Tizennégy
Amikor Sally kinyitotta a szemét, egy díványon feküdt, és rohadtul érezte magát. Kifordította a fejét, és látta, hogy Roger és Maggie aggódva néznek rá.
Küszködve föltámaszkodott. – Roger, mi történt? Egy partin voltam, és...
– Ne is próbáljon fölkelni – mondta Roger. – Megsebesült. Nem komolyan, de veszített egy kis vért.
Aztán Sally meglátta magán a fekete kosztümöt. – Atyaisten... Ez Jinx volt!
– Most már minden rendben van.
– Mit csinált?
Látta, hogy Rogernak sápadt az arca.
– Jinx nem volt képes végigcsinálni. Rám fogta a pisztolyt, de azt hiszem, Derry valahogy közbelépett, és erre maga ellen fordította. A fontos az, hogy Jinx életében először fájdalmat érzett.
Sally visszahanyatlott a párnára. Zsibbadt volt a bal válla. – Most mit fogok csinálni? Ha Jinx ki tud jönni, és ilyesmiket tud csinálni, akkor soha nem leszek képes normális életet élni. Akkor akár meg is ölhetett volna.
– Az én hibám volt, Sally, nem a magáé. Ha elaltattam volna tegnap éjjel, és nem hagytam volna, hogy lebeszéljen róla, akkor Jinx talán soha nem jött volna elő. Majdnem elveszítettem magát. Gyorsabban kell előrelépnünk. Nem magán keresztül jutott ki, abban biztos vagyok. Derryn át jött elő. Ha maga fuzionál Derryvel, és ezt az utolsó vészkijáratot is lezárjuk, akkor biztos vagyok benne, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy lefojtsa Jinxet.
– De mi van, ha ez nem válik be?
– Akkor még lesz időnk más dolgokkal próbálkozni. Szerintem Jinx ez után az érzelmi kisülés után egy darabig nem fog előjönni.
– „Más dolgokon” azt érti, hogy Jinxet is beolvasztja, nem?
– Végső lépésként... ha szükséges. Ha felszínre hozzuk az erőszakos impulzusait, a maga összes többi érzésével, gondolatával és érzelmével együtt, az talán ellenőrizhetővé teszi a dühét és az agresszióját. De ez csak a végső, kétségbeesett szerencsejáték lenne. És neki is bele kellene egyeznie.
– Azt akarja, hogy az ő gonoszsága is részem legyen?
– Hogy én mit akarok, az nem számít.
– Nekem számít.
– Hadd döntsük ezt el akkor, amikor már Derry érzelmeinek is esélyt adtunk rá, hogy részévé váljanak a maga új személyiségének. Szeretném, ha hazamenne, és gondolkodna ezen. Beszélje meg Derryvel. Aludjon rá egyet. Ha igent mond rá... és mind a ketten beleegyeznek... akkor holnap megcsináljuk. Kitűzetek Maggie-vel egy soron kívüli kezelést.
Aztán Roger azt mondta, hogy velem szeretne beszélni, és kihívott a fényre. Meg voltam lepve, és nagyon örültem, mert borzasztóan szerettem volna elmondani neki, mi történt.
– Helló, Roger – mondtam. – Örülök, hogy nem intézték el a kedvenc doktoromat.
– Magának is benne volt a keze, ugye, hogy sikerült leállítani?
– Nem hittem volna, hogy képes leszek rá. Jinx sokkal erősebb lett.
– Ezt nem tudtam – mondta Roger. – Ez nagy különbség.
Elmeséltem neki, mi történt, miután elment Sallytől, hogyan ment el Sally a partira, és hogy slisszoltam ki én, hogy én is jól érezzem magam egy kicsit, és aztán mi történt, amikor Jinx átvette az irányítást.
– Tudja, miért hoztam most ki magát, Derry?
– Mert végül rájött, hogy egyszerűen nem tud nélkülem élni?
Nevetett, és megfogta a kezemet. Jól megmarkoltam, nehogy vissza tudja venni.
– Tudja, mit mondtam Sallynek, ugye?
– Még nem vagyok rá felkészülve. Még nem akarok elmenni, Roger. Még fiatal vagyok. Szeretnék még néhány évet, amikor én lehetek.
– Nincs rá idő, Derry. Jinx kiegyensúlyozatlan, és maga is mondta, hogy egyre erősebb lesz. Szorosan kézbe kell vennünk a dolgokat, hogy véletlenül se csinálhassa meg még egyszer, amit ma reggel csinált.
– Félek, Roger.
– Nincs mitől félnie.
– De magának szüksége van rám. Maga is mondta.
– Eljött az az idő, amikor ezt fel kell adnunk. Meg kell erősítenünk Sallyt, és meg kell szakítanunk a kapcsolatot Jinxszel.
– Ez azt jelenti, hogy nem leszek többé nyomjelző, és nem fogom tudni, mi megy végbe az elméjükben?
– Nem az ő elméjük lesz az, Derry. A maguk elméje lesz. Maga Sally lesz, nem pusztán egy elkülönült része. Egész lesz és teljes, ahogy mindig akarta.
– Egyszerűen nem tudom magam egyként elképzelni. Valahányszor az emberek komoly dolgokról próbálnak beszélni velem, arról, hogy mi történik a világban, vagy művészetről, vagy kultúráról, valami ütődött színjátékba kezdek, hogy meg ne tudják, milyen buta vagyok.
– Maga nem buta, és ezt soha többé nem kell csinálnia. Tudni fog mindent: amit Nola, Bella és Sally megtanultak, az mind a maga tudásává fog válni.
– Mindig féltem a szextől. A hülyéskedésemmel csak ezt álcáztam.
– A szex élete normális részévé fog válni.
– Én soha nem sírtam, Roger. Soha nem éreztem igazi szomorúságot, mint más emberek. Figyeltem Sallyt, milyen boldogtalan volt, végigsírta az életét, és azt mondtam, ez olyan, mint a halál. Ezt én soha nem akartam, Roger.
– De ezt jelenti teljes személyiségnek lenni. Az több a puszta nevetgélésnél meg annál, hogy az ember jól érezze magát. Elegyes érzelmeket jelent, felelősséget, mély érzéseket, feldobottságot és letörtséget. Életünk során mindnyájan elveszítünk dolgokat és embereket, és ez elszomorít minket. Nekem hozzá kell segítenem magát, hogy elég erős legyen, hogy belékapaszkodjon az életbe, és ne szégyellje a könnyeket. Az ember sír, amikor megszületik.
– Így születtem én is?
– Nyomozzuk ki együtt, hogyan született.
– Meg vagyok rémülve.
– Én is, de nem lesz egyedül. Készen van?
– Igen. De fogja a kezem, Roger. Ne eressze el.
Láttam, hogy könnybe lábad a szeme. Megszorította a kezemet, és elfulladt a hangja. – Ő tudja, mi van a sötétségben...
Kiúsztam önmagamból. Hallottam, amint a távoli sötétségben azt mondja: – Visszamegyünk abba az időbe, amikor Derry létrejött. Volt valamikor egy olyan idő, amikor még nem volt más, csak Sally és Jinx, aztán történt valami, ami önálló személyiséggé hasította magát. Amikor háromig számolok, újra át fogja élni azt a napot, és felszínre fogja hozni azokat az érzelmeket. És maga is, Sally is, én is tudni fogjuk, hogyan jött maga létre.
A felhőkön és a borún át kilendültem a sötétségből. Esőben bolyongtam az utcán, Cinderellát keresve. Eszembe jutott, hogy húsvétvasárnap volt, és Sally akkor volt tízéves. Én még nem születtem meg. Erre csak három nap múlva került sor, de Jinx emlékeiből tudtam, hogyan történt, és elmondtam Rogernak.
Sally pár hónappal azelőtt talált egy megnyomorodott kiscicát, és Cinderellának nevezte el, mert hiányzott az egyik lába. Sally azt mondta, hogy a cica elveszítette az egyik papucsát a bálban, és most a hercegre vár, aki majd megtalálja, és visszahozza a papucsot. Mindig eljátszotta magának a meséket, amiket Oscar esténként mondott neki, és a Hamupipőke volt az egyik kedvence. De most először lett saját, igazi kis kedvence, ami segített neki a játékban, és rábeszélte az anyját, hogy engedje megtartani, pedig Fred ellene volt.
Tejet meg ételmaradékot hozott neki, és azt játszotta, hogy Fred a gonosz mostohaapa, aki elrejtve tartja Cinderellát a mocskos pincében, és nem engedi ki játszani.
Szerette magához ölelni Cinderellát, érezni, ahogy az arcába dorombol, és a puha szőre csiklandozza az orrát. Cinderella pedig mindig odaszaladgált hozzá, és a lábához dörgölőzött.
Mindig együtt játszottak Cinderellával, valahányszor az anyja meg a mostohaapja egyedül hagyták, és bezárták a házba. Elpanaszolta Cinderellának minden búját-baját, a kiscica pedig figyelmesen végighallgatta, és dorombolt, jelezve, hogy érti ám, milyen aljasak az emberek Sallyhez.
Mármost abban az időben Sally azt hitte magáról, hogy ő egy nagyon feledékeny kislány. Mindig tagadta, hogy rosszat csinált volna, az anyja meg a gonosz mostohaapja pedig megbüntették, és a mostohaapja azt mondta neki, hogy szörnyen hazudozik, és bezárta a szobájába vagy egy szekrénybe. Ilyenkor aztán azt játszotta, hogy ő igazából hercegnő, és az igazi apja egy király, aki postásnak álcázva járja a királyságát, és átmenetileg rábízta őt egy Vivian nevű cselédre. Egy szép napon, ha jó kislány lesz, Oscar király vissza fog jönni, és vissza fogja őt követelni. De addig, amíg annyi rosszat csinál, amire nem tud visszaemlékezni, addig itt reked, csapdába ejtve, a szekrényben. Teljesen világos, magyarázta Cinderellának, elvarázsolta egy gonosz boszorkány, attól lett ilyen feledékeny, attól veszíti el az időt. De nem kell semmi mást csinálnia, csak meg kell várnia, amíg Oscar király visszajön, és elviszi a bűvös postástáskájában, aztán már visszaváltozhat hercegkisasszonnyá. De előbb abba kell hagynia a rosszalkodást. Persze akkor még nem tudta – senki nem tudta –, hogy ezt a sok szörnyűséget egy Jinx nevű gonosz kislány csinálja.
Nem tudtam, Jinx honnan jött. Soha nem mondta el nekem. De később elmesélte, hogy valahányszor Sallyt el akarták fenekelni, elfeketedett előtte a világ, és Jinx kapta a verést. Nem tudta, miért van ez így, de Sally egy pillanat alatt át tudott változni, és a verés szikrányit sem fájt neki, még csak nem is emlékezett rá, hogy megverték. Később aztán, amikor látta a sajgó vörös hurkákat, a szíj nyomát a karján meg a lábán, csak csodálkozott, hogy mitől lettek. Sokat töprengett rajta, hogy vajon mindenkivel ilyen varázslatos dolgok történnek-e.
Ahogy én Jinx és Sally emlékeiből össze tudom szedegetni, egy napfényes húsvétvasárnapon Sally kettesben ment Freddel a templomba, mert az anyja elment meglátogatni a nagymamát a kórházban.
Sallyt annyira lenyűgözte a feltámadás története, hogy eltátotta a száját, és Frednek oldalba kellett böknie, hogy csukja be. Amikor vége lett a prédikációnak, és kimentek, Fred gyorsan fölcsapta a fejére a szövetsapkáját. Mindig erősen jobbra félrecsapva hordta, hogy eltakarja a horpadást a kopasz koponyáján.
– Igaz ez a mese a feltámadásról? – kérdezte Sally.
– Hát persze hogy igaz. Csak nem képzeled, hogy Anderson atya hazugságot prédikál? Ez az Evangélium.
Hazafelé a kocsiban Sally egész úton azon töprengett, hogy lehet az, hogy valaki meghal, aztán visszatér az életbe. Ez pont olyan, mint a tündérmesékben. – És az is igaz – kérdezte –, hogy az Ítélet Napján a holtak feltámadnak, és visszatérnek az életbe?
– Hogyne – válaszolta Fred. – Mi hiszünk benne, és ha nem vagy pogány, akkor te is hiszel.
Sally bólintott. Tehát igenis van varázslat a világban. Később éppen Cinderellának mesélt erről délután, amikor Fred kijött a házból. Átöltözött munkaruhába, de még mindig a jobb szemére húzott szövetsapkát hordta. Meg akarta forgatni a kertben a földet, és ki akart szórni egy kis műtrágyát. Sally látta, hogy abban a percben, ahogy nekilátott lapátolni, kivörösödött az arca, így amikor elvigyorodott, a hiányzó fogai miatt póznára tűzött töklámpásra emlékeztetett.
– A prédikációról beszélsz a kiscicádnak, mi?
– Igazán elképesztően hangzik.
– Hát, ez a feltámadás csodája. Te is jó katolikus vagy, akár az anyád, ugye?
Sally bólintott.
– És hiszel a csodákban, igaz?
– Azt hiszem, igen.
– Hogy érted azt, hogy azt hiszed? Vagy hiszel, vagy nem hiszel, és ha nem hiszel, akkor egyenesen a pokolba kerülsz, amikor meghalsz, és nem fogsz föltámadni.
Ez megrémítette Sallyt. – Hiszek, hiszek – mondta sietve. Nem arról volt szó, mintha hitt volna Frednek, de a Biblia is ezt mondja, a pap is ezt mondta, hát akkor igaznak kell lennie.
– No, akkor akarod, hogy a szemed előtt végbemenjen egy feltámadás?
Sally meglepetten nézett föl rá.
– Tudod, macskákkal elég gyakran megtörténik.
– Hogyhogy?
– Hallottad már, hogy a macskáknak kilenc életük van?
Sally bólintott.
Fred széttárta a tenyerét. – No, hát pont erről van szó. Az Úr ilyen módon mutatja meg nekünk a csodát itt a földön. Szeretnéd látni, ugye?
Sally bólintott.
– No, akkor hozd ide Cinderellát, és végbevisszük a feltámadás csodáját, itt, a szemünk láttára. És amikor majd újjászületik, a hiányzó lába is meglesz, jobb lesz, mint újkorában. Majd meglátod.
Sally nem volt biztos benne, mit akar Fred csinálni, de magához ölelte Cinderellát, és beledörgölte az arcát a bundájába. – Meg fogjuk látni, Cinderella. A csodák meg a varázslat valódiak, látni fogunk egy feltámadást.
– De ne mondd meg anyunak. Hadd lepődjön meg, amikor majd meglátja Cinderellát az új mancsával.
Fred gödröt ásott a kert végében, a kerítés mellett, aztán letette a lapátot, és fölemelt egy követ.
– No, most Cinderella pont olyan lesz, mint Jézus, ezen a húsvétvasárnapon.
– Hogyhogy?
– Hát fel fog egyet áldozni a kilenc élete közül mindnyájunkért, ahogyan az Úr. Meg fog halni, el fogjuk temetni, aztán fel fog támadni, vadonatújan.
Sally megrémült a halál szótól, de kíváncsi is volt. Még soha nem látott halált. És megpróbálta elképzelni, milyen is lehet a visszatérés. – Biztos vagy benne, hogy új mancsa lesz?
– Hát persze! Csak nem gondolod, hogy az Úr úgy támasztana fel valakit, hogy részek hiányoznak belőle? A Biblia azt mondja nekünk, hogy az Utolsó Ítélet napján épek leszünk, és a betegek meggyógyulnak meg ilyesmik. A cicád olyan lesz, mint az új, játszani fog és szaladgálni, mint egy normális macskakölyök. Ugye nem tagadod meg tőle azt a veleszületett, természetes jogát, hogy ép és egészséges kiscica legyen?
Sally elismerte, hogy ez csúnya önzés volna tőle.
Fred a kezébe nyomta a követ. – Nesze. Az Úr azt mondta, az ő egyháza sziklára épüljön.
– Mit csináljak?
– Csak csapjál rá a fejére párszor, jó erősen. Attól el fog aludni. Utána eltemetjük ebbe a gödörbe, és aztán fel fog támadni. Látni fogod az egészet, és meg fogod érteni, miről is szólt az a szentbeszéd. Csöppet se fog fájni neki.
Sally visszahőkölt.
– Olyan lesz, mint Csipkerózsika, az egyik mesében, amit folyton mondogatsz, mielőtt elalszol. Emlékszel? Megszúrja az ujját, és kiserked a vére, de nem fáj neki, aztán felébred, és újra él. Na láss hozzá, és verd fejbe, különben én csinálom.
Így hát Sally fölemelte a követ. – Isten hozzád, Cinderella – mondta. – Mikor föltámadsz, meglesz minden mancsod. – Aztán teljes erejéből lesújtott a kővel Cinderella fejére. Hallotta a szörnyű, sivító üvöltést, meglátta a bezúzott koponyát meg a vért a fehér szőrön.
– De hisz vérzik! – lihegte.
– Hát persze. Mondtam neked. Nem láttad a mi Urunk képeit a keresztfán, szögekkel a két tenyerében, amint csurog belőlük a vér? A feltámadáshoz vér kell, hogy megmosdhasson a bárány vérében. A vér okozza a varázslatot.
– Mikor támad fel?
– Először eltemetjük.
Belökte Cinderellát a gödörbe, betakarta földdel, és keményen ledöngölte, aztán keresett egy nagy követ, és rátette a sírra.
– Hogy fog innen kijönni?
– Ugyanúgy, ahogy az Úr.
– Mennyi ideig fog tartani?
Fred eltette a lapátot a fészerbe, és visszaballagott a házba. A válla fölött szólt vissza. – Jézusnak három napig tartott. Gondolom, rendszerint ennyi időbe telik. Vagy amíg meg nem csókolják. Csak tartsd a szemedet a síron, és ne felejts el szólni nekem, mikor látod, hogy a kő elkezd mozogni. Itt akarok lenni, amikor meglátod, hogy föltámadt, és szebb, mint újkorában. És amikor anyu megjön, ne mondd meg neki, hogy mit csináltunk. Meg akarjuk őt lepni Cinderella új mancsával, meg minden. Csak annyit mondjál, hogy meghalt, és eltemettük. Mást ne.
Sally addig őrizte a sírt, míg csak teljesen be nem sötétedett, és anyja be nem parancsolta a házba.
– Nem értem, hogy történhetett – mondta az anyja.
– Hát, Viv, engem is meglepett – szólt ki Fred az újságja mögül. – Sally egyszerűen fogta magát, és megölte azt a kismacskát egy kővel. Beverte a fejét.
Sallynek már nyílt a szája, tiltakozni akart, hiszen ő mondta neki, de Fred harsányan folytatta. – Tudod, hogy ez a kölyök milyen aljas dolgokat csinál. Hazudozik, aztán meg úgy tesz, mintha semmire nem emlékezne. A saját szememmel láttam, én temettem el a kert hátuljában.
Sallyt ágyba zavarták, de nem tudott elaludni, mert egyre azt próbálta kiókumlálni, miért így mesélte el Fred a dolgot. Talán azért, mert így még nagyobb lesz a meglepetés, amikor Cinderella átlép a második életébe, épen és szépen. Hű, de meg lesz lepve az anyja!
Másnap az iskolában képtelen volt koncentrálni, megszidta a tanítónője, amiért ébren álmodozik. Tanítás után tüstént kiment a hátsó udvarra, leült, és figyelte a sírt. Aztán az anyja kijött, és leteremtette, amiért ilyen gonosz gyerek, és ilyen iszonyú dolgot csinált.
– Csak várj holnapig – mondta Sally az anyjának. – Meg leszel lepve.
Vivian a fejét rázta, és azt mondta neki, hogy napról napra őrültebben viselkedik.
Másnap zuhogott az eső, és a tanítónő megengedte nekik, hogy rajzolgassanak. Sally lerajzolta Cinderellát úgy, hogy megvolt mind a négy lába. de az egyik osztálytársnője azt mondta, nem jó a kép, mert Cinderellának a valóságban hiányzik a bal mellső lába.
Sally megmagyarázta neki, azt akarta megmutatni a képen, milyen lesz Cinderella, miután feltámadt, hiszen csak egyet használt fel a kilenc életéből, újjá fog születni, és meglesz mind a négy lába...
Erre egy másik gyerek azt mondta, hogy a macskáknak igazából nincs is kilenc életük. Vitatkozni kezdtek, aztán végül a tanítónő elvágta a vitát. – Sally, igazat kell adnom Nancynek. Ez csak kitaláció... olyasmi, mint a Mikulás vagy a húsvéti nyuszi... te meg már elég nagy vagy ahhoz, hogy ismerd az élet tényeit...
Sally csak bámult rá. – És a Biblia? Hogy Krisztus feltámadt húsvétvasárnap? Az is csak kitaláció?
– Azt akarod kérdezni, hogy én mit hiszek?
Sally könnyekkel a szemében bólintott.
– Én személy szerint nem hiszek a feltámadásban, Sally. Akiknek van hitük, azok hisznek benne. Akiknek nincs, azok azt mondják rá, gyönyörű tündérmese, ami segít nekünk elfogadni a halált.
Sallynek remegett az ajka. Vadul jártatta körbe a tekintetét. – Hazudik. Mind hazudnak. Cinderella újjá fog születni. Ma lesz a feltámadása. Haza is megyek, megnézem, nem próbál-e kijönni a sírjából.
– Sally, várj!
De Sally ott hagyta a könyveit meg a pulóverét a padon, és mielőtt a tanítónő megállíthatta volna, már ki is rohant az osztályból, aztán le a lépcsőn, ki az utcára. Bár majdnem egy mérföldnyire laktak az iskolától, egy iramban, hanyatt-homlok szaladt az esőben egészen hazáig. Azt hitte, beszakad a melle, úgy lihegett, de nem tudott megállni. Oda kellett érnie. Látnia kellett, a saját szemével.
Mire az udvarra ért, vizes haja már a szemébe lógott, és egész testében reszketett. Rámeredt a kőre. De az nem mozdult. Eltelt a három nap. Eljött az ideje. Cinderellának elő kell jönnie.
Talán túl nehéz a kő, gondolta. Félretaszította, aztán figyelt, nem látja-e valami mozgás jelét az átázott földön. Cinderella hamarosan kikaparja magát a gödörből, fel fog ugrani az ölébe, és meglesz mind a négy lába. Össze fogja sározni a ruháját, de nem törődik vele.
Várt. Remélte, hogy meg fog történni, mielőtt az anyja és Fred kijönnek. Azt akarta, hogy ő legyen az első, aki látja.
Eszébe jutott, hogy hátha Fred túlságosan ledöngölte a földet a lapát hátával, meglazította hát a sarat, hogy Cinderella könnyebben ki tudjon jönni. Aztán kaparni kezdett az ujjaival. Könnyen ment, ásás közben meg-megállt, és figyelt, nem látja-e mozgás jeleit alulról. Csak ásott... és ásott... és végül hozzáért a nedves szőrhöz, és megérezte az oszló holttest bűzét. Lesöpörte a sarat a mancsairól meg a fejéről... aztán megpillantotta a lyukat, ahol bezúzta a koponyáját.
Talán ha megcsókolná, akkor minden rendbe jönne, megtörténne a csoda, és felébredne. Az állat nedves bundájára nyomta az ajkát. Érezte, hogy valami mozdul... valami csiklandós... él! Aztán elhúzta az arcát, és meglátta a véres, tátongó sebből kifelé nyüzsgő kukacokat. Nem tudott sírni. Nem tudott lélegzetet venni. Felsikoltott.
Az ő sikolyából az én nevetésem lett.
Anyja és mostohaapja futva jöttek ki a házból a sikoltozásra, és amikor meglátták a felbontott sírnál, nem tudták, mi történt.
– Sally, mit csinálsz? Megőrültél?
Hogy tudtam volna megmagyarázni nekik, hogy én nem Sally vagyok? Hogy Cinderella vagyok? Hogy nemcsak feltámadtam, hanem egy varázserejű csóktól kiscicából kislánnyá váltam, ami a legeslegnagyobb csoda.
– Ennek elment az esze – mondta Fred. – Mindig mondtam neked. Nézd meg. Nincs benne érzés. Nincs szíve. Megöli azt a szegény kiscicát, aztán kiássa, és nevet. Ez a gyerek diliházba való.
Sally anyja fölkapta a lapátot, és betakarta földdel a kismacskát. Aztán megmarkolta a sáros kezemet, és azt mondta: – Most mész a szobádba, és egész nap ott maradsz. Sally, te egy gonosz gyerek vagy.
Nem tudtam, miért hív engem folyton Sallynek. Tudtam, hogy nem Sally vagyok, hanem valaki más. Aztán eszembe jutott: én igazából Derry vagyok, a Cin-der-ella közepe, a név szíve. Derry – ez vagyok én. Így hát amikor az anyja Sallynek szólított, csak nevettem. – Nem tudtok ti semmit... egyikőtök sem – mondtam. És szökdécselve elindultam földeríteni Sally szobáját, megnézni minden holmiját. És attól fogva boldogan éltem.