Tizennyolc

Egy kórházi szobában ébredtem fel, kezem-lábam szét volt feszítve, és bőrbilincsekkel az ágy fejéhez és lábához erősítve. A vizeletszagtól fulladozni kezdtem. A fejem fölött a villanykörtét drótháló vette körül, az ablakokat pedig láncfüggöny borította. Odakinn havazott.

Segítségért sikoltoztam, de be voltam rekedve, és fájt a torkom, csak valami reszelős hang tört fel belőle. Kulcs fordult a zárban, és egy gumitalpú cipőben kacsázó ápolónő behozta a vacsoratálcát. Bőr kulcstartóban nagy kulcscsomó csörömpölt az övén. Mrs. Fenton volt.

– Oké... oké... – mondta. – Vacsora, Jinx, de ha megint az arcomba köpöd az ételt, akkor lenyomok egy csövet a torkodon, és beléd tömöm.

Nyugi, mondtam magamban, próbálj rájönni, mi történt. Nyilvánvalóan összetévesztenek valakivel. Fenton egyszerűen nem ismer fel.

– Megértetted, Jinx? – Dühösen villogott a szeme, és fenyegető volt a hangja.

Bólintottam. – Jó leszek, Mrs. Fenton.

– Ó, ez aztán a változás – húzta fel a szemöldökét.

– Elnézést kérek, ha problémákat okoztam.

Ez megzavarta, és most alaposabban megnézett. – Hogy hívnak?

– Sally Porter.

Eltűnt a szeméből a kemény kifejezés. – Nahát, legfőbb ideje, Sally. Hál’ istennek. Hosszú ideje várunk magára. Várjon egy percet. Dr. Ash kérte, hogy azonnal értesítsük, mihelyt kijött.

– Így kell maradnom, lekötözve?

– Csak amíg visszajövök. Tartson ki egy kicsit, aztán kényelembe tesszük.

Mrs. Fenton kiment, aztán a nagyszájú Duffyval jött vissza, akinek be volt kötözve az arca.

– Én nem bízom ebben a ringyóban – morgott Duffy.

– Minden rendben van – mondta Mrs. Fenton. – Ez a másik.

– Én még mindig nem veszem be ezt a Jekyll és Hyde dumát. Ez csak megjátssza magát. De ha még egyszer az arcomnak megy, akkor megkapja tőlem a magáét. Aszondom, nagy hiba levenni róla a bilincset. – Dühösen meredt rám, miközben kioldotta a bal lábamat, aztán habozott egy kicsit, mintha azt várná, hogy rugdalózni kezdek. Amikor nem csináltam semmit, megint felmordult. – Megjátssza magát, gyengeséget színlel.

– Dr. Ash úgy rendelkezett, hogy tüstént vegyük le róla a bilincseket, mihelyt Sallynek nevezi magát. Most már szabadítsd meg tőlük.

– Bocsánatot kérek, ha megsebesítettem – mondtam. – Nem emlékszem rá.

Mire Duffy végzett a bilincsek kioldásával, bejött Roger. Amikor megláttam, elsírtam magam.

– Nincs semmi baj, Sally. Sírja csak ki magát, engedje ki a gőzt. Lidércnyomást élt át. De most már kiszabadult belőle, és ez az, ami számít.

– Mi történt, Roger? Együtt voltunk, és aztán...

Roger intett a fejével Duffynak, hogy tűnjön el, de jelezte, hogy Mrs. Fenton maradjon.

– Mrs. Fenton majd segít magának lezuhanyozni és felöltözni, aztán behozza a rendelőmbe. Végig fogunk menni az egészen.

– Mi történt velem, Roger?

A szemembe nézett. – Hibát követtünk el. Olyan ez most, mintha hosszú-hosszú ideig aludt volna, Sally. Majd a rendelőmben elmagyarázom. Van róla egy videószalagunk. Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre a saját szemével is lássa.

Zuhanyozás után Mrs. Fenton segített nekem megfésülködni, és előkerített egy ruhát a holmikból, amit behoztak a kórházba. A kék ruhámat kértem, mert tudtam, hogy Roger azt szereti a legjobban. Bárminél hamarabb szerettem volna beszélni Rogerral, Mrs. Fenton azonban ragaszkodott hozzá, hogy előbb ebédeljek meg.

– Kábultnak és furcsán lelassultnak érzem magam – mondtam neki.

– A gyógyszerektől, amiket beadtak magának... vagy neki. A Demerolnak semmi hatása nem volt... arra a másikra... és dr. Ash azt mondta, hogy többszörösen hasadtaknak nem lehet Thorazint adni. Így aztán valami új szert használtak, de lehet, hogy maga másképp reagál rá. Lelassította magát, annyi szent.

A folyosón minden ajtó előtt egy pár cipő állt. Ettől az az érzésem támadt, hogy itt kísértetek állnak őrségben. Hogy eljussunk a kijárathoz, végig kellett mennünk a nappalin. Egyes betegek trágárságokat üvöltöztek, amikor megláttak, mások a fal felé fordultak, mintha meg lennének rémülve. Miféle szörnyeteggé válhattam, hogy ilyen hatással voltam rájuk?

Mrs. Fenton azt mondta, várjak kinn az üvegfalú nővérfülke mellett, amíg ő letelefonál, hogy visz már. Nővérek kávézgattak odabenn, kíváncsian néztek rám. Az egyik fölállt, kijött, és az arcomba nyomta az arcát.

– Hogy hívnak? – kérdezte parancsolón.

– Sally Porter – mondtam.

– Hazudsz – mondta. – A többieket átverheted a színjátékoddal, de én majd szemmel tartlak.

Mrs. Fenton félretolta, és rászólt, hogy hagyjon engem békén. Aztán kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, és kiballagtunk a nappaliból.

Hosszú séta következett, aztán lifttel lementünk a legalsó szintre, onnan pedig az alagútrendszeren haladtunk át, melynek minden kereszteződését dróthálós ajtók zárták le.

– Hol vagyunk?

– Ez az alagút vezet ki a maximálisan biztosított zárt osztályról. Valamennyi épület közt föld alatti összeköttetés van, így nem kell kivinnünk a pácienseket a szabadba, ha átmegyünk egyik épületből a másikba.

– Kívülről úgy látszik, mintha minden épület külön állna, nem is lehet tudni, hogy össze vannak kötve. Amikor először itt voltam, sejtelmem sem volt ezekről az alagutakról.

– Akkor önként feküdt be, Sally. Soha nem kellett zárt osztályra helyezni.

– Nagyon rémes voltam most, Mrs. Fenton?

Bólintott, de nem nézett rám. – A legrosszabb, amit csak valaha láttam.

Az alagút felfelé emelkedett, és egy súlyos, kettős ajtóhoz érkeztünk. Mrs. Fenton kinyitotta az övén csüngő kulcscsomó egyik kulcsával, aztán a másik oldalán a felvételi szárny jól ismert, hűvös neonvilágítású csarnokában találtam magam.

Maggie már várt rám. – Sally, de jó látni magát – ölelt magához. – Hogy érzi magát?

– Kicsit lomhának – feleltem.

– Jobb lesz, ha most visszamegyek a kórterembe – mondta Mrs. Fenton. – Hív majd egy ápolót, aki visszakísérje?

– Majd én mindenről gondoskodom – mondta Maggie. – Köszönöm.

– Sok szerencsét, Sally – veregette meg Mrs. Fenton a vállamat.

Maggie bevitt Roger kórházi rendelőjébe. Roger fölállt, amikor bementünk. – Üljön le, Sally. Sok munka vár ránk. – Odabiccentett Maggie-nek. – Vegye elő a videókazettát, amit a múlt héten felvettünk.

– Múlt héten? – suttogtam. – Hát ilyen régen...?

– Majdnem egy hónapja – bólintott Roger.

– Atyaisten. Mit fog nekem mutatni, Roger? Meg vagyok ijedve.

– Ez természetes, Sally. De eljött az ideje, hogy lássa, mi történik, amikor elveszíti az öntudatát. Biztosan úgy érzi, mintha aludt volna. De a teste nem aludt. Miközben fuzionáltattuk a többi személyiségét... a nevüket többé nem ejtjük ki... magában amnézia alakult ki velük és az egész élménnyel kapcsolatban. És azt hittem, ez jó dolog.

– Akkor miért akarja megmutatni nekem a videókazettát?

– Mert a többi összeolvadásra csak azután került sor, miután maga már mindegyikükkel kapcsolatba lépett.

– Ugye, nem akar most megint megváltoztatni?

– Azt hittem, elkerülhetjük ezt, Sally. Azt reméltem, hogy amikor kiteljesedettebbé, mélyebb és komplexebb egyéniséggé válik, el tudja majd nyomni ezt a másikat. De ahogy maga erősebb lett, úgy lett erősebb ő is. Mintha lépésről lépésre egyre komolyabb vetélytársává vált volna magának a másik oldalon. Nem lehet bezárni és megfeledkezni róla. Foglalkoznunk kell vele, napvilágra kell hoznunk, meg kell beszélnünk vele egyre fokozódó gyűlölködését és erőszakos késztetéseit.

– Azt hittem, én én vagyok a fontos magának, Roger.

– Persze hogy maga a fontos, Sally. Higgye el.

– Nem vagyok benne biztos, Roger. Lehet, hogy előtérbe került magában a tudós, a kutató, akit lenyűgöznek az elképzelései, aki látni akarja, mi fog történni. Azt hiszem, a maga számára fontosabbá vált, hogy befejezze a munkáját az irántam való érzelmeinél.

– Nincs előttünk más út, Sally.

– De van. A szerelemnek képesnek kell rá lennie. A szeretetnek le kell tudnia győzni a gyűlöletet.

– Most Derry beszél magából, Sally. Elnézést, nem lett volna szabad kimondanom a nevét. Amit mondani akartam, az az, hogy ha használja az intellektusát, rá fog jönni, hogy ez egy szentimentális elképzelés. Tudom, hogy maga valójában éppúgy nem hisz abban, hogy Omnia vincit amor, mint én.

Fájt, amikor ezt mondta, de igaza volt.

– Félek, Roger.

– Mindnyájan félünk az erőszakos impulzusoktól. De uralkodunk rajtuk, és pozitív cselekvésekké transzformáljuk őket. Amikor izolálta az elfojtott haragot, és elválasztotta a teljes énjétől, gyermeki elméjében kialakult egy zsák... egy lelki fekély... aztán nevet adott neki, és így megteremtette első társszemélyiségét, az erőszak és a gonosz alteregóját.

– Azt hittem, a pszichiáterek nem használják a „gonosz” szót.

– Igaza van. Ez erkölcsi ítélet, de hogyan lehetne másképp jellemezni azt a személyiséget, amelyik a lelkének a sötét oldalán rúgkapál?

– Mi lesz, ha utána meggyűlölöm magát?

– Ezt a kockázatot vállalnom kell. Ha le kell mondanom magáról, hogy megmenthessem, akkor ez erkölcsi kötelességem.

– Most meg ki a szentimentális?

– Fogalmazzuk másképpen. Szakorvosként az a véleményem, hogy ha nem megyünk végig az úton, akkor Jinx el fogja pusztítani magát.

– És maga nem akarja, hogy ez a maga lelkiismeretét terhelje.

Láttam az arckifejezéséről, hogy megbántottam. – Ne haragudjon, Roger. Ez nem volt igazságos.

– Részben igaza van.

– Úgy érti, hogy ez így is, úgy is szerencsejáték?

– Igen.

Maggie bejött egy videókazettával, Roger pedig beletette a képmagnóba. Először képtelen voltam rávenni magam, hogy ránézzek a képernyőre. Aztán meghallottam a hangot: harsányan, alantasan dőlt belőle a trágárság. Befogtam a fülemet, és lehunytam a szemem. De hang áttört. Lassan leeresztettem a kezemet, és ránéztem a képernyőre.

Az arc, amiről álmodtam már, de még soha nem láttam, amint átveszi a testem fölött az uralmat, a düh grimaszában rángatózott, üvegesen csillogott a szeme. Azt mondta: – ...Amikor kiszabadulok ezekből a bilincsekből, kikaparom a szemedet, te rohadt strici! Soha semmi mást nem akartál, csak kihasználni őt és megbaszni. Azt hitted, el tudsz szigetelni, meg tudsz semmisíteni. Hát túljárok én még az eszeden. Akkor öllek meg, amikor a legkevésbé várod. Aztán meg megölöm Sallyt.

– És mi lesz belőled, Jinx?

– Szabad leszek, mint a szél.

– Te is halott leszel.

– Én hiszek abban, ami a halál után van, Ash – nevetett Jinx. – Én az ördög gyermeke vagyok, és a lelkem be fog költözni valaki másba. Tudja, én csupa elme vagyok, csupa képzelet, engem nem kötöz le a test. Amikor az övé megszűnik létezni, találok magamnak egy másikat... aztán megint egy másikat... Lehet, hogy itt születtem, de mindig utazni vágytam. A boszorkányok örökké élnek. Salemben elégettek, de az ő testében újjászülettem.

Taszított és lenyűgözött. Hihetetlen volt látni a hasonmásomat: izzik benne a gyűlölet, ömlik a mocsok a számból. Aztán rájöttem, hogy el kell fogadnom a kárhoztatást. Azért teremtettem meg a képzeletemből ezt a szörnyet, hogy elkerüljem a fájdalmat, aztán eltaszítottam magamtól. Ő kapta a büntetést, neki kellett elviselnie az emberek hazugságainak, képmutatásának és szadizmusának a túlnyomó részét. Amikor a magányosságáról meg a szenvedéseiről beszélt, könnyek szöktek a szemembe. Tudom, hogy hülyén hangzik, de szerettem volna a karomba ölelni, és azt mondani neki: „Nem kell többé gyűlölködnöd, nem kell többé magányosnak lenned.” Jóvá kellett ezt tennem neki.

– Nincs jogom megtagadni – mondtam. – Én vagyok a felelős érte. De gyorsan csinálja, mielőtt meggondolom magam.

Roger elzárta a képmagnót. – Gondoltam, hogy ezt fogja érezni – mondta.

Hipnotizált, és Jinxért küldött. De ő nem volt hajlandó előjönni.

– Ha nem hajlandó együttműködni – mondta Roger –, a maga révén talán akkor is rá tudunk jönni, hogy miért. – Visszavitt abba az időbe, amikor Jinx született, és elkezdtem emlékezni...

 

 

Hétéves voltam. December volt, hajnal. Közvetlenül a nagyapám halála előtt. Láttam magamat Nettie nagymama lakásán, Brooklynban, a Sutter Avenue-n, a fűszerüzlet fölött, ahová mama néha elvitt, amikor a ruhagyárban kellett dolgoznia. Egyedül voltam a konyhában, hallottam, amint a nagymama fölkel, kijön a hálószobából, és fölveszi a kalocsniját meg a báránybőr mellényét. Mindig ezeket viselte, amikor téli reggeleken kihordta a tejet. Azt mondta, maradjak nagyapa szobájában, hátha szüksége lesz valamire. Én meg megmondtam neki, hogy nem akarok egyedül maradni nagypapával. Féltem tőle, mert csúnya dolgokat próbált csinálni velem.

Nagymama megpofozott, és azt mondta, ne mondjak ilyen szörnyű hazugságokat egy köztiszteletben álló öregemberről, aki tanít a vasárnapi iskolában. Azt mondta, üljek az ágya közelébe, hogy tudjam, ha ágytálra vagy orvosságra van szüksége, aztán bezárt a szobába.

Kiabáltam neki az ajtó mögül, hogy félek, de már távolodtak a léptei, nyílt a külső ajtó, aztán becsapódott, én meg csak bőgtem, és kuporogtam a bezárt ajtó előtt. Segítségre volt szükségem, de nem volt senki, aki hallhatott vagy segíthetett volna. Hátrafordultam, és láttam, hogy nagypapa három nagypárnával van feltámasztva, és engem néz. Az arca sárga és beesett, a szája a fogsora nélkül csupa ráncba csücsörödik. Rám szólt, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Sikoltoztam, hogy nem megyek a közelébe, nem engedem, hogy megfogdosson. Azt mondta, én csak úgy képzelem, hogy ő csúnya dolgokat művel velem. Ő az én nagypapám, szereti az ő szép kis unokáját, és mindenféle játékokra meg fog tanítani. Küszködve fölemelte a takaróját, térdig le volt eresztve a pizsamanadrágja, a micsodája meg mereven fölállt. Lehunytam a szemem, és könyörögtem Istennek: tegye meg, hogy meghaljon, és ne kelljen ránéznem, és ne kelljen azt a micsodát megérintenem, és mindenféle borzasztó dolgot csinálnom, amikre meg akar tanítani...

 

 

A következő emlékem rózsaillat. Mikor kinyitottam a szememet, nagyapa a koporsóban feküdt, az arca már nem sárga volt, hanem fehér, és úgy kitelt, mint egy kirakati babáé, és az emberek könnyes szemmel álldogáltak körülötte. Nagyon csöndesen, moccanás nélkül ültem, mert nem tudtam, hogy ment végbe a varázslat. Én akartam, hogy meghaljon, de nem tudtam, hogy az ember meg tud ölni valakit, ha a halálát kívánja.

Hallottam, amint az emberek azt mondják, hogy jó ember volt. És most mennyire fog hiányozni a vasárnapi iskolában. És hogy Sally milyen jól viselte, pedig egy szobában volt a haldoklóval, akinek a jelek szerint görcsei lehettek. Nem emlékszem semmire, de több eszem volt annál, mint hogy ezt bárkinek megmondjam.

Ekkor felejtettem el először valamit.

Roger visszahozott a jelenbe. – Tehát akkor jött ki Jinx... – mondtam – amikor a nagyapám megpróbált meggyalázni.

Roger újra megpróbálta előhívni Jinxet, de nem jött. Aztán harmadszor is megpróbálta, azt mondta, Jinx ott lesz azon a napon, amikor nagypapa meghalt – és emlékezni fog rá, hogy egyedül maradt vele a szobában.

 

 

Jinx kinyitotta a szemét, és ez most olyan volt, mintha én lettem volna ott, és én figyeltem volna. Nem tudta, mennyi ideje van a szobában. Megpróbálta kinyitni az ajtót, aztán teljes erejéből nekiveselkedve megpróbálta betörni. Nagypapa integetett neki, hogy jöjjön az ágyhoz. Kitakarta a meztelenségét, és Jinx gyűlölte ezért.

– Gyere ide nagypapához, Sally. Legyél jó kislány, legyél kedves öreg nagypapádhoz. Nem fog fájni.

Jinx vad tekintettel nézett rá, aztán körülnézett a szobában, keresett valamit, amivel megvédhetné magát. Közelebb ment az ágyhoz, úgy tett, mintha meg akarná tenni, amit nagypapa akart. De amikor nagypapa utánanyúlt, visszahúzódott. Végül nagypapa elkapta a haját, odahúzta magához, és leszedte róla a bugyiját.

– Jónak kell lenned nagypapához. Öregember vagyok, és már nincs sok...

Jinx küszködött és sikoltozott, de senki nem hallotta, senki nem segíthetett rajta. Aztán nagypapa hóna alá dugta a kezét, és megcsiklandozta. Nagypapa nevetve visszahőkölt. Jinx újra megcsiklandozta a hóna alját, az oldalát, és nagypapa elengedte a haját.

– Majd én megleckéztetlek! – süvöltötte Jinx.

– Ne, Sally! – Nagypapa nevetett, kapkodta a levegőt, és az ágy egyik oldaláról a másikra hengergőzött, hogy kibújjon Jinx fürge ujjai alól, amelyek egész testét végigcsiklandozták. Fulladozott és köhögött, és Jinx rájött, hogy amíg csiklandozza, addig semmit nem tud csinálni vele. A fulladozásból lihegő hörgés lett, aztán nagypapa hányni kezdett. Jinx elhátrált mellőle, olyan rémes szaga volt. Nagypapa keresztben feküdt az ágyon, a szeme kidülledt, a szájára ráfagyott a nevetés, a hányadék lecsurgott az állán.

Jinx fölvette a bugyiját, aztán leült a padlóra az ajtó mellé, és várt.

Később bejött nagymama, és kivitte a szobából. – Ó, te szegény gyerek – mondta. – Iszonyatos, ilyet végignézni.

– Csúnya dolgokat próbált csinálni velem – mondta Jinx. – Örülök, hogy meghalt.

Nagymama megint megpofozta. – Soha ne mondjál ilyeneket – süvöltötte. – Te gonosz kölyök! Soha ne mondjál ilyesmiket senkinek, különben egyenesen a pokolba kerülsz, és mindörökké égni fogsz. Rossz vagy, gonosz vagy... ördögivadék vagy.

De Jinx elhúzódott előle, és kirohant a házból a hidegbe. Szaladt, elmenekült a bűz, a nagymama pofonjai és nagypapa kidülledt, halott szeme elől...

Hallottam, amint Roger hangja visszahívja Jinxet a jelenbe, de nem akart előjönni. Tovább akart futni, futni az örökkévalóságig, hogy soha ne lásson minket többé. Nem akart visszamenni a sötétségbe, nem akart kiereszteni engem. Úgy gondolta, nem érdemlem meg, hogy egész idő alatt kinn legyek, miközben ő odabenn van a csapdában. De Rogernak megvolt hozzá a hatalma, hogy visszahozza, éreztem, ahogy húzza, Jinx pedig hallotta a szavait... Mindebből annyira emlékezhet vissza, amennyire akar. Az egészre, egy részére vagy semmire...

Kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy csurognak a könnyek az arcomon. – Én soha nem akartam ilyesmiket csinálni, Roger. Próbáltam én elmondani nagymamának meg anyámnak, de senki nem volt hajlandó meghallgatni. Senki nem akart rajtam segíteni. Senki nem törődött azzal, hogy ilyesmiket csináltat velem. Megpróbáltam elmondani nekik, de gonosz, hazug kölyöknek neveztek. Annyira szégyellem magam. Annyira szégyellem...

– Nem szabad a nagyapja haláláért magát kárhoztatnia.

– Félelemből és dühből teremtettem Jinxet. Vissza kell hát fogadnom önmagamba – mondtam. – Gyorsan csinálja, Roger. Nem volt tisztességes tőlem, hogy megfutottam, elbújtam és elhagytam, hogy neki kelljen egyedül elviselnie minden fájdalmamat, szomorúságomat és gyűlöletemet, de semmi része ne legyen a boldogságomban.

Roger összekulcsoltatta velem a kezemet. – Jinx, maga kínból és haragból született – mondta. – De Sally most azt akarja, hogy újra egyesüljön vele.

Hallottam a hangját. Kiabált. – Nem akarom! Önmagam maradok, amíg csak ég és pokol össze nem olvad!

Fájdalmat éreztem: a körmeim mélyen belevájtak a kezem fejébe. Amikor lenéztem, láttam, hogy vérzik.

Roger úgy bámult maga elé, mintha nem tudná, most hogyan tovább. – A többiek készségesen beolvadtak – mondta. – Tudhattam volna, hogy Jinx erre nem lesz hajlandó. Semmi módon nem tudom rákényszeríteni, hogy föladja az identitását. Neki kell akarnia, magától kell föladnia a különállását.

– Szóval semmiért volt az egész – mondtam. – Az összes többiek, a küzdelem, a fúzió. Jobban járnék, ha meghalnék, mint hogy olyan életet éljek, amely, valahányszor pislogok egyet, optikai csalódássá változtat.

– Soha ne adja föl! – kiáltotta Roger. – Meg kell találnom a módját, hogyan juthatok át a védőfalán. Talán ha messzire visszamegyünk az időben, túl a védelmi vonalain.

A nevetés, amely feltört a torkomból, anélkül hogy uralmam lett volna felette, Jinx nevetése volt. – Vissza kell mennie az emberi tudat hajnaláig.

Ekkor meghallottam a fejemben a BÖ hangját. – „Ez a válasz és ez a kulcs – mondta. – Menj vissza a kezdet kezdetéig.”

Megmondtam Rogernak, mit mondott a Segítőm.

– Rendben van – mondta Roger. – Ha a BÖ úgy érzi, hogy ez kell hozzá, akkor megcsináljuk.

Megijesztett vele, de csak ültem csendesen, és figyeltem.

Fölemelte az arany töltőtollát. – Az elméje most egy időgép, és vissza fog térni vele a múltba, végigjárja az egész utat. Miközben héttől zérusig számolok, visszafordítjuk a kereket, egészen az emberi tudat hajnaláig. Amikor odaérkezik, elmondja, mit lát.

Számolt, és az elmém visszahullott önmagába.

Vissza Jinx gyűlölködő, gondolkodó, emlékező elméjébe...

Egyszer volt, hol nem volt, időtlen időkkel ezelőtt, gondolta, messze-messze visszafelé. A védővonalak előtt. Az emberi öntudattá hasadása előtt, amikor még minden elme egy volt, nem voltak elkülönült személyiségek, csak egyetlen egyetemes Elme, mindenki beszéd nélkül tudott és kommunikált. Minden elme kölcsönösen egymásba hatolt. Mindegyik nyíltan megosztotta a gondolatait mindenkivel. Nem volt félelem. Nem volt fájdalom. Nem volt harag. A parancsok kimondatlanok voltak. Az Elme úgy működött, mint egy hatalmas szél, és a lelkek mind úgy sodródtak benne, mint a szélfútta levelek. Semmi nem maradt rejtve. Nem volt gyanakvás, féltékenység, gyűlölködés... Minden egyes elme nyitva állt a totalitás előtt. Nem volt gyötrött tudattalan. Nem voltak lidércnyomások. Egyetemes szellem lebegett a föld fölött.

Aztán valami előreláthatatlan történt. A telek hosszabbak és hidegebbek lettek, mint azelőtt. Az emberi emlékezet évtízezredei során soha nem emlékeztünk ilyen hidegre. Számtalan has korgott, nyaggatta az Elmét, sürgetően több ennivalót követelt. De nem volt elég.

Így hát a nagy Elme úgy határozott, hogy egyes szájakat etetni fog, a többieket pedig visszametszi, mint az ágakat. Néhány tízezer testre fogja korlátozni magát, a többieket pedig elbocsátja.

Aztán egyetlenegy ellenállt. Az összes nőstény közül ez az egy elszigetelt magának egy sarkot, az öntudatos egyedüllét kicsiny szigetét, elcsente részesedését a teljes Elméből. A közösség nem tudta, hol van vagy kicsoda, csak ösztönösen megérezte az elszigetelődés durva élét valahol az egyetemes tudatban. Ez a nő én voltam.

Én másnak születtem, mint a többiek. Amikor elvettek az anyamellről, többet akartam. Később nyugtalanságot éreztem, a múló idő érzetét. Nem tudhattam, hogy egyedül én érzek haragot, amikor fáj a gyomrom az éhségtől. Az Elme megérezte ezt, és egy ideig a közösség több élelmet juttatott nekem. Amikor először párzottam, furcsa reszketést éreztem a testemben. Az Elme meg volt döbbenve. Soha még egyetlen részét sem foglalkoztatta ennyire a teste.

Amikor a saját gyermekemet szoptattam, éreztem a melegséget meg a lüktetést, ahogy szopott, és ellenálltam, amikor más nőstények nyúltak feléje, hogy ők is megszoptassák. Nem voltam hajlandó más gyermekét elfogadni. Az Elme életem minden szakaszában megbüntetett én voltom érzéséért. Nincs különálló te, suttogta az Elme. Csak az egész van.

Aztán egy szép napon rábukkantam egy elvékonyodott foltra tudatosságom egyik sarkában, és lyukat vájtam az öntudat kirojtosodott szövetébe. Először megrémített a mögötte lévő sötét ismeretlen, és gyorsan visszavonultam, mielőtt még az Elme megtalálhatná a hasadást. De nehezemre esett távol tartanom magam tőle, és időről időre kipróbáltam, ahogyan a nyelv a hiányzó fog helyét tapogatja. Felfedeztem, hogy a résen át kívül tudom juttatni a közösségi elme sátrán önmagamra vonatkozó gondolataimat, és tudatosságom saját zsákjában titokban tarthatom őket.

Gyűjtöttem a személyes gondolatokat és érzéseket, és elrejtettem őket, ahogyan a levelekbe burkolt bogyókat a barlang mellett, kivettem a tudást a csoportelméből, és átraktam a saját, személyes elmémbe. Amikor a kislányom sírt az éhségtől, titokban megetettem, de nem engedtem magamnak, hogy gondoljak rá, nehogy az Elme megtudja. Ugyanezt csináltam azzal a hímmel is, aki először párosodott velem. Különlegessé váltunk egymás számára.

A gyermekem úgy nőtt fel, hogy mindenki másnál jobban szeretett engem a törzsből. Az Elmét nyugtalanította ez a perverzió, és bár úgy söpört végig a faj tudatán, akár a forgószél, nem tudta megtalálni az én privát elmém helyét, amelyet magam teremtettem magamnak. Nekem, a páromnak és a gyermekemnek volt ennivalónk, tápláltuk a testünket, miközben a többiek éheztek. Megtanítottam rá a gyermekemet, hogyan csináljon magának saját titkos elmehelyet a gondolatai számára, ahol elrejtheti a tudást a többiek elől, ahol felhalmozhatja az emlékeket és a tanultakat. A párom erős volt, húst talált, és elrejtette az erdőben, és elrejtette a tudást is. És kettesben megtanítottuk rá a gyermeket, hogyan csinálja ugyanezt.

De az Elme gyanakodott. Hallgatózott, keresett, kutatott, és egy szép napon rajtakapott minket. Az egész közösség nekünk esett. A kínok kínját szenvedtük, de nem voltam hajlandó elviselni a tudatos Elme kínzásait. Nem csináltunk semmi rosszat. Nem tűrjük tovább. Elmenekülünk az Elme elől, és mindegyikünk a maga személyes, titkos helyein fog élni.

Így hát a lyukon át átléptünk saját tudatunkba, kirekesztve minden fájdalmat és szenvedést, amelyet a nagy Elme zúdított ránk. Aztán a nagy Elme még tovább hajszolt bennünket, vizek özönlöttek hatalmas áradatban, elárasztották a lyukat, és mindörökre kizártak minket – kiközösítettek a gondolat nagy, örvénylő közösségéből. A tudás a visszájára fordult. Titkos rejtekhelyeink váltak tudatos elménkké, és a nagy, közös Elme lett a tudattalanunk.

Egy új emberfajta anyjává váltam, melynek minden tagja saját tudattal rendelkező individuum, és örökre kihasadt az emberi faj nagy, közös létéből, csak titokban surran vissza néha, elidőzik álmokban, őrültségben, misztikus megvilágosodásokban, hogy fenntarthassa magát, de soha nem azért, hogy osztozzon a legfelsőbb emberi szellem közös tudatában.

Lehasadt leszármazottaim sokasodtak és szaporodtak, és mivel tudatában voltak a testüknek, erősek lettek. Titkos ambíciók, kapzsiság és kéjvágy fejlődtek ki bennük. Nemzedékeik nemzedékeket nemzettek, és felfedezték a tüzet, a kereket, a kést és az ágyút, és leigázták a földet, mert elszaporodtak, miközben a nagy Elme – aki nem törődött ezekkel a kitaszítottakkal – még mindig csak nyesegetett. És az Új Nép megtanulta a gyűlölködést és a háborút. Minden egyes elszigetelt örököse „Léleknek” vagy „Szellemnek” nevezte emlékezetében a nagy Elmét, és hajtotta a vágy, hogy visszataláljon Hozzá. De nem volt már többé egyetlen nyelv, egyetlen beszéd, egyetlen gondolat az egész föld. Nagy Bábel lett belőle.

Így teremtette meg az emberi faj a saját többszörös személyiségeit, és attól fogva boldogtalanul élt, amíg csak...

 

 

Ahogy Jinx kiöntötte magából a látomását, megborzongtam. Hiszen ez holtbiztos őrült. Amint egyre többet tudtam Jinxről, kezdtem azt hinni, hogy szabadon választott, amikor elvágta magát az emberi fajtól. Nekem ki kellett őt rekesztenem, hogy elszigetelhessem magam ettől a gonosztól. Nem voltam hajlandó lelkemnek ezt a dühös, elkínzott oldalát elfogadni. Enyém a felelősség. De hát szerinte az emberi fajjal kezdettől fogva ez történt...

Tudtam, hogy mivel én vagyok a nagyobb entitás, nekem kell folyosót nyitnom a sötétségbe. Engednem kell, hogy újra csatlakozzon a többi részemhez, és el kell fogadnom őt, úgy, ahogy van, minden dühével, frusztrációjával és gyűlölködésével együtt – ami mind magányos szenvedéseiből született. Remegtem, mert tudtam, hogy amíg nem kérem a bocsánatát, és nem fogadom szeretettel, nem lehetek igazán teljes emberi lény.

Roger megfogta a karomat. – Magának kell Jinxet megkérni, hogy adja a beleegyezését – mondta.

– Nem hiszem, hogy rám hallgatna.

Kitártam az elmémet, és azt mondtam: – Jinx, bocsáss meg nekem.

Nem válaszolt.

– Jinx, most már tudom, hogy mit szenvedtél el, és miért voltál elvágva tőlem. Te vagy az a harag, amit én soha nem tudtam kifejezni. Vissza akarlak kapni. Teljes személyiség akarok lenni, valódi személyiség, és ezt csak a te réveden tudjuk végbevinni. Így most halottak vagyunk, el vagyunk pusztítva, széjjel vagyunk tépve, mert soha többé nem tudunk az időben élni.

– Én meg vagyok elégedve a dolgokkal úgy, ahogy vannak – mondta Jinx.

– De a dolgok nem maradhatnak így – mondtam neki. – Én most túl erős vagyok, és te is túl erős vagy, széjjel fogjuk tépni magunkat. Nem élhetünk kettészakítva, Jinx, és nem élhetünk többé az elhitetés világában. És nem élhetünk úgy életünk hátralevő részében, hogy egyre az álmos szemű postást várjuk, aki majd elvisz minket a postástáskájában a bűvös várba. Egyesítenünk kell az erőinket, és az itt és mostban kell élnünk. A Segítő is így akarja.

Jinx felsóhajtott. Ez volt a legmélyebb, legszomorúbb sóhaj, amit csak életemben hallottam.

– A bocsánatodat kérem, Jinx. Azért a sok szenvedésért, amit neked okoztam. Minden szenvedést a te fejedre halmoztam, aztán amikor kínodban odacsaptál, gonosznak neveztelek. Ezért is a bocsánatodat kérem. Gyere vissza hozzám. Hiányzol nekem. Szükségem van rád. Szeretlek, mindazért, amit elszenvedtél, és esküszöm, soha többé nem foglak elkergetni.

Jinx újra felsóhajtott, aztán hallottam a hangját. – Rendben van – mondta. – Fáztam és féltem. Nem akarok többé egyedül lenni.

– Beleegyezik? – kérdezte Roger.

– Beleegyezem – mondta Jinx.

– Akkor gyere ki a sötétségből.

Kijött a sötét barlangból, és mellém állt. Megfogtam reszkető kezét.

– Amikor hatig számolok – mondta Roger –, Jinx nem fog többé ellenállni a fúziónak. Mind a ketten újabb utazásra indulnak, de most a jelenben. Mit mondtam, meddig fogok számolni, Jinx?

– Hatig... – suttogta.

– Maga nem földhözragadt test többé – mondta Roger. – A tudata egy patak, frusztrációjának és kétségbeesésének hegyeiről folyik lefelé, keresztülfolyik más forrásokon és csermelyeken...

Jinx látta önmagát: patak volt! Először a hegycsúcs fagyos levegőjében csörgedezett, aztán a lejtőket követve, kidőlt fákon át, sziklákat kerülgetve folyt, zuhogott, kereste az útját lefelé a föld lyukaiba és hasadékaiba.

– ...Most a frusztráció áradata összevegyül, és egyetlen haragos folyóvá dagad, amely úgy folyik lefelé, mint a nagy Mississippi, keresztülszelve Sally elméjének kontinensét...

Jinx látta a rohanó, örvénylő haragot, amint a lucskos emlékek hulladékait magával ragadva állandóan azzal fenyeget, hogy kicsap partjai közül, és gyűlölettel és erőszakkal árasztja el elmém síkságait, de azért hangos morajjal siet dél felé, hogy egyesüljön a nagy öböl vizeivel.

– Most már egyszer és mindenkorra összeolvadtak – mondta Roger. – Jinx dühe, gyűlölködése és bánata most már mindörökké Sally szeretetében fürdik. Nincs többé különálló Jinx. Sally megnyitja magát előtte. Csak az ötödik Sally van, aki... ha szükséges... maga fejezi ki ellenséges és agresszív érzelmeit. Amikor ötig számolok, Sally fel fog ébredni, és Jinxnek soha többé nem lesz szüksége különálló tudatra. Egyetlen személyiséggé fognak egyesülni, amíg csak élnek. És emlékezni fognak...

Félve vártam a számolást.

– Egy...

Sírást hallottam.

– Kettő...

Ez a BÖ volt.

– Három...

Megláttam az arcát, kínba rándult, a szája nyitva volt, a szeme tűzben égett.

– Négy...

Magába szívta Jinx minden dühét, hogy megmentsen engem. Ez Oscar arca volt.

– Öt...

Megpróbáltam leállítani a fúziót, de már késő volt.

És akkor Oscar és Jinx mindketten eltűntek, és tudtam, hogy első Segítőm odaadta az életét, hogy létrehozza a fúziót. Az apám csakugyan meghalt.

Átkoztam Rogert, és üvöltöztem vele, csak annyi időre hagytam abba, amíg lélegzetet vettem. Rázúdítottam mindent, a kezem újra meg újra ökölbe szorult, és markoltam az asztal lapját, nehogy nekiessek a körmeimmel.

– Nincs semmi baj, Sally – mondta Roger lágyan. – Számítottam rá, hogy gyűlölni fog.

– A gyűlölet túl enyhe szó! Rosszul vagyok magától. Undorodom magától. Megölte Oscart.

Már nem tudtam uralkodni magamon. Remegtem. Éreztem, hogy folynak az arcomon a könnyek, aztán csak sírtam, sírtam, míg teljesen ki nem merültem.

– Szeretem magát, és gyűlölöm magát, de nem értem, miért.

– Az összes érzelmét visszaszerezte, Sally.

– De én nem akarom gyűlölni.

– Idővel meg fogja tanulni, Sally, hogy hogyan fejezze ki, aztán hogy hogyan szabályozza, hogyan szorítsa partok közé. Nem lesz többé könnyed és örökösen kedves és szelíd. Dühbe fog gurulni, amikor kell, és azokra a dolgokra fogja a haragját irányítani, amelyek megérdemlik.

– Ennél többről van szó. Iszonyú dolgokat lennék képes csinálni. Tudnék hazudni, csalni, lopni. Tudnék ölni.

– Minden ember képes ezekre a dolgokra. De ez Sallynek csak az ötödrésze. A többi osztozik az emberi faj lelkiismeretében, és uralkodik magán.

– Mi fog velem történni?

– Elölről fogja kezdeni. Meg kell ismernie magát teljes bonyolultságában. Vissza fog térni az emberi nembe. Nem fogja tovább keresni Oscart. Új életet fog felépíteni.

– Atyaisten – mondtam. – Ez nem olyan érzés, mint amilyennek gondoltam. Azt hittem, gyönyörű lesz. Azt hittem, életem hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy jól mulatok, élvezem a szerelmet, és felderítem a világot. De most a legtöbb dolgot, amit fontosnak tartottam, mintha nem volna érdemes többé csinálni.

– Ezt várni lehetett. Maga most mindent új perspektívából lát.

– Azelőtt olyan biztos voltam benne, mi helyes, mi a helytelen, mi a jó, mi a rossz. De a világ még mindig rohadt egy hely. Az emberek még mindig becsapják, elárulják, kirabolják és öldösik egymást... egyénileg éppúgy, mint országonként. Valamikor azt hittem, mindenre tudom a választ. Egyetlen világ van. Az olvasztótégely. Az egység álma, az én egységem és az emberi faj egysége. De most már nem vagyok benne biztos többé. Ott van az a sok árnyék, különbség, kivétel. Mintha egy széttöredező világba születtem volna újjá, amely tüstént megváltoztatja a kérdéseit, mihelyt azt hiszem, hogy megtaláltam rájuk a válaszokat.

– Nincs ebben egyedül, Sally. Mások is keresik a megoldásokat. Derék emberek.

– És egyesekben összekeveredik a jó és a rossz – mondtam.

Roger bólintott. – Most már elég erős hozzá, hogy szembenézzen önmagával. Azt hiszem, Todd ki fogja várni, hogy mi történik.

– Todd nem – ráztam meg a fejem. – Neki csak a jó részeim kellettek, meg az az izgalom, amit egy kiszámíthatatlan nő jelentett. Ó, lehet, hogy megbizsergette az esély, hogy akármikor felrobbanhat bennem valami. De ő csak a jóságra fogadott. És ez túl könnyű. A jóságot bárki szeretheti. A szentimentális, kegyes, kéztördelő, szenteskedő jóságot.

– És Eliot?

– Kedves fickó, de őt, azt hiszem, csak az a gondolat vonzotta, hogy öt nőt szerethet egynek az érzelmi áráért. Nem, mind a kettővel szakítani fogok. Új állást keresek magamnak.

– Hát persze, természetesen, de semmi rossz nincs abban, ha...

– Maga mindenestül elfogadott engem, Roger. A jót és a rosszat. Maga tett engem teljes emberré. Maga az egyetlen.

– Beszéltünk már az indulatátvitelről – csóválta meg a fejét.

– A pokolba az absztrakt elméletekkel. Az indulatátvitel a szeretet egyik formája. Bárhogyan elfogadom, ahogy csak megkaphatom.

– Mondok magának valamit. Ne találkozzunk egy darabig. Lássuk, mennyire lesz tartós a fúzió, és mit érez majd egy év múlva. Miután az indulatátvitel hatása elmúlt, ha nem változik át, vagy nem teremt új személyiségeket, és ha még mindig vissza akar jönni, akkor megpróbálhatjuk.

Meg voltam döbbenve. Nem számítottam rá, hogy most nem akar látni többé. – Még nem vagyok rá felkészülve, hogy a magam útját járjam. Beszélnem kell magának az érzéseimről, az emlékeimről, amelyek elárasztják az agyamat. A jövőre vonatkozó terveimről...

Kezembe nyomta a hipnózishoz használt aranytollat. – Írja le, csak saját magának. Helyezze perspektívába az életét. Amíg maga a zárt osztályon volt, behoztak hozzám egy új esetet. Többszörösen hasadt személyiség, egy kislány, akinek hét másik személyisége van, közülük kettő öngyilkos hajlamú, egy erőszakos, egy pedig csodagyerek, aki zongorázik és zenét szerez. Az ezen a területen végzett munkám miatt küldték most hozzám.

– Még egy? Atyaisten, ez rémisztő.

– Ennek a gyereknek most szüksége van a segítségemre, és hála azoknak az ismereteknek, amelyeket a maga kezelése során szereztem, képesnek kell lennem segíteni rajta. Nemsokára leülök vele. Magát elbocsátom. Nem mondok istenhozzádot. Reggel majd lejövök, és kikísérem.

– Ne, ezt ne – mondtam. – Inkább egyedül megyek el.

Arcon csókolt, aztán ott hagyott a rendelőben. Üldögéltem egy darabig, aztán Maggie értem jött, és visszakísért.

 

 

Másnap reggel havazott. Fenton nővér segített csomagolni, de egyedül mentem el. A liftben benyomtam a FÖLDSZINT gombot, és vártam. Félig-meddig arra számítottam, hogy újra széthullok, de önmagam maradtam. Odalenn megnéztem az órát a recepció asztala felett. Tíz óra harminckettő. Bizonyos értelemben az egész csak az idő kérdése: emlékezni a múltra, átélni a jelent, előlegezni a jövőt. Az órák összes töredékének és szilánkjának meg kell lennie, hogy az ember – ha akarja – mindegyiket a helyére tudja tenni, és felül tudja vizsgálni létének történetét, önmaga kronológiáját. Amikor a busz a megállóba állt, újra megnéztem az órámat. Tíz óra harminckét perc. Vajon meg tudom tenni az egész utat, a városon keresztül a lakásig, anélkül hogy elveszíteném az időt?

Bámultam a hóesést, néztem, ahogy az emberek fehér halmokba lapátolják a havat. Óvatosan lépkedtem. Amikor felszálltam a buszra, egy fiú hógolyót hajított felém. Dühbe gurultam, és az öklömet ráztam feléje. Vártam, mikor fogom érezni a fájdalmat a tarkómon, de a fejfájás nem jött. A sarkon leszálltam a buszról, és az óra szerint tíz óra ötvenkilenc volt. Huszonkét percig utaztam a városon keresztül, és minden másodperc az enyém volt.

Odafönn a lakásban az a mindent elsöprő érzés fogott el, hogy mostantól fogva minden nap minden pillanatát egyetlen személyiségként fogom őrizni. Ez már valami, olyasmi, amit egy valóságos személyiség, egy teljes személyiség boldogságnak nevezhet.

Elhatároztam, hogy lemegyek kocogni a hóba. Az épületből kifelé menet megláttam Murphyt Greenberg kirakatában. – Végbevittem, Murphy – mondtam neki, miközben futni kezdtem. – Teljes, valódi személyiség vagyok.

Gumibotja még mindig nem volt, de ahelyett, hogy fityiszt mutogatott volna a világnak, irányította a forgalmat a felfelé fordított tenyerével. Úgy nézett rám, mintha integetne a világnak.

Visszaintegettem neki.