Április

Nabokov Lolitája. Szóval, valószínűleg az a könyv vitt a vesztembe. Ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy más bűnöst is találhatnék a könyvtáramban. Átgázoltam de Sade-on, Serpierin és Manarán, Mandiargues-on, Pauline Réage-on, de nem ők oltották belém azt a bűnös hajlamot, ami Monsieur karjába taszított. Most már nagyon is jól látom. Valakinek távol kellett volna tartania engem a régi, megsárgult kiadástól, ami olyan ártatlanul hányódott a nappaliban. Ebből a könyvből mindent megtanultam egy bizonyosfajta férfiról, és a mély, nagyvilági unalomról, ami e férfiak szürkülő halántékú fejét a fiatal lányok felé fordítja, arról, hogyan kristályosodik a vágy a már nem gyermeki, de még nem is női testek köré. Ebből a könyvből ismertem meg a keresztjüket, és hogy mennyi erőre van szükségük ahhoz, hogy végigvonszolják ezt a keresztet az élet nimfácskákkal szegélyezett útjain. Bármikor ki tudom olvasni a komoly, felelősségteljes férfiakra jellemző sűrű szemöldök alatt a bűn iránti vonzalmukat, a Lolita név jelölte hegyes kis mellek, kusza hajloboncok iránti imádatukat.

Lolita. A szertelenül követelőző, kisajátító, féltékeny Lolita, aki állandó (de előre megnyert) harcban áll az emberi faj összes többi nőstényével, mert akadálytalanul győzi le őket a maga egy méter negyven centijével, fehér zoknijával, hosszú, kecses tagjaival. Itt kell megjegyezni, hogy a fikcióból a valóságba való átmenet során éppen abban a korban neveznek valakit nimfácskának, amikor Nabokov már ki is végezte a sajátját (vagyis gimnáziumba dugta, ami az ő szemében egyet jelentett a halállal): tizenöt évesen. Azok a férfiak, akikről beszélek, akik peckesen masíroznak felháborítóan elegáns cipőjükben és öltönyükben, térdre omolva imádják a kis Drágákat – olyan okokból, amelyek nem feltétlenül bűnösek, de az alacsony rangúak szemében undorítónak tűnnek. A bársonyos bőrért.

A Newton pofájába röhögő mellekért és seggekért. A felháborító ártatlanságukért. A naivul szemérmetlen ujjacskáikért, a meghatóan apró kezecskéjükért, amellyel, isten tudja milyen csoda révén, még gyermeki merészséggel képesek felébreszteni és irányítani egy olyan izgalmat, ami őket érintetlenül hagyja – gondoljanak csak bele, ezek a kezecskék azelőtt soha nem fogtak vastagabbat egy mandulás Magnumnál (van abban valami ínyencség, ahogy ehhez a finomsághoz nyúlnak).

A pillantásokért, amelyek vaktában kivetett szigonyokra hasonlítanak. Azért a tehetségükért, ahogy elkapják a férfiak szerelmes tekintetét az utcán, a családi étkezéseken, a szüleik orra előtt, mindenhol, mert a kíváncsiság elfeledteti velük a szemérmet és a jólneveltséget.

A Lolita óta mindent tudok arról az izgalomról, amely ezek felé a teremtmények felé hajtja a férfiakat – de mit lehet tudni a nimfácskákat hajtó érdeklődésről? Mi űzi messze őket bozontos hajzatú ikertestvéreiktől, miért kötnek ki az apjuk ördögi másolatának lepedői és parfümözött karjai között? Nabokov sosem említette, mi játszódhatott le Lo fejében, amikor Humbert Humbertre ült azon a sápadt nyári hajnalon. És azt sem, hogy néhány oldallal korábban miért ugrott a térdére, az ádámcsutkáját gyötörve, felcsúszott bugyival, a vágytól bugyborékolva, miközben az ő bűnös imádója diszkréten próbálta legyűrni szinte kamaszos gerjedelmét. Ez a párhuzamos olvasat hiányzott nekem, hogy vajon mi lett volna a történetből, ha Lolitát is hagyják szóhoz jutni. Nem keresek magamnak mentségeket – ösztönösen érzem, hogy nem lenne jó semmire –, de úgy vélem, a tudásvágy hajtott, amikor életemben először tértem be egy negyvenes férfi ágyába, októberben (és itt most nem számolom a futó, véletlenszerű hancúrozást egy fiatal vállalatigazgatóval, tizenöt éves koromban): vannak a férfiak, és vannak a negyvenes férfiak. Ha valaki felszínesnek találja ezt a megkülönböztetést, abból kínosan hiányzik a kifinomultság – azt kell hinnünk, hogy a nimfácskák elképesztően kiélesedett elemzőkészséggel bírnak, amit később nyilván elveszítenek, de például az én baráti körömbe tartozó lányok közül egyik sem keverte össze a két fajt. A nimfácskák és a negyvenes férfiak valamilyen csodálatos véletlen folytán egymás totemjei lettek.

Az a bizonyos negyvenes férfi – na, hogy is hívták? – ha nem is hagyott ott másnap reggel kimerülten a gyönyörtől, volt benne annyi jó ízlés, hogy ne háborodjon fel a korabeli férfiak iránti vonzalmamon. Még ennél is tovább megyek, és kijelentem: az ő étvágytalansága és lagymatag érzékisége indított el a keresésben. Talán túl sokat követeltem tőle; talán túlságosan ragaszkodtam a kislányka-forgatókönyvemhez – elszántam magam, hogy teljesen behódolok egy eszményi korú tanítómester igájának, kezének és szavainak, hogy nyitott leszek minden műveletre, amit a testem lehetővé tesz a számára. Nem akartam én lenni a megmondóember – és ami azt illeti, senki nem mondott semmit, egészen hajnali négyig, amikorra már halálosan eluntam, hogy nem érzek mást a farkából, csak egy szánalmas fantomot, a képzeletemet benépesítő élénk izgalmak ellenpólusát. Miközben határozott kézzel vertem a farkát, rájöttem, hogy azoknak a listája, akik képesek lennének méltóképpen megtisztelni az érzékiségemet, hál’ istennek hosszabb, mint a Mikulás listája: szélesen elmosolyodtam, amikor az illető elélvezett, mert már arra a falkányi hímre gondoltam, akik haptákban várnak rám, bár egyelőre még fogalmuk sincs róla.

Másnap, amikor a kialvatlanságtól kimerülten a metró felé ügettem, magától értetődőnek éreztem, hogy semmivel nem tudok többet, mint előző este, amikor beállítottam a fickóhoz.

Mindig is tudtam, hogy az idősebb férfiaknak gondjaik lehetnek a merevedéssel. A merevedésnek semmi köze nem volt a tőle remélt lelki izgalmakhoz, a szavakhoz, amikről álmodoztam, és ebben a testben nem tudtam felismerni a még éretlen érettség ördögi jegyeit, ami nála sokkal éretlenebb volt, mint húszéves korában lehetett. Gyáván nem vettem fel a telefont, amikor az ő neve jelent meg a kijelzőn, és néhány hétnyi bűntudatos, majd ingerült hallgatás után a következő tömör üzenetet kaptam:

„Belefáradtam, hogy fussak utánad, Ellie. Nem játszunk lolitásat – amúgy te már öreg is vagy ehhez a játékhoz, és nekem egyáltalán nincs kedvem Humbert Humbert szerepéhez.”

Egyáltalán nem tartottam igényt erre a címre, amíg meg nem fosztottak tőle.

Nem ismertem Monsieur-t. Egyáltalán nem kívántam neki rosszat – de jót sem; fütyültem rá. Vagy ezerszer hallottam a nevét a vacsoraasztalnál Philippe nagybátyámtól – elkerülhetetlenül, mert mielőtt barátok lettek, kollégák voltak, és ez a név a szó szoros értelmében kórházszagot árasztott. Nem ismertem Monsieur-t. Becsületesen megvallva: az anyám tehet mindenről. Idén februárban történt, azt hiszem; ügyet sem vetettem senkire, az alagsori szobámból jöttem fel a nappaliba, hónom alatt a bibliámmal (Louis Calaferte: A nők szerkezete), valamilyen üdvös tevékenységre vágyva ezekben a diáktüntetéses időkben. Fogalmam sincs, anyám miért hozakodott elő a plasztikai sebész nevével, aki véleménye szerint rajtam kívül az egyetlen lény, aki képes értékelni egy ilyen irodalmi malacságot – mivel egy megszállott. Első hallásra őszinte közömbösséget tanúsítottam a téma iránt: Philippe egyik kollégája amúgy is egy olyan világot képviselt, ami tökéletesen elérhetetlen egy korombeli fiatal lány számára, még akkor is, ha megszállott az illető. Nehezen képzeltem el, ahogy beállítok a klinikára, jegyzetfüzettel a hónom alatt, hogy erotikáról csevegjek egy negyvenöt éves pasival.

Negyvenöt éves.

Negyvenöt éves.

De már majd belebetegedtem az unalomba, és néhány hónap alatt megért bennem a vágy, hogy találkozzam ezzel az emberrel. Mintegy játékból elkezdtem ismételgetni a nevét, és csodálkoztam, hogy most egészen más, szörnyen ördögi csengése van. Még a Facebookra is felmentem, és megnéztem az egyetlen eredményt, amit kidobott erre az elegáns vezetéknévre – mert biztos voltam benne, hogy muszáj valami okot találnom, hogy ismerősnek jelölhessem. Alattomosan be akartam kerülni a világába, egy kivédhetetlen ürüggyel felszerelkezve – az irodalommal mint elbűvölő trójai falóval, amely áruló bensejében az én Lolita-változatomat rejtegeti; kicsit túlérett Lolita voltam, az igaz, de telve jó szándékkal. Az a vágy, hogy mindent, de mindent megtudjak róla, olyan viszkető érzést okozott, mint egy szúnyogcsípés, és a Philippe-nek feltett két-három alattomos kérdésből kiderült, hogy amikor egészen kicsi voltam, és Philippe-pel a betegeit látogattam a klinikán, találkoztam ezzel a híres C. S.-sel a kórház folyosóin. És hosszas nyűglődés után sikerült még néhány emléket előbányásznom, és hirtelen megjelent előttem az a bizonyos születésnapi vacsora, a nagybátyámnál, két évvel ezelőtt: egy egész estén át kóboroltam az öregek között, és nem vettem őt észre, nem vettem észre azt a férfit, aki az anyám szerint igazi megszál ott, ugyanazokat a könyveket olvassa, mint én, csak huszonöt év előnye volt velem szemben.

Huszonöt év: az rengeteg. Ő már akkor is nők testét simogatta, és nők vágyát fordította el a koitusz utódnemző célkitűzésétől, amikor én még csak az anyám emlőjébe csimpaszkodtam nagy ártatlanul. Mit tegyek: szóba hozzam a kapcsolatot, ami Monsieur-t fűzte a családomhoz, ami éppen olyan finom, de legalább annyira erős, és legalább annyira éles volt, mint egy damil? A húszéves lányoknak hihetetlen forgatókönyvek vannak a fejében, határtalan romantika, és határtalan következetlenség – volt egyszer az egyetemista lány, meg a sebész, a lány tökéletesen tudatlan, a férfi viszont mindent tud, és a nagybácsi, akinek fogalma sincs az egész drámáról, ami köztük zajlik. (És semmi kétség, hamarosan megtudja, és ez az erotikus történet racine-i tragédiába fordul!) Tehát, bár nem nagyon tudom, miképpen, de kikötöttem ezen a parton, még márciusban. Az egyszerű ok, amiért még csak meg sem próbáltam arcot képzelni Monsieur-nek: a szexuális képzelőerőm tökéletesen felcserélhető elemévé változott. Na tessék, ez az igazság. Az a tény, hogy sebész, hogy hasonló hajlamai vannak, mint nekem, hogy nős és családapa, persze éppen eléggé megkülönböztették a tömegtől, mert mindezek a tulajdonságok egy majdnem párhuzamos világba helyezték őt, a felnőttek közé (az igaziak közé: beteges dolog ugyanazzal a státussal felruházni a korombeli egyedeket). A „felcserélhető” nem a legjobb kifejezés; mondjuk inkább úgy, hogy a Monsieur-ről alkotott fogalmam minden reményen felül kielégített, nem volt szükségem bármiféle testi vonzalomra (persze azért fontos volt, hogy ne taszítson). Miközben ezt írom, szinte hallom Monsieur színpadias méltatlankodását:

„Tulajdonképpen ráakadhattál volna valami kövér alakra is!” Amire valószínűleg elég jól meg tudnék felelni. De hogy a Monsieur is megnyugodjon: a történet folytatása elég jól megmutatja, hogy a csapda minden szempontból tökéletes volt.

Egy nap aztán elegem lett belőle, hogy körülötte keringek, neki pedig halovány fogalma sincs róla; ez már áprilisban történt. A vágytól remegő áprilisban. Gesztenyepollen felhőjében úsztunk, és én égtem az unalomtól. A diáktüntetések nem akartak véget érni, nem találkoztam senkivel – miközben kitört a tavasz, a barátaimnak el kellett menniük az óráikra, és én a teraszon gunnyasztottam, a napon, és majd meghaltam, annyira szerettem volna emberekkel találkozni, férfiakkal találkozni, hogy megismerjem – mit tudom én – a lázat, az extázist, a szenvedélyt, bármit, ami nem ez az állandó letargia, gyilkos levertség. Addig rágódtam a helyzeten, hogy hirtelen rám tört a különös felismerés: az árnyékban megbújva csak arra várok, hogy végre kiléphessek Monsieur elé.

Jó estét.

Bár nagyon kedvesen visszaigazolt, nyilván nem igazán tudja, ki vagyok, tehát kisegítem: Philippe Cantrel unokahúga vagyok; Philippe nem olyan régen még a maga kollégája volt a klinikán.

Tőle tudom, hogy ön is olvassa Bataille-t és Calaferte-et – megvallom, igencsak érdekelnek az olyan férfiak, akik elolvasták, sőt szerették A nők szerkezeté t, ilyenkor kevésbé érzem magam egyedül… !

Ezenkívül: Ellie-nek hívnak, húszéves vagyok, irodalmat tanulok az egyetemen, és egy erotikus irodalmi folyóiratban jelennek meg az írásaim. Semmi olyasmit nem közöltem, amit ne tudhatna meg, ha átfutja a Facebook-profilomat – de azért úgy érzem, sportszerűbb, ha alaposabban is bemutatkozom. Sejtem, hogy nagyon elfoglalt, mégis, ha egyszer lenne ideje elmagyarázni néhány sorban, hogy mi ragadta meg Calaferte-ben, annak nagyon örülnék. Én javában írok: A férfiak szerkezete című valamit, minden új információnak hasznát veszem.

Jó estét kívánok magának.