom, rettenetes érzés olyanokat gyilkolni, akikkel egy órával korábban még együtt ittad a kedvenc teád, de Amhe-Ramun nem hagyott más választást.

A titokra a mestered jött rá, elmondása szerint abból, hogy a rontás csak arra hatott, akit hitében megrendített a háború. Herrun behatóan tanulmányozta a furcsa fémkorongok alkotta gúlát, és felfedte, hogy az ereklye magját nem amund kéz alkotta. Két varázsló és tíz pap is eszméletlenül rogyott össze, mire sikerült feltárniuk a varázstárgy belsejét – és döbbenetünkben többen még követtük őket az ájulásba, mert a rontás lelke Áldott Messur próféta hamedi mecsetben őrzött csontjainak amund rúnákkal ellátott torzója volt. Azért okozhatott akkora felfordulást, mert a hívő dzsad lélekre gyakorolt hatása megmaradt, csak az amundok átkozott mágiájuk révén új irányt szabtak a vallási fanatizmusnak.

A mágikus mechanizmust Herrun értette meg, a következtetéseket én vontam le. Számtalan feljegyzés készült az elmúlt évben földig rombolt mecsetekről, hitünk megannyi szakrális kincséről, ami elveszett. Dicső vezetőink, az imámok azt mondták, az amundok a dzsennekkel szemben érzett gyűlölet miatt semmisítettek meg mindent... de Herrun és én rádöbbentünk, hogy a Kékarcú papjai ennél ezerszer rosszabb dolgokat terveztek velük.

A tervem kész őrültség volt, ám tudományos szempontból teljességgel helytálló. Követségbe indulni az amundokhoz... ez áthágott minden törvényt, bemocskolt minden egyházi elvet. Felkutatni és visszaszerezni hitünk legszentebb ereklyéit... Ha bűnös vagyok, akkor ez az én egyetlen bűnöm. Létezhet olyan magasztos cél, amely érdekében megengedhető bármilyen szentségtörő eszköz?

A miértekre megtaláltam a választ, a hogyanhoz Herrun segítsége kellett. Elmondása szerint neki már többször eszébe jutott a varázsiszákja. Az ismeretlen eredetű, alig kéttenyérnyi selyemszövet, amely kivételes varázserejével kisebb szobára való tárgyat el tudott nyelni. A dzsennek logikájához mérhető precizitással működött, de egyértelműen nem ők készítették, és mert semmilyen általunk ismert fürkészés nem mutatta ki a jelenlétét, abban bíztunk, hogy az amundok elől is rejtve maradhat.

Alaposan felkészültünk. A mezrudi követzászlót Herrun szerezte be, geográfusként az utazó tudóst nem kellett álcáznom, és bár magam is jártas voltam az elme tudományában, hogy megkapjak minden létező védelmet, a lelkem köré Herrun épített áthatolhatatlan pajzsokat.

Nem, a Ghulám természetesen nem tudhatott erről. Azt hiszed, az imámok ilyesmire az áldásukat adták volna? Hisz azzal elismerik, hogy a hatalmuk megrendült, hogy az isteneiktől már nem várhatnak megváltást! Nem, ez csak kettőnk terve volt: a mesteredé és az enyém. Azt hiszed, véletlen, hogy épp te hallgatsz most ki? Dehogy... Herrun próféta majd szépen elkéri az általad leírtakat, és gondosan ellenőrzi, mi juthat majd ebből a Ghulám elé. A mai estéig komolyan nehezteltem rá ezért – de most már tudom, hogy az általam feltárt igazságot így sem tudja semmissé tenni.

Hogy miért vagyok olyan biztos ebben?

Ha Herrun barátja vagy, biztos hallottál már az amund szobrokról. Abu Baldekben, ahol születtem, a vének Igazmondóként ismerték őket – a könyvtudorok között Useb-het a neve. Nyilván azt is tudod, hogy kettő van belőlük, egyik sem nagyobb, mint az öklöm. Egy türkizből faragott sakálfejű bölcs, és egy ocsmány méregzöld opálból vett patkányforma. Az abadanai szent iratok Hasseth és Detheth néven jegyzik őket – én az első napok után a Hallgatag és a Márid nevet adtam nekik.

Nem tudom, mikor jelenhettek meg az utazózsákomban. Annyi bizonyos, hogy amikor elindultam Mezrudból, még nem voltak ott, ám amikor harmadszor ébredtem a sivatag peremén, már az asztrolábium mellől mosolyogtak rám. Mert sosem kerestem őket, gyanítom, a maguk akaratából vándoroltak hozzám. Amennyit tudtam róluk, az alapján joggal feltételezhettem, hogy ez számomra kevés jóval kecsegtet. Arra viszont tisztán emlékeztem a tekercsekből, hogy bár egy célért alkották őket, mindkét szobor külön tudat, külön jellem, elképesztő hatalmuk van, és nem tanácsos felingerelni őket.

Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a megjelenésük nem lehet véletlen, és bizonyosan összefügg a tervünkkel, ezért nem akartam kockáztatni. Gondosan fürkésztem őket, hogy minél többet megtudjak róluk, de csak tükörből néztem rájuk, és nem érintettem egyiket sem. Nem szóltam hozzájuk, óvakodtam attól is, hogy akár egy kósza gondolattal felvegyem velük a kapcsolatot.

Aztán néhány nap után megértettem, hogy ez nem rajtam múlott – a szobrok már döntöttek a sorsomról akkor, amikor megjelentek nálam. Számtalan legenda szót arról, hogy a szobrok a hordozóik életerejével táplálkoznak, de kevesen írták meg, hogy ez pontosan mit jelent. Én két szóban össze tudom foglalni a lényeget: azt, hogy ha élni akarsz, bizonyos idő elteltével egyszerűen nincs választásod.

Kilenc napig bírtam. A kötelék végül egy viharos, holdtalan éjszakán jött létre: aludtam, amikor a szobrok kinyúltak felém, és magukhoz láncolták a tudatomat. Mert álmomban is pontosan tudtam, mi forog kockán, próbáltam küzdeni, de olyan erőkkel szemben bárki halandó alulmaradt volna.

Cseppet sem túlzás az, hogy a szobrok mindvégig rád mosolyognak. A Hallgatag szája sokat sejtető, mindentudó vékony vonal, a Maridé csúfondáros káröröm – ez utóbbi különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor ő maga azt súgta a tudatomba, századok óta nem adtak ily találó nevet neki.

Miután elmúlt a rettegésem, és megkérdeztem tőlük, mi végre jelentek meg nálam, szavak helyett képekkel szóltak hozzám.

Azonnal megismertem azt a helyet. A mésztől fehér homokot, a meredeken ívelő dűnéket, a szegényes és csökött oázist a mélysivatag határán – El Sabadah talpalatnyi menedékét a Dzseizan árnyékában.

Az egész a szemem láttára lett semmivé. Előbb homokvihar támadt, amely hátborzongató módon csak az oázis körül tombolt. Úgy tűnt, nappal van, mégis szürke homály uralta el az eget, mintha búraként borult volna fölém a por. Remegett, rengett a föld, majd az egyik dűne hátán egyszer csak feltornyosult a homok. Azután még egyen, még egyen... és mintha a mélyben egy gigászi cet csapott volna egyet lustán, egy roppant hullám tovaterjedt a környező dűnékre is.

A következő pillanatban az egyik dűne odébb csusszant – mögötte az oázist egyszerűen elnyelte a föld. Ahogy a dűne eltávolodott a lenyugvó nap irányába, és a rengés is lecsillapodott, irdatlan mélységben málló kőhalmok tűntek elő az oázis helyén. Hátborzongató kék derengés áradt belőlük, sejtelmes kavargásukkal egyre csak át-meg átszőtték azt az átkozott helyet. Egy ideig mintha ez tartotta volna vissza a homokot attól, hogy feltöltse a feltárult hasadékot... azután, ahogy a derengés elhalványult, a homok engedelmesen tette a dolgát, és hamar elfedte a förtelmes titkokat. Csak egy pillanat volt csupán, amíg tisztán a hasadék mélyére láthattam, de geográfus vagyok, a mértani vonalak megszállottja, így ebben a kérdésben sosem tévedek. Az erioni kikötő hajóépítő dokkjaiban sem láttam olyan bonyolult rendszerű vájatokat, alagutakat.

A hasadék eltűnésével én is eltávolodtam a képektől, mintha egy láthatatlan erő a magasba repített volna, hogy keselyűtávlatból lássam a mélysivatagot. A távolban két hasonló homokvihar tombolt, és groteszk módon tisztán láttam az óriási férgekként kúszó dűnéket is. Azután lobogók képe villant a tudatomba, mindegyik hullámhoz tartozott egy. Mindhármon Amhe-Ramun démonarca díszelgett, valamiképp mégis úgy éreztem, hogy ha a színeknek van jelentősége, akkor az ámbraszín lobogóhoz Nethiree, a napsárgához Theemeth, a feketéhez Reefith neve kapcsolódhat.

A dűnék útját bámulva felrémlett előttem még valami. Kopott vonalakkal vezetett, régi térképek útjai, a karavánok által évezredek óta használt, ismeretlen logika szerint kanyargó jelzőoszlopok rendszere, melyek mindenütt az egyetlen biztonságos átjárót jelölik ki a mélysivatag mágikus földjén. Malah Sáfrányútja, a Hideg Éjek csapása, a sodorami tűzösvény... a vándorló dűnék húzta vonalak tökéletesen fedték mindegyiket.

Rettegtem belegondolni abba, hogy ez mit jelenthet.

3.

Amint a kitelő kék hold teljes nagyságában feltűnt az égen, Raszuf megérezte a változást az erők áramlatában. A mélysivatag ugyan messze volt, ám Amhe-Ramun hatalma a manifesztációt követően a holdfény útján már bárhová el tudott érni. Hat napja volt a Ghulám foglya, és a Kékarcú minden éjjel próbát tett a tudatával. Eddig az elméjét védő mentális bástyák erősebbnek bizonyultak, de meglátása szerint csak idő kérdése volt, hogy elfogyjon az ereje, és Amhe-Ramun démoni bosszúvágya ide is utat találjon hozzá.

Sokkal könnyebb lett volna, ha hagynak nála tintát és papirost: egy hevenyészett térkép megrajzolása, annyi már segíthetett volna. Néhány vonás az ujjak évtizedek óta berögzült mozdulataival, a mértani pontossággal felvitt arányok látványa, a tudat, hogy van, amit elismert geográfus révén hatvanévesen is tökéletesen ural és irányíthat... De nem. Neki már csak egy lehetősége, egy útja volt hátra.

Egy végső, tökéletes vonal megrajzolása.

– Látom, nem hiszel nekem – mondta Raszuf a vénséget fürkészve. – Az arcodra van írva, mit gondolsz. Hogy ez csupán hazugság, vagy hogy ha igaz is, amit mondok, egyre kevésbé érted, miért nem fordultam vissza. Igazad van, meg kell vallanom ezt a bűnömet is.

Amikor azt mondtam, nem kárhoztattam a mezrudiakat, pontosan tudtam, miről beszélek. Mindenki követ el hibákat, én is követtem el... súlyosabbat, mint amilyet a magadfajták valaha is megérthetnek.

Amikor ez történt, tizenhét esztendős voltam, lázadó ifjú, titkos erőket, elfeledett hatalmat vágyó útkereső. Először nem tudtam, hogy a könyvet, amelyet áhítattal forgatok, Khayama írta – amikor pedig rájöttem erre, már túl sok mindent éreztem igaznak belőle ahhoz, hogy felhagyjak a tudás hajszolásával. A tanítóim végül észrevették rajtam a változást, mielőtt komoly baj lett volna belőle, és megértették velem a tudással való visszaélés felelősségét. Hogy ha nem vigyázok, nemcsak magamat, hanem dzsadok százait taszítottam volna a romlásba. Mert látták rajtam az őszinte megbánást, és mert Galradzsa végső soron kegyes istenség, lehetőséget kaptam arra, hogy helyrehozhassam a tévedésem, és vezeklésképp csak ötven év száműzetésre ítéltek. így lett belőlem egyszerű vándor, az utazó geográfus, ahogy ti hívtok – akit immáron nem foglalkoztattak a kiemelkedés nyűgjei, aki a saját érdekei helyett csakis a tudást, és az igazságot szolgálta.

A küldetésért cserébe Herrun a megváltást ígérte nekem – most már látom, ez is csak egy eszköz volt a kezében. Jó eséllyel eleve úgy tervezte, hogy ha a dolgok kedvezőtlenül alakulnak, akkor ezt ellenem fordíthatja majd. Az eretnek, aki saját alantas vágyai miatt semmibe vette Galradzsa tiltását, csakhogy előbb szabaduljon a bűnei alól... mi lehetne ennél meggyőzőbb ok és okozat?

Hiszed vagy sem, nem magam miatt mentem. Látni, tapasztalni, tudást szerezni és az igazsággal szolgálni a népet – tán úgy véled, szentségtörés ezt mondani a történtek után, de számomra Galradzsa nélkül is ez lett volna a hitem alapja. Elismerem, az is eszembe jutott, hogy a száműzetésemből hét esztendő volt még hátra. Ki tudja, mi lesz addigra Ibarából... Hidd el, egy vénembernek nem könnyű tétlenül végigélni, hogy aki nem kért a harcból, azt elkerülhetetlenül elérte a háború, de aki kérne belőle, az régi bűnei miatt semmit nem kaphat.

Ebben mindennél biztosabb voltam. Inkább ott veszek, de nem hátrálok meg.

Meg aztán... sok elmélet született arról, hogy az amundok miért indultak követségbe a világ több száz városába. Sok ostobaság a logika bűvöletében, én mégsem hallottam sehol a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb lehetőséget – hogy egyszerűen csak tudásért mentek. Ki érthette volna ezt meg nálam jobban? Hatezer éve rejtőztek a sivatagban. Semmit nem tudnak arról, hogy a világ közben mivé változott.

Baldeki fekete humor a javából, igaz? Nekünk az kellett, ami az amundoknál volt, nekik meg az, amit mi tudtunk. Én mondom, ha a dzsenneknek lett volna lelkük, teremtettek volna nekünk egy sötét tréfaistent is.

Sokat töprengtem az útirányon, végül Mezrudból indultam. Úgy terveztem, az ordani lapály felől vágok neki a mélysivatagnak, Malah sápadt hajnalösvényét követve.

Tíz napon át csak a tűzforró nappal, és a dermesztő éjszakákkal harcoltam – azután a telő holdfázis kezdetével elért Amhe-Ramun kísértése. Sejtettem, hogy nehéz csaták várnak rám, de azt nem gondoltam volna, hogy az alvás nélküli éjeket győzelemként tarthatom számon. Herrun pajzsai kitartottak, de sokszor kellett a rajzok és szavak biztonságába, a naplóm nyújtotta menedékbe kapaszkodni.

Az amundok nyomát kutattam, de az első jelről csak a harmadik reggel tudatosult bennem, hogy mit vettem észre. Az ezüst csíkba húzódó horizontról sokáig azt hittem, délibáb, ám amikor rádöbbentem, hogy nem az, azt kívántam, bárcsak tévedtem volna.

Az Ordanba vezető lapály mérföldeken át húzódó hamutengerré vált, mintha Sogron haragja zúdult volna a kietlen földekre. A Kékarcú hívei nyilván tettek egy próbát az északi terjeszkedéssel, ám a tűzvarázslók a jelek szerint ezúttal tényleg kitettek magukért. Néhol a homok is megolvadt, opálosan csillogó, torz formákba öntve az ordaniak válaszát.

A csata lehetett egy napja, vagy akár hónapokkal ezelőtt is, ám az biztos, hogy az iszonyú tűzzel felperzselt vidék több helyütt még mindig izzott. Amikor próbaképp ledöftem a botom egy kihűltnek tűnő pernyekupacba, a vándorbotom lábnyi hossz alatt így is megperzselődött.

A következő nyom láttán már nagyot dobbant a szívem – az Useb-het jóslatát felidézve azonnal ismerősnek tűntek a dűnék sajátos vetődései. A homokhasadék közelről még fenyegetőbbnek hatott: megbecsülni sem mertem annak a valaminek a méretét, ami a homoktengerben úszva ezt hagyta hátra. Nagy kísértést éreztem, hogy megtudakoljam a szobroktól a jövőt, de végül úgy döntöttem, inkább a magam megérzéseiben bízom.

Másnap estére kiderült, hogy igazam lett, akkorra értem el a lemészárolt karavánt. Sok gonosz dolgot láttam életemben, de attól a látványtól könnyek szöktek a szemembe. Mindenütt sátrak maradványai, tevék száradó tetemei, véres rongyok fedte testek a homokban. Harminc vagy ötven, talán még több is, nem volt erőm megszámolni. A bőrpáncélokból és a jatagánokból ítélve jól felszerelt csapat lehetett. A tépett szélű, rettenetes sebeket látva egyértelműnek tűnt az amundok módszeres vérengzése.

A hosszú hetek magánya és a sivatagi nap elvehette az eszemet is, mert amikor találtam három eszméletlen túlélőt, fel sem merült bennem, hogy gyanakodjak. Bekötöztem a sebeiket, megitattam őket, így estére erőre is kapott mindegyik. Halk szavú, mogorva dzsadok voltak, hullámos hajukból, sötét képükből, és az egyiknél látott korbácsból ítélve dagrahi rabszolga-kereskedők lehettek. Az aurájuk mérhetetlen szenvedésről árulkodott, így nem kárhoztattam őket semmiért. Nem akartam faggatózni sem, ezért jórészt csak csendben ettünk a hevenyészett tűz körül. Azt megtudtam tőlük, hogy az amundok néhány napja ütöttek rajtuk, és kevésre emlékeznek a történtekből.

Nyomasztó volt egyszerre együtt érezni velük, és örülni a rettenetes hírnek.

Nyugtalanított, ahogy méregettek, ezért távolabb húzódtam tőlük, és úgy tértem nyugovóra. Rossz érzések, rossz gondolatok mérgezték a lelkemet, és valami azt súgta, jobb, ha a vándorbotom végig a kezemben tartom.

Álmomban riadtam fel. Furcsamód tudtam, hogy álmodom, így kívülről szemlélhettem a fejemben születő képeket. Magamat láttam, amint ott fekszem, arcomra kísérteties fényt vet a felkelő kék hold sápadt fénye. Odébb a három dzsad mintha szemhunyásnyit sem pihent volna, ugyanúgy, ugyanabban a tartásban ültek a tűz körül, ahogy otthagytam őket.

Hátborzongató volt, ahogy egyszerre néztek fel az égre, ahogy az arcukon átsejlettek a bestiális indulatok. Talán még sziszegtek és morogtak is, talán csak az érzékeim játszottak velem. Ami biztos, hogy egyszer csak felpattantak, ruganyosan, ijesztően sebes mozgással. Egyikük jobbra, a másik balra tűnt el, majd kisvártatva egy-egy rettenetes, fogazott élű karddal tértek vissza. A középső hosszabb ideig kutatott a tetemek között, míg megtalált és a nyakába akaszthatott egy háromszög alakú rézamulettet, azután a hold felé emelte karjait, és kántálásba kezdett. Hang nem jött ki a száján, de tökéletesen leolvashattam róla az embertelen szavakat, amelyek semmilyen ismert nyelvre nem hasonlítottak.

Éreztem, ahogy a szívem gyorsabban ver, de képtelen voltam mozdulni. Ahogy a litániának vége lett, a három holdkóros lassan megindult felém. Lassú, darabos mozgásuk éles ellentétben állt a korábbi ruganyossággal – nyilván ez is a szertartás része lehetett.

Tízlábnyi közelségbe értek, amikor a félelem széttörte bennem a bénultság béklyóit. A szemem láttára pattantam fel, és a vándorbotot két kézre fogva szembefordultam velük.

A két szélső idegen gonoszul felkacagott, a középső, korbáccsal a kezében immáron hangosan folytatta a kántálást. Ritkán kényszerültem a harcra, de annak idején kitanultam a botforgatás alapjait. Két eszelős kardja egy vénemberrel szemben... az esélyek nem nekem kedveztek, de azt reméltem, ésszel felülkerekedhetem rajtuk. Még belém villant, hogy csak elkábítani kellene őket, hisz mégiscsak dzsad testvérek, azután elérte a tudatomat a kántálás visszhangja... és az mindent megváltoztatott. Ereztem a benne rejlő erőt, az istentelen szavak korbácsolta vihart az asztrálvilág tengerén, de azt nem gondoltam volna, hogy a Herrun mentális bástyái az első érintésüktől összeroppannak. Kétségbeesetten próbáltam ellenállni neki, ám az idegen akarat máris bennem volt, és szétáradt az elmémben.

Mert az a kántálás a harcról, a szenvedésről, a halálról szólt, és amikor ezt megértettem, rájöttem arra is, hogy az ész kevés lesz a túléléshez. Az első csapásokat még védtem, azután a bal oldali dzsad átkozott kardja végigcsúszott a botomon, a kézfejembe mart. Szétroncsolt mindent, izmokat, inakat, csontot. Egy kézzel már nem tudtam a botot megtartani, így a következő csapás az oldalamat tépte fel. Azt a mérhetetlen fájdalmat nem lehetett kibírni, a homokba rogytam tőle...

Hevesen dobogó szívvel riadtam fel. Az arcom verítékben úszott, a bal kezem remegett, a vesémbe fájdalom nyilallt az iszonyú sebek emlékétől. Félelemtől bénultan is azonnal megtaláltam a három dzsadot.

A karaván tetemei között kutakodtak.

Azonnal megértettem, hogy a szobrok sugallta jövőt, a Vizek idejének bizonyosan beteljesülő képeit láttam, és hogy addig már nincs sok időm hátra. Ahogy meghallottam a homokban csusszanó léptek zaját, a halálfélelemtől remegni kezdtek tagjaim. Ereztem, hogy túl hangosan, szaporán veszem a levegőt, ezért igyekeztem lassan és mélyeket lélegezni. Hisz menekülni lehetetlenség lett volna, és a jövőképek egyértelműen láttatták, mi történik akkor, ha ébren találnak.

Csak a meglepetésben bízhattam. Hadd higgyék, hogy alszom.

Rég használtam az elmém erejét, de sikerült felidéznem a megfelelő formulát. Erősnek kellett lennem a kántálás hatalma ellen, gyorsnak a harcban, és el kellett fogadnom, hogy azok ott már nem dzsad testvérek, vérengző vadállatok ellen készülök.

Tíz lépésre járhattak tőlem, amikor meghallottam a kántálást. Egyre erősödött, ahogy a dzsadok közelebb értek. Óvatosan feléjük fordultam, és magam alá húztam a lábam a pokrócom alatt, hogy majd könnyebben ugorjak...

A tenyerem már izzadt, az ujjaim begörcsöltek, úgy szorítottam a vándorbotot. A dzsadok közvetlen előttem jártak... és be kellett hunynom a szemem, nehogy a holdfényben árulkodó legyen.

Csak az elmém erejében bízhattam.

Összerándultam, amikor az első dzsad fölém hajolt, de valahogy kivártam, amíg a másik is elég közel ér hozzám. Az első ütést a földön fekve vittem be – a bot végével a fölém hajoló holdkóros gégéjére csaptam. Ettől a férfi eldobta a kardját, és a torkát markolászta. Ahogy felpattantam, a másik már a fejemre is ütött volna, de sikerült félrelökni a kardját, és a gyomrába szúrni. Miután összegörnyedt, akkorát sújtottam a tarkójára, hogy a botom belereccsent.

A férfi azonnal összecsuklott.

A harmadik abbahagyta a kántálást, és az ég felé emelte karjait. A döbbenetem majdnem az életemben került, mert sok mindenre felkészültem, de a földöntúli örömöt sugárzó mosoly látványára nem. Csak álltam ott, és néztem, ahogy a dzsad egyik kezével a korbácsát lendíti meg, a másikkal a nyakában lógó amuletthez nyúl. Ahogy megmarkolja, kék derengés villan rajta, amely pillanatok alatt átterjed a másik kezére, és a korbácsára is...

A homlokára csaptam, de csak megingott, ezért a halántéka következett. Ettől azonnal a homokba rogyott, és megszűnt a ragyogás.

Nem jó érzés dzsad testvéreknek ártani, bármilyen útra tévedtek is.

Én is a homokba rogytam, és mélyeket lélegezve próbáltam megnyugtatni magam.

Miért segítettetek? – kérdeztem a szobrokat a remegés elmúltával, de azok nem válaszoltak. Helyettük egy másik tudat tolakodott az elmémbe: idegen, kíméletlen erejű, hátborzongató érintéssel. A nyomát követve könnyedén megtaláltam a gazdáját is, aki nem rejtőzött, hisz ez az ő otthona volt, felszegett fejjel állt az egyik távoli dűne tetején. Hatalmas termetű, olajtól csillogó test szinte fürdött a holdfényben, a tekintetében honoló kék izzás a vesémig hatolt.

Nem jött közelebb, csak nézett, azzal az írisz nélküli, pokoli szemével. Érzékeltem a gőgjét, a ragadozók megvetése köpenyként ölelte körül.

Észrevette, hogy figyelem, és eztán a gőgje mélyen gyökeredző gyűlöletté változott. A kék holdra emelte a tekintetét, és húsos ajkain ugyanaz a litánia csendült fel, mint amit a dzsad támadóm hallatott.

Létezhet olyan szent cél, amely érdekében megengedhető bármilyen eszköz?

Én úgy éreztem, nem volt választásom akkor. Vannak pillanatok, amikor az embernek nincs ideje gondolkodni – Galradzsa a tudója, miért sikerül ilyenkor oly egyértelműen meglelni a megoldást.

Éreztem, ahogy rám szabadul az idegen akarat, akár a legpusztítóbb sivatagi vihar. Mintha satuba szorították volna a fejemet – tudatában voltam, milyen képtelenségnek tűnne, ha nem találna rést a tudatomat védő pajzsokon.

Talán meg is érintett Amhe-Ramun áldása, talán csak az ettől való félelem adott erőt.

Dzsad testvéreimet az egyik teve teteméhez húztam. Az amund kántálására összpontosítottam, és felemeltem a fogazott pengéjű kardokat.

Amikor elhangzott a rítus lezáró kiáltása, az egyik ájult dzsad vállába döftem a kardot. Minden erőmet beleadtam, de a fogazott penge megakadt a csontokban, ezért úgy kellett belerugdalnom a testébe, hogy a penge átszakítsa a hátát, és a teve teteméhez szegezze. Ahogy a szerencsétlen magához tért, és üvöltött kínjában, érzékeltem az isteni akarat elégedettségét.

Ettől az amund gyűlölete kihunyni látszott, az érzékeim azt mutatták, hogy őszinte kíváncsiság vette át a helyét. Émelyegtem és öklendeztem, de a másik dzsadot is odahúztam a tevéhez, és vele is megtettem ugyanezt. Ő nem ébredt fel, a tüdejébe mart sebektől orrán-száján át dőlt belőle a vér.

A harmadik dzsadot a karaván egyik elhagyatott, sátortartó rúdjához húztam. A korbácsával kötöztem oda, majd letéptem nyakából a rézamulettet, mert már nem volt méltó a viselésére.

Inkább a saját nyakamba akasztottam.

Az amund abbahagyta a kántálást és kacagott. Azután eltűnt, visszatért az otthonába, és otthagyott a lelkiismeretemmel és a három hullával.

Annyi erőt összegyűjtöttem még, hogy felvonjam a mezrudi követzászlót egy sátortartó rúdra, azután a homokba rogytam, és Galradzsához fohászkodtam, feloldozásért könyörögve... míg el nem nyomott az álom.

Ahogy másnap kinéztem a sátramból, úgy éreztem, bár ne ébredtem volna fel.

Megtaláltam, akik után a sivatagba indultam. Azaz ők jöttek el hozzám.

4.

Több százan sorakoztak fel a környező dűnéken. Megannyi bronzbarna bőrű, félmeztelen óriás. Istenszobroknak tűntek a felkelő nap fényében.

Előttük harminclépésnyire egy törpe alak várt rám, meghatározhatatlan korú, görbe hátú, varkocsba font hajú dzsad férfi, a legdrágább díszes selymekbe öltözve. Ha nem láttam volna arcán a nagy gonddal vágott kecskeszakállat, biztos gyereknek nézem.

Furcsamód nem a félelem, a döbbenet lett úrrá rajtam, mintha most szembesültem volna azzal, mire vállalkoztam. Éreztem, hogy ha nem fekszem le kis időre, menthetetlenül összerogyok. Mivel úgy sejtettem, az amundok mindennél jobban megvetik a gyengeséget, visszabotorkáltam a sátramba, bízva abban, hogy senki nem jön utánam.

Nem jöttek. A sátorbejárat résein át is jól láttam, hogy csak álltak ott és vártak rám.

Az amund követzászló láttán kíméletlen részletességgel rémlettek fel bennem az éjszaka emlékei. Hogy mielőbb megnyugtassam magam, tollat ragadtam, és készítettem néhány vázlatot a dzsadoktól elvett rézamulettről, külön jegyzeteket a belé vésett rúnákról. Leírtam azt is, ami az éjjel történt... azután sorra vettem, miért jöttem ide, mit kell tennem, hogy mire kell vigyáznom. Áthúztam, aláhúztam, bekereteztem a lényeget, és vártam, hogy hasson a szavak és vonalak varázsa.

Sokáig tartott, de végül sikerült.

Amikor elmúlt a remegésem, eltettem a naplómat a varázsiszákomba.

A szobrok varázslatos könnyedséggel simultak a tenyerembe, mintha maguktól mozdultak volna. A Márid vigyorát soha ilyen ocsmánynak nem láttam még, a Hallgatag mosolyában időtlen szomorúság bujkált. Éreztem, ahogy megremeg a tudatainkat összekötő lélekfonál: olybá tűnt, mintha a szobrok nem bírtak volna várni, régóta áhítva ezt a pillanatot.

Mi következik? – kérdeztem tőlük, és igyekeztem felkészülni a legrosszabbra.

Azonnal válaszoltak... és nem kerülte el a figyelmem, hogy ezúttal sem szipolyoztak tőlem egy szikrányi életerőt sem.

Magamat láttam egy kápráztató földmélyi csarnokban, amely színei és elrendezése szerint a legízlésesebb dzsad igényeit is kielégíthette volna, az éles és szögletes vonalú, furcsa tárgyak, és a legkülönfélébb csontoknak tűnő díszek összhatása mégis mindennél fenyegetőbbnek hatott. Amund hatalmasságok vettek körül, a krónikákból ismert festett arcú, gőgös vonású főpapok, akik most mégis meghunyászkodtak előttem, és tiszteletteljes tartással, rezzenetlen pillantással figyeltek rám. Tucatnyi szolgáló nyüzsgött körülöttünk, de úgy tűnt, mintha mindegyik csakis az én óhajom teljesítené, az én parancsomra várna. Egyesek fürdőt és lakomát készítettek elő, mások lágy dallamokkal és pálmás legyezővel próbáltak a kedvemben járni. Többen repedezett szélű tekercsek fölé görnyedve figyeltek rám, és rótták papírra minden szavam.

Egy kérdést intéznek hozzám, és amint válaszoltam, a legnagyobb termetű, legtöbb díszt viselő amund felnevetett. Intett egyet a baljával, és kisvártatva színarany ládát hoztak be a szolgák, két rúdra fektetve, bársonyos párnákon. Egy pillantás elég volt, hogy felismerjem, mi van benne, hisz pontosan úgy hevert ott, ahogy eltűnt a Kuf'Raad nagymecsetéből hónapokkal ezelőtt. Látszólag csak néhány darab csont, ám a hithű dzsadok számára az egyik legősibb ereklye, Abd ibn Mirzá, a Hagyományos Út első igaz prófétájának koponyája.

Reménnyel töltött el az a pillanat. Tisztában voltam azzal, hogy ez a jóslat a Felhők Idejéből is származhatott, de erőt merítettem a tudatból, hogy akár ez is bekövetkezhet.

Mindent gondosan eltettem az utazózsákomba. Ellenőriztem a varázsiszákot: a köpenyembe varrt, selymes anyaga megnyugtatóan simult a jobb oldalamhoz. Beletettem a naplóm, és némi töprengés után az Useb-het szobrait is. Csak a rézamulettet vittem magammal.

A törpe dzsad, ha zavarta is, hogy várnia kellett rám, semmivel nem adta jelét. Jobbját a szívére helyezve, kifogástalan eleganciával hajolt meg előttem az ősi szokás szerint.

– Üdvözöllek, jó Raszuf! Aineb vagyok, a tolmácsod.

Sejtettem, hogy az amundok asztrális módszerekkel próbálkoznak majd, de azt nem hittem volna, hogy ennyire jól fogják csinálni. Elképzelni sem tudtam, ez az alak honnan ismerhette a nevem, hogy lehetett ilyen nyugtalanítóan kellemes modora, hogy sugározhatott ilyen tiszta és igazi őszinteség belőle. Minden létező észérv ellenére tudós testvérnek hatott számomra, és nem értettem, mit kereshetett az amundok között.

– Látom kérdéseid vannak, és ez így van rendjén, de most kövess, tudós barátom. Az én uram, nagyméltóságú és nemes Semneth, Thara-Neeth templompiramisának főpapja már türelmetlenül várja jöttödet.

Nem erre számítottam, és ezt valószínűleg ő is tudta, mert csendes derűt véltem felfedezni a tekintetében. Hogy a zavaromat leplezzem, odanyújtottam neki a rabszolgakereskedőtől elvett rézamulettet.

– Úgy érzem, ezt elvesztettétek.

Ezen szemlátomást ő lepődött meg – az arcát látva mintha tükörbe néztem volna.

– Jó Raszuf... ez igazán figyelmes tőled. A három egyike sem érdemelte meg ezt a kegyet, csak szégyent hozott a fajtájára és a Kékarcú áldására is.

Selyemkendőt vett elő a köpenye alól, óvatos mozdulatokkal belecsavarta az amulettet, majd mutatta, indulhatunk. Kérdeznem sem kellett, elmondta, hogy Nassarseeth a rituálé neve. Szerinte a dzsad nyelv sajnálatosan szegényesen tudja csak visszaadni a lényegét, de ez nagyjából annyit tesz: az éj éber szeme, az égi figyelem áldása. Egy esély a templompiramist szolgálók közé emelkedésre, egy lehetőség, hogy bárki Amhe-Ramunt választhassa. Elmondása szerint ura, nemes Semneth a karavánban több ígéretes dzsadot látott, akiket szívesen a szolgái közé fogadott volna, de a Kékarcú úgy kívánta, hadd döntsék el egymás között, ki lesz az az egy, aki érdemes a bizalomra. Sajnálatos módon azonban az alkalmas jelöltek sorra elbuktak a vér és az akarat próbáján, az a három pedig a legpusztítóbb homokviharban sem akart végleg eltávozni.

Ijesztő volt, amilyen mélységben megérintettek a szavai. Éreztem, hogy ezzel valami nagyon nincs rendjén, ezért igyekeztem mihamarább megtörni a csendet, elterelni a gondolataimat.

– Szép sereg – intettem az amundok felé.

Aineb csak akkor válaszolt, amikor elértük a legközelebbi dűne lábát.

– Azok ott csak a templompiramis közvetlen testőrségét képezik, testvér – mondta csendesen, majd megvárta, amíg felérünk a dűne gerincére, és körbemutatott. – Ez itt a sereg.

A lélegzetem elakadt a látványtól.

Az előttem elterülő lapályon valami roppant szakadékot vájt a homokba, egészen elképesztő átmérőjű homoktölcsért hozva létre. Több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött legtöbbször jó megbízhatósággal és könynyedén meg tudtam becsülni nagy távolságokat is, de ott nem tudtam eldönteni, hogy az a homoktölcsér ezer vagy ezerötszáz lépés széles lehetett. A szakadék nem volt mély, harminc-negyven lábnyira szaladt a talajba, de olyan furcsa mélység hatását keltette, hogy eltartott egy ideig, míg felismertem az idegen logika szerinti szabályosságot. Csupa egyenes vonal, szögletes törések, egyetlen ív nélkül, de semmi sem volt vízszintes.

És az amundok. Bronzbarna óriások mindenütt, kisebb és nagyobb háromszög alakzatban állva, jóval a homoktölcséren túl is... a végeláthatatlanul kígyózó sorok a felkelő nap ragyogásába vesztek. Ha ez nem csupán, illúzió volt, akkor azok sok ezren lehettek.

– A Dass-Taraneeth hadtest – Aineb elégedett lehetett a hallgatásommal, mert érezhető büszkeség csengett a hangjában. – A harmada az inváziós hadosztálynak, melyet ti odaát, a világ barbár oldalán Reefith oszlopának hívtok.

Míg leereszkedtünk a homoktölcsér aljába, sok minden megfordult a fejemben a háború kapcsán... azután észbe kaptam, és lázas sietséggel rendszereztem a látottakat. A legtöbb amundnak ugyanolyan rettenetes, fogazott élű kard volt az oldalára kötve, nyakukat és mellüket színes ábrákkal festett bőrvért fedte. Egyeseknél ez a vért mintha porból és homokból lett volna, ahogy láttam, ők talán a tisztjeik lehettek.

Aineb szefernek hívta őket, ami szerinte egyszerre jelentett kíméletlent, dolgozót, és harcost. Amikor rákérdeztem a por és homok vértekre, sejtelmesen elmosolyodott, és annyit mondott csak, hogy legyek türelemmel, ennél sokkal különb dolgokat is láthatok.

Igaza volt. A homoktölcsér felénél járhattunk, amikor eljutottunk az óriások óriásaihoz. Az ő csapataik magasabbak, robusztusabbak is voltak a többinél, kimagaslóan erősek lehettek még amund mércével is. Feketén csillogó kővértek fedték őket, melyek időnként csengve törtek szét, és hullottak a földre, hogy szemvillanás múlva újra összeálljanak hordozójukon a torokhangú mordulások után. Hapet volt a nevük, és a rangjuk is egyben. Nehézgyalogosok voltak, különleges státuszú nemzők, és Amhe-Ramun kiválasztottjai, Aineb szerint az Azúr hold birodalmi seregének színe-java. Eszembe nem jutott volna kételkedni ebben, mert ott oly hatalmas lándzsákat és alabárdokat lendítettek egymásnak, amelyet én ránézésre megtartani sem bírtam volna.

A távolból előtűnt a homoktölcsér másik oldala, amely felül egy kis szakaszon függőleges falba tört. Néhány oszlop jelentette Thara-Neeth templompiramisát, két kőszobor, mögöttük egy apró kapu. A többit elrejtette a végtelen homok. Rám egyáltalán nem jellemző módon nehezen tudtam leplezni csalódottságomat, és amikor ezt látva Aineb felnevetett, újfent eltöprenghettem azon, miért történik így mindez.

A kapu előtt vékony alkatú, az óriásokhoz képest törékenynek tetsző amundok csoportjai gyakorlatoztak, akiket Aineb sznofrunak nevezett. Legtöbbjüket theubszerű selyemruha fedte, és az alóla elővillanó testrészek láttán nem tudtam eldönteni, hogy nők lehettek vagy férfiak. Aineb látta a zavaromat, és jelentőségteljes köhécseléssel vette elejét az újabb nevetésének.

Egyáltalán nem tetszett, ahogy nőtt a magabiztossága.

A kapuoszlopok elé érve azután megértettem, miért. Az isteni jelenlét új formában ért el, mintha a mezrudi lágy meggyőzést a rézamulett vasakaratával egyesítette volna. Kétségbeesetten rejtőztem el az elmémet óvó pajzsok mögé, és összpontosítottam arra, hogy ne vegyek tudomást az egyre erősödő fenyegetésről.

Aineb tenyérnyi fémkorongot vett elő a köpenye alól, és a kőszobrok közé érve felmutatta, mire a kapu helyén feketén ásító járat tűnt elő.

– Mielőtt bemennénk, feltétlen tudnod kell néhány dolgot. Thara-Neeth templompiramisa kiemelt szakrális központ az Azúr hold birodalmában, szolgálói kivételes keggyel bírnak, így odabenn az amund szellemnek teljhatalma van. Ne rettenj meg, ha azt érzed, hogy az Asztrálvilágról több százan figyelnek rád. Be kell látnod, hogy az amundoknak számtalan ellenségük van, és bár a követség okán barátként fogadnak, nem hagyhatnak figyelmen kívül bizonyos óvintézkedéseket, hagyományokat. Ha nem fenyegeted őket, és nem leszel készakarva nemes Semneth ellensége, ők sem jelenthetnek veszélyt rád...

Hallottam, amit mondd, de alig figyeltem rá. Amhe-Ramun hatalma fojtogatón ölelt körbe. Kétségbeesetten kerestem valami fogódzót, amellyel ellenállhattam a szakrális befolyásnak

Azután Herrun szavait felidézve egyszer csak belém villant a megoldás. Amhe-Ramun isteni hatalma csak a hitet tudta megrendíteni, az érvekből fakadó magabiztosság tudatát, a mértani vonalak rendje nyújtotta bizonyosságot nem.

Kényszerítettem magam arra, hogy a falakat tanulmányozzam. A hatalmas, illesztések nélküli kőtömböket – elképzelni nem tudtam, hogy faraghatták őket ilyenre akár mágiával is. Megállapítottam, hogy a falak egy egészt alkottak, nyilvánvalóan azért, hogy akadálytalanul áramolhassanak bennük a démoni energiák. Egyszerre arra is volt válaszom, miért. Mivel az ibarai manaháló eltorzult, sokkal megbízhatóbb rendszert lehetett kiépíteni, ha a templompiramis a Föld őselemi síkjáról kapott energiát...

– Ne aggódj amiatt, ha valamit nem ismersz, ezekben én a segítségedre leszek. Nagytiszteletű Semneth kivételes úr még a nemes amundok között is, aki senkit nem kárhoztat a nemtudásért, és mindig ad egy újabb lehetőséget. Viszont azt ne feledd, az ismert tények után elkövetett hiba amund mércével már sértésnek, rosszabb esetben ármánynak minősül, és ilyenkor már kevésbé elnézőek.

Észre sem vettem, mikor enyhült a tudatomra nehezedő nyomás. Minden mentális pajzsnál erősebb védelmet nyújtott számomra a tudásvágyból eredő megszállottság.

– Megértetted? – kérdezte Aineb, és tűnődve fürkészte az arcomat. Láttam, hogy választ vár, így gondolkodás nélkül mondtam, ami eszembe jutott.

– Belátom szavaid bölcsességét, és tiszta szívből egyetértek velük, nemes Aineb. A szokásaitokat azonban nem ismerem, és ebből nemkívánatos problémák fakadhatnak. Mit tegyek, hogy illő módon viselkedjek uraid előtt?

Aineb gyanakvása nem múlt el, de bólintott.

– Magad mondtad ki a lényeget, szívvel, testvér. Csakis tiszta szívvel beszélj, cselekedj, és ne higgy a beléd nevelt félelmeknek. Az amundok egyáltalán nem ördögök, ahogy hiszed, sőt. Semmivel sem rosszabbak egykori dzsenn uraidnál.

5.

Raszuf lehunyta a szemét, és igyekezett észben tartani, hogy ne essen túlzásokba.

Csak a tények kellenek, nem a dzsad lélekre jellemző cizellált jajongás.

– Pontosan emlékszem az összes elhangzott szóra. Tudom, hogy a háborúban a legapróbb részlet is fontos lehet, ezért mondok el mindent, amit tudok. Meg aztán... ilyen mesterien felépített csapdával ritkán találkozik az ember, egy életre belém vésődött minden pillanata.

Ahogy beléptem a templompiramis festett arany kapuján, és rám borult a benti félhomály, úgy éreztem, még soha nem voltam ennyire elhagyatva. Mivel ismertem magamat, hamar megtaláltam az érzés forrását – az enyém volt, bennem született ugyan, mégis a természetemmel ellentétes módon vert gyökeret a lelkemben. Ahogy ezt megállapítottam, észrevettem a templompiramisból felém nyúló leheletfinomságú szálakat. Pókhálóként tapadtak az elmém köré, hogy felerősítsenek és visszatükrözzenek bennem dolgokat, a maguk kénye-kedve szerint, apránként építve Amhe-Ramun befolyását.

Aineb ugyanekkor a baráti gesztus álcájával folyamatosan beszélt hozzám, jól hangzó, de tökéletesen érdektelen dolgokról, a templompiramis szakrális díszítéséről, az amund művészet önkifejezésével kapcsolatban.

Egyértelműen csak a figyelmem akarta elterelni.

Amikor a homályos folyosón át megérkeztünk egy kápráztató oszlopcsarnokba, eszembe jutott az Useb-het jóslata. Úgy láttam, hogy a fogadás hatása is az akaratom megtörését szolgálja, ezért amint bevezettek a templompiramis hatalmasságai elé, igyekeztem kizárólag a mértani formákra összpontosítani. Részletes térképet rajzoltam a fejemben a csarnokról, a borotvaéles szélű, szögletes vázákról, edényekről, fáklyatartókról. A megtermett embert is elnyelni képes amforákról, a szarkofágnak tűnő asztalokról, és a legkülönfélébb faragásokról, amelyek legtöbbje élő-nedvedző csontnak hatott.

Arra emlékszem, hogy összerándult a gyomrom a szarkofágnak is beillő asztal körül ülő, arany ékszerekbe és palástba öltözött nemes amundok láttán. Tényleg minden tekintetben tökéletesebbnek tűntek még az óriás hapeteknél is – az akaratuk úgy kerülgetett engem, akár éhező hiéna az oroszlán zsákmányát.

Megkönnyebbülve ültem le az asztal végénél; állva nem sokáig bírtam volna.

Aineb szertartásosan bejelentette, hogy a tolmácsom lesz, és a szájával nemes Semneth szól hozzám. Bemutatott urának, mint Mezrud város követét. Semneth nagyúr, aki érezhetően a leghatalmasabb pap volt a csarnokban, ezért óvakodtam a szemébe nézni, keveset beszélt. Üdvözölt, a barátságáról biztosított, de leginkább csak figyelt, fürkészett minden létező módon, és várta, mi következik.

Ez volt a legfurcsább követségi fogadás, amelyen valaha részt vettem.

A bemutatkozást lakoma követte, egyszerűen elkészített, fűszeres sültek végtelenül hosszú sora. Azután egy ritka keserű, émelyítő szagú párlattal megittuk az áldomást – méregre számítottam, így meglepett, hogy nem volt az –, majd harcosok jöttek, hogy egy véres párbajban bemutassák az amund kardforgatás tudományát. Kisvártatva azon kaptam magam, hogy tucatnyi szolgáló nyüzsög körülöttem, és mindegyik csakis az én óhajom várta. Egyesek mosdótálakat és újabb lakomát készítettek elő, mások lágy dallamokkal és pálmás legyezővel próbáltak a kedvemben járni. Többen repedezett szélű tekercsek fölé görnyedve figyeltek rám, és rótták papírra minden szavam.

Amikor óvatosan megkérdeztem Ainebet, hogy mikor kerül sor a követségi tárgyalásra, biztosított, hogy legyek türelemmel, és tartsam tiszteletben az itteni hagyományt. Ekkor értettem meg, hogy csak fogást keresnek rajtam, és minden látszólagos kényeztetés az amund befolyás végső győzelmét szolgálja.

Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Megrogytak az elmémet védő várfalak, olyan zavar és kétségbeesés lett úrrá rajtam, amellyel szemben kevésnek tűnt az akaratom, de valamiképp mindig túlléptem az efféle gyengeséghullámon, és elöntött a hűvös megnyugvás.

Utoljára álomszép testű, sudár asszonyok jöttek, akikről az arcukat takaró kendők miatt nem tudtam eldönteni, hogy amundok-e vagy rabszolgák, de az biztos, hogy mellettük a legcsodásabb hurik is útszéli ribancoknak tűntek volna. Aineb szerint egy felhőtáncot adtak elő, amelyből én csak az érzékeket vadul korbácsoló nyögésekre és hajlásokra emlékeztem – és nagyon kevésen múlt, hogy ne engedjek a vágyaimnak. Amikor az amundok látták, hogy ez sem zökkentett ki nyugalmamból, végre úgy döntöttek, érdemes lenne más módszert választani.

Semneth egy kiáltással elhallgattatott mindenkit, majd megkérdezte tőlem, miféle szórakozás az, amelyben a legtöbb örömöm telik. Egyből eszembe jutott az Useb-het jóslata Mirzá szent koponyájáról... de úgy éreztem, arra most nem alkalmas ez a pillanat.

– Geográfus vagyok, nagyúr – válaszoltam –, számomra szent minden tudás, tudomány.

Aineb kötelességtudóan fordított. Láttam, ahogy Semneth arca megrándul, de amint Aineb tovább magyarázott neki, kisimultak arcán a ráncok. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a korábban fennhéjázó, gőgös nemes amundok most szinte meghunyászkodnak előttem, és tiszteletteljes tartással, rezzenetlen pillantással figyelnek rám.

Semneth végül ismét csak egy parancsot kiáltott, és intett a szolgáinak, akik kisiettek a csarnokból.

– Nemes Semneht belátta szavaid igazát – fordult hozzám Aineb. – Úgy döntött, hogy... nos, a ti barbár szavaitokkal élve, szeretne üzletet kötni veled.

Nem tetszett a körítés, nem tetszett, ahogy mondta, de úgy döntöttem, belemegyek a játékba.

– Mit akar tőlem? – kérdeztem.

– Azt hittem, előbb az érdekelne, mit adna ő... de legyen. Neked a jelen tudása van birtokodban, és a múltéra áhítozol. Neki a múlté van meg, és a jelenére lenne szüksége. Mi lehetne ennél egyszerűbb és tisztességesebb csere?

Nagyot dobbant a szívem, és sóhajtanom kellett, bármennyire nem akartam magam elárulni. Aineb észrevehette a pillanatot, mert azonnal tovább magyarázott.

– Egy válasz, egy ajándék, ez az ő törvénye. És kezdetnek egy csekélyebb figyelmesség, hogy lásd, ő komolyan veszi, komolyan akarja mindezt.

Biztos voltam abban, hogy a szolgák nem véletlenül ekkor értek vissza. Négyen cipeltek két rúdon egy hatalmas selyemvánkost, rajta egy színarany ládával.

– Nemes Semneth úgy látja, elfáradtál, kimerített az út és a fogadás – Aineb magához intette a szolgákat, hogy közelebbről is vethessek a ládára egy pillantást. – Az igazat megvallva ilyentájt már ő is pihenni szokott, ezért azt javasolja, hogy az est folyamán folytassátok a tudáscseréteket. Az ajándékát természetesen magaddal viheted a pihenőtermedbe.

Talán istenkáromlás ezt mondani, de amit ott láttam, az annál is jobban megdobogtatta a szívem, mintha Mirzá próféta koponyája előtt tiszteleghettem volna.

Egy ódon könyv volt a ládában, kopott bőrkötésben, szemlátomást a szerző enkezével írt példánya. Azt az írást ezer közül is megismertem volna.

A geográfusok rég elveszettnek hitt szent könyve, a dzsad kultúra egyik legszebb gyöngye volt. Roxund naplója, melyből a Homoki história megszületett.

6.

Szemhunyásnyit sem aludtam.

Nyomasztó volt egy olyan irdatlan terem közepén feküdni, ahol a szuszogásom is visszhangzott a falak között, és végig úgy éreztem, mintha ezer szeme lett volna a falakra festett képeknek, hogy mind csak engem figyeljen.

Két érzés töltötte ki a lelkem. Végtelen öröm, hogy Roxund naplóját a kezemben tarthatom, és diadal, amiért az Useb-het jövőképeit felhasználva változtatni tudtam a dolgok menetén.

Sokáig nem élvezhettem a pillanatot, mert ellenállhatatlanul a tudatomba tolakodott az ereklyeszobrok újabb látomása.

Láttam magam, amint egy sötét és szűk folyosón megyek Aineb oldalán. A járat egy felül nyitott katakombába torkollott, legalábbis valahonnan Amhe-Ramun kék holdfénye ragyogott be mindent. Számtalan kis kapu látszódott minden irányban, de Aineb pontosan tudta, hová kell mennie, és amint követtem egy jelentéktelennek tűnő, bal oldali nyíláson át, megpillanthattam, amiért a mélysivatagba indultam.

Voltam már dzsad bankházban, de Thara-Neeth templompiramisának mesébe illő gazdagságú kincstárához semmilyen emberi alkotás nem volt fogható. Millió aranypénz, drágakövek, fegyverek és szobrok hevertek mindenütt. Halmokba dobálva, gúlákba rakva; néhol alig lépésnyi folyosókon lehetett átjárni közöttük. A teremben látszólag tökéletes káosz uralkodott, ám Aineb a jelek szerint jól kiigazodott rajta, mert tétovázás nélkül mutatta az utat.

És ott voltak, az egyik félreeső szegletben, két roppant, málló kőoszlop alatt. Töredezett edényekben, kőládákban, a földre ejtve, amforákba rejtve: hitünk száz meg száz kis oszlopa, száz meg száz szentséges dzsad ereklye...

Hosszú percekig nem tértem magamhoz a látványtól. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem lehet ilyen könynyű, a jövőkép mégis olyan meggyőzően hatott. Minden észérv az ellen szólt, hogy elővegyem a titkos naplómat, de mert éreztem, hogy ha nem teszek valamit, a lelkem érző fele végérvényesen átveszi felettem az irányítást, nem találtam jobb megoldást.

Nagy kísértést éreztem, hogy eltegyem Roxund naplóját a varázsiszákba, de hosszú idő múltán legyűrtem a vágyat. Erővel kellett kényszerítenem magam arra, hogy ne akarjak belelapozni, elmélyedni benne, és csak a feladatra összpontosítsak. Vagy tucatszor belekezdtem a tervek és irányelvek leírásába, mire ismét erősebb lett bennem a tiszta tudat, és képes lettem józanul, geográfushoz méltó elfogulatlansággal szemlélni a helyzetemet.

Végül úgy döntöttem, készítek egy részletes leírást az ordani hágó titkairól. A naplómból téptem hozzá papírt, és ahogy elmerültem a munkámban, a térképekkel, magyarázatokkal megtűzdelve pillanatok alatt teleírtam tíz lapot. Ez gyógyírként hatott az elmúlt napok viharos emlékei ellen. Mire végeztem, megnyugtató mértékben sikerült feltöltekeznem az ürességgel, tisztasággal, a tökéletes munkából fakadó magabiztossággal.

Egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Vajon az ereklye mi mindent mondhatott el az amundoknak abból, amit tőlem megtudott?

Ezen merengtem, míg Aineb értem jött.

Úgy becsültem, naplemente is elmúlhatott, mire újra a fogadócsarnokban találtam magam. Talán a frissességem tette, hogy ezt észrevettem, talán korábban láttam keveset, de most mintha másnak tűntek volna az amund hatalmasságok. Mintha lefoszlott volna róluk a hűvösség látszata, érezhető feszültség volt a levegőben.

Aineb hangja is remegett, amikor a fogadás megnyitását követően odafordult hozzám.

– Nemes Semneth azt szeretné tudni, mi a véleményed az ajánlatáról.

– Igazán figyelemreméltó cserének tűnik – bólintottam kétszer a főpap felé, az Ainebtől látott tiszteletformulát alkalmazva. – Megtiszteltetésnek veszem a felajánlást, és ezért én is hoztam neki egy ajándékot. Hogy lássa, komolyan akarom a barátságát.

Felemeltem a hangom, hogy mindenki jól hallja, és jelentőségteljesen meglengettem a köpenyem alól elővett papírlapokat. Ha a szavaimat nem is ismerték, a gesztust érteniük kellett.

– Felteszem, észrevettétek, hogy a naplóm írása titkosírás. Bocsássatok meg ezért, de egy magamfajta tudós csak így védheti meg az ismereteit az avatatlan szemek elől... De hogy lássátok, a tudásom szívesen nemes Semneht rendelkezésére bocsátom, íme egy részletes úti beszámoló az ordani hágón való átkelés viszontagságairól.

Aineb leplezetlen kíváncsisággal vette át a jegyzeteket, és ahogy átlapozta őket, felragyogott az arca. Hoszszasan magyarázott a főpapnak, és mire végzett, a nemes amundok soraiban végleg megtört a csend. Aineb ekkor átadta Semnethnek a papírokat, hogy maga vizsgálhassa meg őket, majd mellém lépett, és azt súgta nekem:

– Helyesen cselekedtél, tudós barátom. Nagyméltóságú Semneth ezzel bizonyosan elégedett lesz.

És így is volt. Semneth egyszer csak felkiáltott, amit még én is értettem.

– Sznofet Mezrud!

Mezrud barát.

Többtucatnyi amund torokból harsant fel hasonló üvöltés. Nem lepett meg, hogy áldomásivás következett – az már jobban, hogy az ital ezúttal sokkal erősebbnek tűnt, egészen elszédültem tőle.

Ahogy a tétek emelkedtek, kezdett veszedelmessé válni a játék.

A főamund következő, Aineb tolmácsolta kérdése azután eljuttatott minket arra a pontra, amiért ez az egész követség létrejött.

– Nemes Semneth azt szeretné tudni, ismered-e az Ibara déli hágóit is, ahol a sivatagi hegyek a nagy vízig érnek.

– Ismerem – bólintottam.

– És azokról is tudnál készíteni ilyen leírásokat?

Próbát kellett tennem, hogy hol van a határ. Bár a szívem a torkomban dobogott, az előre eltervezett módon végigsimítottam az államon, és töprengő arcot vágva azt mondtam.

– Nos... meglehet.

Sejtettem, hogy ez az amundoknak nem fog tetszeni, de azt nem gondoltam volna, hogy pokoli pillanatok következnek. Ez az üvöltés már nem a diadalért szólt, és a nemes amundokhoz mintha démonok is csatlakoztak volna a haragáradatban.

Semneth baljában fehéren derengő, négyágú korbács villant. A főpap a következő pillanatban felpattant, és egy mennydörgő kiáltással lesújtott a hozzá legközelebb álló rabszolgákra. A mágikus dühkitörés felfoghatatlanul megsokszorozta a korbács erejét. Két fiatal férfi feje egyszerűen szétloccsant, többek levágott tagokkal, megnyomorodva zuhantak a földre.

Az asztalra buktam az asztrális vihar nyomán támadó émelygéstől.

Amikor Semneth felől újabb mennydörgő parancs csattant, a földről csak nehezen feltápászkodó Aineb mészfehér arccal fordult hozzám.

– Jó Raszuf... az én uram tiszteletteljesen megkér, ne idézz a fejükre kárhozatot, mert az átkozott dzsenn örökség újabb megnyilvánulása végzetes következményekkel járhat. Számunkra lassan múló fájdalmat és gyűlöletet, számodra jóvátehetetlen büntetést... Szeretném felhívni a figyelmed, testvér, hogy az amund szertartásrend nem ismeri el a gondolkodás, töprengés létjogosultságát – mi több, ez bizonyos kérdések kapcsán a szemükben egyenest sértésnek számít.

Szavai méregként hatottak rám, átszivárogtak az elmém pajzsain, elhintve bennem a félelem és vereség magvait, és nem tehettem ellene semmit. Akkorra már biztos voltam abban, hogy az az ital ezúttal célba talált, hogy kevés ideig tudom tartani magam, míg Amhe-Ramun befolyása végérvényesen elhatalmasodik rajtam.

– Ezzel most megsértetted – magyarázta tovább Aineb. – Ő belátja, hogy idegen létedre nem voltál tisztában ezzel, de mert a sértésből fakadó pusztító energiákat valahogy le kellett vezetnie, az ösztönkorbács használatától nem tekinthetett el. Mivel a személyed sérthetetlen, a rabszolgákat választotta célpontul. Nemes Semneth emellett bölcs vezető is, ezért szólt, hogy hozathat ide asszonyokat és gyermekeket is, ha ez esetleg segíthet mihamarább elfogadnod és tiszteletben tartanod az ő szokásait.

Önkéntelenül is bólintottam. Bárhogy összpontosítottam, nem tudtam kiverni a fejemből az ártatlanul lemészároltak látványát. Bárhogy erőlködtem, leplezhetetlenül remegett a hangom, amikor válaszoltam.

– Barátok közt nem lehet vitás, hogy a kedvéért megteszem, amit kér... Szívesen megrajzolom neki a déli hágó térképeit is, de....

Nemes Semneth nyájas mosollyal fogadta szavaimat. Aineb megértően biccentett, és azt mondta:

– Ne kertelj, testvér, mondd ki bátran, ami a szívedet nyomja.

Összeszedtem minden bátorságomat, és kimondtam:

– Szeretném tudni, hogy mit kérhetek cserébe. Mielőtt folytatnánk egymás megajándékozását, szeretném megnézni a kincseiteket.