Június

A szüleik Hamptons-ba száműzték a barátnőimet, és én a családi nyaralónkban kerestem menedéket, a húgom barátainak bandájában. Éppen olyan idő volt, amikor az általános közömbösségben halálra sül az ember. Folyt a víz mindenkiről. Délután fél négykor olyan súlya volt a csendnek, hogy még a kabócák hangját is szinte vattán keresztül hallottuk. A betonból rezegve áradt a hőség: az ilyen kánikulai napokon egy forró tepsiben érzi magát az ember. Egyedül voltam a medencében. Egyedül voltam, és Monsieur-re gondoltam. Fájdalmat éreztem, a nehéz vágyat, amely megkönnyebbülésre várt. Már nem a szúrós érzés volt a szívem körül. Lárvaként vánszorogtam kockakőről kockakőre, eltompított az a néhány joint, amit már elszívtam. Cigarettáztam. Felmentem a szobámba – maga az út is erotikus érzést keltett bennem –, ahol a vénséges zsalukon beszűrődő fény éppen azt a tökéletességérzést árasztotta, mint gyerekkoromban. A hihetetlenül lágy, homokszínű fény. A kéjes fény. Nagyon érzékien tört át a függönyökön, és akaratlanul is sok mindent megmutatott. Monsieur már jó két hónapja nem adott hírt magáról, és most hirtelen megint megjelent előttem, a hőség és a fény miatt. Istenem, az a fény… Monsieur és az ő elmosódó tekintete.

Alice úgy robbant be az álmodozásomba, mint egy ágyúgolyó, és azzal a cicás tekintettel nézett rám, ami többet mondott minden szónál.

– Lucy cigit sodor.

Erre én úgy tettem, ahogy akkoriban szoktam, amikor folyamatosan titkolni kellett a világ előtt, hogy elkábított egy ilyen korú (és főleg ilyen típusú) férfi. Még mindig másra gondoltam, de úgy tettem, mintha engem is elkapna a lendület. Odakint javában tartott a tarotparti. Gyorsan rágyújtottam egy jointra, és mint egy besurranó tolvaj, félmeztelenül leléptem. A lelkemben nagy csata dúlt. Mit kezdjek a telefonommal, ahol a névsoromban a jól ismert keresztnevet már lecseréltem „Monsieur”-re? Akkoriban még csak tanulgattam, hogyan használjam ki a büszkeség-fellobbanásokat, és hogyan legyek újra büszke. Így aztán mindig találtam mentséget, amikor az összeroppanás határán álltam. Most rögtön fel akartam hívni Monsieur-t, hogy a könyvről és a seggemről beszéljek neki. Monsieur imádta a seggemet; ez nem múlhatott el ilyen gyorsan belőle. Ez volt az aznapi mentségem: csak fel akarom izgatni őt.

Ha valaki akkor kinézett az ablakon, egy fiatal lányt látott, aki papucs nélkül, félmeztelenül kóválygott a forró betonon, füléhez tapasztott telefonnal. Persze, Monsieur nem vette fel. Bármit is jelentett ez. De nekem már elfogyott az erőm, és egy hosszú, hosszú hangüzenetet hagytam neki:

Tudni akartam, mi van veled.

Azt akarom, hogy ne félj többé tőlem.

Beszélni akartam veled a Monsieur-ről, amivel elég jól haladok.

A medencéről akarok beszélni veled. Provance-ban vagyok, a házunkban, a barátaimmal. Nem tudom, érted-e, mit akarok mondani, de olyan pusztító meleg van, amikor már a természet sem ad ki hangokat. Csak délen tud ilyen meleg lenni. Az előbb fürdőruha nélkül fürödtem, és egészen eltompultam. És szívtam is.

Elnehezített a fű és a hőség, nagyon kéjes érzés volt. És akkor, isten tudja miért, azon kezdtem gondolkodni, hogy mi ketten együtt is lehetnénk abban a medencében. Csak te és én. Én a medence szélén ülnék, te velem szemben állnál, kezdenél keményedni. Valami olyasmit mondanék neked, hogy „gyere, menjünk be a szobámba, baszni akarok”.

És te azt mondanád: Oké, de csak akkor, ha olyan sokáig nézhetem a puncidat, ameddig akarom.

És én beleegyeznék. És akkor kiszállnánk a medencéből, és felmennénk a szobámba, az első emeletre, ahol tökéletes a megvilágítás, szórt fény, ahogy kell. Tudom, hogy szeretnéd ezt a megvilágítást.

Azt hiszem, hosszan bámulnál a combjaim közé, de mivel nem lennék normális állapotban, imádnám. Nem tiltakoznék, vagy csak annyira, amennyire szereted. És tudom, hogy basznánk. De azt már nem tudom, hogyan. Képzeld el. Képzeld, hogy kapaszkodnék a hátadba.

Csak ennyit akartam. Tudom, hogy miután azt mondtam, semmi különöset nem akarok tőled, ez most furcsán hangzik egy kicsit.

Hívj vissza.

Vagy ne hívj vissza, ahogy tetszik.

Mindig tökéletesen a tudatában voltam, hogy a hangüzenet nem a legjobb módja annak, hogy szóra bírjam Monsieur-t. Amikor kimentem a kertbe, egy percig sem hittem, hogy választ kapok. Ahogy Monsieur a nem fogadott hívásait kezelte, mindig rejtély volt a szememben; mindig úgy éreztem, hogy a hívási kísérleteim elvesznek egy tér-idő örvényben, és hiába húzom tiszta erőből a fonalat, ami Monsieur-höz köt engem, Monsieur már rég elvágta, csak nem szólt róla nekem.

Másnap, amikor majdnem cseppfolyós állapotban visszajöttem a városból, láttam, hogy hangüzenetem van. Miközben a hangpostafiókot tárcsáztam, reflexszerűen feléledt bennem a remény, bár nem engedtem neki. Mert olyan keserves tudott lenni a csalódás.

Mama hívott, tudni szeretné, mi van velem? Vagy nagypapa, aki a gázsütő miatt aggódik? Vagy Zylberstein, akinek eszébe jutottam a hosszú ügyeleti órák alatt?

De nem. Monsieur hívott. Monsieur azt mondta a gyönyörű hangján: Szia, Csak a könyvről akartam beszélni veled.

(Alig észrevehető, rövid tétovázás.)

És egy kicsit a medencéről is.

Csókollak.

Amikor letettem a telefont, úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs is szívem, sem a mellkasomban, sem sehol máshol. Pedig állati erősen vert, te jó isten! Alig hallottam a kabócák hangját, és az imádott barátok nevetését. Már nem értettem semmit. Először éreztem magam Monsieur miatt úgy, mintha mozsárban törtek volna darabokra. Nem tudtam teljesen megemészteni a tényt, hogy most az egyszer működött a technikám. Furcsa, de azt gondolom, hogy talán azért, mert elemibb volt, mint máskor. Nem mutattam semmi elköteleződési szándékot, csak fel akartam cukkolni őt – és Monsieur ráharapott a horogra, a damilra és az ólomra.

Kábán visszamentem a teraszra, ahonnan ráláttam a röplabdameccsre. A barátaim úgy kacagtak, hogy majd megszakadtak, de biztos vagyok benne, hogy egyikük sem rezgett úgy, mint én, egy hülye örömtől. Egy olyan lány hülye örömétől, akit felhatalmaztak, hogy megint megkeféltesse magát. Flora egyedül ült az asztalnál, és cigarettát sodort.

– Üzenetet kaptam Monsieur-től – vetettem oda neki, elképedt, ujjongó mosollyal.

– Mi? – kiáltott fel Flora, és majdnem lenyelte a filtert, amit az ajkai közt tartott. – És mit mond?

– Tegnap felhívtam.

Egy pillanatra elhallgattam, és azon rágódtam, hogyan is adjam be egy alig felnőtt, tizennyolc éves szűznek, hogy felhívtam a férfit, aki összetörte a szívemet, a medencéről és a puncimról beszéltem neki – és mindezt úgy, hogy közben ez a lány ne nézzen szánalmas nyomoroncnak. Bár Flora egy ideje már igencsak járatos lett az én szerelmi történeteimben, csak az értheti meg, hogy ez a szánalmas lépésem hordoz némi bájt is, aki dugott már életében, és ismeri a szerelem mocskos szókészletét. Inkább tömören, de kedvező színben felvázoltam a helyzetet.

– Na, röviden összefoglalom. Szexről beszéltem neki, és bár nem tudom, miért reagált éppen erre az üzenetre, nem vagyok rajta igazán meglepődve. Monsieur a szexre jár.

– Mindenesetre ne válaszolj neki rögtön – mondta Flora, miközben rágyújtott, olyan nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb válaszolni fogok.

Végeredményben Monsieur-ről volt szó, a szép lassacskán betelő fekete Rhoda füzetben szereplő férfiról. Nem lehet nem tudomást venni egy jelről, ami ettől a legendás lénytől érkezik.

– Persze, hogy nem, vakargassa csak a tökét – mennydörögtem, majd két és fél óra múlva hülyén megtörtem, éppen azon a helyen, ahol a párbeszéd elkezdődött.

Amíg a többiek ebédet készítettek, kisurrantam, és az edénycsörömpölésben senki sem hallotta meg kéjes dorombolásomat:

– Szia. Csak a könyvről szerettem volna beszélni veled. Meg egy kicsit a medencéről is. Hívj vissza.

Néhány perc múlva persze már gyűlöltem magam. És mintha Monsieur valami telepatikus képességgel megérezte volna, hogy nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy helyénvaló a válaszom, nem hívott vissza egyáltalán.

A következő néhány napban megint egy róla szóló fantáziát dédelgettem, ahol a megragadhatatlan sebész úgy trónolt, mint a kéjencség istene, fittyet hányva a tér és az idő törvényeire.

Álombeli gyámsága alatt olyan jeleneteket dolgoztam ki, amelyek soha nem tetszettek volna azelőtt. Furcsa és ferde jelenetek játszódtak le a szemem előtt, én úgy ráztam a fejem, mint egy epilepsziás, hogy ne piruljak bele, csendben átkozva magam a mocskos gondolataimért. És Monsieur nem jelentkezett. Monsieur megelégedett azzal, hogy obszcén álmodozásra késztette termékeny képzeletemet, és nekem egyedül kellett elboldogulnom. De a lemondás valahogy már nem volt olyan kegyetlen: egyre gyakrabban fordult elő, este éppen úgy, mint reggel, hogy a fejem kivetette magából az ő képeit. És lassan elérhetőbb zsákmányok kezdték betölteni: Zylberstein, Édouard. A barátaimmal folytatott tevékenységek kitöltötték a napjaimat és az éjszakáimat: nappal a teraszon tarotoztunk, és több kilométernyi cigarettát is elszívtunk, miközben Michael Jacksont hallgattuk. Egymás után róttam az oldalakat, felvillanyozott a mély szeretet hangulata a házban, amit szép lassan megtöltöttünk homokkal, fenyőtüskékkel és hosszú hajszálakkal. A Monsieur-t írtam, de az, hogy erőszakkal felidéztem őt, nem töltött el keserűséggel. Valahogy olyan voltam, mint egy orvos, végeredményben. Egy emberi lényt tanulmányoztam, felállítottam a történet anamnézisét, de egy percre sem álltam le, hogy magamba merüljek. Csak amikor néha ráébredtem, milyen megjelenítő ereje van egy-egy szexjelenetnek, akkor jutott eszembe Monsieur. Méghozzá nem ezzel a szóval: „Monsieur”. Ott volt a keresztneve, meg az a hőhullám, ami mindig elöntött, amikor kimondtam. Felidéztem a sok szép és emelkedett dolgot, amit ez a két szótagú szó megjelenített. Mindent, ami szorongást, izgalmat, érthetetlenséget jelentett.

Florának felolvastam a Monsieur egy-egy részletét azokban a békés pillanatokban, amikor együtt égtünk pirosra a rózsaszín-fehér csíkos matracon. Flora becsukta a könyvet, amit olvasott, és miközben gondosan kenegette aprócska melleit langyos naptejjel, felszólított: „Olvass fel egy részletet.”

Rágyújtott egy sodort cigire, és én kicsit félszegen, vallásos csöndben beavattam az utolsó oldalakba, és a hangom beleveszett a kabócák zümmögésébe, a szélbe és a Kinks zenéjének hangjaiba. És Monsieur csak azért létezett, mert én életet akartam adni neki. Gyakran Antoine is leült mellénk, annyira vonzotta a mi okos kettősünk, átölelte a térdét, és félbe sem kellett szakítanom a felolvasást – csak egy rövid pillantást vetettem az én imádott közönségemre, és folytattam. Volt-e valaha is jobb hallgatóságom? Senki nem fűzött kommentárt semmihez. Amikor befejeztem, egyszerűen csak becsuktam a füzetet, aminek a lapjai feldagadtak a párától, és ott folytatódott a beszélgetés, ahol félbehagytuk. Igaz, hogy egyedül voltam a kétségeimmel és a léha gondolataimmal – de most már mások is ismerték Monsieur-t. És elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Senkit, engem sem izgatott, hogy helyeslő vagy helytelenítő-e a véleményük. Monsieur úgy úszott fölöttünk, mint egy árnyék, ami más sűrűséget adott a nyaralásomnak: mást is csináltam, nem csak aludtam, szívtam vagy a medencében henyéltem. Írtam is. Egy történetet szőttem egy férfiból kiindulva, akit bensőségesen ismertem, de aki a ház többi lakóinak szemében egy mesebeli állatnak tűnt, akinek a létezését tőszavas üzenetek igazolták varázslatosan. Meghallgattattam velük Monsieur üzenetét – elpirultak a mély, nevetős hang hallatán.

Istenem, mennyire szerettem őket, mind egy szálig! Esténként, amikor az étkezőben lévő ágyakat és fotelokat megrohamoztuk arra a másfél órára, amikor a kedvenc adásunk ment, befurakodtam a kanapéra a füzetemmel, és fáradhatatlanul körmöltem, egyáltalán nem zavart a zaj, a nevetés vagy a kézről kézre járó jointok. Sőt, a szüntelen zsibongásban születtek a legszebb mondataim; amikor másnap átnéztem a szöveget, nemigen találtam benne javítanivalót. Valamiféle csoda révén minden vessző, minden pont megtalálta a maga létjogosultságát. Az oldalakat csokifoltok borították és a terasz fölé boruló hatalmas tengeri fenyő gyantája, de ezek a nyomok mind a napnak egy olyan pillanatába repítettek vissza, amit nélkülük elfelejtettem volna, és ami a maga módján meghatározta, hogy az egyik vagy a másik szót válasszam.

Amikor egyedül írtam, a szieszta csendes órájában, amikor a házban viszonylagos nyugalom honolt, sokkal jobban odafigyeltem a részletekre, és én magam is dühbe gurultam attól, hogy hiába keresem, hová is akarok kilyukadni. Soha nem csak közte és köztem zajlottak a dolgok – és bár Monsieur nem fogja megtudni soha, mindent ezeknek az embereknek köszönhet, akik már az életemmé váltak, és akik ezerszer is beküldték a vizes röplabdát a nyitott lapok közé, ezerszer is paradicsomszószos spagettiszálakat pottyantottak oda, ahol éppen egy fellációt meséltem el, és ezerszer is összeolajozták a fejezeteket a napolajtól ragacsos ujjacskáikkal.

Ha nem lett volna ott a jelenlétük nyoma a makulátlan oldalakon, amiket a nyomtató kiköpött nekem, jóval kevésbé lett volna vidám az egész. Akkor afféle amatőr író lettem volna. Így viszont a kéziratom ránézésre éppen olyan volt, mint Henry Miller párizsi kézirata. Legalábbis ránézésre. Mivel Monsieur megint eltűnt a föld színéről, én azzal töltekeztem, amihez hozzáférhettem. És mert megint lemondott róla, hogy a szexuális vágyaim levezető csatornája legyen, és mert nem akartam semmit elfelejteni, az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy újragondoltam a simogatásait, és bujaságot izzadtam a pórusaimból is. Négy ember helyett ettem, és bagóztam, mint egy gyárkémény, de csak a csábításra, a gyönyörre és szexre éheztem. Valami elviselhetetlen feszültségre éheztem, ami ébren tarthatott volna.

És aztán ott volt Lucy.

Azt hiszem, hogy amikor félmeztelenül láttam, furcsa hatással volt rám – és úgy tűnik, ennek nem kellett volna így lennie. Azelőtt soha nem jutott volna eszembe, hogy a ruhái alatt Lucy éppen olyan meztelen, mint én. De lassan a tudatára ébredtem.

Lucy… mindig volt valami Lucyvel, aki éppen annyira szereti a lányokat, amennyire én a fiúkat szeretem. Nem jöttem rá azonnal; ugyanabban az ütemben nőtt, mint a húgom, a kertünkben menetelt nyuszis pizsamában, miközben én az első fogszabályzós csókokat váltottam egy fiúval. Nem olyan régen ébredtem rá, hogy Lucy is nő – egy különleges, mégis banális alkalommal. Náluk voltunk: Lucy egyik kezében egy pohár puncsot tartott, a másikban egy jointot, és én a fűtől elnehezülve csak néztem őt: a nagy, fekete szeme behunyva, az arca barna, sötét haja a vállára omlik. Még csak nem is lehetett ezt táncnak nevezni, de transz sem volt igazán, főleg nem egy normális csípőringatás. Lucy bezárkózott egy világba, ahová senki nem tudta követni, a térdét minden hangra megroggyantotta. Hihetetlen érzékiséggel mozgott, és a fiúk csak nézték, és nem tudták, miért, honnan árad a fény ebből a kamaszlányból, akit mindennap láttak a gimiben, de nem is nagyon figyeltek fel rá. Csak egy haver. Melyik az a pillanat, amikor a lányokból nő lesz, a fiúkból meg férfi, csak úgy, külön értesítés nélkül, egy Pink Floyd-szám hallatán? Amikor Jim Morrison hangjától megzavarodik a tekintetük, és egy öngyújtó fényében váratlanul megpillantanak egy szőrös mellkast, miközben első cigijükre gyújtanak?

Attól a pillanattól kezdve, amikor megláttam, ahogy Lucy örökre kilép a kislánygubójából, sokkal több lett a szememben, mint barátnő, de testvér sem volt – erre a státusra Flora tarthatna igényt, majdnem úgy, mint Alice. Túl sok különböző típusú és összeegyeztethetetlen érzés volt Lucy körül, hogy egy igazán pontos rekeszbe betehessem. Vele kapcsolatban soha nem voltam biztos semmiben. Elég sok időt töltöttem az azon való merengéssel, miért ő az egyetlen lány, akit tudatosan és hevesen kívánok. Akartam Lucyt, nagyon is, és túl sok szinten ahhoz, hogy pontos mozdulatokat képzeljek el, vagy valami olyan alacsonyrendűen gyakorlatias dolgot, mint egy orgazmus. Szerettem volna jóllakni vele, a szubsztanciájával, azzal, ami sugárzott belőle. A legapróbb mozdulata is olyan érzékiséggel és komolysággal robbant a levegőben, mint a legjobb Pink Floyd-slágerek. Ugyanaz a nyugodt karizma áradt belőle, mint Monsieur-ből – csakhogy Lucy mintha nem tudott volna róla. És nem is játszott rá; ez csak úgy áradt belőle, természetesen, egyszerűen. A tökéletesen jelentéktelen gesztusok, ahogy kinyitott egy süteményes dobozt, vagy letett egy halom tányért, a szemem előtt alakultak baletté. Még amikor egy tarotparti kellős közepében voltam is, Lucy betöltötte a látómezőmet. Sőt, még rosszabb: úgy érzékeltem a jelenlétét, hogy meg sem kellett győződnöm róla.

Nem ugyanazt a sürgető vágyat ébresztette bennem, mint egy férfi, de amikor a közelemben volt, csak a hajára, a nagy fekete szemére, a szájára, a fehér fogaira tudtam gondolni, arra, hogy olyan csendesen suhan az egyik pontból a másikba, mint egy kis állat. Hirtelen leült mellém, felkapott egy halom kártyát, és az ártatlan kártyajátékot szégyentelen flörtté változtatta, amitől a húgom majd felrobbant.

– Képtelen vagy diszkrét maradni. Ez őrület! – kiabálta egy este a parányi konyhában.

– Nem tehetek ellene semmit, ez erősebb nálam!

– Hát tégy magadon erőszakot! – jelentette ki Alice, mintha ez olyan könnyű volna, mintha lenne valami módja annak, hogy ne vegyem észre azokat a súlyos pillantásokat, amelyeket Lucy plántált a húsomba, mielőtt elrabolta az ütésemet egy aduval.

Igen, ez az: Lucyvel minden tarot-játszmává változott. Próbáltam védekezni a varázsa ellen, és ostobán azzal győzködtem magam, hogy nem olyan szép, mint sok másik barátnőm, és egyszer csak Lucy hangosan elnevette magát, a nevetése kirobbant, majd lassan elenyészett, mint a gyönyör, és én megint el voltam veszve, és övé lett az ütés. Erről volt szó, vagy valami efféle aprócska dologról. Az összes, de tényleg az összes adu a kezében volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy Lucy szép vagy sem; azok közé tartozott, akiknek elég beállniuk egy megfelelő fénysugárba, és azonnal elhárítanak minden kétséget. És amikor már amúgy is az áldozata voltam, Lucy tudta nélkül kivégzett a mindenható bájával, ami sokkal veszélyesebbé tette őt, mint egy átlagos lányt. Úgy tűnt, csak rám hat a varázsa, főleg azért, mert a kör, amiben mozogtunk, már nagyon régóta szerelembe esett, és ezt nem érezte ilyen elevenen.

Tehát ezen a nyáron, amikor nyomorult szardíniaként vergődtem Monsieur hálójában, egyszer csak jött Lucy, és félig kirántott belőle, hogy felajánlja a saját hálóját. Provance-ban még viszonylag racionálisan tudtam kezelni a helyzetet, de nagyon megváltozott a dolog, amikor Lucy kitárta előttem egy kis vidéki sufni ajtaját. Szégyelltem magam, amikor észrevettem, hogy túl sokáig bámulom. Mintha tanulmányoztam volna. Alig tértem magamhoz belőle.

Igyekeztem elterelni az érdeklődésemet, Antoine-on gyakoroltam idejétmúlt technikáimat, aki úgy reagált, ahogy minden fiú szokott ebben a korban – amivel még jobban felhúztam Alice-t, aki nagyon tévesen úgy képzelte, hogy az egész világon kipróbálom a fogaimat, csak hogy elfelejtsem Monsieur-t. Lucyn soha nem próbálgattam a fogaimat; inkább ő rágta le rólam a húst egészen a csontomig, dühödten, miközben a barátnője ott feküdt a karjai között.

Mindig képtelen voltam rájönni, mi bújt meg valójában Lucy pillantásai és alig leplezett provokációja mögött. Mert az évek során kölcsönös tisztelet szövődött közöttünk, és nem hinném, hogy ugyanolyan játék vagy zsákmány lettem volna a szemében, mint bárki más. Talán meg kellene kérdezni tőle. Mit szólsz ehhez, Lucy? Mit gondoljak erről az egészről? Talán azért találtad csiklandósnak a tétet, mert férfiak karjában töltöm a napjaimat? Vagy valami egészen másról van szó? Talán valami egyszerűbbről? Nyilván semmi jelentősége. Én magam sem tűnődtem el azon soha, miért tetszel nekem ennyire a melleid ellenére (amik egyébként nem túl nagyok), a hajlékony és kecses tested ellenére, a bikinialsódban rejtőző apró kis dudor ellenére, ami végérvényesen a lányok szent fajába utal téged. Erről senki sem tehet; de rajtad kívül senki nem értette, milyen orgazmust élek át a Jacques Brel-vagy a Pink Floyd-szám hallatán, és senki mással nem hozhattam volna létre azt a szinte telepatikus közösséget, ami olyan sokszor jött létre közöttünk Provance-ban vagy Normandiában.

– Szerintem sodorjunk egyet, aztán menjünk pingpongozni. Emlékszel? Vacsoraidő volt, vagyis majdnem hajnali kettő, felugrottam a székemről, és úgy bámultalak, mint egy Fragonard-festményt.

– Honnan tudtad, hogy éppen erre gondoltam?

A híres mosolyoddal néztél rám, ami olyan gyorsan suhan végig a különleges, keskeny kis arcodon, majd lejátszottunk egy ördögi menetet a Contours „Do you love me”-jára, Alice többször is majd bepisilt, én pedig minden őrült nevetésroham után kiestem a körből. Túlságosan nevettem, nem vettem észre a labdát, de téged bezzeg láttalak. Akaratod ellenére is őrült nagy helyet foglaltál el az életemben.

Az egyik este az a hóbortos ötletem támadt, hogy elolvastatok veled egy rövid levélrészletet, amit Andréának írtam, és ami éppen rólad szólt. Persze ez lett a nyílt háború kezdete. Még aznap este kihívtál párbajra, hogy csábítsam el Florát – a testvéremet! –, majd Clarát – a te barátnődet! –, és kezdtem ráébredni, hogy tulajdonképpen talán neked is vannak hibáid. Játékos vagy, és manipulátor – de hát hibák-e ezek igazán? Rajtad ezek a fonákságok olyanok voltak, mint a szeplőfoltok; van, aki szerint ez szép, van, aki szerint csúnya. Néha mind a kettő egyszerre. Az állításom legerősebb bizonyítéka, hogy úgy aludtam el, hogy gondolatban veled szeretkeztem, abban az elvont, díszes stílusban, ahogy a fantáziáimat kidolgozom; aznap este korábban feküdtem le mindenkinél, hogy hosszabban gondolhassak rád, és másnap, amikor szembejöttél velem, borzas hajjal, a párna gyűrődéseivel az arcodon, úgy mosolyogtál rám, mintha valamiképpen a képemen viselném a bűntudatot.

Ekkoriban úgy próbáltam átvészelni Monsieur eltűnését, hogy rendszeresen beszéltem telefonon az egyik avatarjával, Maxime Zylbersteinnel, aki harmincöt éves volt, és szakmája (de főleg szíve) szerint nőgyógyász. Amikor szóba hoztalak Zylberstein előtt, gondolatban azonnal a karjaidba taszított – naná, mondtad te erre, van-e jobb egy tizennyolc és egy húszéves leszbikusnál? Zylberstein képtelen volt felfogni, hogy ennyire zavarni tudnak holmi metafizikai megfontolások, az a tény, hogy a húgom legjobb barátnője vagy, és hogy nem lenne túl korrekt vele szemben elleplezni egy ilyen helyzetet. Ha fiú lettél volna, már régen a karjaidban kötöttem volna ki, olyan egyértelműek voltak a jelzéseid. De Lucy, gondolj bele csak egy pillanatra: hogyan élhettem volna túl, ha visszautasítasz? És hogyan érhettem volna hozzád anélkül, hogy naivnak vagy ügyetlennek találnál? A te számodra újfajta simogatásokat szerettem volna kitalálni, olyan csókokat, amiket soha nem ismertél, amelyek a szavaknál jobban is ki tudták volna fejezni, hogy mennyire imádlak, hogy milyen nagyon elbűvölsz. Ez valami olyasmi, amit a férfiak mindig képtelenek voltak megérteni; hogy a lányok mennyire szoronganak attól, hogy egymással összeboruljanak. Mert a férfiak úgy gondolják, hogy a lányok tulajdonképpen csak az aperitif, és az összes elélvezési technikájukból hiányzik a következmény, hiszen nincsen farkuk. És bár az évek során kipróbáltam az összes technikát, olyan sokat álmodoztam a te szeretkezési szokásaidról, hogy iszonyatosan rettegtem tőle, hogy bénának találhatsz engem.

Milyennek is képzeltem el? Mint egy transzállapotot. Pontosan úgy, mint amikor csodálattal és elmerülten néztem, ahogy táncolsz. Pontos kis ujjaid tapogatózva keresésre indulnak, vagy úgy tesznek, mintha mindmáig ismeretlen erogén zónákat fedeznének fel – mert a lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy a szerelmi életed során éppen elég időd volt felcímkézni a női testek nagy részét. Amikor rád gondolok, nem képzelem el a valóságban is a gyönyört, inkább azt, milyen lehet téged nézni a különböző szögekből, milyen hangokat adsz ki szeretkezés közben, milyen lehet a szád íze, a pinád íze, és legalább halvány esélyt szeretnék kapni arra, istenem, hogy olyan boldoggá tegyelek téged, mint te engem, amikor a közelemben vagy.

Istennek hála, amint a vidéket elhagytam, újra kaptam levegőt. Monsieur újra átvette a helyedet, nyomában a frusztrációk és a megszegett ígéretek hada. Még mindig se kép, se hang. Ilyen volt az életem, az egyik oldalon Monsieur fülsiketítő hiánya, a másik oldalon a levegőt betöltő állandó csacsogás – emlékszem, hajnali ötkor akár délután is lehetett volna.