7.

Raszuf megrázta a fejét.

– Látom, azt sem hiszed, hogy csak úgy odavezettek. Miért ne tették volna? Az ő birodalmukban voltam, egyszál egyedül, a varázsiszákot nem vették észre...

A mélysivatagon innen elképzelni nem tudjuk, menynyire másképp látják a világot. Én abban sem vagyok biztos, hogy gondolkoznak, legalábbis nem úgy, ahogy mi tesszük. Ha létezik a logika ösztönös ellentéte, amely teljesen másképp épül fel, mégis ugyanúgy működik, az talán megfelelhet ennek.

Erre akkor jöttem rá, amikor Aineb elvitt a kincses kamrájukba, és láttam, hogy az a börtön mellett van. Lenyűgözően egyszerű, nemde? Mi értelme lenne két helyet őrizniük? Hisz nem vezetett oda, csak egyetlen szűk járat, amelyek falait át-meg átszőtték a rikító színekkel megfestett szörnyalakok. Néhány lépés után fojtogatott a belőlük áradó éhség és rosszindulat, mintha egyszerre a vérem és a lelkem szívták volna... Szólni akartam Ainebnek, de ő addigra már levett a falról egy karmokban végződő csonkú, holdfényű fáklyát, megvárta, míg a karmok az alkarjába mélyednek, és meggyújtotta. Erre a szörnyek lekushadtak.

A katakomba pontosan úgy várt ránk, ahogy az Useb-het mutatta nekem. Ugyanazon a kapun mentünk át, ugyanaz a felfoghatatlan gazdagság fogadott, Aineb ugyanott vezetett el a két málló kőoszlop őrizte félreeső szegletig.

Megszólalni sem bírtam döbbenetemben, térdre rogytam a felfoghatatlan kincsek előtt. A jobb kezemnél a látomásomból ismerős színarany láda hevert, amely a hithű dzsadok számára az egyik legősibb ereklyét, Abd ibn Mirzá, a Hagyományos Út első igaz prófétájának koponyáját rejtette... a balnál az ifjúságom átka, a kreol emberbőrbe kötött, rettenetes könyv, Khayama Vérlitániája.

– Elégedett vagy?

Aineb szavai csak nehezen jutottak el a tudatomig. Először nem értettem a hűvös hangszín, az arcán átsejlő megvetést, azután észrevettem kezében az Useb-het szobrait.

– El kell ismernem, figyelemre méltóan kitartottál, de nem jutottál volna idáig, ha nem segítek.

Soha ilyen döbbenetet még nem éreztem életemben. Bénultam néztem, ahogy Aineb az egyik kőoszlophoz lép, végighúzza rajta a kezét, és a feltáruló nyílásba helyezi az Useb-het szobrait.

– Nyilván mindvégig gondoltál arra, miért van az, hogy annyi mindent tudok rólad – ahogy mindkét szobor a helyére került, egy halk kattanás után aranyszín derengés hullámzott végig az oszlopon. Aineb megérintett egy kopott ábrát, mire két láb széles kőoltár emelkedett fel az oszlop mellől. – Ha most arra gondolsz, miért hinnél nekem, teljesen igazat adok neked, és nem foglak győzködni. Valahol a végső próba része, hogy a magunkfajták ráéreznek-e az igazságra.

Aineb megvárta, míg a kőoltár a szíve magasságig ér, és egy másik kopottas vésetet megérintve megállította.

Ahogy az oltárra helyezte a tenyerét, roppant, nyitott könyv jelent meg előtte. Száz meg száz szíj és csat lógott róla, két kézzel nem értem volna át széltében, ujjnyi vastag fémlemezek voltak benne a lapok. A jobb oldalán napsárga, a balján fekete, akár a legsötétebb éj. Csak a beléjük vésett rúnák ragyogtak egységesen fehér színben.

– A kérdés csupán az – intett Aineb a dzsad ereklyékre –, azért jöttél, hogy ezeket elvidd, vagy hogy megmentsd a barbár testvéreidet?

Megfordult körülöttem a világ. Úgy éreztem, mintha fejbe csaptak volna.

– Ne hibáztasd magad, Raszuf, hisz végső soron csak egy helyen tévedtél. Sosem kérdezted, miért álltam az amundok szolgálatába.

Aineb lassan végigsimított az szakállán, majd végigmért és fanyarul elmosolyodott.

– Valaha magam is tudós voltam, mint te. Mindenek kulcsát kutattam, a legvégső titkokat akartam megérteni. Idővel azután már beláttam, hogy egy magunkfajta halandónak az igazságot a maga teljességében sem feltárni, sem elfedni nem lehet... ám amikor ez a könyv a kezembe akadt, pontosan tudtam, felesleges tovább keresnem.

Szavai úgy hatottak rám, mintha mágiát használt volna, de ahogy minden állításával az elevenembe talált, abban nem volt semmilyen varázslat. Nem akartam hinni neki, cáfolni akartam, legyőzni és jobban tudni, ám ahogy végiggondoltam a történteket, egy logikus érvem sem maradt.

Megsemmisítő érzés volt ezzel szembesülni – és immáron rettegtem attól, hogy igazat mondhat.

– Az Useb-het az ereklye jövőlátó fele – magyarázta Aineb. – Az Orab-hat könyve a múlt titkait rejti. Ha tényleg meg akarod menteni a néped, én azt mondom, látnod kellene az ő bölcsességét is, testvér.

Bólintottam, fejet hajtottam, és eztán már nem voltam ura a mozdulataimnak. Oly erősen szomjaztam a tudást, ami háttérbe szorította tudatos énemet. Mintha álomban láttam volna magam, érzékelés nem tartozott hozzá. Láttam, ahogy felállok, a kőoltárhoz lépek, kinyúlok a fekete lapon ragyogó rúnák felé – de ha akartam sem tudtam volna tenni ellene.

Minden részletében úgy működött, ahogy az Useb-het jóslata. Ahogy megérintettem a hideg fémlapot, valami kinyúlt a tudatom felé, és amikor létrejött a kötelék, egy szédítő zuhanás után bepillanthattam az idő múltbéli folyamába.

Csak összpontosítanom kellett, és máris a fejembe tódultak a képek.

Láttam a kezdeteket, a végtelen sztyeppékét, a zöldellő fenyveseket az Ibara helyén. A két ősi nép, a dzsennek és az amundok megjelenését, az iszonyú háborúkat, melyek végül a természet rendjét is megbontották. Nomádként élő őseinket, akik a hatalmas kultúrák árnyékában élve szerencsétlen módon belekeveredtek a háborújukba. .. és akik bárhogy erőlködtek, végzetes lépésük következményeitől már soha többé nem tudtak megszabadulni.

A múlt képei a dzsennekkel kötött szövetségről, árulásról, mártírhaláláról, a túlélők őrületéről beszéltek. Új szövetségesről, nyájas mosolyú amund hatalmasságokról, akik a dzsadok segítsége nyomán rettenetes szörnyeket szabadíthattak a világra: a Hitványság, a Kétely, a Hazugság, és a Vágy asztráldémonait, és az ő kárhozottjaik seregét. Az amundok végül a démonok segítségével verték bilincsbe a dzsad népet, és tartották őket örök rettegésben, hogy esztelen háborújukban millió hangyaszolgára leljenek.

A dzsennek nagyjai ugyan elűzték ezeket a démonokat, ám a megfertőzött dzsadokat már nem tudták meggyógyítani. Csak egyetlen enyhítést ismertek az átokra: maguk mellé vették hát a megkínzott népet, és átadták nekik a tudásukat. Kultúrájuk az emberek kultúrája lett, mentális erejük az ő iskoláikat gyarapította, asztráldémonoktól óvó formuláik a dzsadok szent szövegeivé váltak. És hogy ez a védelem ne kizárólag csak rajtuk múljon, leghatalmasabb mágiájuk mesterművét, az elveikből teremtett sokarcú, ám valójában egylényegű gólemistent adták melléjük a harcba...

Természetesen voltak, akik már rájöttek erre, és harcoltak is ellene. Végül elbuktak ugyan, de a példájuk örökké mementóként szolgálhatott az utókornak... Rumirá próféta, aki fegyverrel kelt fel a dzsenn zsarnokság ellen, és bár végül legyőzték, és ruhátlanul, víz nélkül száműzték a mélysivatagba, a Fayuma törzs tagjai a mai napig nem feledték, hogy mi mindent köszönhettek neki egykoron.

Egy vézna, testben és lélekben összetört, végsőkig kisemmizett ifjú, akiből végül a kínzói elleni gyűlölet is kihunyt, átadva helyét a sötét megvilágosodásnak... a későbbi Khayama, a rettegett szektavezér, aki Ranagol, a Legnagyobb Úr szolgálatába állva írta meg a végső megszabadulás egy lehetséges útját...

Számtalan további elágazás fakadt a múlt sötéten kanyargó idővonalaiból, de nem folytathattam a kutatást.

Embertelen üvöltésre riadtam. Ahogy önkéntelenül is összeszorítottam a számat, elharaptam az ajkaimat az ismerős hang hallatán.

Aineb gondterhelten simított végig a szakállán.

– Nemes Semneth nyilván észrevette, hogy feltörték a varázsbélyegét.

A vérem sós íze elbódított. Az egyetlen biztos kapaszkodót jelentette abban az átkozott világban.

– A katakombába vezető folyosón vannak – mondta Aineb a ki nem mondott kérdésemre.

– Vannak?

Az újabb üvöltésbe a falak is beleremegtek. Szinte láttam magam előtt, ahogy az őrjöngő főpappal együtt mozdulnak a falakra festett szörny alakok.

– Menekülj, testvér! – sürgetett Aineb. – Te megteheted. Én... nem te vagy az első, akivel ezt teszem. Megvan a saját utam.

Annyi kérdésem lett volna, de beláttam, hogy erre már nincs idő.

– Hogyan? – kérdeztem.

Aineb a kőoltár melletti másik oszlopra mutatott. Először nem értettem, mit akar, azután észrevettem a töredezett vonalakat a málló köveken. A legtöbb helyen elkopott, eltűnt az idő múlásával, de ahogy eszembe jutottak a vándorló dűnék az Useb-het látomásából, egyszerre kirajzolódott előttem a két ember magas rajzolat.

Malah sáfrányútját jelző oszlop egy rúnavonása.

Valahol a végső próba része, hogy a magunkfajták ráéreznek-e az igazságra.

Amint észrevette rajtam a felismerést, Aineb az oszlophoz ugrott, és elhúzta előtte a kezét.

Feketén ásító homálykapu nyílt a mozdulat nyomán. Aineb sürgetően intett, de a vér ízét érezve a számban eszembe villant valami. Hisz néhány lépés volt csupán...

Semneth épp akkor törte be az ajtót, amikor a kincsek fölött térdeltem. Láttam a szemében izzó gyilkos tüzet, gyűlölettől eltorzult arcát, a mögötte acsargó démonokat.

A fehéren derengő korbácsot, ami megvillant a kezében.

Egy pillanat töredéke volt, ahogy Khayama szent könyvére fonódtak ujjaim, és a homálykapu felé ugrottam. Még hallottam a korbács csattanását, az embertelen üvöltést... éreztem a tagjaimba maró, rettenetes fájdalmat, de ez sem állíthatott meg, magához ölelt az oszlop sötétsége.

8.

Raszuf sós ízt érzett a száján, de nem szégyellte a könynyeit.

– Érted már, miért tettem épp a Vérlitániát a varázsiszákba, testvér? Ez hát az én eretnekségem, ez a tudás. Amíg népünk a dzsenn gólemistent imádja, sosem lehetünk szabadok, sosem érhetjük el az igazi megváltást! Amíg egy amund hatalmasság is él, a jelenlegi hitünkkel sosem lehetünk biztonságban. Hisz bármennyire is meggyőzőnek tűnnek a dzsenn kultúra vívmányai, azok sosem voltak, és sosem lesznek erősebbek az amundok démoni befolyásánál... mert ahogy régen sem tudták végleg elpusztítani őket, úgy ma is csak védekeznek ellenük.

Ez a végső igazság, ez az igazi vallomás. A háborút nem kerülhetjük el, ám a dzsadoknak a saját oldalukon kellene küzdeniük, nem a dzsennekén. Ez nem a mi harcunk, és semmi jó nem származhat abból, ha mindkét átkozott ősi fajzat minket használ első védelmi vonalnak.

Khayama tekercse pedig nem az út, hanem az egyik lehetséges megoldás – nem az első, és nem is az utolsó a sorban. Én ismerem, így pontosan tudom, miről beszélek amikor azt mondom, magában hordozza a megszabadulást, hisz benne van ösztöneink, az elődök összes tudása, önnön vérünk legfőbb tanítása!

9.

Amennyire a nyakára szorított bilincsek engedték, Ra-szuf az éjszakai égboltot fürkészte. A kék hold pályájának zenitjéhez közeledett. Nemsokára létrejöhet a ritka együttállás, a démon bal szeme, a rontás halált arató sarlója, és akkor Amhe-Ramun a világra mosolyoghat, hogy bármely halandó lélekhez utat találhasson a maga igazsága.

Tudta, hogy a sorsa elkerülhetetlenül utoléri, de nem félte a halált. A hóhér kezétől, az más lett volna, keserű és tisztátalan vég; ám így, hogy felfedte az igazságot, amelyre az életét tette... Egy egyszerű geográfus halála igazán nem nagy ár a dzsadok jövőjéért.

Az Useb-het szobraira gondolt, az általuk mutatott jövőképekre, Hrísathra és Ghyarrasra, a Vágy és Kétely asztrálfejedelmeire, akik kénytelenek lesznek más utat találni ebbe a világba – és mámorító érzés volt a tudat, hogy egy több ezer éves amund ereklyét legyőzve változtathatott a dolgok menetén.

Egy utolsót sóhajtott még, kiélvezve a pillanatot, majd az Useb-het felé nyúlt akaratával, és ezúttal maga kérte a jövőlátás adományát.

A sakálfejű, akit magában Hallgatagnak nevezett el, végtelenül szomorúnak tűnt – a Márid vonásain diadalittas vigyor játszadozott.

Biztos ezt akarod? – sugallta a Hallgatag.

Nem megmutattam előre, hogy ez következik? – üzente a Márid mosolya.

Raszuf már döntött. Nem engedhette, hogy idegen hatalmak játékszere legyen.

Nem érte be egy egyszerű jóslattal, a legvégső titkot akarta tudni, tettének következményeit, a számára mindennél értékesebb tudást. Az Useb-het pontosan úgy válaszolt, ahogy a tekercsek megírták, és pontosan olyan árat kért cserébe, amire számított.

Raszuf könnyű szívvel engedett utat az Useb-het akaratának. Az életerő csak lassan szivárgott el belőle, így sokáig együtt maradhatott utolsó emlékeivel.

Látta magát, amint ott áll Thara-Neeth kincseskamrájában, kezét a múlt titkait őrző könyv, az Orab-hat fekete lapján nyugtatva.

Látta az arany és fekete fémlapok remegését, a beléjük vésett fehér rúnák villanásait, ahogy az elfeledett tudás magába szívta. Látta a könyvet az idő folyamán, és látta, amint aranyszín lapja a Fények idejébe, fekete lapjai a Viharrégiókba nyúlnak. Ugyanúgy kettő volt belőlük, ahogy az Useb-het jövőiből – az élő, máig formálódó titkok régmúltja, és a Halott Múlt, a semmibe sikoltott, megkövült tények soraival.

Azután látta feltűnni Semneth tomboló alakját. Látta magát, amint felkapja Khayama Vérlitániáját és elmenekül Malah útjelző oszlopán át.

Raszuf érezte, hogy az életereje fogytával az ereklye le akarja zárni a jövőbe látás kapuit, de nem engedett neki. Érzékelte az ereklyében lüktető tudásszomj erejét, amely legalább olyan mérhetetlen volt, mint az övé egykoron. A hasonlóság okán megragadta, belekapaszkodott, és a létrejött köteléken át tovább merült az idő folyamába.

Amint végtelen türelemmel meg tudta különböztetni a többitől a saját idővonalát, az időtengelyt követve mélyebbre és messzebbre pillanthatott, mint ahogy az Useb-het valaha mutatta volna.

Ainebet látta a kincseskamrában, ahogy ura a fehéren izzó korbáccsal fölé hajol. Úgy tűnt, Semneth egy pillanat alatt darabokra tépi szolgáját, azután Aineb a könyv felé intett, kétszer fejet hajtott az amund főpap előtt, és azt mondta.

– Minden az akaratunk szerint történt, nagyúr.

Semneth diadalittasan felkiáltott – az ösztönkorbács kihunyt és láncként engedelmesen a nyakára tekeredett. A főpap az Orab-hat elé lépett, és lágy mozdulattal kiemelte mellőle az Useb-het szobrait.

Azokról azonnal leolvadt az örök mosoly: sziszegtek és vicsorogtak, a Márid még a főpap tenyerébe is harapott, de mert ezen a földön már csak Amhe-Ramun ismerte a szobrok ősi nyelvét, és Semneth a Kékarcú akaratának eszköze volt, a főpap egyetlen szavára kénytelenek voltak engedelmeskedni neki.

Semneth az Orab-hat fölé helyezte a szobrokat – a Máridot a fekete, a Hallgatagot az arany lapok egy-egy rúnasorára illesztve –, azután ellenőrizte Raszuf idővonalát.

– Engedelmeddel, nagyúr... – súgta tiszteletteljesen Aineb – nem az számít, hogy amit az eretnek elmondott, az igaz vagy sem, hanem, hogy a dzsadok mit tartanak róla.

Semneth egyetérthetett, mert végül a felette ragyogó kék holdra nézett és felkacagott.

Raszuf üvölteni akart, tombolni haragjában, de már nem volt elég ereje hozzá.

Mert hát mi mást akarhatna egy jövőbe látó amund ereklye egy dzsad tudóstól, mint hogy az általa mutatott jövőképekkel a holdszemű férgek rémuralmának segítője, hírnöke, szolgálója legyen?

Tehetetlenül nézte, ahogy Semneth lapozni kezd az Orab-hat könyvében, majd eltűnődik a jövő és a múlt egy-egy idővonalán.

– Már nincsenek sokan, nagyúr – mondta Aineb.

Nem te vagy az első, akivel ezt teszem...

– ... és az Azúr hold birodalmának győzelme teljessé lesz!

Nem, nem, nem!

Azután Raszuf magát látta, ahogy a falakra láncolva lóg, orrából-szájából vér szivárog, a testét görcsös remegés rázza. Látta, ahogy a Démon bal szeme, a rontás halált arató sarlója az arcára vetül... az akarata megtörik, és egy idegen erőnek engedelmeskedve a holdra emeli tekintetét. Látta a szemében kigyúló sápadt fényeket, és pontosan tudta, hogy az ujjai által a fénybe rajzolt szimbólumok milyen céllal jöttek létre. A formát az égből kapták, a létrejöttükhöz szükséges energiát saját félelme, a döbbenetétől megroggyant elme szolgáltatta: a kettő együtt mesteri tökéllyel adta ki az idézőformulát.

Ahogy a kék hold túlhaladt pályája zenitjén, az öregember egyre lassabban, egyre erőtlenebbül remegett.

Arcát mintha a szél és a homok vésője árkolta volna a mindentudók keserű mosolyával.

 

Mira Sandoval

Rózsa és tövis

A kurtizán története

 

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen

(P. sz. 3692; Sogron kvartjának első) havától

az esztendő végéig

1.

Ereztem, hogy ez lesz a legutálatosabb munkám mind közül.

Nagy szavak egy húszéves szukától, fintorgott a megbízóm, mikor szóvá tettem a dolgot, igaza volt: nem dúskáltam a tapasztalatokban. Társnőimhez képest későn kezdtem tanulmányaimat a kolostornak is beillő, masszív gránitból emelt épületben, és alig egy éve fejeztem be. Tulajdonképpen csak három megbízásom volt eddig, és a legbonyolultabb sem tartott tovább két hónapnál. Ismerd meg, csábítsd el, szerezd meg a szükséges információt és tűnj el. A változatosság gyönyörködtet.

Hát most visszasírtam azt a fajta változatosságot.

– A sivatagba? Most tréfálsz, ugye?

Rezzenéstelenül állta a pillantásomat, pedig ha valamiben jó voltam, hát az az volt, hogy hogyan fejezzem ki a tekintetemmel, amit érzek. Hatásosan. Lehengerlően. Elsöprően. De ez a nyavalyás sápkóros nemhogy meghunyászkodott volna, mint minden normális férfi – bosszúsan forgatta a szemeit inkább.

– Aisha! – kezdte újra. – Csillapodj már! Engedd, hogy befejezzem!

Megpróbálkoztam még egy kis szempillarezegtetős-fátyolos esdekléssel, de semmi. Duzzogva leültem az ágy szélére, és összefont karral, sértődötten bámultam rá.

– Nem tudjuk, mi zajlik ott. És nincs több nélkülözhető és kellőképp tapasztalt emberünk, akit nyugodt szívvel elengedhetnénk.

– Úgyhogy elszalajtjátok a kis kezdőt. Kedves, hogy legalább nyugodtak nem lesztek közben.

– Haszin végig veled lesz, és vigyáz majd rád. Ha fintorogsz, akkor is. Ő visz a többi lánnyal Raszulhoz. A felhajtója egy vénember, bizonyos Abdülmecid. Ő szerzi a szállítót, aki elvisz benneteket a vevőhöz. Tudsz követni?

– A férfiak és az ő csodásan bonyolult gondolatmeneteik, így lesz a kétezüstös szajhából húszaranyas huri, mire nyolcvanhat átadás után abba a nyomorult oázisba ér.

– Minket nem érdekel sem Raszul, sem Abdülmecid, sem a szállító – folytatta pillanatnyi kihagyás nélkül szívem faarcú csücske. – Minket a vevő érdekel. Raszul sosem állt eszes ember hírében, de az utóbbi időkben a nyamvadt kétezüstös üzletei hirtelen saját tavernát, hoszszas erioni kiruccanásokat, és nem öt-, de ötvenaranyas szajhákat hoztak neki. Kíváncsiak lennénk, honnan jut ennyi pénzhez ilyen nehéz időkben. Aki ennyi aranyat és ékkövet tud előszitálni a homokból, az valami nagy disznóságban lehet benne. Kell az információ. És nem, nem küldhetek mást. És nem, nem azért, mert te vagy az egyetlen dzsad származású a szóba jöhető jelöltek közül, de való igaz, hogy szóvirágok sehol sem nyílnak oly buján, mint lágy ajkaidon, és szépségedet csak a harmatos rózsákéhoz lehet hasonlatos, midőn a lenyugvó nap fénye...

Nem tudta folytatni, mert hozzávágtam mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Nem is tudom, láttam-e már valaha mosolyogni, vagy hallottam-e már tréfálni, kicsit meg is lepődtem. Letettem a sámlit, és szó nélkül elpakoltam, amit visszaadott: a hajkefét, a bársonyszütyőt a pipereeszközeimmel – súlyos egy darab volt, annyi szent –, és a teknőcpáncél ékszeres ládikát. Jó, hogy ki nem nyílt, most még szedegethetném a kincseimet is, a lelki nyugalmam szilánkjaival együtt. Próbáltam leplezni, ahogy csak bírtam, de azért féltem. Nem is kicsit.

– Csak a legszükségesebbeket csomagold el, minden mást megkapsz helyben. Kincstári holmik lesznek, de ha megtetszik valamelyik, majd megpróbálom elintézni... – elhallgatott, odalépett hozzám. Valódinak tűnt az aggodalom a szemében, és volt ott még valami... bűntudat? Szégyen? Megcsókoltam, csak úgy kíváncsiságból, és még láttam fellobbanni az odaadást a tekintetében. Igazi volt, semmi kétség.

– Megpróbáltam Naveát javasolni helyetted – köszörülte meg a torkát, mikor elengedtem. – De ragaszkodtak hozzád. Ez akár dicséretnek is vehetned, mintegy érdemeid elismerésének.

– Vele beszéltél...? – Óriásit dobbant a szívem, a hangom is beleremegett, és ez az ő figyelmét sem kerülte el. Árnyék suhant át az arcán, utána már nyoma sem volt rajta sem szégyennek, sem bűntudatnak. Apró fintor a szája sarkában, aztán már az sem, kifejezéstelen arccal igazgatta nyakravalóját. Ficsúr.

– Nem, nem vele – közölte hűvösen. – Tudod, Kaelor eléggé elfoglalt. De a közvetlen beosztottjától kaptam az utasítást.

– Elfoglalt, hát hogyne – dühösen dobáltam tovább a holmimat az utazóládába. Magamra haragudtam persze, meg a pillanatnyi gyengeségemre. Főleg, hogy más is a tanúja volt. Főleg, hogy nem akárki.

Nagyot sóhajtott, mögém lépett, karon fogott, és maga felé fordított. Lehetetlenül kék szemében tisztán láttam a saját arcomat, haragtól kipirultan, konokul összeszorított szájjal.

– Ne duzzogj már! – békítgetett. – A megbízás az megbízás.

– Mondod a szajhának.

– Sosem tartottalak annak.

– Az vagyok, fafej! – sziszegtem, de nem eresztett.

– Tudom, hogy te is többre tartod magad, és tisztában vagyok vele, hogy bizonyítani akarsz. Azt is tudom, hogy nem csak magadnak, neki is. Hiszel benne, hogy egyszer felkeltheted Kaelor figyelmét, mert csak erre vágysz, amióta csak belebotlottál. És az is világos számomra, hogy az én legfőbb vonzerőm a szemedben az, hogy gyakorlatilag ugyanott dolgozom, mint ő. Így reméled, rajtam keresztül előbb-utóbb a közelébe kerülhetsz.

Döbbenten meredtem rá, elképzelésem sem volt, hogy honnan tudhatja mindezt.

– Azt ne mondd, hogy beszélek álmomban.

– Nem te – nézett rám kissé csúfondárosan. – És nem álmában, az illető nagyon is ébren volt, mikor ezeket mondta nekem. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy akár csak egy társintézmény vezetését is egy olyan személyre bízzuk, aki nem felel meg tökéletesen a feladatra, és nem ismeri ki a tanítványait, nem nyeri el bizalmukat?

– Cassia... – motyogtam döbbenten. Tényleg kedveltem az intézmény vezetőnőjét, és gyakorlatilag ő volt az egyetlen bizalmasom, hiszen tőle nem kellett tartanom sem azért, mert a nem létező pozíciómat félteném tőle, sem neki nem kellett félnie az én törtetésemtől – túl kis hal voltam ahhoz. De hogy így kibeszél...? Dzsah szakassza rá az eget! Úgy látszik, még sokat kell tanulnom.

– Szóval ezért származott az első két megbízásom is tőled.

– Igazság szerint a legutolsó is, csak nem akartuk, hogy túl feltűnő legyen a dolog.

– Akartuk...? Ezek szerint végig azért... mert... hogy... – majdnem megfulladtam, annyi szót akartam egyszerre kimondani.

– Valóban azt feltételeztük, hogy ha az iránta érzett vonzalmad elég erős volt ahhoz, hogy felvételedet kérd ide, akkor bármilyen feladatot elvállalsz majd, és a tőled telhető legjobban végrehajtod, aminek a segítségével remélheted, hogy közelebb visz a céljaidhoz. Azaz Kaelorhoz, akár rajtam keresztül is.

– Sosem ígértem neked semmit, és te sem nekem. Semmit sem vethetsz a szememre, úgy vélem. Nagyon úgy tűnik, kölcsönösen kihasználtuk egymást, ez így tisztességes – gyűlöltem, hogy védekezésre kényszerített.

– Nem is állítottam, hogy becsapva érezném magam – vont vállat ő. – Bár szó se róla, néha valóban jólesett azt képzelnem, hogy talán... nem is tudom.

– Megháborodtál? Te azt akartad volna, hogy hazudjak neked?

– Nem azt akarja minden férfi? Hogy ők legyenek az asszonyok álmai? És ha nem lehetnek azok, hát a jó asszony akkor is elhiteti velük, hogy nincs náluk különb. És ez így van rendjén. Ti ezt még külön tanuljátok is, nem igaz?

– Mégpedig magas szinten. Azt mondják.

Hallgattunk egy sort. Ő engem nézett, én meg a ládám csatját, és olyan magasröptű dolgokon járt az eszem, mint a sorsszerűség, az emberek cselekedetei, azok következményei, és hasonlók.

– Itt alhatok? – kérdezte végül.

– Úgy érted, itt nálam, vagy itt a vendégszárnyban? – A vendégszárnyban fogadtuk a fizetővendégeket. Abban nem volt semmi kolostorszerű; a bordélyokhoz szokott férfinép ízlésének megfelelően alakították ki. – Akkor másfél arany lesz.

– Igazában az arborétumra gondoltam.

Megrezzentem. A kedvenc helyem volt, és nem csak azért dolgoztam ott, mert hetente tíz órát kötelező volt. A szerszámkamrában tartottam egy ládát, puha takarókkal, és ha enyhe volt az idő – mint most is –, gyakran töltöttem ott az éjszakát a szabad ég alatt. Ez a kis nyavalyás mindent tud?

Ránéztem, de nem volt nyoma számításnak a tekintetében, kedvesség és kérlelés volt minden. Talán valóban azt szeretné, hogy én is jól érezzem magam. Egye kutya, végül is nem volt rossz szerető. És ki tudja, talán a mi kis kölcsönös kihasználásunk egyszer majd valami gyümölcsözőbbet is hozhat pár csillogó kőnél, vagy néhány aranynál. Talán elegendő feladat sikeres végrehajtása után bizonyíthatom rátermettségemet, hogy a valódi titkosszolgálatba is bekerülhessek, ne csak egy társintézménybe, ami nem elég előkelő, hogy csupa Lótusz Leányát képezzenek benne, de túl jelentős ahhoz, hogy csupán bordélynak nevezzék.

Ehhez – és Kaelorhoz – pedig a legjobb út egy valódi ügynökön át vezet.

– Menjünk hát, jó uram. – Mosolyom csupa napfény volt, és még csak tettetnem sem kellett. – Velem olyan élményben lehet részed, amiben senki olyannak, aki csak a munkájának él.

– Tudod, már régen nem... – kezdte, de belefojtottam a szót. Én nem hagytam bosszankodni, ő pedig engedte, hogy kiengeszteljem.

Nem rossz dolog ez a kölcsönösség. Sőt, olykor még kimondottan élvezetes is lehet.

2.

Gyűlölöm a hőséget.

Joggal kérdezheted, miért, elvégre a sivatag leánya vagyok; hozzá lehetek szokva. Szokva van ám a tevékkel üzekedő, jó édes anyád, válaszolnám erre választékos modorban, hát minek nézel te engem? Nem vagyok sivataglakó, nem is voltam soha. Homokot legutoljára akkor láttam, mikor az első megbízatásom alkalmából az a pohos kereskedő levitt a predoci birtokára, aztán ki a tengerpartra. Halászni, érted ezt? Nem ám heverészni a bambuszra feszített hófehér vásznak alatt, pincehideg borokat kortyolgatva... nem, ő érezni akarja a gyökereit. Merthogy szegény halászcsaládból származott, aki csak áhítozott a szőlőre... az csak később jött, az első ezer tallér után... és ő nem akarja elfeledni, honnan jött... Elmorzsoltam pár könnycseppet a kedvéért, csakhogy lássa meghatottságomat, aztán kárörvendően figyeltem, mikor az emberem megérkezett húsz megbízható legényével, miután sólymot küldtem hozzá a csempészbárkák találkozási helyével. Látványosan ájuldoztam, mikor elvezették, aztán elfordultam, hogy ne lássa, hogy majd' a vízbe esem a röhögéstől. Gyökerek, mi? Te vagy a gyökér, béklyóval a párnás kis kezeden.

Nem, én városi lány vagyok. Pyarronban születtem, ott is nőttem fel, és talán egy ehhez hasonló, pohos kereskedő, vagy egy szikár hivatalnok elbűvölő kis dzsad feleségeként végzem, ha meg nem látom Kaelort. Az, hogy belebotlottam, költői túlzás volt a részemről, de valóban majdnem hasra estem, úgy belefeledkeztem a bámulásába.

Ő persze nem látott engem, biztosan valamelyik nagyon fontos, és mindenképpen nagyon titkos megbeszélésre igyekezett a városi előkelőségekkel. Csak úgy lobogott utána a fekete köpenye, meg a sötétbarna haja. Három lépésre sem volt tőlem, mikor elhaladtak mellettem, még a hangját is hallottam, mit hangját, égi muzsikát, végem volt azonnal. Hazarohantam, apám épp ebédelt. Kis híján félrenyelte a levest, mikor előadtam neki fellángolásomat, és követeltem, tudjon meg azonnal mindent a titokzatos idegenről. Aztán én ájultam el kis híján, mikor megmondta, hogy kicsoda is az illető – a leírásom alapján könnyedén ráismert –, és mivel foglalkozik. Abban a pillanatban én is ügynök akartam lenni, mint ő, apám meg hiába is igyekezett elmagyarázni nekem, hogy a titkosszolgálatnak nem véletlenül van a nevében, hogy titkos, nem lehet csak úgy bekerülni, mint valami internátusba, és nem, még véletlenül sem tizenöt éves kislányoknak való az a hely. Nem, még neki sincsenek olyan kapcsolatai, aminek a révén akár csak a közelébe kerülhetnék. Sok mindenről tud, az igaz, közvetve segíti is őket, de azt már nem árulta el, hogyan.

Követtem persze, attól kezdve minden áldott nap, az én drága apámat. Mikor azt hitte, a házitanítómmal ülök valami árnyas ligetben, és számtant tanulok, én elszöktem, és kilestem, merre jár. Hónapokba telt, de egyszer nem volt eléggé éber, és egészen a célig sikerült utána osonnom.

Az utolsó pillanatban észrevett persze, hazacipelt, és istenesen elfenekelt. Ügyet sem vetett az óbégatásomra, csak akkor hagyta abba a leckéztetést, mikor anyám nevét kiejtettem a számon. Akkor a szemembe nézett, és azt mondta, ő holtáig nem fog mást szeretni, csak anyámat. Nem is vesz soha más nőt maga mellé, a nevelésemet is dadusokra, tanítókra bízta egy új feleség helyett. Mindig, minden ruháján viselni fogja a gyász égszínkék szalagját, és soha, soha nem felejti el az egyetlen szerelmét. De, magyarázta, attól a férfiaknak még lehetnek bizonyos... szükségleteik.

Arcon köptem, kitéptem magam a kezéből, és elrohantam. Világgá mentem, talán egy egész napra is, és mire éhesen és vörösre sírt szemekkel hazataláltam, már nem haragudtam rá egyáltalán. Bocsánatot kértem tőle, majd a szobámba mentem, és összecsomagoltam a kedvenc ruháimat. Nekem is vannak szükségleteim, magyaráztam kérdő tekintetére, és úgy tűnik, megvan az a hely, ahol elsajátíthatom azok kielégítésének legjobb módjait. Megbújtam a Műintézmény bejáratának közelében, meséltem tovább apámnak, és az egyik távozót követtem a fogadójáig, ahol megszólítottam. Elmondta, mivel foglalkoznak ott, és mivel apám is odajár, bizonyára köze van ahhoz a sokat emlegetett segítségnyújtáshoz. Meg a temérdek információhoz. Hát én is segíteni akarok. Ha ilyen módon, akkor ilyen módon. A piacon a kofák is azt hajtogatják, hogy az uraik nyelve mindig megered az ágyban, hát a kurtizánok vezetője bizonnyal a titkosszolgálat vezetőjével hál, és mindent elmond neki, amit a lányok megtudnak a vendégektől. Nem lehet másképp.

Apám könyörgött, hogy ne menjek, de hajthatatlan voltam. Végül – a tudtomon kívül – Cassiához fűződő viszonyát felhasználva sikerült elérnie, hogy megválogassák vendégeimet a tanulóidő alatt, a vezetőnő pedig személyesen oktasson, valahányszor teheti.

Cassiának kapóra jött vonzalmam, amiről hamarosan, nagy sóhajok közepette, beszámoltam neki. Így lépett az életembe az én kis felhajtóm, a sápadt ügynök-hercegem, a lehetetlenül kék szemű Reilhard.

Aztán egyik dolog követte a másikat, és itt találtam magam Ibarában, ahol a hőségtől kirepedezne a bőrünk, ha nem kennénk valami istentelenül bűzlő kenőccsel – tudni se akarom, miből készül, de Cassia vagy egy fontnyit tétetett el velem, és Haszinnál is volt még egy ugyanekkora tégellyel.

Nem ment könnyen az idekerülés sem. Raszul felhajtóját, a vén Abdülmecidet a testőreivel együtt agyonverte a szállító, de végül az üzlet üzlet maradt, én szerencsésen megérkeztem Raszul sobirai tanyájára, ahol tizenkilencedmagammal finom kelmékbe öltöztettek, és erős kísérettel a sivatag kapujához szállítottak.

A nap pedig csak perzselt, rendületlenül.

3.

A lányokkal könnyű volt szót értenem. Ők valóban a testükből éltek, és izgatottan várták, hogy a qusarmai emír ágyasai lehessenek. Vagy legalább a hadvezíré. Vagy a tanácsnoké. Végül is nem számít, csak előkelőség legyen az illető. A legifjabbjuk tizenhat tavaszt sem látott. Szépek voltak és kívánatosak, ahhoz kétség sem fért, és a durva férfiak után örültek a megértő hölgytársaságnak. Szerencsére a karaván vezetőjének sikerült olyan testőröket szereznie, akik jobban félték a büntetést, mint amennyire a tiltott gyümölcsöt vágyták. Sajnos az egyikük, valami al-Vászii nem volt ilyen fegyelmezett, és felajánlását, mely szerint segít öltözetet váltani, elkezdte átültetni a gyakorlatba is. Miután a tevék elé rúgtuk, a karavánvezető példásan megbüntette, társnőim legnagyobb megelégedésére.

Nem is miattuk aggódtam.

Cassiától eltanultam pár dolgot azon kívül is, amivel a jóravaló fehércseléd hatással lehet a férfiemberre: alapvető műveltséget és némi mágikus tudományt. Persze apám is taníttatott olyan dolgokra, amiről úgy vélte, egy finom városi kisasszonykának tudnia kell, én meg hozzátettem azokat, amiket nem elsősorban kisasszonyok okulására szántak. így volt némi fogalmam a csillagok utáni tájékozódásról, a készletek felméréséről – első vizsgafeladatom, ha csempésznek csapnivaló volt is, kereskedőként remekelt –, így azonnal gyanítani kezdtem, hogy valami nincs rendjén.

Nem Qusarma felé megyünk.

Feltettem pár kérdést Dsemshydnek, a mindenesnek, ő meg egyből leizzadt, bár elképzelésem sem volt, hogy volt képes tovább fokozni eddigi bőséges verejtékezését. Előreszaladt a vezetőhöz, akit az emberei Habib al-Fulaninak neveztek, és épp egy savószín szemű pyarronival tárgyalt. Utóbbi, Savrian, elindult felém. Elnyomtam magamban egy vaskos káromkodást – jobb szerettem volna a hazámfia, helyett az atyámfiával tárgyalni, ezek a sápatagok mind olyan előítéletesek velünk, dzsadokkal szemben. A legtöbbjük azt gondolja, hogy nálunk minden második nőt Laylathnak hívnak. Dsemshyd meg nem tud mást, csak buzgón bólogatni.

Savriannak nem tartott sokáig, hogy felfedezze az elmémet védő pajzsokat, ő valódi mentalista volt, ha nem is a legkiválóbbak közül való. Annyi baj legyen, és se voltam az a tövis nélküli rózsa.

– Bizonyára jó okod van rá, hogy itt légy, és feltételezem, nem egy első ágyasi posztra ácsingózol – kezdte.

– Csak tudni szeretném, mi történik errefelé. Van itt valaki, aki nem csak egy egyszerű lánykereskedő. Megtudom, ki az, és mik a céljai, aztán hazamegyek.

– Haza?

– Pyarronba.

Még egy-két hosszú pillanatig rám meredt – éreztem, ahogy tudatával végigsimít az elmémen, de meg sem kísérelt áttörni az amúgy meglehetősen gyengécske védelmén. Sőt...

– Engedelmeddel – suttogta, én meg erőtlenül bólintottam, és máris éreztem, hogy egy újabb, erősebb védmező feszül a meglévő fölé.

És nem a helyére.

A mentalista visszament a vezetőhöz, és magyarázni kezdett valamit. Habib keserveset káromkodott, földhöz vágta a fejfedőjét, majd megvakarta a fejét. A fejfedőt aztán leporolta és visszatette, majd elindult ő is felém. Nagy levegőt vettem: rég beszéltem utoljára virágnyelven, csak reméltem, hogy menni fog.

Habib a tevém mellé ért. Lecsusszantam a nyeregből, hogy ne kelljen hátraszegett fejjel bámulnia. Az orra amúgy sem volt valami szép látvány felülről, bár ezt leszámítva nem volt rosszarcú alak. Összeráncolta a szemöldökét, és nagy levegőt vett.

– Laylath – szólított meg. – Ez a neved, igaz?

Na, erről beszélek, drága istenek. Nem számít, legyen így. Mosoly.

– Ha akarod, szalah, úgy hívnak.

– Úgy hallom, beszélni akartál a karaván vezetőjével. Én vagyok az.

– Nem tudtam nem észrevenni – csevegtem –, hogy nem Qusarma felé tartunk.

– De igen – jelentette ki ő, és ádázul nézett rám. Vagyis szerfölött igyekezett, hogy félelmetesnek tűnjön. Csak hát az orra. – Persze, ha kételkedsz a szavaimban, akár meg is korbácsoltathatlak.

– Csökkentenéd az értékemet? – kacarásztam. – Ugyan, édes! Ennyi erővel akár a szüzességemet is elvehetned.

Kapott egy kis szempilla-rebegtetést. Lássuk, mire mégy te, ha én nézlek téged?

– És honnan veszed, Laylath, te engedetlen ribanc, hogy rossz irányba megyünk? – makacskodott.

– A csillagok állásából, kis szívem – magyaráztam. – Atyám hajós volt, kora gyermekkoromban megtanított arra, hogy a Miramar állásából tájékozódjak. Ráadásul a készletek sem elegendőek Qusarmáig, legalábbis nem ennyi embernek.

Láttam rajta, hogy erősen tanakodik magában, megfenyítsen-e, vagy engedjen. Ha enged, elkanászodhatok, ha fenyít, a többi lány is felneszelhet, hogy valami nincs rendben. Elhatároztam, hogy megkönnyíteni a helyzetét.

– Akkor talán egyezzünk meg, büszke oroszlánom – suttogtam a fülébe. A ruháim még egészen jól tartották az ámbra illatát, reméltem, hogy ez sem marad hatástalan.

– Mit javasolsz? – kérdezte, és tényleg rekedtebb volt kissé a kelleténél.

– Mit szólnál, ha engem valóban Qusarmáig vinnél? Ott sem adnának értem kevesebbet, mint bárhol másutt.

– És ha nem?

– Akkor sikoltozni kezdek, és búcsút mondhatsz a lányoknak. Tudod, a legtöbbjükkel jól összebarátkoztam mostanra.

Faarccal nézett vissza.

– Akár szíven is szúrhatlak – próbálkozott erőtlenül. – Tudom, mennyit érek, Ibara rendíthetetlen sziklája.

Ugyan miért pazarolnál el ennyi pénzt, amikor meg is lehet egyezni velem?

– Még megfontolom – morogta, és hátat fordított. Győztem.

Úgy tűnik azonban, valami az ő számára sem úgy alakult, ahogyan eltervezte, mert hamarosan éktelen szentségelést hozott a szél a homokbuckák mögül. Aztán újra felbukkant Habib, és indulást üvöltött. Az egyik kísérő tiltakozni merészelt, mire olyan szitokáradatot kapott, hogy majd lerepült a burnusz a fejéről. Végül elindultunk, és amennyire meg tudtam állapítani, ezúttal valóban a megfelelő irányba, legalábbis nagyjából.

Oázist kellett keresnünk, mégpedig gyorsan.

4.

Az oázis meglett, abban nem volt semmi hiba. Hanem a lakosai...

Fayumákra számítottunk, ami már önmagában is elég nagy gond volna. A halott fayumák pedig csak akkor jelentenek könnyebbséget, ha például a mi kezünk által esnek el. A felderítők borús képe nem sok jót ígért. Habib pár fegyverest mellettünk hagyott – szerencsére Haszint is –, a többieket pedig ordítva vezette rohamra a buckákon túlra.

Nem telhetett el fertályóránál több, de napoknak tűnt. A lányok reszketve bújtak össze. Kocsmai verekedésnél vagy otthoni csetepaténál durvábbat nem tapasztaltak még ennyire közelről; a háborúságokról szóló mendemondák félelmetesek voltak ugyan, de mind ez idáig megnyugtató messzeségben zajlottak. Végül értünk jöttek a megmaradt kardforgatók. Tucatnál is több embert vesztettünk, mondták, elkel a segítség a temetésnél.

Ők a víztől messzebb húzták saját halottainkat, és mindnek ástak egy külön sírt. Segítettünk elföldelni a testeket, és röpke imát mondtunk értük. A fayumákat és gyilkosaikat csak arrébb hordták, egy kupacba. Volt azokban a félmeztelen testekben valami furcsán ismerős... megpróbáltam közelebbről szemügyre venni őket, és amit láttam, attól a lélegzetem is elállt. Amundok.

Galradzsának hála, még sosem láttam élőben egyet sem, de holtukban sem örültem nekik jobban. Tele volt a padlás a róluk szóló rémtörténetekkel, és nyilván a sivatagi népek sem ok nélkül átkozták őket. Hiába születtem én távol a gyökereimtől, a kegyetlen faj iránti gyűlöletet az anyatejjel együtt szívtam magamba.

Napszállta előtt végeztünk a táborveréssel, egy paraván mögött még le is tudtunk mosakodni. A lányok megbámulták a szörnyek levágott, lándzsahegyre tűzött fejét, én azon gondolkodtam, vajon mi célja velük az én bátor karavánvezetőmnek. Öltözéket váltottam, és addig ólálkodtam a tűz körül, míg feltűnés nélkül félre tudtam vonni Habibot. Egy teve mögé húztam, nem kell, hogy mindenki hallja, amit kérdezni akarok tőle. Ő egy üres frázissal próbált lerázni türelmetlenül, de felőlem aztán morcoskodhatott. Ha én meg akarok tudni valamit, hát vannak bevett módszereim rá. Ágyékon ragadtam, erre rögvest elhallgatott, és kiguvadt szemekkel kémlelt körbe. A kis szégyenlős. Én nem foglalkoztam az esetleges bámészkodókkal, letérdeltem elé a homokba, és megoldottam a ruháját.

Mikor végeztünk, felmosolyogtam rá. Ez arra indította, hogy megkérdőjelezte érintetlenségemet.

– Ha az amundok ezt megneszelik...

Te ótvaros kis rohadék, szóval végig tudtad! Ádázul elmosolyodtam.

– Á, tehát az amundok?

– Csend! Vagy meghalsz! – sziszegte rémülten.

Végül is meg tudtunk egyezni, hogy nem áruljuk el egymást a többiek előtt. Megnyugodva indult vissza a tűzhöz, én elgondolkodva néztem utána. Végül is, tisztességgel küzdött a holdszemű fattyak ellen, annyira hitvány ember csak nem lehet.

Talán kezdhetünk egymással valamit.

Pár nap múlva elértük El Tenadiyát. Gyanúsan csendes volt, és valóban, legrosszabb félelmünk látszott beigazolódni. Az utcákon sehol egy ember, de egy néhány fős amund különítmény sétált felénk ráérősen. Vezetőjük tekintete egyenesen Habibéba fúródott, és a mosolya, hát az egyáltalán nem tetszett.

Bevallom, nem volt merszem tovább figyelemmel követnem az eseményeket, a többi lánnyal együtt fedezéket kerestem. Haszin egyszerűen oldotta meg a kérdést: berúgta az első bedeszkázott kaput, és beterelt mindnyájunkat. Öt visító gyerek, két aszott öregember, és három sovány, rémülten mekegő kecske között próbáltunk egy talpalatnyi helyet találni.

Sokáig hallgattuk a csatazajt, aztán már nem bírtam a helyemen maradni. Bármennyire féltem is, kikotortam néhány gyógyfüves tégelyt, meg pár darab gyolcsot az iszákomból, és kisurrantam a házból.

Három-négy helyszínen folytak az összecsapások, a mieink és a helyiek egyesített hadereje erőteljes túlerőben volt. Haderő? Irgalmas Dzsah, szedett-vedett csürhének előbb mondaná még egy frissen besorozott katona is... de több volt a semminél. A vezetőjüket, egy papféleséget szerencsére már legyőzték, a megmaradt holdszeműeket nagyobb csoportokban körülvették a felbőszült helyiek. Habib fel-alá masírozott a csapatok között, és handzsárját lengetve hasznosnak tűnő utasításokat üvöltözött. Jobbja vállig vérben úszott, de olyan vígan ordítozott, hogy valószínűnek tartottam, másvalaki vére volt az, ami tönkretette amúgy sem makulátlan öltözetét.

Kicsit távolabb, az egyik harcoló csapattól nem meszsze magányos alakra lettem figyelmes. Közelebb érve láttam, hogy Savrian az, aki a küzdelmet figyeli. Az itteni amund mintha kicsit erősebb lett volna a másik hatnál, és ember sem jutott rá olyan bőséges számban, mint a többi utcában – mindösszesen hárman próbálták feltartani, de erősen vesztésre álltak. Savrian viaszfehér arccal állt vagy tízlépésnyire a csoporttól, kifordult szemekkel, magában motyogva. Futásnak eredtem, de abban a pillanatban térdre esett, az amund pedig, mintha megfagyott volna a mozdulata közben, szoborrá merevedett, és a sebesült emberek végre lekaszabolhatták.

Mikor odaértem, Savrian már a földön feküdt, orrából keskeny vércsík szivárgott. Letörölgettem a haszontalan gyógyfűkeverékbe áztatott gyolccsal, de segíteni nem lehetett rajta. Hallottam már olyat, hogy valaki túlerőltette magát, és az elméjén átfolyó mágikus energia az életerejét csapolta meg.

Árnyék vetült rám. Felnéztem, Habib érkezett meg. Letérdelt mellém, felemelte a mentalista fejét, majd gyengéden visszafektette a homokba.

Mire újra felnéztem, már körénk csődültek a csata túlélői, Dsemshyddel az élen, tizenkét dárdahegyen tizenegy amundfejjel. Habib felállt, és utasítást adott a holtak eltemetésére. Parancsot adott, hogy Savriant pyarroni szertartás szerint búcsúztassák el. Aztán bizonyos Sikmek al-Halavelivel váltott szót; eszmecseréjükből csak az utolsó mondatot hallottam, és hatására a szomorú események dacára is majdnem elmosolyodtam.

Habib, mint El Tenadiya új sejkje?

De valóban: a fickó, aki a korábbi sejk tanácsnoka volt, azonnal kétrét görnyedt, és felajánlotta, hogy máris a palotába kíséri az újdonsült uralkodót, rabnői közé.

– Rabnők, mi? – mélyesztettem Habib karjába a körmeimet, magamat is meglepve hirtelen támadt féltékenységi rohamommal, de ő megnyugtatott, hogy én leszek az ő örökös első ágyasa. Majd motyogott még valamit, mintha "és talán az egyetlen is" lett volna, de biztos nem lehettem benne, már lendületesen a palotája felé indult, én meg mit tehettem volna, követtem őt. Tulajdonképpen egészen kellemes éjszakát töltöttünk el négyesben két hervatag sokadik ágyassal, és én elégedetten állapíthattam meg, hogy ilyen riválisok mellett bizony valóban minden esélyem megvan az egyetlen ágyas, mit ágyas, feleség posztjának betöltésére.

Kissé meg is rémültem, mikor azt vettem észre, hogy a lehetőség talán még kedvemre való is lenne.

6.

Másnap reggel a hős vezér szemlét tartott seregei fölött – Galradzsának hála, miután rászóltam, azért felöltözött, és nem egy szál mosolyban állt ki a kapu elé. Megroggyant kissé az őt éltető hadsereg látványától, de volt azért akkora rutinja, hogy pillanatok alatt összeszedje magát, és tisztességes kis beszédet csapott össze a katonáknak, akiket nyolc megmaradt sejkségből toboroztak össze, mikor hírét vették El Tenadiya hősies visszafoglalásának.

A buzdítás után Habib derékon kapott, és ki sem jöttünk a hálóteremből hajnalig, aztán másnap elindultunk Al Manszur felé. Azért oda, magyarázta az én oroszlánom, mert annak talán még van némi esélye, hogy kitartson az amundok ellen.

Két nap alatt oda is értünk, az utunkba eső oázisokat visszafoglaltuk, és a második napon még azt a szennyedék al-Vásziit is megtaláltuk, legnagyobb meglepetésemre élve. Mielőtt leütötték volna az embereink, még hallottam, hogy a korábbinál jóval magasabb hangon sipákol a kis rohadék. Ezek szerint voltak a vizes bőrszíjak között olyanok, amik tisztességgel elvégezték a dolgukat, állapítottam meg elégedetten.

A felderítők azonban azt jelentették Habibnak, hogy Al Manszurt többezres ármádia ostromolja. A tanácskozás alatt igyekeztem a közelben lenni, időközben még Sikmek al-Halavelivel is egészen érdekes eszmecseréket sikerült folytatnom, miután kiderült, hogy maga is mágiahasználó, a kevésbé kifinomult, ám kevéssé gátlásos fajtából.

A hadviseléshez nem értek, de a hallottakból annyit felfogtam, hogy csak úgy juthatunk be az ostromlott erődbe, ha a főkapunál táborozók figyelmét elvonjuk valamivel arrébb, és a meggyengült védelmen megpróbálunk úgy áttörni, hogy közben csak reméljük, a bentiek felfogják, mit akarunk, és időben kinyitják nekünk a kaput.

Sikmek al-Halaveli valamiféle átkokat emlegetett, amelyek megzavarhatják még az amundokat is, viszont azok terjesztésére nem volt épkézláb ötlete. Micsoda szerencse, hogy itt vagyok, gondoltam, ennyi erős férfiember között a védtelen kicsi lány. Le kell ugyan lepleznem magam al-Fulani előtt, de úgysem számít már: ha nem jutunk be, nem mentem semmire a titkolózásommal.

Miután megtudtam, hogy Sikmek átkait nem csak ember terjesztheti, hanem bármi, ami véren él, eszembe ötlött egy dolog. Hallatára az én hős sejkem, miután zseniálisan kikövetkeztette legalábbis alapszintű jártasságomat a mágiahasználat terén, elkezdett sápadozni, és nem is nagyon hagyta abba, hiába állítottam váltig, hogy őt nem bűvöltem el. Azt nem tettem hozzá, hogy nem is lett volna rá szükség – nem akartam túlfeszíteni a húrt.

Ismét al-Halaveli felé fordultam, hogy megbeszélhessük a részleteket. Arra jutottunk, hogy egy tetszőlegesen kiválasztott foglyot megfertőz egy mágikus kórral – túl halálosakat ugyan nem ismert, de egy heveny ürítési rohamot kiváltó bélrothasztás is megteszi ebben a helyzetben. A tetszőlegesen kiválasztott fogoly lehetne mondjuk al-Vászii is, kivált, hogy nem volt több rabunk egyáltalán. A fertőzött embert aztán megcsípi pár száz bögöly – ezek egybe-terelése és irányítása lesz az én feladatom –, majd a rovarfalkát rászabadítom az ostromlókra. A ragály rendkívül gyorsan és könnyen terjed, de viszonylag gyors lefolyású is lesz, kivált, hogy nem természetes, de a gyomor-és bélgörcsök, és az uralni képtelen, folyamatos ürítés éppen elegendő zavart okoznak majd, és elég haladékot fognak szolgáltatni seregünknek, hogy míg az önkéntesek egy csapata oldalt zavarog, mi elöl áttörhessünk a kapuig.

Napközépkor indult a támadás, Habib szerint ugyanis ekkor biztosan nem számítana senki rohamra, pont mert annyira kimerítő, és önmagában is veszélyes művelet a hőség miatt. Az önkéntesek az elméjüket óvó és lelkesítő papokkal megindultak az oldalsó kapuk felé, mi pedig kisvártatva rá a főkapu felé. Haszin és még néhány kiváló harcos gyűrűjében is rettegtem, de megpróbáltam a közvetlen környezetemre koncentrálni, és Sikmek al-Halavelivel együtt elvégezni a ránk rótt feladatot.

Doldzsah a megmondhatója, végül hogyan, de sikerült. Tetemes veszteségek árán ugyan, de eljutottunk az erődig, egy segédcsapatnak még tevéket és némi készletet is sikerült zsákmányolnia. A kaput is kinyitották az ostromlottak, úgy tűnik, valakinek megvolt odabent a magához való esze, és az eseményeket is kellő figyelemmel kísérték. Ezek szerint nem hiába pazaroltam el mágikus energiáim egy jó részét arra, hogy találjak egy nyamvadt keselyűt, amit sebtében egy darab zsákvászonra firkált "Eresszetek be, segítünk!" üzenettel az erőd falain belülre bírtam küldeni.

Reszketve vártam egy fal árnyékában, hogy mindenki bejut-e... a kapu már zárult, mire az utolsónak bebotladozó tevék egyikén megpillantottam Habibot, aki a magatehetetlen Dsemshydet vonszolta maga után a csuklójánál fogva. Mire leugrott a nyeregből, már ott is voltam, menet közben még kiragadtam egy vízzel teli kupát egy arra járó kezéből. A fele víz rám ömlött ugyan, ahogy al-Fulani magához szorított, de a maradékot nagy kortyokban kiitta.

Az amundoktól szerzett tevéket és ellátmányt nagyvonalú karlendítéssel az erőd szállásmesterére bízta – üdvrivalgás fogadta a zsákmányt –, majd miután látta, hogy a körülményekhez képest mindenki jól van, egy hamedi címert viselő tiszttel együtt a központi épület felé indult.

Aki ott várta – mint később kiderült –, nem kisebb ember volt, mint Rahim el-Haszra, Hamed néhai vezírjének tanácsnoka, utóbb a város vezíre.

Fertályóra sem telt el, gondterhelt arccal jött le a az én hősöm a parancsnok tornyából. Lehajított valamit a porba, ami talán egy pergamentekercs lehetett, ugrált rajta kissé, aztán felvette a megviselt holmit, leporolta, kisimítgatta, és az iszákjába dugta. Kérdő tekintetemre csak annyit mondott, hogy mostantól hatalmas és gazdag földbirtokok ura... csak épp a földek nagy része férges.

– Férges, oroszlánom?

-Az – morogta, és bosszúsat köpött a porba. – Kék szeműektől nyüzsög.

Megértően bólintottam, és igyekeztem nem útban lenni, míg fel-alá járkált az egyik belső fal mentén. Most tényleg úgy festett, mint valami ketrecbe zárt, kétlábú vad.

– Legyen – állt meg hirtelen. – Az én földem, az nekem jár. Nem fognak holmi... holmi... szörnyetegek megfosztani a jogos bevételemtől.

– Bátorságod határtalan, népes sereged bizonyára hurrikánként fogja elsöpörni őket, sivatag haragja – próbáltam buzdítani, miközben lázasan törtem a fejemet, hogy mit tegyek én az elkövetkezendőkben. Laposan pillantott rám, én meg megkönnyebbülten hagytam el a szóvirágokat.

– Laylath...

– Várj, Habib! Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg, de...

– Ne hergelj, asszony! – meredt rám. – Ha azt akarod mondani, hogy mégis csak túl nagy az orrom, vagy túl kicsi a...

– Dehogyis, Habib! A félreértés velem kapcsolatos.

– Ó! – derült fel a képe. – Hidd el, én nem neheztelek rád, amiért azt füllentetted, hogy érintetlen vagy.

– A nevem, Habib.

– A neved érintetlen? – zavarodott össze. – Azt hittem, a Laylath sivatagi éjszakát vagy mit jelent... dzsennül, ha nem csalódom.

– A nevem nem Laylath, hanem Aisha!

– De hisz azt mondtad... á, mindegy. Ha neked ez a név tetszik, én így hívlak majd, asszony. Illetve, Aisha.

Láthatóan elégedett volt önnön nagylelkűségével. Inkább ráhagytam.

– Nos, Aisha. Megyek, és győzhetetlen hadaimmal visszafoglalom jogos tulajdonomat azoktól a porzabálóktól. Kockázatos lesz, de legalább nem veszélytelen. Velem tartasz-e? Nem javasolnám ugyan, de kedvemre való lenne, nem tagadom.

– Veled tartanék én szívesen, és lennék része dicsőséges hadjáratodnak, ha nem szólítana máshová a kötelességem, csak egy rövid ideig még... Hírt kell vinnem az otthoniaknak, ugye megérted? De amint lehet, felkereslek ismét.

Hosszan nézett rám, míg végül újra megszólalt.

– Rendben. Menj, ha menned kell. Adok melléd néhányat a harcosaim közül. Azzal a Haszinnal láttam, elég jól megértitek egymást, lehet ő az egyik. És még egy tucat. Elkísérnek, ameddig akarod.

Megöleltem.

– Akkor győzhetetlen seregeddel együtt én is elhagyom ezt az erődöt, aztán majd alkalomadtán irányt váltok a tenger felé.

– Aztán visszajössz.

– Aztán visszajövök – mosolyogtam rá. Örömmel láttam, hogy viszonozza.

– Tudod, az az első ágyas dolog... még mindig áll – tette meg a visszautasíthatatlan ajánlatot.

– Reméltem is, oroszlánom – válaszoltam, majd karon fogva elindultunk éjjeli szállás után nézni.

7.

Másnap kimódoltuk, hogy hagyhatnánk el az erődöt. Habib úgy gondolta, hadereje jó részét itt hagyja el-Haszrának, és ő maga csak annyi embert visz magával, amenynyi érzése szerint feltétlenül szükséges egy Al Berbat méretű város visszafoglalására.

– A sivatagba is alig ötvenen indultunk, aztán mégis milyen jól alakultak a dolgok – mondogatta, nagyvonalúan megfeledkezvén a tetemes emberveszteségről. – Úgyis lesz megint egy nagy rakás ember, aki inkább csatlakozik majd, semmint hogy azok előtt a lélektelen szobrok előtt kushadjon.

– Bizonyára így lesz.

– Amúgy is minél szűkebbre kell venni a létszámot, mert ugye...

– Tudom, négyesével kissé nehézkes lesz a dolog.

– És biztos, hogy az oázisba jutunk?

– Mivel nem ismerek más, épületekkel is rendelkező helyet kétszáz mérföldön belül – veszítettem el a türelmemet –, ezért igen, biztos, hogy oda fogunk jutni.

– És meddig tart?

– Jó pár órán át biztosan, mert az elhasznált energiáimat fordulónként pótolnom kell, és ez meglehetősen megterhelő lesz a számomra.

– És befelé miért nem így jöttünk?

– Habib, könyörgöm. Hogy jöhettünk volna így ide be? Sosem jártam még itt, nem tudhattam, hogy milyen a falak mágikus védelme, csapdába esni nem akartam. Nem láttam az épületeket, nem lehettem benne biztos, hogy van egy ajtónyi szabad felület valahol, és ha lett is volna, mi garantálta volna, hogy nem mészárolnak le rögtön, ahogy felbukkanunk? És ne feledkezz meg arról sem, én drága hősöm és számoknak tudója, ha pár tucat embert majd egy napba telik majd kivinnem, szerinted menynyi idő és energia lett volna behozni több száz harcost? Nem vagyok én csodamágus, Galradzsa áldjon! Lehet, hogy vannak varázstudók, akik csak úgy ujjpattintásra nyitogatják az ideiglenes Kapukat, amelyeken bármekkora sereg játszva keresztülmasírozhat, de én sajnos nem tartozom közéjük.

– Nem? – meresztett rám levesestányér méretű szemeket. Én csak egy fáradt pillantást küldtem az ég felé, és inkább a holmim után néztem.

Az átkelés nehezebb volt, mint vártam. Felületes szemlélő ugyan azt gondolhatta volna, hogy semmi az egész, de valójában nagyon is megterhelő volt. Mágikus energiáim csak egyetlen árnyajtó megnyitására voltak elegendőek, ráadásul minden fordulót kétszer kellett végrehajtanom: egyszer kivinnem az adott csapatot, egyszer visszajönnöm a következőért. És minden alkalom után újra vissza kellett nyernem az erőmet. Ha ezt a hagyományos módszerrel próbálom, annak a förmedvényes, bűzlő löttynek a segítségével, hát az rövid úton végez velem, mivel az életerőmet csapolta volna meg az az átkozott lé. Több napunk meg nem volt várni. így feltöltekezésre egy sokkal kevésbé megerőltető, és nem elhanyagolható módon jóval élvezetesebb módszert választottam – ahogy mindig is ehhez a módszerhez folyamodtam, ha tehettem.

Habib magára vállalta a sereghajtó szerepét, ezért az indulási oldalon őt használtam fel a nemes célra, az érkezésin pedig Haszint. A harcosok közt szép számmal akadtak önként jelentkezők – ez hízelgő volt, de nem akartam széthúzást kelteni azzal, hogy bárkit kihagyok. Haszin öklének erejét már ismerték; egyedülállóan alkalmas volt rá, hogy rendet tegyen az elégedetlenkedők között.

A hőség csak nehezítette a dolgukat. De hála Galradzsának, ezúttal nem egy hagyományos szolgáltatásról volt szó, nem kellett törődnöm a vendég lelkével, sem különleges igényeket kielégítenem. így sem ment könnyen.

Kimerítő volt, nem csak testileg, lelkileg és mentálisan is. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyi mágiát pergessek ki az elmémből, ilyen rövid idő alatt. Míg a sötét, anyagtalan folyosón botladoztam a két helyszín között, végig Savrian arca lebegett a szemem előtt, intő jelként – én is belehalhattam volna, ahogyan ő.

Végül kerek tucatszor kellett fordulnom, és minden forduló egyre hosszabb időt vett igénybe: az első alig fertályórát, az utolsó több mint kétszer annyit. Legutoljára szinte úgy zuhantam ki az oázis csenevész fái közé, ha Habib el nem kap, csúnyán beverem a fejem. így csak egyszerűen elájultam, és magamhoz sem tértem több mint egy napon át. Két teve közé kötött pokrócban himbálózva eszméltem a következő alkonyatkor, homlokomat Haszin törölgette éppen egy megnedvesített gyolcsdarabbal. Pár falat gyümölcsöt ettem, majd újra álomba merültem, és másnap már a saját lábamon voltam képes folytatni az utat. Illetve a tevém hátán.

Napokig képtelen voltam mágiát használni, émelygés tört rám már csak a gondolatától is, és állandósult a fülzúgásom. Pár nap után kezdtem jobban lenni; a tizedikre teljesen rendbe jöttem. Nem sokkal később pedig elérkezett a búcsú ideje is.

Furcsán kettős érzésem volt már jó ideje. Egyfelől izgatott voltam, vártam a hazatérést, hogy beszélhessek a kék szeművel – és talán híreket hallhassak Kaelorról –, másfelől valami különös oknál fogva szívesen maradtam volna Habibbal is. Hogy ez kíváncsiság volt-e részemről, vagy valami más, akkor még nem tudtam. De menni jobban akartam akkor, mint maradni.

Al-Fulani győzedelmes seregével északnak fordult, leendő hamedi birtokai irányába, én Haszinnal és pár másik fegyveressel továbbmentem nyugatra, Muron városa felé. Utunk, a közbe eső folyók példátlanul alacsony vízállása miatt, csak tíz napig tartott. Számos menekülővel találkoztuk, de útonállókkal nem gyűlt meg a bajunk; szerencsésen megérkeztünk, mielőtt kifogytunk volna a készletekből.

Muron jóval jelentősebb hely volt, mint mérete mutatta volna, hiszen a Kie-Lyronon lehajózva az utazók és kalmárok egyenesen Equassel kikötőjébe, s azon túl a Gályák tengerére jutottak. Ennek megfelelően nyüzsgő bazárral és számos szerájjal bírt, és a sivataglakókon kívül megfordult itt a Hat Városból, a Kereskedő Hercegségekből, az Államszövetségből, de még Gorvikból is mindenféle népség.

Halálosan kimerített az elmúlt pár hét, ezért kivételesen Haszinra bíztam a szállás kiválasztását, inkább legyen biztonságosabb, mint kényelmes. Úgy terveztem, alszom egy egész napig, aztán körbenézek kicsit, mi az itteniek vélekedése az amundok elleni harcról, és ha lehet, felveszem a kapcsolatot az otthoniakkal.

Haszin úgy látszik, azt a szót, hogy biztonságos, megfeleltette annak, hogy félreeső, így a fogadónak csak nagy jóindulattal nevezhető épület egyaránt távol esett a bazársortól, a teaházaktól, a kikötőtől, mindentől. A hátsó ablakon kinézve már csak pár kókadt datolyapálmát, és azokon túl a városfalat ostromló homoktengert láthatta az ember.

A csendesség viszont nem tartozott a hely erényei közé, vagy mi érkeztünk szerencsétlen időszakban, de az étkezőben hajnalig folyt valami zsibvásár, helyiek és külhoni zsoldosok ordítozásával körítve, nem is értettem, mit keres itt ennyi fegyveres. Annyira felbosszantott a hangzavar, hogy mikor abbamaradt, sem tudtam visszaaludni, így dühöngve felöltöztem, és kelletlen kísérőm társaságában könnyű éjszakai sétára indultam. Ha már közel volt a városfal, a legközelebbi kapun át is mentem rajta, a borzas kapuőrtől kapott passzust hanyagul az övembe gyűrtem. Nem szándékoztam túl messze menni, de a sivatag még a dermesztő hűvössége ellenére is igen megkapó volt a kék hold fényében, látványa feledtette mindazt a szörnyűséget, amit az elmúlt időkben kiokádott magából.

Két buckával arrébb megálltam, és azt játszottam, mint régen, kislánykoromban, mikor apám anyjánál vendégeskedtem Sobirában, nevezetesen, hogy királynő vagyok, és a homokbuckák valójában gyémántporból szórt halmok, és én vagyok a világon a leggazdagabb, legnagylelkűbb, leghatalmasabb uralkodó. Akkor a szurtos kölyköket neveztem ki vezírré, koszlott bundájú korcsokból varázsoltam szárnyas paripát kis időre – Haszint most megkíméltem ettől, de mosolyomat nem tudtam elnyomni. Kísérőm kérdő pillantására csak vállat vontam, majd a fogadóban sebtében magamra terített pokrócot ledobtam, és lendületből ráhasaltam, hogy a bucka tetejéről leszánkázzak, mint egy visongó purdé. Mint annak idején.

A leszánkázással nem is volt gond, hatalmasat bucskáztam a végén, aztán a felgyülemlett feszültség megállíthatatlan nevetésként tört elő belőlem, fékezhetetlenül viháncoltam a homokban fetrengve, míg Haszin aggodalmas arccal igyekezett felém, és hasztalan próbált csitítani.

Mikor odaért hozzám, és nagy nehezen felsegített, már csak csukladoztam, és a könnyeimet törölgettem – aztán tovább dörzsöltem a szememet, mert azt hittem, rosszul látok. Ahol lecsúsztam a dűne oldalában, tovább pergett a homok, sőt egyre erősebben kezdett el folyni, de ezt nem idézhettem elő én. Aztán feltámadt a szél, és hirtelen bizseregni kezdett a fejbőröm, akárha ezernyi rovarláb karistolná, és a kaparászás mintha elkezdett volna befurakodni a bőröm alá.

Jókedvem egy csapásra elszállt, felkaptam a pokrócot, és hű testőrömet magam után vonszolva széles ívben igyekeztem elkerülni azt a buckát, amiből egyre vadabb áramban folyt a homok, mintha egy hatalmas erő préselné felülről. Aztán az orrom megtelt a villámsújtott fák nehéz illatával, és az immár teljesen eltűnt homokdomb helyén reszketni kezdett a levegő.

Egyetlenegyszer láttam csak, ahogy egy varázstudó térkaput nyit, a látvány ugyanez volt – de az nem járt ilyen mértékű rosszulléttel, mint amit ez a vibrálás okozott bennem.

A túloldalon felhők takarhatták a holdat, mert a jövevények koromsötétből léptek át a szikrázó homokra ideát. Nem voltak, csak talán tucatnyian, föld-és porszínű ruháik árnyékfoltok csupán. Mire kettőt pislogtunk, körbevettek bennünket, jó Haszinom cifra káromkodással húzott kardot.

Fegyelmezett banda volt, nem kapkodtak fegyverek után, csak egyikük lépett előbbre, és valami vakkantásszerű hangot hallatott. Őrzőm tanácstalanul nézett rám, de én sem értettem, vállat vontam. A másik akkor még előbbre lépett, és hátravetette a fejét borító csuklyát. Marcona, negyven körüli férfi volt, furcsa metszésű szemekkel. Nomádokon láttam hasonlót, de ő minden kétséget kizáróan más volt. Lehajolt hozzám – istenekre, legalább másfél fejjel magasodott fölém –, és csikorgó hangon elismételte mondandóját, kerékbe tört, alig felismerhető dzsad nyelven.

– Te vagy a követ?

Megráztam a fejemet, de ebben a pillanatban kiáltás harsant. A városhoz közelebb eső, épen maradt homokdomb tetején egy alak állt felemelt jobbal. Néhány láncinges kísérte, de a közeledő férfi fegyvertelen volt. Ha a fura idegenekhez akart érni, mellettem kellett elhaladnia, amit meg is tett, és egy pillanatra le is lassított.

– Azonnal térj vissza a szállásodra! – sziszegte felém, és láttam rajta, hogy iszonyú dühös. Emlékeztem rá az előző napról, bár csak egy percre láttam a főtéren, de megragadt a fejemben, hogy dzsadhoz képest milyen finomak voltak a vonásai, és mennyire kevés gyűrű volt a kezén. Kísérői majd elsodortak, és sötéten méregették a haragtól reszkető Haszint, aki szinte úgy vonszolt el onnan.

Bénult voltam a döbbenettől, hagytam magam vezetni, nem is láttam, hová lépek, csak a gondolataim száguldoztak a fejemben. Kik ezek az idegenek, és mit keresnek itt? Szemmel láthatóan várták őket, de ki ez a különös hivatalnokféle?

Visszamentünk a hátsó fal kapuján, egy intéssel elhessentettem a jajongó kapuőrt, és beléptem a fogadóba. Legnagyobb meglepetésemre nagyobb nyüzsgést találtam az étkezőben, mint amit otthagytam, bár meglehetősen csendesen viselkedett mindenki. Kis csoportokban ültek az asztaloknál és fojtott hangon tárgyaltak, az álmos szolga feketelevest és mentateát szervírozott. A beszélgetés elhalkult, mikor beléptem, és nem is erősödött fel újra, míg fel nem mentem a lépcsőn.

A szobámban lezöttyentem az ágyamra, és utasítottam Haszint, hogy vigyázza az ajtót. Úgy ítéltem, hogy a helyzet bőven kimeríti a "csak végszükség esetén" meghatározást, így iszákomból előszedtem féltett kis dobozomat, abból pedig azt a gyertyát, melybe a kék szeműtől kapott búzaszőke hajszálakat ágyaztam. A kapcsolatfelvételhez elvileg erre sem lett volna szükség, de sürgősnek ítéltem az esetet, a gyertya pedig ezt a folyamatot hivatott meggyorsítani.

Úgy készültem, hogy még így is percekig kell majd várnom a szúrós füstöt szagolva, míg Reilhard arca megképzik előttem, és beszélhetünk. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor pár pillanat múltán már jelentkezett is az ismerős szédülés, és létrejött a mentális kapcsolat.

– Remélem, fontos – kezdte, meglehetősen türelmetlenül. – Miről van szó?

– Én is örülök, hogy épségben látlak, kedves, köszönöm kérdésedet – epéskedtem, de olyan bosszúság hullámzott át kettőnk közt, hogy inkább lenyeltem sértődöttségemet.

– Muronban vagyok, és valami nagyon nincs rendben itt.

– Muron? Mit keresel te ott? Úgy volt, hogy Qusarmába mégy!

– Máshogy alakult – sóhajtottam egy nagyot, és röviden beszámoltam a sivatagi kalandokról. Még mindig nem tudtam hová tenni lovagom hirtelen támadt indulatát.

– A jó ég áldjon meg, Aisha... – motyogta. – Sok száz mérfölddel északabbra kéne lenned.

Hallgatott egy sort, majd vontatottan beszélni kezdett. Mondandója hallatán én voltam az, aki kis híján felugrottam ültömből, vagy a hajamat téptem.

– Hogy érted, hogy elfoglalták Hamedet? – kiáltottam. – Senki nem foglalja el Hamedet, az nem az a hely! Pár száz vacak holdszemű, akikből még Habib csürhéje is lever... ó, Galradzsa az égben, Habib! Pont arra vonultak!

Tenyerembe temettem arcomat, majd pár pillanat után folytattam:

– Szóval míg mi a homokot nyeltük, az amundok ezerszám bújtak elő a föld alól, és felprédálták az egész Ibarát?

– Tízezerszám. Azért küldtek ide, Equasselbe, hogy zsoldosokat toborozzak.

– Equasselben vagy? – Már értettem, mért jött olyan könnyen létre a kapcsolat. Kevesebb, mint ötszáz mérföldre volt tőlem, nem ezrekre, mint gondoltam.

– Akkor ezek a rohadékok gyakorlatilag a nyomunkban vannak! Ezek szerint nem véletlenül láttam annyi hamedi címert a köpenyeken és a páncélokon. Emiatt van itt ekkora felfordulás? És ezért jöttek ide azok a ferde szeműek?

– Ferde szeműek? – kérdezett rá Reilhard.

– Ha mondom. Kicsit nomádosak a vonásaik, de valahogy vadabbak a megszokottnál. Ismerősnek tűntek, de nem tudtam hová tenni hirtelen. És idétlen, kaffogó nyelven beszéltek.

Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem volna, hogy a kék szemű elsápadt.

– Mutasd! – utasított rekedten, és én engedelmesen a felszínre hoztam találkozásom emlékeit az idegen harcosokkal. Reilhard felhördült.

– Azonnal vigyél oda!

– Nem megy, szívem. Túl messze vagy. Legalább fél-útig el kellene jönnöd, vagy még tovább.

– Rendben – felelte végül. – Azonnal indulok. Az egyik kapitány tartozik nekem egy szívességgel, elindul velem még az éjjel fölfelé a folyón. Talán neked is el kéne indulnod délnek, felém, hogy időt nyerjünk. Ha igaz, amire gondolok...

– De mire, könyörgöm? Kik ezek? – már én is reszkettem a türelmetlenségtől, de jó pár hosszú pillanatot kellett várnom, mire a kék szemű gondterhelten válaszra méltatott.

– Krániak – mondta, és eltűnt a fejemből.

8.

Két fegyverest a fogadóban hagytam, hogy őrizzék a szobámat, aztán Haszinnal és két emberével a kikötőbe siettem. Majd egy órámba beletelt, mire találtam egy olyan hajót, aminek a kapitánya – némi rábeszélés hatására – hajlandónak mutatkozott egy rendkívüli fuvarra, illetve aminek a legénysége nem volt magatehetetlenül részeg, és még meg bírtak kapaszkodni a kötelekben. A Kie-Lyron szerencsére sosem tartozott a legzabolátlanabb folyók közé, így reméltem, felborulás nélkül elérjük azt a pontot, ahol találkozhatunk a kék szemű hajójával.

A kapitány, Doldzsahnak hála, tanult mesterségét leszámítva rendkívül műveletlen egy fickó volt, így gond nélkül elhitte, hogy a szárított mentalevél, amit elrágcsáltatok vele, tulajdonképpen szerelmi ajzószer. Ezért nem kellett lélegzet-visszafojtva szeretkeznem vele – a kéjes sikolyok így akadálytalanul át tudták járni a fedélzetet, bizonyítván a matrózok előtt kapitányuk valóban legendás férfiasságát. Ezt követően az elégedett kandúr maga állt a kormánykerék mögé, és látványos szigorral ordibálta embereinek az utasításokat.

Egy örökkévalóság volt az út a folyón lefelé, vagy csak én éreztem úgy. Tűkön ülve számoltam a perceket, amelyek vonakodva álltak össze órákká. A sötétség vékonyodni kezdett, mire kiáltás harsant az árbocon, és harsány válasz érkezett rá pár tucat lépésről. Jó kapitányom a másik hajó mellé kormányozta sajátját, fürge kezek nyúltak ki mindkét oldalról, és néhány minuta múlva összekapcsolva ringott a két vitorlás a folyón.

Kifizettem az emberek járandóságát, és Haszinék kíséretében átlépdeltem a pallón a másik hajóra. Reilhard a kabinjában várt, de még egy ölelést sem kaptam tőle, a fal felé intett. Felsóhajtottam, és megnyitottam az árnyajtót.

– A többiek? – kérdeztem, mikor kibukkantunk a muroni fogadóbéli szobámban. Reilhard a szemével jelzett Haszinnak, hogy maradjon mellettem, majd tétovázás nélkül kifelé indult.

– Majd a te hajóddal visszajönnek – szólt hátra a válla fölött, és kiment a szobából. Csattant a zár.

– Pazar – fújtattam, és mérgesen az ágyra vetettem magam. Meg sem próbálkozhattam a szokott módszeremmel kijutni, mivel pontosan tudtam, hogy a kék szemű mindig alaposan ellátja emberei szellemi és érzelmi védelmét, mégpedig olyanok segítségével, akik nálam jóval régebb óta járják a mágia és az egyéb tudományok útját. Ezáltal esélytelenné váltam, hogy bármelyiküket is rávegyem, engedjen ki. Hja, az alacsonyabb rendű mágia hátrányai – bár kétségtelenül számos előnnyel is bírt, és aki ezt lebecsülte, csúnyán ráfázhatott.

Igaz, hogy az is, aki túlbecsülte őket.

Mozgalmas volt az éjszaka, így bosszús kedvem sem akadályozott meg abban, hogy rövid időn belül elnyomjon az álom, és fényes nappal volt már, mire felébredtem. Az asztalon rozmaringos báránysült illatozott, amiért külön hálás voltam, mivel nagyon untam már a kecskehúst. Kék szemű hercegem épp egy kis barackos rizst szedett a tányérokra egy öblös tálból, és intett, hogy üljek le én is mellé. Nehezen igazodtam ki az arckifejezésén, mintha egyszerre tűnt volna nyugodtabbnak, de egyben gondterheltebbnek is, mint mikor elhagyta a szobát.

Szótlanul falatoztunk, én nehezen bár, de türtőztettem magam, és kivártam, míg ő szólal meg.

– Valóban krániak – dörmögte a desszert után a poharába. – És sejtelmem sincs, mit akarhatnak errefelé. Téged nem küldhetlek közéjük, nem olyannak tűnnek, akik fecsegnének egy asszonyszemélynek. Riadóláncot indítottam Equasselbe, hogy alaposan nézzen körül mindenki, felbukkantak-e máshol is a térségben... és üzentem haza is. – Számító tekintetet villantott felém, de példás önmérsékletet tanúsítottam, nem csillant fel a szemem, izgatottan fészkelődni sem kezdtem el. Reilhard a homlokát ráncolva folytatta.

– Egyelőre az az utasítás, hogy maradjak, míg megérkezik az utánpótlás Pyarronból. Ha pedig azok a... – hallhatóan nyelt egyet – kosimádók mozgolódni kezdenének, hát figyelemmel kell követnem őket, amennyire lehet. Te hajóra szállsz, és Equasselbe hajózol. Onnan egy emberem elkísér a legközelebbi, még működő Kapuig, és meg sem állsz hazáig.

Karba fontam a kezem.

– Nem – jelentettem ki.

Felhúzta egyik szemöldökét.

– Ugye szükségtelen emlékeztetnem téged, Aisha, hogy engedelmességgel tartozol nekem, mint a megbízódnak?

– Cassiának tartozom engedelmességgel, ő pedig nincs itt. Ami azt illeti, te sem vagy itt, én ugyan nem láttalak. Megérkeztem ide, hallottam a híreket a holdszeműek seregeiről, és azonnal elindultam vissza, Sobira felé, hogy figyelmeztessem a családom ottani felét. Amire sajnos nem volt sem idő, sem alkalom, mielőtt erre a dzsahverte sivatagi kalandra indultam volna Habibékkal. Nem mintha tudtam volna akkor, hogy bármire is figyelmeztetnem kéne őket.

Csak leheletnyit fehéredett el a szája, ahogy dühösen összeszorította ajkait.

– Bezárathatlak a szobádba, összekötözhetlek, és feldobhatlak egy hajóra, ami meg sem áll...

– Ne is folytasd – léptem elé szorosan –, maradjunk az összekötözésnél...

Jól számítottam, elnémult, legalábbis egy időre. Aerinn, az első szobatársam szokta mondogatni, hogy ha nem jutunk dűlőre egy férfival, a céltalan szeretkezés mindig célravezetővé válik. És lőn.

Aztán sietnem kellett, mert a bódító hatású szer, ami az egyik hajtűm észre sem vehető szúrása után könnyű álomba ringatta a kék szeműt, nem volt hosszan tartó hatású. Eloldottam a kendőket – mégsem akartam, hogy az emberei így találjanak rá –, mert az eltépésükhöz egy barbár ereje kellett volna. A pohos kereskedő ajándékait tiszta pókselyemből szőtték; többszörösen meg is sodortam őket az alkalomra.

Egyetlen váltás ruhát pakoltam el csupán, a kis eszköztáram legszükségesebb elemeit, tömlőt a víznek, egy takarót, hozzá a három bambuszpálcát, és annyi aranyat, amennyit tudtam. Ezüstöt és rezet is persze, nem mindenki éri meg a sárga csikót. Aztán, akárcsak múlt éjjel, most is kimásztam az ablakon, csak ezúttal egyedül.

Homokszínű útiruhámnak és a humusznak hála, nem valószínű, hogy bárki is felismerte volna bennem a nőt, pláne, hogy ruhám alá az összehajtogatott kendőkből kebleimnél jobban domborodó pocakot formáltam, és szürke hímporral sebtében könnyű árnyékokat mázoltam orrom alá és az államra – a felületes szemlélő akár hanyagul borotvált sihederpelyheknek is vélhette őket.

Az idő nekem kedvezett, a nap lassan nyugovóra tért a dűnék mögött, enyhülőben volt a hőség; még egy darabig elég világos volt ahhoz, hogy eltávolodhassak a várostól, de a hamarosan leszálló sötétség megnehezíthette követésemet.

Én pedig pontosan tudtam, merre tartok.

Nem hazudtam Reilhardnak, valóban szándékomban állt megkeresni a családom Sobirában maradt részét. Ugyan csak esztendőnként kétszer láttuk egymást – tavasszal, mikor ők jöttek el hozzánk, és ősszel, mikor én látogattam meg őket –, a kötelék kötelék maradt, a család pedig család. Aggódtam értük, és elhatároztam, ha bármi mód van rá, kihozom őket onnan. Aztán megyek Habibért.

Csak el ne késsek.

9.

A terv az volt, hogy egy egyszerű bűbáj segítségével megállapítom, merre kell mennem, aztán nekivágok az Ibarának, és reménykedem benne, hogy a szokatlan, nyílegyenes haladási irány, mely kerül minden szokásos útvonalat, nem keresztezi sem amundok, sem vérszomjas fayumák, sem egyéb veszélyes sivatagi szörnyetegek útját. Lehet, hogy nem szúr senkinek szemet egy magányos utazó.

Le sem szálltam a drága pénzen vásárolt tevémről, csak elővettem egy gyűrűt a többi kincsem közül. Ezt a darabot legutóbbi látogatásomkor kaptam apám anyjától, sok esztendőn át viselte, és hozományom részeként adta át nekem – újfent arra célozva, hogy bizony ideje lenne már férjhez mennem egy tisztességben megőszült kalmárhoz, vagy egyéb tekintélyes urasághoz. Tenyerembe szorítottam az ékszert, és felidéztem nagyszülém arcát. Gyermekkori emlékek zúdultak rám, hirtelen áradatuk majd' elsodort, de aztán lelassultak, és megálltak egy képnél, melyen a sobirai piacon láttam őt, ahogy épp egy rózsatőre alkuszik egy pirospozsgás férfival. A megegyezést követően gyűszűnyi kupicával koccintottak, még én is beledughattam a kisujjamat a maróan erős, mégis émelyítően édes szeszbe, hogy kivegyem a részem az áldomásból, mint a nagyok. Ezt a képet tartottam az elmémben, és hagytam, hogy lassan egy láthatatlan szál feszüljön ki közénk, mely biztosan mutatja az irányt szerettem felé.

Szinte nyílegyenesen napkelet felé kell haladnom, és úgy éreztem, valamivel több, mint négyszáz mérföldet leszek kénytelen megtenni Ez nem lesz egy leányálom, gondoltam, jó esetben is eltarthat vagy húsz napig az út. A teve erős volt és fiatal, s a hajcsár a szemem láttára itatta meg; a szárított hús – istenek, soha többé nem eszem kecskét, ha ezt túlélem –, ha szűkösen is, de elég kellett, hogy legyen ennyi időre. A legnagyobb súlya a vizestömlőknek volt, és tudtam, ezt a kincset lesz a legkeservesebb beosztanom, de a frissességét legalább szavatolta a vándor pap, aki a kapun kifelé mentemben megállított egy percre, és az istenek áldását kérte rám. Ő így segít a harcban, mondta, én meg nem árultam el neki, hogy nem csatába megyek.

Úgy véltem, magányos és keserves utam lesz, távol mindentől, ami él, és felkészültem rá, hogy legalább az elmémet lefoglalom, amennyire csak lehet. Talán így megóvhatom magam attól, hogy megháborodjak, mielőtt elérhetném célomat. Szerencsére maradt még pár korty abból a főzetből, amit még odahaza készítettem, s amely segített az embernek, hogy bizton megkülönböztethesse a valóságot a délibábtól.

Terveim szerint többnyire éjszaka akartam haladni, tevémet a mozgás, magamat az előrelátóan elpakolt takaró segítségével melegen tartva, majd a nappalokra a homokdűnék árnyékában szerettem volna átvészelni a hőséget, és aludni pár órát. Az irányt könnyedén tarthattam a holdak után tájékozódva – ez az előnye legalább megvolt annak, ha az ember nem az utakat követve, hanem nyílegyenesen akart haladni. Nem volt mit elvéteni, a gyorsan pergő homokban pedig az én nyomaimat is hamar eltüntette a sivatagi szél.

Sosem volt gyengém a szerencsejáték egyik formája sem, így az esélyek latolgatása sem volt az erősségem, máskülönben talán el sem kezdem ilyesmiben törni a fejem, így azonban a tudatlanok magabiztosságával vághattam neki az útnak, és a bolondok szerencséje valóban elkísért egy jó darabon.

Egészen a kilencedik éjszakáig.

A bejáratott utakat ugyanis nem véletlenségből javasolják a tapasztalt sivatagjárók, és nem is azért, mert nincs jobb dolguk. Hanem mert biztonságosabbak a senki által nem ismert részeknél, jóval kevesebb veszélyforrást tartalmaznak azoknál.

Bizonyosan maga Galradzsa óvott meg akkor, és zavarta meg a gondolataimat annyira, hogy ne tudjak elmélyedni a szokásos imáimban, amiket – részben – elmegyakorlat gyanánt ismételgettem naphosszat. így az utolsó előtti pillanatban felrezzentem tevém szokottnál is imbolygóbb mozgására, és rémülten konstatáltam, hogy már szügyig homokban áll.

És süllyed.

Kirántottam a lábam a homok alól, fogtam az iszákomat, és olyan messze hajítottam, amennyire csak bírtam. Aztán ugyanezt tettem a legfelső tömlő vízzel is, majd eloldottam a kantár egyik felét a nyeregtől, felálltam a szerencsétlen állat hátán, és elrugaszkodtam. A nyomorult pára ettől hirtelen még jobban megsüllyedt, és panaszos ordítás kíséretében próbált kijjebb evickélni. Szerencsémre én már szilárd részre estem, és a kantárszárral a kezemben még megkíséreltem a reménytelent, hogy talán kihúzhatom hű hátasomat.

Hamar beláttam, hogy ha nem akarom, hogy magával rántson az örvény, a sorsára kell hagynom az állatot, így sírva néztem, ahogy elnyeli őt az Ibara. Aztán még keservesebb zokogás tört ki belőlem, mikor ráébredtem, hogy egyetlen tömlő vízzel, élelem nélkül vagyok távol mindentől.

A nap felkelőben volt, így könnyektől homályos látással kihalásztam a könnyű bambuszpálcákat a zsákomból, nagy nehezen összecsúsztattam végeiket a bőrtokok segítségével, és az így keletkezett háromoldalú váz csúcsára borítva takarómat a kezdetleges sátor alá másztam, majd mivel semmi egyéb nem jutott az eszembe, lassan álomba sírtam magam.

Az érzelmi megrázkódtatások mindig is kimerítettek, így nem volt csoda, hogy átaludtam az egész napot, sőt éjközép is elmúlt már, mire dideregve magamhoz tértem.

Kábán néztem magam elé egy darabig; túl zsibbadt voltam ahhoz, hogy nekiálljak gondolkodni, hogyan tovább, úgyhogy csak szétszedtem a vázat, eltettem a rudakat, és magam köré csavartam a takarót. Feküdtem egy darabig, az ismerős csillagképeket néztem, és az jutott az eszembe, hogy lehordana a kék szemű, ha most így látna. De nem akartam neki megtenni ezt a szívességet, amúgy sem mentem volna semmire, ha szólítom, hiszen mire utolérne, csak a csontjaimat zörgetné a szél. Vagy még annyit sem.

Úgy egy órányi heverészés után halk hangok ütötték meg a fülemet. Pazar, gondoltam, még csak napszúrást sem kaptam, mégis – máris!– delirizálok. Sóhajtva felültem, hogy előkotorjam az ép elmémet védő főzetemet, aztán félúton abbamaradt a mozdulatom. Ha már úgyis meghalok, gondoltam, miért legyek az eszemnél? Hátha így még könnyebb is lesz, kevésbé fájdalmas.

Így elhatározásra jutván felálltam, hátamra vettem az iszákomat, tetejére borítottam a pokrócot, és elindultam a hangok felé, hátha barátságos képzeletbeli népekkel találkozom. Egy buckával arrébb a hangokhoz fények is társultak, meleg narancssárga derengés a rideg kék holdfényben, s én óvatosan lelassítottam.

Hasra vágtam magam, az utolsó métereket kúszva tettem meg a dűne tetejéig, majd lekukucskáltam a peremen. Ámuló tekintetem előtt szabályos tábor tűnt fel, egy tucat heverő alakkal a tűz körül.

Egek! Élethű egy kép. Csak megszokásból vettem elő dobozomból a fiolát, törtem fel rajta a pecsétet, és hajtottam fel az epezöld folyadékot. Mindezt már a domb oldalán lefelé haladva. Arra számítottam, hogy ha az életszerűséget továbbra is fontosnak tartják zavarodott érzékeim, hamarosan felbukkan egy őrszem.

Nem egészen így történt, mert mire félig lesétáltam, félig lecsúsztam a domboldalon, már mind talpon voltak, és mozdulatlanul várták, hogy a fénykörbe érjek.

A vér is megfagyott bennem, mikor megláttam az arcukat – hajszálra, mint mikor Muron mellett megpillantottam őket a villámszagú éjszakában. Biztos, hogy ez... képzelgés? Mit keresnének a krániak itt a sivatag közepén?

Ugyanaz az alak lépett elém, mint akkor, ugyanúgy nézett le rám. Ugyanazon a csikorgó, idegen hangon szólalt is meg.

– Megint te. Követtél – nem kérdés, kijelentés volt. Nemet intettem.

– Előttetek jártam. Azt hittem, egyedül vagyok. Azt hittem... – elnémultam, és tétován kinyújtottam a kezemet. Társai nem végeztek velem azonnal, a fegyelem a vérükben lehetett. Megérintettem az előttem tornyosuló férfi ruháját, majd a karját.

– Valódi vagy – leheltem, és mivel kezdett kifutni a lábaimból az erő, inkább lezöttyentem a homokra. Fásultan meredtem magam elé. – Megölsz? – motyogtam, de ő leguggolt elém, és nemet intett.

– Nincs rá parancsom. És úgyis meghalsz magadtól, egyedül a sivatagban.

– Szóval megölsz – sóhajtottam –, és még meg is kínzol.

– A készlet nem sok. Nekünk elég, több embernek nem. Nem jöhetsz. Hátráltatsz.

– Egy nappal előttetek jártam, csak a tevémet elnyelte a homok – vitatkoztam a tisztesség kedvéért.

– Tíz napja még a városban voltál. Mi hét napja indultunk – közölte, és ezzel nem vitatkozhattam. Ők nyertek.

– Igazad van – néztem rá beletörődőén. – Mégiscsak jobb, ha megölsz, és bár nem tartozol nekem semmivel, igazán megtehetnéd, hogy megkímélsz a lassú haláltól.

– Várjunk még a halállal, én azt mondom!

Egyszerre fordultunk a hang irányába. Ha azt hittem, ma már nem lepődhetek meg ennél jobban, hát alaposan csalatkoznom kellett. Reilhard közeledett két kráni társaságában, lecsatolt fegyverövével a kezében. Az idegenek pár mondatot váltottak a vezetőjükkel, aki visszafordult felém.

– Ismered? – kérdezte. A kék szeműre sem kellett néznem, érkezett a mentális üzenet: Hallgass! Lehajtottam a fejem. Hogy jutott eszedbe ilyesmi?

– A hölgy a társam – vette át a szót szőke megmentőm. – Sobirába küldtem, mint hírnököt, de úgy látszik, a szerájban valaki varangyot csempészhetett a teájába, mert megzavarodott fővel nekiindult toronyiránt. Mire utána indultam, láttam, hogy a ti nyomaitok is egyenesen erre vezetnek. Reméltem, hogy még életben lesz, mire utolérem.

– Észrevettünk. Nem rejtőztél.

– Nem láttam értelmét. Megelőzni nem tudtalak volna titeket, a gyorsaság viszont túl fontos volt ahhoz, hogy ennél jobban lemaradjak. Feltételeztem, hogy nem fogjátok fenyegetve érezni magatokat egyetlen ember által.

– Vannak nálunk emberek, akiktől fenyegetve éreznénk magunkat – szólt a csikorgó hangú. – Titeket nem ismerünk. Lehetsz jó harcos, jó mágiaforgató. Nincs parancsom vadászni rátok útközben, így amíg nem támadsz, nem támadunk. Csak figyelünk.

– Teljességgel elfogadható. Akkor, ha nem bánjátok... – kézen fogott, és elindult velem.

– Maradhattok – állított meg a kráni hangja. – Ellátmány nincs felesleges, de a tűznél a hely elég.

Ilyen szívélyes invitálást nem mertünk visszautasítani, így köszönetképpen fejet hajtottunk, és leheveredtünk a mutatott helyre, de előbb Reilhard még elment a saját zsákjáért, a saját tevéjéhez. Azt bezzeg nem nyelte el a futóhomok. Leterített még egy pokrócot, két másikkal meg betakaróztunk. A krániak, ha figyeltek is, nem adták jelét, lovagom mégis mintha kissé szégyenkezve pislogott volna körül.

– A hőségnél csak megfagyni gyűlölök jobban – vont vállat végül.

– Ideális vagy erre a terepre, kedvesem – feleltem, de már azt is csak félálomban, aztán Reilhard zsörtölődő válaszát már fel sem fogva álomba zuhantam.