Szerencse, hogy az anyám még alszik. Nehezen tudnám neki elmagyarázni, miért vagyok így kirittyentve szerda reggel, az egyetemi sztrájk kellős közepén. Alig nyolc órakor. Most veszem csak észre: egy kokott teljes fegyverzetét öltöttem magamra. A külvilág talán nem tudja, de én pontosan érzékelem. Elég, ha csak azt nézzük, a lábszáram mennyire megszenvedi a magas sarkakat, ilyen cipőt csak színházba szoktam felvenni, és a szoknyát mintha direkt arra tervezték volna, hogy gyorsan le lehessen kapni rólam.

Elcsípek egy taxit, igencsak fejedelmi módját választva az utazásnak a Marais-negyed egyik kedves részébe. Meg amúgy is késésben vagyok. Jó húsz perccel. A Gare de Lyonig felváltva bámulom az órámat és a taxiórát, és a mobilomat, ami egyelőre még nem szólalt meg. Félek. Még arra sem vagyok jó, hogy elfogadható szerető legyek. Húszéves vagyok, szart se csinálok, végigalszom a napokat – legalább előbb beérhetnék a klinikára, mint Monsieur.

És aztán, nem tudom, miért változik meg minden hirtelen, megpillantom a Szent Pál-templomot, a máris meleg reggeli fényben felragyogó palatetőt, az öltönyös férfiakat, akik a két négyzetméteres irodájuk felé tartanak, hogy ott eltemetkezzenek, miközben én bő szoknyában és magassarkúban ahhoz a férfihoz tartok, aki évekkel (vagy huszonnégy órával) ezelőtt a magáévá tett, hogy orvosnak öltözve is lássam, és hogy a szemébe nevessek a veszélynek, amit a műtősnők és az orvosok jelentenek, akik a nagybátyámnál vacsoráztak, és láttak ötévesnek, kis copfocskával a fejem búbján. Muszáj beszélnem róla valakivel. Muszáj felhívnom valakit, hogy a fülébe üvölthessem a boldogságomat, méghozzá most rögtön, különben szétrobbanok. Muszáj felhívnom Babette-et. Tíz perc múlva kilenc, meg fog ölni, de annyi baj legyen.

 

Babette biztosan későn feküdt le, és sokat szívott a pasijával.

Olyan a hangja, mint egy bukmékernek.

– Sürgős? Ha nem, visszaalszom, amíg beszélsz.

– Ne aludj vissza, muszáj megosztanom veled ezt a kurvára boldog pillanatot. A Rivolin vagyok, kikönyöklök a taxiablakon, és majd megőrülök a türelmetlenségtől!

Babette felhorkant. Látom magam előtt: már törökülésben ül az ágyon, és éppen most gyújt rá egy Lucky Strike-ra. Szeretem Babette-et. Inès valószínűleg szó nélkül lecsapta volna.

– Találd ki, hol vagyok!

– Fogalmam sincs. Valahol, ahol kurvára boldog vagy.

– Egy taxiban ülök, most mentünk el a Saint-Paul mellett, és megyek megnézni Monsieur-t operálás közben.

Babette fél percig egy kukkot sem szól. Tovább hergelem magam.

– És… nem is tudom… el akartam mondani valakinek, aki megérti, hogy milyen heves boldogság árasztott el. Heves, de múlékony boldogság, amióta ilyen ünneprontó vagy a telefonban.

– Csak szólok, hogy még csak ébredezem. Vagy inkább: felmerülök néhány percre. Tehát találkozni fogsz Monsieur-vel?

– Pontosan.

– De hát tegnap találkoztál vele! – sikkant Babette, mintha most rajta lenne a sor. – Ez mindig így lesz ezután?

– Megígértem neki, hogy megnézem operálás közben.

– És most győzködöd magadat, mintha valami szeszélyét elégítenéd ki.

– Hát igen, valahogy úgy… – ismerem el, zavartan, de büszkén is, hogy szeszéllyé változtam.

A szeszélyeket nagyon alábecsülik, mert úgy égnek el, mint egy szalmaszál, mert éretlenséget sugároznak; de azt már elfelejtik, hogy milyen heves lendülettel visznek minket valamilyen szépnek érzékelt dolog felé. Végül is húszévesen, mi más is lehetnék? Szívesebben emésztem fel a Monsieur iránti érzelmeimet gyorsan, mint hogy csak egy friss test legyek a számára egy szállodaszobában. Teszek rá, hogy fél nyolckor keltem a sztrájk kellős közepén, és befúrtam magam Monsieur zsúfolt időbeosztásába pusztán azért, mert a szememből nemcsak vágyat, hanem csodálatot is ki szeretne olvasni. De Babette más szögből nézi a dolgokat.

– Most jól elvetted a kedvemet, Babette. Csak lebegtem, mint sirály a felhőtlen égen, de te a beszélgetésünk kezdete óta le akarsz rángatni a földre.

– Jaj, dehogyis! Meg amúgy is tudod, hogy kettőtökből nem lesz semmi. Addig vegyél ki mindent ebből a kapcsolatból, ameddig teheted.

– Jólesik ilyen gonoszságokat mondani nekem, mi?

Amíg a sofőrt a Roi-de-Sicile utcába irányítom (egyre közelebb érünk, majd elakad a lélegzetem), Babette olyan vidám nevetésben tört ki, hogy megint rájövök, mennyire szeretem.

– Csak nem akarlak kiskanállal összeszedni. De menj csak, szórakozz, hadd csipkedje össze Monsieur a seggedet a borzasztó-kék műtősruhán keresztül.

– Tehát áldásodat adod rá? Itt jobbra, legyen szíves.

– Full áldásomat! Majd megbánom, amikor kisírod a szemed, de mi tücskök vagyunk: nem vagyunk hajlandók tisztán látni a jövőt. Vagy inkább dehogyisnem, tökéletesen tisztán látjuk. De szarunk rá. Két másodpercnyi élvezet két hét boldogtalanságért cserébe, nem gáz, mi az nekünk!

– Na jó, most leteszem. Először is, mert megérkeztem a klinikára, másodszor is, mert kezded túlságosan elfeketíteni a horizontot.

– Úgy is van, húzz csak el. Részegedj csak le a boldogságtól, mint egy kis szakadt tücsök.

Őszintén elnevetem magam, de érzem már, hogy Babette-nek ez az utolsó mondata egész délelőtt a fejemben jár majd, de persze nem tudok kikapaszkodni a mocsárból sem, amit Monsieur és a gyerekes sebészkövetelései jelentenek.

Kikecmergek a taxiból, na tessék, itt is van a klinika, emlékezz csak vissza, Ellie, tízévesen mindent megtettél, nehogy ide kerülj, és tíz évvel később harminc eurót kiperkálsz, hogy minél hamarabb ideérj.

 

Akkoriban még elbújtam a folyosón, hogy megússzam a nagyvizitet: a húszpercnyi gyötrelmet, a betegek simogatásait, akik egészen ellágyultak a Cantrel doktor úr köpenyébe csimpaszkodó szőke kislányok láttán, az étertől és fájdalomtól bűzlő szobákat, a hatalmas, véres varratokat a meghatottan pityergő öregasszonyok térdén. Emlékszem, Louise húgom képtelen volt megenni a csokit, amit az ápolónőktől kaptunk, arra hivatkozott, hogy éppen olyan íze van, mint a szörnyű varnak, amit egy algériai munkás sípcsontján látott. Órákra meglapultunk az őrzőben, Alice-t annyira megijesztették az orvosok, hogy elbújt Philippe térdei közé. Hiába undorodtam a sebektől és a gyógyszerek súlyos szagától, egészen elbűvölt a betegek Philippe-re vetett tiszteletteljes, hálás tekintete – tehát lehet valaki egyszerre nagy orvos, és futkározhat egy csapat gyerekkel a Luxembourg-kert sétányain, és foghatja pattogatott kukoricától ragacsos kezecskénket, amikor átmegyünk a Rennes utcán. De ezt csak sok évvel később értettem meg, amikor egyszer behozott a műtős részlegbe, ekkor fogtam fel, hogy orvos van a családomban. És itt találkoztam először Monsieur-veln– legalábbis a névtelen szürke szempárral, amit akkor jelentett.

Van egy régebbi emlékem is egy vele való találkozásról. Így utólag visszagondolva álomnak tűnik az egész – vagy egy nagyon jó erotikus film egyik jelenetének. A nagybátyám születésnapi vacsorája; akkor értem el nagy keservesen a tizennyolc éves korhatárt, és Monsieur-vel ügyet sem vetettünk egymásra.

(Ez mégiscsak nagyon furcsa – ezek a szeretett emberek már azelőtt is léteznek, hogy a tekintetünk és a felfogóképességünk bevonja őket ismerős világunkba.)

De jó lett volna, ha Monsieur már akkor is tudja, hogy a tőle nem messze ülő kis gimnazista lány egy szép napon majd a hátán fogja átkulcsolni a lábát. Milyen csodálatos feszültség jöhetett volna létre közöttünk, ha egy nagyon is formális beszélgetés kellős közepén odavetem neki: „szeretnék a szeretője lenni”, majd ellibegek mellőle, az iskolai egyenruhámban, hadd nézegesse a pólóm alatt szabadon ugráló mellemet, ezt a testet, amit két év múlva majd simogatni fog. Az asztalok és a székek között surranni, mint egy kígyó, magam után hagyni az illatomat és a kezem által felkavart levegőt. Milyen jó lett volna, ha már akkor is, előre tudom, büntetlenül elnézhettem volna a testét, megszólíthattam volna, megnevettethettem volna, és elképzeltem volna magamat mellette meztelenül. Alakulhatott volna az este úgy is, hogy szobáról szobára követem Monsieur-t, de nem merem megérinteni, majd a ház egyik elhagyatott szögletében szóba elegyedünk, irodalomról beszélgetünk, ő egy karosszékben ülve, én törökülésben egy ágyon, a szoba túlsó végében. Mivel az ajtó nyitva lett volna, Monsieur nem fogadott volna el semmilyen kétértelműséget, holmi veszélyes célozgatást, de ez a néhány futó pillanat, távol a többi vendégtől, erős égető érzést hagyott volna a hasamban. Monsieur éppen az a fajta férfi, aki tud olvasni a fiatal lányok bársonyos pillantásából, amikor abban a korban vannak, hogy a férfiak nem merik viszonozni a mosolyukat. Ő azok közé tartozik, akik nagyon is felfigyelnek az arc pirulására, az első kéjes pillantásokra, és válaszolnak is rá, mert a kislány alatt meglátják a nőt.

Hát akkor most magyarázd el szépen a nagybátyádnak, hogy ezért ácsorogsz ma reggel a klinika előtt.

 

Felhívom Monsieur-t, és hallom, hogy mosolyog, nem is kell látnom az arcát: „Jövök, édes.”

Egy szőke titkárnő úgy bámul rám, mintha belehallgatott volna a beszélgetésünkbe. Egyáltalán nincs kedvem megszólítani, vagy magyarázkodni, miért vagyok itt. Az ablak felé fordulok, lenyelem az utolsó néhány csepp kávémat, és ugyanolyan görcsbe rándulok, mint kedd reggel. Olyan súlyos a csend a kis kék várószobában, hogy hisztérikusan dudorászni kezdek, miközben a falra erősített higiéniai előírásokat olvasgatom. Lépéseket hallok a bal oldali ajtó mögül, ez vezet a műtős részlegbe. A tőlem néhány lépésnyire lévő titkárnőt a szó szoros értelmében majd szétveti a kíváncsiság, miközben úgy tesz, mintha a papírjait lapozgatná. Szeretném, ha az arcom teljesen pixelessé válna, azt hiszem, bele is halnék, ha most meg kellene magyaráznom, mit is keresek itt, vagy ami még rosszabb, elmesélni, mi történt velem mostanában (ha esetleg felismeri bennem Cantrel doktor kis unokahúgát). Már éppen nyitná a száját, amikor szerencsére a titokzatos ajtó kinyílik, és Monsieur lép ki rajta; hatalmasnak látom a sebészruhájában, a haját egy kék sebészsapka szorítja hátra. Látom, hogy majdnem megölel, úgy kell visszafognia magát, én is felé lendülök, és a vak is láthatja, hogy ég az arcom, csillog a szemem, valósággal ragyogok. Monsieur mosolya a hajamat simogatja, bár a keze okosan a zsebében marad.

Úgy épül fel a klinika, hogy a kanyargós folyosón néhány méternyire tökéletesen egyedül maradunk, és ezen a láthatatlan helyen Monsieur azonnal rám veti magát, a száját a szájamra tapasztja, szinte megerőszakol a nyelvével, és mintha zárójel nyílna az időben, akár el is ájulhatnék, olyan gyorsan veszítem el a kapaszkodóimat és a tudatomat. Szenvedek ettől a csóktól, amelyből sürgetés sugárzik, mintha Monsieur azt mondaná: „nem tudom, meddig bírom ki, ha itt vagy, ezek között az emberek között, és nem szabad megcsókolnom téged”. Azt hiszem, most megértettem, honnan ered a mágneses vonzerőbe oltott enyhe viszolygás, ami Monsieur-t a paradox hatások emberévé teszi, ugyanakkor el is bűvöl ezzel a ragyogó és érzéki férfival folytatott viszonyom. Az az érzésem támad: olyan könnyű zsákmány vagyok, hogy Monsieur talán nem is akkora nagy vadász, bár nagyon ügyesen megoldja, hogy ne azokra az öregemberekre hasonlítson, akiknek gimiből frissen kikerült kislányok törik össze a szívét. Néha olyan lázas sietséget érzékelek ebben a felnőtt férfivágyban, hogy nem is tudom, hízelgőnek találjam-e, vagy sajnáljam érte Monsieur-t. Úgy érzem, nagy hatalom adatott nekem, amit ügyesen is felhasználhatnék, de túlnő rajtam.

Az öltözőben Monsieur súlyos, mélyértelmű pillantással borít el, és átnyújt egy műtősruhát. Miközben próbálok némi személyes teret kialakítani a billegős szekrények között, elveszi tőlem a táskákat.

– Ezt beteszem az én szekrényembe, édesem. Csak a mobilodat hozd magaddal.

A szívem megáll egy pillanatra, és egy polc mögé bújva dadogom:

– Hogy neveztél?

– Itt mindenkit „édesemnek” hívok – magyarázza Monsieur, és legszívesebben jól pofon vágnám, mert hamis reményeket ébresztett bennem azzal, hogy szerelmes néven szólított.

Egy ápolónő segít betuszkolni az utálatos lófarkamat egy fehér fityula alá. Hajszálra úgy nézek ki, mint egy tojás, egy nagy tükör előtt igazgatom magamon a ruhát, miközben Monsieur járás-kelését lesem. Azt hittem, nagyon visszafogottan viselkedem, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a mellettem álló barna nővérke kifigyelte, mit csinálok. Nyilván látta, hogy szexin akarok kinézni, mire Monsieur visszafordul felém – tehát tetszeni akarok neki. De nem hiszem, hogy nagyon izgatná a kérdés. Valami azt súgja, nem én vagyok az első ismeretlen fiatal lány, aki Monsieur karján belibeg az öltözőbe; Monsieur odáig valószínűleg nem megy, hogy az egyik műtősnővel hozza hírbe magát, de amikor a nővérek maguk között vannak, nyilván szóba kerülnek Dr. S. viselt dolgai.

Monsieur nem az az alkat, aki nagyon zavartatja magát, vagy akit izgat, hogy kifigyelik, amit csinál: nem fél, hazai pályán van. A nők fecsegjenek csak, attól még behúz magával az egyik félelmetes felvonóba, amelyik a műtős részlegbe viszi fel a személyzetet. Úgy érzem, nagyon is átlátszó a helyzet: csak ketten lépünk be a liftbe. A nők biztosan tudják, hogy ebben a pillanatban feltétlenül elárulja magát. És naná: amint az ajtók becsukódnak, Monsieur, akit valahogy nagyobbnak látok, amióta ilyen szorosan a felsőtestéhez tapadok, Monsieur nekem ront: és csókja ízén érzem, ilyen helyzetekbe nem lenne szabad belekeveredni soha – de ez még semmi ahhoz az érzéshez képest, amikor karcsú ujjaival benyúl a műtősruha felső része alá. Úgy érzem, mintha forró vízbe csusszannék, ami elnehezíti az izmaimat. Monsieur ujjai forgószélként mozognak a mellemen és a nadrágomban. Imádok tiltakozni, csak a forma kedvéért, miközben az arcomat a lift egyik falának tapasztom, Monsieur növekvő erekcióját érzem a hátam alján, csak az a baj, hogy én is felizgultam, és izgalmamat csak növeli, hogy Monsieur megakadályozza a menekülési kísérletemet. Tehát amikor a lift megáll, én már nagyon erősen lihegek. Egy külső megfigyelőben könnyen az a képzet alakulhatna ki, hogy én a megszokott klisé miatt jöttem izgalomba: a maszkot viselő, névtelen orvostól, aki maga alá akar gyűrni engem, és nagy, erős kezével béklyózza le a csuklómat – pedig nem erről van szó. A ruhámhoz dörzsölődő ruhájának csisszanásai néma párbeszédet hoznak létre, amely izgatóbbnak tűnik mindennél.

– Nyugodjunk meg, Monsieur! Ne itt, ne ebben a liftben, ne ezen a klinikán!

– Mindent megtennék veled, amit csak tudok, a lehető legrövidebb idő alatt, akár akaratod el enére is.

– Könyörgök, hagyd abba!

– Akkor hal gass el, add át magad egy kicsit! Legalább egy kicsit!

Az egész jelenet hat másodpercig sem tart, de én tiszta lelkemből imádkozom, hogy senki ne vegye észre: a kiváló sebésznek feláll a farka, és ezért a mellette álló, maszkot viselő kis szőke nő a felelős.

Amint kinyílnak az ajtók, azonnal felismerek néhány beteghordót és egy rakás altatóorvost – gond nélkül fel tudnám sorolni a nevüket. Őrület, Monsieur milyen eleganciával és méltóságteljesen járja végig a folyosókat; és ez nem hasonlít ahhoz, ahogy birtokba vette a szobánk terét. Ez az elegancia inkább abból fakad, ahogy jár, ahogy megkavarja a levegőt, mindenütt otthagyva az illatát, amin még az éterszag sem tud felülkerekedni. Van valami mágikus Monsieur járásában. Teremről teremre érezni, hogy járt-e már ott, vagy sem. Olyan helyre állok, ahol, remélem, nem zavarok senkit, miközben Monsieur bemutat: bölcsészhallgató vagyok, aki a Test című dolgozatához gyűjt anyagot (nagyon is jól el tudom képzelni Monsieur-vel ezt a tapasztalatgyűjtést, a kulcsra zárt irodájában). Tiszta őrület, ez a sok nő, aki mind Monsieur-t szolgálja, ösztönös buzgalommal kötik meg a hátán a köpenyét, készítik elő az eszközeit, és a tiszteletre méltó nevével nyugtatgatják a pácienst. Monsieur kedvessége is őrjítő, az a leereszkedés nélküli figyelem, ahogy a műtőasztalon fekvő beteghez fordul. Pedig én mindig csak félig cinikusnak ismertem. Hogy állhat be ekkora változás egy olyan arrogáns lénynél, mint ő? És most, ahogy a röntgenfelvétel fölé hajol, és kiadja az utasításait, Monsieur olyan jóságosan viselkedik, hogy legszívesebben azonnal összetörném az orromat.

– Kezdhetünk, doktor? – kérdezi a műtősnő, és kihajtogat egy sziketartót.

És már kezdődik is a balett. Monsieur a maszk alatt megszólít, majdnem incselkedő hangon:

– Ha kezded rosszul érezni magad, kimehetsz, és leülhetsz a folyosón.

– Ne izgulj – felelem, pajkos tekintettel válaszolva az övére. – Én nem az ilyesmiktől szoktam elájulni.

És mivel még továbbra is engem néz, halkan hozzáteszem:

– Nem is olyan régen még törvényszéki orvos akartam lenni.

– Törvényszéki orvos?

Monsieur úgy méreget, mintha a szemeivel mint ujjacskákkal csipkedne a formátlan ruha alatt, és láthatólag mulattatja a gondolat, hogy ez a rózsás fenekű és sikamlós beszédű kis szőke lány akár egy percig is komolyan készült arra, hogy halott, komor testek között élje le az életét.

– Micsoda ötlet – jegyzi meg aztán évődve, miközben én fülig pirulok. Majd a szikéjével az alvó férfi fölé hajol. Csak úgy, egyszerűen, rá sem készül, anélkül hogy néhány percig is elgondolkodott volna, mintha nem is leplezett volna le kettőnket egy kicsit – legalább egy kicsit. Az enyhe zaj, amit a félelem és a csodálat kelt a mellkasomban. Monsieur mozdulatainak kimért pontossága. Hihetetlen. Most, hogy már tudom ezt, jobban oda fogok figyelni arra, ahogy a testemmel bánik, mert tudni szeretném, hogy ez a sebészi alaposság megmutatkozik-e párizsi lepedőink formátlan ráncai között is.

– Mert ha elájulsz – folytatja Monsieur, rám sem pillantva –, itt minden megvan ahhoz, hogy magadhoz térítsünk.

– Jól ismerem magam; nem ájulok el a vér látványától.

– Ugye, tudod, hogy több okból is el lehet ájulni? Például a fájdalomtól, vagy az éhségtől…

Továbbra sem néz rám, nagy kezét a tálca fölött tartja, habozik, melyik szikét válassza, majd folytatja az izgató felsorolást, aminek előre sejtem a végét.

– A félelemtől…

Gyorsan lesütöm a szemem, és bíborvörösre pirulok a maszk alatt. Meri, nem meri?

– Az élvezettől…

Beleharapok az ajkamba, azonnal vér önti el a számat.

– Egy túl erős szorítástól.

A nagy szürke szemek pillantása végigsétál a testemen, majd a tekintetembe fúródik.

– De lényegében semmi nem különböztet meg egy ájulást az aléltságtól.

Erőszakkal kirántom magam ebből a néma ölelésből, és elbűvöl, milyen kockázatot vállal Monsieur, amikor az én SMS-eimből vett pajzán szavakat idézi. Gyanítom, hogy mosolyog a maszk mögött, majd visszatér nagy művéhez, miközben a szívem őrült sebességgel ver. Ma reggel már vagy hússzor majdnem infarktust kaptam.

Monsieur nem hajlandó a műtősnőkre bízni a varratokat, mert perfekcionista – úgy varr, mintha csipkét verne, ugyanazzal a nőies, dühödt koncentrációval.

– Gondolj csak bele, milyen fontos egy orr. Milyen nagyon megadja egy arc jellegét. A sebhely mérete és szépsége nagyon fontos.

Monsieur a „szépség” kifejezést használja ott, ahol sokan „kinézetet” mondtak volna: ez az apró különbség hirtelen egy nappal visszarepít az időben, a kis kék szobába. Monsieur a csípőmet simogatta, és egy perc múlva észrevettem, hogy éppen egy kíméletlen fénysugár esik a testemre. De furcsa módon fütyültem rá. Jól éreztem magam. Elmosolyodtam.

– A fogyáscsíkjaimat nézegeted?

És Monsieur nagyon komolyan a nyakamba súgta:

– Olyan szép kis csíkjaid vannak. Mint egy kis tigrisnek.

 

Abban a percben, amikor Monsieur letette a szikéit, egy ápolónő szólt neki, hogy eljött a vizit ideje a felső emeleten.

Vissza a liftbe, ugyanaz az elviselhetetlen nyomás nehezedik ránk. Monsieur még hozzám sem ér, máris teljesen bekeményedett, és ez a merevedés akkor válik szinte elviselhetetlenné, miután már elmentem, és megbombáztam őt kéjsóvár kis SMS-eimmel. De most hosszan, kábultan szívom kávéillatú leheletét. Az alagsorban, miközben még teljesen hozzásimulok, Monsieur elkeseredetten kijelenti: „De mit tegyek most, áruld el nekem.”

A kérdéshez hosszú sóhajt csatol, és úgy néz rám, mintha még mindig simogatna.

Az öltözőben üldögélek, a semmibe bámulok, amikor megrezdül a telefonom. Monsieur az: „Nagyon tetszel nekem!” (Tudni kell ugyanis, hogy bár ez a ruha tényleg nem áll jól nekem, alatta teljesen meztelen vagyok. Amikor Monsieur ezt észrevette, kis híján elájult.)

Felbátorodva a gondolattól, hogy végeredményben mégsem lehet engem csak úgy megerőszakolni egy magánklinikán, valami trágárságot válaszolok – amit azonnal meg is bánok.

Kicsit félek, amikor Monsieur visszatér, pedig közömbös képpel nyit be az ajtón – mint egy orvos, aki most jött vissza a nagyvizitről. De valójában tűz lappang a hamu alatt: ez a férfi képes operálni vagy bármi más, nagy koncentrációt igénylő dolgot csinálni úgy, hogy közben megnevezhetetlen, kimondhatatlan dolgokra gondol (amikbe, te jó isten, én is beletartozom – és mi is lenne velem, ha egy ujjcsettintésre ez a sok ember mind eltűnne a klinikáról?).

Egy SMS-ben éppen most neveztem vén kéjencnek. A liftben Monsieur úgy tesz, mintha haragudna rám, nem érezte meg a szenvedélyt az én ál-sértéseimben.

– Rossz vége lesz ennek a történetnek – dünnyögi, és a ruhán keresztül belecsíp a mellbimbómba. – Legközelebb, amikor a kezem közé kerülsz, egy szép nagy fenekelés lesz a jutalmad.

Ha Monsieur elfenekel, az azt jelenti, hogy két hétig látszanak majd az ujjai kék nyomai a seggemen, és hogy egy hatalmas hazugságot kell kieszelnem az én édes, gyöngéd, naiv Andréámnak (például a nagy klasszikus: leestem a lépcsőn.) De még mielőtt elfenekelne, a folyosón való átkelés is veszélyes próbatételnek bizonyul. Már előre kuncogok, amikor elképzelem, hogy meredező mellbimbókkal sétálok át a rengeteg ember előtt. Monsieur-nek, isten tudja, hogyan, sikerül mindenkivel elfeledtetnie, hogy hatalmas merevedése van. És íme, a nagy professzor most egy másik műtőbe vonul be, és egy másik beteg hasát vizsgálja meg. Kérdésekkel árasztom el, remélem, nem nagyon butuska kérdésekkel, és Monsieur, miközben felvágja a hasat, széthúzza a két lebenyt, és kiéget valamit, a lehető legkészségesebben válaszol nekem. A hangjában nyoma sincs annak az atavisztikus leereszkedésnek, amit a nála sokkal fiatalabb sebészeknél érzékeltem, akik soha nem magyaráztak el semmit, és ha méltóztattak is válaszolni, csak azért tették, hogy kiemeljék, milyen fényévnyi távolságra van az én tudásom az övékétől. Előző nap a szállodában Monsieur elmagyarázta, hogyan helyezik be a mellimplantátumokat, miközben furcsán tudós módon simogatott – és egyszerre éreztem, hogy elborít a figyelmével, és azt is, hogy úgy rendezgeti a tagjaimat, mint egy próbabábu tagjait egy orvosokkal és orvostanhallgatókkal zsúfolt teremben. Szóval: nagyon finom érzés volt. A központi teremben éppen most altatják el Monsieur következő betegét.

– Nézd, ez nagyon érdekes – mondja, mert érzi, hogy néhány öltés után lanyhulni kezd az érdeklődésem.

Megpróbálok a lehető legdiszkrétebben beállni a sarokba a fiatal nő mellé, aki sírdogál. Egy altatóorvos, egy doktornő, akit ismerek – ebben száz százalékig biztos vagyok –, tűt szúr a nő karjának belső felébe, miközben az orvosok betanult részvétével simít végig a tekintetével a betegen.

 

– Ilyen fájdalmas tud lenni egy altatás? – kérdezem a doktornőtől, miközben a beteghordók átviszik a beteget a műtőbe, ahol Monsieur éppen egy másik beteggel tréfálkozik.

– Neki biztosan – feleli Simon doktornő. (Na tessék, már tudom, ki ő, egyszer órákon át szóval tartottam, miközben Philippe zsírleszívást hajtott végre ezen a hatalmas asszonyságon! Isabelle Simon! Te jó ég!) És miközben ő diplomatikusan elmagyarázza, hogy ez a beteg csodálatosan színészkedik, nem tudom, a szemébe merjek-e nézni, ahogy más normális emberek szokták beszélgetés közben, vagy lesüssem a szememet, ahogy szívem szerint tenném.

Amióta beléptem a műtőbe, feltűnt, milyen beszédes tud lenni egy tekintet, amikor az arc többi része hallgatásra kárhoztatik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy én a szeme körüli mosolyráncocskákról ismertem fel a doktornőt. Ha az ő memóriája is olyan jó, mint az enyém, nekem annyi. És amilyen a szerencsém, már vendégségben is járt nálunk, mert a nagybátyám nemigen ad a protokollra, és a legmeglepőbb embereket képes odacsődíteni egy-egy vasárnapi ebédre. Nem tudok rájönni, hogy a doktornő felismert-e már, vagy sem, úgy tűnik, beszéd közben is szemmel tartja, ki merre jár a teremben.

Vagyis a néhány másodperc alatt, amíg a tekintetünk találkozott, valószínűleg megszületett benne a kétség: érzem, hogy majdnem megkérdezi, honnan is ismerjük egymást (és hogy mit keresek itt). Azután Monsieur nyugtalankodni kezd, hová is tűntem mellőle, és mint egy apa, aki az áruházban elkóborolt gyerekét keresi, hangosan maga mellé hív: „Ellie!”.

Ezt meghallva Isabelle Simon majd átdöf a tekintetével. Most már megismerte a kis Cantrel lányt, aki jelenleg a ragyogó dr. S. hóna alatt húzza meg magát, és miért is? Ebbe jobb nem belegondolni. A derék doktor úr ismeretében nem csupán ártatlan nagylelkűségről lehet szó. Tehát a helyzet éppen olyan egyszerű, mint amilyen undorító: a kislánynak és a nős családapának viszonya van. Az nem számít, hogyan kezdődött, és mit jelent a számukra, csak az számít, hogy olyan óvatlanok, hogy még itt is kérkednek vele. „Nem arról van szó, amire gondol”, mondja a szemem a maszk fölött. „De azért egy kicsit mégis”, súgják piruló orcáim.

És amilyen peches vagyok, alig távolodom el a doktornőtől, a folyosón megszólal a telefon.

– Doktor, a felesége az! – kiabálja egy ápolónő, áttörve a pityergő páciens körül sürgölődők hadán.

Íme, a végső árnyék, ami fölöttünk lebeg. Isabelle Simon utoljára rám néz, mereven, hosszan, majd sarkon fordul, és én leroskadok a terem egyik sarkában, két ápolónő közé, akiknek a szemében betolakodónak számítok. Monsieur néhány gyors semmiséget mond a telefonba, és nem használ gyöngéd beceneveket – de erő van ebben a mértékletességben, egy kimondatlan cinkosság, aminek nem muszáj azokban a negédes cikornyákban megnyilvánulnia, amelyekhez a szerelmesek szoktak folyamodni. Monsieur felesége: na tessék, a Fekete Kontinens. Majdnem olyan hatalmas, mint az ő házasságuk. Nézd ezt a férfit, akinek szép keleties tekintetét gyógyíthatatlanul vonzza a női nem összes képviselője, és ismételd csak el többször, hogy csak ez a hang, csak ezek az ujjak, amelyek valahol Châtelet környékén markolják a családi telefonkagylót, csak ezek tudták Monsieur gerincét meghajlítani. Gondolj csak bele: Monsieur elmehet a világ négy égtájára, húsz különböző lánnyal is hálhat, lehetnek fiatalok, és olyan izgatóak, mint egy könyv, amelynek még fel sem vágták a lapjait, mégis mindig Hozzá fog visszatérni. Egy válás biztos nagyon sokba kerülne, de Monsieur tesz az efféle részletekre. Ő nem az a fajta férfi, aki egy szerelem miatt elhagyja a feleségét. És nem az a fajta, aki beleszeret olyan lányokba, akiket titokban dug, még belém sem, aki pedig az utóbbi időben minden figyelmét lekötöm. Eláraszthat a világ legédesebb beceneveivel, de nyilvánvaló, hogy szüksége van a gyökereire, a megingathatatlan alapjára, hogy szabadon elszakadhasson tőle néha-néha. Monsieur szereti a feleségét, olyan régóta, hogy valószínűleg már nem is érzi olyan hevesnek ezt az érzést, ahogy az én koromban szeret az ember. Nem, ez a bőrén keresztül zajlik: a felesége a teste részét képezi.

 

Monsieur leteszi a kagylót, és rám sem nézve (én egészen kicsire összehúztam magam az egyik eltolható ajtó mögött) a páciens fölé hajol, aki vígan karattyolni kezd. Olaszul. Monsieur olaszul válaszol neki, a nagyon lelkes orvos hangján. Széles műtőasztal választja el őket egymástól, ezt igazán kihasználhatná, de láthatólag nem zavarja a fiatal nő színpadias kiabálása, sőt még fékezni sem igyekszik. Monsieur olyan részvéttel bánik a nővel, amit sosem feltételeztem volna róla.

Egy ápolónő félresimítja a nő főkötője alól előbukkanó fekete hajszálakat, és megdicséri, hogy milyen szépek az új fogai.

– Mutasd csak meg őket a doktornak, hogy lássa, milyen szép lettél!

Az olasz lánynak a könnyei között is sikerül megeresztenie egy kislányos mosolyt, mintha legyűrte volna a szenvedését. Ócska módszer ez arra, hogy elfeledtessék vele a fájdalmát – de úgy tűnik, működik. Monsieur tökéletesen benne van ebben a csábítást imitáló játékában, sőt még hozzá is teszi:

– Tényleg, milyen szép ez a lány! És nemsokára ez a kis pocak is nagyon szép lesz ám!

A lány már abba sem hagyja a mosolygást. Szeretném elkapni Monsieur tekintetét, szeretném érezni, hogy tőlem távol, az esetlen műtősruhában is érzékeli a jelenlétemet.

– És nézze, doktor, milyen sokat fogyott – folytatja az ápolónő, aki nyilván azt reméli, hogy Monsieur folytatja a játékot, mert a páciensnél már megint eltörött a mécses.

– Tényleg – ismeri el Monsieur –, de muszáj lesz még fogynia egy kicsit, mert ha az ember nem mozog sokat, hát, a francia kajával…

A lány felkuncog. Helyette is elszégyellem magam, és dühödt pillantásokat vetek Monsieur-re, remélve, hogy kiolvassa belőlük a B. U. N. K. Ó. szót. De nem, Monsieur tovább évődik, és felsorolja a betegnek azokat a francia ételeket, amelyeknek vaskos combjait köszönheti.

– Hogy mondhattál neki ilyesmiket? – kérdezem Monsieur-t, miközben leveszi a műtősruháját és a maszkját.

– Hidd el nekem, amikor megérkezett a klinikára, hatalmas volt. Most már csak kövér. Van még vele egy kis dolog, ez minden – feleli Monsieur a kezét sikálva.

(Imádom, ahogy a szappanhab elborítja az alkarja puha szőrét. Ritkán láttam ennyire férfias jelenséget.)

– Hát, én nem nagyon szeretnék ilyesmit hallani a szádból – mondom néhány másodpercnyi tűnődés után.

– Te nem is fogsz.

Monsieur hívja a liftet, és közben elmosolyodik.

– A te kis tested imádnivaló.

Egy arra járó beteghordó miatt Monsieur-nek vissza kell fognia magát. De mintha a klinika összes lelkes és lelketlen lénye Monsieur-nek engedelmeskedne, hirtelen feltűnik a teherlift, és csodával határos módon megint megússzuk a katasztrófát.

Mindenesetre a megúszott apokalipszis érzésével nyomulunk be a liftbe. Amikor színpadiasan felsóhajtok, így jelezve a megkönnyebbülésemet, a hirtelen lenyelt kávé és az üres gyomor szaga tölti be a maszkomat, és elkámpicsorodom. Hát ezért rágóznak ez emberek mindig a kávé után! Hirtelen már egyáltalán nem izgat Isabelle Simon, a kövér páciens vagy a beteghordó: az egész világom a büdös leheletem körül forog – és hogy akadályozhatnám meg, hogy Monsieur is megérezze? Tessék, már von is maga felé: a kezét gyöngéden a tarkómra teszi, lágy ajkával az orromat csókolgatja, ujjai hegyével a maszkom gumiját rángatja.

– Állj!

Úgy kapaszkodom a szövetdarabba, mint a méltóságom utolsó foszlányába, angolnaként tekergek Monsieur karjában, és ő nem érti, mi bajom. Nem hajlandó elfogadni, hogy a szám ilyen közel lehet hozzá, és mégis elsiklik előle. Sajnos, muszáj megmagyaráznom a helyzetet:

– Ma reggel csak egy kávét ittam, tök büdös a szám!

– Fütyülök rá – mondja Monsieur türelmetlenül, miközben a liftajtó már kinyílik az öltöző előtt –, orvos vagyok, ismerem az emberi test összes illatát.

De már késő: az ápolónők mind minket bámulnak.

– Egyáltalán nem ez a gond – felelem, és lehúzom a maszkomat, mintha a pinámat fedném fel előtte (ismervén Monsieur-t és a szimbólumok iránti érzékét, ez körülbelül ugyanazt jelenti). Már vagy ezerszer hozta fel érvként a művészi szintre emelt szakmáját, amikor én valami testi gyengeségemre hivatkoztam.

Csakhogy ez egy látszatérv. Soha nem tudtam orvosnak nézni Monsieur-t, ő mindig férfi volt a szememben, aki ugyanazokra az ingerekre érzékeny, mint neme többi példánya, még ha nem is volt hajlandó figyelembe venni a saját határait. És most öntudatlanul is engem igazol: amikor megkérem, hogy vegye ki a szekrényéből a táskámat, a tökéletes sebész kihasználja a helyzetet, és végigsimít a karjával a fenekemen. Cinkosan összenézünk, Monsieur kihúz a kezemből néhány csiklórózsaszín papírlapot, amelyre néhány cirkalmas mondatot firkáltam neki.

– Az enyém? – kérdi suttogva, és gyorsan begyűri a papírokat a zsebébe.

És én kecsesen bólintok, a gesztus szépsége kedvéért.

Miközben szoknyába bújok, a túlsó sarokban Monsieur öltözködés közben egy másik sebésszel beszélget, aki időközben bejött az öltözőbe. Egy kollégájukról, egy bizonyos François Katzról beszélgetnek: ami azt illeti, ennek a Katznak tíz éve még a térdén ugráltam, nagyon is jól emlékszem rá.

– Már lenyugodott a Katz – jegyzi meg Monsieur viccelődve, és félmeztelenül kihúzza magát.

Szeretem a mellbimbók színét a széles mellkasán. Monsieur mellkasából a látszólagos törékenység ellenére öntudatlan erő árad; a bőre olyan sima, mint egy nőé, ettől sokkal fiatalabbnak és törékenyebbnek látszik, mint amilyen valójában – de én most már nagyon is jól tudom, milyen méreg kering barna pihéi alatt.

– Ha belegondolsz, mit összenyavalygott, amikor megváltoztatták a műtők beosztását! – folytatja a másik, ismeretlen orvos, Monsieur pedig kurtán elneveti magát, miközben leveszi kék műtőssapkáját.

Ezüst szálakkal kevert fekete haja a vállára hullik, az ujjaival hátrafésüli. Tessék, majdnem félmeztelen vagyok, de szinte észre sem veszem, annyira lenyűgöz karjainak egyszerű, mégis finom kidolgozottsága. Hosszú, érzékeny izmaiban egy olyan férfi nyugodt, állati erejére ismerek, akinek nem kell harccal elfoglalnia a környezetét; bár nem él vele, mindig ez az erő árad belőle, és csak akkor szabadul ki, amikor meghódítandó területként fekszem a karjaiban. A köldökétől lefelé a Hölgyek Ösvénye indul, amely a tekintetet okosan az árnyék felé tereli, olyan vidékekre, amelyekre a képzelet még nem készült fel igazán. Képtelenség nyugodtan, reszketés nélkül elindulni ezen a szépen megrajzolt úton, amikor egyszer csak eltűnik a kék műtősnadrágban. A keskeny csípő két széle között, néhány vékonyka centiméterre a has szűzies szőreitől, textúrát, színt sem váltva leselkedik az ördögi fenevad.

Éppen fejest ugranék az álmodozásba Monsieur farkáról, amit még alig ismerek, amikor a telefonom ébreszt a valóságra: az anyám. Ordibál. Tudni akarja, hol vagyok, mit csinálok, és kivel. És hogy mikor megyek haza. Az első kifogás, ami eszembe jut, vitathatatlanul nem tökéletes: Timothée-nál pókerezem. Igen, kedd délelőtt fél tizenkettőkor. Az anyám úgy tesz, mintha elhinné, bár esze ágában sincs hibátlanul végigjátszani a komédiát. Persze nem gyanít semmit – kicsit nehéz lenne kitalálni, hogy Ellie épp egy műtőben tartózkodik –, de tőszavakban válaszol, szárazon, mintha inkább hinné, hogy egy szexpartin veszek részt, mint egy pókerjátszmában.

– Csinálsz, amit akarsz – jegyzi meg abban a pattogós stílusban, amitől feláll a hátamon a szőr.

– Mama, mégis mit akarsz, hol legyek?

Két mondattal sikerült felhúznia. Mivel felemeltem a hangomat, Monsieur kérdő tekintetet vet rám.

– Nem is tudom, Ellie. Tulajdonképpen nem számít.

(Ó, ez a hosszú sóhaj: „a lányom egy társadalmi selejt!” Néha legszívesebben megölném az anyámat. Puszta kézzel.)

– Remélem, van nálad kulcs, elmegyek itthonról.

– Tényleg képtelen vagy elhinni, bármit is mondok neked?

– Csinálsz, amit akarsz – ismétli meg az anyám. – Mulass jól.

Nahát, ez mindennek a teteje. Ezt a típusmondatot minden beszélgetés végére odabiggyeszti, hogy felcukkoljon, és megakadályozza, hogy jól szórakozzam – olyan ez a mondat, mint egy fejem felett úszó kartonpapír felhő, amiből állandóan jéghideg víz permetez a nyakamba.

– Mi volt ez? – kérdezi Monsieur, aki mellettem éppen az ingét gombolja.

– Semmi. Az anyám tudni akarta, hol vagyok.

– És mit mondtál neki?

Monsieur megijedt, látom rajta. „Tetű”, gondolom. Az anyám rövid hívása ráébresztett, hogy mostanában mindig azon veszünk össze, ahogy Monsieur-re áldozom az időmet, még a telefonban is. Szombat este például, amikor még csak telefonon ismertük egymást, Monsieur nagyon kényelmetlen helyzetbe hozott. Éppen hazaértem a munkából, a kabátomat akasztottam fel az előszobában, amikor megszólalt a telefonom. Nem sokat magyarázkodtam, kirohantam a házból, Monsieur-vel a fülemen.

– Monsieur éppen bűnbe vitt engem. Vagy negyedórán keresztül beszélgettünk fehérneműkről és hüvelyi orgazmusról, a kutyám az ajtó mögött nyüszített, ki akart jönni hozzám, anyám pedig a ház különböző pontjairól szólongatott, asztalhoz hívott. Amikor nagy sokára bementem, anyám mindenáron meg akarta tudni, kivel beszéltem. Mivel sejtettem, hogy azért kérdezi, mert elcsípett néhány szót a beszélgetésből, úgy döntöttem, nem térek el teljesen az igazságtól.

– Egy haverommal.

Magázódom a haverjaimmal?

– Igen, Timothée-val. Magázódunk. (Köszönet Timothée-nak, hogy létezik, és hogy ő is odavan a magázódás eleganciájáért.) És miért beszélek vele szexről?

– Szóval kihallgatod a beszélgetéseimet! – háborodom fel, és rosszul leszek a gondolatra, hogy a saját anyám meghallotta, ahogy felhasított bugyikról és ilyesmikről beszélgetek nem túl kifinomult stílusban.

– Túl hangosan beszéltél – mentegetőzött az anyám.

– Nem beszéltem olyan hangosan, hogy akkor is meghallottad volna, ha a konyhában maradsz – feleltem erre.

Anyám erre már nem mondott semmit, de láttam az arcán, hogy valami olyan bonyodalomtól tart, amit egy Timothée-nál súlyosabb tényező idézhet elő.

Tehát minden percben azt kockáztatom, hogy káoszt idézek elő a családomban Monsieur miatt, és őt csak az izgatja, hogy így vagy úgy magammal rántom őt.

– Azt mondtam neki, hogy egy barátnőmnél vagyok.

És miközben Monsieur még mindig meredten bámul rám, mert nem hiszi, hogy ilyen könnyen át tudom verni a szüleimet, próbálom megnyugtatni, de nem ér el hozzá:

– Ne izgulj.

De ő még tovább megy, hozzáteszi:

– Azért csak vigyázz.

Mindig gyanítottam, hogy Monsieur mélységesen önző: annak kell lennie, hogy ilyen készségesen válaszoljon egy lány felhívására, miközben ő maga nős és öt gyermek apja. Önzőnek kell lennie, ha vállalja azt a hatalmas kockázatot, hogy elhívjon a munkahelyére egy fiatal lányt, akinek ismeri a családját, puszta szeszélyből, csak hogy őrülten felcsigázza a lány imádatát. Csak egy egoista teszi kockára az egész életét néhány órányi gyönyörért. Monsieur-t furcsa, néha gyerekes következetlenség hajtja, máskor meg nagyon is fegyelmezett, ellenőrzi, hányszor baszhat meg engem, és milyen áron, és még azt is ellenőrzi, milyen néven írtam be őt a névjegyzékembe. De valahányszor veszélybe sodor minket, mélységesen meg van győződve róla, hogy majd az én óvatosságom ránt ki bennünket a bajból. Már magamra is alig tudok gondot viselni, és most hirtelen egy negyvenhat éves kisbaba van a karomban, aki játékból ijesztgeti önmagát, és engem is. És mégis, mégis… elég, ha az én szememtől annyira különböző szemébe nézek, hogy megértsem: minket egy fából faragtak, sok szempontból. A szemében, amely így, maszk nélkül visszanyerte egész ördögi kifinomultságát, ugyanazt a huncutságot és egocentrizmust látom, amit magamban is olyan jól ismerek, bár különböző célból és eszközökkel élünk vele. Főleg azért ugrottam fejest a Monsieur által felállított finom csapdába, mert felfedeztem benne valamit a saját gyermeki erkölcstelenségemből, a saját polimorf perverziómból – vagy legalábbis azért, mert éppen eléggé hasonlít hozzám ahhoz, hogy izgasson és tessék nekem, bár az izgalom és a tetszés pontos arányát még mindig nem sikerült meghatároznom.

– Kitegyelek valahol? – kérdi Monsieur a klinika előtt.

– Nem, megoldom – felelem, és nem is nagyon haragszom rá.

– Igaz is, majd fogsz egy taxit – jegyzi meg ő, és a mosolyával akaratlanul is megsebez.

Úgy látszik, azt hiszi, az eszményi kurtizánhoz beszél, aki taxival érkezett, és taxival is megy haza – mintha anyagi téren mi egy pályán játszanánk. Én még abban a korban vagyok, amikor minden öteurósnak megvan a maga értéke; bennem is dolgozik az egyetemisták gyakorlatiassága, amelyet állandóan kikezd a kokottos lustaság – szívem szerint most is leintenék egy taxit, de most nem az anyagi megfontolás tart vissza tőle.

– Még elugrom egy barátnőmhöz, néhány metróállomásnyira.

Ne izgasd magad, megleszek.

Monsieur nem értené meg. Ő már túl régóta ismeri az autóvezetés luxusát és a gyorsaság fontosságát, nem értené meg, hogy egy ilyen délelőtt után csak arra vágyom, hogy egy órát üljek egy vonatban iPoddal a fülemen, hogy újrajátsszak minden jelenetet, és végigelemezzem mindegyiket, és hosszan dédelgessem a vágyat, hogy újra lássam őt, és teljesen birtokoljam, nem csak futólag, nem csak úgy, hogy harmincan vannak körülöttünk. Ez a magány és merengés, a hosszú kóválygás a metrófolyosókon az egyetlen luxus, amit Monsieur nem ismerhet meg.

A magas sarkaimon egyensúlyozom, és olyan lusta és jóllakott a pillantásom, mint egy nőé, aki most bújt ki az ágyból.

Valahogy úgy éreztem, a műtőben Monsieur végig velem szeretkezett.

– Csókolj meg még utoljára – súgja Monsieur, aki azzal a tartással áll előttem, amit imádok, keze az öltönynadrágja zsebében (húsz évvel ezelőtt is így állhatott, egyetemista korában, felszínes fesztelenséggel).

És a napfényben fürdő utcácska egyik eldugott szögletében, ahol az utca lakóin kívül senki nem láthat meg minket, lábujjhegyre ágaskodom, behunyom a szemem, és Monsieur szép szerető-kezei közé fogja az arcomat. Telnek a másodpercek, mintha az elragadtatásunk teljesen elszigetelne minket a külvilágtól. Parfümjének illata elhomályosítja a gesztenyefák virágainak illatát, és az arcomat simogató hüvelykujjai miatt a friss szellőt sem érzékelem. Majd mintha Monsieur ráébredne, hogy mégsem vagyunk olyan egyedül, mint kedden a szerelmi fészkecskénkben. Néhány másodperc alatt észrevétlenül megváltozik a hangulat, tapinthatóvá válik a sietség – és Monsieur megcsókol, pontosabban én csókolom meg őt, szóval, megcsókoljuk egymást, és egy végtelen hosszú pillanatra mintha összeolvadna az arcunk a párizsi ablakok alatt. Halkan dadogom:

– Ez borzasztó.

– Mi a borzasztó? – kérdi Monsieur.

Szomorúan elmosolyodom:

– Jól tudod, mi a borzasztó.

A hallgatás, amivel válaszol, a titokzatos megérzést sugárzó, csodálatos szemöldökei mintha hajdani naivsága nyomait hordoznák, amit még a tapasztalatnak sem sikerült kikezdenie: hogy te te vagy, én meg én vagyok. A kettőnk semmilyen módon össze nem egyeztethető élete, a feleséged, a gyerekeid, a szüleim, Andréa. Borzalmas, hogy még csak eszembe sem jutnak. Nézz rám. A barátom egy hete elutazott Brazíliába, és mielőtt veled találkoztam, másra sem tudtam gondolni, csak hogy mikor jön haza. És most halálra rémít a gondolat, hogy mindjárt hazajön, mert fogalmam sincs, hogy kezeljem azt a történetet, együtt a kettőnk történetével. Még azt sem tudom, hogy fogok két férfit a fejemben tartani, mert most te foglalod el az összes helyet, és nem akarom ezt csinálni, nem tudom, hogyan csináljam. Hát, ez a borzasztó.

– Majd meglátom, hogy szervezem meg a keddet – mondom, miközben hátrálva távolodom.

– Elképzelni sem tudod, mennyire várom már – feleli Monsieur, és még egyszer utoljára végigsimít az ujjaimon.

És nálam mindig, mindenekfölött győzedelmeskedik az életösztön: csak arra tudok gondolni, miközben a Rivoli utca felé andalgok, hogy szép-e a szoknyában a fenekem. Hátra sem kell fordulnom, tudom, hogy Monsieur a sarokig nem ereszt a tekintetével.

– Szép vagy – írja két perc múlva.

Monsieur

A leveled… egy kibiztosított kézigránát.

 

Ellie

Azt hiszem, nem igazán értetted meg a combidegemmel kapcsolatos problémát, amiről beszéltem. Megpróbálom újra elmagyarázni, mert még az is lehet, hogy nagy a baj, és operációra lesz szükség. A tünetek a következők: amikor hozzám szólsz, a jobb lábam izmai teljesen ellazulnak, és az egész lábam elnehezül, mintha átmentem volna csigába. Ugyanez a hatás mutatkozik, amikor rád gondolok, történjék ez bárhol. A kritikus stádiumban a zsibbadás a combomtól felkúszik a fenekemig, és attól kezdve elveszítem az ítélőképességemet, vagy úgy is mondhatnám, hogy elveszítem a fogódzóimat, és az izmaim az állandó szexuális izgalom állapotába kerülnek. A járás például olyan lesz, mint egy előjáték.

Én tulajdonképpen fütyülök rá, de amikor nem vagyok egyedül, kicsit zavaró a dolog. Mintha mindig orgazmusom lenne, amikor elásítom magam – kínos. Nem tudom, hogy hívják ezt az ideget, de azt hiszem, minél gyorsabban meg kell oldani ezt a problémát. Egyáltalán nincs kedvem osztrigává változni (az osztrigák egész napjukat tárva-nyitva töltik, hogy elkaphassák a vízben úszkáló hím osztrigák spermáját. A kis ribancok).

De azért nem olyan nagy a baj, ma este tudtam meg, hogy kedd délelőtt lesz egy kisebb tanfolyam a jobb combidegemről. Viszonylag rövid, de alapos előadás. Részt akarok venni a világ összes kísérletében, feltéve, hogy megtalálják a gyógymódot, és egy kis megkönnyebbülésre lelek. Most, hogy írok neked, gyakorlatilag képtelen vagyok megmozdítani a lábamat.

Ugyanakkor viszont, mivel látom, hogy még nem kaptad meg az üzenetemet, amelyben arról számolok be, hogyan töltöttem el a délután négy és öt közötti időt, megkockáztatván, hogy locsifecsinek tartasz, kijelentem: bénító hatással vannak rám az esti orgazmusaim. Sőt, megsemmisítő hatással. A szüleim még soha nem értek tetten ezekben a pillanatokban, de nagyon nem szeretném, ha éppen ma este rontanának be valami nevetséges ürüggyel. Mert már egy közepes kis orgazmus után is nehéz emberi képet vágni, és megfelelően észhez térni ahhoz, hogy Mamának így válaszoljak: „Nem, fogalmam sincs, hová lett a Hermès sálad, és hagyj békén!” Vagyis azt hiszem, általában tűrhető látványt nyújtok – nem fordul ki a szemem, és nem égnek vörösen a füleim. Most viszont kis híján elaléltam. Ne beszélj nekem elalélásról a műtőben. Utána teljesen el vagyok alélva.

És még mindig nem fejtettem meg a rejtélyt a karmolásokról, amik mindig megjelennek a hátamon, amikor találkozunk.

Először felmerült bennem, hogy bűntudat kiváltotta stigmákról van szó, de ez lehetetlen, nincs bennem egy szemernyi bűntudat sem. Érinthetetlennek érzem magam, ez borzasztó; két napja úgy érzem, hogy hevesen izzok, és nem találok enyhülést.

Túl sokat beszélek csak azért, hogy kijelentsem: kedden feltétlenül találkoznunk kell. Hát ennyit arról, mi a „biztos”. És várom az összes „talán”-okat, amikről a telefonban beszéltél nekem.

És most lefekszem.

És most maszturbálok.

És rád gondolok.

És remélem, hogy nem zavartalak ma reggel.

És hogy nincs kamera a liftben.

És mondd nekik, hogy üzemeljenek be egy ócskább liftet, aminek három órába kerül megtennie egy emeletet.

Jó éjszakát.

Ellie

Monsieur

Hiányzol.