M.A.G.U.S. KÖNYVEK

MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ

 

Vihar Ibara felett

 

Sorozatszerkesztő: Igrain Reval

 

A Delta Vision kiadó gondozásában eddig megjelent M.A.G.U.S kiadványok

 

M.A.G.U.S – KLASSZIKUSOK

Wayne Chapman: A Halál havában

Wayne Chapman: Észak lángjai

Raoul Renier: Acél és oroszlán

Ray O'Sullivan: Sötét zarándok

Ray O'Sullivan: Sötét térítő

 

M.A.G.U.S REGÉNYEK

A hit városa (antológia)

Bíborgyöngyök – A fogadás (antológia)

Eric Van Dien: Uwel nevében

A végzet masinériái (antológia)

Bíborgyöngyök II. – Ármányok és álcák (antológia)

Manifesztációs háború – Vihar Ibara felett (antológia)

 

M.A.G.U.S VILÁGLEÍRÁSOK

Jan van den Boomen: Toron

 

MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ

 

Vihar Ibara felett

antológia

 

Delta Vision 2009

 

M.A.G.U.S

KÖNYVEK

 

MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ: Vihar Ibara felett

antológia

 

Irodalmi szerkesztő: Gáspár András

 

A kötet szerzői

Csaba Tamás

Erdélyi István

Gáspár András

Gáspár Péter

Kornya Zsolt

Mártonffy Mandula

Molnár Gábor

Németh Áron

Sellei György

Zelei Gábor

 

A dzsad naptár Goldoványi-Torma Írisz munkája

 

Borítófestmény: © Michal Ivan, 2009

Térkép: © Kotsis Levente és Dományi Bálint, 2009

© Delta Vision Könyvkiadó, 2009

A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és Novák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző

engedélyével került elkészítésre és kiadásra.

A m.a.g.u.s., avagy a kalandorok krónikája a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

 

ISBN 978 963 9890 48 0

ISSN 1789-5847

 

Minden jog fenntartva

 

www.deltavision.hu

info@deltavision.hu

 

Kötetünk főhajtás

Nyulászi Zsolt (Dale Avery)

ynevi munkássága előtt

 

S ne félj, hogy a lét vélünk elakad;

bő serlege az örök Szákinak

olyat, mint mi, öntött már millió

buborékot – és önt még újakat.

 

Ha a Fátyol lehull rám és reád,

soká, óh soká tart még a világ;

hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak,

mint a tenger egy gyermek kavicsát.

 

Omár Khajjám: Rubáiyát¹

 

Wayne Chapman

Holdkelte

A Kékarcú monológja

 

Közeleg az időnk.

Nem e világ porából vétettünk, de részeinket, ahogy sorra visszatérnek, ismét béklyóba verik a létezés törvényei. A kezdetek óta lázadunk zsarnokságuk ellen. Nem mi alkottuk, de mind jobban kiismerjük őket. így javunkra fordíthatjuk azok hibáit, kiknek művét oltalmazni rendeltettek – a Nagyokét, kiket minden hajdani s majdani ellenségünknél jobban gyűlölünk.

Gyűlöljük másságukat és megfejthetetlenségüket.

Gyűlöljük kezük és akaratuk nyomát.

Emléküket, mi méregként szivárgott Reefith testébe, elhomályosította Theemeth ragyogását s kitaszított minket Nethiree szeretetéből.

Anyánk befogadott s elrejtett minket. Atyánk s nővérünk sugarai nem mutatják a nyughelyünkhöz vezető utat. Ők hárman azonban holtukban is dacolnak velünk, az örökkön elevennel, s míg újfent meg nem törjük akaratukat, mi sem lehetünk azzá, ami egykor voltunk.

Gyűlöljük a Nagyokat, amiért felettünk állanak. Gyűlöljük a félelmet, hogy sose lesz másképp, s gyűlöljük a várakozást is, de nincs mit tennünk: az emlékezés az egyetlen fogódzónk a létezéshez. A világhoz, mit elbirtokolni rendeltettünk.

Várakozunk hát... s emlékezünk.

 

*

 

Elsőül a hamis istenekre, kik magukat a Nagyok örököseinek vallják, s éppoly gyűlöletesek a szemünkben, mint ők.

Úgy hitték, kisajátíthatják e világ javait, a termékeny földek s a rajtuk tenyésző élet áramait. Meglelték a forrást, mi eónokon át nálunk hatalmasabbakat táplált, a magunkféléknek az idők végezetéig elegendő... s azt remélték, a késve érkezők meghátrálnak majd a zárt s elreteszelt kapuk láttán.

Nem ismertek minket.

Nem ismerték éhünket s szomjunkat, mi világokat emészt el, s egyre újabbak felé tör – így rendeltetett.

Felfigyeltünk a síkok távolában aranyló fényre, s eredőjénél olyan műre leltünk, minek ódonat kristályszférái a mindenhatóság s az örökkévalóság ígéretét zengték. Vágytuk, ahogy a föld vágyja a napot, bíbor holdnyugta az azúr holdkeltét – de láttuk sebhelyeit, a földjében porló csontokat, a tilalomjeleket is, s tudtuk, hogy harc nélkül nem lehet a miénk.

Áttörtük a kapukat.

Tanyát vertünk e világ magasságaiban és a mélységeiben, megízleltük a szférákon túli éj hidegét és a világgerinc alatt megbúvó tűzkutak forróságát. Láttuk, hogy mindez jó, s felkészültünk rá, hogy még jobbá – választott népünk hónává, hatalmunk örökkévaló trónusává – tegyük.

Nem ismertük a bitorlókat.

Nem ismertük éhüket s szomjukat, mit a bőség még olthatatlanabbá tett.

Ez volt az első hiba, amit elkövettünk.

 

*

 

A világ gerince mentén sötétlő rengetegeket érkezésünkkor az urrin-elíphimek hosszú életű fajtája lakta. Hercegek voltak a veszendők között, de választott népünk tökélyéhez nem értek fel. Haragvó istenüket élő s holt fákban, küldötteit szunnyadó bálványokban imádták, s kimondhatatlan nevükben tagadták meg tőlünk hódolatukat – el kellett bukniuk.

Erdeik, melyekre Theemeth perzselő tekintete hullt, hamuvá lettek. Városaik alatt Reefith mozdult s vonaglott; hamis bálványaikat az elevenekkel és a holtakkal együtt nyelte el a felbuzgó homok.

De sokan voltak, a gyökereket pedig, mikből erejük táplálkozott, hiába próbáltuk elsorvasztani. Túl mélyre nyúltak, s mikor megbolygattuk őket, oly pecsétek szakadtak fel, miknek jobb lett volna érintetlenül maradniuk – az így feltárult kapukon át szabadult ránk ismét a jannathik. ádáz nemzetsége.

Jövevények voltak, mint mi magunk, de éppoly kevéssé hajlottak az osztozkodásra, mint a Nagyok utódai. Félúton jártak veszendők s örökkévalók között: isteneiket – mérhetetlen dölyfük árnyképeit – saját hasonlatosságukra álmodták meg, s oktalan fajzatok vakhitével táplálták, míg formát nem öltöttek. E hatalmas imágók lét s nemlét mezsgyéjén lebegtek, alkotóik hangján zengték a hatalom igéit... s míg választott népünk urrin-elíphim és jannathi seregekkel csatázott, szent városainkra zúdították a szférák közt háborgó légtenger dühét.

A bitorlók rendjének megcsúfolása volt ez, ők mégsem tettek semmit.

Kajánul szemlélték, amint a világ – mely éppúgy volt a miénk, mint az övék – felkelt ellenünk.

 

*

 

A förgeteg, mit a jannathi kevélység szabadított e síkra, sokáig tombolt. Erdőségeket s ormokat gyalult el, kiapasztotta vagy új mederbe terelte a folyamokat, s friss sebeket tépett a létezés szövétnekén. Mire csillapult, szent városaink titkos városok, a világgerinctől az óceánig húzódó rommező vándorai lettek, a nyomukat kutató ellenségre pedig oly fajzatok lestek a sziklák réseiből, melyeket világok szakadékán túlról csalt ide hívó szavunk.

Igazak vérével tápláltuk s kötöttük magunkhoz őket, de bármilyen hasznosak voltak, nem fordíthatták javunkra a küzdelem menetét.

Választott népünk a létezés törvényeinek kelepcéjébe esett. Harcban fogant nemzedékei mind tökéletesebbé váltak, s mind lassabban szaporodtak. Homályban látó nagyjai nem tudtak összhangot teremteni a négyfelől érkező sugallatok között. Sorra nyerték a csatákat, de vesztésre álltak a háborúban; tartalékaikat lassan, de biztosan őrölte fel a túlerő.

Ahol nincs összhang, nincs remény.

Ahol nincs remény, nincs hit; ahol nincs hit, nincs célja és oka a létezésének. Az elevenek holttá lesznek, a falak ledőlnek, a feliratok, az emlékek elhalványulnak... s idővel elmúlnak maguk az istenek is.

Ha az alkalmazkodás nem elég, változásra van szükség.

Theemeth tündöklő volt, de elkápráztatta önnön ragyogása.

Reefith tiszta volt, de beszennyezte a Nagyok emlékezete.

Nethiree ostoba volt, mikor azt képzelte, az utunkba állhat.

Amheraamen hiányos volt, de teljessé lett, miután legyőzte és magába fogadta mindhármukat.

Így lett az Azúr Arc őréből a titkos városok, bestiák s hadak legfőbb ura. Ammuni Ramu Menat-Kem Hefer, ki istenek vérét vette, veszendő híveik vizét itta, s kékjével festette meg porló húsukat.

Egy név.

Egy hang.

Egy cél.

Lobogók s fogazott pengék erdeje a vasszín hold alatt.

Választott népünk felszegte fejét, ellenségei pedig megreszkettek. Tudták, hogy ez csupán a kezdet – s nem sejtették, milyen közel a vég.

 

*

 

Teljességünkben hatalmassá, szinte mindenhatóvá lettünk. Nem kötöttek többé a bitorlók szabályai: alászálltunk a szférák magasából, hogy seregeinket diadalra vezessük. Hogy erőt vegyünk az elíphimek és jannathik sokaságán, ledöntsük hamis bálványaikat, és új paktumot kényszerítsünk e világra – olyat, mi szerzeményeinket jogos jussunknak, az igazak örökös birtokának ismeri el.

Számos csatát vívtunk a világgerinc árnyékában. A legutolsót ama kővé vált erdőség peremén, minek neve kimondhatatlan és gyűlöletes, mert gyalázat tapad hozzá – a helyen, ahol a bitorlók ármánya célt ért, és megfosztott bennünket a végső győzelemtől.

A harcot az első hold alatt kezdtük, s a második alatt akartuk befejezni. Tervünk éppoly tökéletes volt, mint a rendszer, mi a szférákat örökös mozgásban, a holdakat megszabott pályájukon tartja. A változás lassú volt, szinte észrevétlen – mikor Nethiree fénye kilobbant s az éjközép sötétje a harcmezőre borult, az igazak legbölcsebbjei sem sejtették, mi következik, s gyanútlanul sorakoztatták fel hadoszlopaikat a végső, mindent eldöntő támadásra.

Csatakiáltásuk megremegtette a sziklák alapzatát, ahogy a horizonton felderengett arcunk azúr mása – s zavarodott üvöltésbe csapott át, midőn húgunk holdjának meneth-sarlója a teremtés összes törvényét meghazudtolva visszatért, hogy orvul belemetsszen.

A sötétség falként száguldott felénk. Nyomában megrendült és bömbölve ágaskodott a föld.

Nethiree elárult minket.

Reefith elárult minket.

Hadsoraink meginogtak. Csak választott népünk nagyjai látták az elíphim arcvonalból felszálló nyilak fellegeit – figyelmeztető rikoltásaik nyomán a legderekabbak karjából is kiszállt az erő. Százak rogytak a földre, és százakat nyeltek el a síkon támadt repedések. Csekélység a veszendők mérhetetlen sokaságához képest, de pótolhatatlan veszteség az azúr hold népének, mi nemzedékek során át csiszolta tökéletes fegyverré az igazak testét.

Néztük, ahogy küzdenek, ahogy ölnek és meghalnak értünk... s mikor a kővé vált rengeteg felől indított jannathi támadás hulláma átcsapott felettük, megértettük, hogy lejárt az időnk.

Egy név.

Egy hang.

Egy akarat.

Megtöréséhez elég volt egyetlen szerencsés találat is.

Porból vétetett testünkön nem fogott veszendő fegyver. Épségét a bitorlók uralta fajok s népek összes bűvereje sem kezdhette ki.

A lándzsa, mit a jannathi vezér a zászlók s köntösök sötét kelmeörvényéből szívünkbe vetett, atyánk, Theemeth fényének s hevének delej formálta pászmája volt.

Önként adta, vagy a szférák határán lebegő bábistenek ragadták ki örök tüzéből, mit sem számít – ott és akkor valami véget ért.

Egy test. Egy halál.

Atyánk, anyánk és nővérünk elárult minket. A világ elárult minket.

Mire a Teremtés műve újra mozgásba lendült, a csata, s vele a háború, elveszett. A test azonban, mi valónkat hordozta, sosem került az ellenség kezére... így célja sem lett végleg az enyészeté.

A világ elárult és eltaszított minket, de meg nem ölt.

Nem az első, s nem is az utolsó a bitorlók hibáinak sorában.

Nem ismernek minket eléggé.

Nem ismerik éhünket és szomjunkat. Nem ismerik gyűlöletünket; nem ismerik a hatalmat, mit az emlékezésből nyerünk.

A világ leckét adott nekünk, s mi megtanultuk a leckét. Visszatérünk. Eláruljuk, birtokba vesszük... s ha ismét ellenünk szegül, elpusztítjuk őt.

 

*

 

Nem tudjuk visszaidézni eszmélésünk pillanatát, de tudjuk, mit jelent.

Egyre több hívő keresi kegyeinket, kutatja szándékunkat a szférában, melyet magunk mögött hagytunk. Közeleg az időnk; választott népünk szent helyei s rejtekútjai holdkék mintázatként szövik át a homoktenger végtelenjét.

Ez volna a bitorlók diadalma? A jövő, melyért annyi veszendő teremtmény vére hullt?

Nagy útról tértünk meg, de nem vágyunk az ott megízlelt békére. Mindenkinél jobban tudjuk, hogy a megalkuvás nem szül békét. Elvetjük a bitorlók paktumait, nem kérünk az irgalmukból, és mi sem irgalmazunk nekik. Tesszük, amire rendeltettünk, s míg akaratunk törvény, szavunk hatalom e világ térségein, nincs erő, ami meggátolhatna minket ebben.

Halandó testünk megtöretett, győzelmeink emléke azonban tovább él az igazak szívében. Eleik nevünket kántálták a diadal óráján, s azt süvöltötték haláluk percében, az árulás fekete éjébe is. Csontjaik rég elporlottak, de hűségüket sosem feledjük. Homályban látó szemmel, tökélyünk eleven tükörképeiként fognak visszatérni, miután seregeink – az ágyékukból fakadtak ágyékából fakadt légiók – ismét kirajzanak, hogy bosszút vegyenek a rajtunk esett gyalázatért.

Hamarosan.

Sokat tanultunk, de semmit nem feledtünk. Mi vagyunk a kezdet, s mi leszünk a vég.

 

Jan van den Boomen

Idő mélyiből

Sonion érkezése

 

A dzsad időszámítás 7111. évének 1., Hamillen

(P. sz. 3673; Kyel két párjának második) havában,

az Ibara mélyén

 

Emberi neve talán soha nem is volt a szürke kősíknak.

Járhatatlan távolságra feküdt az újnépek kitartásának határvonalát jelölő karavánutaktól. Valaha hegyvölgyes táj lehetett, mára a néhai sziklákat elhordták, ellapogatták a szelek, porral, homokkal fújták tele a lekoppadt kőszirtek maradványainak környékét.

Mély, rezzenetlen csöndben érkezett az alkony az Ibarában. A levegő meg sem moccant. A haldokló nap sugarai vörös húrokként remegtek az égen, de ez volt minden mozgás, csupán ez a forró reszketés vibrált, akárha az egész teremtett világ dermedten, lenyűgözve figyelné az előadást – a vérszín korong búcsúját az éjszakára készülődő földektől.

Az égbolt túlfelén már a sötétség gyűjtögette az erejét. Mélykék kárpitján sorra gyúltak a sivatag mécsfény-csillagai. A Vigyázó, az Útmutató, a Bosszuló. Igram Azeb. A Lámpásemelő. A hatalmas égi óramű elrendelt pályáin mozgó erők. Simán, végtelen lassúsággal forogtak a kristályszférák, láthatatlan fogaskerekek kattantak újabb és újabb konstellációkba, türelmes alkatrészeik közül néma porként szitált alá az idő.

A vörös hold lassan a láthatár peremére kéredzkedett, félbetört rézpénzhez hasonló alakja komótosan elvált a kősík fekete körvonalaitól.

Akárha ez lett volna a jel.

Megtört a végtelen csönd, a moccanatlanság. Halkan, óvatosan megremegett minden. Feltámadt a szél. Apró lábak neszezése hallatszott, s egy csapat ugróegér tűnt elő – akárha a semmiből kerültek volna oda. Riadt csendben menekültek, csupán lábaik vertek összevissza ritmust, ahogy elugráltak a homokon.

Megelevenedett, szinte forrni tetszett a talaj. Pókok, skorpiók, aprócska gyíkok evickéltek a felszínre mindenfelé, mintha valamely parancsnak engedelmeskednének, s képességeikhez mérten gyors iramban iszkoltak minél távolabb. A hátuk mögött immár folyamatosan remegett a sík, akár egy roppant homokdob.

Aztán egyszerre felszakadtak a föld eleddig láthatatlan sebei.

A szerteszórt sziklák megrogytak, mintha kirántották volna a lábuk alól a talajt, körülöttük vörös, idegen homok fodrozódott, türemkedett elő a föld alól. Apró buzgárok fakadtak, gyorsan növekvő kúpokat építettek vérszín porból. Vörös folyamok tekeregtek mindenfelé, kicsiny vulkánok formálták magukat mind nagyobbra és nagyobbra, oldalukon végeláthatatlan folyt alá a száraz áradat. Köhögött, rázkódott a világ, közönyösen lépdelt egyre magasabbra a vörös hold, hogy mire kijelölt útja végére érjen, öt mérföld széles vérszín folt terjengjen alatta a szürke sivatag halott testén.

Ekkor, mintha nem bírná már tovább az idegen homok súlyát, felnyögött és berogyott a föld, vörös porfelleg lövellt a magasba, s roppant horpadás, egy új völgy jelent meg a síkon, melynek mérföldes határait a vérszín homok rajzolta meg.

Még nem ült el a porörvény, de a rézszín hold már elbújt a horizont mögé, és hideg, csillagszikrás sötétség borult a világra.

A mennyei óramű zakatolt tovább. Üstökösök, látható és láthatatlan planéták értek útjuk újabb pontjaira, közönyös zarándokokként haladtak egyre tovább makacs útjukon a soha el nem érhető eljövendő felé, lábnyomukból porként pergett a múlt. Simán, végtelen lassúsággal forogtak a kristályszférák.

A kék hold kezdetben azúr ragyogás volt csupán, fényes glória, mely egy nagyobb homokdűne mögül festette világosra az ég neki rendelt kertjeit. Mihelyt magasabbra kapaszkodott a csillagmintás kárpiton, az újdonat völgy közepe is megmoccant, s felsóhajtott a mindenség.

Valami ki akart mászni a homok alól.

Nem kapart, nem erőlködött. Úgy tűnt, egyszerre fogja kinyomni magát a felszínre, akár valamely roppant, akaratos újszülött, akit az sem zavar, ha szétrepeszti szülőanyját.

Lilára festette a föld vérét a hold, amint az amund templompiramis felhasította a horpadás alját. Nem állt meg, amikor az épület alja elérte a rázkódó homokot. Újabb falak és lépcsők bukkantak elő, oldalukról patakokban zubogott alá az idegen sivatag finom pora. A kék hold a sötét gúla csúcspontja fölött remegett, s ahogy lassan mozdult egyre feljebb, úgy tűnt, lépésről lépésre húzza maga után a föld alatt rejtező szörnyeteget.

Rángatózott, sírt, hullámzott a vörössel festett roppant horpadás. Három újabb piramis csúcsa tolult elő kísérteties lassúsággal, majd rézsútos falak, csatornák és átjárók, amelyek egy idő után egymásba kapaszkodtak, s egy hatalmas város elkopott mintázatát rajzolták a völgyre. Szobrok és udvarok bukkantak elő, végesincs aknák, melyek megállíthatatlanul egyre csak nyelték a rozsdás homokot, gúlaforma épületek, lépcsők, zömök, rámpás tornyok, utak a falak tetején és az oldalukon.

Ősöreg város volt. Falait évezredek homokviharai csiszolták ívesre, a felszíne rücskös, akár egy himlőhelyes vénember. A külső falakra vigyázó istenszobrok festése rég elkopott már, lábuk alól kőcsatornák torka nyílt a falakon kívülre, s vörös homok zuhant alá az egyre növekvő mélységbe belőlük.

Keleten óvatos fényekkel festette meg a sötét eget az új hajnal. A kék hold magasan tündökölt.

Mintha biztonságban érezné már magát, az amund város lassan megnyitotta testnyílásait. Kapuk, ajtóívek sötét átjárók jelentek meg a falakon, ahogy a közelgő nappal leseperte róluk az árnyakat. A város felsóhajtott, akár az úszó, ha hosszú tengerfenéki útja végén a felszínre jut.

Poros lépcsőaknák, sötét folyosók tárták fel magukat, vékony ablakrések, melyek mindegyike egy-egy állócsillagra nézett, bejárók, amelyek a város mélyére vezettek, kopott domborművek és virágtalan udvarok közé. Járatokba, ahol szobrok strázsáltak a vaskos oszlopok között, arannyal és erős színekkel ékített gólemekhez, szörnyfejű alakokkal festett árkádok közé, termekbe, ahol, hogy a szolganépek is láthassanak, homályos parázsfények éledeztek.

Mély álomból eszmélő hangyabolynak rémlett a város. Bronztestű alakok bukkantak fel a holt folyosókon, olajjal csillogóra kent szolgálók, roppant termetű papok, mélykék, halántékig vágott szemükben a kék hold fénye ragyogott.

A város szívéhez vezető hosszú lépcsősorok felé igyekeztek. A legbelső részek alá vezettek ezek a sötét, vak homállyal feltöltött járatok. Hatalmas kőívhez, mely mélyen a város alatt, roppant gyűrűbe fogta a templompiramis alatt nyugvó kőkamrákat.

A kör alakú folyosóról tizenkét kőgrádics vitt a tizenkét sírterembe, majd onnan is tovább, a templompiramis alatti végesincs aknáig, melybe minden irányból zuhogott a vörös homok. A fénytelen sírkamrák úgy ízesültek egymáshoz láthatatlan tengelyükön, akár egy kaptár fonatai – a legalsó közepén hatalmas szarkofág feküdt álmos, langyos csendben. Tíz ember magas, simára csiszolt gránittömb. Fedelén az ezredévek óta halott isten halotti maszkja s fegyverzete.

Odakünn az első napsugár szikraívét a sivatag fölé vetette. A város elégedetten megremegett és megállt.

Sonion – egykor a nap, Theemeth elmúlása óta a kék arcú hold titkos városa – a neki rendelt időben megérkezett.

A nagy égi szerkezet titkos kerekei tovább mozdultak. Simán, végtelen lassúsággal forogtak a kristályszférák.

 

Wayne Chapman

Együttállás

A nekromanta története

 

A Pyarron szerinti 3676. esztendőben,

Darton tercének első havában,

az ibarai mélysivatagban

1.

A halál csak a kezdet, tanítja Abdul al-Sahred... és most már tudom, hogy igaza volt.

Aki sokáig él, óhatatlanul belefásul a lét változékonyságába, a halál azonban – a földi dolgok közül egyetlenként – sosem veszít varázsából. Több kérdést vet fel annál, amennyit megválaszol. Több kaput nyit meg annál, amennyit bezár. Halandókra gyakorolt vonzerejével az istenek is tisztában vannak – mi másért tették volna ilyen kínkeservessé a hozzá vezető utat?

A fájdalom – ha az volt – rég elenyészett. Messze járok a létezők világától, de minél mélyebbre merülök az elmúlás sötét vizeibe, annál jobban zavar a felfordulás, amit magam mögött hagytam.

Nem így terveztem.

Egy köznapi ember a sorsot hibáztatná, de mert sem köznapi, sem ember nem vagyok, céltalan lenne ilyesmivel takaróznom. A kevélység bűnébe estem. Ez Erion utcáin is végzetes lehet, az ősi nép tanyáján, a legendás Sonionban pedig szükségképp a vesztemet okozta. Az enyémet és mindazokét, akik átkeltek a sivatagon, hogy bemerészkedjenek oda, ahol az ötödkori manifesztáció bukása óta egyetlen jóakaratú fajzat sem járt: a városnyi sírbolt-labirintusba, mely a legyőzött istenség maradványait rejti.

Ismertük a jövendöléseket. Tudtuk, hogy visszatérése elkerülhetetlen, de nem sejtettük, milyen kevés időnk maradt. Láttuk a zenit felé kúszni a Démon szemét, mégsem hátráltunk meg: tettük, amit Pyarron legkiválóbb elméi szerint tennünk kellett. Úgy terveztük, alászállunk a szörnyeteg zsigereibe, utat találunk a Halál tizenkét terméig, és fegyverzetével együtt győzelmi esélyétől is megfosztjuk Amhe-Ramunt, mielőtt övéi tudatára ébrednek jelenlétünknek.

Esztelen vállalkozás volt, de nem halogathattuk tovább: sorainkat épp eléggé megritkították a sivatagi csatározások és az Államszövetség veszedelméről szóló hírek.

Az előbbiek – noha tucatnyi társunk életébe kerültek – feleannyit sem ártottak a harci szellemnek, mint az utóbbiak, melyek a Shibarán való átkelést követő nyolcadik napon, Baht el-Gáb oázisában jutottak el hozzánk. Viharról, tűzről és a Fekete Határon át keletnek özönlő ork-hordákról szóltak. Hogy mi igaz belőlük, csak találgatni tudtuk, hatásukat illetően azonban nem voltak kétségeink: Ibarában a szerencsétlenség puszta felemlegetése is elég, hogy szétzilálja egy expedíció utánpótlási vonalait.

Dzsad kísérőink zöme a rákövetkező éjjelen odébbállt. Magukkal vitték a málhásokat és a készletek javát is – ehhez nagyon értenek. Akkor és ott úgy látszott, az évekig tartó felkészülés, a temérdek fáradozás és áldozat hiábavalónak bizonyul. Tudtuk, hol keressük Soniont, de bármilyen közel jutottunk hozzá, kétségesnek látszott, elérjük-e valaha, a menekülésre pedig – térmágusok támogatása híján – elméleti esélyünk sem maradt.

– A Fehér Páholy nagyjai a szavukat adták – biztosított minket a pyarroni legátus, egy szalmaszín hajú, aszkétaarcú Krad-lovag. Dísztelen bőrvértben járt, de jeles személy lehetett, mert három kámzsás – két pap meg egy mágiaforgató – kísérte mindenhová. Némelyek Heliodornak, az Aranykör társalapítójának vélték. Talán igazuk volt; ami engem illet, rég letettem arról, hogy tetteik helyett legendájuk alapján ítéljem meg az embereket.

Az aszkétaarcú Krad-lovag nem szaporította a szót, nem zavartatta magát a nehézségektől, és úgy itta a feketelevest, mint más a vizet. Az ideúton csak kedveltem, a tizenkettedik nap reggelén már becsültem is: nem rendült meg hitében, pedig tudta, hogy városát pusztulás fenyegeti, rendtársaiért és szeretteiért pedig semmit sem tehet. Lenyűgözött Pyarron isteneibe és mágusaiba vetett bizodalma. Nyilván azért, mert én magam nem hittem semmiben... saját képességeimet és a dolgok múlandóságát kivéve.

– A Fehér Páholy nagyjai messze vannak – vetette ellene a macskaszemű némber, aki Erion kalandozóit képviselte. – És ha a karavánvezető igazat beszélt, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velünk törődjenek.

Leinthettem volna, de nem tettem: csak azt mondta ki, amit mindannyian gondoltunk. Fiús keblét mérhetetlen becsvágy feszítette. Egyik veszedelemből a másikba szédült, mióta az eszét tudta – az éjjeli lepkék tesznek így, mielőtt a lángoktól való távolságot elmérve saját poklukra szállnak.

Az első pillanattól magamon éreztem macskaszemeinek fürkésző pillantását, nem lepett meg különösebben, mikor a shibarai átkelést követő éjszakán a sátramban találtam. Azt firtatta, igaz-e, amit rólam beszélnek. Hogy irtózom a nap és az eleven testek melegétől; hogy az Arowin-hegy alatti barlangok homályában élek, és egy ötödkori kőszobor a szeretőm. Valami olyasmit feleltem, hogy nem kell minden badarságot készpénznek venni, de láttam a szemén, hogy nem hisz nekem, ezért közelebb vontam és a magamévá tettem inkább. Sikerült kielégítenem kíváncsiságát, mert sem akkor, sem azután nem kérdezett többet... és ritkán távolodott tőlem egy tevehossznál messzebbre.

Minden idegszálával figyelt a tanácskozás alatt is. Az érdekelte mellette állok-e – mintha számított volna ahhoz képest, hogy ha rosszul döntünk, maholnap valamennyiünket elnyel a homok.

– Óvakodjunk az elhamarkodott következtetésektől – mormolta Ordan küldötte. Tüzet élesztgető jobbjának hamuszín bőrén lángkígyók ölelkeztek. A gyötrelmes szertartást idézték, melynek során Sogron leghűbb szolgái emberi valójukkal fizetnek az uruktól nyert hatalomért. – Pyarron veszedelmének puszta ténye alapján sem a fenyegetés természetéről, sem valós mértékéről nem alkothatunk hű képet.

– A tény, hogy a Fehér Páholy napok óta hallgat, minden szónál ékesebben beszél.

A sogronita az aszkétaarcú Krad-lovagra villantotta parázsszín szemét.

– Próbáltál kapcsolatba lépni a tieiddel, equester?

– Megtettünk minden tőlünk telhetőt – felelt ura helyett a mágiaforgató. – A hagyományos módszerek nem jártak eredménnyel, a szükségmegoldások pedig még inkább szétzilálnák a manahálót, így csak növelnék a lelepleződés és a kudarc kockázatát.

Néhai apám népének legátusa, a sirenari Yel'Amrith ház harcmestere a balján ülő dzsennre sandított. Kettejük viszonya a pyarroni politika mesterművének tűnt, de a közelebbi vizsgálatot nem állta ki: az elf az utolsó pillanatban ugrott be oilani fajtársa helyett (a Hatok nem szándékoztak az emberiség érdekében idő előtt Ötökké lenni), a dzsenn pedig oly régóta ült államszövetségi érdekszférába tartozó kalmárfejedelemsége trónján, hogy tulajdon krónikásai is dzsadnak hitték. Nagyszámú kísérőjét vörösben járatta, de a terredalik, a "szegény ember fayumái" közül verbuválta – e nyilvánvaló szűkkeblűség nem fokozta iránta a társaság rokonszenvét.

– Milyen messze vagyunk Soniontól? – tudakolta bársonyos hangján, melyből csak a magamfélék füle hallotta ki a borzongató mellékzöngéket.

– Ha értesüléseink pontosak, legfeljebb háromnapi járóföldre.

– Muszáj annak lenniük. – Az ordani úgy meredt az éledező lángokba, mintha onnan várna megerősítést. – A készletek sem tartanak ki sokkal tovább.

A gazdájuk mögött kuporgó terredalikat figyeltem. Vagy nem értették a közöst, vagy a dzsenn csinált jobb vásárt mint bárki gondolta: arcizmuk sem rándult a hír hallatán.

– Tegyük fel, hogy célhoz érünk – hunyorgott a macskaszemű némber. – Tegyük fel, hogy a kémek nem tévedtek, az ősi forrásokban említett folyosók járhatók, és Sonion őrei sem neszelnek fel a jövetelünkre. Ha sikerül észrevétlenül utat találnunk a Halál tizenkét terméig, a fegyverzet megbolygatásával óhatatlanul magunkra vonjuk az amundok figyelmét. A válasz gyors lesz és könyörtelen. A Fehér Páholy segítsége nélkül sosem jutunk ki élve.

– Nem muszáj kijutnunk.

A jelenlévők egyszerre fordultak felém. Az ideúton alig beszéltem – meghagytam őket abbeli hitükben, hogy Quirin Den Jeir óta minden dorani varázsló némasággal fizet tudományáért.

– Megbocsáss, uram – kezdte a Krad-lovag jobbján ülő kámzsás, akit hanghordozása alapján lar-dorinak véltem. – Hallom, amit mondasz, de nem egészen értem...

– Dehogynem érted. – Az ordani alig észrevehető biccentéssel jelezte, hogy mellettem áll. Tehette: bárkinél kevesebb öröme telt a létezésben. – Mindannyian értjük, és legfőbb ideje, hogy szembenézzünk vele.

Csend ereszkedett ránk. A csenevész pálmákon és a széltől koptatott kövekből összerótt mellvéden túli pusztaságban porördögök járták lassú táncukat. Az itató köré gyűlt tevék alig mozdultak, az óvó aura mezsgyéjén erőtlenül dongtak a legyek: ők érezték meg elsőként a kelet felől közelgő vihar előszelét.

– Te döntesz, equester. – A dzsenn engem nézett, de a Krad-lovaghoz intézte szavait. – Ez pyarroni vállalkozás.

– Többé nem az. – A szalmaszín hajú férfi kiitta feketelevese maradékát, és felemelkedett ültéből. – A nekromantának igaza van. A küldetés a lényeg, és azt csak Sonionban tudjuk sikerre vinni. Ha megtesszük, miénk a győzelem. .. tekintet nélkül arra, milyen árat kell fizetnünk érte.

A macskaszemű némber felhúzott térdére támasztotta állát. Olyan gyönyörű volt, hogy még ez a gyermeki póz is jól áll neki.

– Ha nem tudunk kijutni a fegyverzettel...

– ...elpusztítjuk. – Mindig kedveltem ezt a szót. Bármely szövegkörnyezetben megvan a kellő nyomatéka.

– Nem mi leszünk az elsők, akik megpróbálják – mutatott rá az elf. – Van gyakorlatod az isteni ereklyék elpusztításában, féltestvérem?

– Csak ködös elméletei vannak. – A dzsenn ámbraszín szemei megrebbentek, ahogy újabb falakat emeltem kettőnk közé, de így is többet látott annál, amennyit valaha mutatni akartam neki. – Alig várja, hogy megerősítse vagy megcáfolja őket. Tisztában van az esélyekkel, de nem hagyja magát zavartatni tőlük. Túl magasra emelkedett és túl sokat veszített közben. Az élet, ahogy mi értelmezzük, mit sem jelent neki.

– Szerencsés fickó. – A pyarroni elmosolyodott, és hüvelybe dugott kardját nyújtotta, hogy talpra segítsen. Akkor és ott semmi furcsát nem találtam abban, hogy övéi zokszó nélkül harcba és halálba mennek érte. – Eleget pihentünk. Ha nyomban indulunk, napközépre elérhetjük a Bashiri-hátság peremét. Sziklás terepen gyorsabb a haladás, és menedéket találni is könnyebb, ha a vihar...

Elhallgatott, és mereven bámult a messzeségbe. Láttam valamit az arcán, ami arra késztetett, hogy én is odapillantsak, s noha a nap mind hevesebben tűzött, borzongás kúszott végig a hátgerincemen.

Messze keleten, ott, ahol a Sheral vonulata végképp átolvadt a horizont ködébe, árnyékként lebegett egy magányos viharfelhő. Távolságát és valódi méretét lehetetlen volt megbecsülni, de minden múló pillanattal sötétebbnek látszott – mire a sivataglakók is felfigyeltek rá, néma üvöltésre kerekedett szájként feketéllett az égbolt kékjében. Egyszerre felfénylett; villámkoszorúja nyúlványok sokaságát növesztette az alant hullámzó dűnék felé, s ott, ahol a kisülések egyetlen fényoszloppá olvadtak össze, falként ágaskodott fel az orkán kavarta homok.

Lábam alatt mintha megvonaglott volna a talaj, a közeli itató víztükre azonban rezzenetlen maradt. Tudtam, hogy valami rendkívüli történt... és láttam, ahogy a rándulás szétfut a mana erővonalai mentén, felhevíti a szikIákat átszövő ércereket, s valahol mélyen, a világ szívében összefonódó gyökerek közt ül el. Visszhangjai úgy tárták elém a Teremtés rétegeit, ahogy a Szarvtorony boncnokainak szikéje teszi a holtak titkaival... s mire a nyomukban járó borzongás csillapult, végéhez közeledett a sivatagban növekvő tünemény ideje is.

– Vigyázz!

Csak hittem, hogy kiáltok; torkomban összetorlódtak, kimondhatatlanná váltak a szavak. Az, ami korábban felhőnek látszott, mostanra annyi port szívott magába, hogy nem rejtegethette tovább igazi valóját: a sokágú tölcsér úgy terpeszkedett ég és föld között, mint egy gyökerestől kiszaggatott, lombja vesztett ágaival a földet söprő óriásfa. Biztosra vettem, hogy torzmágia hívta létre, de képtelen voltam eldönteni, mire szolgál – a küszöbön álló kitörés végletesen összekuszálta a manaháló zilált mintázatát.

Arra eszméltem, hogy az aszkétaarcú férfi és a macskaszemű némber egyszerre beszél hozzám. Egy szavukat sem értettem; megszédítettek, szinte maguk alá temettek a rám zúduló észleletek.

– Magiszter!

– Nem vagyok az – közöltem, de tüstént meg is bántam: az a valószínűtlen benyomás gyötört, hogy e három szó borította fel végképp a létünket veszélyeztető erők egyensúlyát.

A tölcsér elérte legnagyobb kiterjedését.

Középpontjában szétpattant a valóság szövedékét feszítő buborék.

A nap elsötétült, aztán dühödt erővel ragyogott fel ismét ... a két pillanat közt azonban mintha évezredek röppentek volna el.

Az óriásfa földig lógó ágai és mennyekbe vesző gyökerei Anselmo tüzébe öltöztek, majd lassan, szinte kelletlenül magukba roskadtak. A tünemény pusztulását kísérő mennydörgés valódi volt, és annak rémlett a lökéshullám is, mely a torzmágia fókuszából indult ki, és örvénylő porgörgetegként lódult felénk a lapályon át.

Olyan gyorsan közeledett, hogy esélyünk sem volt a megfékezésére; csak annyi időnk maradt, hogy lekuporodjunk, és köpenyünkbe rejtsük arcunkat. Apró kövek zápora zúdult ránk, kopogva vert végig a terredalik pajzsain, az árnyékvetőkön, a fák alatt kucorgó tevéken... a nyomában érkező szélroham azonban éppoly erőtlen volt, amilyen ritkás a por, amit magával sodort.

– Nem földindulás ez – állapította meg a Krad-lovag. – A természet rosszalló sóhaja inkább; ahhoz is erőtlen, hogy a tüzünket kioltsa.

– Valóban. – Felegyenesedtem, és leráztam a homokot mohazöld köpenyemről. A tűz csakugyan pislákolt még, mellette egykedvűen kuporgott Ordan küldötte. Túlnan a terredalik mozgolódtak, a macskaszemű némbert azonban hiába kerestem: eltűnt, akár a szürke felleghajtó, amit a szemem láttára borított magára, mielőtt a porfelhő átcsapott felettünk.

Akár a holmija, melytől soha, még halálos veszedelemben sem távolodott el három lépésnél messzebbre.

Akár a lábnyomai, melyek egy perccel korábban még főszöveghez fűzött lapszéli jegyzetek módján sorjáztak az enyémek körül.

Eltűntek, mintha sosem lettek volna, s mikor idáig jutottam, egyszerre megértettem, hogy soha nem is voltak – hogy a szélroham érkezését a távozásától elválasztó nagytucat szívdobbanás alatt valami végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltozott.

– Elment. – Az ordani száraz hangja olyan volt, akár a gallyakat emésztő tűz ropogása. – Nem kényszerből, azt hiszem. Felállt és mosolygott, mintha tudta volna, mi következik. Aztán eltűnt. Semmit sem tehettem ellene: a magamfélék csak hallomásból ismerik a szövedék újrarendezésének tudományát. – Hamuszürke ínye kivillant: egy mosoly kísértete. – Érdekes teremtés. Kár, hogy nem volt módom jobban megismerni.

Az aszkétaarcú férfi homlokráncolva pillantott ránk. Nagy harcos volt, de csupán harcos; elméjét semmi sem óvta a változás hatásaitól.

– Mi folyik itt?

– Nem tudom biztosan, equester – feleltem az igazsághoz híven. – Csak azt tudom, hogy elveszítettük egy társunkat. .. és hogy ehhez az imént látott tüneménynek is köze van.

A Krad-lovag zavartnak látszott. A torzmágia kitörése a valóság mintázatával együtt emlékeit is megváltoztatta, Pyarron sorsára azonban láthatóan nem volt befolyással: aszkétaarcán ismét elmélyültek az aggodalom véste barázdák:

– Elveszítettünk valakit, azt mondod?

– Erion kalandozóinak képviselőjét. – Tétováztam; nemigen tudtam, mi egyebet mondhatnék. – Az utolsót azok közül, akik szabad akaratukból tartottak velünk.

– Erion kalandozói megtagadták tőlünk az együttműködést – emlékeztetett a Krad-lovag. – Napokig próbáltuk jobb belátásra téríteni őket, de hiába. Sosem rajongtak a vesztett ügyekért.

– Ki hibáztathatná őket, equester? – Nem tudtam eldönteni, örüljek-e vagy bánkódjak a macskaszemű némber eltűnése miatt. Mindkettőre jó okom volt, ha úgy vesszük. Ami vele történt, lehetett véletlen is... de nem azért taníttattak annyi éven át, hogy beérjem a kézenfekvő magyarázatokkal. Ha az ordani igazat mondott, a némber tudta, mi történik vele. Nem áldozata, hanem cselekvő részese volt a valóság megváltoztatásának. Aki ilyesmivel bőszíti maga ellen az isteneket, az vagy elvesztette a józan eszét...

Vagy olyasmit tud, amit mi, többiek, nem.

– Akárhogy is – emelte fel hangját a pyarroni –, a mi teendőnk világos. Folytatnunk kell az utat Sonion felé. Ha nyomban indulunk...

– ... napközépre elérhetjük a Bashiri-hátság peremét. – Elnéztem, ahogy a dzsenn felsorakoztatja és megszámlálja embereit. Némi vigaszt találtam a tényben, hogy hárommal többen vannak, mint korábban: az új mintázat a macskaszemű némber kiküszöbölésével több pihenőhöz juttatott, így elkerülhetővé tette a homoki elfek anzuli kelepcéjét. – Sziklás terepen gyorsabb a haladás, és menedéket találni is könnyebb, ha a vihar...

Ezúttal rám került az elnémulás sora.

Fél szemmel mindvégig a kitörés helyét figyeltem, így mindenkinél előbb vettem észre a porfelhőből elődübörgő, hosszú vágtában felénk tartó lovasokat.

2.

Az aszkétaarcú férfi egykettőre lerázta magáról a kábultságot, és újfent bizonyította, hogy méltó tisztére: higgadtan, minden sietség nélkül osztogatta parancsait. Meghatározta a védelem zónáit és a gyülekezőhelyeket a mellvéd mögött, s míg a terredalik alakzatba rendeződtek a dzsenn körül, kámzsásaival és velünk együtt húzódott vissza az oázis legmagasabb pontjára, hogy azonosítsa – s ha lehet, harc nélküli meghátrálásra bírja – a közeledőket.

– A pyar ösztönös fajta – figyelmeztetett Wolkum Naizerd, a mágustanács diplomáciai testületének délvidéki referense, akinek megbízásomat köszönhettem. – Ösztönös, ami nem zárja ki, hogy veszély esetén a szükséges módszerességgel járjon el.

Bólintottam. Értékeltem a gesztust, mellyel az indulás előtti estén szállására invitált, hogy megvendégeljen és tanácsokkal lásson el. Noha embernek született, azon kevesek közé tartozott Doranban, akiknek sikerült felülemelkedniük származásuk korlátain. Ebben a vonatkozásban mindig is példaképemnek tekintettem, egyébiránt azonban ki nem állhattam... és ő sem szívelt engem, amit hiába próbált sima körmondatokkal és gyakori mosollyal elleplezni.

– A pyarroniakkal való együttműködés kulcsa a beleérzés – mondta most, és addig babrált az íróasztalán sorakozó szárnyas figurákkal, míg a f'lyennarák – a letűnt idők legendás madárlényei – kivétel nélkül feléje néztek.

– Beleérzés híján a magunkfajta értékes tapasztalatok helyett csak ellenségeket szerezhet odalent.

Megint bólintottam. Mindketten tudtuk, hogy a tapasztalatokért, melyek megszerzésére lehetőséget teremtett, jó eséllyel az életemmel kell fizetnem.

– Magasabb célt szolgáló önfeladás. – Naizerd mosolyra húzta vértelen ajkait. – A pyarroni értékrendben ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint a mienkben. Nem nagy fogódzó, de fogódzó; ezzel már lehet kezdeni valamit.

– Nem kétséges. – A f'lyennarák némelyike mintha továbbra is engem figyelt volna. Ha a szobrokban csakugyan lelkek lakoztak, ahogy egyesek állították, különös örömük telt abban, hogy dacoljanak Naizerd akaratával.

– Egyéb útravaló, nagytiszteletű?

– Egy tanulság. – Az őszülő halántékú férfi beleunt játékába, és összefont ujjú kezeiből emelt falat maga és a figurák közé. – Afféle példázat; gyakorta emlegetik a Gályák tengerének mellékén. – Már nem vette a fáradtságot arra, hogy mosolyogjon. – "Pyarron hite hegyeket mozdít – ez nem kérdés. A kérdés az, akad-e a közelben egy pyarroni, aki meggyőz róla, hogy ami történt, a javadat szolgálja."

Az esti beszélgetés összes momentuma közül ez maradt meg bennem a legelevenebben, és az oázisra néző magaslaton, a Krad-lovag oldalán állva megint az eszembe jutott. Nem tudtam, miért. Szeretem hinni, hogy a mulandó lények éppúgy urai gondolataiknak, mint az istenek, akiket hitük és karjuk ereje szolgál, de mérget nem vennék rá, hogy ez az igazság. Meglehet, Darton közölni akart velem valamit... vagy csak arra törekedett, hogy választottja felbukkanását minél emlékezetesebbé tegye.

– Vértesek – mormolta a legátus jobbján álló kámzsás anélkül, hogy fejét felemelte volna. Bármit látott, nem a szemével látta.

– Amundok?

– Magunkfélék. – A lar-dori magába mélyedt, ajkai hang nélkül mozogtak. – Hatan... nyolcan... legfeljebb egy tucatnyian. Némelyik lovon ketten ülnek, némelyik pedig... – szemei tágra nyíltak; úgy meredt rám, mintha most ébredt volna jelenlétem tudatára. – Te is érzed?

Bólintottam. A Szarvtorony beavatottjai mindenki másnál érzékenyebbek a halál bűbájára; és ilyen távolságból is képesek különbséget tenni legalapvetőbb formái közt.

– A lovak némelyike holt-eleven – feleltem meg az aszkétaarcú ki nem mondott kérdésére. – Életük virágában vették a vérüket, maradványaikat pedig urnába zárták, hogy bármikor Darton szolgáinak rendelkezésére álljanak.

A Krad-lovag arcán árnyék rebbent végig.

– Darton egyháza egy évezrede nem gyakorol ilyen méltatlan praktikákat.

– Valóban, equester. – Most már nem csak éreztem, láttam is a vágtában közelgő halált: a hamufakó csataméneken, noha két-háromszoros terhet cipeltek, ugyananynyi lóhosszal jártak a zömök dzsad tarpanok – szükségből megnyergelt vezetéklovak – előtt.

– Maremiták. – A lar-dori szenvtelennek mutatta magát, a bensőjében kavargó indulat azonban minden szónál ékesebben beszélt. Ösztönösek, jellemezte a pyarroniakat Wolkum Naizerd, s mint általában, ezúttal is igaza volt.

Az aszkétaarcú vonássá keskenyedett szájjal meredt a porfelhőben közeledő lovasokra. Úgy rémlett, hazája vesztének okozóit látja bennük... aztán megemberelte magát, és ökölbe szorított balját megemelve jelezte a dzsennek: nem szükséges felvonatnia az íjakat.

– Ez különös – mormolta. – Titkosszolgálatunk évtizedek óta figyeli az elhajlók tevékenységét, de nem jelezte, hogy a maremiták fegyveres expedíciót indítottak a mélysivatagba. – Előbb rám, majd a lar-dorira pillantott. – Gondoljátok, hogy közük van ahhoz, ami odakint történt?

– Az ő művük volt. – A lovasok legfeljebb kétmérföldnyire jártak, mikor a felőlük fújó szél íze megváltozott: elnehezült a másik, a nyers halál bűzétől. – Pontosan tudják, kik vagyunk... és nyomós ok nélkül aligha diktálnának ilyen veszett tempót.

– Féltestvéremnek igaza van – közölte a sirenari. – Hogy honnan jönnek, nem tudom, de üldözik őket... és hamarosan a nyakunkon lesznek.

A legátus tekintete a vörös theubok négyszögeitől közrefogott dzsennre villant.

– Zárótüzet mögéjük, amint ötszáz lábnyira megközelítik a falat! Bármi jár a nyomukban, nem juthat sértetlenül a közelünkbe.

– Nem fog, szalah.

A Krad-lovag kört rajzolt a szíve fölé, és sima mozdulattal kardot húzott: a hajnalkor gdon kóborlóit ábrázolják így a délvidéki templomok faliképein.

– Hétszáz láb – mormolta az elf, és kérés nélkül feszítette meg embermagas íját. A vessző meredek ívben röppent fel, és ezüstös ívet rajzolva hullt alá, napfénytől fehérlő tollai a kevésbé szemes sivataglakók számára is félreérthetetlenné tették, hol húzódik a maremitákat láthatatlan üldözőiktől elválasztó sáv külső határa.

– Hatszáz láb.

A második nyílvessző röptét figyeltem, így elmulasztottam a pillanatot, mikor az ordani felemelkedett a tűz mellől. Nem fáradt azzal, hogy megkerülje, egyenesen átgázolt rajta, és halvány mosollyal nyugtázta, hogy lába nyomán szikrákat, majd lobot vet a hamu alatt szunnyadó parázs.

– Lássuk.

A maremiták már nem jártak messze a félmérföldes határvonaltól, mikor a sereghajtó tarpan felbukott, és lovasával együtt beleveszett az általa vert por felhőjébe. A harmadik szememre boruló rőt homályban pengék vagy karmok villantak, de a küzdelem véget ért, mielőtt a fenyegetés határozott formát öltött bennem. Úgy rémlett, nem amund, és nem is az ősi nép valamely démona... vagy legalábbis nem egészen az. Olyan sebesen mozgott, hogy voltak pillanatok, mikor a tarpanok és a holt-eleven csatamének között járt, de nem próbált eléjük vágni, és nem is támadott újra. Mintha várt volna valamire – tán épp arra, hogy mi, oázisban meghúzódott betolakodók, színt valljunk.

Nem kellett sokáig várnia.

Ahogy a maremiták első sora eldübörgött a közelebbi vessző mellett, a terredalik felhúzták íjukat. A dzsenn ökölbe szorítva felemelt balja meg sem rezdült – csak akkor nyitotta szét ujjait, mikor a tarpanok nyomában kavargó por az ő szeme elől is elrejtette az ezüstfehér tollakat.

A terredalik többnyire nyeregből harcolnak, de a mieinket nemigen zavarta a szilárd talaj a lábuk alatt: két csoportjuk egymással versengve bocsátotta útjára nyilait, melyek kétfelől zuhogtak a lovasok nyomán kígyózó porfelhőbe, és ötven lépés szélességben minden elevent a földhöz szegeztek horgas acélhegyükkel.

A maremiták mostanra oly közel jártak, hogy tisztán láttam fedetlen fejüket, a fekete vértezetükön izzó őrjeleket... és megpillantottam a szarkofágot is, melyet két holt-eleven csatamén vonszolt maga után az Ibara porában. Nagyon súlyos lehetett, mert még a közömbösítő varázs hatása alatt is mély barázdát vájt a talajba. Hogy széthullását miféle bűbáj akadályozza, éppoly kétséges volt, amilyen hevenyészett a megoldás maga; átfutott az agyamon, hogy ilyesmivel csak szent őrültek és közönséges futóbolondok próbálkoznak.

Hogy a bal oldali csatamén nyergében ülő férfi melyik csoportba tartozik, megjelenése alapján nemigen tudtam eldönteni. Szálas volt, csapott homlokú és égő szemű; néma rikoltásra nyílt száját portól őszesnek rémlő körszakáll keretezte. Portól szürkéllett a sörényes is, melyet a maremiták szokása szerint hosszú fonatba kötött a tarkóján, de az mostanra kibomlott, és hollószárnyként csapkodott mögötte. Nem az arcáról ismertem fel – Darton vitézlő rendje nem tisztel festett vagy faragott képeket –, hanem a fegyveréről: a kapához erősített pallos aurája olyan erős volt, hogy háromszáz-egynéhány lépés távolságból is arcomon éreztem a Döntések Hegyének dermesztő szelét.

Nem én voltam az egyetlen: az aszkétaarcú legátus jobbján álló kámzsás a szemem láttára rezzent össze, s ahogy ura füléhez hajolt, olyanféle borzadályt láttam az arcán, ami újfent eszembe idézte Naizerd intelmeit.

– Airun Al Marem – dünnyögte a Krad-lovag. – A szent város szülötte és hitének árulója. Darton szakadár egyházának feje, akit övéi sötét zarándok néven emlegetnek.

– Hallottam a sötét zarándok hírét, equester – mondtam óvatosan. – Azon a lovon azonban csak egy fajtádbélit látok. Egy harcos-papot, aki tucatnyi pengének parancsol... és nagy hasznunkra lehet ott, ahová utunk vezet.

Az aszkétaarcú a szemembe nézett és bólintott. Nála többet senki sem tudott a vész idején alkalmazandó módszerességről.

– Magam is így vélem. – Egyetlen kézmozdulattal csendet parancsolt a kámzsásoknak, és az íjászok felé fordult.

– Lőjetek tovább!

A dzsenn vérbeli stratéga módján járt el: parancs nélkül növelni kezdte a távolságot a terredali alakzatok közt, hogy helyet adjon az érkezőknek, és kereszttűzbe foghassa a halálzónán áttörő ellenséget.

Ahogy a manaörvény megritkította réteg engedett az asherali légtömegek nyomásának, szélroham söpört végig a tájon. A lovasok nyomában terjengő porfelleg ritkulni kezdett – előbb az ötszáz lábnyira letűzött jelzés vált láthatóvá, majd felderengett a távolabbi is. A kettő közt nagyjából félúton nyílvesszőkkel átjárt tetem hevert – körvonalait elbizonytalanította a forró levegő hullámzása és a sebeket körülrajzó legyek tömege. Utóbbi némán rebbent szét ahogy a test előtt és mögötte egy-egy porgejzír csapott fel; a hiénaforma fajzatok, melyek a laza talajban kerestek és találtak menedéket a nyílzápor elől, lerázták a port márgaszín irhájukról, és három fejük hat-hat szemének rezzenetlen pillantásával keresték társuk gyilkosait.

– Menethik – sziszegte az elf. – Amhe-Ramun vérebei; a dzsadok manase néven ismerik őket. Nem elég idősek ahhoz, hogy a tekintetükkel is ölhessenek... de így sem lesz könnyű megfékezni őket. – A Krad-lovagra pillantott. – Rendeld vissza az íjászokat. Ez nem az ő harcuk.

– Egyetértek. – A legátus kerek hárítópajzsot vett át a kámzsások egyikétől, és rezzenetlen arccal figyelte, ahogy a maremiták sorra átugratnak az oázis keleti oldalának alacsony mellvédjén. Ezt tette vezérük is, a maga után vonszolt szarkofággal azonban nem tudott mit kezdeni – eloldotta hát a nyeregkápájára rögzített kötelet. A mellén összefont karral heverő amundot formázó kolonc a mellvédnek csapódott, átbukfencezett rajta, és a szétrebbenő tevék közt végigpattogva az ódon karavánszeráj vályogfalában állapodott meg. Megrökönyödve állapítottam meg, hogy élet pislákol a belsejében... és a hátráló terredalikkal együtt rezzentem össze, ahogy a simára csiszolt kőre vörös csíkokat festett az illesztés mentén kicsorduló vér.

Mire a Krad-lovag a megroggyant falhoz ért, a maremiták már odagyűltek, és szépszerével áthatolhatatlan félkört vontak a szarkofág köré páncélos testükből.

– Tudod, ki vagyok? – A körszakállas egyházfő kimerült volt, s talán sebesült is, de olyan tűz lobogott a tekintetében, mintha az aszkétaarcú sötét tükörképe lett volna. Pallosa a keze ügyében lógott a nyeregkápán, de nem nyúlt érte, s nem hagyta magát zavartatni a kámzsások pillantásaitól sem.

– Tudom – felelte a Krad-lovag.

– Helyes. – Al Marem a szarkofághoz csörtetett, felhágott rá, s a foghíjas mellvéd felett a távolba kémlelt. A manasék sötét sziluettjét valós méretüknél is hatalmasabbnak mutatták a hőségtől remegő légrétegek. – Milyen évet írunk?

– Hogyan? – Az aszkétaarcú erre a kérdésre számított a legkevésbé. Ami engem illet, egy lépéssel közelebb jutottam a történtek megértéséhez... de nem telt sok örömem benne.

– Azt kérdeztem, milyen év ez. – Al Marem leugrott a szarkofágról; hátán összecsattantak az olajban edzett acél varjúszárnyak. – Félreértések elkerülése végett: nagyjából tudom a választ, de a történtek után szeretnék biztosra menni.

– Az Égi Fény háromezer-kétszázhetvenhatodik esztendeje – közöltem a legátus helyett, és álltam a körszakállas férfi tekintetét. – Te magad a holnapból érkeztél, ha nem csalódom. Szorultságodban kaput nyitottál a mára. .. és ezzel, ha mégoly kis mértékben is, megváltoztattad a Teremtés művét.

– A világ a helyén maradt... és itt vagytok ti is, igaz-e?

– Nem mindannyian.

– Ahol fát vágnak, hullik a forgács.

– Szeretsz kockáztatni. Remélem megérte... mert nagy árat fogsz fizetni érte Dartonnak, ha egyszer kitelik az időd.

A körszakállas úgy nézett rám, mintha csak most ébredt volna jelenlétem tudatára.

– Darton hitét vallod te is...?

– Arkhon. Alyr Arkhon; nekromanta az északföldi Doran városából. Darton hitében nevelkedtem, de nem gyakorlom rítusait, legalábbis nem azokat, amiket hívőként gyakorolni szokás.

– Még egy elhajló. – Al Marem kedvtelve mért végig; aztán a szarkofághoz hajolt, és elvigyorodott a belsejéből kiszűrődő neszek hallatán. – Gyógyító is akad köztetek, remélem.

– Pyarronról beszélj! – lépett közénk a Krad-lovag, mielőtt válaszolhattam volna. – Mi történt a városommal?

– A városod halott – közölte Al Marem. – De népünk él, és mikor Dovorból eljöttem, létezett az Államszövetség is. Egy hónapja sincs, hogy a Papi szék megháromszorozta a fejemre kitűzött vérdíjat.

– Képtelenség. – A Krad-lovag keményen tartotta magát, tekintete azonban zavaros volt a fájdalomtól. – Ha mártírt csinálunk belőled, azzal csak elmélyítjük a szkizmát. Selmo és Elorand soha nem...

– A barátaid is halottak – mondta Al Marem, és halkabbra fogott hangon tette hozzá: – Sajnálom.

Kiáltásra rezzentünk fel: a magaslaton hagyott megfigyelők jelezték így, hogy a manasék mozgásba lendültek.

– Melyik évből jössz?

– Háromezer-hatszáznyolcvannégyből. – Az egyházfő bátorítóan paskolta meg a szarkofág falát, és az oldalán végigcsorgó vérrel rótt harci jelet ádázul villogó szemei közé. – Te, aki éjben jársz a sírok között, Te, aki örülsz a kutya ugatásának és a kiontott vérnek, ezerarcú hold, ó, Darton...

Gyűlöltem megzavarni... de még jobban gyűlöltem volna nem feltenni a kérdést, ami Pyarron sorsánál is jobban foglalkoztatott.

– Sikerrel jártunk?

A szakadár egyházfő rám nyitotta világos szemét.

– Úgy érted, Sonionban?

– Pontosan tudod, hogy értem. Sikerült teljesítenünk a feladatunkat? Megfékeztük a manifesztációt?

– Nem.

Szeretem ezt a szót is, hisz méretéhez képest óriási nyomatéka van... ott és akkor mégsem örültem, hogy hallhatom.

– Mi történt?

– Igazából senki sem tudja. Utoljára azok a teherhordók láttak benneteket, akik múlt éjjel megléptek innét. Némelyikük – hogy milyen szándékkal, ne firtassuk – utóbb visszatért, de egy lelket sem talált Baht el-Gábban. Nekivágtatok a sivatagnak, és eltűntetek; a világ híreteket se hallotta többé. – Al Marem holt-eleven csataménjéhez lépett, hogy leoldja a kapáról szent pallosát. – De ne félj, amíg engem látsz. Ez a világ nem az a világ, és hála nekem az expedíció sem ugyanaz az expedíció többé.

– Azért jöttél, hogy segíts nekünk?

– Hogy magamon segítsek. – Al Marem intett fegyvereseinek, akik a páncélzatukra erősített hollószárnyak csattogása közepette ék alakzatba rendeződtek. – Van egy sebesültünk abban a szarkofágban. Az amundok kezéből szabadítottuk ki, de csak a ti segítségetekkel tarthatjuk életben, míg elérjük az alaptáborunkat Arda kővé vált erdejének peremén.

– Alaptábor?

– Az Ibarát átszövő ősi barlangrendszer egy zárványa. Valaha Reefith hitű amundok lakták; a sebesültünk is közülük való.

Az aszkétaarcú meghökkent. Az elfet mintha ütés érte volna.

– Egy amund?

– Egy barát. Hittestvér, akit fajtársai megkínoztak, megcsonkítottak és kis híján megöltek, amiért nem volt hajlandó a testét Amne Ramunnak átengedni. – Al Marem átvágott a terredalik által keményre tiport udvaron.

A dzsenn a mellvédnél várt ránk. Már megszabadult köntösétől; ősei páncéljában, mindkét kezében egy-egy szablyával olyan volt, akár egy megelevenedett vasszobor. – Az életéért cserébe alkut ajánlok nektek.

– Miféle alkut? – firtatta a Krad-lovag.

– Velünk tarthattok az alaptáborunkba. A Kapunkon át kijuttathatjátok azokat, akik menni akarnak. – A körszakállas úgy mosolygott, mintha nem látná a manasékat, melyek hosszú ugrásokkal közeledtek a mellvéd túloldalán. – A többieknek, ha ezt túléljük, személyesen mutatom meg a Sonionba vezető rejtekutat.

3.

Napközép is elmúlt, mire végeztünk a két fenevaddal, és újabb egy óra kellett ahhoz, hogy visszarángassuk az életbe Al Marem hittestvérét, a szarkofágból előkerült amundot. Mindkét térdét, valamennyi bordáját és az állkapcsát is összezúzták; bal karját a könyök alatt egyujjnyival csonkolta egy meneth fogazott pengéje. Voltaképp ennek a sérülésnek köszönhette megmenekülését: a kín-méreg, mely egy embert órák alatt megölt volna, úgy lelassította testében a nedvek áramlását, hogy mély kábulatba hullt, és a szöktetés alatt sem vérzett ki teljesen.

– Megmarad – közölte a Krad-lovag mindeddig szótlan kámzsása, aki pappá szentelése előtt anatómiából és méregtanból doktorált a sigranomói egyetemen. Hogy melyik században, és milyen céllal, senki nem firtatta: olyan embernek látszott, akinek jó oka van rá, hogy arcát és múltját rejtegesse. – Akik ezt tették vele, idővel bánni fogják, hogy félmunkát végeztek. – Al Maremre emelte savószín szemét. – Rabszolgabélyegeket és gorviki gladiátorjeleket láttam a testén. Az utóbbiak ismerősnek tűntek. Nem Aleph néven küzdött az arénában annak idején?

– Mostanság Alexnek nevezi magát. – A szakadár egyházfő nyersvasból vert félmaszkot tartott a kezében, de nem vitte rá a lélek, hogy felhelyezésével fokozza a sebesült kínjait. – És nem szenvedheti, ha az arcát bámulják.

– Igyekszem észben tartani.

– Helyes. – Al Marem kifordult az árnyékvető alól, melyet terredali köntösökből rögtönöztünk a saroglya fölé. A zenittől távolodó nap olyan erővel tűzött, mintha cseppfolyós arannyá akarná változtatni a kárhozottak sivatagát.

– Betartottátok az alku rátok eső részét – hunyorgott a tevéje mellett várakozó Krad-lovagra. – Most rajtam a sor. – Végignézett emberein, akik páncél nélkül, párosával szorongtak a holt-eleven csatamének hátán. – Indulás!

Napszállta előtt két órával felderengett előttünk a Bashir-hátság töredezett sziklaíve, melyet nyugat és dél – a Gyilokpuszta peremén futó karavánút és Abadana felől egymást keresztező kőgörgetegek tettek megközelíthetetlenné. Az egyetlen járható ösvény Arda kővé vált erdején, a fajháborúban lábon elpusztult rengetegen át vezetett, melynek hajdanvolt fái, a letűnt idők templomának dőlt és csonka oszlopai közt homoki elfek leselkedtek az óvatlanokra.

Al Marem lehetett óvatlan, de nem volt ostoba: ahelyett, hogy a sziklaív pontját elérve északkeletnek, Arda kővé vált erdeje felé fordult volna, keletnek vezetett minket a görgetegek gyorsan növekvő árnyékában, s mire a nap vörös korongja a nyugati horizont ívét érintette, baj nélkül megmásztuk azt az egymásra csúszott palatömbök alkotta torlaszt is, melyet az ibarai népnyelv Doldzsah grádicsának nevez. A legrégibb krónikák – köztük Roxund Homoki históriája. – szerint a közelben zajlott az az ötödkori ütközet, melyben az első manifesztáció legyőzetett és kiszorult Ynev anyagi síkjáról. A grádics tetejéről a mélysivatagra visszatekintve könnyű volt belátni, miért vált általánosan elfogadottá ez a változat: ahogy az első hold felfedte arcát, a végeláthatatlanul hullámzó dűnék helyén mintha vértenger háborgott volna.

Intelemnek is beillett, de nem értettünk belőle. Az istenek köztudottan vaksággal verik meg azokat, akiket bukásra szánnak.

A maremita alaptábor, melyet a vörös holdnyugta órájában, nem sokkal éjközép előtt értünk el, mélyen a sziklák talapzatában rejtőzött, és keskeny mesterséges kürtőkön át kapta a fényt. Valaha az amundok egész Ibarát behálózó barlangrendszerének része volt, a talajmozgások azonban végleg elszigetelték a központi járatoktól – ez kapóra jött az ősi nép renegátjainak, akik a sivatagon át érkeztek, hogy Amhe-Ramun akaratával dacolva régi isteneiket imádják; hogy férfiak és nők, szeretők és szülők, mindenek ellenére önmaguk lehessenek.

– Mi történt velük? – kérdeztem Al Maremet, akivel a grádics óta szótlanul ügettünk egymás mellett. Az én hátasom trágyaszagú volt, az övé halott; semmit sem hányhattunk egymás szemére.

– Amhe-Ramun hívei rájuk találtak – felelte. – Mindannyiukat megölték, nem sokkal azután, hogy Alex megszületett.

– Különös.

– Nem. Különös az lett volna, ha bárkit életben hagynak.

– Nem erre gondoltam. – A mélybe vezető járat menynyezete olyan alacsony volt, hogy le kellett szállnunk a nyeregből. Az amund saroglyáját négy maremita húzta-emelte; lábuk alatt újra és újra megroppantak a homokban szikkadó csontok. – Téged talállak különösnek. Másnak képzeltelek annak alapján, amit Pyarron híresztel rólad.

– Egy okkal több arra, hogy Pyarron segítsége nélkül próbálj eligazodni a világban. – Al Marem a jó házigazda szívélyességével lépett félre a Krad-lovag és társai útjából, akik a helyi manafókuszt keresve rajzottak szét a templombelsőnyi kavernában. – Meg fogsz lepődni, milyen hatalmas és sokszínű.

– Eleget láttam a világból ahhoz, hogy ne legyek róla jó véleménnyel.

– Ezért akarsz meghalni érte?

Fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, s nem tudtam eldönteni azt sem, örüljek-e hirtelen támadt érdeklődésének.

– Van olyan jó az is, mint fenekestül felforgatni egy barát kedvéért – mondtam végül.

– Látszik, hogy sosem volt barátod.

– Nem volt – hagytam rá. – A halál kufárja vagyok; aki tud, nagy ívben elkerül... és igen bölcsen teszi.

– Mi a helyzet a nővel?

– Ő nem számít.

– Fenét nem – közölte Al Marem. – Azzal áltatod magad, hogy miattam vesztetted el, de mindketten tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Amit tettem, csak alkalmat adott neki arra, hogy megváltoztassa a múltját – hogy csendben kilépjen a búval bélelt életedből, mielőtt az övét is tönkreteszed. Ki hibáztathatná ezért?

– A múltat nem olyan könnyű megváltoztatni.

– Nekem sikerült... és nem is kellett a Vei-Shanice magasföldjére zarándokolnom miatta.

Izgatott kiáltozás jutott a fülünkig a kaverna távoli végéből: a kámzsások a jelek szerint meglelték a kapunyitásra alkalmas helyet.

– A kolostorra gondolsz – dünnyögtem. – A helyre, ami kívül esik az istenek fennhatóságán; ahol kortalan szerzetesek pennája formálja a világot olyan krónikává, amiben a halandók minden tette és gondolata számon tartatik.

– Nem hiszel a létezésében?

– Nem számít, miben hiszek. Csak az számít, megteszem-e, amit tennem kell.

– Lehangoló vagy. Nyilván ez adott erőt szíved hölgyének ahhoz, hogy tűzön-vízen át eljusson a kolostorba.

– Hogy kiírassa magát a történetemből?

– Hogy nyilvánvalóvá tegye, mennyire nincs történeted.

Homlokráncolva pillantottam fel.

– Mit akarsz tőlem?

– Próbálom megérteni.

– Micsodát?

– Darton üzenetét. – Al Marem lámpást vett át egyik emberétől, és intett, hogy kövessem a kaverna hátsó falán tátongó nyíláson át. – A prófétája vagyok, nem emlékszel? Gyakran küld sugallatokat, hogy az utamat egyengesse. Olykor az alvás, máskor az ébrenlét óráiban szól hozzám. .. de Alex óta nem akadt senki, akit nálad gyakrabban emleget.

– Micsoda?

– Tervei vannak veled. – Az egyházfő simára koptatott homokkő alagúton át vezetett egy másik helyiségbe, melynek függélyes falait a padlótól a mennyezetig vörösben, aranyban és feketében tobzódó amund képírás borította. – Mindkettőnkkel, ami azt illeti.

Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért hallgattam inkább. A lámpás fényében a figurák megelevenedni látszottak; testük hullámzása irányította a figyelmemet az embernyi üregekkel borított hátsó falra, melynek hombárnyi benyílójában karcsú szoboralak derengett. Arcát és kebleit leverték, öltözéke azonban nyilvánvalóvá tette, hogy az amundok néhai földistennője, Reefith az. Könyökben csonkolt karjait kitárva állt ott, mintha a történtek dacára is örömét lelné a Teremtés művében, melynek homokkőből kifaragott, márgával és indigóval színezett, jáspissal és acháttal kivarrott mása húsz láb átmérőjű körben terpeszkedett körülötte.

– Ezt a helyet is Darton mutatta meg nekem – közölte Al Marem. – Jóval azelőtt, hogy Alex először beszélt róla. Nézd csak!

Néztem, mert nézni kellett. Kezdetben úgy tűnt, jöttünk szele fodrozza a felszínére rakódott homokot, aztán ráébredtem, hogy lassú, de állandó mozgásban, változásban van – hogy éppoly eleven, amilyen halottak azok, akik megalkották. Nem puszta dísz volt, hanem az Ibara maga; végestelen-végig holdkéken derengett az alagutak szövevénye, s eleven fénnyel izzottak az ősi nép szüntelenül vándorló titkos városai.

– Amhe-Ramun hívei jártak itt – suttogtam. – Hogy hagyhatták épségben ezt?

– Nem hagyták – ingatta fejét Al Marem. – Elpusztították újra meg újra; legutóbb azután, hogy Alex a kezükre került. Mire ideértünk, ugyanígy találtuk. Képes újraépíteni önmagát.

– Nem veszélyes?

– Tud a kacsa úszni? – A sötét zarándok elemében volt; láthatóan beletörődött hogy Darton akaratának eszközeként nem úr többé önnön sorsa felett. – Természetesen az. De csak az amundokra nézve. Ismert, és velünk is megismerteti a titkainkat.

– Ez az a rejtekút, amit említettél?

– Csak az útjelző. – Al Marem a falon sötétlő üregek felé intett. – A titkos városokra nyíló kapuk amott vannak. Hogy mikor és melyiken át jutunk Sonionba, majd eldöntik az equester kísérői.

– Értsem úgy, hogy te magad nem jártál ott?

– Alexet Bar Hichemben tartották fogva. – Al Marem pallosa hegyével mutatott a világmodell egy apró gúlájára, mely mozdulatlanul derengett a Dzseizan szikranyúlványának keleti peremén. – Kisebb városerőd. Most még csak ébredezik, de a nyolcvanas évek elejére benépesül, és elfoglalja helyét az amund védelmi rendszer belső körében.

– És Sonion?

– Sosem marad egy helyben. Felemelkedik és alábukik, ahogy a vándorló cetek, de innét mindig látható... és elérhető. – Az egyházfő egy másik, nagyobb gúlára mutatott, mely nyílegyenes vonalban közeledett a Bashir-hátsághoz Mahallam messzi tanúhegye felől. – Ha láttad a pyarroniak térképeit, tudnod kell, hol volt tegnapig... és a ma történtek után ahhoz sem kell különösebb képzelőerő, hogy eldöntsd merre tart.

– Felénk – dünnyögtem. – Érzékelte az időkapudat, meghatározta a végpontját... és ha ideér, az egész kavernát eltörli a föld színéről.

– Ha tudja – vont vállat Al Marem. – Ha sikerül elbánnunk a manifesztációval, úgysem vesszük hasznát többé. Minél közelebb jut Sonion, annál könnyebb lesz megnyitni az átjárót... és annál biztosabb, hogy elevenen érünk célhoz. Hajnalra odabent leszünk, és ha minden jól megy, ki is jutunk, mielőtt újra ránk esteledik.

– Miért csinálod ezt?

– Megalkudtunk Krad szolgájával. Életet tudásért... esélyt esélyért. Kölcsönösség, ahogy Pyarronban mondják.

– Nem így értettem. – Hallottam, hogy a többiek közelednek, és volt egy olyan érzésem, hogy vagy most kapom meg a választ, vagy sosem. – Nem hiszel a pyarroni módszerek eredményességében. Bar Hichemben kis híján rajtavesztettél. Miért tartasz mégis velünk?

– Mert Darton így akarja – húzta el a száját a sötét zarándok. – Forral valamit, de nem látok bele a lapjaiba. Csak azt látom, amit látnom enged... és minél tovább hallgatlak, annál kevésbé értem, miért ragaszkodik hozzá, hogy mi ketten barátok legyünk.

5.

A Krad-lovag mágiaforgatói nem kockáztattak. Noha a kaverna fókusza sziklaszilárd volt, a kaput alig egy percre nyitották meg – épp elég időre ahhoz, hogy további harcra alkalmatlannak ítélt maremiták öntudattalan társukkal és a mi sebesültjeinkkel együtt odébbálljanak. Hogy hogyan boldogulnak Al Hidemában, és milyen úton-módon jutnak vissza a civilizáltnak mondott világba, egyikünk sem firtatta: beértük a bizonyossággal, hogy olyan útra léptek, mely előttünk örökre bezárult.

– Magunk vagyunk. – Az aszkétaarcú férfi végignézett az expedíció maremita vértesekkel megerősített maradékán, majd a higanyfényben derengő kürtőkre emelte pillantását. – Maradt egy óránk napkeltéig. Használjátok belátásotok szerint. Amint a Kék Tűz kilobban, indulunk.

A terredalik némán széledtek el, s csakhamar imáikba feledkeztek rezzenetlen arcú bálványuk, a dzsenn körül.

A sirenari a délkeletre néző sziklaplató legszélére telepedett, és úgy révedt a távolba, mintha esélye lenne megpillantani Tallaren kőtornyának maradványait a mélysivatag túlfelén. Az ordanit sehol nem láttam, de biztosra vettem, hogy lángfürdőre készül: a finom homokot hordó szél, mely a kárhozottak sóhajával járta a barlangrendszer alsóbb szintjeit, idáig sodorta varázsa kesernyés ősziavarszagát. Eltűnődtem, hogyan érzékelheti ő az én mágiámat. .. és összerezzentem a sötét zarándok kacaja hallatán: paplovag létére olyan csendes volt a járása, mint egy embervadászé.

– Van érzéke a drámához – intett a pyarroni felé, aki homokba szúrt pengéje mellett térdepelve fohászkodott városáért és szeretteiért. – Tudja, hogy hiába, mégis zavartalanul éteti az isteneket vakbuzgó hitével. – Ajakbiggyesztve fordult felém. – Félre ne érts: annyival különb a többinél, hogy szinte sajnálom. Ha azok odafent valóban törődnének velünk, nem bánnának vele ilyen könyörtelenül.

– Pyarron elesik?

– Nem azonnal – dünnyögte Al Marem, és intett körénk gyűlt embereinek, hogy tartsák a szájukat: óvakodott a sebzett oroszlánt gyászában megzavarni. – Az ork és nomád támadás előbb a pajzsállamokon söpör végig. A harcokban földönfutóvá lett tömegek első hulláma a hónap végén, az ellenséges portyázok Uwel tercének derekán érik el a Szent Várost. Az Államszövetség századok óta tisztában van a veszéllyel, de alig tett ellene. Elaprózta katonai erejét, és a világ legtávolabbi zugaiba menesztette-száműzte legderekabb bajnokait. Rászolgált a leckére. .. de amit idén és jövőre kap, sokkal több ennél: a délvidék emberi civilizációjának gerincét roppantja meg.

– Az orkok...?

– Krániak – köpte a szót a sötét zarándok. – Egyesek birodalmi légiókról, mások rablólovagok hordáiról beszélnek. Némelyek esküsznek rá, hogy maguk a Tizenhármak is megjelentek a színen. Igaz vagy sem, egyre megy: az Államszövetséget tulajdon polgárai zabálják ki utolsó tartalékaiból, katonái nélkülözéstől szédelegve mennek a harcba és a halálba, mely senki javát nem szolgálja – legkevésbé az isteneket, akiknek szimbólumait lobogóikon hordozzák. A várost kifosztják és négy sarkán felgyújtják. A Fellegvárat védőivel és a falak közt nyüzsgő ellenséggel együtt temeti maga alá a Gömbszentély. Selmót és Elorandot senki sem látja többé. A közvélekedés szerint ott vesztek ők is, a tíz-és százezrek között.

Hallgattam. Egy dolog volt tudni, hogy bekövetkezett... és egy másik megízlelni az Al Marem szavaiban komorló nyomorúságot és halált.

– Te... láttad?

– Jártam ott – bólintott a sötét zarándok. – Alig egy évvel a történtek után. A holtak nagy része még mindig temetetlenül hevert, a törmelékhalmokba fúrt alagutak mélyén őrültek zsolozsmáztak. Az orkok és a nomádok odébbálltak persze. Godon legyőzői azonban így is célt értek: bőven juttattak a Dorlan mellékének húszezer éves kultúrájuk áldásaiból.

Összerezzentem megint; harmadik szememet füstként fátyolozta a még be sem következett katasztrófa árnya.

– Miért mondod el mindezt?

– Hogy tudd, mit veszítettünk egy istenek nélküli háborúban – közölte Al Marem. – Hogy megértsd, mennyivel többet veszíthetünk, ha a megtestesült Amhe-Ramun-nal kerülünk szembe.

-Tudom, mi forog kockán... és tudom azt is, mit kell tennem.

– Ha így lenne, imádkoznál.

– Dartonhoz?

-Tudsz olyan istent, aki nála közelebb áll hozzád?

Nemet intettem. Gyötört az érzés, hogy éppúgy belém lát, akár a dzsenn... s mert ura szemével bámult, esélyem se volt védfalaimon kívül rekeszteni.

Nem én választottam Dartont. Darton választott engem, és bárhová megyek, bármit teszek is, újra meg újra visszatalál hozzám: a magáénak tekint, mióta azon a századévekkel ezelőtti napon, K'Harkad ikerhegyei közt először rám köszönt.

– Legyen – mormoltam, és elnéztem, ahogy a nehéz páncélba öltözött eretnekek térdre ereszkednek körülöttünk. Tucatnyi nép fiai és leányai voltak, de egy testként mozdította őket az áhítat, s én irigyeltem őket ezért. Fivérem, Tret elmúlása óta nem voltam része egy nagyobb egésznek; szinte az emlékét is elfeledtem, milyen érzés egymásnak vetett háttal küzdeni.

A sötét zarándok torokhangú invokációba kezdett, s én, aki kölyökkorom óta egyszer sem léptem át Darton templomának küszöbét, egyszerre ismét magamon éreztem az Ő tekintetét. A Szent Város egét sötétítő fellegekből pillantott rám; szeme annak az embernek a szeme volt, aki megóvott anyám sorsától – a férfié, aki a halált szolgálta, s az ő nevében életet ajándékozott nekem.

– Mit kívánsz? – kérdezte, s hangjában nyoma sem volt annak a közönynek, melyet tettei sugalltak. Ekkor értettem meg, hogy mindenható, de nem örökkévaló; hogy elodázhatja, de ki nem játszhatja a létezés általa felügyelt törvényeit.

– Sikert – feleltem dacosan, és összerezzentem az ítéletnapi dübörgésre, mely lehetett a Tizenhármak rontó varázsa, de akár az ő kacaja is.

Ahogy a pusztulásra ítélt Gömbszentély árnya rám vetült, azon kaptam magam, hogy nem vagyok – meglehet, soha nem is voltam – egyedül. Arcomon éreztem a Szent Várost emésztő lángok hevét, gyomromban a földhöz lapuló tíz-és tízezrek rémületét... de részt kaptam azok nyugalmából is, akik emelt fővel fogadták sorsukat, és áldozatukkal ünnepelték az újrakezdés reménységét. Átláttam, hogy a sikerhez, melyért fohászkodom, számos út vezet, de nem volt érkezésem választani közülük: a márványglóbusz mennydörögve zuhant az Istenek Hegyére, én pedig borzongva eszméltem a maremiták félkörében.

Arra, hogy a sötét zarándok övéi sorában engem is néven nevez, és olyan kenetesen ajánl Darton kegyébe, mintha máris halott lennék.

Mintha a ránk váró küzdelemben nem a világ sorsa, csupán az üdvösségem volna a tét.

6.

A hajnal első fényénél vágtunk neki.

A Kapu, melyen át aláereszkedtünk Sonion portól és vértől szagló zsigereibe, néma üvöltésre nyíló torok volt a Reefith-szentély falán sötétlő üregek sorában – a feliratok sokat segítettek, de hasznunkra vált a titkos város közelsége is.

Az első rándulást pirkadat előtt észleltük. Mire felsorakoztunk a falnál, a talaj úgy vonaglott a lábunk alatt, mintha a hátság sziklaalapzata alatt óceán háborogna. Az indulást megelőző percekben a Sonion jöttét kísérő porfelhőt is tisztán láttuk a délkeleti horizont távolában: amerre elhaladt, egész dűnesorok rogytak meg és omlottak a mélysivatag semmiből támadt árkába.

Felbukkanásának híre önmagában is aggasztó volt, de semmiségnek rémlett a bizonyossághoz képest, hogy ura, a Halál tizenkét termének egyetlen lakója sokkal éberebb alvó, mint Pyarron nagyjai hitték. Elméjét nem kötötték a létezés halandókra szabott korlátai: egyszerre élt a tegnapban, a mában és mindazon holnapokban, ahol vállalkozásunk kudarccal végződött. Sacrabként rágta magát a világ húsába... és halálra szánta a maremitákat, akik egy sosem volt – s minden perccel valószínűtlenebb – jövőben megzavarták nyugalmát.

– Gyűlöl bennünket – állapította meg Al Marem, miközben övéi és a terredalik sorra érkeztek s lapultak a falhoz a kapu sonioni oldalán. – Lássuk, emlékszik-e, miért...

Új fogást kerestem unikornisszarvat formázó botomon, de óvakodtam attól, hogy világot gyújtsak: apámtól örökölt szemeimet összehúzva, tudatomat kiterjesztve kutattam az ellenség nyomát.

A rejtőző hold – valaha a nap – titkos városa hatalmasan és időtlenül terpeszkedett körülöttünk. Képtelen voltam eldönteni, mozog-e még, vagy jelenlétünket érzékelve tökéletes mozdulatlanságba dermedt; a barlangokat be-omlással fenyegető rengések a vaskos falak közé morajként sem találtak utat. Közel-távol egy lélek sem mozdult, csak a falakat borító írásjelek kékje lüktetett egy renyhe szív ritmusában, mely érzi és röstelli hogy eleven test helyett holt részekből összefércelt homunkuluszt táplál. A szakrális szövegek oszlopai közt, nagyjából húsz lépésenként, démonfejű amundok életnagyságú ábrái sorakoztak. Kőbe vésett kontúrjaik valódi mélységét megbecsülni sem tudtam; úgy rémlett, nem is egy külső sík távolába nyúlnak.

– Anke-thuueth – suttogta a lar-dori. – Idézőábra. Egyirányú átjáróként működik: magához vonzza és anyagi formába kényszeríti a köztes lényeket. Keserves nekik... és bárkinek, akin haragjukat kitölthetik.

– Több száz lehet belőlük.

– Több ezer. – A Krad-lovag kíséretéhez tartozó pap lehunyta szemét, és magába mélyedt: nyilvánvalóan nem csak a pyar szertartásrendben volt jártas. – Falak. Szintek tucatjai... folyosók sokasága. Kapuk, ajtóívek, sötét átjárók. Kopott domborművek... virágtalan udvarok. Az egészet én sem látom át, de a közepén... a közepén...

– Ki vele!

– Mélybe nyúló, végesincs akna. – A pap ajkai alig mozogtak; szemmel láthatóan messze járt. – Torkába minden irányból pereg a homok. Felette fénytelen kamrák; úgy ízesülnek egymáshoz láthatatlan tengelyükön, akár egy kaptár fonatai. Tizenkét gyűrű. A legfelsőben hárman se férnek el egymás mellett, a középső átmérője hatvan, a legalsóé százhúsz könyök. Tíz ember magas, simára csiszolt gránittömböt látok benne.

– A Halál tizenkettedik terme. – A dzsenn hangja rekedt suttogás volt; így próbálta féken tartani a szavaiban feszülő erőt. – Magam is érzem a közelségét. Gratulálj a földidnek, equester: a segítsége nélkül napokba telt volna idáig jutnunk... ha eljutunk idáig egyáltalán.

– A hatékonyság mintaképe vagy, Al Marem – sóhajtott az aszkétaarcú férfi. – Adják az égiek, hogy azt kapd az élettől, amit megérdemelsz.

– Van átjárás a szintek között? – firtatta a lar-dori, akit az erkölcsi kérdéseknél immár jobban foglalkoztattak a gyakorlati problémák.

– A tengelyen át – lehelte a pap. – A tengely... Theemeth lándzsája... zár és pecsét. Aki megleli a nyitját, bebocsáttatik... ám aki téved, kitaszíttatik. így rendeltetett.

– Amund időzár – húzta el száját a sirenari. – A régiek mézcsapdának nevezték. Tallaren emlékirata is említi Thala-theia elveszett városa kapcsán, melynek "hét kapuját egyszerre füröszti nap és a holdak fénye." Az ősi nép mágiája képes új mederbe terelni az idő folyamát. Aki a megfelelő nyomvonalat követi, életben marad, aki letér róla, megvénül és elporlik, mielőtt célhoz érne vagy viszszakozhatna. Veszélyes, de az amund szakrális gondolkodás ismeretében könnyen azonosítható, elkerülhető vagy kijátszható. Azaz...

– Azaz micsoda? – A Krad-lovag megtorpant, és olyan szemeket meresztett a szűk átjárót vigyázó félszobrokra, mintha eleven strázsákat sejtene bennük.

– Függőleges elrendezésű mézcsapdáról sosem hallottam még. Egyedi gyártmány lehet. Olyan hat-nebek munkája, akiknek a Halál tizenkét termének lezárása után az írmagját is kiirtották, hogy a homok örök időkre megőrizze titkukat.

– Ha a közelben nyugszanak – dünnyögtem –, a csontjaikkal talán kezdhetek valamit.

– Nincs időnk. – A Krad-lovag félrebillentette fejét, mint a harci mén, ha távoli kürtszóra fülel. – Az amundok tudják, hogy itt vagyunk... de bármennyi erő összpontosul is a városban, a lakói még nem elég számosak a frontális támadáshoz. Hogy eleget tehessünk a feladatunknak, nem szóródhatunk szét, és nem is tágíthatunk a tengely mellől: ha megtesszük, az ellenség végleg elzárja előttünk az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.

– A napközép előtti negyedik órában járunk. – A lar-dori apró kristályokkal kirakott fémtárcsával babrált. Ösztöneim azt súgták, godoni holmi lehet. – Marad tizennégy arra, hogy megtaláljuk a mézcsapda titkát, lejussunk a kas aljáig, és kimódoljuk, mihez kezdjünk Amhe-Ramun fegyverzetével. Napszálltáig talán nyugtunk lesz, az után aligha. És ha a második hold is felkel...

Nem kellett szavakba öntenie a nyilvánvalót: a Kék Tűz óráiban az uruk hatalmától megittasult amundok egy hadsereget is lebírnának Sonion falai közt.

Megszaporáztuk lépteinket, és elágazásonként négy főt – két lövészt és két kardforgatót – hátrahagyva nyomultunk tovább a pap mutatta irányba. Az első védelmi zónát a főfolyosó egy kiöblösödésében, a másodikat a mézcsapda felső szintjéhez vezető járat apró agyagszobrokkal telezsúfolt előterében rendeztük be. Az ordani itt keresett helyet tüzének, melyen át végszükség esetén a következőig juthattunk. Ez utóbbi éppúgy loboghatott a felszínen, mint ugrásra kész amund lándzsások gyűrűjében vagy egy manaseüreg fenekén; valami azt súgta, nem fogunk tülekedni az esélyért, hogy szerencsénket – nem először, de minden bizonnyal utoljára – megkísértsük.

A Halál tizenkét termének kapuját egyetlen holdgránit tömbből faragták ki, és fajháborús témájú reliefekkel díszítették – ezek közül a pecsétek feltörésén kívül csak Hanameth és Tallérén párviadalát meg az első manifesztáció pusztulásával végződő ardalai ütközetet tudom azonosítani. A tömb mozdíthatatlannak látszott, a dzsenn szavára azonban megrázkódott, s lassan, mintegy kelletlenül húzódott vissza a fal síkjába – Amhe-Ramun még holtában is ódzkodott attól, hogy engedjen mások nyers erejének.

Roxund munkáinak ismeretében tartottam tőle, hogy a kapun túl zárókő következik... de nem volt ott semmi, csak a járat maga, melyet hideg fényükbe vontak a földre szállt istenség végső kinyilatkoztatásának öt évezrede rejtőző karakteroszlopai.

– Mi áll ott? – tudakolta a lar-dori, akinek ezúttal nem sikerült kivonnia magát a pillanat hatása alól.

A dzsenn szavak helyett kurta, elutasító fejmozdulattal felelt. Láthatóan méltóságának alulinak ítélte a dolgot, az elfnek azonban nem voltak hasonló aggályai; kelletlenül bár, de közösre fordította a Kékarcú üzenetét:

– Örök mivoltunk érzése minden korokban, csak a világot látjuk változónak, mulandónak. Mi magunk az örökkévalóság lététeményesei voltunk s maradunk; mi anyag volt, emlékké vált, de ideje elérkeztén testekké lesz megint. Csak erősödést és világosodást érzünk, vénülést és szánalmat soha. Harminc évezred süt rátok szemünkből; termeink mélyén a mindenhatóság szunnyadoz.

Némán összenéztünk. Egy dolog volt tudni, mire készül – és egy másik kőbe vésve látni, a saját szavaival.

– Le kell másolni – találta meg hangját a Krad-lovag. – Későbbi tanulmányozásra.

– Az enyémek már dolgoznak rajta. – Az ordani tekintete mozdulatlanul pihent az amund írásjelek oszlopain. – A világ tudni fog erről... akkor is, ha mi magunk sosem térünk vissza.

Valami arra indított, hogy Al Maremre pillantsak. Ő volt az egyetlen, akit nem kötött le a látvány; inkább körénk és mögénk figyelt. Meglehet, csak elővigyázatos volt, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy mindez nem jelent számára újdonságot. Hogy pontosan tudja, mi áll ott – talán épp az ordani forrásból, mely ezekben a pillanatokban készül el, és a nyolcvanas évek elejére annak rendje-módja szerint közkinccsé válik.

– Nem a legjobb pozíció, de be kell érnünk vele. – Az aszkétaarcú férfi intett a dzsennek és az elfnek, hogy nyomuljanak tovább, és némán figyelte, ahogy kámzsásai Sonion kövére róják a maguk csapda-és őrjeleit. – Ha az elágazásokból kiszorulunk, itt vetjük meg a lábunkat, és tartjuk a járathoz vezető utat, amíg lehet. – Végighordozta pillantását a csapat mágiaforgatóin. – Megtettük, amit megtehettünk... és amíg erővel győzzük, bármikor megtesszük megint. Addig is rajtunk a sor.

Bólintottam, mert tudtam, hogy ehhez szokott, de nem minden balsejtelem nélkül szegődtem a többiek nyomába – és félúton sem jártam a Halál első termének pecsétje felé, mikor a város tudatára ébredt jelenlétünknek, lakói pedig megszólaltatták a riadót jelző homokdobokat.

A rezgés olyan erős volt, hogy egész valónkat áthatotta – aki járt valaha amund templomban, tudja, miről beszélek. A talpunk alatt ébredő feszültség sebesen terjedt, úgy futott szét a kövek illesztései mentén, mint kitágult erekben a fekete vér. Mire harmadik szememet rányitottam, már körülöttünk, sőt felettünk járt, és pillanatonként változó mintázatot hagyott hátra a fenyegetés nyers áramaiból.

Ahogy a dzsenn megtörte az első pecsétet, mintha üvöltést hallottam volna. Lehetett Sonion hangja, vagy azoké az amundoké, akiknek testébe a terredalik első nyilai csapódtak – a folyosók szövevényéből jellegzetes füttyszó, a dzsenn arcán átfutó árnyék jelezte, hogy az elágazások őrei harcban állnak az ellenséggel.

Tíz szívdobbanás kellett, hogy a homokká porló kő felhőjén át az alacsony mennyezetű helyiségbe nyomakodjunk. A Halál első terme olyan volt, akár egy gabonaszárító hombár. Kőpadlatának közepén vakító fényfolt izzott, s csakhamar lábnyi fénykörré tágult: a kupolatető a szemünk láttára nyílt meg, hogy bebocsássa Theemeth sivatagra vetett tekintetének aranyló kévéjét.

Közönséges fényoszlopnak tűnt, nyomása mégis átrendezte a köveket átható erők mintázatát: a padlat egy öt láb átmérőjű darabja megsüllyedt, majd fordult egyet láthatatlan tengelye körül, s eltűnt, mintha sosem lett volna. Az aranyló fényoszlop, mely Sonion gúlájának mérföldnyi távolságban lévő csúcsán át hatolt a városszörny zsigereinek mélyébe, sorra döfte át a padlat rétegeit, s mi, akik a felső nyílás pereméig merészkedtünk, a lassan pergő homok függönyén át olyasmit láttunk, amit teremtett lény az ötödkor óta nem láthatott: az ékkövek csillogását az isteni porhüvely halotti maszkján és fegyverzetén.

– Százlábnyi ugrás az embernek, örök dicsőség az emberiségnek – dünnyögte Al Marem, és mielőtt bármelyikünk megakadályozhatta volna benne, a mélybe ejtette a vaskesztyűjét.

Az olajban edzett fém tükrét por homályosította el, a barnásvörös foltok azonban csak a harmadik terem magasságában jelentek meg rajta. Félúton az abbit láncszövet is barnulni kezdett, és az illesztések sem bírták sokkal tovább: a súlyos holmi őszi falevélként csavarodott össze a levegőben, de Amhe-Ramun halotti maszkját sosem érte el: rőt rozsdafelhővé porlott szét a tizedik termet a tizenegyediktől elválasztó nyílás peremén.

– Száz láb... és ezer év. Talán még több. – A dzsenn gyakorlatiasabb volt annál, hogy szemrehányásokra vesztegesse az időt. – Félútig egyikünknek sincs esélye elevenen célba érni.

– A nekromancia segíthet.

Újonnan támadt érdeklődéssel pillantottam a lar-dorira. Nem hittem, hogy bárki számol ezzel az eshetőséggel rajtam kívül.

– Talán – mondtam óvatosan. – De nem valamennyiünkön. .. és nem is azonnal.

– Felejtsd el. – Az elf félrebillentett fejjel fülelt; mi többiek csak szívünk súlyos lüktetését hallottuk a vaskos falak között. – Hogy kezdhessünk valamit a fegyverzettel, együtt kell lejutnunk. – Önkéntelenül összerezzentünk, ahogy előrehajolt; a fénykéve felső tizenkettedében azonban már nem volt foga az időnek: az első pecsét feltörése óta a helyhiány jelentette az egyetlen veszélyt idefent. – A második pecsét alattunk, kissé balra van. Négy egymásba foglalt tárcsa. Kék, sárga és vörös ékkövek.

– Konstellációk. – A lar-dori sebesen dolgozott a maga tárcsájával. – Kék, sárga és vörös csillagok. Cor Chadra, a Vigyázó. Úmenath, az Állhatatos. Pagumen, a Tündökletes. Ychan Magreth, a Zsarátnok. A Sötét Együttállás előtti utolsó évszázadban ezek alkotják Maharramot... a Kaput, melyen az Elátkozott utas e világ tereire lép.

Az elf gyors pillantást vetett az eredményre, s már ugrott is; mi többiek csak akkor szegődtünk a nyomába, mikor meghallottuk odalentről az elfoszló kötések és a szétporló kő moraját.

A Halál második terme tágasabb volt az elsőnél. Dísztelennek látszó falait a rettegés húsz stációját evokáló asztrális átkokkal rótták tele: mintázatuk szunnyadó állapotában is elég nyomasztó volt ahhoz, hogy elismeréssel adózzunk a lar-dori tudományának, mely megóvott tőlük.

Az elf és a dzsenn már a harmadik pecsétet kereste az alattunk lévő szint falán, mikor Sonion ismét megrázta magát... és az állásainkra zúduló újabb rohammal egyidőben hozzánk is utat nyitott az amundokkal csikorogva mozduló, átrendeződő falain át.

A Halál második termének frissen támadt bejáratai közül kettő zárt kőfülkére nyílt, a harmadik azonban bronzszín bőrű, holdkék szemű fajzatokat okádott ránk, akik némán, fogazott pengéiket magasra emelve rontottak nekünk.

A lar-dorit, aki háttal állt nekünk, letaglózták, mielőtt mozdulhatott volna: harcra készült, de nem ilyen harcra. Láttam, ahogy kiszáll belőle az élet, de nem volt érkezésem utána kapni, hogy valamiképp megkössem – a fogazott pengék túl közel voltak és minden szívdobbanással közelebb kerültek.

Ennyit a tárcsákról.

Ennyit a csillagokról.

Al Marem varjúszárnyával hárított egy oldalról jövő csapást, pallosa gombjával sújtott a rárontó nebet arcába, s mikor az hátratántorodott, egy alulról indított egykezessel deréktól vállig hasította. A szinte ruhátlan sznofrut, aki a mennyezeten át próbált a hátunkba kerülni, magam lőttem mellbe – a nyílásnál álló dzsenn felé zuhant, aki egy vágással végképp ártalmatlanná tette... de második pengéjét már nem tudta előhúzni: egy, a sötét zarándok által megnyomorított hebet a halottak közül ugrott neki, kibillentette egyensúlyából, és magával rántotta a gyilkos idő naparanyban szikrázó mélységeibe.

A sirenari magára maradt a nyílás peremén. Felém pillantott, biccentett – mintha mosolyt láttam volna az arcán, ahogy alászállt a tengely mentén, hogy élete feláldozásával utat nyisson nekünk.

Nem láthattam, mit tett, hány pecsétet tört fel – mire Al Marem végzett a megmaradt amundokkal, éppúgy halott volt, mint a dzsenn, akinek maradványai rozsda-és csontporként szitáltak a manifesztáció szarkofágjára odalent. Csak akkor döbbentem rá, hogy célt ért, mikor a várost átható hatalom mintázata ismét átrendeződött: a Halál második termének falai egy eleven test izomzatának görcsös rándulásával zárultak össze, a résekben rekedt amundok sikolyát porló kövek moraja nyomta el.

– A dzsenn? – zihálta Al Marem, és kísérletet sem tett, hogy lerázza a vért szent pallosáról.

– Vége. – A lar-dori mellé guggoltam, hogy magamhoz vegyem godoni műszerét... aztán meggondoltam magam, és a szemét zártam le inkább. – Akár féltestvéremnek, a harcmesternek. A kalahorái legyenek gyengédek hozzá!

– Végzett magával?

– Mondhatni. – Felemeltem a padlóról egy menetht, és a fénybe tartottam. Al Marem arca hátborzongató élességgel rajzolódott ki a penge sötét tükrében. – Hogy milyen mélységig jutott, mielőtt az elmúlás legyűrte, csak egyféleképp tudhatjuk meg. – Elhajítottam a kardot, és hátrapillantottam. – Készen állsz?

Ha voltak is fenntartásai, remekül titkolta: összeszorított szájjal lépett mellém, és némán figyelte a kévében táncoló porszemeket.

– Gyerünk.

A sirenari a Halál hetedik termének padlóján, a tengely közvetlen közelében hevert. Tudnia kellett, hogy nem jut el a következő pecsétig, de az ereje fogytáig próbálkozott: ez az a fajta konokság, mellyel csak egy rejtőző, szenvedések iránt érzéketlen isten képes felruházni híveit. Láthatóan eltökélte, hogy karddal a kezében hal meg, de ereje cserbenhagyta, miután előhúzta – olyan közel hevert hozzá, hogy csak rá kellett hajtanom a markolatra jobbjának vénségtől csomós ujjait. Többet is tettem volna, de hasztalan kutattam emlékezetem kacattárában elf imák után: az elmúlás iránti vonzalmat leszámítva nem sok közöm volt atyám népének hagyományaihoz.

– Gyengül a fény. – Al Maremről lerítt, hogy nem rajong az elfekért; a harcmester iránti megbecsülését azzal fejezte ki, hogy mostanáig egyetlen szóval vagy mozdulattal sem zavart meg.

– Rohan az idő – bólintottam. – Órák telhettek el odakint azóta, hogy beléptünk ide.

– Vagyis meglehet, hogy a többiek már...

– Nem. – Halványan bár, de érzékeltem társaink jelenlétét a falak túloldalán. Vannak veszteségeik, de tartják az állásaikat. Míg a város erőt nem gyűjt, hogy ismét átrendezze magát, az idő az egyetlen ellenségünk.

Az idő.

Nem sokat vesztegettem belőle a nyolcadik és a kilencedik pecsétre: akolitáknak való kozmogóniai feladvány volt mindkettő. A tizedik teremben jártunk, mikor felötlött bennem, hogy akár sikerülhet is, és mikor alkonyvörösbe hajló fényoszlopon átszökkenve megvetettük lábunkat a tizenegyedik teremben, már biztosra vettem: én leszek az első hetedkori fajzat, aki a Halál tizenkettedik termébe lép... és az első eleven lény, aki egy holt istenség arcába néz.

A tizenegyedik pecsét.

Simára csiszolt márványból álló körcikkek; érintésre hang nélkül fordulnak valamely láthatatlan erő tengelyén.

Kilenc körcikk az obszidiánból metszett, enyhe domborulatot formázó középpont körül.

A világ kilenc szférája, mely óvón borul Reefith termékeny testére, s megóvja a keblén ringatott életet a külső ég hidegétől.

Olyan kézenfekvő volt.

Olyan átlátható.

Azóta sem értem, hogyan hibáztam el.

Hogy Sonion kezdett erőre kapni, nem mentség, magyarázat csupán, s annak sem a legjobb. Alyr Arkhon voltam, Doran küldötte, a nagy Abdul al-Sahred tanítványa; az Eltávozottak őréé, akit maga Quirin Den Jeir ismertetett meg élet és halál igéivel. A fattyú, akit Urria népének egy hatalmassága nemzett a Livinai Gyülekezet kérészéltű nagyasszonyának, hogy felé se nézzen többé. Volt idő, mikor meg akartam ölni ezért – innét jóakaróinak meséje, hogy örökre elhajózott Ynev partjairól. Én hajóztam el, messzebbre, mint valaha szerettem volna. Pusztán azért, mert bizonyítani akartam magamnak, a világnak... de főképp neki.

Mire Sonion falai ismét megremegtek, végeztem a kristályszférák rétegeinek szín szerinti rendezésével, a köveiknek elforgatásával felfedtem az első, majd a második hold amund szimbólumát – és összerezzentem a kondulásra, mely Theemeth aranyló fényével övezte a Teremtés előtti mozdulatlanságban leledző világmodellt. Láttam a bemélyedést a negyedik szféra bal alsó cikkelyén, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Lehetett volna lényegtelen; egy megszaladt véső, egy félresújtó kalapács nyoma. Lehetett volna ártalmatlan... én pedig lehettem volna bölcsebb, lehettem volna kevésbé elbizakodott, hogy átlássam: nem az.

Érzékeltem a Soniont átható erők mintázatának változását, ahogy ujjam az obszidiándomborulathoz ért. Hallottam a tengely és a fal közt félúton őrködő Al Marem hangját, de nem hallottam, mire figyelmeztet, s mikor átellenben nyílás támadt a falon, már ügyet sem vetettem a Reefith testét jelképező domborulat érményi darabjára, mely a középpont legközepéből a kézfejemre, onnét a padlóra hullt.

Talán most is ott van, vagy az egyik mélyedésben tűnt el, igazából nem számít. Csak az számít, hogy elnéztem, s még csak nem is tudtam róla – hogy nem oda került, ahová a pecsét alkotói szánták.

Doran neveltje, al-Sahred tanítványa voltam... de azt, aki az obszidiándomborulatot ütközésig nyomta a márvány síkjába, nem az értelem, hanem a megszokás vezérelte. Egy volt a hetedkori milliárdok közül, akik hallanak, de nem látnak – és mert nem látják, hinni sem hiszik, hogy világuknak három holdja van.

A kötés nem foszlott szét.

A pecsét a helyén maradt.

Az, aki az égbolt helyett átmenetileg Soniont lakta, a Halál tizenegyedik termére nyitotta kékezüst szemeit, és kacagott. Kacagott rajtam.

– Mi a fene ez? – perdült meg a sarkán Airun Al Marem.

– Nem tudom.

Pedig tudhattam volna: rajtavesztettünk. Mindannyian.

7.

Tévedésem azonnali következménye a Halál tizenkét termét vigyázó energiák robbanásszerű kitörése volt – afféle függőleges orzóvihar, mely a mézcsapda tengelye mentén szökkent a magasba, hogy közel-távol minden élőt élettelenné, minden befejezetlen ügyet lezárttá tegyen.

Olyan gyorsan történt, hogy csak a fény színeváltozását érzékeltük belőle. A görcsös rándulást, mely a láthatár peremén túlra lökte a napot, végigkergette égi pályáján Nethiree holdját, s mielőtt bármelyikünk szólhatott vagy mozdulhatott volna, bátyja vészjósló kékjébe öltöztette a várost és a világot.

Botom felfénylett, de a csapástól nem óvhatott meg. Ereztem, ahogy megroppan a kezemben, ahogy széthullik, a nemlétbe fakul... de nem volt érkezésem megrettenni.

Láthatatlan erő szakított ki a testemből, mely úgy zuhant a porlepte kőpadlóra, mintha összes inát és izmát egyszerre metélték volna el.

Azt, ami ezután történt, már nem a saját szememmel, s nem is a magam jószántából láttam. Amhe-Ramun utánam nyúlt és nem eresztett; különös öröme telt abban, hogy elém tárja mindazt, amit hibámmal előidéztem.

A kudarc, melyben Al Marem szerint már részem volt egyszer.

A katasztrófát, melyet együttes erővel sem tudtunk elkerülni.

Láttam meghalni Darton prófétáját.

Láttam meginogni a vasba öltözött maremitákat, elhanyatlani a rendíthetetlenül küzdő terredalikat.

Láttam fellobbanni a Feketeláng tüzét, mely széles rendet vágott a menekülés útját elzáró amundok közt – és láttam Pyarron küldöttét, az aszkétaarcú Krad-lovagot is, akit megmaradt kámzsásai támogattak az ordani kapuja felé, hogy vele együtt tűnjenek el egy kápráztató villanásban.

A folyosók elsötétültek.

A tüzek kilobbantak.

Sonion némán és mozdulatlanul hevert az ibarai éjben. A kék arcú hold és a vesztemet okozó harmadik – a láthatatlan, amelyet az amund liturgia Reefith halva született gyermekének nevez – magasan állt a Dzseizan orma felett; túlnan lassan, de megállíthatatlanul emelkedett a zenit felé a Démon szeme.

A Teremtés műve riadót jelzett... de már nem nekem.

Amne Ramun elbocsátott, én pedig zuhantam, egyre csak zuhantam oda, ahová minden teremtett lény útja vezet: a feledés sötét vizeibe, ahol a fájdalom az önváddal és a szégyennel együtt enyészik el.

8.

Elúsztam valahová és visszatértem – ez megrémített, de nem tudtam miért.

Nem én választottam a halált; a halál választott engem. A magáénak tekint azóta, hogy K'Harkad ikerhegyei közt először rám köszönt.

Akkor még nem ismertem őt. Anyám méhében utaztam Trettel, a fivéremmel. Nem ismertem mást, csak kettőjüket; a hangok, az érintések, a homály és az összetartozás biztonságát.

Anyánk a Livinai gyülekezet nagyasszonya volt. Tudós nő, diplomata és boszorkány – nem szükségképp ebben a sorrendben. Akik azon a századévekkel korábbi napon rajtaütöttek, és az ikerhegyek egy barlangszentélyébe hurcolták, a halálát akarták, a vérét és a szíve alatt hordozott életet, azaz minket – ők tudták, miért.

Most nagyon erősnek kell lennetek, üzente anyánk, ahogy azok az oltárra fektették.

Döbbenten hallgattunk. Éreztük a félelmét, de nem tudtuk, mit jelent... és nem tudtuk azt sem, mit jelent erősnek lenni.

Az első dolog, amit életünkben láttunk, egy áldozótőr pengéje, az első hang, amit életünkben hallottunk, anyánk sikolya volt.

Egy kéz megragadott, és a magasba emelt. Kiszakított a homályból, ami az otthonom volt, elszakított Trettől, aki éppúgy hozzám tartozott, mint a lábam és a kezem. Fájt, de nem sírtam – a hosszú életűek eszmélésük első pillanatától fogva tudják, hogy semmire sem mennek vele.

Az, aki a tőrt anyámba döfte, az arcáig emelt. Nem tudom, nő vagy férfi, ember vagy szörnyeteg volt-e. A vonásaira nem emlékszem – a szemeit sosem fogom elfelejteni.

– Öld meg a fattyút! – mondta valaki.

Nem ismertem a hangját, de tudtam, mi az engedelmesség. Nem tudtam, mi a "fattyú"... de azt igen, hogyan kell ölni.

Azt tettem, amit anyám tett, mikor a hatalmát használta; szabadjára engedtem az erőt, amit tőle kaptam... és elgőzölögtettem a tőrt markoló kézhez tartozó fejet.

Már tudtam, mit jelent erősnek lenni.

A fejetlen test elzuhant, és zuhantam én is... de nem törtem össze. Valaki elkapott, a testéhez szorított és futni kezdett velem; valaki más Tretet ragadta fel az oltárról, és másfelé lódult vele – ez volt az a pillanat, mikor mindketten ordítani kezdtünk. Mintha éreztük volna: félszáz évbe is beletelik, mire viszontlátjuk egymást.

-H allgass! – sziszegte az, aki engem cipelt.

Felismertem a hangját; férfi volt, és harcos; egy a livinai testőrség maroknyi túlélője közül. Követték a támadók nyomát, s mikor belátták, hogy úrnőjükön már nem segíthettek, sorsot húztak, kik menjenek közülük a gyermekeiért. .. és kik maradjanak harcolni és meghalni, hogy amazok megmenekülhessenek.

Mindezt évekkel később tudtam meg a férfitól, akit Darton küldött értem. Akkor és ott azt tettem, amit parancsolt; némán töltekeztem teste melegével.

Vor Baylennek hívták, és nem ő nemzett... de elég konokul szerette halott anyámat ahhoz, hogy apám helyett apám legyen.

Mikor Tret évtizedekkel később felbukkant, hogy a köztünk lévő köteléket kihasználva sötét üzelmei részesévé tegyen, Baylen volt az első, aki átlátott rajta. Mikor belátta, hogy másként nem óvhat meg tőle, rákényszerítette Tretet, hogy megölje őt. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy bárki könnyezni látott. Egyetlen éjszaka vesztettem el apámat, fivéremet és Dartont, akinek hitében Baylen felnevelt. A szent szimbólumot, amit rám hagyott, sosem viseltem, a fohászokat, amikre kitanított, elfeledtem. Tiszteltem a halált, de nem hódoltam neki többé; kitéptem szívemből az istent, aki a szükség óráján elfordult híveitől, és könyörgésükre hallgatással felel.

Végeztem Dartonnal, Darton azonban nem végzett velem – épp ellenkezőleg, ami azt illeti.

Abban a határtalanságban, ahol emlék és álom egyet jelent, arra rezzentem fel, hogy Baylen közelít felém. Nem az ősz és törődött Baylen, amilyennek a ravatalon láttam, hanem a férfi, aki köpenye alatt menekített ki az ikerhegyek barlangjaiból. Az ember, aki járni, lovagolni és írni tanított; aki a tizedik születésnapomra varját, a huszadikra nara táncosnőt ajándékozott nekem. Aki megtanított, hogy szeressek apámként valakit, aki sosem volt az... és hogyan ne gyűlöljem nemzőmet, amiért sosem próbált az apám lenni.

Aztán eszembe ötlött, hol vagyok... és megértettem azt is, miért van itt ő.

– Nem vagy Baylen.

– Nem vagyok – intett lemondóan, és úgy mosolygott, ahogy csak Baylen volt képes. – Darton vagyok, és azért jöttem, hogy kivigyelek innét. Hogy tudassam, dolgod van a világban. Hogy messze még a te időd.

Éppúgy zavart a figyelme, ahogy a közönye fájt annak idején, ilyen gyanakvóvá tett a világ, amit magam mögött hagytam.

– Sosem törődtél velem – mormoltam. – Mi változott?

– A világ – felelte. – És azok, akik ragaszkodnak a létezéshez, együtt változnak vele.

– Rég nem ragaszkodom a létezéshez. Mindent elvettél tőlem, amiért létezni érdemes. Az anyámat. Az apámat. A testvéremet. Nem hagytál nekem mást, csak a vágyat, hogy tartozzak valahová. Bárhová, a te nyájadat kivéve.

Az, aki Baylennek látszott, hosszan hallgatott.

– Nem adhatom vissza mindazt, amit elvesztettél – mondta végül. – De a hitedet talán feléleszthetem. Ha nem az istenekben, hát a sorsban... abban, hogy semmi sem egészen cél és értelem nélkül való, abban a világban, amit a magadénak ismertsz.

– Al Maremet is ilyesmivel szédítetted el?

– Bánt, ami vele történt – közölte Darton. – Ne is tagadd! Akinek az emléke ide is elkísér, mélyen lakik a bőröd alatt.

– Megbízott bennem. Kockáztatott értem... én pedig a halálba vezettem őt.

– Még nincs vége.

– Vége van – dünnyögtem. – Al Marem halott... akárcsak én és mindenki más, aki elég őrült volt ahhoz, hogy rám hagyatkozzon.

– És ha nem lennél halott?

Meghökkentem.

– Ezt nem teheted.

– Változnak az idők – közölte Darton, – és változnak a szabályok is. Ami Pyarronban és Ibarában történik, csak a kezdet. Az új szabályokhoz új módszerek, új igék, és új igehirdetők kellenek. Neked megadatik az esély, hogy egy lehess közülük.

– Nem szolgálok neked.

– Akkor szolgálj a világnak. Magadnak és mindenkinek akik fontosak neked.

– Nincsenek barátaim.

– Áldozatnak hiszed magad.

– Áldozat vagyok – közöltem. – A te áldozatod.

Darton közelebb lépett. Csak most tűnt fel, mennyivel magasabb Baylennél... és mindenki másnál, akit valaha ismertem.

– Hogy tudnálak meggyőzni, hogy sosem hagytalak el? Hogy nem csak elvenni, adni is tudok azoknak, akik leginkább rászorulnak?

– Komolyan beszélsz?

– A legkomolyabban.

– Akkor adj valamit – sziszegtem. – Olyasmit, amit csak tőled kaphatok meg. Valamit, amim sosem volt... vagy oly rég elveszett, hogy nem is emlékszem rá. Ha megteszed, engedelmeskedem neked. Nem szolgállak, de engedelmeskedem – be kell érned ennyivel.

– Legyen. – A hatalmas alak ellépett mellőlem. Már nem viselte Baylen arcát. Ez újfent rádöbbentett, hogy bizonyos törvényeket ő sem hághat át, – hogy bármit mond vagy tesz, sosem pótolhatja, sosem hozhatja vissza őt. – Áldozatnak tartod magad, pedig két apát is kaptál a sorstól az anyádért cserébe. Mindkettő szeretett... a maga módján. Mindkettő kiállt érted, amikor kellett... és a halált is vállalta azért, hogy te tovább élhess.

– Hazudsz.

– Sosem hazudok – közölte Darton. – A férfi, aki nemzett, nem jószántából mondott le anyádról és arról, hogy az apád legyen. Háza és becsülete védelmében tette, mely a hozzá hasonlók számára az életüknél is drágább. Többet szenvedett döntése miatt, mint anyád, a fivéred és te, de sosem adta fel... és sosem tévesztett szem elől. Nagyra tartott, bízott benned... és mikor belátta, hogy a segítsége nélkül nem boldogulsz, a halált is vállalta, hogy megnyissa előtted az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.

– A Yel'Amrith-ház harcmestere...?

– A shindarja. – helyesbített Darton. – Ő volt az apád.

Vannak pillanatok, mikor minden teremtett lény viszszavágyik a semmibe, amiből a világok anyaga vétetett – ez is azok közé a pillanatok közé tartozott.

– Miért... ?

– Miért nem mondta el? – A hatalmas alak a sírszobrok tudó mosolyával tekintett le rám. – Semmit nem nyerhetett, de mindent kockára tett volna vele. Világéletében mások javát szolgálta a magáé helyett – a halála sem lehetett kivétel. – Várt. – Megkaptad, amit akartál, Alyr Arkhon?

Bólintottam.

– Hajlandó vagy visszatérni a létezők világába, hogy ígéretednek eleget tégy?

Megint bólintottam. Nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal, hogy ennyi éven át félreismertem... és a semmiért káromoltam őt.

– Nem haragszom rád – morajlotta, mintha belém látott volna – alighanem úgy is volt. – És hogy neked se legyen okod neheztelni, kapsz tőlem még valamit. Ritka kincs... de nem ismerek senkit, aki jobban rászolgált. – Vaskesztyűs kezét nyújtotta felém; ujjai a kelő nap fényében izzottak. – Készen állsz?

– Óhajod szerint – feleltem.

Érintése fagyként perzselt, hatalma forgószele porszemként ragadott magával a határtalanság egeibe. Megkapta, amit akart; az alant sötétlő vizek tompán visszhangozták síkokat rengető kacaját.

9.

Hideg kövön eszméltem Sonion szívében, orromban és számban a vér nehéz szagával.

A hátamon hevertem, fegyvertelenül és ruhátlanul. A helyiséget rézsút csíkozó fénypászmák közt ágyékkötős óriások mozogtak, de nem ezért rezzentem össze: valahol mögöttem szárnyak verdestek, s ahogy a zaj forrását kerestem, fekete alakot láttam kiválni a legközelebbi sarokban megsűrűsödött árnyak közül. Balját nyújtotta Darton szent madarának, mely homályszárnyait széttárva ült meg inas csuklóján. Jobbjában unikornisszarvat formázó botot tartott, de nem erről ismertem rá: azon szerencsés kevesek közé tartoztam, akiket tanulóéveik során álmaikban rendszeresen felkeresett.

– Mester... ?

Bólintott. Fekete szemei páros üregként sötétlettek ráncok szabdalta arcában. Oromnyi homlokán smaragdfényű pentagramma, állán ódon írásjelek; egy ragadványnév legközelebbi rokonai, a veszett hírű fayumák nyelvén: Dagar Reneb, az Eltávozottak Őre.

Abdul al-Sahred, a hajnalkor legendás nekromantája, a Szarvtorony építője; a dorani iskola alapítója, aki az emberiség fegyvertárának részévé tette az ősnépek tudományát.

Tanítóm, aki arra intett, hogy a vég csupán a kezdet... s most itt volt megint, hogy személyesen köszöntsön a Fátyol innenső oldalán.

– Ne siess! – mondta, és árnykezével bajűző jelet rótt oda, ahol a szívemet hordtam egykor. – Adj időt a szellemednek, hogy visszavegye, ami az övé... és a testednek, hogy rádöbbenjen, ki az úr a háznál.

– Halott voltam.

Kijelentésnek szántam, nem kérdésnek, mesterem azonban csak mosolygott rajta.

– Nem egészen... de épp eléggé ahhoz, hogy okulj belőle. Ismerned kell a korlátaidat Alyr. Ez az egyetlen módja annak, hogy olykor áthághasd őket.

Nem szálltam vitába vele.

Mozdulatlanul feküdtem, s vártam, hogy tagjaimba visszatérjen az erő.

– Ezután mindig velem leszel?

– Amikor szükséges. Az Elátkozottak Őre vagyok, te pedig, ha mégoly rövid időre is, eltávoztál a létezők világából.

– Kudarcot vallottam.

– Melléfogtál – ingatta fejét al-Sahred. – Bárkivel megeshet ... de csak a szerencsés keveseknek adatik meg, hogy a vereséget győzelembe, maguk és mások javára fordítsák. – Összehúzott szemmel méregette az amundokat, majd jobbját nyújtotta felém. Az unikornisszarvat formázó bot nagyon is valóságos volt; hűvösen simult a tenyerembe. – Ideje munkához látnod, fiam.

Felültem. A zsírkőtömb, melyen hevertem, éppúgy lehetett félkész szarkofág, mint kínzópad vagy boncasztal – bármi volt is, olyannyira a magáénak érzett, hogy sem kötelékekkel, sem bűbájjal nem próbált marasztalni. Ahogy a botot két kézre kapva a földre siklottam róla, meztelen talpam alatt megcsikordult valami. Lepillantottam, és önkéntelenül elmosolyodtam: a padlón szétszórt aranypénzekről bajtársam, az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető úton elesett dzsenn nézett vissza rám. A terredalik tisztességgel megszolgált járandósága volt. Tartoztam annyival az emléküknek, hogy érintetlenül hagyjam, de jó ómennek tekintettem a dolgot; magamra maradtam a halottak között, mégsem voltam teljesen egyedül.

– Előre a falig, aztán balra – visszhangzott fülemben a suttogás.

Átosontam az érmék szőnyegén, el a vértek és fegyverek halmai, az alvadó vér homokkal felszórt tócsái mellett, így jutottam a fal mellé hányt ruhadarabokig, és már a bő sivataglakó nadrág kötéseivel bajlódtam, mikor a manaháló Sonion által eltorzított és megdermesztett mintázata megelevenedett. Az ezt követő rándulások hevesek voltak, a nyomukban járó változások pedig nagyon különösek: bárki idézte elő őket, nem az ifjabb civilizációk módszereivel élt.

– Mi ez?

– Lehetőség – suttogta a mesterem.

Darton szent madara szárnyat bontott; árnyékként cikázott át a folyosók szövevényén, és vadul csapongta körül a változás fókuszát: egy ideiglenes kaput, melynek kyr eredetű végjelei mérföldezrek távolából is átsejlettek a valóság elvékonyodó szövedékén.

A padlat üregeiből, a lejtaknákból és az oszlopok erdejéből előrontó közamundokra tűzzápor, az ébredező falidémonokra tértorzító varázslatok özöne hullt. Utóbbiakról akkor is felismertem volna a toroniakat, ha a diadalittas "Kyria örök" kiáltások helyett csak a csonkán testet öltött, megnyomorítva vergődő anke-thuuethek bömbölését hallom.

Harci felderítés, ahogy déli szomszédaink elképzelik.

Friss hús a darálóba, mely története során számos expedíciót látott érkezni – de távozni egyet sem.

Táplálék a Sonion nevű szörnyetegnek, mely álmában is zabál... és maholnap az egész világot elemészti.

Darton varjának visszatértére ocsúdtam arra, hogy a közelben folyó mészárlás helyett magamat látom rezzenetlen szemén át.

– A hat-nebek átcsoportosítják erőiket – suttogta mesterem. – Tudják, hogy nincsenek veszélyben: a toroniak érzékelték Sonion felbukkanását, de sejtelmük sincs a Halál tizenkét terméről – csak a zászlót lengetik. Amhe-Ramun koncként egy szobordémont fog eléjük vetni, amit legyőzhetnek, és trófeaként cipelhetnek a császáruk elé... ha elég ostobák hozzá.

– Tehát nincs sok időm.

– Vág az eszed – hümmentett elégedetten. – Igyekvő diák voltál... és most, hogy megszabadultál a démonaidtól, lidércnyomásnak is elsőrangú leszel, Alyr fiam.

Ahogy a legközelebbi amund – egy olajtól fénylő testű, csonka ujjain ékköves toldatokat viselő hebet – lépteim neszét hallva felém fordult, mesterem szótlanul húzódott vissza a falat csíkozó árnyak közé. Magával vitte madarát is, de nem bántam: botja, tudása és bizodalma épp elég volt nekem.

Lépést váltottam, kitértem a meneth fejemre irányzott csapása elől, s mielőtt az amund újra mozdulhatott volna, árnyékmarokra kaptam a szívét. Olyat rántottam rajta, hogy kiforduló szemekkel bukott előre, és halott volt, mire a földre zuhant.

Harmadik szemem a metszéspontig követte a helyiséget átszövő mentális háló szálait. A formázatlan mana pörölye már félúton járt a fénypászmák közt láthatatlan hat-neb felé, mire az, tisztje elvesztését érzékelve, teleszívta tüdejét, hogy riadót kiáltson. A találat ökölnyi lyukat vágott a törzsébe, és alantasai gyűrűjéből a szemközti falig röpítette. A túlélők olyan kábák voltak, hogy valamennyit megölhettem volna, ha ez a célom... de Abdul al-Sahred arra tanított, ne tékozoljam az életerőt, hisz mindahhoz, ami mesterségünkben igazán érdekes, komolyabb menynyiségre van szükség belőle.

– Kövessetek! – mordultam áldozataimra a sírokat rejtő föld hangján, s ahogy mellém zárkóztak, tüstént rohamra küldtem őket azok ellen, akik papjaik akaratából a halottasház és az ideiglenes kapu közti folyosószakaszt vigyázták.

A testvérharc javában dúlt, mire rábukkantam arra, amit kerestem: a sötét zarándok testét páncél és rangjelek nélkül elég bajos volt társaiétól megkülönböztetni. Szent pallosa az oldalsó helyiségek egyikéből került elő: szilárdan állt egy kivérzett hapet ágyékában, aki volt olyan könnyelmű, hogy markolatához érjen.

A megmaradt amundok, akik a pap halála óta üres szemekkel bámultak a világba, és tétovaság nélkül engedelmeskedtek parancsaimnak, borzongató egykedvűséggel zökkentek térdre az emelvény körül, melyre Al Marem holttestét helyeztem. Már csak egy feladat várt rájuk az életben – meglehet, magasztosabb annál, amit Amhe-Ramun szánt nekik.

Akkor és ott olyasmit tettem, amit azelőtt soha: Dartonhoz fohászkodtam olyan szavakkal, melyekre Baylen tanított, s melyeket már-már elfeledtem; szavakkal, melyek nem voltak a sajátjaim, de hittem, hogy idővel azzá lesznek. Áldását kértem a sikerhez, segítségét a meneküléshez... és irgalmába ajánlottam mindazok lelkét, akiknek halniuk kellett, hogy visszaadhassak egyet a Sonion által elrabolt életek közül.

Elvégeztetett.

Mire a próféta szemhéja megrebbent, elkészültem az erőmmel: botomra támaszkodva álltam a kiszipolyozott holtak félkörében, és szinte vártam, hogy egy meneth, mely gazdájával együtt elkerülte a figyelmemet, ragadozófogaival az oldalamba tépjen.

De a csapás késlekedett, s mert a harci zaj is távolodott, úgy ítéltem, ideje lezárnunk pályafutásunk e dicstelen fejezetét. Botomat és a pallost egy terredali köpenyből mókolt batyuba kötöttem, aztán Al Marem hóna alá nyúltam, és támogatni kezdtem a kijárat felé.

– Arkhon...?

– Ki más?

Hosszan hallgatott; szinte láttam, hogyan pergeti viszsza magában az időt a Halál tizenegyedik termében történtekig.

– Három hold – mormolta végül. – Három... nem kettő. Átkozott hülye!

– Szívesen – ziháltam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy visszafektessem a halottak közé.

Ismét hallgatott egy sort; akkor szólalt meg legközelebb, mikor a vérrel bemocskolt falú folyosók szövevényéből a toroni behatolás helyszínére, a kapu közvetlen közelébe értünk.

– Nem érzem a lábamat.

– Halott voltál. Idő kell hozzá, hogy talpra állj... de nem dúskálunk benne, ami azt illeti.

– Hová tartunk?

– A pokolba. – A toroniak kapuját néztem; az ismeretlen messzeségben izzó végjeleket. – A túloldalán nem számíthatunk irgalomra... de még mindig jobbak az esélyeink, mint ideát, ha engem kérdezel.

– És aztán?

– Mármint ha túléljük? – Éreztem, hogy Darton figyel, és tudtam, hogy a történtek után illik a kedvére tennem.

– Visszatérek Doranba, és teljes felelősséget vállalok a történtekért. Szánalom és megvetés lesz az osztályrészem, de kibírom. Azelőtt sem voltam túl népszerű, ami azt illeti.

– Dovor kapuja... mindig nyitva áll előtted.

– Darton szent városa a Gályák tengerének partján – dünnyögtem. – Szép hely legalább?

– A legyek imádják. – Al Marem velem együtt figyelt fel a közeledő dübörgésre, és megemelte ólomnehéz fejét.

– Köszönöm.

– Mit köszönsz?

– Hogy visszajöttél értem.

– Dartonnak köszönd – mondtam. – Én csak azt tettem, amit...

Eddig jutottam, amikor átellenben a csarnok közepére vezető lépcsősor tetején meghasadt a föld. Húszlábnyi résén márgaszín gigász bukott át: a hat-nebek szobordémona, melyet a magitorok folyamatos tűzzel, a kíséretüket alkotó fejvadászok meg-megújuló támadásokkal igyekeztek a helyes irányba terelni.

– Mit mondtál Dartonról? – Al Marem hasztalan próbálta túlharsogni a kheb-thueeth üvöltését.

– Hogy mindig eléri, amit akar – dünnyögtem. Aztán a hátamra vettem a barátomat, és futni kezdtem a kapu felé.

 

Jan van den Boomen

Törésvonal

A sivataglakó története

 

A dzsad időszámítás 7128. évének 7., Klivdzsar

(P. sz. 3690; Adron kvartjának harmadik) havában,

Hidema földjén

1.

A fayuma kimért, lassú léptekkel haladt a halála felé.

Szerette volna hinni, hogy a sziklák alatt nem azt fogja találni, amire számított, de valahol egészen belül, a szíve alsó zugaiban, ahol a sötét gondolatok szunnyadnak, már jó ideje mocorgott egy árnyék. Kárörvendő, ostoba teremtmény volt, félelmekből és eltitkolt érzésekből szülte magát a világra, és Hászír minden egyes lépésével erősebben kaparta húsbörtönét, hogy a férfinak zsibongani kezdett az érzéstől a feje, akárha egy forró cserépkorsóból homokot szitáltak volna a homlokára.

Szikár, könnyűléptű férfi volt, fekete theubja alatt bugygyos, a bokájánál megkötött nadrágot, felette selyemhímes köpönyeget viselt. Fegyverövén finom ívű kard és csontberakásos markolatú tőr függött. Fejére fekete vászon ghábhít csavart, két vége a mellkasáig lógott. Arca barna, napcserzette bőrén fayuma hólyagtetoválások átlós és körkörös foltjai mutatták klánját és családi rangját. Fülében finoman faragott tevecsont díszek jelezték a sikerrel túlélt hadjáratokat, homlokának, állának kék rajzolatai pedig a gonosz szellemektől való védelmét. Mellkasáig kigombolt theubja látni engedte nyakékeit: rég holt tengerek rózsás héjú csigaházait fűzte láncra valamely aszszonyi kéz. Szája bőrmozaikká repedt, száraz hasadék, körötte lassan nekivaduló fekete borosta burjánzott. Vékony szemöldökét akárha korommal rajzolták volna a születésénél bábáskodó, láthatatlan máridok, alatta kihunyó tüzű fekete parázs a pillantása.

Mindig úgy gondolta, hogy ha eljön majd az idő, férfiként tud szembenézni a végzettel, de ezekben a képekben a dolog valahogy másképpen esett meg, s most, amikor talán tényleg eljött az idő, semmi nem úgy alakult, mint ahogy ezerszer is elképzelte.

Volt ezekben a halálról szőtt gondolataiban ehhez hasonló helyzet is, de most, hogy úgy tűnt, ezúttal valóban bekövetkezik, mégis teljességgel hihetetlennek, idegennek és hidegnek érzett mindent. Alomnak. Káprázatnak.

A kárörvendő és ostoba gondolat egészen belémart ott legbelül, és Hászírnak meg kellett állnia, hogy néhány mély lélegzetet vegyen. Már majdnem a sziklafal tövénél járt. A vörössel csíkozott homokkőszirt fenyegetőn magasodott előtte. Odafentről, ahol a túlnan készülődő vihar az erejét próbálgatva keresztülfútt az elkopott repedéseken, színtelen por hullott alá meg-megerősödő hullámokban. Hászír összeszorította a száját. Háta mögött a kerekre kopott városcsontváz kísértetfalai végig a meredek kőlépcső mentén egészen a törésvonal pereméig.

Puhán simult a talpa alá a homok.

Már csak két lépés a szélfodrozta porszőnyegen.

Nem álom volt. Nem káprázat. Hászír lehunyta a szemét. Szíve alsó zugaiban a kárörvendő és ostoba gondolat elvigyorodott.

– Dzsah... – suttogta a fekete márid.

2.

A fayumák Náfet csapása néven ismerték a törésvonalat, ami a mélysivatag szélkoptatta arcára hasított csorba peremű vágást ötven mérföld hosszan a Keserű dűnetenger mentén. Csontszín végtelen húzódott mögötte, amit homokkal rajzoltak fel annak idején valamelyik világkorszak istenei. Vízlelőhely nélküli, forró mélyföld húsz nap és éjszaka járásra a legkitartóbb tevékkel, ameddig a szem ellát.

Hászír a másik irányból érkezett, a Máridföld satnya bokrokkal, csontkemény fűvel és rejtett víznyerőkkel petytyezett száraz katlanából. Náfet csapásáig harminckétszer látta felkelni a napot, harminckétszer keresett menedéket a mélysivatag közelében megszaporodó homokkősziklák árnyékában, míg elmúlt a legnagyobb hőség. A vize két holdkeltével ezelőtt fogyott el, de nem aggódott különösebben, mert tudta, hogy a Rózsaöbölnél friss és bő forrásra bukkan majd.

Rózsaöbölnek a fayumák Náfet csapásának egy kicsiny horpadását nevezték, ahol a mélyföld dűnéi közé szakadó vörös sziklák kicsiny, természetes menedéket öleltek körül, mely már ezredévek óta óvta az ott lakókat a dűnetenger komisz szélrohamaitól. Az elporló vörös szirtek töltötték fel az öblöt és környékét rózsás színű homokkal, ahogy a sziklák pora elkeveredett a dűnetenger csontszín hullámaival. Rég holt város terült el ezen a helyen, ma már csak néhány fal és elkopott, tető nélküli ház maradt belőle. Számtalan mesében és legendában felbukkant, de a régi, a valódi nevére nem emlékeztek már a fayumák legöregebb beszélői sem. Hászír Hajnalváros néven ismerte, ahogy az apja, és minden őse ezelőtt, egészen a próféta, Huszejn Rumira idejéig, aki minden fayuma nemzője volt.

Hajnalvárost nem véletlenül építették annak idején a törésvonalnak erre a pontjára. Keletre tőle komoly vádi húzódott, egykor bővizű folyó lehetett, ami zöldellő partokkal rohant a mélyföld irányába, ahol most keserű dűnék sorakoztak csak a láthatárig – semmi más. A régi vízesést és a folyómedret por és szél töltötte fel, s kétszáz lépésre Náfet csapásától már homok borította teljesen, csak egy bátortalan horpadás jelezte az útját a dűnék alatt még egy darabig, azután már az sem.

Ebből a régi vízből maradt meg az a kevés, ami a Rózsaöblöt mindennél drágább kinccsé tette. A vörös szirtfal tövében találta meg az, aki ismerte a módját, hogyan keresse – elegendő volt néhány embernek és a tevéiknek, de pár csenevész kórón kívül más nem maradt meg mellette. A fayumák több vízáldozatot soha nem adtak a sivatag növényeinek a kelleténél.

Hászír a törésvonal pereméről nézett le a katlanra. A vörös sziklák karéjában remegő, forró csendben terült el a holt város. A szirt pereméről elkopott lépcső kanyargott a mélybe, a döglött falak közé, több foghíjjal, mint ahány ép kővel. A fayumától jobb kézre ledőlt romok árválkodtak, őrtorony vagy talán egy egész erőd lehetett egykoron, mára nem volt több egy múlt korszak sírkövénél. A távolban viharnak készülődő porfellegek a sivatag felett.

Hászír pillantása nagybátyja sátrát kereste a szirtfalak alján a szélárnyékban, de nem látott senkit és semmit odalent. Dzsáber, atyja fivére pedig rendszeresen itt ütött tábort az év ezen szakaszában, és Dzsah két lámpása, a vörös és kék arcú holdak sem jelezték még az időt, amikor fel kellett kerekedniük, hogy a mélysivatag konok rendszerességgel előtörő szelei elől másutt keressenek menedéket. De Dzsáber haqui volt, El Dzsiah, a sivatag forró leheletének pártfogoltja, akinél jobban senki nem értette a hirtelen haragú szelek szavát, és meglehet, neki másról beszéltek a dűnetenger fölött kavargó szellemek.

Hászír megcsóválta a fejét. Ennél több nem jelezte csalódottságát, pedig úgy tűnt, hiába tette meg a hosszú utat, hogy beszámolhasson Dzsábernek az anyja betegségéről. Nem látta a cserépkürtőket sem odalent a rózsás homokon, ami azt mutatta volna, hogy a haqui családja a homok alá húzódott volna valamely közelgő porvihar elől. De hát nagybátyja bűvölő volt, hirtelen haragú, aki kapcsolatban állt a túlvilági hatalmakkal, ám nem volt a szolgájuk vagy az igehirdetőjük. Akármit tanácsolhattak neki a szelek.

Amikor végül tevéit óvatosan maga után vezetve Hászír leereszkedett a holt város falai között a rózsás homokig, többet tudott meg nagybátyjáról, mint amit valaha szeretett volna.

3.

Nem tudta, hogy Dzsáber testét zöld tetoválások borítják a lába körmétől a nyakáig. Zöld kacskaringók, valamely sosem látott növény indái, melyek úgy fonták be a kiszáradt testet, mint az a rózsabokor, amit egy festett képen látott gyerekkorában, amit a sivatagi világon kívülről hozott egy karaván a Máridföldre valamikor. Nem tudta, hogy a nagybátyja három ezüstgyűrűt is a bőrébe varrt – egyet a szíve, egyet a köldöke és egyet a nemzője fölé. Durván megmunkált, mélysivatagi fém volt, Hászír elképzelni sem tudta, vajon milyen célt szolgálnak.

Azt sem tudta, hogy a vén haqui testét vérszín porral töltötték fel az istenek – vagy akár El Dzsiah kegye –, hacsak nem egy különösen gonosz varázslat lehetett, ami után homokként folyt lába elé minden belsősége a rettenetes seben keresztül, ami a mellkasától a csípőjéig kettényitotta.

Apja fivérének és a többieknek a testét a romok között találta meg végül, miután hiába keresgélte a tábor nyomait a lépcső aljában. Családjának csonttá száradt tetemeit úgy ütötte le valamely alávaló kéz a romváros homokkal telt házfalai közé, akár a sátrak fakaróit. Úgy álltak ott, mint Máridföld egyes elhagyott templomaiban a régidők szobrai – büszkén, megcsonkítva, moccanatlanul. Arcukon hitetlenkedés, fájdalom és rettenet. Mindannyiuk mellkasát egyetlen, durva csapással zúzták be, miután lemeztelenítették őket, bordáik fűrészes, fakófehér fogsorként vicsorítottak a fayumára.

Hászír akkor már tudta, hogy hamarosan ő is meg fog halni – így vagy úgy. Egyelőre nem gondolt a vízre, cserepesre száradt száját összeszorítva először a rokonai holttesteit fektette sorba az elkopott falak között. A kárörvendő és ostoba teremtmény akkor már erőre kapott szíve alsó zugaiban, és hiába ellenkezett a fayuma, hiába próbálta másfelé terelni a gondolatait, azok újra és újra előbukkantak, egyre követelőzőbben és éhesebben. Szomjasabban.

Hászír már akkor felfedezte, hogy valami nincs rendben, amikor tevéi nem váltottak ügetésre Náfet csapásának közelében, de akkor még nem merte elgondolni, hogy mindez mit jelenthet. Szántszándékkal kényszerítette magát, hogy előbb a hozzátartozóiról gondoskodjon, s csak utána érzett annyi erőt magában, hogy szembenézzen a végzetével. A sátrakat végül megtalálta – homok fútta be valamennyit, köteleiket elvágták, tartóoszlopaikat elrabolták Dzsáber gyilkosai, hogy tüzet rakhassanak belőle valahol, amikor fagyos kezével utolérte őket az éjszaka. Egy kisebb sátorlappal takarta be végül a holttesteket, s azután indult csak lassú léptekkel a vörössel csíkos homokkőfal tövébe.

– Dzsah... – suttogta a fekete marid, és térdre esett.

A kis horpadásban, a gömbölyűre kopott kövek között csak port talált, semmi mást. Szívesen áltatta volna magát, hogy ha elég mélyre ás, előbb-utóbb sarat markolhat majd, de jobban ismerte annál a homoknak ezt a színét, semhogy efféle hazugságokkal áltassa magát.

Leült hát a porba és nagyot sóhajtott. Nem maradt hát más hátra, mint férfiként szembenézni a neki rendelt végzettel, s megtudni, miért akarta Dzsah, hogy mindez így történjen.

Akhar, leggyorsabb és legkedvesebb tevéje óvatosan megbökte az orrával, s a vállhajlatába szuszogott. Hászír megpaskolta a fekete állat nyakát, s csak annyit suttogott neki:

– Feküdj, Akhar, feküdj...

A teve engedelmeskedett, fejét csalódott mozdulattal nyújtotta végig a forró homokon. Odakünn, a kőszirtek túlfelén új erőre kapott a szél.

4.

Kétségbeesett perceken át próbált kiutat találni, még az is eszébe jutott, hogy felkap Akhar hátára és belerohan a dűnetengerbe, hogy megtalálja a gyilkosokat, de ez is csak egy lázas gondolat volt a sok közül, amit gyorsan elvetett. Végül felállt, leporolta fekete theubját, lecsatolta és a földre ejtette köpenyét, és határozottan elindult a rózsa-homokkal szórt sziklaöböl túlsó oldala felé. Száraz ajkait összeszorította, és megpróbált kitiltani fejéből mindenféle képzetet, amelyben az ivás szerepelt. Semmiképpen nem jut el a legközelebbi víznyerőig, ezt mindennél biztosabban tudta, még akkor sem, ha második tevéjének vérét inná ameddig lehet, s most úgy kellett megterveznie az utolsó óráit, hogy efféle ábrándképek ne zavarhassák meg.

Dzsah valamiért azt akarta, hogy itt legyen, Hászír feladata immáron csupán annyi volt, hogy ráismerjen az isteni szőnyeg mintázatában, miféle szerepet szán neki minden fayumák égi vezetője.

"Cselekedj jót, s helyesen, s én megsegítelek. Mert látok mindent, pillantásom nem homályosítja el a homokvihar, mert hatalmamban áll megtennem mindent, és karom nem bénítják hamis istenek"

– Ahogy akarod, uram – suttogta cserepes szájjal, és nekilátott, hogy lépésről lépésre átvizsgálja a katlant, hogy megtalálja mindazt, amit eddig még nem vett észre, és amikor majd eljön az idő, pontosan tudja, miért vezette idáig istene, s mi lesz az ő dolga ezután.

A fayumák ősatyjának, a próféta Huszejn Rumirának Dzsah maga nyilatkozta ki a terveit, s ő nyújtott neki biztos menedéket is, amikor az átkos dzsennek mezítlenül zavarták ki a sivatagba. Hászír nem gondolta volna, hogy ő maga méltó lenne hasonló kegyre, de abban bízott, felismeri, ha istene valamiféle jelet hagy neki.

Végül elegendő töprengeni valóra bukkant.

Az első gondolata az volt, hogy az eleffek végeztek Dzsá-berrel és családjával, ez a titokzatos és gonosz nép, akikkel a fayumák régről húzódó vérbosszúháborúk okán számítottak engesztelhetetlen ellenségnek. Bár a módszerek és az okozott sebek nem rájuk vallottak, senki mást nem ismert a sivatagban, akik lebírhatták volna Dzsábert, a Szárazvihar pártfogoltját és családját.

A rózsás homokba fulladt sziklaöböl túlfelén újra kellett gondolnia mindent. A vörössel csíkos szirtfal homorú kanyarulatánál fekete írással mocskolta valaki össze a sziklát. Az eleffek soha nem csináltak ilyesmit azelőtt.

Furcsa, idegen képek voltak. Éjszín kacskaringók, amik valahogy rajzokká alakultak, félelmes alakzatokat öltöttek, melyekben Hászír embereket vélt felfedezni, és szarvas állatokat, és fekete hegyeket és noha látni csak a szívével látta, fortyogó haragot, érthetetlen, taszító érzéseket, meg erőt és diadalt.

Megszédült, de nem esett el, mert a rajz, bár megfagyasztotta a szívét egy pillanatra, már halott volt. Hászírról a megrogyó térdeivel egyszerre hullott le a varázs. Már látta a homokkőbe maró pengenyomokat, amelyek meggyilkolták, tönkretették a hatalmas rajzolatot. Pontos, határozott vágások. Ezek lehettek az eleffek a kék kardjaikkal. Ilyen csapásokat Hászír már látott, többet is talán a kelleténél.

Hosszan, mozdulatlanul állt az elpusztított rajz riasztóan idegen ábrái előtt. Még akkor is szánt erre bőséggel időt, hogy tudta, élete homokmérőjén halálos nyugalommal most peregnek le az utolsó szemek. Ezúttal nem hozhatott elhamarkodott döntéseket. Pontosan kell értelmeznie Dzsah akaratát.

Körben, messze nyúló, vérszín árnyékokkal múlt el a nap. A katlan sivatagra nyíló száján át erős lökésekkel kéredzkedett be a keserű homok. Akár Alkonyvárosnak is nevezhették volna – ötlött fel Hászírban hirtelen, amint gondolatai közül kikászálódva, egyszerre megint a szirtfal tövében találta magát, fölötte a fekete, döglött kép a sziklán. A lekoppadt, vörös homokkőből rakott romfalak káprázatos színekkel keltek életre, ezer árnyalattal, lassan csordogáló árnyakkal.

Hászír nyelni próbált, és elfordult a sziklától. Kettőt azok közül, akik Dzsábert megölték, a homok alatt talált meg, a romok keleti szélénél. Először azt hitte, ezek is a családjához tartoztak, mert nem látott csupán két kiszikkadt lábfejet, amelyről a szél elhajtotta a homokot. De nem fayumák voltak. Még csak nem is emberek.

Még soha nem látott homokevőt, de azonnal tudta, hogy ezek itt azok. Ugyanúgy csonttá száradtak, mint a haqui, bőrük lemezekre tört, s puhán pergett róluk, akár a hamu. Elsöpörte a homokot az egyik arcáról. Sárgán vicsorgott rá a szörnyeteg elporlott, húsavesztett szája, behorpadt szemgödrei a halántékáig rogytak. Fekete hajában csillogó, sötét kövek. Hászír óvatosan megfogta az egyiket. Még a forró alkonyatban is hideg volt, mint a kavicsok éjközépkor. Opál.

A dögök nyakán és oldalán Dzsáberék pengéinek repedt szélű szúrásait látta, és elmosolyodott.

– Már az ő tevéit vezetitek, hitványak... – motyogta kiszáradt szájjal, hogy még suttogásnak is alig hallatszott.

Több holttestet nem talált. Amíg a szél és a fények engedték, végigkutatta a romok egy részét is. A legtöbbször csupán szerteszórt sziklákat kerülgetett, s csak elvétve ért olyan helyekre, ahol komolyabb falmaradványok is álltak, s daccal birkóztak a széllel. A belső részekig el sem jutott, a vihar első komolyabb hullámai maró homokkal vertek végig ott, ahol átférkőztek a sziklák résein. Végül a tevéit kicsit feljebb vezette, egy laposabb, szélvédett teraszra, s egyiket a másik után lemálházta és letérdeltette a homokra. Beletörődőn, csendben engedelmeskedtek az állatok, és Hászír ezért most külön hálás volt nekik.

A kavargó homok elnyelte az alkonyat utolsó fényeit és erősödő ordítással feszegette a Rózsaöböl szikláit. Sietnie kellett. A homokevők holttesteit felrángatta egy nagyobb faldarab mögé, ahol kevésbé fújt a szél, és ahová jó rálátás nyílt arról a sziklateraszról, ahol a tevéket hagyta.

Még a szél süvítésén keresztül is hallotta a reccsenésüket, amikor – akár a szívós gyökereket és ágakat szokás –, a falnak támasztotta, és néhány rúgással darabokra törte őket. Kezekből és lábakból rakott azután kisebb gúlát, majd ennek döntötte a többi maradványt. A két fejet az egész tetejére rakta. Kisebb bőrtömlőt dugaszolt ki azután, amit Akhar hozott idáig. Savanyú, erős szagot kapott fel a szél, hogy Hászírnak a könnye is kicsordult. Sárkányhúgy maradéka lötyögött a tömlő alján, igen rikta folyadék, amely csak a mélysivatag egy-két pontján gyűlt kisebb sziklatavakba a Máridföldtől délre. A fayumák szentként tisztelték, mert álmossá varázsolta a tüzet. Végiglocsolta vele a dögöket.

A Zöld Vidékekről való szikrantókövet követ kotort elő az övéből azután. Egy dzsad karavántól zsákmányolta fél évvel ezelőtt, amikor még minden: a vihar, a homokevők, Dzsáber, és a saját halála is olyan messzeségben volt, hogy most szinte egy egész életnek tűnt. Kése acéljával hirtelen felizzó zsarátnokot csiholt a kőről. A sárkányhúgy felmordult. Lassú, ólmos mozdulatokkal csorgott végig a láng a homokevők maradványain, füst nélkül, pernye nélkül. Akárha valóban álmodna, óvatosan tekergett, csendben araszolt egyre előre. Rettentő öreg, megfáradt tűznek rémlett, amely csak annyit mozog, amennyit elkerülhetetlenül muszáj. Hászír úgy gondolta, reggelig mindenképpen kitart. Visszakapaszkodott a tevék mellé. Elégedetten nézte a fel-feltámadó homokfüggöny mögött, mint égnek Dzsáferék gyilkosai, mint lesznek hamuvá, hogy ne falhassák fel őket a dögevők, hogy ne térhessenek viszsza Dzsah nagy körforgásába többé, hogy végérvénnyel elpusztuljanak.

Ha Dzsah úgy látja jónak, ilyen szentségtelen tett láttán talán a többi homokevő is előkerül majd, hogy megtorolják a társaikon esett csúfságot. Hiszen az nem lehet, hogy ne hallják meg, mint sikítoznak a tűzben a lelkeik. Hászír hallotta őket és mosolygott.

Csak sejtette, hogy végleg lement a nap, de hosszú imát mondott, hogy Dzsah kegyelmébe ajánlja apja fivérét és minden rokonát. Aztán az Ő segítségét kérte, hogy világosítsa meg eltévedt elméjét. Hogy méltó halála legyen, s biztosan tudja, hogy végül helyesen sikerült döntenie.

Komisz hideggel, gyorsan közeledett az éjszaka. Hászír maga alá terített köpenyére, lába mellé helyezte a fegyvereit, majd kiegyenesedett s lehunyta a szemét, hogy számot vessen az életével. Mozdulatlanul ült, amíg az első hold fel nem kelt, és ki nem gyúltak körötte a rézszín égen a csillagok. A vörös hold jöttével valamimód elcsendesedett a dűnetenger fölött készülődő vihar is. Hirtelen, és vészjósló susogással, akárha akarata ellenére történne. De még hosszú ideig hullott a fayumára a forró homok, amit a legmagasabb egekig hajított fel a mélysivatagban született forgatag. Szemcséi parászszikránként szállongtak alá, szikráztak a holdvilágban, míg földet értek. Baljós csend maradt maradt csak, amikor az utolsót is helyére ejtette az éj.

5.

Amikor kinyitotta a szemét, azonnal érezte, hogy valami megváltozott. Csend ült a romokon. Odafönt kevély méltósággal szikráztak a fekete bársonykárpiton a csillagok. Hászír nem vette észre azonnal mi is az, ami eddig nem volt ott, mi lehet az, ami a megtörte a sivatagi éjszaka eddig megtapasztalt rendjét. A fényekkel történt valami. Hátravetette fejét és föltekintett az égre.

Azonnal észrevette. A vörös hold arcától keletre, olyan közel hozzá, hogy az égi szellemek egyetlen ugrással átkelhettek volna rá, új, sosem látott csillag ragyogott. Nagy volt, erős, olyan fényudvarral, amilyen csak a holdaknak jár, s most gőgös egykedvűséggel nézett le a magasból, mint az új uralkodó, ha számba veszi a keze alá rendelt földeket. Más volt, mint a többi csillagok. Szinte óriás, szikrafény köpönyegbe burkolózott láng, s az égbolt más égköveitől eltérően körülremegte valamely baljós erő, tapintható rosszindulat, akárha megbomlott volna valami mód a belseje, s ez a romlott világ sugározna most a sivatagra.

Hászír feldagadt nyelve szavakat formált volna, cserepes ajkai is megmozdultak, de csak rekedt suttogásra futotta a férfi erejéből a rontásűzés helyett.

Az új csillag kárörvendőn nevetett le odafentről, akárha édestestvére lenne a félelmekből és eltitkolt érzelmekből született lénynek, amely most már ismerős társként mocorgott a fayuma szívének homályos zugaiban.

A homokevők csillaga? Ez lenne az?

Régi mesék, tábortüzek mellett született történetek szavai derengtek fel újra a fekete márid gondolatai között, ezúttal minden eddiginél erősebben. Most nem szegült ellen nekik, miként az alkonyat idején, amikor úgy gondolta, csak összezavarnák, az ártalmára lennének. Hagyta, hadd öntse el az emlékezés, mely már naplemente óta gyűjtögette az erejét, hogy most, amikor a férfi is úgy akarta végre, egyetlen lendülettel szakadjon a nyakába és végérvénnyel, minden eddig elzárt félelmével törjön elő.

A máridföldi fayumák szigorú rend szerint járták a sivatag nekik rendelt vidékeit, a kicsiny oázisok között elterülő széles és forró vidékeket, sziklakanyonokat és titkos lapályokat, ahol kecskéiknek és tevéiknek csak annyi élelem jutott, ami arra volt elegendő, hogy egészségben túléljék, amíg a törzs újból felkerekedik. Ha a természet rendje szerint kitelt az idejük egy helyen, újabb makacs élhetnékkel megvert legelők felé vették az irányt, mielőtt az állatok mindent felfaltak volna. Ilyenkor a homok újabb harapással ette volna magát beljebb, s a fayumák tudták, meddig kérhetik a földeket, hogy adjanak elég élelmet az állataiknak.

Hosszú vonulások voltak ezek, míg végül ismét álltak fekete sátraik – hol vörös sziklák árnyékában, hol rejtett oázisok pálmafái közt, ahol harminc lépés hossza volt csak a mindenféle bogarakkal zsizsegő zöld, s utána ismét homok terpeszkedett a láthatárig. Lassú vándorlások, fölöttük végtelenül a csillagselymes ég, tábortüzeiknél az öregek halk szavú, komótos meséivel.

A homokevőkről szóló történetek ritkák voltak, bizonytalanok, akár a hírek, melyek nemzedékenként is csak elvétve szivárogtak elő a mélysivatag legtávolabbi zugaiból. Nem emlékezett pontosan, mikor hallotta az első mesét, amelyben ezek a titokzatos szörnyetegek szerepeltek, de bizonyosan kisgyerek lehetett, s a történet elég félelmetes volt ahhoz, hogy soha ne tudjon ugyanúgy aludni azután, ugyanazzal az ártatlansággal, amit a gyermekek úgy veszítenek el, hogy még a szülőanyjuk sem látja azonnal.

Miután megkapta az első tevéjét, egy homoksárga csikót, akkoriban bukkant fel valahonnan a legmélyebb sivatagból az a holdkóros, aki azután először beszélt róluk úgy, mint más soha azelőtt. Apja azt mondta, hogy valamimód a rokonuk volt a naptól összeégett férfi, és a gyermek Hászír hitetlenkedve figyelte az árnyékvetők alatt pihegő alakot, míg végül egy reggel megkönnyebbülve hallotta anyjától, hogy Dzsah magához szólította, s a holttestét még hajnalban kitették a dögevőknek.

Ő hozta az első igazán félelmetes meséket a homokevőkről, és Hászír most bánta igazán, hogy nem emlékezett már rájuk pontosan. Csak képek derengtek fel az elméjében, meg egy-két történet, amit később a tábortüzek mellett újra és újra és törzsenként egy kicsit mindig másként mondtak el. A homokevők egy asszonyáról, aki istent szült, a kék holdról, amelyik ordítani tud, homokba merülő sivatagi városokról, és holtakról meg vérről, arannyal és festékkel színes, járkáló szobrokról. Meszszi, nagyon messzi vidékekről, hová még talán az átkozott eleffek sem merészkednek.

Semmi kellemes emléke nem kötődött a naptól öszszeégett férfihoz, aki azt állította, hogy a homokevőknek szolgált, amíg el nem tudott szökni, és Hászír mint minden kínos dolgot, ezt is igyekezett mihamarabb elfelejteni.

De később is látott még ilyen, a sivatag mélyéről előkerülő emberi roncsokat, mint az összeégett férfi, és mindannyian hasonló hihetetlen dolgokról zagyváltak, gyakorta éveken keresztül, megbomlott elmével, még azután is, hogy kiszabadultak a fogságból, amíg Dzsah nagy kegyelmében el nem engedte végül a kezüket. A homokevők királyságáról hazudoztak, a kegyetlen harcosokról, akiknek szemében a kék hold fénye égett, arról, hogy hamarost újjászületik halott istenük.

Hászír mindezt nem hitte fontosnak, s valóban semmi jel nem utalt arra, hogy ezek a mesék igazak, vagy legalábbis megszívlelendők lettek volna, s azzal a gyerekkori félelemmel rekesztette el őket elméje titkos zugaiba, amellyel annak idején igyekezett megfeledkezni róluk.

Maradt ott éppen elegendő más történet, melyek java része immár vele esett meg, s nem kellett kételkednie a valóságukban. Látott szellemlényeket az oázisok harmatjában hancúrozni, valódi máridokat, akikről a külvilág előtt a fayumák fekete nevüket kapták, hajnali fénnyel éledő nayan-lányok páratáncát, villámcsapásokból született dzsinneket, vagy El Dzsiahot, a szárazvihart, homokhegyeket söprő vízfüggönnyel, melyből egy csepp nem sok, annyi nem érte el a kitikkadt földeket, s csak keserű szelet és ordító vihart hozott.

És látott eleffeket is.

Hászír nagyot sóhajtott a gondolatra, s ismét felvillant előtte az immár sötétben ázó szirtfal a homokevők rajzaival, a pontos kékacél csapások nyomai, a döglött mágia. Az égre emelte a tekintetét, pillantása az új csillagot kereste. Nem sokáig kellett kutatnia, még mindig ott volt, ezúttal már a vörös arcú hold túlfelén, és a fayuma azon gondolkodott, vajon milyen hasíték nyílt a kristályszférákon, hogy hirtelen ez a gonosz szem egyszer csak letekinthetett az Ibara végtelenjére.

Igen, egy szem volt az, s most már felrémlett benne egy másik beszélgetés is, egy másik tűz mellett, ahol nem homokevők teste ropogott a lángok között. Emlékei e távoli oázisaiban, ahol gödölyét sütöttek, és pálmabort ittak hozzá, agagagyökerekből szállt az édeskés füst, apja és testvérei ülték körül, arcukra töprengő árnyakat rajzolt a lassan billegő láng, és csöndben hallgatták a vén fayumát, akivel a víznyerő mellett találkoztak.

A szférákról, holdakról és csillagokról beszélt az öregember, száraz, recsegő hangon, olyan éleslátással boncolgatva az égi jelenségek mibenlétét és magyarázatát, hogy egészen a szavukat vette. Pedig a fayumák sokat tudnak a csillagmezőkről, kevesen akadnak rajtuk kívül a földeken, akik többet bámulnák titkos mélységeit. A fekete máridok vándorlásainak örök kísérői a csillagok, hiszen őket követik, amikor a perzselő nap helyett az éjszakát választják társukul ha egyszer útra kelnek, ők mutatják az irányt, s lassan mozgó pályáik jelölik ki mikor és hol ragyog majd fel újra a reggel.

Ez a vén fayuma beszélt az égi szemről, erről a magányos és ritka égi tüneményről, amely minden ezredévben csak egyszer tekint le odafentről, s pislantás nélkül szemléli az embernépek dolgait heteken keresztül, hogy azután csukja csak le kristályból vert szemhéját, s tűnjön el megint. Gonosz és romlott szem az – mondta akkor a vénember – a démon szeme. Úgy hívják.

Hászír ismét felpillantott. A démonszem kárörvendőn visszahunyorgott rá.

Talán ez hozta a balsorsot – gondolta Hászír. – A homokevők csillaga.

Nyelt volna, de torka lángolt, feldagadt nyelve élettelen döghúsnak rémlett a szájában, s remegve szakadt ki belőle a lélegzet. Már nem bírja sokáig, ezt pontosan tudta, de ez az éjszaka még az övé volt, most még ép elmével tudta elfogadni Dzsah akaratát.

A sárkányhúggyal álmos tűz lassú, komótos mozdulatokkal hullámzott odalent.

6.

A homoki elfek harmincötén voltak. Ok Szélverem néven ismerték a fayumák Rózsaöblét, ennek falain kuporogtak körben elszórva, homokkő repedésekben, vékony sziklapárkányokon és a holt város lerontott falai között. Másfél napja nem mozdultak, csak anynyit, hogy az ereikben kerengő nedvek meg ne álljanak a végtagjaikban. Homokruhát viseltek valamennyien, a sivatag porából szőtt öltözetet, amiről lecsorgott a forróság. Vezetőjük három hadjáratban járta már meg a Végesincs Földeket, látta az ammuk városait és az Opálhajó szemhatárig szórt szilánkmezejét.

Most az embert figyelte, a fekete ruhába bújt sivataglakót, akinek fajára az elfek népe mindig is ellenségként gondolt – bátor és kitartó harcosok voltak, de mégiscsak ellenség. Az engesztelhetetlen fajtából. Az elf szeme most az éjszakai fényekhez igazodott, a csillagok idejének színeivel felfestett környezethez, amelyben az ember parázsvörös derengés volt. Csendben és moccanatlanul ült tevéi mellett, látszólag egykedvűen és az amundokból rakott tüzét figyelte. Egyféle csapda volt ez is, de az elf elégedetten állapította meg, hogy a közelébe sem ért az ő kelepcéjüknek.

Az ember nem ismerte az ellenséget – legalábbis a homoki harcosok vezetője erre a következtetésre jutott, miközben végignézte a homokban kutakodó, halott társait csendben vizsgáló férfit. Amikor végül felgyújtotta az ammukat, az elf helyeslően felhorkantott, majdnem olyan hangosan, hogy a legközelebb rejtező társa is hallhatta. Ügy. Szóval ő is várja őket.

Amikor az elfek megtalálták a szirtekre festett kapudémont, az emberek már halottak voltak, s a homok harcosai nem tehettek, s nem is akartak tenni semmit értük.

Őket a falra rajzolt szörny vonzotta ide, s azt minden valószínűség szerint az ammuk csak azután készítették, hogy az emberekkel már végeztek. Semmi más nem számított.

Ugyan az őket ide rendelő megtartók előre szóltak neki az új csillagról, mégis kirázta a hideg, amikor az felbukkant a lassan oszló homokfelhők mögött. Nem tudta egészen pontosan, mit is jelent, s miként változtat a sors kerekének fordulásán, de ahhoz épp eleget mondtak neki homokból épített otthona belső járataiban, hogy biztos legyen benne: semmi jót nem hoz az a csillag. A legroszszabb pedig akkor jön majd, ha egy másik is megjelenik, szorosan a kék hold palástja mellett néhány nap múlva. A maga módján a három hadjáratot megjárt elf is a halálra készült hát, csakúgy, mint az az ember odalent a város-romok között, s ez olyasféle, kis híján baráti érzelmeket lobbantott fel az elfben, hogy maga is meglepődött. Nem akart most ilyesmivel foglalkozni.

Népe hosszú évek óta készült az együttállásra, s a harcosok vezetője még legalább tucatnyi, az övékhez hasonló csapatról tudott, akik a sivatag különböző pontjain most és az elkövetkező napokban le kell csapjanak az ammuk egyes rejtekhelyeire. Egyikőjük sem volt tisztában azzal, miféle láncszemei is ők népük terveinek, ám arról, hogy most ennél semmi nem lehet fontosabb, mindennél inkább meg voltak győződve.

A kapudémont megölni nem volt különösebben nehéz; ez már a huszonkettedik volt hosszú élete során, és éppen ilyen pontosan meg lehetett jövendölni azt is, hogy ennek milyen következményei lesznek. Csak azt kell kivárni, amíg a kék hold fölkel.

Ismét az égre pillantott. A csillagok állása szerint éjközép előtt jártak néhány perccel, a vörös hold félig már eltűnt az ég egy titkos horpadásában. Hamarosan.

Az ember továbbra sem mozdult odalent; türelemmel, víz nélkül várt, olyan konok elszántsággal, ami meglepte az elfet. Ha nem lett volna képtelen a gondolat, azt hihette volna, hogy megsajnálta a lent kuporgó alakot. Életében először egy másik, egy közös ellenségre vártak, ki-ki a maga csapdájában bízva. Ám az ember még nem ismerte az ammukat, nem tudta, hogy akadnak közöttük, akik az éjszakában élesebben látnak, mint más a napfény alatt – ha tudja, aligha ül ki arra a párkányra, ahol szinte azonnal észreveszik majd, ha megérkeznek. Márpedig jönni fognak, a kapudémon elpusztítása után nem tehetnek majd másképp, ez olyasfajta bizonyosság volt az elf számára, mint az, hogy hamarost az éjközép sötétje ereszkedik alá az égből, s néhány pillanatra a démonszemű csillag lesz a fekete égi üst legfényesebb ékköve.

Ideje felkészülni hát. Csak futó pillantást vetett a végig kikészített fegyverekre, a lába mellé helyezett széljáró nyilakra, melyek fémtestén bogárlábnyom nagyságú jelek sorjáztak, hogy csak a legerősebb viharok lökhessék félre az útból, a kékre edzett pengékre, és a gömbölyű, ökölnyi, fekete kavicsra. Sírókő volt, a megtartók idéztek szellemeket bele, ők suttogtak neki hosszú éjeken át, míg annyi varázsdalt szívott magába, hogy majd megrepedt. Ammubőr zacskóba zárták azután, aminek száját vérből sodort fonalakkal varrták le, amiket csak akkor fejthetett fel végül, amikor a vörös hold felkelt az égen. A várakozás a végéhez közeledett.

Az éjközép csendben, bársonyos sötéttel érkezett. Megölte a színeket. Megérintette a szíveket. Az elf úgy érezte, az éjszaka elmosolyodik.

Hirtelen hangokat hallott. Emberi beszédet. Az odalent várakozó férfi volt az. Fejét félredöntve hallgatta a sötétséget, majd valamit válaszolt neki. Lassan, akadozó nyelvvel, érthetetlenül.

Az elf sóhajtott. Félrebeszélt a szerencsétlen.

7.

Hászír gondolatai elkalandoztak. Gyengült. Még a vörös hold eltűntét sem vette észre. Sokáig nem látta az előtte álló alakot sem.

Megrezzent.

Egy férfi volt az, könnyű, légies, akár a szellemek, áttetsző, miként az álmok. A nyugodt, magabiztos alak éjkék theubba burkolózott, fejéről fehér ghábt, válláról homokszín köpönyeg tekergett alá. Bármennyire is káprázatnak tűnt csupán, a fayuma tudta, érezte, hogy ott van, hogy valóságos, akár a homokevőkból rakott tűz odalent. A férfi homlokán hólyagtetoválások mutatták, hogy Huszejn Rumira vére: ősi családé, mely még a fayumák között is kiemelkedő tiszteletnek örvendett.

– Dzsah legyen veled! – köszöntötte a sivatag hidegétől remegő Hászírt.

A fekete márid válaszolni akart volna, megfelelő módon, hogy a másik láthassa: felismerte a vért, tudja, mi illő, de a jelenés mosolyogva leintette.

– Ne fáradj ilyesmivel most, neked más feladatot rendeltek az istenek.

Hászír kérdőn nézett a férfira.

– Ki vagy? Ki küldött? – kérdezte volna, de szavai értelmetlen morgássá szakadtak csupán. Mégis úgy tűnt, a másik pontosan megértette, mit is akar.

– A nevem Rászil – suttogta a jelenés. – Én vagyok az Út, én vagyok a Hádi, aki az igaz útra visz. Én vagyok a remény, ami kivezet a forgatagból.

– Forgatag... – dadogta a fayuma.

– A homokevők halott istene hamarosan újjászületik – felelte a jelenés. Kicsit mintha az égre sandított volna, orcáján átragyogott a gonosz csillag. – Nemsokára. S olyan vihar támad a nyomában, mit ezredévek óta nem látott a sivatag.

Hászír hallgatott. A hideget méregette, mely lassan elöntötte. De ez nem az éjszakai fagy volt, sokkal inkább a bizonyosság érzete, a reménységé, mely cseppről cseppre töltötte fel tagjait, hogy végül mozdulni is tudott, s már-már felemelkedett, de a jelenés a vállára tette a kezét.

– Maradj – suttogta a sivatagi szellő. – Maradj, láss és vidd hírem a tieidhez!

Hászír kétségbeesetten intett volna körbe, hogy mutassa, innen már nincs tovább, víz híján nemsokára moccanni sem tud majd, nemhogy hírekkel kelni át a homokon, de a jelenés csak mosolygott. Arca, szemei kék fénnyel teltek meg, szellemruháján új, hideg színek keltek, lassan fátyolos derengéssé oszlott, s nem maradt más utána, csak a csipkésre mart sziklaszirtek fekete körvonalai a háttérben, s mögöttük a kék hold.

Feléledt a szél.

Felmordult a sivatag.

8.

A tevék keresztülhúzták Hászír minden számítását. Pedig ő maga idomította őket, s ha ez nem lett volna elég, még oltalmazó jelekkel hímzett kötőféket is vetett behajlított térdeikre. De mindez nem sokat számított. A sivatag morgásával újabb homokörvények törtek be a sziklakatlanba, maró széllel és faggyal. A tevék már nem csupán nyugtalankodtak, de bőgve próbáltak talpra vergődni, s félő volt, hogy inkább lábukat törik, de valamimód kiszabadítják magukat a béklyóikból. Hászír elmorzsolt egy szitokszót a vaskosabbak közül, feltápászkodott, és megpróbálta megnyugtatni az állatokat.

Mindhiába. A szél ordítva rontott a romok közé, furcsa szaggal és bőrt maró porkorbáccsal vert végig a katlanon. Akhar az oldalára dőlve próbálta lerúgni magáról a varázshímes kötőféket, mit sem törődött gazdája nyugtatónak szánt szavaival és simogatásaival. Valamit érzett. Többet és mást, mint amit a fayuma érzékei felfoghattak volna, s ez megijesztette a férfit.

– Forgatag... – morogta. Végül a tőrét kellett használnia, azzal vágta el a tevék kötőfékét. A megriadt állatok azonnal talpra vergődtek, s eliramodtak a romok között, minél messzebb a katlan bejáratától. Hászír nem ordított velük, meg sem próbálta megállítani őket. Jobban ismerte annál a tevéit, hogy tudja, most semmire sem menne velük. Majd holnap megkeresi őket. Ha lesz egyáltalán másnap ezen az átkozott csillaggal fényes este után. Visszapillantott a Rózsaöböl bejáratához és megdermedt.

Fekete alakok nyüzsögtek a szirtek között, ahol a homokvihar beférkőzhetett a sziklák mellett. Mintha maguk is szélből és homokból állnának csupán, s a sivatag hívta volna most egyszer csak életre valamennyit. Talán így is történt. Nagydarab harcosok dülöngéltek ott az erős szélben – mert harcosok voltak, ezt Hászír szeme azonnal észrevette – alakjuk eltűnt, feloldódott a homokviharban, s egyre csak sorjáztak elő a sziklák közül. Tízen, tizenöten... húszan...

Kezükben ormótlan fegyverek. Megremegtek. A kék hold mintha a szemükben gyúlt volna ki.

Hászír elsuttogott néhány oltalmazó igét, s visszaugrott saját kardjához. Kicsiny híján elkésett. A homokevők jobbára a tönkretett sziklarajz felé indultak, de amikor a fayuma ismét kiegyenesedett, mégis egy kéken ragyogó szempárba bámult.

A szörnyeteg nem tartott a többiekkel, egyenesen a férfi rejtekhelye felé indult, s most ott tornyosult előtte, akár egy megelevenedett szobor a sziklaperemen. Háta mögött álmos fényekkel bóbiskolt egy terasszal lentebb a tűz. Újabb árnyak moccantak kicsivel hátrébb, s Hászír megértette, hogy elveszett, hogy egyszerű csapdája hasznavehetetlen immár, s csakis Dzsah kegyelmében bízhat.

A szörnyeteg kezében roppant fogakkal irdalt fegyvert tartott, azzal sújtott le a férfira, s Hászírnak az egész karja elzsibbadt a védésben. Kardja panaszos hanggal sírt fel. A homokevő mondott valamit, romlott, érthetetlen szavaiban gyűlölet és harag zengett, s újból a férfi felé vágott. Hászírnak hátra kellett lépnie, hogy valamimód védekezhessen, kardja szikrát vetett, ahogy újból és újból megakadályozta, hogy a homokevő fegyvere a testébe marjon, de visszatámadásra gondolni sem lehetett. A kék hold fényében irtóztató óriásnak rémlett ellenfele, testének izomkötegeit nem fedte ruha vagy páncél, olajtól síkosan csorgott rajta végig a holdvilág. Haja kötegbe fogott fekete kígyófészeknek tűnt, nyakában opálgyöngyök sora, taszító, idegen szeme, akár két izzó azúr lámpás.

Hörögve vágott Hászírra. A fayumának most először támadt elegendő tere, hogy visszatámadjon, de a homokevő könnyedén hárította a szúrást, közelebb lépett, és ágyékon rúgta a férfit. A fayuma vinnyogva rogyott öszsze, kardját védőn tartotta a feje fölé, s hátrébb kúszott a homokban. A szél újabb hullámban vert végig a katlanon, homokfellege egy pillanatra még a kék holdat és a romlott szemű csillagot is elhomályosította.

A homokevő közelebb lépett, s miközben háta mögött egyre újabb szörnyek léptek az egykor az ember rejtekhelyéül szolgáló teraszra, ismét csapásra emelte fogazott fegyverét.

– Dzsah... – nyögte a fayuma.

Halk sikollyal csapott a nyíl a homokevő torkába. A szörny döbbenten meredt Hászírra, a lövés ereje hátravetette, s néhány lépést tántorgott a terasz pereme felé. Selymes fénnyel lobogó ágyékkötője izmos lábaira tekeredett, s tehetetlenül nézte, amint a férfi feltápászkodik. A második vessző Hászír füle mellett süvített el egy hüvelyknyi-re és a homokevő szívét verte keresztül. Az végképp elveszítette egyensúlyát, súlyos kardja csengve perdült meg a sziklán, még az ordító szél sem tudta elfojtani a hangját.

A többi szörnyeteg dühtől ordítva rontott előre, míg az első harcos megadóan hanyatlott le a terasz pereméről az ólmos tánccal alant lobogó tűzbe. Zsarátnokdarabok, csontok perdültek ki alóla, vörös szikrákat kapott fel a szél.

Hászír elmosolyodott, amiért imája meghallgatásra talált. Talán maga a jelenés, akivel az előbb találkozott, talán valamely szolgája sietett a segítségére.

– Ya Huszejn! – kiáltotta diadallal, s most először volt a hangja erős. – Ya Rászil!

Már tudta, mit kell tennie. Előrelépett, s meg sem várva a homokevő támadását, maga sújtott le a vezetőjük halálától talán még mindig döbbent szörnyek közül a hozzá legközelebb állóra.

Az védte az ütését, de megtorpant, mintegy bevárva társait.

Hászírt immár nem érdekelte a biztos vereség sem. A halál sem. A kárörvendő és ostoba teremtmény szíve alsó zugaiban végleg elhallgatott. A fayuma szélesen vigyorgott.

A sírás valahonnan fentről, az egekből érkezett. Hoszszú, elnyújtott zokogás volt, megrázta a sziklakatlant, elnyomta a tomboló szelet, megfakította a kék hold fényeit. Keserves, panaszos hanggal szállt, megremegtek belé az inak, elerőtlenedtek tőle a tagok. Hászír valamiért úgy gondolta, egy kő lehet az, egy zokogó szikladarab, amely talán pont most áll meg égi pályája csúcsán, ahová Rászil keze vetette, s indul a Rózsaöböl homokja felé.

Kétségbeesés, rettenet, csalódás, kiábrándultság és vereség zengett ebben a sírásban, összegyűjtött, megkötött érzelmek olyan vihara, melyhez foghatót a fayuma soha eddig nem tapasztalt. Lábai megrogytak a zokogó hangra, elméje megremegett, szája elbiggyedt, s a nyelve alól végre előbuggyanó nyál végigfolyt cserepes ajkán, ahogy összerogyott. Érzékei peremén még egy darabig látta a billegő szörnyek alakjait, azután az érzelmekből szőtt vihar maga alá temette. Kénytelen volt magát megadni neki, feje a kavargó porba süppedt, de ostoba mosollyal a száján még látta, amint a szörnyek tántorogva összerogynak, kezükkel a fülüket próbálják betapasztani, hogy kizárják, kirekesszék a jajgató zokogást.

Hászír elvesztette az eszméletét. Szeme sarkából könnycsepp gördült végig az arcán. Víz.

 

*

 

Hajnalváros nevéhez méltón tündökölt. Az ébredő nap rózsavörös fényekkel rajzolta meg körvonalait, az elkopott sziklákat, falakat, lépcsősorokat. Az égből még mindig a tegnapi homokvihar maradványa szitált. Ha olyasvalaki látja, aki a sivatagon kívülről érkezett, azt mondta volna rá, eső szitál, úgy szikráztak a homokszemek az ébredező nap fényében.

Két teve állt a romváros peremén, magasan a sziklakatlan fölött. Kényelmesen nézelődtek, pányváikat értő módon kötötte valaki néhány ott búsuló nagyobb kőtömbhöz. Őrtorony vagy talán egy egész erőd lehetett egykoron, mára nem volt több egy múlt korszak sírkövénél. Az állatok szőrét kifésülték, talán még inni is adott nekik valaki egy keveset.

Hászír tűz ropogására ébredt. Sírással telt álmai lassan párologtak csak el, de egyhamar felült, amikor a mellette parázsló máglyát megpillantotta. Csontok, koponyák üszkösödtek a mélyén, halántékig vágott szemüregek. Homokevők.

Felállt, leporolta magát és hirtelen mindenre emlékezett. Bizonytalan léptekkel járta körül a kihunyó zsarátnokhalmazt. Nyomokat, jeleket keresett, de a hajnali szél mindent fodros homokszőnyeggel simított el. Csak két kisebb zsákféleség hevert nem messze tőle a földön. Odabotorkált.

Bőrből készített tömlőnek látszottak, noha varrásnyomot hiába is keresett rajtuk. Akkorák lehettek, mint egy gyermek feje, s most moccanatlan, petyhüdten feküdtek egy szikla árnyékában. Óvatosan megböködte az egyiket. Folyadék töltötte meg, hűvösen, lomhán lötyögött a nyomásra.

Hászír nem ismerte fel, miféle állat bőréből készült. Tapintásra finom volt, olajos és sima. Csontból faragott dugó reteszelte őket. A fayuma igyekezett higgadt maradni, s nem kapkodni, ahogy megpróbálta kidugaszolni az egyiket.

Könnyen sikerült. Szagtalan, hűvös folyadék lötyögött benne. Óvatosan megkóstolta.

Akár víz is lehetett volna, de valahogy érezte, hogy bármiként is hasonlít hozzá, mégsem az, vagy legalábbis nem valamely forrásból merítették. Gondolatai peremén egy hang azt súgta, olyan az íze, mintha a homokevőkből sajtolták volna, mintha a szörnyetegek nedveit gyűjtötték volna egybe ezekbe a furcsa tömlőkbe.

Azután már nem törődött az efféle kóbor gondolatokkal, hanem óvatosan kortyolni kezdte a folyadékot.

– Ya Rászil... – suttogta, amikor végül száját megtörölve visszanyomta a csontdugót a helyére.

Felnézett.

A homokevők csillaga nem tűnt el a hajnal érkeztével, nem rejtette magát a kristályszférák valamely titkos rekeszébe.

Magasan, daccal, kibírhatatlanul remegett odafent a türkiz reggeli égen.

 

John J. Sherwood

Al-Ajur veszedelme

A kalligráfus története

 

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Doldzsernenn

(P. sz. 3692; Adron kvartjának első) havában,

Abadana földjén

1.

Rajíd épp Maiáról ábrándozott, amikor meghallotta a zajt.

Tompa puffanások sorozatának tűnt, és nem is annyira hallotta, mint inkább érezte, ahogy a föld megremegett, először azonban rá se hederített; a lány mosolya gyönyörűbb volt annál.

Előző este találkoztak a kútnál, mikor a kecskéket vitte megitatni. Maia a többi lánnyal meg az asszonyokkal merte a vizet, fekete haja kibontva – csak egy pánt fogta fel a homlokánál –, apró keze erős, de kecses, és csücsörített, ahogy nekihuzakodott a csörlőnek. Rajíd megbabonázva nézte, s amikor összeakadt a tekintetük, Maia egy pillanatra megdermedt, majd gyöngyöző kacajra fakadt.

Rajíd olyan vörös lett ijedtében, mint az első hold – maga sem tudta, miért –, és szégyenszemre eliramodott. Sokáig kísérte az asszonyok nevetése, s csak azután mert visszaoldalogni a kúthoz, hogy elmentek; megérte egybeterelni a kecskéket.

A következő puffanás már hangosabb volt, s az állatok is fölkapták a fejüket, rémülten bámultak a közeli dombra. Most már Rajíd is felfigyelt, és tenyerével árnyékolva a szemét ő is arra fordult.

Nem látott semmit, de már folyamatosan remegett a föld. A kecskék összeverődtek, riadtan mekegtek egymásnak. Rajíd ebből tudta, hogy nem földrengés; akkor elmenekültek volna.

Ő persze akkor sem futott volna el, hiszen a kíváncsisága mindig legyőzte a félelmét. Négykézláb hágott fel a dombra, hogy onnan nézzen körül.

Az újabb puffanást már tisztán hallotta, s nem is anynyira tompa zajnak tűnt, mint inkább dörrenésnek. Valami fényt is látott a következő dombon túl.

Oda már lassabban jutott fel, hiszen inkább volt homokdűne, mint domb – itt már kezdődött az oázist ölelő sivatag –, a talaj meg-megcsúszott a lába alatt, végül azonban elérte a tetejét.

Bamm!

A robbanás ledöntötte a lábáról, oldalra hengeredett. Mielőtt elkapta a tekintetét, még látta a szakadt ruhás szalahokat futva közeledni, mögöttük pedig a porfelleget.

Összekuporodva a térde közé szorította a fejét, azt meg átkulcsolta a karjával. A szalahok ordítozva ugráltak át fölötte, hátra sem nézve menekültek.

Rajíd kiegyenesedett, de mielőtt ő is elszaladt volna, kíváncsisága ismét erősebbnek bizonyult, s egy pillanatra még visszafordult a porfelhőhöz.

Nagyot csattant a világ, mintha apja százszoros erejével ütötték volna pofon. Ordítva emelkedett a levegőbe, testét forróság borította el.

Végighengeredett a domboldalon, a napfény tűzte a szemét, mintha ezer légy repült volna bele.

Lábdobogást hallott maga mellől, és a saját, vagy valaki más zihálását.

– Felcser! – üvöltötte a szalah.

Aztán becsapódott egy újabb porlövedék.

2.

A kalligráfus könnyed, lendületes mozdulatokkal vetette papírra a szavakat, mintha nem is a Kit'had al-Hranit, a dzsenn filozófia legnagyobb művét másolta volna. Szárítottnád-pálcája, a quaham, alig érintette a papírt, mégis éles, határozott vonalakat hagyott; sehol egy megszakadt betű, vagy egyetlen halványabb átkötés. Vízalapú, az olajfestéknél sűrűbb tintákkal dolgozott, szűk nyakú kalamárisokban hat különböző színben, tizenkét árnyalatban sorakoztak előtte, s mindegyikhez saját pálca tartozott, ideális méretre vágva. A kés, hogy minden újabb sor előtt igazítson rajtuk, ott volt a keze ügyében, a másolóállvány szélén.

Világéletében állva dolgozott, mert vallotta, hogy miként a lelket, úgy a testet is fegyelmezni kell. Munkaszobájában tenyérnyi helyet sem engedett a fényűzésnek, a sűrűn megrakott, kódexektől és könyvektől roskadozó polcok között egyedül három állványnak – olvasó-, író-és másolóállvány, ebben a sorrendben, az ajtótól az ablak felé – hagyott teret, no meg az üvegtáblás szekrénynek, amelyben a másolóeszközeit tartotta. Minden reggel, pontban pirkadatkor, elővette őket, és minden este, alkonyatkor, elpakolt. Ahogy életében semmi másból, ebből sem engedett.

Az oázisban Kahír el Muhmed Isaba néven ismerték, ő azonban rég nem személyként gondolt magára, hanem eszközként, amely egy magasrendű célt szolgál. Otthonát is ezt szem előtt tartva építtette fel: ívben hajló ablakát úgy üttette, hogy reggeltől estig betűzzön rajta a nap, az oázist pedig azért választotta, mert évszázadok óta nem esett rá eső, s a homokviharok is elkerülték. A nap tehát zavartalanul süthetett, ő pedig megszakítás nélkül dolgozhatott.

A másolóállvány sarkán ott függött a sorvezető, amely az ablakra akasztva egyenes csíkokat vethetett volna a papírlapra, a kalligráfus azonban évtizedek óta nem használta; szeme már olyan biztosan látta a leendő sorokat, hogy nem volt szüksége rá. Akárcsak a hibakaparó késekre, amelyeket minden reggel kirakott a kalamárisok mellé, ám immár húsz esztendeje használatlanul tette el őket esténként.

Esti sétáin is mindig ugyanazt az utat követte, mindig ugyanoda ült le Nadzser kifőzdéjében, s ugyanazokon a napokon ugyanazt rendelte, nem zavartatva magát senkitől és semmitől, szertartásos szigorúsággal kanalazva a leveseket, mintha még az étkezés is egy feladat lett volna számára.

Most azonban, holott épp csak elmúlt dél, megállt kezében a quaham, amint odakint kiáltások harsantak, és emberek szaladtak végig az utcán.

– Jönnek! Jönnek az amundck! – kiáltozták.

És porfelhő takarta el a napot.

3.

Robbanások rázták meg a falakat, ám azok egyelőre kitartottak: a lar-dori varázsló szerint a helyi Dzsah-pap fohásza fogant meg, mielőtt őt magát szétszaggatta egy porlövedék.

– Csak tudnám, miért porral lődöznek kövek helyett – hüledezett mellette a predoci, mire a harmadik szalah megvonta a vállát:

– Fene tudja. Biztos a templomaikat takarítják.

Homokbombák csapódtak a falba, mintha csak erre akartak volna felelni, s árkok nyíltak a földben, a talapzatnál azonban elakadtak. Pimasz szerencse, vagy isteni gondviselés, egyre ment: kezdték elhinni, hogy megtalálták az egyetlen helyet az Ibarában, amely ideig-óráig állta az amundok rohamát.

A falak alatt sűrű porfelhő nyelt el mindent, nem láthattak bele, a sivító-süvítő hangokból ítélve azonban semmi sem maradhatott épen benne, percek alatt kaviccsá koptatta a termésköveket. Mint a mélysivatag szárazvihara, csak százszorta erősebb.

– Az istenek velünk vannak! – adott hálát a társa halálával rangidőssé vált Dzsah-pap, hangjából azonban kiérződött, hogy kivételesen örömmel cserélt volna bármely zarándokúton járó Galradzsa-prófétával. Háta mögött a helyiek már a tevéket szerszámozták, a gyerekek hordágyakat eszkábáltak, az asszonyok összeszorított szájjal hordták ki az ingó vagyont a gerendatetős vályogházakból. Az égiek talán mellettük álltak, a dzsadok népe azonban nemcsak istenfélő, hanem szerfelett gyakorlatias is volt.

A harmadik szalah tűnődve nézte őket, aztán elvette arca elől elrongyolódott, homokszín sálját, és a mullahhoz fordult:

– Van neve ennek a helynek, atyám?

A pap ajka még ebben a helyzetben is megrándult a kertelés nélkül feltett kérdésre, de erőt vett magán.

– A Vándorok Gyönyörének mondják, de a térképeken Kashar al-Ajur a neve. Annyit tesz: az Igazak Pihenője. Az utolsó a sobirai határ előtt. Hát téged... – egy pillanatig habozott, feltehet-e egy hasonlóan egyenes kérdést – .. .hogy hívnak?

– Abu Pannák – hazudta szemrebbenés nélkül a férfi, kihasználva, hogy külsőre senki sem tudta megkülönböztetni egy született dzsadtól.

Ujabb robbanás rázta meg a falakat, de még csak a vakolat sem pergett le tőle. A lar-dori megvakarta a fejét.

– Csak várd ki az igazi ostromot, testvér! – kacsintott rá a predoci. – Három szerencsevadász, egy félszemű Dzsah-pap meg egy maroknyi hadra fogható karavánkísérő és rabszolgakufár egy egész hadsereg ellen...! – vitte fel a hangsúlyt szinte incselkedve.

A mullah megköszörülte a torkát:

– Bocsássatok meg, de feladatom van. El kell temetnem egy papot, egy felcsert meg egy kecskepásztort.

4.

Kahír húsz év óta először gyújtott lámpást a másolóállványa fölött.

Az abadanai síküveg megóvta a lángot a kinti levegő minden rezdülésétől, a lámpás talpára vésett varázsjelek pedig olyan pontosan szabályozták az égés folyamatát, hogy a láng meg sem rezzent odabent. A lámpás azonban néha meg-megremegett. Olyankor dörrenések hallatszottak odakintről, s a másolóállvány is reszketni kezdett Kahír előtt. A kalligráfus ilyenkor mindig megállt, egyetlen pillanatra félbehagyva a munkát, s csak azután folytatta, hogy előbb a remegés, majd a lámpa imbolygása is abbamaradt.

Odakint por-és homokfelhő kavargott az oázis fölött, süvítve tombolt az amund vihar, a dzsadok pedig kiáltozva vagy jajongva menekítették a vagyonukat, mintha elhitték volna, hogy valóban van hová. Kahír, ha kinézett volna az ablakon, látta volna mindezt, ő azonban csak addig pillantott fel a másolóasztaláról, amíg behúzta a függönyt. Nem azért, mintha zavarta volna a látvány, hanem azért, hogy az övé ne zavarja a kintieket.

Megint dörrent az ég, a lámpás pedig oldalra billent, de ezúttal le is fordult a szögről, és a Kit'had al-Hranira – az eredeti példányra – esett. Kahír szándékosan úgy állította fel az állványt, hogy ilyen esetben ez így történjen. Az sem lepte meg, hogy a lámpás leesett a szögről, és tudta, hogy ettől kezdve bármilyen hétköznapi megoldás haszontalan. A rengések immár túl erősek, egyetlen szög sem bírná már soká.

Tartójába tette az éppen használt quahamot – persze előbb gondosan megtörölte a megfelelő festékhez tartozó szivaccsal –, majd a lámpást kézbe véve határozott léptekkel egy távoli polchoz indult. Emlékezetből nyúlt a megfelelő kötet felé, kissé küszködve leemelte – jókora varázskönyv volt –, és az olvasóállványra tette.

Precíz mozdulattal a hatvannyolcadik lappárnál nyitotta ki, ujját végigfuttatta a sorokon, majd rábökött egyre, s halkan kiejtette a szavakat, miközben a könyv fölé tartotta a lámpást. Az egy pillanatra átmelegedett, aztán függve maradt a levegőben azután is, hogy Kahír elengedte.

A kalligráfus ezután megfogta, visszavitte a másolóállvány fölé, és úgy helyezte el, mintha még mindig a szögről függött volna. Odakint újabb kiáltások harsantak, egy porlövedék pedig mintha átjutott volna a települést övező fal fölött, és a közelben robbant.

Kahír újra kézbe vette az előbb letett quahamot, akkurátusan megmártotta a megfelelő kalamárisban, majd folytatta a munkát. Betűi pontosan kanyarodtak, sorainál egy vonalzó sem lehetett volna egyenesebb.

Aztán süvöltés, majd tompa dördülés hallatszott, és sikkantva kitört az ablaküveg: ezer szilánk szaggatta szét a függönyt, és sértette fel a könyvek gerincét a polcokon.

Kahír kezében megállt a quaham, ő maga pedig a homloka közepéig húzta fel a jobb szemöldökét. Hogy meglepettségében vagy dühében, azt nehéz lett volna eldönteni.

A kitört ablakon és a porfogó foszlányain át betolakodott a szél, és homokot hordott magával. Kahír egy pillanatig mozdulatlanul állt. A quahamra nézett, aztán a másolt szövegre, majd újra a quahamra. Aztán fogta a pálcát, és a tartójába tette; majd mindent összepakolt. Valamenynyi írópálcát, az összes kalamárist, a szivacsokat és a javító-és pálcavágó késeket egyaránt. Több mint húsz esztendeje most először ilyen korán, órákkal naplemente előtt. De be kellett látnia, nem tehet mást.

Miután mindent elpakolt, fogta a Kit'had al-Hranit, és föltette a helyére, a polcra, Danni il Delag Értelemtörténete és Miszad al-Benni Tökéletes nyelv című grammatikája közé, oda, ahonnan több mint húsz évvel ezelőtt levette, s ahová azóta eddig egyszer sem tette vissza.

Azután fogta a másolatot, s miután kivárta azt a szükséges időt, amíg a tinta megszáradt – addig kioltotta és eltette a lámpást –, összecsukta, és a hóna alá vette. Az üvegszilánkok feltakarítására, úgy döntött, jobb, ha most nem szán időt.

Azután átment a tisztaszobába, és átöltözött. Kényelmes papucsa helyett sarut húzott, felöltötte utcai viseletét. Ellenőrizte, nem csúszott-e félre fején az emáme a léglökettől. Aztán magához vette az erszényét, és elindult.

Odakint káosz uralkodott, sebesültek hevertek mindenfelé. Kahír három hete rendelt egy míves bükkfa ládát az oázis asztalosától. Valószínűnek tartotta, hogy mostanra elkészült vele.

5.

A fal elesett.

A lar-dori épp az egyik, bástyának alig mondható kiszögellésen állt, amikor egy porlövedék becsapódott, és akkora lyukat robbantott a vályogba, hogy egy egész hadtest átmasírozhatott volna rajta.

– Jól vagy? – érkezett futva a predoci.

A varázsló a fejét fogva éledezett. Húszlábnyit repült a robbanástól, és hosszú percekig hevert mozdulatlanul, ösztönösen felhúzott varázspajzsa azonban felfogta a porlövedék nagyját. Csak azt az üvegablakot sajnálta, amit a róla lepattanó porzúzalék szétvetett.

– Jól – felelte a halántékát dörzsölgetve. Hogy is hívták? Kalefír, vagy Calomer. Megvan, Calemon. – Azt hiszem – tette hozzá bizonytalankodva, aztán hagyta, hogy a predoci eltámogassa az új védelmi vonalig, amelyet a faltól beljebb, a csirkeólaknál állítottak fel. Az oázisban mindenki itt tartotta a csirkéit, mert valami hittétel így írta elő, bár hogy ez melyik szent szövegben szerepelt, arra még a Dzsah-pap sem emlékezett.

A félszemű mullah vakkantgatva irányította az új védelmi vonal felállítását, köveket hordatott egy halomba, ide vagy oda állíttatta az íjászokat, és egyáltalán, próbálta tartani a lelket a híveiben. A predoci szerint egész szép eredménnyel.

– Eh – köpött egy nagyot a pap, mikor néhány pillanatra magukra maradtak. – Most bezzeg könnyen hisznek, amikor már csak egy csoda segíthet. Láttátok, hogy teljesen körülzártak? Néhányan még pakolnak, de már nincs merre menekülni. Hé, te kölyök! El ne vidd azt a követ, az anyád élete múlhat még rajta...!

De hogy valóban azon múlt-e, jó darabig nem derült még ki, az amundok ugyanis nem törtek be a résen, hanem csak tovább lőtték az oázist a por-és homokvetőikkel. Vagy ki tudja, az is lehet, hogy csak homokóriások játszottak a sivatagban.

– Láttuk, hogy amundok – felelte az ilyen reménykedő ötletekre a harmadik szalah, aki Abu Pannak hazudta magát. – Ámbraszín zászlaik vannak. A testük olyan, akár a szobroké, a szemük pedig kékebb, mint a mélysivatag ege.

– Elveszed az utolsó reményüket is! – morrant rá a predoci, mire azt felelte, hogy inkább harcol maroknyi reményvesztett férfi élén, mint ül a romok között arra várva, mikor vonul odább egy csapat mesebeli óriás.

Aztán otthagyta a társait, és félrevonta a mullahot, akinek a szakálla vöröslött az első hold fényében.

– Mi olyan különleges ebben a helyben, hogy nem mernek bejönni, atyám?

– Mindig tiszta életet éltünk...

Otthagyta, mielőtt a pap igazán elkezdhette volna, de hiába tette fel másoknak a kérdést, tőlük sem kapott kielégítő választ, és törhette egyedül a fejét.

Egészen addig, amíg meg nem látta a rózsakaftános, fekete emámés alakot, hóna alatt a roppant kódexszel, ráérősen gyalogolni.

A kalligráfus köszönés és kopogás nélkül lépett be az asztalos házába. Az ajtó tárva-nyitva állt, ezért úgy ítélte, szükségtelen udvariaskodásra fecsérelnie az idejét. A ház előtt kikötött málhás teve is arra ösztökélte, hogy mielőbb a tárgyra térjen.

Ekbír asszonya épp a legkisebb gyermekét tette tisztába, a többi pedig körülötte ugrándozott. Mikor Kahír belépett, az asszony egy pillanatra feléje fordult, aztán viszsza a csecsemőhöz.

– Ekbír a műhelyit pakolja – mondta, amit Kahír az összes lehetőséget végiggondolva úgy értelmezett, hogy az asztalos nem a műhelyét rakja át egyik helyről a másikra, hanem csak a csomagját állítja össze az útra, így hát a ház közös terén átvágva megkereste Ekbírt.

Épp mikor meglátta, odakint ismét becsapódott egy porlövedék, alapjaiban rázva meg a házat. Faforgács szitált Kahír fejére, egy pillanatig el is vakította. Ekbír prüszkölve lépett elé.

– Mi az...? Mester! Még itt...? Az istenek szakállára... Nem kellene... Az asszony meg ín... A könyve...? Ennek? Persze... a láda! Hát kísz, csak... nem kellene... menned?

Közben leszedte a terítőt a ládáról, amely öt hüvelyk magas volt, egyharmad öl széles, és kétharmad öl hosszú, pontosan úgy, ahogy Kahír kérte. Oldalát és nyitható fedelét a Kahír által megadott minták díszítették, egy különleges írásjelet fogva közre. Egy másik kalligráfus alighanem felismerte volna, hogy a duah és a ther, a dzsad ábécé kilencedik és tizenhetedik betűjének egyfajta kombinációja volt, központi elemét pedig a mindkét betűben meglévő, a balduki írámódszer szerint az örökkévalóságot szimbolizáló darukanyar motívum alkotta.

Kahír bólintott, s miután átadta az asztalosnak az előre kialkudott összeget, a ládához lépett, hogy beletegye a Kit'had al-Hrani másolatát. Két évtizeden át dolgozott rajta, most mégis minden tétovázás nélkül tette befejezetlenül a ládába. A Kit'had al-Hraniról valaha készült legtökéletesebb másolatot. Élete főművét.

A világ tizenhét különböző olyan írásmódot ismert, amellyel a dzsenn filozófia legjelentősebb szövegét eddig lejegyezték, ám pontosságban és szépségben ezek nyomába sem értek Abu el Kitah gondolatainak. Többértelmű jelek, rosszul megoldott átkötések torzították el a szavak értelmét, s még a legpontosabb is hemzsegett az esztétikai hibáktól. Kahír egész életét arra áldozta, hogy kidolgozza azt a végtelenül pontos, ám egyben szemet gyönyörködtető írásrendszert, amely nem csupán a legalkalmasabb, de az egyetlen tökéletes eszköz a Kit'had al-Hrani lejegyzéséhez; miután pedig megalkotta, húsz esztendőnél is többet szánt arra, hogy elkészítse a saját változatát.

Most hat szín kavargott a kódex lapjain tizenkét árnyalatban, mindegyik önálló jelentéstartalommal. Állat-és ideakalligrammák olvadtak egymásba az oldalakon, Abu el Kitah mondandója szerint, a jobbról balra, fentről le és átlósan is értelmezhető sorok pedig hűen tükrözték az érvelés három fő csapását. Kahír úgy számította, hogy ha elkészül, elég lesz csak rápillantani, s anélkül, hogy az olvasó magát a nyelvet vagy az írásrendszert ismerné, a tökéletesség eme összjátéka révén nyomban felfogja és megérti Abu el Kitah igazát.

Kahír azonban önmaga előtt sem hangsúlyozhatta elégszer, hogy mindez csupán akkor lesz így, ha elkészül.

Mert befejezetlenül, anélkül, hogy a mű önmagába záródna, miként Abu el Kitah gondolatai is, tökéletlen marad, egy elhanyagolt torzó, amelyet sem az istenek áldása, sem a profán mágia nem véd az idő múlásától, s végképp nem az amund pusztítástól. Akkor pedig egy élet munkája válik fölöslegessé.

Odakint kiáltások harsantak, a távoli morajlás hirtelen fölerősödött, mintha valami átgázolt volna az oázist övező falakon. A homok süvöltve kavargott a házak között, hátrálásra kényszerítvén a védők maroknyi csapatát. Csak maguk az amundok maradtak kívül továbbra is.

Kahír lezárta a ládát, és arra gondolt – életében először –, hogy milyen szeszélyes játékokat űz is a sors. Mindöszsze még három napra lett volna szüksége, hogy befejezze, három, kemény munkával töltött, mégis kurta napra, így azonban...

– Mester...? Nem mígy? Mink az asszonnyal... Kahír csak bólintott, hogy menjenek, s hogy ne is törődjenek vele, meglesz magának, ahogy eddig is. Vagy legalábbis Ekbír ezt olvasta ki a mozdulatból, és nyomban elszelelt.

A kalligráfus utána egy pillanatig még tűnődni látszott, de aztán a ládát hátrahagyva ő is elindult – hogy meg is torpanjon azonnal.

Előtte, a műhely ajtajában, az a férfi állt, aki Abu Pannak nevezte magát.