Hét

Néhány hétig ezután simán mentek a dolgok. Én elnézést kértem Toddtól a kiszámíthatatlan hangulataimért, amire azt mondta, hogy nincs szükség bocsánatkérésre. Sally járt a kezelésre, Bella és Nola meg problémák nélkül jöttek-mentek rövidebb időszakokra. Jinx lapított. Én végeztem a munkámat, és már kezdtem azt remélni, hogy a dolgok ilyesformán állandósulhatnak, és talán nem kell csakugyan összeolvadnunk. Ha már nem lehetek én az igazi személyiség, ami a legjobb volna, akkor ez is jó lesz.

Aztán egyik este zárás után, amikor kifelé indultam a Sárga Keramitkockából, Todd megállított. Kivette az összerágcsált fogpiszkálót a szájából, és azt mondta: – Tudom, hogy holnap szabadnapos, Sally, de szeretnék magától kérni egy szívességet.

– Mondja – feleltem.

– Ugye, tudja, hogy az ügetőversenyek idején propagandakampányokat szoktam rendezni a New York-i pályán, a különleges rendezvények igazgatójának?

Bólintottam.

– No szóval, a háborús hősök emléknapján, az utolsó futam előtt mindig beöltöztetünk egy csinos csajt zsokénak. Tudja: selyemdressz, sisak, autószemüveg. Elnevezzük „Betty Wynns”-nek. Az a lány, aki ezt rendszerint csinálja, most telefonált, hogy beteg, és Eliot fölvetette, hogy maga esetleg beugorhatna helyette.

– Mit kellene csinálnom?

– Betty Wynns csak feszít peckesen egy guruló dobogón, amit az utolsó futam előtt végigvontatunk a pályán, elénekel egypár dalt... akármit, amihez csak kedve van... és kihúzza a díjnyertes jegyszelvényeket a szerencsekerékből. Ötven dolcsi van a dologban magának.

– Hé, szívességért nem kell fizetnie.

– Egy frászt, ez hozzátartozik az üzlethez. A pályaigazgatóság fizeti. Kinn töltenénk az estét a pályán, én közben megmutatnám magának a szerkentyűket. Az egész felvonulás nem tart tovább negyedóránál.

– Benne vagyok – mondtam.

Megdörzsölte a száját, de közben engem figyelt. – Biztos benne, hogy ez oké? Úgy értem, nem valami olyasmi, ami kiválthat egy hangulatváltozást?

Nevettem. – Csak szóljon, mikor gyúlnak ki a reflektorok, és megtartom az előadást. Jó heccnek látszik.

 

Todd másnap este hatkor értem jött legújabb típusú fekete Lincoln Continentaljával, aztán úgy vizsgálgatott, mintha azt próbálná pszichológiával kiszimatolni, ki is vagyok. Elég közel is került az igazsághoz.

– Hahó – mondtam, végigfuttatva a kezemet a kocsi gesztenyebarna belső bőrborításán –, ezt én is meg tudnám szokni.

– Pont ez a probléma – mondta, miközben behajtott a Central Park Sixty-sixth Street-i bejáratán. – Miután hozzászokik az ember, ez is csak szállítóeszköz, semmiben nem különbözik az ütött-kopott öreg Chevrolettől, de még mindig fizetni kell utána a vaskos részleteket.

– Akkor miért vette meg?

– Ha az ember góré, őriznie kell a látszatot.

Lassan ráhajtott az FDR sztrádára, és elindult a Queensboro Bridge felé. Élveztem a kocsikázást, és egy darabig csak hülyéskedtünk, aztán egyszer csak azt mondta: – Sally, én...

Tudtam, hogy most az én hangulataimra akar rátérni, így gyorsan elébe vágtam. – Nehéz elhinni, hogy maga radikális volt egyetemista korában.

– Miért?

– A háborús években mélységesen felnéztem a legtöbb idősebb diákra. Mindig csodáltam azokat az idealistákat, akik elsősorban az ügyért lelkesedtek, és nem érdekelték őket az anyagiak. De akik tiltakoztak, azok nem akartak a győztes oldalon állni. Azt akarták, hogy Amerika veszítse el az általuk igazságtalannak tekintett háborút. A szerencsejátékosok egészen mások. Ők nyerni akarnak.

– Ebből is kiderül, hogy maga milyen keveset tud a szerencsejátékosokról – mosolygott Todd. – Ahogy az egyszeri ember mondta: „Nem az az érdekes, hogy nyersz-e vagy vesztesz, hanem az, hogy hogyan játszod le a partit.” A szerencsejátékos számára nem a nyerés számít, hanem az akció, az izgalom.

– Mikor kezdett el játszani?

Todd maga elé meredt, és a kocsi hirtelen száznegyvenre gyorsult fel. – Amennyire vissza tudok rá emlékezni – mondta –, a város nyugati felén, a West Side-on születtem... a Pokol Konyhájában. Centekben és tízcentesekben tanultam meg pókerezni.

– Már kissrác korában játszott?

– A szerencsejáték volt az életem, míg csak a Columbiára nem mentem. De akkor is a rabja maradtam. Jöttem-mentem, perselyeztem különféle jogvédelmi alapokra vagy a Hanoi Segélyre, de folyton azt mondogattam magamban, hogy ezt a pénzt én meg tudnám duplázni vagy háromszorozni egy kockajátékban vagy a lóversenyen. A jó ügy érdekében a Szerencse Istenasszonyának rám kell mosolyognia, gondoltam.

– Na és, magára mosolygott?

– Egy darabig. Egyszer volt egy szerencsés szériám, majdnem három hétig tartott, és akkor mindenki azt hitte, hogy az egész mozgalomban én vagyok a legnagyszerűbb pénzalapgyűjtő.

– És amikor veszített?

– Akkor a kárhozottak kínjait szenvedtem el, de tovább kellett játszanom, esélyt kellett adnom Fortuna kerekének, hogy felém forduljon.

– És amikor nagyokat nyert?

– Életemben akkor történt velem a legjobb dolog, amikor hagytam, hogy Eliot rábeszéljen, fektessem be a nyereségem egy részét a Sárga Keramitkockába. Ha az nincs, mindenemet elvesztettem volna.

– És hol léptek be a Névtelen Szerencsejátékosok?

– Miután beletettem a pénzemet a vendéglőbe, vesztő szériába kerültem. Ez elvitte az egész összegyűjtött pénzemet, majdnem tízezer dollárt. Pánikba estem. Pénzre volt szükségem, de Eliotnak nem volt annyi dohánya, hogy megvásárolja a részesedésemet. Aztán rábeszélt, hogy lépjek be a Névtelen Szerencsejátékosok közé. Hat hónapja nem nyúltam kockához, nem kártyáztam pénzben, és nem tettem fel pénzt egy lóra vagy egy kutyára.

A vállára tettem a kezemet, mert vérzett érte a szívem. El tudtam képzelni, min mehetett keresztül, és ugyanazt a gyötrelmet éreztem, amin neki kellett keresztülmennie, hogy legyűrje az elmének ezt a betegségét.

– No és ez a pálya? – kérdeztem, amikor befordultunk a fenntartott magánparkolóba. – Ez nem jelent kísértést?

– Ez egészen más – mondta. – Amit itt csinálok, az nem szerencsejáték. Itt nem a saját pénzemről van szó.

Látta, hogy nem hiszek neki, de csak nevetett. – Pár perc múlva majd meglátja.

Nem a tribünök vagy a klubház bejáratán át, hanem egy különleges bejáraton mentünk be. Az őr biccentett, és üdvözlésül a sapkájához emelte a kezét. – Jó estét, Mr. Kramer.

A személyliftet kezelő öreg néger is fejet hajtott, amikor beléptünk. A turflap kipreparált példánya volt a kezében.

– ’Stét, Mr. Kramer – kukkantott föl belőle. – Mit szólna az első futamban India Hercegéhez?

– Utoljára még a totalizatőrt se hozta be, Jason.

– Aha – mondta Jason, és megvakarta a fejét a ceruzacsonkkal, amivel bejelölte a tippjeit a turflapra. – De akkor sáros volt a pálya. Máma gyors lesz. Asziszem, ráteszek egy kettest. Azt hallottam a zsokék öltözőjének a takarítónőjétől, hogy ez a zsoké aszonta neki, meg fogja nyerni az első futamot.

– Jason, maga elég régi bútor itt ahhoz, hogy jobban tudhatná.

– Aha, rendszerint rá se hederítek az ilyen tippekre, de ma reggel csak-csak eszembe jutott ez a ló. Arról az indián hercegről álmodtam, aki a születésnapján aranyban kapta meg ajándékba a saját testsúlyát. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen.

– Jason, a maga kétdollárosáról van szó. Szerintem tökmindegy, hogy veszíti el, így vagy úgy.

– Nem beszélt maga mindig így, Mr. Kramer.

– Maga is tudja, hogy milyen mélyen voltam, Jason. Hosszú az út fölfelé, és nem hiszem, hogy sok további esélyem volna.

– Hát, én nem másztam bele olyan csúnyán, mint maga, Mr. Kramer – mosolygott Jason. – Néha megteszek egy kettest, akkor is csak a hecc kedvéért.

– Tartsa magát ehhez, Jason, és akkor nem lesz szüksége a hecc kedvéért a Névtelen Szerencsejátékosokra.

Mire a tribün tetején megállt a lift, és Jason kiengedett bennünket, rájöttem, hogy mindannyiunknak megvan a magunk saját pokla.

– Milyen a szerencsejátékosok pokla? – kérdeztem Toddtól. – Vesztes tikettek tüzén sülnek? Vagy az örökkévalóságig négykézláb kell csúszkálniuk a nyertes tikettet keresve, ami kiesett a lyukas zsebükből?

Miközben a tribün teteje felé igyekeztünk, Todd lenézett az ovális versenypályára. A reflektorok fénye visszatükröződött a zsokék parádés selyemdresszéről. – Minek kellene ezt találgatni, amikor itt van? Számomra ez a szerencsejátékos pokla: amikor ő maga nem vehet részt a játékban.

Ahogy végigballagtunk a tribünön, egy csomó ember integetett Toddnak: tikettpénzárusok a kasszákból, takarítók, árusok a büfés standokról. Úgy látszott, hogy mindenki ismeri és szereti. Amikor keresztülmentünk a sajtóirodában, több sportújságíró is üdvözölte. Visszaintegetett nekik, és megnézte az óráját.

– Még van egy negyedóránk az első futamig – mondta. – Itt az ideje, hogy bemenjünk Stanhez. – Egy kis szobán keresztül odavezetett a külső lépcsőhöz, amely a versenybemondó páholyához vitt.

A csigalépcsőn fölmentünk a csupa üveg és acél megfigyelőpáholyba. Az üvegajtó mellett bombacsinos barna csaj ült, a Vallomások a filmvilágból friss számát olvasta. Amikor az üvegajtón át meglátta Toddot, semmi jelét nem adta annak, hogy megismerné, de odanyúlt, és kinyitotta a reteszt, hogy beengedjen minket, aztán visszabújt a magazinjába.

– Ő Holly – mondta Todd –, Stan barátnője. Két évvel ezelőtt szépségversenyt nyert, ő lett a Miss Englewood.

A páholynak a versenypályára néző túlsó végében Stan meg a kisegítője már ott ültek egy asztalnál a mikrofon mögött. Stan távcsövön nézte a pályán körbeparádézó lovakat.

– Gyors lesz ma este a pálya – mondta Todd.

Stan fölnézett. Kisfiús pléhpofa arcával olyan volt, mint egy szomorú szájú, fehérre mázolt bohóc. Bólintott, előszedett egy csuklószíjas, erszény méretű bőrtáskát, kinyitotta a cipzárját, és kihúzott belőle egy köteg, gumiszalaggal körülfogott százdollárost. Odanyújtotta Toddnak, aki megszámolta őket, húsz darab volt, aztán visszatette rájuk a gumiszalagot, és bedugta a köteget a nadrágzsebébe.

– Lesz az első futamban valami? – kérdezte.

Stan fölemelte a látcsövét, és az ügetőlovakat tanulmányozta. A lovak mostanra már megkerülték a pályát, és visszafelé tartottak a bokszba.

– Nem. Négy jó ló indul... túl szoros a fogadáshoz. Megvárjuk a második futamot. Szólj majd föl. – Stannek kemény és közönyös volt a hangja, illett a pléhpofájához. Miss Englewood csak annyi időre nézett föl a képeslapjából, amíg kiengedett minket, aztán bezárta mögöttünk az ajtót.

– Mi volt ez? – kérdeztem, Todd nyomába eredve a csigalépcsőn.

– Stan huszonhat éves – mondta Todd –, és egyike a legfiatalabb lóversenybemondóknak, és az egyik legjobb hendikepszakértő a szakmában. Nem sokan vannak, akik tudják, hogy a bemondói munka csak mellékes. Az igazi pénzt azzal keresi, hogy országszerte ott van a galoppon meg az ügetőn.

Kezdett a dolog derengeni. – És maga teszi meg a tétjeit...

Todd mosolyogva bólintott. – Neki nem illik fogadnia ott, ahol ő jelenti be a versenyeket. Öt százalék jutalékért én intézem a fogadásait. Vagy itt, vagy telefonon, a bukmékeremmel. Mivel én nagy játékos hírében állok, rám senki nem gyanakszik... senki olyasvalaki, aki számít.

Amikor kiszálltunk a liftből, a pincér egy asztalhoz vezetett minket a közvetlenül a célvonal fölött lévő VIP teremben, aztán fölvette a vacsora- és italrendelésünket, és odahozta nekünk a turflapot, különféle hendikep- és más tipptáblázatokkal.

– Nem valami jó érzés nekem, hogy ennyi pénzt költ rám – mondtam, amikor kihozták az italokat.

– Ezért nem számolnak föl semmit – rázta a fejét mosolyogva Todd. – A pálya fizeti a cehet. Ez is hozzátartozik a ma esti kedvezményekhez.

– Hát akkor az izgalmas estére – emeltem meg a konyakos ballonomat.

Todd hozzákoccintotta a poharát. – A legizgalmasabb és leglenyűgözőbb nővel, akivel valaha találkoztam. – Igazán nagyon kedves volt, nagyon közel is éreztem hozzá magamat ekkor. Mint egy igazi jó barát.

Ekkor megszólalt Stan hangja a hangszóróból. El se tudtam hinni, hogy ez ugyanaz a hapsi. Az első futam indításának időpontját mély, dús, nazális hangon jelentette be.

Jó néhány ember bejött közben a VIP terembe, és a jelek szerint mind ismerték Toddot.

– Választott lovat Stan az első futamra? – kérdezte egy óriás szivart pöfögtető pirospozsgás férfi, akinek három ujján is briliánsgyűrűk villogtak.

Todd megrázta a fejét. – A második futamra valószínűleg lesz majd valami tippje.

– A francba! – mondta a férfi. – Azt reméltem, hogy kiszúrja nekünk az elsőre a nyerőt.

Todd a markomba nyomott egy húszdollárost. – Ez minek?

– Hogy fogadjon vele.

– Azt hittem, az első futamban nem fogadunk.

– Stan meg én nem. Tudja, Stan se szerencsejátékos. Ő hendikepszakértő, és ahogy mondta, ez nagy különbség. Aki ért a hendikephez, az csak nyerőre fogad. A szerencsejátékos az izgalom kedvéért játszik... nyer vagy veszít. Így hát csak maga játszik. A maga izgalma talán bennem is fel fogja dobni az adrenalint.

– Melyikre fogadjak?

– Hát ott van Jason tippje, az India Hercege.

Föltettem a húsz dollárt nyerőnek India Hercegére. Todd remekül szórakozott rajtam, ahogy ugrabugráltam és üvöltöztem, de hiába, India Hercege kiesett a ritmusból, és utolsóelőttinek futott be.

Közvetlenül a második futam előtt Todd egy vörös telefonon felszólt Stannek. Amikor letette a kagylót, odanyomakodott melléje a szivaros hapsi a három gyűrűjével. Odajött még három másik, gazdagnak látszó pofa is.

– A másodikban Real McCoy – mondta Todd. Mindegyik hapsi Todd markába nyomott egy húszast. Amikor kimentek, és odaadták a pénzt Jasonnek, hogy tegye meg a tétjüket, Todd a markomba nyomta az egyik húszast. – Látja? Itt könnyen jön a pénz. Menjen, és tegye föl Real McCoyra.

Odamentem a pénztárhoz, és egyre az a nóta járt a fejemben a Dörzsölt fiúk és babákból...”Van itt egy ló, nem gebe, Paul Revere a neve...” Todd az ötvendolláros pénztárnál állt, és Stan tétjeit tette meg.

A startharangtól megborzongott a hátam, és amikor elindultak, olyan hangosan visítoztam, mint még soha életemben. Real McCoy egészen az utolsó kanyarig a harmadik helyen maradt, aztán nekilódult, és a célfotó döntött: nyertünk. A ló öt az egyhez fizetett. Beváltottam a tikettjeimet, és leszámolták a pénzt. Reszkető kézzel gyorsan belegyömöszöltem az erszényembe. Ez ám az élet! Todd négy ötvendolláros tikettet váltott be Stannek.

– Ez tulajdonképpen a magáé – kínáltam oda Toddnak a nyereséget.

Csak a fejét rázta. – Ez azt jelentené, hogy játszom. Mit szólnának a barátaim a Névtelen Szerencsejátékosoknál?

Stan következő lova csak harmadiknak futott be, de még három jó totalizatőrös tippje volt, és a nyolcadik futamra már négyszázhetven dollár harmincöt centet nyertem.

– Kire fogadjak a következőben? – kérdeztem.

Todd a fejét rázta. – Stan kihagyja az utolsó két futamot. Túl sok jó ló indul. Amellett magának dolga is van.

Csak akkor jutott eszembe, hogy miért is vagyok itt. Be kell avatnom Bellát a buliba, nehogy elszúrja. Idegesen néztem körül. Túl sok ember nyüzsgött körülöttünk. – Van itt valami hely, ahol pár percig egyedül lehetek?

– A versenytitkár irodája mellett van egy öltöző. Ott vannak a kosztümök is. Odaadom Stannek a pénzét, aztán visszajövök magáért.

A pöttöm öltözőben belebújtam a kék-vörös selyem zsokétrikóba, megigazítottam a hajam a tükör előtt, és bedugdostam a pénzt a melltartómba, aztán előhívtam Bellát. Elmagyaráztam neki, mi az ábra.

Megsértődött. – Hogy én ebben a micsodában táncoljak? Sisakban és autószemüvegben? Nem vagyok én bohóc!

– Ide figyelj, Bella, én megígértem Toddnak.

– Ha ígérted, csináld is meg.

Kopogtattak az ajtón. – Minden rendben?

– Aha. Mindjárt jövök.

– A hajtó már várja magát.

– Oké – mondtam. Aztán Bellához fordultam. – Mondok neked valamit. Rüsztolom veled a nyereményemet. Négyszázhetven dollárt nyertem.

– Ide a felét. És az este további része az enyém, nem fogsz félrelökni.

– Hé, ez rablás fényes nappal.

– Szó sincs róla, ez show business. Ha nem tetszik, szerződtess valaki mást.

– Oké. Oké. A figurát Betty Wynnsnek hívják. – De mielőtt átadtam volna neki a terepet, még jól megjegyeztem magamnak, hogy ezt egyszer még lekvittelem. De úgy, hogy Bella ne hallja.

 

 

Bella megnézte magát a tükörben, fölkent a szájára még egy kis rúzst, aztán a nyakára tekert egy vörös selyemsálat, amit az öltözőszekrényben talált.

A hajtó meg Todd az öltöző előtt várták. Bella odasurrant Toddhoz, és óvatlanul szájon csókolta. – Még látjuk egymást, szivi.

– Jesszusom – suttogta Todd.

– Betty Wynns is én leszek – vihogott, aztán a fenekét riszálva elindult a hajtó után.

A hajtó, egy Paco nevű, jóképű Puerto Ricó-i fiatalember, odavezette a fehér teherautóhoz, amire a virágokkal borított dobogó fel volt szerelve. A magas színpadon sulky, ügetőkocsi állt, előtte egy faló meg a belépti jegyek szelvényeivel teli dróthálóból készült szerencsekerék.

– Tudja, mit kell csinálni? – kérdezte Paco.

Bella közben már fölmászott az ügetőkocsiba, és kézbe vette a gyeplőt. Megint Mae Westet utánozta. – Én mindig tudom, mit köll csinyáni – mondta.

– Oké – mondta a fiú nevetve. – A vezetőfülkében is van egy mikrofon. Be fogom magát jelenteni, és megadom a hangot. Csak annyit kell csinálnia, hogy elénekel egy-két dalt... amit csak akar... és integet a fasziknak, amíg én nagyon lassan háromszor ide-oda hajtok a tribün előtt. Aztán középen leállok, maga meg csinálja a dolgát.

Amikor a teherautó behajtott a pályára, a tömeg integetni és tapsolni kezdett.

– Hé, Betty Wynns!

– Hé, fogadom, hogy vesztesz!

– Énekelj nekünk egy dalt, Betty!

– Valódiak ezek a csöcsök?

– Betty elveszti őket a pályán!

– Hé, Betty, add ide reggelire!

Amikor a tribün közepénél megálltak, Betty fogta a mikrofont, és elénekelte a „Camptowni verseny”-t. A közönség elismerően ujjongott.

Az első szám után Paco megköszönte a közönségnek, amiért eljött a New York-i Ügetőpályára, aztán bejelentette, hogy most pedig Betty Wynns ki fogja húzni a nyertes jegyszelvényeket a vezetőfülke hátára erősített szerencsekerékből. Egyenesen a tribünnel szemközt állt meg a teherautóval. Közben a tévéhíradók kamerái egész idő alatt Bellára szegeződtek.

– Az enyémet húzd ki, Betty!

– Hé, Betty, rajtam akármikor lovagolhatsz!

Bella integetett, levette az autószemüveget, aztán megforgatta a dróthálóból készült szerencsekereket, és összekeverte a szelvényeket.

– Ha a nyertesek jóképű fiúk – mondta –, mindegyik kap ráadásul egy puszit. – A tömeg újra felüvöltött gyönyörűségében.

Bohóckodott és viccelődött, játszott a közönségnek. Amikor meglátta a tévékamerát, megnedvesítette az ajkát, és szexi, Marilyn Monroe-s hangon belesuttogott a mikrofonba: – De hát az reméltem, lesz itt egy szereposztó dívány is, ahol megmutathatom, mit tudok. – Megriszálta magát, a tömeg ujjongott.

Kihúzta az öt nyertes szelvényt. Az első három nyertes férfi volt, őket meg is csókolta. Aztán amikor a húzás véget ért, elénekelte „A szívem a papáé” című dalt, amire vastapsot kapott. Egy csomó fiatalember átugrott a kerítésen, és beözönlött a pályára. Paco elhajtott a teherautóval a tribün elől, de vagy fél tucat pályaőrnek kellett visszaterelni a tömeget, hogy le lehessen futni az utolsó futamot.

– Óriási volt – mondta neki Todd, amikor Paco hátrahajtott a kifutók bejáratához. Erre Bella hosszan és erősen újra megcsókolta.

– No menjünk – mondta Todd.

– Hová?

– Átöltözni. Aztán meg majd hazaviszem.

– Fogadni akarok az utolsó futamban.

– Stan semmit nem szúrt ki az utolsó futamra.

– Stan kicsoda?

Todd hosszú ideig csak nézett rá, aztán megcsóválta a fejét. – Újabb hangulatváltozás. Maga az a másik. Sejtettem.

– Micsoda másik?

– Aki elment táncolni Eliottal, akinek Bella a beceneve.

– Maga leleplezett, szivi – veregette meg a hátát Bella. – De most hadd bújok ki ebből a hajtógöncből. Alig várom, hogy mehessek.

Amíg átöltözött, beszéltem a fejével. Megmondtam neki: azt akarom, hogy szálljon ki.

– Kötöttünk egy alkut – mondta.

– Neked adom az egész négyszázhetven dollárt.

– Ki akarsz fizetni? Én mentem ki, én énekeltem, én játszottam. Nekem jár a pénz is meg a kimenő is.

– Meg fogod ezt még bánni, Bella.

– Na és akkor mi van? Kötöttünk egy egyezséget. Én nem engedlek ki belőle.

Nem tehettem semmit. Todd kinn várt az öltöző előtt. – Ne tegyen fel túl sokat az utolsó futamban. Stan szerint túl szoros a verseny.

– Ez Stan problémája, nem az enyém.

Odament az ötvendolláros pénztárhoz, és feltette mind a négyszázhetven dollárt, zig-re, Sulky Salre. Azt hitte, ez egy fantasztikusan jó megérzés. Sulky Sal negyediknek jött be.

– Hát ez izgalmas volt – mondta Toddnak, és csábítóan nyújtózkodott egyet.

– Maga aztán tud veszíteni – mondta neki Todd.

– Mindig ugyanazt mondom a pénzről, amit a férfiakról: „Könnyen jött, könnyen megy.”

Todd hazavitte a kocsiján, és Bella meghívta egy pohár italra.

Amikor fölfelé mentek a lépcsőn, már átkoztam magam, amiért ostoba módon úgy alkudtam vele, hogy az esté hátralévő részére nem küldöm vissza. Attól féltem, hogy rá fog hajtani Toddra, és Jinx megint elszabadul. Jinx nem volt benne az alkuban, de Bella erre nem gondolt.

Ekkor eszembe jutott egy ötlet. A többiek közül senki nem kötött alkut vele, így valamelyikük félrelökheti. Nola esetleg bonyodalmakat okozhatott volna, úgy döntöttem hát, hogy a legjobb lesz, ha Sally veszi át a dolgokat. Neki persze halvány fogalma sem volt semmiről.

Bella bement a hálószobába, hogy valami kényelmesebb göncöt vegyen magára, amíg Todd megkeveri az italokat. Ekkor közbeléptem, és előkecmergett Sally, azon töprengve, hogy most meg mi a fene van.

– Ez nem igazságos... – kezdte mondani Bella, de addigra már el is tűnt. Sally éppen az új rózsaszín fürdőköpenyét kanyarította magára, amikor zajt hallott a nappaliból. Megrémült, és bekukucskált az ajtórésen. Látta, hogy Todd pohárral a kezében éppen bekapcsolja a tévét.

– Hé – kiáltotta a férfi –, lehet, hogy benne lesz a késői híradóban!

Sally lassan kecmergett elő, mert megpróbálta megfejteni, hogy Todd miről beszélhet. – Miért lennék én benne a híradóban?

– Hát nem látta a kamerákat lenn a pályán?

Sally kábán bámult. – Mit keres maga itt? És mi köze a kameráknak a pályán énhozzám?

– Ó, nem! – csapta le a poharát Todd, és felkészült a menekülésre. Az ajtó felé hátrált. – Az isten verje meg, most melyik maga?

– Nem tudom, Todd, mit akar ezzel – meredt rá dühösen Sally. – Egész nap ki se tettem a lábam a lakásból.

– Nem? – mutatott rá Todd a képernyőre. – Akkor magyarázza meg ezt!

– ...és ma este – mondta a bemondó – az emberek pompásan érezték magukat a New York-i Ügetőpályán a díjkiosztáson, és nem más szórakoztatta őket, mint maga Betty Wynns, aki ma egészen kivételes formában volt.

A kamera közelre svenkelt, és Sallynek elkerekedett a szeme, amikor meglátta önmagát.

– Atyaisten!

– Ha maga egész este itthon volt, akkor ez kicsoda?

– Én vagyok... – lihegett Sally. – De nem emlékszem...

Nézte, ahogy Bella táncol, hallgatta, ahogy énekel és jópofáskodik. Könnyek csurogtak végig az arcán. – Ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én. Nem emlékszem.

Todd megpróbálta nyugtatni, de Sally elhúzódott tőle:

– Kérem, hagyjon magamra. Gondolkodnom kell. El kell ezt valahogy rendeznem magamban.

– Oké – állt fel Todd –, ha biztos benne, hogy nem lesz semmi baja. Nem számít, akármi történik, szeretném, ha tudná, hogy szeretem magát.

Amikor elment, Sally elzárta a tévét, aztán csak bámulta az elsötétedett képernyőt.

Nem mondhatta többé, hogy nem igaz. A saját szemével látta.

Kísérteties volt a csönd, és annyira gyötrődött, hogy megsajnáltam. Mintha valaki letépte volna az álarcot az arcáról, és hirtelen megláthatta a tükörben, mi történt azok alatt az évek alatt, amikor elveszítette az idő fonalát, és olyan dolgokért kárhoztatták, amelyekről tudta, hogy nem tette meg őket, hazugnak nevezték, és megbüntették; hallania kellett, hogy összesúgnak a háta mögött, és látnia kellett, ahogy az emberek körkörösen mutogatnak a mutatóujjukkal a homlokukra.

– Nem akarok élni! – sikoltotta.

„Élned kell”, mondta a hang.

– Ki vagy? Kinek a hangja ez? Te melyik vagy?

„Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád.”

– Többszörösen hasadt személyiség vagyok. Torz alak vagyok. Meg akarok halni!

„Most, hogy már tudod az igazságot, a gyógyulás útján vagy. Ne add fel.”

– Nem bírom elviselni ezt a poklot! Hagyjál meghalni!

Összetört egy poharat, és a cserepekkel elkezdte vagdosni a csuklóját, de a hang megállította.

„Most, hogy láttad Bellát, és megtudtad az igazságot, el fogod fogadni a többieket, emocionálisan éppúgy, mint intellektuálisan. Mondd el dr. Ashnek, és akkor haladni fog a kezelésed.”

Sally elájult.

Nem tudtam, honnan jött a hang. Valószínűleg mind bediliztünk.

 

 

A kórházi rendelőben a pénteki kezelésen Sally elmondta Rogernak, mi történt. Az orvos nyugtalan lett.

– Terveztem én, hogy összehozom magát a többi énjével – mondta –, de úgy gondoltam, hogy én is jelen leszek, amikor szembekerül az igazsággal. Soha nem képzeltem volna, hogy tévén fogja látni.

– Szerettem volna meghalni, dr. Ash. Soha életemben nem éreztem még ilyen rosszul magamat.

– Ez fájdalmas, de szükséges lépés a javulás felé vezető úton. Keresztültörtünk a tagadásán... az első védelmi vonalán... és most, amikor már kénytelen elfogadni a tényt, hogy csakugyan élnek más emberek is magában, elindulhat a közös tudat felé. Mihelyt mindnyájan megtanulnak kommunikálni egymással, képesek lesznek viszonylagos biztonságban funkcionálni. A legnagyobb veszély mindig az volt, hogy egyikük se tudta, mit csinálnak a többiek.

– Nagyon sajnálom, hogy meg akartam ölni magam, dr. Ash.

Az orvos néhány másodpercig elgondolkodva nézett rá. Aztán előrehajolt. – Ez nagyon aggaszt engem.

– Nem fogom többé megtenni.

– Nagyon kényes szakaszba értünk, Sally. Most igen nagy veszélyben van. Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha most önként befeküdne ide a kórházba. Csak egy rövid időre, amíg létrehozzuk a közös tudatot.

– De miért? – hápogott Sally. – Én nem vagyok őrült. Azt mondta, nem vagyok pszichotikus.

– Persze hogy nem. De ahogy az előbb mondtam, a következő lépés kulcsfontosságú, és azt akarom, hogy a nap mind a huszonnégy órájában emberek legyenek maga körül arra az esetre, ha további emlékezetkiesések lépnének fel.

Sally a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét. – De hát világéletemben voltak emlékezetkieséseim, mégse volt soha szükségem kórházra. Mit akar csinálni?

Az orvos előrehajolt, a két keze közé fogta Sally kezét, és a szemébe nézett. – Sally, mostanáig valahányszor hipnotizáltam, és magára bíztam, akar-e emlékezni rá, mindig tökéletesen amnéziásan ébredt. Olyan erősen blokálta a többieket, hogy nem jutottunk sehová.

– Mit fog csinálni? – kérdezte Sally. Rémület és félelem volt a hangjában.

– Hipnotikus parancsokat fogok adni magának, hogy emlékezzék rá, mi történik, amikor a többiekkel beszélek. Nemcsak hallani fogja őket Sallyként, hanem emlékezni is fog rá, mit hallott. El fogja kezdeni elfogadni őket.

– Nem akarom elfogadni őket. Csak meg akarok szabadulni tőlük.

– Ezt nem tehetjük. Most, amikor már tudomása van a létezésükről, és emocionálisan és intellektuálisan egyaránt tudomásul vette őket, össze kell hoznunk mindannyiukat. El kell kezdeniük közvetlenül kommunikálni egymással.

– Félek.

– Hát persze. Maga azért teremtette meg őket, mert szüksége volt rájuk, de aztán amnéziával védekezett a tudomásulvételük ellen. Hozzá fogunk látni ezeknek a káros védekező mechanizmusoknak a lebontásához, nyílttá fogjuk tenni az egészet, hogy mindnyájan együttműködhessenek. Emlékezzen csak rá: valamikor ők a maga képzeletbeli barátai voltak.

Sally letörölgette a könnyeit. – Igen, de soha nem gondoltam, hogy újra találkozni fogok velük.

– Ez az egyetlen út, Sally. Úgy tervezem, hogy csoportterápiába kezdek az összes személyiségével, és azt akarom, hogy itt legyen a kórházban, ahol állandó megfigyelés alatt lehet.

– És mi lesz az állásommal?

– Mondja meg Eliotnak és Toddnak, hogy egészségi okokból egy-két hét szabadságot kell kivennie. Nem kell belemennie a részletekbe. Itt meg majd én elrendezem magának a dolgokat.

– Megteszek mindent, amit csak mond – bólintott rá Sally.

Amikor kilépett a rendelőből, érezte, hogy egész teste megfeszül, és minden izma görcsösen összecsomósodik. Az jutott eszébe, hogy összecsomagol egy koffert, és megszökik. De tudta, hogy nem fog megszökni. Szembe fog nézni ezekkel a lidércnyomásos emberekkel, akik szerteszaggatják az életét. Ha szemtől szembe találkozik mindnyájukkal, vagy meg fog gyógyulni, vagy bele fog halni.